Téli szünet

Terveink szerint el is indultunk Magyarországra, hogy otthon töltsük a karácsonyt. A téli szünet hossza pontosan megegyezett az otthoni szünetével, nem úgy, mint az őszi, vagy tavaszi szünet esetében. Azt, hogy nálunk mikor van szünet egy nagyon okos kis táblázatból tudhatjuk meg:

http://www.schulferien.org/Kalender_mit_Ferien/kalender_2014_ferien_Niedersachsen.html

Itt kiválaszthatjuk, hogy melyik tartomány, mely évére vagyunk kíváncsiak, így előre tudjuk, hogy 2015-ben hogy fog alakulni a nyári szünet. A téli szünet nem volt hosszú, eredetileg úgy terveztük, hogy szilveszterre már visszautazunk, de némi rábeszélés hatására mégis Szeged mellett döntöttünk. A visszautat így csak január 3-ára terveztük.

A téli szünettel az a baj Németországban, hogy az összes tartományban egy időpontban kezdődik, és ér véget. Nem igazán új információ az, hogy ez bizony egy nagy ország, és ebben a nagy országban rengeteg vendég munkás fér el, akik bizonyos ünnepekre hazamennek. Őszi szünet, tavaszi szünet nem gond, mert tartományonként más és más, így nem egyszerre indul meg a tömeg, na de a téli! Az egész országból egyszerre indul meg a tömeg. A tömeg nem is túl jó szó, inkább valami emberáradat. Naponta változtattuk a véleményünket azzal kapcsolatban, hogy mikor induljunk. Induljunk-e el már pénteken délután, vagy inkább szombaton, vagy vasárnap? A péntek mellett szólt, hogy ha pénteken indulunk, akkor talán nincs akkora tömeg az autópályán, mert mindenki szombaton megy, de akkor meg éjszaka kell utazni. Szombat mellett semmi ép érv nem volt, csak annyi, hogy ha ezt a napot találjuk a legalkalmasabbnak, akkor van egy nyugodt négyesben eltöltött karácsony esténk, mielőtt nekivágnánk az útnak, plusz mivel a lányok PSP-t kaptak karácsonyra, így gondoltuk, hogy játszhatnak vele az úton, akkor talán gyorsabban telik az idő. A vasárnap fel sem merült komolyan. Végül úgy döntöttünk legyen szombat.

Hajnalban el is indultunk, sötét volt, és hideg, de legalább nem esett a hó. Minden rendben ment. Egyáltalán nem volt forgalom, amit nem tudtunk mire vélni, hisz nem erre számítottunk. Sokan elmentek már a hét elején, ezt tudtuk, mert jópár gyereket kikértek az iskolából arra a hétre. Elértük a német-cseh határt, átmentünk egy alagúton és nagyon meglepődtünk, mert a napsütéses idő eltűnt az alagút végén, és ott már bizony hó is volt, és remek tejköd, de mivel nem volt forgalom, így lehetett haladni, rekordidő alatt értük el a szlovák határt, majd a magyar határt is. A magyar részen azonban, már amikor ráláttunk az autópályára láttuk, hogy gáz van. Az autópályán állt a forgalom. Nem, nem egyszerű dugó volt, hanem iszonyat nagy. Meg kellett állnunk autópálya matricáért, és alig jutottunk ki a benzinkút parkolójából. Nem volt egyszerű, az m0-ást 3 óra és 40 perc alatt értük el. Minden sáv tömve autókkal, időnként persze egy-két jobbról előző, mondhatnám, hogy jajj de rémesen vezetnek ezek a külföldiek, és majd lelöktek az útról, de nem, a jobbról előzők és tolakodók jó része magyar rendszámos autóval rendelkezett.

Elértük az m0-ást, amire nem lehetett felhajtani akkora sor volt, a rendőrök a régi egyesről nem engedték fel az autókat. Közben Gergő próbált tájékoztatni bennünket telefonon, hogy merre lehetne haladni, de gyakorlatilag semerre. Mivel a 0-ást kihagytuk, és átvágtunk a városon így spóroltunk egy csomó időt. Ezt onnan tudjuk, mivel az az autó akinek a rendszámát közel négy órán át bámultuk az autóból beállt a 0-áshoz, az nagyjából Kistelek környékén előzött meg bennünket az m5-ösön. Ott sem száguldoztunk, mivel a családunk érzékenyebb, mások szerint hisztisebb tagja (én) megkérte a másik tagot, hogy ne menjen 120-nál gyorsabban, mivel nem sietünk sehova, mások viszont igen, és kétszer le is akartak lökni az útról, annyit meg nem ér. Zuram tolerálta a kérésemet, így szépen lassan leértünk Szegedre.

