Nyaralás otthon 2.

Keszthelyen egy szállodában foglaltunk szállást, és egész hetes semmittevést terveztünk. Nem gyakran szoktunk egy hétig semmit tenni, de most határozott célul tűztük ki azt, hogy egyáltalán nem kirándulunk, nem kelünk korán viszont sokat alszunk, és továbbra sem csinálunk semmit. Két darab skandináv krimivel is készültem erre a hétre, és mióta e-book-om van, a Zuramat se fenyegeti az a veszély, hogy ha kiolvastam a könyveimet, akkor őt idegesítem.

A szálloda nem épp a legmodernebb, légkondi sem állt sehol rendelkezésre, ami a hőségben inkább volt hátrány, mint előny, ámde ez nem volt meglepetés, mert már a szállás lefoglalásánál tisztában voltunk a hely adottságaival.

Megérkezésünk után a bejelentkezés nem ment épp simán, mert a szobáink nem voltak kész. Konkrétan takarítás alatt álltak, és vagy 1 órát kellett várnunk a dög melegben, mire átvehettük a szobát. Morogtunk? Hát persze! Sűrűn megkérdeztük, hogy de mi van már? Hát persze! Segített? Hát persze, hogy nem.

Tudom, és nem először szembesültem vele az otthon nyaralás során, hogy nagyon kevés a szakember, pincér, felszolgáló, eladó, takarítónő, ezért morgás helyett megértéssel fordultunk az esetleges problémák irányába. Utólag. Egyébként ilyen nem volt, mert a szálloda személyzete, ahogy láttam, a lelkét is kidolgozta. Fiatal fiúk, lányok állandóan műszakban, pont úgy ott voltak a reggelinél, mint a vacsoránál, vagy az ebédnél. Két rohangálás között még mosolyogni is volt erejük, és egyszer sem felejtették el például, ha kértünk egy kancsó vizet. És ahogy a vendégek számára nem volt légkondi, úgy egyértelmű, hogy a személyzetnek sem jutott a 37 fokos hőségben hűsítő szellő, ennek ellenére tették a dolgukat. Ó igen, lehet mondani, hogy de hát ez a munkájuk, igen, ez, de ettől ez még nem könnyű.

Gyermekeim gyorsan feltalálták magukat, a szálloda szolgáltatásai között szerepelt a gyerek klub, ahol is naponta kétszer pár órát szórakoztatták a gyerekeket. Elmentünk, megnéztük, majd a lányok maradtak és dacára annak, hogy ők voltak a legidősebbek, minden nap elmentek. Egyáltalán nem zavarta őket, hogy kb. mindenkinél 3 évvel idősebbek, nagyobbik esetében ez inkább 5 évnek mondható. Nem kényszerítettük őket, tényleg önkéntes volt, de ők élvezték, és így nekünk is jutott napi pár óra az igazi semmittevésre, mert ha a lányok felbukkantak, akkor előkerült a kártya, mentünk pancsolni a Balatonba, vagy épp mentünk úszni a medencébe, mert kisebbik a fejébe vette, hogy az egyáltalán nem lesz jó, ha ő a nyári szünetben nem úszik úgy rendesen, mert edzés nélkül nincs élet, és az edzői biztos nem fogják értékelni, hogy ő elfelejtett úszni. Így minden reggeli után úszással indult a nap.

Délutánonként, esténként sétálni mentünk. Még Keszthely belvárosában is jártunk, a Festetics kastély sem maradhatott ki. Én valamikor nagyon gyerekkoromban voltam erre utoljára a szüleimmel, mivel Balatonberényben nyaraltunk többször is a katonai üdülőben és onnan Keszthely igazán nincs messze, de nem emlékeztem semmire. Keszthely mondhatni üres volt, nem tolongtak turisták az utcákon, de a parton sem. Visszatérő motívum volt otthonlétünk során, hogy a Zuram többször megjegyzést tett bizonyos épületek láttán, hogy miért is hagyják így tönkremenni. Kisebbik rá is kérdezett, hogy miért kérdezgeti ezt folyton. Igen, elég sok az olyan egyébként gyönyörű épület, amit kár lepusztulni hagyni. Legalábbis szerintünk kár. Nem csak Keszthelyen.

