Programok otthon

Hazaértünk, és elkezdődött három hét kikapcsolódás. Még indulás előtt kérdezte tőlem valaki, hogy Magyarországra megyünk-e, és hogy a férjem is magyar-e. Mondtam, hogy igen, mire a kérdező kikövetkeztette, hogy akkor nekünk ott él a családunk, és akkor biztos nagyon sok emberrel kell találkozni, és aztán nevetve levonta a következtetést, hogy akkor ez nem “Urlaub” lesz. Nem nyaralás. Részben igaza volt, mert ez nem klasszikus nyaralás, vagyis nem egy tipikus 7 napos turnus, félpanzióval, vagy reggelivel. Ezzel előbb-utóbb mindenki szembesül, aki messzire költözik otthonról, hogy a szabadság nagy része az otthon maradtaké. Bele kell kalkulálni a szabadságos napok számába, hogy ha az ember látni akarja a családját, akkor erre áldozni kell. Időt és pénzt is. Ez természetesen visszafelé is igaz, hisz aki pedig hozzánk jön, az a saját szabadidejéből, pénzéből áldoz a mi kedvünkért. Ezért is szoktam mindig mondani, hogy mindenkit nagyon szívesen látunk, aki hozzánk eljön, mert ide eljutni sem egyszerű. Alapból egy nap elmegy az utazásra, illetve kettő, ha a visszautat is számolom, az anyagiakról meg nem is beszélek. Szerencsések vagyunk, mert még mindig van jelentkező, aki szeretne hozzánk jönni, vagy szívesen lát bennünket. Ennyi idő után van, hogy az ember azt érzi mikor Magyarországra látogat, hogy: jó, jó hogy itt vagytok, de nekünk ez most sok. Ezt is el tudom fogadni, semmi gond, nem passzolhat bele mindenki életébe az, hogy mi mikor tudunk Magyarországra menni.

Három hét hosszú időnek tűnik, de valójában nekem most nem volt az, még szívesen maradtam volna, ha lehet, de nem. Sokat nem szeretnék erről írni. Mozgalmas volt, nagyon kevés pihenéssel.

Voltunk Pesten a barátainknál, és sikerült összehozni egy délutáni nagy közös játszóterezést, ahová a lányok elég sok barátja el tudott jönni, és nagyon jó volt látni, hogy pont úgy játszottak együtt, mint régen, mintha minden nap találkoznának. Beszélgettek, rohangáltak, nagyon, nagyon sokat jelentett ez az én gyerekeimnek, és amikor elköszöntünk rögtön kérdezgették hogy: Ugye legközelebb is így lesz? Ugye eljönnek hozzánk is? Ugye milyen jó volt? Ugye milyen jó fejek? Ugye milyen kedvesek, hogy eljöttek? És tényleg, jó volt, jó fejek, kedvesek és reméljük lesz legközelebb is, hamarosan.

Azután a  Húsvét. Itt Németországban ugye nem szokás locsolkodni. A nyuszi elrejt mindenféle ajándékot a kertben, amit a gyerekek megkeresnek. Nos, még induláskor felvázoltam a lányoknak, hogy erre Magyarországon ne számítsanak, otthon a Húsvét a fiúk ünnepe. Gyerekként nagyon igazságtalannak tartottam, hogy jönnek a fiúk, elmondanak egy verset, aztán bezsebelik a zsákmányt. A lányok meg otthon ülnek, előtte három napig sütés-főzés, takarítás, aztán várakozni, hogy jön-e valaki, vagy sem, ha jönnek, akkor tuti akkor érkeznek, amikor épp egy jó film megy a tv-ben. Mint említettem nem egy nagy városban nőttem fel, így aztán felénk bizony vízzel volt divat locsolkodni, ami szintén egy általam nagyon nem kedvelt szokás. Állandóan át kellett öltözni, és még hideg is volt, mármint a víz. Jó, azért voltak vicces momentumok is. Felénk minden fiúnak tűztünk virágot, és hát volt aki már cseppet sem volt szomjas, mire hozzánk elért, és megette a virágot, vagy volt olyan aki elaludt a lépcsőházban. Nem véletlen, hogy ha részeg embert látunk, akkor mindig csak annyit mondunk, hogy: na, hát Húsvét hétfő van! Azért persze az is jó volt, hogy mindig számoltuk, hogy hány fiú jön el az adott évben, ha jól emlékszem a csúcs az nagyjából 40 fiút jelentett, és ez persze legyezgette a hiúságunkat. Akkoriban még apám is járt locsolkodni, és az ő zsákmányát mindig nekünk adta, így azért mi sem szenvedtünk hiányt csokiban. Ahogy növekedtünk egyre kevesebb locsolkodó jött, és mire a lányok megszülettek, már úgy kellett vadászni a rokonokra, hogy jöjjön valaki meglocsolni őket.

Azért minden évben jött valaki, és mi egyáltalán nem akartunk elmenekülni otthonról, mert a lányoknak nagyon tetszett, hogy őket meglocsolják, és így szépek lesznek, nem hervadnak el. Jó, hát őket senki nem öntötte le vízzel. Azonban úgy tűnik, hogy két év elég volt ahhoz, hogy ezt elfelejtsék, vagy legalábbis csak részben emlékezzenek dolgokra. A locsolkodásra emlékeztek, de arra nem, hogy otthon a húsvéti nyúl nem dugdos tojásokat a bokor aljába, és a lányoknak csak annyi jár, hogy aznap szépen illatoznak későbbi szépségük érdekében.

Fel is háborodott mind a kettő, hogy ez már pedig mennyire igazságtalan. Tény, hogy a nagyszülők minden évben meglepték őket valamivel a nyúl nevében, és lehet ők erre emlékeztek, vagy csak óriási felháborodásukkal nyomást próbáltak ránk gyakorolni. Sikeresen.

Nővérem meglepte a lányokat azon eszközökkel, amivel hagyományosan viasszal tudtak tojást díszíteni. Még életemben nem csináltam ilyet, a lányok sem, de nagyon tetszett nekik, és igazi szép piros tojásokat festettek.

Jöttek a rokonok, és meglocsolták a lányokat, nagyon jó volt mindenkivel találkozni és kicsit beszélgetni. A nagyszülők ismét felvállalták a nyúl szerepét, így csokiban sem volt hiány, még mindig van belőle itthon, mondjuk még a Halloweeniből is van, és még egy-két Mikulás is van a csokis dobozban, de majd beleölöm őket valami süteménybe. A lányok nagyon örültek, csak azt kifogásolták, hogy miért nem maradt mindenki sokkal tovább, különös tekintettel a velük egykorú fiatalemberre, mert hisz így játszani sem tudtak, valamint szerintük a locsolkodók száma igen kevés volt.