Ha valakiben felmerült volna a kérdés, hogy mégis honnan volt annyi autó az m1-en, amikor egészen a határig nem volt forgalom, akkor a válasz nagyon egyszerű, a többség Ausztrián keresztül közelítette meg Magyarországot. Németország több részéből is egyszerűbb hazajutni Ausztrián, mint Csehországon keresztül, arról nem is beszélve, hogy a “kiváló” minőségű cseh utak helyett is sokan választják az unalmas osztrák autópályát. Annyi biztos, hogy máskor inkább várunk egy vagy két napot, és csak akkor indulunk el. Bár amilyen szerencsénk van, tök mindegy. Szerencsére a szüleim pálinkával vártak.

Annyian vagyunk ebben a helyzetben, hogy menni kell, el kell indulni haza, otthonról. Az autópályán, mindenki a saját maga történetével hátterével, kényszerből, kalandvágyból, új, jobb élet reményében teszi meg a kilométereket. Egész jó kis európai filmet lehetne ebből kerekíteni, ezeket az embereket, családokat, ha jobban élnek, ha kevésbé, sok dolog köti össze. Teljesen mindegy, hogy ki honnan jött, a lényeg, hogy egyformán boldogulni szeretne egy számára idegen országban. Keresztül kell menni bizonyos dolgokon ahhoz, hogy az emberek vágya teljesülhessen, mert cél nélkül, csak úgy nem hiszem, hogy sokan elindulnak. Persze ez a sok ember, és család nagyon sok mindenben különbözik is egymástól, anyagi helyzet, vallás, bőrszín. Egész biztos, hogy jó film, vagy akár dokumentum film sorozat készülhetne ebből.

A téli szünet, a karácsony és a szilveszter is gyorsan eltelt. Gyorsabban mint gondoltam. Szerencsére egyáltalán nem tört még rám honvágy, amióta itt élünk Németországban, mégis valahogy annyira jó volt otthon lenni. Elmenni moziba, találkozni a barátokkal, élvezni a 24 órás gyerekfelügyeletet, ráadásul az elmaradt bürokratikus tennivalókat is sikerült elintézni, ami innen Németországból eléggé nehézkes, igaz ehhez fel kellett mennünk Pestre, de eltöltöttük valahogy az időt. Elmentünk Edináékkal a lányok kedvenc éttermébe a Trófeába.

A lányok remekül érezték magukat, a nagyszülők, nővéremék mindenki kellőképpen sokat foglalkozott velük ahhoz, hogy úgy érezzék a világ körülöttük forog, ami így is volt. A barátaink eljöttek Pestről Szegedre szilveszterezni, előre megvettük a jegyeket egy buliba, és a szüleim bevállalták a lányok barátnőit bulizni, így nekik privát szilveszteri bulijuk volt. Megkockáztatom, hogy jobban érezték magukat, mint mi. Annyira jó, hogy anyuékat simán rá lehet venni ilyesmire, csak úgy, mint arra, hogy reggel 7-kor nekiálljon édesanyám palacsintát sütni a lányoknak, mert valamelyikük kitalálta, hogy azt enne reggelire.

Mi is nekiláttunk már délután ünnepelni, elmentünk a sétáló utcára, beültünk egy cukrászdába, azután megérkeztek Viktorék is, akik hoztak magukkal egy kis pezsgőt, azt is meg kellett inni, de a puncsot is meg kellett kóstolni. Összetalálkoztunk Zuram szüleivel is, akik bringával voltak, ami Gergőnek nagyon tetszett, így vidám hangulatban tekert össze-vissza a Széchenyi téren. Előtte még találkoztunk 3 fiatallal, két lánnyal és egy sráccal, akik ingyen ölelést osztogattak, szegények, kaptak is, szerintem lehet voltak pillanatok, amikor kicsit bánták, hogy ilyesmi eszükbe jutott. Főleg a srác nem számított arra, hogy két 40 körüli pasi teljes lelkesedéssel, erőből ölelgeti őt perceken keresztül.

Érdekes dolog ez, az ember elköltözik 1000 km-rel távolabb az otthonától, és eleinte sem itt, sem ott nem érzi otthon magát, aztán amikor lecsendesednek a dolgok, minden elrendeződik, akkor már mindenhová haza megy. Haza Pestre, haza Szegedre, otthon anyuéknál, otthon Zuram szüleinél, és azután otthon Wolfsburgban. Lehet, hogy én vagyok szerencsés, hogy mindezt így érzem, és nem kell megküzdenem honvággyal, nem tudom, hogy másoknál hogy van ez, de a mi családunk sorsa jól alakul.

Alaposan megünnepeltük az új év kezdetét, mi is, meg a csajok is anyuékkal, de minden jónak vége szakad egyszer, így vissza kellett jönni Wolfsburgba. Egyáltalán nem volt gond, a lányok sírtak persze, mert hiányozni fognak nekik a nagyszüleik, de hazaértünk és minden rendben volt. Volt még pár nap az iskolakezdésig, legalább tudtunk pihenni egy keveset.

 

Reklámok

Az a fránya német nyelv

Mark Twain írt a német nyelv szépségeiről, ha valakit érdekel itt elolvashatja:

http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/kulfoldi/twain/nemet/nemet.htm

Nos, én nem a német nyelv szépségeiről szeretnék beszámolni, hiszen meg sem közelítem az írót, inkább arról szeretnék beszámolni, hogy hogyan is haladunk, haladnak a lányaim a német nyelv elsajátításával.