Nagyon jól ment nekünk a semmittevés. Tényleg, de azért egy hűvösebb napon, elhatároztuk, hogy program gyanánt elmegyünk egy közelinek hirdetett állatsimogatóba. Kocsival valóban nem volt vészes a távolság. Odaértünk a hely ígéretesnek tűnt kívülről, és a belépő sem volt drága, az ajtóban már volt egy csomó macska, kicsik is, és ha már egyszer arra jártunk, akkor befizettünk egy lovas kocsis túrára, melynek során megtekinthettük a Kis-Balatont. Még úgysem voltunk soha. Az állatsimogató nem épp olyan volt, mint amihez itt hozzá vagyunk szokva. Egy magyar gazdaság, sok betonnal, állatokkal, rengeteg léggyel és hát na, nem egy Essehof. Azonban rögtön a lovaskocsis túrával indítottunk. A bácsi, aki a mondjuk úgy túravezetőnk volt, elég szórakoztató volt. Természetesen beszédbe elegyedtünk, és amikor megtudta, hogy Németországból érkeztünk, akkor megdicsért bennünket, hogy milyen szépen beszélünk magyarul. Mindig jó ezt hallani! Persze tisztáztuk, hogy 4 éve élünk kint, tehát a magyar nyelv ismerete finoman szólva is elvárás. Kiderült, hogy az ő fia már 10 éve Németországban dolgozik. Tehát beszédtéma volt bőven, lett volna, ha nem egész végig a böglyöket kellett volna csapkodni, mert bögöly, na az aztán volt bőven. Szegény lovak nyakából folyt a vér, amikor megálltunk és a bácsi lecsapkodta a lovak nyakáról a böglyöket. Gyerekeink, egészen el voltak csodálkozva, mert eddig abban a hitben éltek, hogy van a méh, meg a darázs, de bögöllyel még nem találkoztak. Sokat nem láttak a tájból, mivel végig a kardigánjukat a fejüket tartották. Értettük mi, hogy tájvédelmi körzet, de nyilván eszünk ágában sem lett volna befizetni, ha tudjuk, hogy a vérünk a tét. A Zuramat 3 is megharapta, mert ezek harapnak, nem csípnek, de szerencsére a lányok megúszták. Én előszedve gyermekkori emlékeimet, határozott mozdulatokkal küldtem el a böglyöket, egy szebb helyre. Nagyobbik nem tudom, hogy csinálta, mivel ő elől ült a bácsi mellett, mellőle nem tudtam elkergetni a veszélyes dögöket, nem a bácsit, ő aranyos volt, a böglyöket, de nagyobbik egész végig tök nyugodtan ült, kapucnival a fején, és egyáltalán nem harapta meg egy bögöly sem. Mindig ez van, ha az Essehofban bemegyünk a kecskék közé, kisebbik 2 perc után visítva menekül, nagyobbik, meg mint egy kecskesuttogó nekiáll kecskét idomítani, beszél hozzájuk, a kecskék meg követik. Kisebbiket nézni amúgy sokkal szórakoztatóbb, ahogy visít és menekül. Túravezető bácsi menet közben korrekt előadást tartott a Kis-Balatonról, lovakról és a böglyökről is.

A túrától függetlenül, úgy általában egyszerűen elkerülhetetlen téma a politika. Amikor kiderül, hogy Németországban élünk, mindig szóba kerül valahogy a téma. Vagy a migránsozás, vagy a hazai helyzet, és mi próbáljuk ezeket a témákat, ha nem is kerülni, de nem belemenni ilyen beszélgetésekbe. Véleménye  mindenkinek van, igaza  nem feltétlen, de a véleménye nagyon is határozott mindenkinek, ha nem egyezik a véleményünk, akkor abból úgyis csak vita lehet, ha meg igen, akkor kár róla beszélni. Ezért inkább terelünk, vagy inkább csak én. A kedvencem mégis csak az, amikor valaki Magyarországon élve, megmondja nekünk, hogy milyen a helyzet Németországban, és nem vár megerősítést, nem kérdéseket tesz fel, csak elmondja, hogy milyen az élet, mert olvasta, látta, hallotta, és mindennek a következményével is tisztában van, amit nem fél megosztani velünk. Nem tudok ilyen beszélgetésekbe belemenni. A Zuram igen, ő inkább, de ő is csak egy bizonyos határig.

