Mélyvíz

Véget ért a nyári szünet. Eseménydús volt, nem mintha máskor unalmas lett volna, de most még rövidre is sikeredett. Június közepén befejeződött az iskolaév Pesten, átköltöztünk és augusztus nyolcadikán már kezdődött is az iskola. Az otthoni megszokott két és fél hónap eléggé összement.

Utánajártunk annak, hogy hogyan is alakul az iskolai tanév Németországban. A megszokott magyarországi gyakorlattal ellentétben itt nem egységes, nem az egész Németországra érvényes iskolaszüneti rend van érvényben. Ami egységes az a szünet időtartama. A nyári szünet hat hét, a tavaszi szünet három, az őszi szünet két és fél hét. Az, hogy mikor van a szünet tartományonként változik. Ráadásul még vannak olyan valláshoz kapcsolódó ünnepek is, amik szintén nem egységesen munkaszüneti napot. Például a november elseje, van ahol munkaszüneti- és van ahol munkanap.

Az, hogy idén az iskola augusztus 8-án kezdődött nem jelenti azt, hogy jövőre is augusztus 8-án fog kezdődni. Egészen pontosan ez az iskolai tanév ebben a tartományban július 30-ig tart, és majd csak szeptember közepén fog kezdődni a tanítás. Hosszú lesz, mármint a tanév, nem a szünet. Egy jó azért van benne, a lányok végre a szülinapjukat megünnepelhetik a suliban, nem kell előre hozni. A nyaralást viszont augusztusra kell szervezni, vagy szeptember elejére. Eddig jellemzően még előszezonban el tudtunk menni Horvátországba, na ezt most nem tudjuk megtenni.

A lányok nem érezték rövidnek a nyarat, annyi minden történt, és mind a ketten nagyon várták az iskolát. Nagyobbik és kisebbik egyformán izgatott volt. Nagyobbik a magyarországi iskolát nagyon szerette. Szerette a tanítónéniket, az osztálytársait. Amikor elkezdte az iskolát nagyon aggódtunk, lévén érzékeny gyerek, és nagyon, nagyon lassú. Ha kérdezünk tőle valamit, az enyhe kifejezés, hogy megfontolja a választ. Örülünk, ha válaszol, és nem azért nem válaszol mert nem tudja a választ, vagy szemtelen és nem foglalkozik azzal, hogy kérdeztünk valamit, egész egyszerűen van egy saját világa. Úgy szoktunk fogalmazni, hogy van egy üvegbúra a fején. Féltünk attól, hogy a tanárok nem fogadják el őt olyannak, amilyen, hogy nem fogja jól érezni magát, hogy nem fogja bírni a nyomást. Azután minden szépen kialakult, a tanárai hagytak neki időt, elfogadták hogy lassú, hogy 10-ből 9-szer úgyis elfelejti a szalvétáját, és hogy ő ezt észre sem veszi. Ami nem érdekli, hú hát az külön energia felkelteni legalább az érdeklődés szikráját. Fogadóórán kérdeztük a tanárnénijét, hogy mi a helyzet a környezetismerettel, mert tapasztalatunk szerint az érdekli a legkevésbé. A tanárnénije elmondta, hogy igen, ez így van, míg matekórán majd kiesik a padból, annyira jelentkezik, addig környezeten ott sincs, szokta tesztelni, hogy felszólítja, de mindig tudja a választ a gyerek, így feleslegesnek érzi, hogy emiatt piszkálja őt. Nekünk a szüleinek könnyű dolgunk van, évek óta gyakoroljuk a türelmet, ami ahhoz kell, hogy finoman rávezessük, hogy már megint rá várunk. Tudja egyébként, de akkor is úgy csinálja ahogy neki kényelmes, felesleges felhúzni magunkat ezen, és felesleges bántani őt. Huszadszor is elmondjuk, hogy megint rád várunk.

Na most ezek a félelmek visszatértek, plusz nehezítés az új környezet, új tanárok, új osztálytársak, idegen nyelv, de nagyobbik maradt a régi. Meg egyébként is, hogy fog boldogulni, ki mer-e kéredzkedni a mosdóba, hozzá mer-e szólni bárkihez is.