Sajnos az időjárás nagyon nem kedvezett, sokkal melegebbre gondoltunk, hogy lehetett volna, és mielőtt érkeztünk volt is, és miután elmentünk lett is. Az időt igyekeztünk kihasználni, volt csúszdapark, mozi, vadaspark, cirkusz, játszás és minden ami csak belefér, tehát ez a része mégiscsak igazi “Urlaub” volt.

Számunkra nem volt nagy érvágás, hogy vasárnap nincsenek nyitva az üzletek, mert itt ezt már megszoktuk, de a boltokban nagy volt a méltatlankodás, mind a vevők, mind az eladók részéről. A vevők a programjukat féltették, az eladók pedig a fizetésüket. Mi azért beszereztük ami kellett, érdekes, hogy egyre kevesebb dologról érezzük úgy, hogy nélkülözhetetlen, és csak Magyarországon beszerezhető. Jó, hát az igaz, hogy én feltöltöttem magam, és szinte minden nap kiflit ettem, meg tejfölt, meg tv paprikát, meg retket, meg gyulai májast és nem maradhatott ki a kolbász sem, de nem éreztem leküzdhetetlen vágyat arra, hogy ezekből hozzak is. Némi szülői nyomásra egy kevés tv paprika no meg hegyes erős bekerült a csomagba, de ez később igen hasznosnak bizonyult, mert a levesbe kell, és itt még mindig nem lehet kapni. A lányok sem mondták, hogy hozzunk Dörmi mackót, vagy Pilóta kekszet, így nem is vásároltunk be, na jó a Mesekeksz nem maradhatott ki, de csak egy csomaggal az útra, amit végül nem is ettünk meg, legalábbis nem útközben csak később. Az Erős Pista készletünk még tart az sem kellett, de tavaly még vásároltunk egy-két hazai fűszerkeveréket, idén már azt sem. Nem pakoltunk be kolbászt, füstölt csülköt és már a trappista sajt sem létszükséglet. A barátainktól kaptunk egy fél oldal szalonnát, de azt nem lehet otthagyni, mert nekik olyan forrásuk van, hogy csak na. Mindig olyan finom, szép húsárujuk van, hogy ha csak rágondolok összefut a nyál a számban, most is, pedig már reggeliztem. Pálinkát is kaptunk tőlük, no hát olyat nem lehet boltban kapni, az biztos.

Hiányoznak a hazai ízek, de csak annyira, hogy amikor otthon vagyunk, akkor együnk belőle. Azért érdekes, hogy itt meg már annyira megszoktuk azt, hogy Ofenkäse-t eszünk, hogy kétszer is jártunk boltban, hogy hátha kapunk, de nem, illetve tudom, hogy sütőben sütve megolvasztani bármilyen camembert lehet, de a fadobozosokat, amiket minden macera nélkül lehet betenni a sütőbe, aranyárban mérték, így letettünk róla.

Az árak egyébként is mindig meglepnek, és sajnos ez nem jó meglepi. Én valahogy még a régi árakra emlékszem, és mindig úgy gondolom, hogy mennyivel olcsóbb minden Magyarországon, pedig nem. Egy nagybevásárláskor simán otthagynék ugyanannyit, csak ugye az átlagkeresetek mások egy kicsit. Persze van ami itt olcsóbb, és ott drágább, valamint ez fordítva is igaz. A minőség, nos ezt nem tudom megítélni, de nővérem és édesanyám is esküszik rá, hogy az itt kapható mosópor sokkal jobb, így mindig viszünk nekik. Tény, hogy ugyanazt a márkát más üzemben állítják elő. Ahogy a cola és a fanta íze is más mindenütt, úgy ez is igaz lehet. Amikor kiköltöztünk, mindent átszámoltam forintra, na most Magyarországon mindent EUR-ra számolok át.

Ami soha nem maradhat ki az a könyvesbolt. Egyébként is nagyon szeretek könyvesboltba járni, már pici gyerekként is folyton olvastam és imádom a könyv illatát, meg a könyvesboltok, antikváriumok hangulatát. Kaptam egy e-bookot, azóta sokkal kevesebb könyvet veszek, de a Zuram ragaszkodik a papírformához, így ő mindig vesz vagy 4-5 újat. Én is vettem, de csak hármat, és azok is nyelvkönyvek, bár a Zuram szerint ezek csak akkor érnek valamit, ha bele is nézek, én azért reménykedem, hogy már az is segít, ha tudom, hogy ott a lehetőség. Egyébként már belenéztem, és a munkafüzeteket el is kezdtem kitölteni. Habár a német tanárom szerint érdekes ez a magyaros német, és jó pár feladatot ki szokott javítani, hogy németes német legyen. Szokta mondani, hogy így is jó, de máshogy meg még jobb.

Ami bosszantó különbség, és épp ezért itt nem is tudjuk megvenni, az az ágyneműhuzat. Eleve a mi, mármint a Zuram és az én paplanom hosszított, tehát a paplan 140*220-as, a párna a normál 70*80-as, na de itt Németországban ilyen hosszított paplan nincs is, a párnák meg kocka alakúak 80*80-asok, tehát ha paplan sincs, huzat sincs, ha a párna más, a huzat is más. A huzataink már eléggé megkoptak és gondoltam veszünk másikat, el is mentünk a boltba, aztán egy másikba, és a harmadik után feladtam, hogy kapjunk, így ezt is otthon kellett beszerezni. Azóta a lányoknak vettünk új párnákat, német szabványban, hogy legalább nekik tudjunk itt huzatot venni, ne otthonról kelljen hozni, de megtartottuk a régieket is, vendégpárnának jó, így most van német- és magyar szabvány szerinti készletünk is, most már csak egy nagyobb ház, vagy szekrény kellene, hogy elférjenek a dolgaink.

Összességében nagyon jó volt otthon lenni, és feltöltődni, kicsit tartottam tőle, hogy amikor visszaérünk Németországba, akkor újra mélypontra kerülök, mint indulás előtt, de szerencsére nem. Kínzó honvággyal elég nehéz lehet élni. Feltöltődtem, remélem augusztusig ez kitart.

Reklámok

Hazamegyünk. Hova?