Kicsit féltem tőle, hogy mit mondanak majd a gyerekeink az állatsimogató után, mert hát tényleg itt egész máshoz vannak szokva, de miután átestek a túlélőtúrán, és mehettek az állatok közé, egy rossz szót nem szóltak. Láttak szamarat, meg nyuszikat, pici nyuszikat is, tengerimalacokat, csirkét, disznót, lovakat, és teljesen lelkesek voltak. Hazafelé a kocsiban közölték, hogy eddig ez volt a nyaralás legjobb napja. Mi a Zurammal csak néztünk, hogy mi van, és óvatosan megkérdeztük, hogy mégis miért, mert hát a böglyök,  meg mégse Essehof, de lányaink közölték, velünk, mintha mentálisan nem lennénk egészségesek, hogy:-Nem értitek? Voltak kisnyulak. Kis-nyu-lak! – ennyi. A kisnyuszi minden bajra jó, meg a tengerimalac. A hotelig ment a kocsiban, a jajjj de éééédesek voltak. Egyébként én meg örülök annak, hogy a gyerekeimből nem veszett ki a lelkesedés, és nem finnyognak. Persze megígértették velünk, hogy ha legközelebb erre járunk, újra eljövünk, mert: Érted! Voltak kisnyulak! – Mindenkinek csak ajánlani tudom, állatsimogató túlélő túrával. A belépő pedig nagyon olcsó. A bácsi pedig a lovaskocsin nagyon jó beszélgetőtárs volt.

A szálloda saját strandja nem túl nagy, de mindig volt elég napágy, mindig tudtunk hová feküdni, még úgy is, hogy szemmel tudjuk tartani a vízben pancsoló gyerekeinket. A Zuram szerint én ezt a figyelést kissé túlzásba viszem, mert mindkét gyerek tud úszni, sokkal jobban, mint én, ennek ellenére képtelen vagyok róluk levenni a szememet, ha a vízben vannak, sőt nem átallom bezavarni a Zuramat is a vízbe, hogy legyen velük. Én nem vagyok az a pancsolós fajta, így sokkal jobban szeretem, ha ő megy, ő nem annyira, mert állítása szerint neki is lehet olvasni a parton, nem csak nekem. Lehet, amint a lányok kijöttek a vízből. Persze, most már akkorák a lányok, hogy a Zuram simán az arcomba nevetett, miközben annyit mondott, hogy:-ne má’! -majd olvasott tovább, hiába mondogattam, hogy menjen már be a vízbe. Így maradt nekem a figyelő üldögélés, ami akár unalmas is lehetett volna, de nem volt, mert jött egy csapat nyaraló, akik időnként még a skandináv kriminél is jobb szórakozást nyújtottak.

Egy nagyobb társaságról van szó, akik véleményem szerint rokonok, és tudom, tudom baromira nem illik hallgatózni, de ha egyszer odatelepedtek mellénk, nem tudtam nem hallani amit mondanak. Egy idő után elneveztem őket Kissádám csoportnak, mert minden napra meg volt a 10 perces stand up.

