Rügen – Kap Arkona

Elérkeztünk a hosszú hétvége utolsó napjához, de mielőtt hazaindultunk volna még szerettünk volna kirándulni egyet. Vivekék nem tartottak velünk, ők inkább elindultak haza, mivel Arpitának még délután főznie kellett. Nincs az a főzés, házimunka, vagy bármi ami miatt érdemes lenne kihagyni Kap Arkonát.

Kap Arkona a sziget északi csücske, de mivel én nem jártam utána, hogy hova is fogunk menni, így fogalmam sem volt hova megyünk, csak éreztem, hogy kellően meg vagyok győzve a Zuram részéről, hogy már pedig oda el kell mennünk, mert ő olvasta, hogy az jó. Jó. Biztos voltam benne, hogy rossz nem lesz.

A sziget északi csücskéig nem kellett olyan sokat autózni, csak egy kicsit, és meglepő módon az út vége elég keskeny volt, nem olyasmi, amiről azt gondolnám, hogy egy kiemelt turista övezetbe vezetne. A parkoló viszont elég nagy volt, feltételezésem szerint azért elég sokan szoktak errefelé kirándulni. Most is voltak, de azért volt hely bőven.

Van abban valami bájos, amikor azt sem tudjuk, hogy pontosan mi merre, meg mennyi, de elindulunk, és megyünk, mert az majd jó lesz. A parkolóból átsétáltunk a “bejárathoz” ami néhány bazárost jelentett, tehát a lányoktól ismét végighallgathattuk a: jajj de cuki, valamint, a visszafelé megállunk ugye, nekem még van zsebpénzem, elkölthetem-e itt a zsebpénzem?, vehetek-e plüssállatot?, vehetek-e kimérős édességet?, anya, neked szükséged lenne egy olyan sálra, de szeretnék egy baseball sapkát – többnyire fárasztó, de van, hogy idegesítő mondatokat. Olyan szegények azonban nem lehetünk, hogy ígérni ne tudjunk, így megígértük, hogy visszafelé mindent lehet, de a lányaink tisztában vannak vele, hogy mivel hozzátettük, hogy: ha lesz rá idő – így visszafelé újra meg kell kérdezniük mindent, és azzal is tisztában voltak, hogy okosan kell kérdezni, hogy tényleg legyen bármire is idő.

Itt rögtön elkapott bennünket egy bácsi, akinek volt egy lovaskocsija, persze lovakkal, hogy alig 35 EUR-ért felvisz bennünket a kilátóhoz. A Zurammal megtárgyaltuk a dolgot és mondtam, hogy nem annyira fontos ez a lovaskocsizás dolog, hiába tesz egy teljes kört a bácsi, és nem csak a kilátóhoz visz fel, hanem átvisz a halászfaluba is. Köszöntük a lehetőséget, és elindultunk a kisvonat felé, ami ugye nem kisvonat, csak kisvonatnak álcázott busz, a dotto. A kisvonat is felvisz a kilátóig, majd a halászfaluból vissza, tehát csak a kettő közötti távot kell gyalog megtenni, és ezért mindössze, ha jól emlékszem 9 EUR-t kellett fizetni.

A dotto épp indult is, így felpattantunk, és itt nem szólt ránk a sofőr, vagy mozdonyvezető bácsi, fogalmam sincs, hogy kell hívni a vonatnak álcázott busz vezetőjét, de a lényeg, hogy nem szólt ránk, hogy hova ülhetünk, így 4-en voltunk egy kocsiban, nem volt nagy forgalom az biztos.

