Na de, mit tanulunk mi a gimnáziumtól?

Elkezdődött. Hétfő. Nagyobbiknak nem volt gondja az ébredéssel. Apropó ébredés. Első, amit tanul az egész család, az a koránkelés. Ez viszonyítás kérdése, de nekünk ez mindenképp korábbi időpont, mint az eddig megszokott. Eddig ugyanis ráértünk fél hétkor kelni, a lányok fél nyolckor indultak el a suliba, és egy óra bőven elég volt ahhoz, hogy elkészüljenek, és mialatt készülődnek én a Zurammal együtt elkészítettem a reggelit, majd ezt négyesben el is fogyasztottuk, utána még a lányok fogat mostak és már mehettek is. Na ez most ebben a formában nem kivitelezhető. Nagyobbiknak -ezt ügyesen kiszámoltuk- legkésőbb hat ötvenötkor el kell indulnia a buszhoz, hogy elérje, és be is érjen 8:45-re. Tehát hatkor fel kell kelni. Kisebbik közölte, hogy semmi gond, ő fel bír kelni, de, és most előre figyelmeztet bennünket, ő ehhez hozzá fog szokni, és hétvégén is hatkor fog kelni. Mondtam neki, hogy ez nem annyira nagy gond, de előre figyelmeztetem, hogy ha engem is felkelt hétvégén hatkor, akkor annak nem lesz jó vége.

Tehát első reggel, főpróba és premier egyben. Minden ment, ahogy kell. Én is felöltöztem szépen, hogy ma, meg holnap, meg esetleg még szerdán is elkísérem nagyobbikat reggel, hogy ne legyen gond. El is indultunk a buszmegálló felé, és a megállóig rágtam a szájába, hogy amikor vége a tanításnak, hívja fel apukáját, és beszéljék meg hol találkoznak. Az én gyerekem tök türelmes az anyjával, mert hagyta, hogy vagy ötször elmondjam és egyszer sem szólt rám, hogy hagyjam má’ békén. Azt viszont elmondta, hogy mennyire örül, hogy elkísérem, mert ilyenkor milyen jókat beszélgetünk, ezalatt oda is értünk a megállóhoz. Már ott álltunk vagy fél perce, amikor megjelent nagyobbik barátnője, mire az én gyermekem közölte, hogy nem kell, hogy elkísérjem. A barátnőjével megoldják ketten, ne izguljak, be fognak érni. Izgultam, de hagytam. Még másik két ismerős gyerek ült a buszon, akik szintén ugyanabba az iskolába járnak. Azért megvártam amíg felszállnak a buszra, és még integettem is, nem mintha bárki visszaintegetett volna.

Hazasétáltam és belül nagyon büszke voltam nagyobbikra,  hogy nincs rám szüksége a buszozáshoz. Persze mikor visszaértem ott volt kisebbik, aki nem értette, hogy hogy voltam ilyen gyors, de elmagyaráztam. Ő azért megjegyezte, hogy még simán alhatott volna, és így van egy csomó idő, amit várakozással kell töltenie, de hajlandó erre az áldozatra, pláne ha addig nézhet tv-t.

Az első nap telefonos kapcsolatban voltam a Zurammal, aki jelentkezett, hogy délben nagyobbik telefonált, találkoztak, együtt ebédeltek, azután felrakta a buszra, és nagyobbik szólt, hogy hazaért, minden rendben van. Megy ez, nincs itt semmi aggódni való! Az első héten minden nap ez ismétlődött, csak üzenetek nélkül. Gyerek reggel ment, egyedül, ebédelt apukájával, majd jött haza egyedül. Kisebbik és én is megjegyeztük, hogy azért ez nem annyira ér, hogy ők minden délben éttermekbe járnak és kettesben ebédelgetnek, tessék minket is kárpótolni valahogy. A Zuram javasolta kisebbiknek, hogy járjon gimnáziumba és akkor elviszi őt is, nekem meg hogy ne beszéljek hülyeségeket.

Valóban megkapták az első nap az értesítést az ebédről, és a napköziről valamint a délutáni foglalkozásokról is. Ebédet, pontosabban szólva ebédjegyet az egyik tanárnál lehet venni, és a városháza menzáján lehet elfogyasztani az ebédet. Minden nap háromféle menüből lehet választani, a legdrágább 3,30 EUR a legolcsóbb 2 EUR. Pontosabban szólva két menü, és állandóan van pizza, spagetti vagy flammkuchen, ez utóbbi három a legolcsóbb. Azt, hogy melyik tanárnéi, és hogy hol, azt három napig nyomozta a gyerek, de sikerrel járt. A barátnőjével együtt kiderítették és megvették a kajajegyeket. Ezek ilyen pici papírfecnik, amit nagyobbik berakott a bérlete mellé, nehogy elveszítse. Nem volt sikeres.