Amikor kiderült, hogy márpedig itten költözés lesz, akkor emiatt is aggódtam, eléggé. Jah kérem, én már csak ilyen vagyok. Ismét gugli barátomat hívtam segítségül, és elolvastam számtalan írást a témában, főképp olyanokét, akik már ugye túlestek ezen a folyamaton. Az ismerősök nyugtatgattak, hogy ne aggódjak, mivel a gyerekekre ragad a nyelv, és gyorsabban megtanulják, mint gondolnám. Azzal senki sem számolt, hogy én nagyon gyorsan tudok gondolni. Ennek azért jó pár blog ellent mondott. Többen is azt állították, hogy ez a ragadós dolog hülyeség, mert nem ragad a nyelv, legfeljebb a kosz, a gyerekeknek is tanulni kell a nyelvet, méghozzá elég komolyan ahhoz, hogy rendesen beszéljék az adott idegen nyelvet. Olvastam hogy vannak helyek, ahol a gyerekek befogadóak, és semmi probléma nincs abból, ha jön egy külföldi a közösségbe, de sajnos ennek ellenkezőjéről is olvastam eleget. Még olyat is olvastam, hogy valakit kinevettek mert nem, vagy rosszul beszélte a nyelvet, és nagyon komoly erőfeszítésbe és rengeteg időbe került, hogy a gyerekek megtanulják amit kell, hogy ne csak boldoguljanak, hanem minden gond nélkül éljenek is külföldön. A végső következtetésem az lett, hogy nem kellene ennyit használnom a guglit, úgyis csak ott derül ki, hogy mi hogyan lesz. Azért persze gugliztam tovább, és még jobban összezavarodtam.

Nagyobbik német nemzetiségi oviba járt, kisebbik is, és ugye nagyobbik gyermekem, már az iskolában is a német nemzetiségi tagozatra nyert felvételt, ami annyit jelentett, hogy heti 5 órában tanult németül, plusz a hon- és népismeret óra németül zajlott, valamint heti egyszer hordtam külön tanárhoz is. Sok. Ugye hogy sok? Pedig nem. Kisebbik elég sok dalt és mondókát tudott németül, meg el is tudott számolni tízig, de olyan mélyen mint a nővére nem merült el a nyelv rejtelmeiben.

Amikor megérkeztünk tombolt a nyári szünet, tehát pár hétig még egyáltalán nem kerültek a német nyelvvel közelebbi kapcsolatba, leszámítva a játszóteret, ahol bizony a német gyerekek olykor csúfolódtak. Ahogy elkezdődött az iskola, úgy tűnt, hogy nagyobbik eddigi nyelvtanulása nem sokat ér, mert egy épkézláb mondatot nem tudott kinyögni, és állítása szerint nem is értett semmit abból, amit mondtak neki. Kisebbik úgymond tiszta lappal indult, a teljesen nulláról, a tanárok nem sokra mennek azzal, hogy el tud énekelni pár dalt németül. Természetesen az első napokat végig aggodalmaskodtunk, hogy hogyan fogják jelezni, ha mosdóba kell menniük, mit tesznek ha valami bánatuk van. Az sem vigasztalt,  hogy az iskolába elég sok olyan gyerek jár, járt, aki itt tanult meg németül és a tanároknak ebben elég nagy tapasztalata van.

Szépen teltek a napok, és kiderült, hogy itten nem lesz semmi katasztrófa, a gyerekeimet sokkal kevésbé viseli meg ez az egész, mint engem. Simán szóltak ha a mosdóba akartak menni, és szépen jelezték ha bánatuk van, a gyerekek pedig nem voltak velük szemben elutasítóak. Nagyobbik szinte egyből megtalálta a helyét, kisebbiknek több idő kellett hozzá, de nem tűnt reménytelennek, és már ez is valami. A kulcs az utánzás volt. Utánozták a többieket. Megfigyelték, hogy mit mondanak a többiek akkor, ha mosdóba kell menni, kikövetkeztették, hogy mikor mit kell csinálni, követték a többieket, az udvaron, az ebédlőben, az osztályban. A tanárok is segítették, irányították őket. Az első időszakban nem sokat beszéltek, de elkezdtek járni külön németre. Ezt az iskolában szervezik, hetente három óra, ami be van illesztve az órarendjükbe, akkor sajnos lemaradnak az adott órákról, akár matek, akár más, de a legfontosabb a nyelv ismerete először. Ez a tanfolyam cseppet sem olcsó, a cég sajnos nem támogat bennünket a nyelvtanulásban, mondván nem ők hoztak ide minket, hanem mi jöttünk. Értsd, nem egy leányvállalattól került ide a Zuram, hanem teljesen más szektorból. Azért szerencsére ki tudjuk fizetni a tanfolyamokat, és a cég másban támogatott bennünket, tehát panaszkodni nincs okunk.