Pár perc alatt felértünk a kilátóhoz, ami egy világítótorony, illetve nem is egy, hanem kettő egymás mellett, csak az egyikbe fel is lehet menni, és szét is lehet nézni. A Zuram itt rákezdett, hogy ő ugyan fel nem mászik. Mire közöltem, hogy: de. Volt még egy gyenge próbálkozása, hogy ő soknak tartja a fejenként 3EUR-t, azért, hogy lépcsőt másszunk, de nekünk nagyon szívesen kifizeti, azonban neki akkor sincs kedve lépcsőt mászni. Amúgy, ha nem szólalt volna  meg jobban járt volna, mert így végighallgathatta, hogy: most itt vagyunk, ki tudja mikor jövünk legközelebb, és ne álcázza spórolásnak a lustaságát, szedje össze magát és induljon befelé – monológot. Az a jó abban, ha az embernek két lánya van, hogy az egyik tuti megismétli a monológot, és elkezdi győzködni az apját, hogy fejezze be a hisztikét, mert nem azért vagyunk itt. Igen, láttam a Zuram arcán, hogy ő is rájött arra, hogy kár volt bármit is mondania, de ekkor már késő volt, mert a másik gyerek is rákezdett a győzködésre. Már elindultunk felfelé, és a lépcsősor negyedénél tarthattunk, amikor közölnie kellett a lányokkal, hogy elég már, ha nem látnák felfelé tartunk.

Ha valaki azt hinné ezzel vége szegény Zuram megpróbáltatásainak, az téved, mert miután felértünk, hárman kezdtünk rá arra, hogy: ugye, hogy megérte feljönni?, látod milyen szép?

És  tényleg! Nagyon megérte, mert ami lentről nem látszódott, és nem is értettem, hogy mi a jó ebben a helyben, hisz csak egy falu bazárral, éttermekkel, majd kis vonatozás után, két világítótorony, amúgy csak megművelt földek, tehát érthetetlen hogy mi a manónak jön el ide az ember. Azután fent állva kiderült. Hihetetlen a látvány. Egyaránt lehet látni a szántóföldeket, valamint a tengert, a sziklákat. Ezzel a látképpel meg tudnék barátkozni, akár minden nap el tudnám viselni. Még a lépcsőzéssel együtt is, egyébként nem olyan magas.

Elég sokáig nézelődtünk, majd elindultunk lefelé. Lent a lányok elvettek maguknak egy-egy plakátot, ami ingyenes volt, tehát hoztak még, hogy legyen a barátnőiknek is. Ez persze azt jelentette, hogy innentől kezdve lehetett azon vitatkozni, hogy ki vegye, illetve ki ne vigye az összetekert plakátokat. Persze, én nyertem.

Miután leértünk megbeszéltük, hogy nem megyünk vissza a kiindulóponthoz a dottóval, hanem lesétálunk a halászfaluba és ott kerítünk magunknak valami ebédfélét. A dottó első megállójánál volt néhány étterem, akár ehettünk volna ott is, de nem akartuk kihagyni a halászfalut. A környezet mindenkit annyira feldobott, hogy eszünk ágában sem volt elindulni haza, még akkor sem, ha ez azt a lehetőséget rejtette, hogy a tömeggel együtt fogunk mozogni, ami bizony azzal járhat, hogy dugóban üldögélünk néhány órácskát. Senkit nem érdekelt még a hazafelé út.

Itt meg lehet nézni a katonai bunkereket is, de akkor épp nem indult idegenvezetés, erre viszont nem akartunk várni, na nem a hazaút, inkább az éhség miatt. Majd legközelebb, ígértük meg a lányoknak, és magunknak is, mert az  már tisztán látszott, hogy erre a helyre nem elég pár óra, itt minimum egy napot kell eltölteni.

A halászfaluba tartó út, csodaszép. Az út fent vezet a sziklák tetején, és ahol a növényzet engedi, ott kilátás nyílik a tengerre. Van néhány lefelé vezető út a partra, de úgy döntöttünk, hogy most fent megyünk, és legközelebb amikor jövünk, akkor lent a parton. Ki volt írva, hogy mindenki csak saját felelősségére mehet le a partra, de ez nem gond, simán bevállaljuk amikor majd ugye jövünk.

A fenti út tartogatott némi veszélyforrást, mivel ott jár a lovaskocsi is, így folyton figyelni kellett mibe lép az ember. A Zuram fel is háborodott, hogy ezt ő nem engedné meg, de senki nem kérdezte a véleményét, így a lovaskocsi fordult még párszor, és ahol ló van, ott ugye, na mindegy is.

Sokszor megálltunk gyönyörködni a kilátásban, és láttam, hogy lent a parton van egy csomó tábla, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy akár fókát is láthatunk. Nagyon figyeltem, annyira nagyon, de egy iciri-piciri fókát sem láttam. Pedig nagyon szerettem volna. Majd legközelebb, vagy majd máshol.