Csoda dolgokat tudtam meg. Először is, az egyik fiatal srác, közölte egy idősebb úriemberrel, hogy: “aki a pokemont szereti, az fél a puncitól”. Az idősebb erre, csak lemondóan hajtotta le a fejét, és bevallotta, hogy ettől ő is tart, mert hát a fia is bírja ezeket az izéket, és gyanús, meglehetősen gyanús. Ennél a pontnál szívesen bekapcsolódtam volna, a beszélgetésbe, mert hát az én lányom is bírja a pokemonokat, akkor rá, most hogy vonatkozik ez a dolog, de mégse szólhattam bele. A srác kifejtette, hogy ez így van, jobb is a pokemonokkal vigyázni, mert hát, ugye aki szereti, az fél. Minél többször mondta, annál többen értettek egyet a csoportból, majd valaki felbátorodva megkérdezte, a srácot, hogy: rajtad milyen póló van?- erre ő: -Hülye vagy? Ezek a Minyonok (kis sárga figurák a Grúból), a Minyonok meg aranyosak, ezt mindenki tudja. – belül már nagyon jól szórakoztam, pláne, hogy ez a Minyonos póló vagy két számmal volt kisebb, mint a srác, igaz a köldöke alá ért, de a fecskével együtt, amit viselt már gyanús volt, meglehetősen gyanús. Kiderült még az is, hogy a megtörtént dolgokat nem lehet megtörténhetetlenné tenni, és, ez bizonyára csak nekem vicces, mert még nem hallottam, hogy a villanyoszlopot, villanfának is hívják. Persze, a hozzá kapcsolódó történettel együtt volt vicces, de mégse szeretném kibeszélni teljes mértékben Kissádám csoportot, mert az nem szép dolog.

Amihez mi itt nem vagyunk hozzászokva, az a hőség. A múltkor hozott a postás egy csomagot, és gondolom a vezetéknévből kikövetkeztette, hogy magyarok vagyunk, mert rögtön mondta, hogy bezzeg Magyarországon milyen jó idő van. Mondtam, hogy decemberben annyira nincs, sőt még hó is szokott ám esni. Ezen nagyon elcsodálkozott, mert ezt ő el sem tudja képzelni, hisz ahányszor Magyarországon járt, mindig jó idő volt. Persze, nyáron. Szóval itt az idén igazán nyár se volt, és ha meleg is van, úgy értem hőség, az nem tart túl hosszan, és olyan szerintem még nem is volt, hogy éjszaka a meleg miatt ne tudtunk volna aludni. Bezzeg most aztán volt hőség rendesen, éjszakánként nyitott erkélyajtó mellett próbáltunk aludni, és ez ment is volna, de. Már ez előző postomban is említettem, hogy szerintem az énekes tehetségkutatók nem feltétlen vannak jó hatással az emberekre, és ezen tézisem bizonyítást is nyert, mivel a két szobával arrébb lakó fiatal lányok egyike úgy gondolta, hogy énekelni fog. Éjfél körül kezdte. Először próbáltam megértő lenni, hogy hát fiatalok, meg biztos van annyi esze, hogy abbahagyja hamarosan, de nem. 1 óra felé, már a Zuram is ideges lett. Akkor én már kint álltam az erkélyen, és láttam, hogy Kissádám csoport egy része is kint áll az erkélyen és próbálják kideríteni, honnan jön az ének. Mi tudtuk, így a Zuram az erkélyen keresztül átszólt, hogy ugyan fejezzék már be. Erre csak hangos jajj-jajj, valamint röhögés volt a válasz és 10 perc után, újra az éneklés. A Zuram erre már kicsit mérgesebb lett, és távozott a szobából. Ezzel a lendülettel be is kopogott, vagy inkább dörömbölt a lányok ajtaján, hogy most már tényleg elég volt. Erre megint jajj-jajj és röhögés volt a válasz, ajtót nem mertek nyitni. Azonban végre csend lett.

Másnap megkérdeztük a recepción, hogy ebben az esetben mit lehet tenni, mire azt a választ kaptuk, hogy csak szóljunk le telefonon, és majd ők felküldik a biztonsági őrt. A lányok aznap kiköltöztek, így ez a konfliktus magától meg is oldódott. De észben tartottuk, ének esetén segít a biztonsági őr.