A tanfolyamot egy, a többi tanár szerint nagyon szigorú és határozott hölgy tartja, ami igaz az igaz, határozott, de hogy szigorú-e azt nem tudom, mert a lányok imádják. Rengeteget játszanak, de természetesen ezek a játékok mind arra irányulnak, hogy a gyerekek megtanulják a nyelvet. Nem csak az én lányaim járnak erre a tanfolyamra, hanem még rajtuk kívül jó páran, és mindig bővül a csoport, mert mindig beesik egy-két gyerek év közben is. Ez abból a szempontból is jó, mert innen is vannak a lányoknak barátaik. Egyszer bevitték a német-magyar szókártyáikat játszani, a tanárnő bele is ment a játékba, de mondta a lányoknak, hogy a magyar bizony nagyon nehéz nyelv, a német sokkal könnyebb. He he én is pont ezt mondom, csak fordítva. Mert hiába mondja azt nekem valaki, hogy a magyar milyen nehéz nyelv, ő azt nem tudná megtanulni, ha én azt már beszélem, akkor tök könnyű. Annak ellenére, hogy kisebbik nem tudott még írni, mégis adott neki a tanárnő írásbeli feladatokat, kisebbik panaszkodott is, hogy milyen nehéz, de végül is amit tudott azt megcsinálta, amit nem, nem. Mindig vigasztaltam, hogy legyen türelmes, nem gond, ha valamit nem tud megcsinálni. A tanárnő pedig nem győzte dicsérni kisebbiket, amikor beszéltünk vele, hogy mennyire ügyes, mert nem is tud írni, de legalább megpróbálja, és ez nagyon fontos, mert látszik mennyire akarja, hogy sikerüljön. Ez gyakran előkerül, hogy mennyire fontos, hogy megpróbálják, nem baj, ha nem megy, de ha már azt látják rajtuk, hogy akarják, akkor már pozitívan értékelik őket. Valóban fontos a szándék.

Ahogy teltek a hónapok úgy bátorodtak fel a lányok, de azért nagy áttörés nem történt. Az őszi szünet, a karácsonyi szünet mind mind visszaesést jelentett, mert ilyenkor hetekig kerülte őket a lehetőség. A tanáraik megkértek bennünket, hogy működjünk együtt, nos nem kell itthon szavakat magolni, vagy egyáltalán külön tanulni, csak annyi a feladat, hogy nézzenek sok német nyelvű mesét, valamint nagyobbik olvasson minden nap egy kicsit németül. Ennyit igazán meg tudunk tenni, tehát megy a mesenézés is, és az olvasás is. Ugyan itt nincsenek olcsó DVD-k, átlag 10 EUR-t kell fizetni egy-egy meséért, vagy gyerekeknek való filmért, de ez van.

Először nem láttam az előnyét annak, hogy otthon tanult nagyobbik németül, de mostanra már kiderült, hogy igenis lépéselőnyben van azokhoz képest akik nem tanultak. Tud olvasni németül, nem okoz neki gondot elolvasni egy-egy szöveget, a kiejtéssel sem bajlódik. Ahogy telt az idő, és növekedett a gyerek önbizalma úgy derült ki, hogy némi szókincse is van, és habár nem mer megszólalni, de sokkal több dolgot ért meg, mint ahogy mutatja. Azután kiderült, hogy egyszerűbb mondatokat is össze tud rakni, csak a bátorsága hiányzik hozzá. Kisebbiknek ebből a szempontból egy kicsit könnyebb a helyzete, mert itt tanul meg írni és olvasni is, közben persze mindezt tanulja itthon, magyarul is. Külön német órán egy csoportba tették őket, mind a kettőt az abszolút kezdőbe. Először nem értettük, hogy miért, hisz nagyobbik ezeket már tudja, amiket tanulnak, de aztán lehiggadtunk, ha ez kell ahhoz, hogy megjöjjön a bátorsága, akkor ez kell.

Azért idővel egyre több biztató jelet vettünk észre, átjött játszani nagyobbik egyik barátnője és ha döcögősen is, de gond nélkül kommunikáltak, vagy amikor a Zuram csiklandozta kisebbiket, az németül tiltakozott. Azután hallottam, hogy egymás között is el-elhangzik egy-egy német szó. Kitaláltuk, hogy szombaton csak németül beszélünk egymás között, ez ment is egy ideig, de mára már abbahagytuk, nem tudom miért. Amikor mentem értük az iskolába akkor is láttam, hogy játszanak a többiekkel, és nem csak ülnek és néznek, hanem próbálják megértetni magukat. Mindig kérdezgettem őket, hogy mennyit értenek abból, amit mondanak nekik, ami netto hülyeség, nem kell kérdezgetni. Vagy kell, csak nem ezt. Abból tisztán látszik, hogy mennyit haladnak, amit mesélnek a napjukról. A tanárnéni ezt mondta, a barátnőm azt mesélte, az osztálytársam hétvégén az állatkertben volt stb. Eleinte semmi ilyesmiről nem meséltek, ma meg már ömlik belőlük a szó, alig bírják kivárni, hogy elmondhassák az eseményeket.