Január óta elég gyorsan telik az idő, nem mintha olyan sok különleges dolog történne velünk. A köhögésen túl vagyunk. Lassan. Én két napig nyomtam az ágyat, majd további másfél hétig köhögtem, de elég gyorsan össze kellett szedni magam, mivel a Zuram nem két napig nyomta az ágyat, hanem egy hétig. Az orvosi fel is állította a diagnózist, influenza. Fájt, nagyon, és mivel szép sorban érintette a családtagokat elég sokáig is tartott. Nem vagyunk mi ehhez hozzászokva! Mióta kiköltöztünk nem volt még ilyen. Láthatóan a környezetünkben is elég sok embert érintett a probléma, és mindenki a köhögéssel kínlódott a legtovább. Mi is.

Mára már jól van mindenki, ami elég szerencsés, mivel közeledik a tavaszi szünet, amit Magyarországon szándékozunk eltölteni, illetve a Zuram tesz egy kis horvátországi kitérőt is, mert hívja a tenger,  meg a szél…, vagy inkább a régi csapattársai vitorlázni.

A lányok már hetek óta nagyon várják. Készülnek, hisz nem voltunk Magyarországon tavaly augusztus óta, és bizonyos dolgok hiányoznak nekik. Kisebbik szokta szépen sorolni, nagyjából naponta kétszer, hogy kik és mik, de már ráunt, hogy mindig elmondja, így csak annyit sóhajt el: hogy a szeretteink, a legjobb lesz a szeretteinkkel találkozni. Hatalmas szíve van, elég sok szerettje, úgyhogy lesz dolog bőven. Nagyobbik nem ennyire érzelmes, mikor őt kérdezem, akkor csak annyit mond, hogy a legjobb az lesz, hogy végre elmegyünk moziba. Itt nem voltunk még moziban, pedig már mehetnénk, mert mindent értenének, de valahogy kimaradt, majd pótoljuk.

Naponta szóba kerül, hogy mi lesz a program, mi mindent fogunk csinálni, hova fogunk elmenni. Elég érdekes dolgok is eszükbe jutnak, mint például, hogy parizert enni kell, otthon azért akkorát nem ugrottak érte, de hát a nosztalgia már csak ilyen, el kell mennünk még villamosozni is, ez tipikusan szegedi program, Pesten sem nagyon tömegközlekedtünk, itt meg nincs is villamos, a mozi nem maradhat ki, utoljára én is tavaly augusztusban voltam moziban, akkor is a Csingilinget néztem, úgyhogy nekem is hiányzik. Anno, diák koromban moziban dolgoztam, mint jegyszedő, akkor azt hittem, soha többet nem akarok majd moziba menni, de az már olyan régen volt, hogy meg sem mondom hány évvel ezelőtt. El kell még menni a kedvenc éttermükbe, piacra, lottózni, kacsát etetni, csúszda parkba, biciklizni, vadasparkba…

Egy picit nehéz, hogy ők Pesthez is nagyon kötődnek, viszont alapból Szegedre megyünk, hisz a szüleink ott élnek. Azért megoldjuk, és remélem mindenkivel tudunk találkozni akivel csak ők, vagy mi szeretnénk.

Én személy szerint már nagyon várom, hogy otthon legyünk. Eddig még soha ennyire. Lehet, hogy ez a honvágy? Talán gyerekkoromban éreztem honvágyat, amikor igen rossz úttörőtáborban voltam, és semmiképp nem akartam ottmaradni, de ez most más. Nem arról van szó, hogy ne akarnék ide visszajönni, vagy elegem van az itteni életünkből, mert nincs, sőt nagyon is hosszú távra tervezzük kapcsolatunkat az országgal, a várossal. Egész egyszerűen szeretnék a számomra fontos emberekkel találkozni, beszélgetni. Sétálni Pesten, Szegeden egy kis hazai levegőt szívni, feltöltődni. Lehet mókás, de arra is vágyom, hogy magyarul beszéljenek körülöttem és ne németül. Az utóbbi időszakban, egyre többször kell németül intéznem bizonyos dolgokat, no nem hivatalos dolgokat, de olykor még egy cipővásárlás is kihívásokkal teli. Általában mennek is ezek a dolgok, és mikor szabadkozom, hogy mennyire rosszul beszélek németül, akkor mindenki borzasztó kedves és  megértő és segítőkész lesz, de jó lesz, ha estére nem zsibog az agyam, és nem azon fogok gondolkozni mondjuk főzés közben, hogy ezt, hogy is mondanám németül. Mondjuk, le merem fogadni, hogy ez nem fog változni és otthon is gondolkozni fogok, hogy mi hogy is van.

A lányok beszédébe már egy-két dolog teljesen németül épült be, és kisebbik időnként amikor magyarul beszél, német szavakat is belevesz a mondanivalójába, tehát nem árt nekik sem egy kis magyar megerősítés, mert én ugyan mindig elmondom, hogy hogyan is kell ezt magyarosan mondani, de legközelebb megint a német szót használják. Nagyobbik ugyan magyarul is olvas, de kisebbik azt mondja, hogy neki nehéz. Jó, hát őt meg kényszerítem arra, hogy magyarul is olvasson, meg is teszi, csak nem olyan lelkesen, de ez mondjuk annyira nem hat meg. Olvasni kell, így is, úgy is. Nem mondom, hogy könnyű nekik, de ügyesek és alkalmazkodnak.

Napi szinten szóba kerül az utazás, visszaszámolnak, és csak mondják, hogy mennyi mindent fognak csinálni. Egyik nap beszélgettünk arról, hogy mikor kezdődik a szünet, ki-mit fog csinálni a szünetben, mármint az osztálytársaik, és akkor a Zuram azt mondta, hogy azért nem mehetnek a különböző programokra, mert mi megyünk haza. A két gyerek szeme elkerekedett és nem értették. Hova megyünk? -Haza -mondta a Zuram még egyszer. A lányok csak néztek tovább értetlenül. Na, a Zuram is nézett most már ő is értetlenül. A lányok nem értették, a Zuram meg nem értette, hogy ők mit nem értenek, én meg remekül szórakoztam. Nem hagytam, hogy végtelen köröket fussanak a “haza, hova” témakörben, és kisegítettem őket. A Zuramnak elmagyaráztam, hogy a lányok soha, de soha nem mondják azt, hogy megyünk haza, hanem azt szokták mondani, hogy megyünk Magyarországra. Ekkor mindenkinek tiszta lett minden, a gyerekek megértették, hogy Magyarország az a haza, a Zuram meg megértette, hogy a lányok mit nem értenek.