Tiszta frászban volt amikor hazaért, mert már tudta, hogy egy kajajegyet elhagyott. Berontott az ajtón és lázasan kutatni kezdett a táskájában, zsebeiben, hátha. Mondtam neki, hogy nyugodjon már meg, az csak egy jegy, a többi megvan. Tettem egy javaslatot: másnap menjen be a tanárnénihez, mesélje el mi történt, adok pénzt és vegyen egy másik jegyet. Valamint fogjon egy pénztárcát -van neki, vagy öt- és abban tartsa a kajajegyeket, ne a bérlete mellett, mert amikor kiveszi a táskából, könnyen kieshetnek. Újabb dolog, amit megtanultunk.

Nagyobbik másnap összeszedte minden bátorságát odament a tanárnénihez, és elmondta mi történt. A tanárnéni rendes volt, adott egy másik kajajegyet és még fizetni sem kellett érte, csak annyit kért, hogy ha mégis meglenne a jegy, akkor adja vissza az egyiket. Nem lett meg, de azóta nagyobbik egyet sem hagyott el, tehát sikeres lecke volt.

Eltelt pár nap, minden gond nélkül. Már fel is lélegeztem, hogy na milyen jó, na milyen simán mennek a dolgok, már megint én aggódtam túl a dolgot, pedig semmi okom nem volt rá. Megyek haza a munkából, kinyitom az ajtót, nagyobbik ott ül az ebédlőasztalnál, tanul, de amikor meglát, felpattan és könnyes szemekkel, már-már sírva a karomba veti magát. Anyám! Mi történt?! Két szipogás között bevallotta a gyerek, hogy valahogy, természetesen nem tudja hogy, de ottmaradt a kabátja a buszon. Jajj, elég jó kabát volt. Nem azt mondom, hogy tök nyugodt voltam, inkább azt, hogy meg sem lepődtem, ez tulajdonképpen kódolva volt. A suliban is otthagyták rendszeresen, de az sokkal kevésbé mozog, mint a busz.

Mondtam a gyereknek, hogy most már ne eregesse itt a könnyeit, mindjárt felhívom apukáját, hogy kérdezzen rá a talált tárgyak osztályán, hátha van ilyen, és hátha nem vitte el valaki a kabátot. Amúgy egy elég jó kabátról beszélünk. A Zuram valamivel több szóban fejezte ki elégedetlenségét az esettel kapcsolatban, de attól még a feladat marad. Mivel a belvárosban dolgozik, ahol az ügyfélszolgálat is van, így besétált és megérdeklődte mi a teendő.

Nem egyszerű a dolog, mivel nem lehet csak úgy besétálni és rákérdezni, hogy ott van-é a kabát, fel kell hívni őket, kérni kell egy időpontot, és majd ők megmondják mikor lehet felvenni személyesen a kapcsolatot. A Zuram fel is hívta őket, ahol tényleg kapott egy időpontot, felírták az adatait, és alaposan kikérdezték a kabátról. Méret, márka, szín tekintetében. Szerencsére ezt a kabátot együtt vettük, így a Zuram minden kérdésre tudott válaszolni. Miután ez a párbeszéd lezajlott, kapott másnapra egy időpontot. Azt nem tudták megmondani, hogy meglesz-e a kabát, csak hogy menjen be, hátha aznap este még leadja valaki.

Másnap a Zuram lelkesen ment is a talált tárgyak osztályára. Este pedig teljesen elégedetten közölte, hogy nem csak a mi gyerekünk szétszórt, mivel négy kabát közül választhatott. Szerencsére nagyobbiké is közte volt. Mondjuk nem értem miért kérdezték ki, ha aztán még válogathatott is, de ez mindegy is, a kabát meglett és ez a lényeg.

Nagyobbiknak elmagyaráztuk, hogy ha legközelebb is zenét hallgat, vagy játszik a telefonján a buszon, és elbambul, és az utolsó pillanatban ugrik le a buszról, akkor legközelebb is ott fog hagyni valamit. Mert hát a Zuram remek nyomozásának eredményeként kiderült, hogy hogyan is zajlott a kabát elhagyás, ugye. Nagyobbik szentül ígérte, hogy soha többet nem fordul elő. Eddig még ez a lecke is sikeres.

Tehát, megtanultunk hamarabb kelni, és türelmesnek lenni. Igaz még csak november van, biztos lesz még egy-két lecke.