Először amikor a Zuram beszélt nagyobbikról az osztályfőnökével, mármint nagyobbik osztályfőnökével, nem a Zuraméval, akkor teljesen kétségbe esett. A tanárnéni arról számolt be, hogy a gyerek csendes, nem beszél, nem vesz részt az órai munkában, pedig mindent megpróbál. Aztán persze lehiggadtunk, és nem vontunk le ebből messze menő következtetéseket, mivel tudjuk, hogy a gyermek zárkózott, otthon is az volt, idő kell, hogy kiderüljön, hogy mennyire okos, ügyes, értelmes. Matek órán semmilyen gond nem volt, a szöveges feladatokon kívül mindent meg tudott csinálni, és lelkesen meg is csinált.

Nem számolhatok be áttörésről, hogy egyszer csak folyékonyan elkezdtek beszélni a lányok, látszólag apró, de szerintem igen jelentős sikerélmények vannak. Hallom, ahogy gond nélkül beszélgetnek az osztálytársaikkal. Egyedül odamennek a fagyishoz, és fagyit kérnek maguknak. A tanáraik csak dicsérik őket, már nagyobbik is kinyílt, és az osztályfőnöke szerint egy év múlva már tökéletesen fog beszélni németül. Egyre bátrabb, most már megkapja a német házi feladatokat, szövegértést, nyelvtani feladatokat, matekból a szöveges feladatokat, amiket ugyan együtt csinálunk meg, de egyre kevesebb segítségre van szüksége, és egyre kevesebbet kell szótárazni. Amikor filmet néznek az iskolában, akkor örömmel újságolja, hogy érti az egészet. Kisebbiknek hiába volt kevesebb nyelvtudása szinte teljesen beérte a nővérét. A héten újságolta a külön német tanár, hogy most már átteszi őket a haladó csoportba, mert a kezdőhöz már túl jók. Kisebbik is egész jól olvas már, amit még nem tud azt azért nem tudja, mert még nem tanulta. Itt év végéig tanulnak meg csak teljesen olvasni, és írni. Amikor éjszaka bementem a szobájukba, hogy megnézzem be vannak-e takarózva, kisebbik németül motyogott álmában.

A lényeg, hogy ismét csak felesleges volt az összes aggodalmam, főként azért, mert itt hagynak nekik időt, a sok külföldi gyerek miatt igen nagy tapasztalattal rendelkeznek a pedagógusok abban, hogy miként kell a gyerekeket tanítani, bátorítani. Arról nem is beszélve, hogy a lányaim okosak, és ügyesek természetesen.

Karácsonyi ünnepség

Még a téli szünet kezdete előtt rendezett karácsonyi ünnepséget kisebbik osztályfőnöke. Erről nem volt külön értesítés, csak az osztályfőnök szólt, hogy ha van kedvünk, akkor menjünk be a suliba délelőtt, mert a szünet előtti utolsó nap már úgysem tanulnak a gyerekek. Lehet bevinni süteményt, meg innivalót, a szülők beszélgethetnek, a gyerekek játszhatnak.

Arra a napra a Zuram is szabadságot vett ki, mivel másnap indultunk Magyarországra, de még aznap szerettünk volna a lányainkkal négyesben karácsonyozni. Habár tudtuk, hogy nem leszünk otthon karácsonykor, de ragaszkodtunk hozzá, hogy legyen saját karácsonyfánk, ajándékozzuk meg egymást, töltsünk el együtt egy meghitt karácsony estét.

Előtte azonban még süteményt szerettem volna sütni, valami jó kis karácsonyi sütikét kisebbik osztályának. Igen, de mi legyen az? Gyorsan eldöntöttem, hogy hókiflit fogok készíteni, mákosat és lekvárosat. Még soha nem sütöttem hókiflit ezelőtt, csak gyerekként édesanyámmal, de az mindig olyan nehéz feladatnak tűnt. Megcsinálni a tésztát, aztán a tölteléket, majd betölteni… Ráadásul tudtam, hogy nagyon kell figyelnem a tészta-töltelék megfelelő arányára, mert a Zuram úgy szereti, hogy vékony tészta, sok töltelék. Elolvastam egy-két receptet és rájöttem, hogy ennél sokkal bonyolultabb édességeket is készítettem már. A töltelék, a lekvárral semmi gond, mert édesanyám készített szilvalekvárt, amiből egy-két üveg volt még a kamrában. Mák pedig szintén volt a fiókban, mert előtte pár héttel indiai vendégeinknek készítettem mákos gubát, amihez a kiflit is én magam sütöttem.