Egyébként az is nagyon bájos, mikor ők hárman nem értenek valamit, csak én, és szellemi fölényemet kihasználva vigyorgok rajtuk, és amikor már kivigyorogtam magam a kezükbe adom a megoldás kulcsát. Persze azért élvezem annyira ezeket a szituációkat, mert igen ritkák, legtöbbször én vagyok a leggyengébb láncszem.

Nem tudom, hogy az életkorukból, vagy a körülményekből adódóan nem haza nekik Magyarország. A haza  itt egyértelműen az otthon szinonimájaként jelenik meg. Természetes, hogy nekik az otthon itt van, Wolfsburgban, ahol élnek, iskolába járnak. Nekünk felnőtteknek viszont, akiknek ott élnek a szüleink, ott voltunk gyerekek, ott jártunk iskolába, kezdtük el közös életünket, mindig is otthon marad Szeged is, Pest is, Magyarország.

Nyaralás otthon

Milyen érzés több hónap után először hazaérkezni, Magyarországra? Jó, de semmi különös, abban az értelemben, hogy nem tudok más szemmel nézni a dolgokat, mint előtte. Na jó ez nem teljesen igaz, de összességében igen. A “legfurcsább” dolog, hogy mindenki magyarul beszél, és én mindent értek, nem csak összerakom a fejemben, hogy mit mondtak, hanem tényleg mindent értek, ha elhaladok a boltban két ember mellett akkor is értem, ha csak suttognak akkor is, és nem azért mert jó a hallásom. Ez nevetségesen hangzik, én is csak vigyorogtam mikor a boltban mondtam a nővéremnek, hogy: figyi már, mindent értek.

Túl sok dolog nem változott, legalábbis Szegeden. Teljes nyugalomban el tudtam menni mindenhova, ahova szerettem volna, sok emberrel tudtam találkozni (nem mindenkivel), a lányok is jól érezték magukat, állandóan a figyelem középpontjában voltak, és azt elég jól viselik. Nehéz lenne felsorolni a közel egy hónap eseményeit, de igyekeztük kihasználni az időt.

Egy csomó mindent csináltuk, egy csomó helyen voltunk. Egy éve költöztünk ki, hónapok óta nem voltunk Magyarországon, de nem éreztem magam sem turistának, sem idegennek, leszámítva, hogy sokat kirándultunk, de mivel régebben is kirándultunk különböző városokba, így csak egy zsúfolt nyaralás volt. Hajdanában, réges-régen amikor a Zuram még csak az a pasi volt, akivel együtt élek, szóval volt egy olyan nyár, amikor nem volt pénzünk kedvünk elmenni nyaralni. Egyszerre vettük ki a szabadságunkat, és otthon nyaraltunk. Nagyokat sétáltunk a városban, moziba mentünk meg múzeumba és teljesen őszintén mondhatom, hogy életem egyik legjobb nyaralása volt. Most valami hasonló volt a helyzet. Haza mentünk nyaralni.

Én és a lányok, közel egy hónapot voltunk, a Zuram 2 hetet töltött velünk. Az első időszakban a lányok a nagyszülőkkel töltötték az időt, én meg igyekeztem mindenkivel találkozni, akinek erre igénye volt. Sok séta a városban, moziban is voltam, de csak a lányaimmal, gyerekfilmen, ők élvezték, és nekem sem fájt, még akkor sem, ha nem vagyok Csingiling rajongó, de a mellettem ülő kissrác, aki a nagypapájával volt külön műsort csinált, és nagyon aranyosak voltak. A srác rábeszélte a papát, hogy vegyenek nachost, és folyamatosan győzködte a papát, hogy ugyehogyugye milyen finomság ez, és mennyire jó ötlet volt erre pénzt költeni, a film közben pedig hangosan kacagott mellettem, megkockáztatom, hogy jobban tetszett neki, mint a lányaimnak. Mondjuk kisebbikkel is szórakoztató moziba járni, nekem, a körülöttünk ülőknek semmikép, mert ő meg mindent hangosan kommentál, és megjegyzéseket is tesz, általában simán beszólogat. Nagyobbik, hiába tíz éves már, ha a gonosz elnyeri méltó jutalmát a filmben, akkor általában ilyesmiket kiabál, hogy: há há ezt megérdemelted! Sokszor ökölbe szorított kezét diadalittasan a feje fölé emeli, a mögötte ülő nagy örömére. Hiába próbálom csendre inteni őket, beleélik magukat. Ha a Zuram is velünk van, ő meg simán elalszik, különösen ha az Alvin és a mókusokról van szó.

Sok olyan tapasztalatról olvastam már, hogy hazatérve Magyarországra tűnik fel csak igazán, hogy milyen komorak az emberek, mennyire nem mosolyognak, mennyire nem kedvesek. Ez ebben a formában nem igaz. Nagyon sokan kedvesek, és nagyon sokan mosolyognak. Fura, de csak kedves pénztárosokkal találkoztam. Ha volt valami problémám, és szóltam normálisan, akkor ugyanilyen normális választ is kaptam, ha még mosolyogtam is, akkor még visszamosolyt is kaptam. Jó igen, egy szép nyári estén, Szeged belvárosának a közepén, egy hangulatos teraszon pedig egyszerűen nem szolgáltak ki. Zseniális volt, ahogy a pincérlány kerülte a szemkontaktust, de nem sértődtem be, volt már ilyen  máskor is, egyszerűen nem kötelező nekem ott fogyasztanom valamit, át lehet ülni máshova. Egy szintén Szeged belvárosi cukrászdában viszont, ahol a hely tele volt, a pincér srác nagyon kedves, vicces, de a második körös rendelésnél elfelejti kihozni amit kértünk. Szóltam, nagyon elnézést kért, és közölte, hogy csak a számla összegét hajlandó elfogadni, a borravalót nem, mert hibázott.

Voltam a piacon is, ettem lángost is. Kiderült, hogy nem bírok megenni egy egész lángost, és nagyjából egy fél lángossal teljesítettem az évi normát. A piacon imádtam a sok-sok gyönyörű szép zöldséget, gyümölcsöt, a halmokban álló isteni illatú paprikákat. Itt most megint nem lehet kapni, még a török boltban sem volt, de ehhez is hozzá lehet szokni. Sikerült nem finom főzni való kukoricát venni, de nálunk ez nem gond, mert ha megmarad, apám elviszi horgászni a kukoricát, nem, a kukoricák nem horgásznak, az a csali. Idén rengeteg halat fogott, így a lányaim is ehettek amennyi csak beléjük fért.