De milyen az én szerencsém? Na? Jött a következő éjszaka, és aludtam is, tényleg, amikor is a partról részeg üvöltözés hallatszódott. Ekkor már tudtam, hisz 10.000.000,- énekes országában nyaralni élmény, tudtam, hogy ebből éneklés lesz. Azt hittem ismét decpasitós estém lesz, de nem! Tévedtem! A fiatalember teli torokból üvöltve kezdett rá a Már minálunk babám kezdetű nótára. De miért? – sikoltott fel bennem fluimucil Ábel. Kész, feladtam. Ezen a ponton döntöttem el, hogy már mindegy. Ha énekel, énekeljen, majd abbahagyja, úgyis távolodik a sétányon. A Zuram morogva megjegyezte, hogy erre még a biztonsági őrt sem tudjuk ráküldeni, hát nem, de úgyis távolodik. Igen ám, de visszafordult, biztos az én kedvemért,  és már azt is tudom, mert már megtanultam, hogy a Balaton parton részeg énekest, csak üvöltve lehet csitítani, így tudtam, hogy ez következik, és így is lett, de azt is megtanultam, hogy mindig az énekes nyer, és a már minálunk babámot, akárhányszor el lehet ám énekelni. És tényleg! A fiatalember nem sokáig, nagyjából 20 percig élt ennek a lehetőségével, kisebb megszakításokkal, de szerintem nem jutott tovább a helyi éjszakai tehetségkutatón, mert egyszer csak abbahagyta. Komolyan mondom másnap hajnalban már hiányzott valami előadás. Gondoltam elkezdek én énekelni valamit, de azért az önkritika győzött.

A szállodában kiválóak voltak az ételek. Választék is volt bőven, meg mennyiség is. A lányok már rutinos svédasztal járók, így nem kell őket kísérgetni, azt is megtanulták, hogy csak annyit szedjenek, amennyit megesznek, mert pazarolni nem szép. Ezt olyannyira megtanulták, hogy rettenetes csúnyán néztek azokra, akik teli tányérokat hagytak az asztalokon.

A svédasztal szép dolog, jó dolog. Az ember normál esetben beáll a sorba, majd ahogy a sor halad, megy az ember előre, és vesz a kiválasztott dolgokból. Minden helyen vannak sorba beugrálók, de nyugalom, a sor elfogy, a kaja nem. Ebben a szellemben, soha, de tényleg soha nem idegeskedünk a sor hosszán, vagy azon, hogy valaki 3 tányért fog a kezébe. Ebben a hotelben ilyen nem is volt. Meg is lepődtem, tényleg szépen sorba állt mindenki ahogy azt kell. Egyszer csak jön a Zuram az asztalunkhoz széles vigyorral az arcán, és azt  mondja: -Képzeld mi történt! Állok a sorban, egyszer csak beugrik elém egy pici öregasszony, de látszott, hogy nem tolakszik, vagy ilyesmi, észre se vette, hogy ott vagyok. Meg se mozdulok, ott állok, várom, hogy nézelődjön, mikor egyszer csak hátranéz, meglátja, hogy ott vagyok, megijed és így szól: – Na, ijesztgessé’ majom! – a Zuram nem szólt egy szót se, és mire az asztalunkhoz ért, már fel is dolgozta a történteket. Kérdeztem, hogy mondott-e valamit, vagy reagált-e valamit, de mondta, hogy egyáltalán nem, és egyébként is már nagyon megijedt a pici öreg néni, ezt inkább nem fokozta volna tovább. Nem árt vigyázni, mert mi van, ha a néninek botja is van?

Az étel nagyon szuper volt, mivel itt nem olyan jó a dinnye, meg úgy általában a gyümölcsök, azért általában, mert azért a bogyósok jók, de a dinnye nem, így én jóformán dinnyén éltem a héten. Ölég jól esett. Azért a Zuram arca is megért egy tanulmányt, mikor közöltem vele, hogy édesség gyanánt szilvás gombóc és gesztenyepüré is van. Előbbit én nem szoktam csinálni, utóbbihoz meg nem láttam, hogy tudnék venni bárhol is gesztenye masszát. Azért volt fejtörés rendesen, hogy melyikből egyen, mert mind a kettőből még se, de a gesztenye győzött. Szerencsére volt somlói, és minden amit a Zuram szeret, mert itt meg még egy rendes cukrászda sincs, és olykor nem csak a gyümölcsök, hanem a sütik is hiányoznak. Szoktam sütni, de mondjuk Dobos tortát nem tudok.

Alaposan ki is pihentük magunkat, majd indulhattunk is volna haza, de a történet nem ilyen egyszerű, mert egy hét múlva egy esküvőn volt jelenésünk. A lányokat leadtuk Szegeden a nagyszülőknek megőrzés céljából, majd mi visszautaztunk Wolfsburgba, majd pár nap múlva ismét Szegedre, és a lagzi után vissza Wolfsburgba, vasárnap muszáj volt hazaérnünk, mert a lányoknak hétfőn már egy táborban volt jelenésük, amit nagyon vártak.