A mák beszerzése nem volt egyszerű, na nem azért  mert nem lehet kapni, mert lehet. Van kék, szürke, darálva, nem darálva, masszában, tehát a választékkal semmi probléma. A baj mindenképp bennem van. Elindultam a boltba, ügyesen írtam bevásárló listát is. Nem szoktam, de most írtam, nehogy kimaradjon valami. Épp leparkoltam a bolt előtt, amikor rájöttem, hogy nincs 1 eurósom amit be kéne tenni a bevásárlókocsiba, hogy használhassam. Nem baj! Megoldom. Bemegyek veszek valamit, és akkor kapok vissza aprót, és úgy csinálom, hogy mindenképp kapjak vissza nekem kedves érmét. Bementem, vásároltam, és kaptam vissza aprót, de 1 euróst, na azt nem. Káromkodtam keveset. Ekkor gondoltam kipróbálok egy másik címletet, és persze, hogy működött, azóta tudom, hogy tök mindegy hogy milyen érmét dugok a kocsiba, bármi jó. Szuper! Visszamentem a boltba, bevásároltam, majd kimentem és bepakoltam a kocsiba, ekkor jöttem rá, hogy mindent vettem, csak mákot nem. Ismét vissza a boltba, harmadszor is. Ekkor már nem vacakoltam a bevásárló kocsival, és azzal sem foglalkoztam, hogy mennyire néznek hülyének a pénztárosok, akik már harmadszor látnak berontani a boltba. Elrohantam oda, ahol a mákot sejtettem, de az nem volt jó, mert nem darált volt. Így gyorsan meg kellett keresnem a darált mákot, amit meg is találtam. Kiválasztottam egyet és rohantam kifelé. Valamiért azt gondoltam, hogy ha sietek, és gyorsan intézem a dolgaimat, akkor az eladók szemében kevésbé tűnök hülyének, hogy már harmadszor találkozunk 1 órán belül. Persze elmehettem volna a másik kasszasorhoz is, de úgy döntöttem, hogy bárki szabadon lehet hülye, és ma én leszek az.

Minden szerénység nélkül mondhatom, hogy a hókifli tökéletes lett. A mákos is, meg a lekváros is. Én jobban szeretem a lekvárost, de most a mákos is nagyon ízlett. Annyit sütöttem, hogy maradjon otthonra is. Mivel a maradék nagyon jól elfér egy műanyag dobozban, és biztos, hogy jól fog esni, amikor már 7 órája ülünk az autóban, hazafelé.

Reggel elkísértük a lányainkat az iskolába, majd hazamentünk, összecsomagoltam a a hókiflit, magunkhoz vettünk némi innivalót is, és 10 óra előtt visszaindultunk az iskolához. A hagyományos értelemben véve, legalábbis magyar gondolkodás szerint nem volt ünnepség. A gyerekek nem voltak ünneplőben, nem mondtak verseket, csak leültünk, eszegettünk, iszogattunk és beszélgettünk. A gyerekek játszottak, a felnőttek beszélgettek. Jó alkalom volt ez arra, hogy kicsit ismerkedjünk más szülőkkel is. Mindenki aranyos volt, és közvetlen. Megtudtuk, hogy akiket mi németnek gondoltunk, és erre nagyobb tétben fogadni is mertünk volna, nos ők Kijevből érkeztek, persze 20 évvel ezelőtt. A hókifli mindenkinek nagyon ízlett, volt aki még a receptet is elkérte. Azt gondoltam udvariasságból, de nem, mert a szünet után is figyelmeztetett az anyuka, hogy megígértem a receptet. Természetesen meg is kapta.

Közeledett az ebédidő, így a tanárnéni, kérte, hogy pakoljunk össze, amit meg is tettünk. Az egyik anyuka pakolt, a másik söprögetett, apukák helyére tették a padokat, a gyerekek összeszedték a párnákat. A tanárnéni kérte, hogy a gyerekek egy pillanatra üljenek köré. A gyerekek le is ültek, még csendben is maradtak. Az osztályfőnök értékelte az évet, hogy milyen ügyesek voltak a gyerekek, mennyi mindent tanultak, milyen szorgalmasak voltak, mindenkihez volt egy kedves szava, és minden gyerek kapott ajándékot, ami egy osztályfénykép volt. Mindenki kapott egy borítékot is, amiben a következő félévi szakkörök voltak, hogy mire lehet feliratkozni, ebből rájöttünk, hogy most választhatunk újakat. Mielőtt eljöttünk volna haza, a tanárnéni megkérdezte, hogy mi legyen a maradék hókiflivel. Mondtuk, hogy nekünk nem kell, ennek nagyon megörült, gyorsan összecsomagolta, és mondta, hogy elviszi haza, mert a lányainak is biztos nagyon ízleni fog.

El is indultunk hazafelé, de nagyobbik még a suliban volt, nagyjából 45 percet maradhatott még. Megkérdeztük, hogy hazajön-e most velünk, vagy jöjjünk vissza érte. Még szeretett volna maradni, így hagytuk. Hazamentünk hármasban, majd indultam is vissza nagyobbikért. Még jó, hogy közel lakunk a sulihoz.  Miután hazaértünk kezdődhetett is az otthoni karácsonyi ünnepségünk.