Szép lassan leértünk a halászfaluba, kicsit leüldögéltünk a parton, annyira el tudnék tölteni akár hosszabb időt is valami hasonló helyen. A lányok itt sem unatkoztak, mert ahol nem homokos a tenger, ott köves, itt márpedig köves volt. Szerintem két éves koruk óta jellemző, hogy tele van a zsebük kaviccsal, apró kövekkel, és a gyűjtögetést a mai napig nem hagyták abba. Órákig el tudnának bogarászni egy kupac sóderben is, nem hogy itt. Az idő azonban sajnos telt, és mi még mindig nem ebédeltünk, valamint egyre jobban nyomasztott a hazaút gondolata. Kedv nem volt hozzá, de másnap már munka és iskola, erre azért muszáj tekintettel lenni.

A Zuram valami igazi helyi dolgot szeretett volna enni, valami kis büfében. Volt is ilyen, ami nagyon szimpatikus volt neki, de mivel ott csak halat adtak, ezért tovább indult, mondván, hogy én nem szeretem a halat, és tekintettel van rám. Szegény, nem tanult a kilátós esetből, így megint rákezdtem a most vagyunk itt, most van lehetősége stb. kezdetű mondatokra. Gyorsan megadta magát, így visszasétáltunk a büféhez, ami pont annyira volt egyszerű, mint amennyire látszott. Füstölt hal, zsemle, innivaló.

Soha nem ettünk még így füstölt halat, ezért megkérdeztük a nénit, hogy mit ajánl, mert mi nem ismerjük az itteni halakat. Néni nem volt kedves, tök gyanakvóan nézett ránk, és látszott, hogy kicsit hülyének is nézett minket. Szerintem nem hitte el, hogy van olyan, aki nem ismeri azokat a tengeri halakat. Pedig van. Gyanakodtunk mi is, de nekünk nem a nénivel kapcsolatban voltak fenntartásaink, inkább a hallal. Nagy bátran kértünk két darabot a néni által javasolt vajhalból, és nekiláttunk. Nem szeretem a halat, úgy általában nem, de ez valami isteni volt. Mikor már harmadszor mentünk vissza még egy darab halért, a néni már mosolygott. Látta, hogy nem is vagyunk olyan reménytelenek, mint amilyennek mutattuk magunkat. Hiába, ki kell érdemelni az északi népek bizalmát.

A lányok imádják a halat, rákot, tengeri herkentyűket úgyhogy ez nem volt probléma, nekik is nagyon ízlett. De sajnos el kellett indulni visszafelé, még jó alaposan megnéztük a partot, majd a halászfaluban található dottó megállójába sétáltunk, és visszaálvonatoztunk a parkolóhoz. Mivel a lányok ügyesen kérdeztek, ezért bemehettek egy-egy boltba szétnézni. Kisebbik vett egy csodaszép sirályos órát, amit egy éjszaka után kiköltöztetett a szobájából mert olyan hangos. Sebaj, megnyertem én, most is itt van a mellettem levő polcon, és már cseppet sem idegesít, egyáltalán nem akarom kidobni az ablakon. Soha!

Hazafelé megúsztuk az összes dugót, csak a benzinkútnál kellett 20 percet sorba állni, nagyon gyorsan hazaértünk.

Jöhetett a következő hosszú hétvége, és mi ismét nem szándékoztunk a fenekünkön ülni, illetve igen, de csak az autóban. Várt ránk Svédország, vagyis inkább mi vártuk, hogy végre elindulhassunk.

Reklámok

Rügen -Prora

A hajókázás utáni terveinkben Prora megtekintése szerepelt. Egész Rügenből engem ez érdekelt a legjobban. Prora egy szálloda, vagy üdülőkomplexum, ahol azonban nem nyaral senki. Prorát 1936-ban kezdték el építeni Hitler utasítására, a Kraft durch Freude szervezet által. A KdF egy állami szabadidős szervezet volt a Harmadik Birodalom idején, és ha valaki olvasta a blogot, akkor ez a Kdf már ismerős lehet. Segítek! Onnan lehet ismerős, hogy már Wolfsburg kapcsán is felmerült a szervezet neve, sőt a várost először Stadt des KdF Wagen-nek nevezték el, a Harmadik Birodalom emlékét is kitörlendő kapta később a Wolfsburg nevet. Ahogy a Volkswagent azért alapították meg, hogy a KdF számára tervezzen és gyártson autókat, a nép örömére, nos Prora is hasonló szándékkal épült. No, nem azért hogy itt is autók készüljenek, hanem, hogy az autókkal ide el lehessen jönni kirándulni, az egyébként tényleg gyönyörű tengerpartra.