Nem tudom melyikünk volt a legidegesebb 2013 augusztus 8-án. Kisebbik biztosan nem, mert az elsősök nem akkor kezdik az iskolát, mint a nagyok. Az elsősöknek van évnyitó ünnepség, ami 2 nappal később van, mint ahogy a nagyok elkezdik a sulit. A nagyoknak nincs évnyitó, szertartás, semmi, csak bemennek a suliba és kész. Így nem láthattuk az osztálytársakat, nem tudtuk úgymond felmérni a terepet. Hiányzott is kicsit az ezzel járó őrület, hogy kinőtte-e a gyerek az ünneplős ingét, cipőjét, kell-e negyven fok melegben nejlon harisnya, vagy elég a fehér zokni. Az oviban mindig jellemző volt, hogy bevittem valamilyen ünnepség előtt a fehér-fekete ünneplős ruhát, kopogós cipőt, és mindig akkor derült ki, hogy valamelyik alig megy rá a gyerekre, de ez általában nemcsak rám volt jellemző, mert évente úgy kétszer volt erre a szettre szükség, és hallottam, hogy más anyukák is vigasztalják a gyereket, hogy: ugyan, ezt a két óra hosszát kibírod ebben a cipőben.

Németországban nem annyira jellemző, hogy van lehetőség az iskolában ebédelni, és hogy van délután napközi, de ebben az iskolában van. Ennek mi örültünk, mert délután a saját kortársaikkal játszhatnak, megcsinálják a leckét, és hátha még a német nyelv szépségeiből is ragad rájuk valami.

Nagyobbik táskája már rég össze volt készítve, reggeliztünk, raktam be neki uzsonnát, és már indulhattunk is. Oda is értünk, és csak az idegesség számlájára tudom írni, hogy a Zuram szépen rátolatott egy másik autóra. Jól indul! A kocsi tulajdonosa nem volt a kocsinál, nekiálltunk papírt meg tollat keríteni, hogy otthagyjuk a telefonszámot, de mire előszedtük ezeket, a tulaj bepattant a kocsiba és majdnem elhajtott, de sikerült megállítani. Mély elnézést kérve a Zuram elmondta, hogy mi történt. A tulaj mondta, hogy két napja vette az autót, de ne idegeskedjen már a Zuram annyira, mert van ilyen, balesetek vannak. Nyugodjon már meg! Kitöltötték a papírokat. Mi a lányokkal ott toporogtunk, mást nem igazán tudtunk tenni. A baleset kicsit elterelte nagyobbik figyelmét, de azért szorította a kezem, és a fülembe súgta, hogy fél.

Próbáltam megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, meglátja, hogy milyen jól fogja érezni magát, bátorság, bátorság, bátorság. Kisebbik is ilyen dolgokat mondott, és hogy mennyire irigy, mert ő is úgy szeretné már elkezdeni a sulit.

A mi autónkon semmi nem látszódott, mivel van rajta vonóhorog, így az zúzta le a másik kocsit. Elég rugalmas az ügyintézés, mert két telefonhívás történt a biztosító emberétől, aki konstatálta, hogy mind a két fél pont ugyanúgy meséli el a történetet. És egy hét múlva már kész is volt a kocsi.

Bementünk az iskolába, megkerestük nagyobbik osztálytermét, amivel szemben ott volt kisebbik osztálya. Először egy másik osztályba rakták be kisebbiket de azután átrakták inkább abba, aminek a terme szembe van nagyobbik osztályával, hogy szünetekben tudjanak találkozni, és tudjanak egymásnak segíteni. Ezt a gesztust nagyon értékeltük. Eléggé megnyugtató volt, hogy egymás közelében lesznek a lányok. De ugye ma még nincs ott kisebbik, tehát nagyobbiknak egyedül kell boldogulnia.

Megérkezett nagyobbik tanárnénije, aki miután elköszöntünk a hóna alá vette a gyereket, bementek a terembe, kerestek neki egy széket. Nekünk meg el kellett mennünk haza, illetve Zuramnak dolgozni. Nem voltunk nyugodtak. Megbeszéltük, hogy együtt megyünk nagyobbikért az iskolába.