Amikor megérkezett a Zuram, akkor kettesben is bementünk a városba sétálni esténként. Söröztünk. Felfedeztünk egy számunkra új helyet, ahol kézműves söröket adnak, és mindkettőnk érdeklődését felkeltette a Sötét Bunkó nevű sör. Ami tényleg sötét volt, és finom is. Persze a Zuram mindenki derültségére nem Sötét Bunkót kért, hanem valamiért állandósulhatott egy szókapcsolat a fejében, ezért kért egy büdös bunkót. Úgy se rossz egyébként. Elhatároztuk, hogy elmegyünk moziba, meg vacsorázni, és mindenhova, de azután ebből nem lett semmi. A moziban egy film sem érdekelt bennünket, élelemmel pedig nagyon jól el voltunk látva. Egyébként is nagyon gyorsan eltelt ez a pár nap. Az utolsó hetet, pedig a Balatonon szerettük volna tölteni. Azokon az estéken amikor nem sétáltunk, és volt kedvünk, a szüleimmel kártyáztunk. Fájerozni szoktunk, szigorúan 5 Ft-os alapon, régen filléres alapon ment, na de az infláció ide is begyűrűzött.

Augusztus 20-án elmentünk sétálni csak úgy, a városba. Volt egy kis kiállítás Szegedről, azt is megnéztük, meg pont akkor kezdődtek az ünnepségek, és felcsendült a Himnusz. A Himnusz. Jó ideje nem hallottam, és most jól esett, egy év elteltével, otthon lenni az egyik, ha nem a legnagyobb nemzeti ünnepen, jó érzés. Nem hatódtam meg, nem morzsoltam el könnycseppet a szemem sarkában. Lehet, hogy az internetnek, a gyors információ áramlásnak, vagy annak köszönhetően, hogy napi szinten lehetséges kapcsolatot tartani a családdal, de nem érzem úgy, hogy kiszakadtam volna bárhonnan is, nyilván lemaradtam egy csomó dologról, és kimaradtam eseményekből, helyzetekből, de nem éreztem magamnak kívülállónak. Lehet, hogy majd 20 év múlva más lesz a helyzet, de ez az egy év olyan gyorsan eltelt. A lányaim még tökéletesen beszélnek magyarul, akcentus nélkül, nem affektáltak, nem keresték a szavakat. A magyar nyelv szempontjából nagyon jó, hogy ilyen sokat voltunk otthon, mert hiába beszélünk magyarul a négy fal között, hiába olvasnak magyarul könyveket, a szókincsük nem növekszik, ha meg igen, közel sem olyan ütemben, mint egy magyar iskolába járó gyereké. Nem mindig könnyű egyensúlyozni.

20-án este egy karácsonyi ajándéknak köszönhetően megnéztük a Mamma Miát a szabadtérin, mivel idén felújítások miatt megfordították a színpadot, nem, nem fejjel lefelé, de a Dóm volt a hátunk mögött, így a tűzijátékot nem láttuk, amit én nem bánok, mert nem vagyok egy nagy rajongó, illetve csak tisztes távolból. Kiskorom óta az a kényszerképzetem, hogy egy rakéta tutibiztos rám fog esni. Tudom, hogy nem, de mi van ha mégis?

Budapest szinte teljesen kimaradt, egy estére szaladtunk fel, barátokhoz egy nagyon finom vacsorára. Jól éreztük magunkat, a házigazda igen jó borokkal készült, így egyértelmű volt, hogy én vezetek haza, és nem fogok inni, pedig tényleg nagyon finom borok voltak! Régóta szerettem volna kipróbálni, hogy milyen egy Sous Vide készülékben készült étel, és most ezt is megtehettem. Hmmm, jó! Ha valakinek van erre lehetősége, nyugodtan próbálja ki. Pesten csak keresztülrohantunk, he he, ez több, mint túlzás, mivel az egész város fel volt dúrva, így inkább csak egyik dugótól araszoltunk, a másikig. Jól el is késtünk, de azért maradt idő beszélgetni. Későn indultunk vissza Szegedre, még ilyen hosszú távon nem vezettem az autót, éjszaka is volt, fáradt is voltam, de a Zuram biztosított arról, hogy közel két üveg bor után neki semmi baja sincs, és ha akarom, majd hazavezet ő. Nem akartam. Elkértem a kulcsot. A Zuram megígérte azt is, hogy majd beszélget velem, mert tudja milyen rossz éjszaka, egyedül, szótlanul vezetni, nagyjából az utolsó szó kimondása után fél perccel, már aludt is, még jó, hogy tényleg nem ártott meg neki a bor. Gond nélkül hazaértünk, a kocsi is és én is jól teljesítettünk.

Mielőtt elindultunk volna a Balatonra, még elmentünk múzeumba is a lányokkal, volt, illetve szerintem van is még egy Egyiptomról szóló kiállítás. Tetszett a lányoknak, hisz a tavaszi szünetben Egyiptomban voltunk, de mivel ott ki sem mozdultunk a szállodából, így nem volt elvárható, hogy rajongjanak az ókori kultúráért. A kiállítás részeként próbálhattak ruhákat, tapizhattak meg dolgokat, és ez nagyon tetszett nekik. Nagyobbik nagyon élvezi a múzeumokat, a kiállításokat, mindent, de mindent aprólékosan megnéz, nem szeret kihagyni semmit. Kisebbik ezzel szemben elég felületes ebből a szempontból, szóval nehéz összehangolni a  két gyereket. Jelen esetben négyet, mert a programokat igyekeztünk úgy szervezni, hogy sok időt tölthessünk együtt mi is, és a lányok is a barátainkkal, barátaikkal.