 

 

Reklámok

Nyaralás otthon 1.

Idén otthon nyaraltunk, illetve a nyári szünetre szervezett utazásunkat otthon töltöttük, mivel idén elég sok helyre eljutottunk, így bátran mondhatom, hogy többször is nyaraltunk. Nem utazós blogot terveztem, de ahogy visszanéztem, láttam, hogy elég sok bejegyzés szól az utazásainkról. Mondjuk én azt sem bánnám, ha még ennél is több lehetőségünk lenne utazni, de a cég még mindig nem fogadta el a Zuram azon javaslatát, hogy utalják csak bátran a fizetését, ő meg nem megy be cserébe idegesíteni senkit. Ráadásul idén már azzal kapcsolatban is voltak megkötések, hogy mikor veheti ki a szabadságának egy részét.

A gyárban minden nyáron van egy három hetes leállás, amikor csak pár szalagon folyik a gyártás, és a munkások nagy részét elzavarják szabira. Nos, az előző években senkit se nem érdekelt, hogy az informatikusok mikor mennek szabadságra, mert az IT-n nem gyártanak autókat, de idén összefüggést véltek felismerni a felső vezetők, az IT munkája és a gyár működése között, emiatt a Zuramnak is ki kellett venni abból a három hétből legalább kettőt.

Ezt a három hetet mondjuk kedvesen az iskolai szünethez igazítják, gondolván a családokra. Nos mivel mi is család, meg két gyerek, meg iskola, meg iskolaszünet, így ezt a gondolatot egyáltalán nem találjuk rossznak.

Bizonyos okok miatt, amiről egyáltalán nem fogok írni, nagyjából háromszázhuszonthétszer kellett átszerveznünk, hogy abból a három hétből melyik legyen az a kettő. Nem tűnik bonyolultnak, pedig amúgy az volt, mert ahányszor eldöntöttük, annyiszor jött közbe valami, és gondoltuk újra, szerveztük át, és megint. Nagyjából ennyiszer hülyítettük a családot is, hogy mikor megyünk haza.

Volt egy fix pont a Kékszalag. Aki olvassa a blogot, az biztosan tudja, hogy családunk 50%-a lelkesen vitorlázik, és nagyobbik már elég ügyesen versenyez, lelkesen edz hetente többször is, mindegy, hogy esik, vagy fúj, na jó utóbbi nem mindegy, mert ha nem fúj, akkor nem nagyon tud edzeni, de azért a legtöbbször fúj, nem a gyerek, a szél. Apukája már rég megígérte a gyereknek, hogy elviszi a Kékszalagra, apukája volt már többször is, és minden alkalom után kijelenti, hogy soha többet, de azután mégis. Mióta kiköltöztünk Wolfsburgba, azóta elég nehéz, mondjuk úgy lehetetlen megoldani, hogy magyar versenyeken részt vegyen, de azért már itt is volt egy-két lehetőség. Nagyobbiknak meg gyakorlatilag minden hétvégére jutott egy verseny. A Kékszalag azonban mégiscsak Kékszalag, nagyobbik minden vágya volt, hogy indulhasson. Nem beszélve arról, hogy pont a szülinapjára esett a verseny, vagy épp fordítva a verseny napjára esett a szülinapja, tehát milyen menő már, hogy 12 évesen száll fel a hajóra és 13 évesen száll le.