Prora a tengerparttól 150 méterre épült, mintegy 4,5 km hosszan. A náciknak nagyratörő terveik voltak, kikötőket, medencéket, koncert csarnokokat terveztek, ez azonban soha nem valósult meg teljes egészében.

Azért is érdekelt Prora, mert nem is olyan régen láttunk egy dokumentumfilmet valamelyik német adón, és mindenképp szerettem volna látni élőben is. Egyébként már egy csomó filmet láttam a világ különböző pontjairól, amit szintén szívesen megnéznék, terveimben szerepel New Orleans, és Alaszka is, de van egy olyan érzésem, hogy ez utóbbiak nehezebben kivitelezhetőek, akár csak a karibi szigetvilág. Türelmes vagyok kivárom, Proráról sem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan eljutok, és láthatom a saját szememmel.

Visszatérve a témához, némi kis autóút várt ránk, hogy megtekinthessük végre Prorát. Vivekék mentek előre, mondván, hogy az ő autójában is ugyanaz a GPS van, mint a miénkben, tök mindegy ki megy előre. Kicsit ugyan gyanús volt, hogy elmentünk egy hatalmas tábla mellett, amin egy felirat szerepelt, hogy Prora P és egy nyíl mutatott balra, de én nem vitatkozom a GPS-szel. Amikor megálltunk egy garázssor mögött, ami tök vicces, mert pont olyan lakótelep volt, mint amilyenek mondjuk Szegeden vannak, és az az mögötti garázssor sem különbözött attól, még az sem, hogy az emberek szabadidős tevékenységüket a garázsnál végezték, volt aki autót szépített, volt aki grillezett, szinte már vártam, hogy meglássak egy bográcsot, tehát amikor megálltunk akkor felvetettem, hogy ha nagyjából 2 km-t autózunk visszafelé, és megállunk a jelzett parkolóban, az szerintem jó lesz, mindenki egyet értett. A GPS meg monnyon le!

A parkoló valóban hatalmas volt, és szinte üres. Ennek némi köze lehetett ahhoz, hogy nem minden tartományban volt hosszú hétvége, vagy ahhoz, hogy senkit nem érdekel Prora, vagy esetleg már mindenki látta, vagy drága a parkolás, vagy már mindenki volt délelőtt. Nem tudom mit vártam, de egy kicsit szíven ütött, és nem azért mert az embernek akarva-akaratlanul eszébe jut a II. világháború, vagy a nácik, vagy az, hogy Wolfsburg és Prora is Hitler parancsára jött létre, és lám mi lett az egyikből, mi a másikból, nem, nekem a gyerekkorom jutott eszembe. Az épületek stílusa, egyformasága, hangulata nagyon hasonlított a lakótelepre, ahol felnőttem, a laktanyára, ami mellett éltünk, nem  azért, mintha rossz gyerekkorom lett volna, épp ellenkezőleg, nincs okom panaszra, de valahogy olyan távolinak tűnt minden, egészen mostanáig. Közel 20 éve nem jártam a faluban, ahol felnőttem és most olyan sok dolog jutott eszembe.

Igyekeztem nem gondolkodni, vagy igen, nem tudom, de a figyelmemet elterelték a gyerekek, meg az, hogy kiderült Indiában nem sokat tudnak a történelem eme szeletéről, leegyszerűsítve annyit, hogy: Hitler rossz, és meg akart ölni egy csomó embert. Ezt kiegészítendő meséltünk egy keveset, tényleg keveset Proráról is Vivekéknek.