Volt még egy szervezett program. Az utolsó szülinapi parti a családban. A Zuram tudta, hogy szerveződik számára valamilyen meglepi parti, de a részleteket nem tudta. Sem azt, hogy hol, sem azt, hogy mikor lesz, és azt sem, hogy kik jönnek. Majdnem sikerült is mindent titokban tartani, de született titkosügynökökkel vagyok körülvéve, így valaki mindig csepegtetett némi információt a buliról. A kezdésre már elég sok dolog kiderült, de nem is ez volt a lényeg. A pesti barátaink lejöttek Szegedre, ahol a buli volt, ott lehetett szállást is foglalni, így az alvás sem volt gond. A szegedi barátokat is sikerült összeszedni, így összejött egy kedves csapat. A Zuram elég boldognak tűnt, és állítása szerint jól is érezte magát. A buli legveszélyesebb eleme a Tiszában fürdés volt, és dacára annak, hogy nem szeretném egyedül felnevelni a gyerekeinket, nem szóltam egy szót sem, pedig korom sötét volt. Mindenki élve előkerült a vízből. Mondjuk elfelejtettem berakni a Zuram fürdőgatyáját, pedig előre sejthető volt ez a fürdés dolog, de egy fürdőgatya hiánya nem okozhat problémát. Szerencsére annyi eszem volt, hogy kettőnknek is foglaltam szállást, így nem kellett hajnalban hazajutni valahogy. A hely ahol voltunk, a kezdéskor még nagyon csendes volt, de aztán egyre több és több ember érkezett. Kiderült, hogy country est van, és bizony táncbemutató is lesz. Épp kivittem a tortát, a zenekar (egy srác) eljátszotta és énekelte a boldog szülinapot, persze csatlakozott az étteremben mindenki, és tapsoltak is, majd átadtam a tortát, lekapcsolták a villanyt, és elkezdődött a táncbemutató. Szervezni sem lehetett volna jobban. Mindenki azt hitte, hogy én szerveztem a Zuramnak a műsort, én rendeltem a “lányokat”. Ki is húztam magam, milyen jó vagyok! Közöltem is a Zurammal, hogy mennyire, de mennyire jó fej vagyok, kevés feleség rendel a férjének táncoslányokat a szülinapjára.

Nagyjából kipihentük magunkat, és másnap este egy kerti partin találtuk magunkat, a szegedi barátainknál. Sütögetés, beszélgetés, jó hangulat, amit a szúnyogok igyekeztek tönkretenni. Az este elején még magabiztosan állítottam, hogy engem nem szeretnek a szúnyogok, de fél óra múlva kiderült, hogy vannak olyan aljas példányok, akik rám fanyalodnak, és voltak olyan szemtelenek, hogy dacára a magamra kent szúnyogriasztónak össze-vissza csíptek. Nem csak engem, de más problémája engem nem vigasztal.

Szép lassan, na jó inkább baromi gyorsan elérkezett az idő, hogy csomagolhattunk össze és indulás a Balatonra.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

 

Téli szünet

Terveink szerint el is indultunk Magyarországra, hogy otthon töltsük a karácsonyt. A téli szünet hossza pontosan megegyezett az otthoni szünetével, nem úgy, mint az őszi, vagy tavaszi szünet esetében. Azt, hogy nálunk mikor van szünet egy nagyon okos kis táblázatból tudhatjuk meg:

http://www.schulferien.org/Kalender_mit_Ferien/kalender_2014_ferien_Niedersachsen.html

Itt kiválaszthatjuk, hogy melyik tartomány, mely évére vagyunk kíváncsiak, így előre tudjuk, hogy 2015-ben hogy fog alakulni a nyári szünet. A téli szünet nem volt hosszú, eredetileg úgy terveztük, hogy szilveszterre már visszautazunk, de némi rábeszélés hatására mégis Szeged mellett döntöttünk. A visszautat így csak január 3-ára terveztük.

A téli szünettel az a baj Németországban, hogy az összes tartományban egy időpontban kezdődik, és ér véget. Nem igazán új információ az, hogy ez bizony egy nagy ország, és ebben a nagy országban rengeteg vendég munkás fér el, akik bizonyos ünnepekre hazamennek. Őszi szünet, tavaszi szünet nem gond, mert tartományonként más és más, így nem egyszerre indul meg a tömeg, na de a téli! Az egész országból egyszerre indul meg a tömeg. A tömeg nem is túl jó szó, inkább valami emberáradat. Naponta változtattuk a véleményünket azzal kapcsolatban, hogy mikor induljunk. Induljunk-e el már pénteken délután, vagy inkább szombaton, vagy vasárnap? A péntek mellett szólt, hogy ha pénteken indulunk, akkor talán nincs akkora tömeg az autópályán, mert mindenki szombaton megy, de akkor meg éjszaka kell utazni. Szombat mellett semmi ép érv nem volt, csak annyi, hogy ha ezt a napot találjuk a legalkalmasabbnak, akkor van egy nyugodt négyesben eltöltött karácsony esténk, mielőtt nekivágnánk az útnak, plusz mivel a lányok PSP-t kaptak karácsonyra, így gondoltuk, hogy játszhatnak vele az úton, akkor talán gyorsabban telik az idő. A vasárnap fel sem merült komolyan. Végül úgy döntöttünk legyen szombat.

Hajnalban el is indultunk, sötét volt, és hideg, de legalább nem esett a hó. Minden rendben ment. Egyáltalán nem volt forgalom, amit nem tudtunk mire vélni, hisz nem erre számítottunk. Sokan elmentek már a hét elején, ezt tudtuk, mert jópár gyereket kikértek az iskolából arra a hétre. Elértük a német-cseh határt, átmentünk egy alagúton és nagyon meglepődtünk, mert a napsütéses idő eltűnt az alagút végén, és ott már bizony hó is volt, és remek tejköd, de mivel nem volt forgalom, így lehetett haladni, rekordidő alatt értük el a szlovák határt, majd a magyar határt is. A magyar részen azonban, már amikor ráláttunk az autópályára láttuk, hogy gáz van. Az autópályán állt a forgalom. Nem, nem egyszerű dugó volt, hanem iszonyat nagy. Meg kellett állnunk autópálya matricáért, és alig jutottunk ki a benzinkút parkolójából. Nem volt egyszerű, az m0-ást 3 óra és 40 perc alatt értük el. Minden sáv tömve autókkal, időnként persze egy-két jobbról előző, mondhatnám, hogy jajj de rémesen vezetnek ezek a külföldiek, és majd lelöktek az útról, de nem, a jobbról előzők és tolakodók jó része magyar rendszámos autóval rendelkezett.