A nap nagyon lassan telt, rengeteg e-mailt váltottunk nap közben. Jaj mi lehet vele? Mindjárt vége az első órának. Mindjárt vége a második órának. Szerinted hogy érzi magát? Ügyes gyerek, nem lesz semmi gond. Figyeld meg, a nap végére már minden jó lesz! Szerinted jól van? Ízlik neki az ebéd? Barátkozik? Ünnepeljük meg az első napot! Amiért ilyen ügyes vigyük el az állatkereskedésbe és válasszon magának egy hörcsögöt! Ez utóbbi a Zuram ötlete volt, de mivel semmi kedvem nem volt még egy kis állat gondozásához, így rávilágítottam, hogy a lónak a másik oldalára esett. Ezt ő is belátta, és megbeszéltük, hogy úgy ünneplünk, ahogy nagyobbik szeretné, megkérdezzük, hogy neki mi a szíve vágya, és nem feltétlen a “menjünk el a boltba és vegyünk neki valamit” ötletet támogattam.

Nagyon nehezen, de elérkezett a délután négy óra és végre mehettünk nagyobbikért. Bementünk az iskolába, és fogalmunk sem volt róla, hogy merre menjünk, mert a napközi nem az osztálytermükben van. Van külön egy terem erre, és van még egy másik is meg egy harmadik is, de lehetnek az egyik udvaron, vagy a másikon, esetleg a közeli játszótéren. Egyáltalán nem tűnt egyszerűnek ez az egész. Mentünk előre, nem is tudom mi után, talán a hangok után.

Odaértünk egy teremhez, ahol ott ült a nagyobbik lányunk, nekünk háttal és egy másik kislánnyal, valamint két felnőttel kártyázott. Első látásra meg tudtam állapítani, hogy él, és egyben van. Szóltunk neki, mire vigyorogva megfordult és kiszállt a kártyázásból. Eddigre odaért a napközivezető, akit  még életünkben nem láttunk, tehát azt sem tudhattuk, hogy ő a napközivezető, de jött és mondta, hogy ő az, és Franknak hívják. Kinézetre még véletlenül sem tűnt tanárnak. Mindenfelől szólogattak neki a gyerekek, mindenkit név szerint ismert, mosolygott. Elmondta, hogy akkor ő most megmutat nekünk mindent, de mindent.

Ennek kisebbik is nagyon örült, mert ő még szinte semmit nem látott az iskolából. Megmutatta a játszószobát, volt ping pong asztal, csocsó, mindenféle társasjáték, de a harmadikosoknak nem ez volt a termünk, így elvitt oda is minket, de útba esett az étkező, így megmutatta azt is.

Az étkező nem volt túl nagy, de nagyon világos. Egy hatalmas közlekedési lámpa volt felszerelve a falra, és azzal jeleznek a gyerekeknek, hogy igyekezzenek mindjárt vége az ebédidőnek, vagy vigyétek vissza a tálcát. Ez számomra annyit jelentett, hogy akkor nem üvöltöznek a gyerekeknek, hogy fejezzétek már be, hanem a gyerekek figyelik a fényeket és tudják a dolgukat. Nagyobbik is lelkesen magyarázott közben, hogy igen itt ebédeltek és nagyon finom volt az ebéd. Hurrá! Még egy jó pont, az ebéd nem egyszerűen csak ehető, hanem egyenesen finom. Mondjuk az én gyerekeim otthon is szerették a menza kaját, ezzel soha nem volt gond. Jó, néha furán néztem, amikor kisebbik ilyeneket mondott,  hogy isteni volt a paradicsomos káposzta, de már a bölcsiben is ő volt az egyetlen gyerek aki megette a céklafőzeléket. Bezzeg ha én főznék itthon ilyet… ehetném napokig.