Az épületkomplexum hosszú, nagyon hosszú, lepusztult, lehangoló, élettelen, ez mondjuk gondolom annak is köszönhető, hogy alig volt ember. Van egy múzeum, amit meg lehet nézni, de ezt inkább nem erőltettük, mert a gyerekek már nagyon várták a tengerpartot. A házak között időnként van egy átjáró, ahol ki lehet jutni a tengerhez, így átsétáltunk mi is.

A tengerpart nagyon szép, de semmi nincs. Nincs büfé, WC, nem lehet kosarakat bérelni, csak a látvány van, ami azért elég meggyőző. A part már egyáltalán nem volt néptelen, az emberek kisebb-nagyobb csoportokban üldögéltek  és élvezték a napsütést, valamint a vizet. Igen, a vizet. Fürödtek. Mókás volt látni, hogy anyuka a parton ül kabátban, gyermeke viszont meztelen fürdik a nagyon, nagyon hideg vízben, de így már érthető, hogy miért gondolják szeptember végén is a németek a Balatonról, hogy meleg. Ami érdekes volt, hogy az összes gyerek elfelejtett fürdőruhát hozni, ami 2 évesek esetében szerintem nem gáz, de azért voltak bőven idősebb gyerekek is. A Zuram azonban közölte, hogy ne csodálkozzak, mert tőlünk balra a nudista strand van, valójában mi vagyunk nem a helyhez megfelelően öltözve, vagy vetkőzve.

Előző nap a városi strandon gyermekeink megpróbálkoztak a sárkányreptetéssel, de nagyon nem ment, pedig direkt új sárkányokat szerzett be a Zuram a lányoknak és magának is egy profit. Hiába volt szél, a sárkányok nem repültek, csak Vivek kislányának a gagyi sárkánya, de mivel a többiek egy idő után megunták, hogy hiába próbálkoznak, így ő is megunta. Az mondjuk vicces volt, hogy volt egy csapat legénybúcsús fiatalember a parton, nem kevés alkohollal, és ők segítettek nagyobbiknak sárkányt idomítani, amikor szóltam a Zuramnak, hogy az én véleményem szerint ez egy picit ciki, és én ezt nem hagynám, akkor ő is beszállt a technika tanításába, de a sárkány akkor sem repült. Ebből okulván a sárkányokat most el se hoztuk.

A gyerekek gyorsan találtak maguknak játékot, mert ha nincs mit csinálni, akkor is el lehet egymást ásni a homokban. Kisebbik, amikor meglátta a fürdőző gyerekeket, akkor közölte, hogy most akkor ő is. Mire anyukája közölte, hogy nem. Persze ezt a gyerek nem hagyja annyiban, és természetesen megkérdezi, hogy: miért? Anyukája pedig a legnagyobb lelki nyugalommal válaszol, megelőzve a további kérdéseket: azért mert nincs törülközőnk. Soha nem megyek bele egy olyan vitába, hogy most akkor meleg-e a víz, vagy sem, úgyse tudom meggyőzni, a törülközőre nem tudott mit mondani, csak annyit, hogy: ja, tényleg, és visszament játszani.

Meg kell mondanom, hogy ide nem hoztunk sem pezsgőt, sem szőlőt, sem semmit, de csak simán üldögélni a homokban is tökéletes kikapcsolódást jelentett. Nem messze tőlünk volt egy szélfogó, én azt gondoltam, hogy valaki otthagyta, de egyszer csak kibukkant egy vigyorgó férfi feje, majd pár pillanat múlva egy lányé, és annyi látszódott, hogy elkezdtek öltözködni. A Zuram és a Vivek összenéztek és nagyon elkezdtek röhögni. Ugyanarra gondoltak. Majd Vivek kifejtette, hogy Indiában ez nem lenne lehetséges, mert minden arra járó benézett volna a szélfogó mögé, Arpita pedig hozzátette, hogy és fényképeket is készítettek volna.

Persze a Zuram is vicces, lefényképezett egy pasit aki rohan be a vízbe, majd a fotót feltöltötte a facebookra, hogy az mán pedig ott a Vivek és fürdik a 10 fokos vízben. A fotón annyi látszódott a paliból, hogy tök fehér, és kopasz, ez a két tulajdonság egyike sem jellemzi indiai barátunkat, de ez senkinek nem tűnt fel, mert az ismerősök, sőt még Vivek apja is likeolták a képet. Szerintem ez a tréfa nem sikerült, de szerintük igen, szerintem annyira nem is vicces, szerintük igen.