Elértük az m0-ást, amire nem lehetett felhajtani akkora sor volt, a rendőrök a régi egyesről nem engedték fel az autókat. Közben Gergő próbált tájékoztatni bennünket telefonon, hogy merre lehetne haladni, de gyakorlatilag semerre. Mivel a 0-ást kihagytuk, és átvágtunk a városon így spóroltunk egy csomó időt. Ezt onnan tudjuk, mivel az az autó akinek a rendszámát közel négy órán át bámultuk az autóból beállt a 0-áshoz, az nagyjából Kistelek környékén előzött meg bennünket az m5-ösön. Ott sem száguldoztunk, mivel a családunk érzékenyebb, mások szerint hisztisebb tagja (én) megkérte a másik tagot, hogy ne menjen 120-nál gyorsabban, mivel nem sietünk sehova, mások viszont igen, és kétszer le is akartak lökni az útról, annyit meg nem ér. Zuram tolerálta a kérésemet, így szépen lassan leértünk Szegedre.

Ha valakiben felmerült volna a kérdés, hogy mégis honnan volt annyi autó az m1-en, amikor egészen a határig nem volt forgalom, akkor a válasz nagyon egyszerű, a többség Ausztrián keresztül közelítette meg Magyarországot. Németország több részéből is egyszerűbb hazajutni Ausztrián, mint Csehországon keresztül, arról nem is beszélve, hogy a “kiváló” minőségű cseh utak helyett is sokan választják az unalmas osztrák autópályát. Annyi biztos, hogy máskor inkább várunk egy vagy két napot, és csak akkor indulunk el. Bár amilyen szerencsénk van, tök mindegy. Szerencsére a szüleim pálinkával vártak.

Annyian vagyunk ebben a helyzetben, hogy menni kell, el kell indulni haza, otthonról. Az autópályán, mindenki a saját maga történetével hátterével, kényszerből, kalandvágyból, új, jobb élet reményében teszi meg a kilométereket. Egész jó kis európai filmet lehetne ebből kerekíteni, ezeket az embereket, családokat, ha jobban élnek, ha kevésbé, sok dolog köti össze. Teljesen mindegy, hogy ki honnan jött, a lényeg, hogy egyformán boldogulni szeretne egy számára idegen országban. Keresztül kell menni bizonyos dolgokon ahhoz, hogy az emberek vágya teljesülhessen, mert cél nélkül, csak úgy nem hiszem, hogy sokan elindulnak. Persze ez a sok ember, és család nagyon sok mindenben különbözik is egymástól, anyagi helyzet, vallás, bőrszín. Egész biztos, hogy jó film, vagy akár dokumentum film sorozat készülhetne ebből.

A téli szünet, a karácsony és a szilveszter is gyorsan eltelt. Gyorsabban mint gondoltam. Szerencsére egyáltalán nem tört még rám honvágy, amióta itt élünk Németországban, mégis valahogy annyira jó volt otthon lenni. Elmenni moziba, találkozni a barátokkal, élvezni a 24 órás gyerekfelügyeletet, ráadásul az elmaradt bürokratikus tennivalókat is sikerült elintézni, ami innen Németországból eléggé nehézkes, igaz ehhez fel kellett mennünk Pestre, de eltöltöttük valahogy az időt. Elmentünk Edináékkal a lányok kedvenc éttermébe a Trófeába.

A lányok remekül érezték magukat, a nagyszülők, nővéremék mindenki kellőképpen sokat foglalkozott velük ahhoz, hogy úgy érezzék a világ körülöttük forog, ami így is volt. A barátaink eljöttek Pestről Szegedre szilveszterezni, előre megvettük a jegyeket egy buliba, és a szüleim bevállalták a lányok barátnőit bulizni, így nekik privát szilveszteri bulijuk volt. Megkockáztatom, hogy jobban érezték magukat, mint mi. Annyira jó, hogy anyuékat simán rá lehet venni ilyesmire, csak úgy, mint arra, hogy reggel 7-kor nekiálljon édesanyám palacsintát sütni a lányoknak, mert valamelyikük kitalálta, hogy azt enne reggelire.

Mi is nekiláttunk már délután ünnepelni, elmentünk a sétáló utcára, beültünk egy cukrászdába, azután megérkeztek Viktorék is, akik hoztak magukkal egy kis pezsgőt, azt is meg kellett inni, de a puncsot is meg kellett kóstolni. Összetalálkoztunk Zuram szüleivel is, akik bringával voltak, ami Gergőnek nagyon tetszett, így vidám hangulatban tekert össze-vissza a Széchenyi téren. Előtte még találkoztunk 3 fiatallal, két lánnyal és egy sráccal, akik ingyen ölelést osztogattak, szegények, kaptak is, szerintem lehet voltak pillanatok, amikor kicsit bánták, hogy ilyesmi eszükbe jutott. Főleg a srác nem számított arra, hogy két 40 körüli pasi teljes lelkesedéssel, erőből ölelgeti őt perceken keresztül.

Érdekes dolog ez, az ember elköltözik 1000 km-rel távolabb az otthonától, és eleinte sem itt, sem ott nem érzi otthon magát, aztán amikor lecsendesednek a dolgok, minden elrendeződik, akkor már mindenhová haza megy. Haza Pestre, haza Szegedre, otthon anyuéknál, otthon Zuram szüleinél, és azután otthon Wolfsburgban. Lehet, hogy én vagyok szerencsés, hogy mindezt így érzem, és nem kell megküzdenem honvággyal, nem tudom, hogy másoknál hogy van ez, de a mi családunk sorsa jól alakul.

Alaposan megünnepeltük az új év kezdetét, mi is, meg a csajok is anyuékkal, de minden jónak vége szakad egyszer, így vissza kellett jönni Wolfsburgba. Egyáltalán nem volt gond, a lányok sírtak persze, mert hiányozni fognak nekik a nagyszüleik, de hazaértünk és minden rendben volt. Volt még pár nap az iskolakezdésig, legalább tudtunk pihenni egy keveset.

 

Oktoberfest

Eljött az őszi szünet, ami itt jelentősen hosszabb, mint Magyarországon. Mindenhol megjelentek a plakátok, hogy Oktoberfest itt, Oktoberfest ott, de mi egy igazán különleges helyet választottunk a bulizáshoz. Nekivágtunk és elindultunk Magyarországra.

Előtte egyeztettünk, hogy mikor hova megyünk, ki hol alszik, kivel mikor találkozunk. Nem is olyan egyszerű ez, mint elsőre látszik. A család Szegeden, de mi már évek óta Pesten éltünk, ott is vannak barátaink, a lányoknak a volt ovis- iskolástársak. Mindenképp szerettük volna, ha a lányok belátogathatnak a volt iskolába, és az oviba. Ezt is lebeszéltük előre a tanárnénikkel, óvónénikkel. Habár ott van a házunk, de üres, ezért meg kellett azt is szervezni, hogy várjon ott minket ágy, és ágynemű. A lányokat lepasszoltuk Edináéknak.