Otthon már minden készen állt, karácsonyoztunk egész délután. Nem volt nagy ünneplés, azért mégsem volt karácsony, de mint eddig minden évben a lányok most is az apukájukkal díszítették a karácsonyfát. Idén a költözés ellenére is megtaláltuk az összes karácsonyfa díszt. Az egyik évben olyan sikeresen pakoltam el a pincében a díszeket, hogy nem találtuk meg, így csak a fánk egyik oldala lett feldíszítve, a fal felőli része tök csupasz volt, de ezt csak mi tudtuk. Az volt a szerencse, hogy a Zuram abban az évben más cégektől kapott egy-két doboz karácsonyfadíszt, repi ajándékként. A lányok azonban azóta mindig megkérdezik, hogy megvan-e az összes doboz. Idén nem volt szaloncukor, igaz mi nem is szeretjük, otthon is mindig csak a hagyomány miatt vettünk és hónapok alatt fogyott el. Erre nem is nagyon lehet kapni, de pár héttel karácsony előtt láttam, hogy van, igaz pici dobozban és nagyon drágán, de van. Megajándékoztuk egymást, a lányok nagyon boldogan adták át az eddig rejtegetett ajándékokat, amiket nekünk készítettek. Azonban másnap indultunk haza, így időben le kellett feküdni, hogy hajnalban frissen induljunk útnak, már amennyiben ez lehetséges.

Happy birthday Wolfsburg

Ma reggel voltunk az önkormányzóságnál, és feltűnt, hogy új filmet vetítenek a várakozóknak. Tavaly volt a város 75 éves, ennek apropóján készült eme alkotás. Mondjuk, ha a költözés előtt ezt nézem meg, és nézetem meg a lányaimmal annyiszor, ahányszor a másikat, hát nem tudom…

Ünnepi koncert

Az egyik nap mindkét lány hazahozott egy-egy papírt az iskolából, miszerint szeretnénk-e, hogy a gyerekeink szerepeljenek-e a karácsonyi koncerten, vagy sem. Mi úgy értelmeztük, hogy egyénileg fellépjenek-e a lányok, és mivel egyikük sem egy zenei tehetség, és nem játszanak semmilyen hangszeren, így nem írtuk alá. A koncertet a közeli templomba szervezték.

Mi abban a hitben voltunk, egészen a koncert előtti napig, hogy nem megyünk a templomba, mivel a mi gyerekeink nem szerepelnek, de kisebbik közölte, hogy ő bizony ma próbálni volt az egész osztállyal, és fel fog lépni, kétszer is. Énekelni fog a többiekkel. Nem volt mit tenni megkérdeztük a tanárnénit, hogy hányra menjünk, és milyen ruha kell a gyerekeknek. A tanárnéni tájékoztatott bennünket a részletekről, este hatra menjünk, aztán majd lesz valami. Az iskolai egyen pólót vegye fel az, akinek van, akinek nincs az abban megy amiben csak akar, nincs fekete-fehér meg ünneplős, meg kopogós, meg öltözz úgy, mintha színházba mennél, csak amiben szeretnél. A koncertet éppen december hatodikára szervezték.

Tehát a lányaim extrán izgatottak voltak. Mivel már elkezdődött az adventi időszak, így mindkettőjük osztályában volt egy-egy adventi naptár, és minden nap kihúzták egy gyerek nevét, aki kinyithatta az aznapi ajtócskát, és övé lehetett a csoki, ami abban rejtőzött. Hatodikán reggel ráadásul minden osztályba vitt valami kis ajándékot a Mikulás is. Kisebbik osztálya decemberben minden nap úgy kezdte a napot, hogy leültek egy körben, aminek a közepén az adventi koszorú volt, meggyújtották rajta az éppen aktuális gyertyát, és a tanárnéni beszélgetett a gyerekekkel. Elég sokat szoktak beszélgetni, például minden hétfő reggel úgy indul, hogy a gyerekek elmesélik mit csináltak a hétvégén.

A Mikuláson kívül még Xavér is izgalomban tartotta a környéket. Xavér a vihar. Xavér december ötödikén érkezett. Mi is vártuk, de nálunk semmilyen óvintézkedésre nem volt szükség, nem zárták be az iskolákat, nem rendeltek el munkaszüneti napot. Én azért biztos, ami biztos vettem pár gyertyát, ha véletlenül lenne egy kis áramszünet. Nem lett. Nagyobbik gyermekem szerint akkor lett volna tökéletes a nap, ha a hó is esne. Délután négyre mentem a lányokért az iskolába. Délután 3 körül Xavér jóvoltából besötétedett és nagyon erős szél volt. Mióta itt lakunk volt már részünk forgószélben, jégviharban, és most Xavér. Szerencsére Xavér éppen csak beköszönt. Amikor mentem a lányokért a suliba, nagyon fújt a szél és elkezdett szakadni a hó. De nem csak sima kis havazásocska, nem, olyan volt, mintha Holle anyó formában lett volna, és kiszakította volna az összes dunnáját. Azért eljutottam az iskoláig, aminek az udvarán három gyerek játszott, és nagyon élvezték a havat meg a szelet, rohangáltak, sikítoztak, és ugrándoztak, hogy elkapják a hópelyheket. Természetesen kisebbik volt az egyik gyerek.