A partnak erről a részéről jól látszódott hogy az épületek túlsó végén nagyon dolgoznak, felújítások folynak, sőt kifelé menet egy kis iroda is van, ahol le lehet foglalni a lakásokat. Egyébként nem is lenne rossz ott egy nyaraló, de nem élünk ezzel a lehetőséggel.

Egy idő után elindultunk kifelé, és habár tudom, és most a saját szememmel is láttam, hogy sokan átmásznak a kerítésen és a tiltás ellenére bemennek az épületekbe, mi ezt nem tettük. Azt is tudom, hogy sokan elvisznek emlékbe egy téglát, csavart, törmeléket, vagy amit találnak, de valahogy ehhez sem volt kedvem.

Kifelé menet megálltunk egy büfénél, mert a parton nincs, de az épület másik oldalán van. Két részre bontanám a büfét, az egyik felében egy pali kolbászt sütött és árult, a másik felében innivalóhoz, jégkrémhez lehetett jutni. A büfé korát olyan 50 évre saccolnám, és nagyjából ennyi idősnek tűnt az árukészlet is. A sültkolbászból akkor sem ettem volna, ha kényszerítenek, a pali aki árulta nem volt annyira józan, mint amennyire jókedvű. Az arra járó kutyát is megugatta. Ez szó szerint értendő, majd amikor a kutya ezen felháborodott, adott neki egy darab kolbászt.

Mi egy üdítőt ittunk, a gyerekek ezt megfejelték egy jégkrémmel, de meg sem mertem nézni semminek a szavatossági idejét, ennyi kockázatot kell vállalni. Azért azon elgondolkodtam, hogy milyen lehet amikor megkérdezik a csávótól, hogy hol dolgozol, mire ő simán rávágja, hogy a tengerparton. Ami igaz is, csak a tengerből nem lát semmit, mert egy több emeletes, 4,5 km hosszú házsor van előtte. De legalább a levegő friss, ha már a sültkolbász nem az.

A múltban tett kirándulás után visszatértünk a szállásra, majd elindultunk vacsorázni. A pizzát megint elkerültük, viszont végre volt az egyik helyen szabad asztal, amit már rég kinéztünk. Ez egy tök egyszerű szendvicsező volt, ami elég jól nézett ki, mármint a hely is, meg a szendvicsek is.

Jól eltöltöttük az időt, mert amíg a rendelésünkre vártunk, addig felelsz vagy merszet játszottunk az asztalnál, mindenki. Ezek a beszélgetések mindig érdekesek, nyelv szempontjából főleg. Vivekék egymás között általában angolul, beszélnek, de van, hogy inkább a hindit választják. Viszont a mi gyerekeink nem beszélnek angolul, és a hindi egyikünknek sem megy túl jól. Vivekék kislánya hanyagolja a hindit, ő vagy angolul, de inkább németül beszél. A mi gyerekeink társaságban inkább németül, de azért egymáshoz elég gyakran beszélnek, illetve beszélünk magyarul, Vivekékkel viszont inkább angolul, mint németül. A lényeg, hogy valamelyik gyerek mindig vinnyog, hogy légyszi németül beszéljünk. A felelsz vagy mersz egy igen jó játék. Nagyobbik nagyjából a harmadik körben jött rá, hogy nincs szerencsés helyzetben, mert folyton az apja kérdez tőle, mégpedig nem szégyelli magát, és képes igen kínosakat is, ami szerinte vicces, pedig nagyobbik szerint nem. A Zuram viszont mellettem ült, így én kérdeztem tőle, de olyan rendes vagyok, hogy semmiféle kínos dolgot nem hoztam szóba. Szegény Arpita sem járt jól, mert tőle meg a lánya kérdezett, és eléggé rá van kattanva a kutya témára, így minden körben a “mikor kapok kutyát” kérdést kapta.

Az este gyorsan eltelt, másnap indulás haza, de persze előtte mi még terveztünk egy kirándulást, mert Kap Arkonát mindenképp látnunk kell.