(Egyébkén ha valakinek szüksége lenne egy házra, ahol olyan nagyszerű emberek laktak, mint mi, akkor még mindig eladó, vagy kiadó.)

Mivel mindent előre leszerveztünk, minden programot, így sok meglepetés nem ért bennünket. Ellátogattunk a pálinka fesztiválra, ahol nagyon, nagyon hideg volt. Ide minden barátunk eljött, aki csak tudott. Tudtunk beszélgetni, pálinkát kóstolgatni és fázni. Azért elég vicces a rendezvény abból a szempontból, hogy elkérnek 2000 Ft. belépőt azért, hogy aztán bent még fizethessünk a pálinkákért, nem is kevés pénzt, de egy gázmelegítő nem volt sehol, így ott álldogáltunk egy kemence mellett, és nem nagyon akartunk onnan elmozdulni. A fiúk elég érdekes pálinkákat kóstolgattak, de jól szórakoztunk, különösen a zeller pálinka, mindig nagy poén. Aki nem lesz rosszul már attól, hogy beleszagol a pohárba, nyert.

A lányokat bevittük a suliba, oviba. Nagy volt az öröm. Nagyobbik kedvéért összevont német órát tartottak, ahol ő elmesélhette, hogy mik az eddigi tapasztalatai. A volt osztálytársak pedig előadták azt a műsort amivel készültek, és még ajándékot is kapott nagyobbik. Kisebbik beállt a volt ovistársak közé játszani, körbeölelgette az óvónéniket, és még ebédelni is leült a többiekkel. Mivel másnap volt az Oktoberfest, ami egy olyan rendezvény, ahol az ovi és a suli is képviselteti magát, ezért megígértük, hogy mindenképp ott leszünk, és megnézzük a fellépéseket.

Ez egy olyan rendezvény, ahol a német nemzetiségi osztályok és ovis csoportok vesznek részt. Fellépnek a gyerekek, énekelnek, táncolnak. A szülők pedig készítenek valamilyen német ételt, amit meg lehet vásárolni. Nagyon furcsa volt, hogy csak mint vendégek veszünk részt az eseményekben. Eddig azért rendesen kivettük a részünket, a szervezésben, és az ételek elkészítésében is. Beosztottuk, a Zuram az iskolai osztályban állt hadrendbe, én pedig az ovis csoportnál. Idén pedig csak odamegyünk, és mint külső szemlélők veszünk részt ebben az egészben. Gondoltam én.

De amint odaértünk a Zuram meglátta, hogy hogy sütik a kolbászt a volt osztálytársak apukái, és inkább beállt ő a tárcsa mögé. A grill itthon is az ő feladata, mindig ő szokott sütögetni. Grillezésnél nekem csak a következő feladatokat kell ellátnom: megvenni a húst, bepácolni a húst, előkészíteni a tálakat és a grillezéshez szükséges eszközöket, megcsinálni a köretet, salátákat, megteríteni, elpakolni, elsúrolni a grillsütőt. Minden mást a Zuram csinál, és tényleg nagyon jó benne! Általában egy-egy grillezés után a Zuram megszólalt, hogy: “Ugye milyen jó volt! Grillezzünk jövő hétvégén is!”, grillezzünk, rajtam nem múlik.

Mindkét lányom nagy örömmel nézte végig a műsort, de persze fájt a szívük, hogy nem lépnek fel a többiekkel, de kárpótolta őket az élmény, valamint az, hogy amikor vége lett a műsornak, akkor rohantak a többi gyerekkel játszani. Mi beszélgettünk a felnőttekkel, akik érdeklődtek, hogy tényleg olyan jó-e nekünk Németországban, mint gondolják. Tényleg. Olyan jó. Meséltünk az iskoláról, munkáról, környezetről. Mindenki kedves volt, volt akinél még egy kis pálinka is lapult, amiből én nem ittam, mert itt dőlt el, hogy én vezetek Szegedig, mivel a rendezvény végeztével már indultunk is.

Jó volt látni a lányok örömét, de megmondom őszintén, hogy féltem is egy kicsit. Mi lesz, amikor majd hazérünk Wolfsburgba? Mennyire fogja őket kínozni a honvágy? Milyen hatással lesz rájuk az, hogy voltak a pesti házban, találkoztak a macskával, rácsodálkoztak a tavasszal elültetett répára, tökre? Arról nem is beszélve, hogy együtt lehettek a barátaikkal, osztály- és ovistársaikkal, megölelgethették a tanár- és óvónéniket. Na meg, hogy mindjárt Szegeden leszünk, ahol ott vannak a nagyszülők, unokatesók, rokonok!

Az Oktoberfesten addig maradtunk, amíg csak lehetett, utána elindultunk Szegedre. Mivel sűrű volt a program, mind fáradtak voltunk, a Zuram el is szundított mellettem az autóban. Gyorsan leértünk, a szüleim már nagyon vártak minket.

Szegeden próbáltunk mindenkivel találkozni, ami hellyel-közzel sikerült is. Voltunk koktélozni, a Zuram szüleivel eljutottunk színházba is, ahol egy igazán jó előadást nézhettünk meg. Voltunk moziban is. Nagyon gyorsan eltelt ez a pár nap, és már indulni is kellett haza.

Kíváncsi voltam, hogy fogok érezni, hogy most akkor tényleg haza indulunk, vagy csak egyszerűen visszamegyünk, de minden porcikám úgy érezte, hogy haza. A Zuram, aki ugye jóval hamarabb költözött ki, mint én és a csajok, így ő már rég ezt érezte. A lányok érzései meg úgy gondoltam, hogy csak akkor derülnek ki amikor megérkeztünk.

Nem volt egyszerű utunk, 15 órán keresztül utaztunk. Természetesen a probléma megint Csehországban jelentkezett. Autópálya felújítás, ami rá is fér a pályára, ez nem kérdés, de hogy emiatt ennyit kelljen dugóban állni, kicsit sok volt. Azzal nyugtattuk magunkat, hogy ha amikor legközelebb erre járunk nem lesz vesekő ellenes a pálya, akkor akárhogy is van, de ezt muszáj.

Későn értünk haza, nagyon fárasztó volt az út. Amikor sikerült a lányokat ágyba tenni, bebújtak a takaró alá és szinte egyszerre sóhajtottak fel, hogy: végre itthon! Megnyugodtam.