Átsétáltunk a harmadikosok napközis terméhez, itt hatalmas doboz legok vannak, társasjátékok, és egy nagy zöld tábla, amin fehér mágnestáblácskák vannak, rajta egy-egy gyerek neve. A rendszer úgy működik, hogy bemegyek délután a terembe, ránézek a táblára, ami be van rácsozva, és az iskola különböző helyei vannak feltüntetve egy-egy kockában. A gyerek táblája mindig ahhoz a kockához van rakva, ahol épp tartózkodik. Már csak azt kellett megtanulni, hogy mi mit jelent, és hol van. A gyerek két külön udvaron, a játszótéren, valamint valamilyen délutáni foglalkozáson tartózkodhat, ami lehet a tornateremben, vagy bármelyik teremben, de ebben az esetben a gyereknek vissza kell jönnie a napközis szobába, nagyjából délután négyig, vagy addig amíg a Frank nem szól nekik, hogy hahó.

Frank rendes volt, mert megmutatta az elsősök napközis termét is, amit Schulkindergarten-nek hívnak. Itt nincs nagy tábla, mert az elsősök nem közlekednek egyedül, csak csapatban, és csak tanári kísérettel, tehát ha a tanárnéni elviszi őket a nagyobb udvarra játszani, akkor az összes gyereket viszi, és ebben az esetben egy cetlit ragaszt az ajtóra, amire rá van írva, hogy ezen és ezen az udvaron vagyunk. A Schulkindergarten-nek egyébként van saját udvara is, saját mászókával, homokozóval, játékokkal. A Schulkindergarten két nagyobb teremből áll, az egyikben vannak asztalok, és székek, és vannak játékok is, de jellemzően olyan játékok, amit az asztalnál kell játszani, vagy kézműveskedéshez kapcsolódik. Itt írják a házi feladatot is, de az egyik falra bordásfal van szerelve, van pár polifoam is a padlón, itt tornázhatnak a kicsik. A másik teremben a padlót szőnyeg borítja és a fal mentén polcokon áll a rengeteg játék. Teljesen helytálló a Schulkindergarten ovisuli elnevezés. Kisebbik elégedetten figyelte a terepet.

Frank elmesélte, hogy nagyobbik délután elveszett egy kicsit, nem úgy hogy eltévedt, csak nem találta a helyét, nagyon egyedül volt, és még sírt is. Szegénykém, pont ettől tartottam! Azonban Frank ekkor kijelölt neki egy kislányt segítőnek, aki mindent megmutatott nagyobbiknak, és annyira összebarátkoztak, hogy egész délután együtt játszottak. Ettől kezdve semmi probléma nem volt, játékkal telt a délután.

Frank odavezetett bennünket a faliújsághoz, ahol ki voltak plakátolva a különféle délutáni szakkörök listái. Mondta, hogy nézzük át, hogy melyikre szeretnénk beíratni a gyerekeket, és hoz egy tollat felírja a nevüket. Mondtuk, hogy már beírattuk őket, de csak erősködött, hogy nézzük át, mert nem biztos, hogy sikerült bekerülni a választott szakkörökre. Valóban nagyobbiknak nem sikerült a kézműves foglalkozásra bekerülni, mert oda csak negyedikesek járnak. Semmi gond! Válasszunk valami mást, ahol még van hely. Na itt volt a gond, szinte az összes szakkör betelt, még egy-kettő volt, ahol volt hely. Kisebbik mindkét szakkörre bekerült, vigyorgott is, mint a tejbetök, de nagyobbik összeomlott, hogy nem fog kézműveskedni. Végül mégis vigyorogva távozott az iskolából, mert volt hely a varázslószakkörön, és már nagyon régóta szeretett volna bűvésztrükköket tanulni.

Amint kiértünk az iskola kapuján elkezdtük faggatni, hogy mi volt, hogy volt, hogy érezte magát. Nem volt valami bőbeszédű, de jól érezte magát, finom volt az ebéd, és ami a legfontosabb azt mondta, hogy másnap is akar iskolába menni.

Felvázoltuk neki az ünneplés lehetőségét, mire ő annyit mondott, hogy szeretne sütit enni, és társasjátékozzunk. Nagyon szeret monopolyzni és imádja Spongyabobot, nekünk pedig van egy Spongyás monopolynk, így hazamentünk, sütiztünk és játszottunk egy nagyot.

Bedobtuk a mélyvízbe, és úszott.

Izgatottan vártuk kisebbik évnyitóját.