Nagyobbik nagyon boldog volt, végre havazik. Ez a hó még nem maradt meg, sok dolgot nem lehetett vele kezdeni, de volt. Másnapra elég jó kis hó esett, a koncertre már úgy indultunk el, hogy ropogott a hó a csizmánk alatt. A lányok nagyon izgatottak voltak a koncert miatt. Nagyobbik szemrehányást tett nekünk, hogy neki miért nem írtuk alá  a papírját, mert ő is szívesen énekelt volna a többiekkel. Náluk nem az egész osztály lépett fel, csak nagyjából a fele. Pesten rendszeresen jártak a lányaink fellépni, a sulival, ovival, német nemzetiségi eseményeken vettek részt, minden évben volt balett záró gála is, ahol megmutathatták, hogy mit tanultak egész évben. Természetesen ezek nem országos nagy események voltak, de ők nagyon szerették ha kicsit megmutathatták magukat. Itt erre még nem volt lehetőség, ez lett volna az első, és mi jól elszúrtuk.

Odaértünk a templomhoz, ez egy evangélikus templom. Beléptünk a templomba, ami már tele volt emberekkel. Azt hittem időben érkeztünk, de tévedtem, már csak az utolsó sorban volt hely, ahol gyorsan le is foglaltunk négy helyet. Azután megpróbáltuk kitalálni, hogy mi is legyen. Hová kell a gyereknek mennie, de bárkit is kérdeztünk nem adott túl egyértelmű választ, csak határozatlanul mutatott egy irányba, hogy arra. Jó, arra. Mondtam kisebbiknek, hogy látom az osztálytársait a fal mellett, menjen oda. Ment volna ő, de nem mert. Mondtam az apjának, hogy kísérje oda, mire ő közölte, hogy ha a gyerek nem mer odamenni, akkor ottmarad. Sokan csodálkoznak azon, hogy őszülök. Én nem. Azért mégiscsak megoldódott a szituáció, mert kisebbik mégis oda mert menni, pláne, hogy megfogtam a kezét, és odavezettem ahonnan már ő is láthatta az osztálytársait és odament, leült közéjük.

A közönség elég ismerős volt, anyukák apukák, tanárok a suliból. Előttünk lengyelek, mellettünk oroszok ültek, mögöttünk németek álltak. A spanyol ajkúak ügyesek voltak, nekik még jutott hely az első sorokban. Lassan el is kezdődött az ünnepség. Először az igazgatónő mondott egy nagyon rövid beszédet, és már léptek is az elsősök a színpadra. Kisebbik ragyogott, és nagyon lelkesen énekelte a többiekkel együtt a dalt, amit egész héten gyakoroltak. Utána következtek a másodikosok, majd a harmadikosok, végül a negyedikesek. Nagyon vegyes előadások voltak, többnyire énekeltek, de volt hangszeres kíséret is, volt aki gitározott, mások furulyáztak. Bemutatkoztak a különböző AG-k, szakkörök. Volt flamenco tánc, afrikai dob bemutató és gyönyörű spanyol karácsonyi dalokat is hallhattunk. Egy pillanatig sem volt unalmas, vagy erőltetett a dolog, látszódott, hogy a gyerekek tényleg fel akartak lépni, és nagyon büszkén álltak színpadra.

Egyedül azt sajnáltam, hogy a tájékoztató félreértelmezése miatt nagyobbik kimaradt ebből az egészből. Ő is nagyon szomorú volt. Ekkor vége is lett a koncertnek, következett az utolsó szám. Az összes gyerek színpadra állt. Mondtam nagyobbiknak, hogy szaladjon ő is, ismeri a dalt amit énekelni fognak, menjen nyugodtan. Az  én szabálytisztelő gyerekem felháborodottan közölte velem, hogy de ő nem fellépő, és nincs aláírva a papírja, de mondtam, hogy az összes gyereket hívták a színpadra, és mivel ő is gyerek, ezért mehet. Nem kellett kétszer mondani, már futott is a színpad felé, vagy inkább átverekedte magát a tömegen. Fülig ért a szája, neki is meg kisebbiknek is. Ott álltak a német evangélikus templom színpadán, és spanyolul énekelték a Jingle Bellst. Ha valaki azt mondja nekem fél évvel ezelőtt, hogy ez így lesz, hát finoman szólva is hülyének néztem volna.

A nap lezárásaként mivel megmaradt a hó, a lányok lelkesen elkezdtek a ház előtt hóembert építeni. Egy egész pofásat sikerült összehozni. Egy hátránya volt a dolognak, a havat a ház előtti füvön gurítgatták össze, ahol a nyulak is egész sokat mászkálnak és nem csak mászkálnak… Amikor elolvadt a hó egy egész szép kupac maradt a ház előtt.