A sok átszervezés mellett a Zuramnak sikerült elcserélnie a kocsit az egyik kollégájával. Ehhez némi háttérinfo. A Zuram bizonyos időszakonként kap egy céges autót, illetve mindig van egy céges autója, csak bizonyos időszakonként cserélni kell, ez nagyjából fél év, de volt, hogy csak három hónapig használtunk egy autót. Ezt az autót ő választja ki, konfigurálja fel, majd csilli-villin veszi át a gyárban. Az autó csilli-villi, nem a Zuram. Már egy ideje Multivanokat rendelt, már nem is tudom, hány Multivanunk volt, és pont ezért cserélt, mert a kollégájának nagyobb autó kellett a nyaralásra, de neki csak egy Passatja van, volt. Mi úgy gondoltuk még akkor, hogy nem akkor megyünk nyaralni, így a Zuram teljes lelki nyugalommal ment bele a cserébe, hisz, mire mi indulunk majd visszacseréli. Hát nem. Így Passattal kellett terveznünk, ami megint csak egy “luxusprobléma” hisz nagyon sokan sokkal kisebb autóval megoldják a nyaralást. Én sem izgultam emiatt, mert nagyon egyszerű a dolog, annyi cuccot viszünk, ami befér. Az, hogy a Kékszalag miatt vinni kell a vitorlászsákokat, hát jó plusz, de nem megoldhatatlan plusz. A Multivan baromi jó autó, vagy inkább busz, amikor messzire utazunk a lányoknak nagyon kényelmes, nem csak a lányoknak, mivel a Zuram tök sok extrát bele szokott rendelni, így gyakorlatilag pont olyan, amilyennek szeretnénk, viszont a hétköznapokban egyáltalán nincs szükségünk egy buszra, legalább kipróbáljuk a Passatot, mert a Zuram azt szemelte ki következő autónak.

Ez egy elég jó dolog egyébként, mert gyakorlatilag mindig új és jobbnál jobb autókkal járunk. Vannak megkötések, hogy mit lehet rendelni és mit nem, de azért még így is elég nagy és meggyőző a választék. Ez nincs ingyen, az autó bruttó értékének bizonyos százalékát levonják a fizetésből, de semmi egyéb költség nincs, szerviz, téli gumi stb, emiatt nem kell aggódni. Az üzemanyagért fizetni kell. A lényeg, hogy egy Passattal mentünk nyaralni. Ha értenék az autókhoz, akkor akár értékeléseket is írhatnék, hogy melyik autó hogy, meg mit érdemes belerendelni és mit nem stb., de nem értek hozzá, bár ez lehet csak előny. Előny még, hogy régen mindig vinnyogtam a vezetés miatt, hogy jajj én a te autódat nem vezetem, mert nem ismerem, meg ilyen hülye, de egyébként kreatív kifogásokat hoztam fel, viszont most már kénytelen vagyok. Ha hosszú távra megyünk, muszáj váltva vezetnünk, mert egyébként igazságtalan lenne, és a Zuram nagyon utálja a Prága Brno közti részt, nekem meg mindegy, így ott én szoktam vezetni, most már nem vinnyogok, tök mindegy milyen, vagy mekkora autó, automata váltós-é vagy sem, átülök és megyünk tovább.

Azért sikerült leszervezni végül a nyaralást, családlátogatás, Kékszalag, barátok, és szállodai nyaralás: pipa.

Kezdem az elején. A Passattal semmi gond nem volt, simán belefért a cuccunk a csomagtartóba. Pár napot eltöltöttünk Szegeden a családdal, majd indultunk is a Balatonra, a Zuram régi honos kikötőjébe, és onnan indultak a versenyre. Ott béreltünk egy szobát az egyik üdülőben. Az üdülő több, mint régimódi, bőven ráférne egy felújítás, a bútorok cseréje és még lehetne sorolni, de a gondnokok fantasztikusan rendben tartják, és ráadásul még kedvesek is. Szerencsés véletlen, hogy a barátainknak is ott van nyaralójuk, így ott tudtunk találkozni. Ezen barátainkról már többször esett szó a blogban, tehát nem mutatnám be újra Edináékat. A lányaink egy csoportba jártak oviba, innen az ismeretség, és azóta sem unnak még minket, a gyerekeink sem egymást, így rendszeresen találkozunk. Nem történt ez most sem másként, viszont a Zuramnak és nagyobbiknak el kellett indulni a versenyre.

A Zuram már a verseny előtti napon átment hajóval a többi csapattárssal együtt, nagyobbik viszont csak másnap reggelre kellett, hogy odaérjen, de Gergő megígérte, hogy korán reggel átviszi Füredre és így is lett. A lányaink, hogy minél többet lehessenek együtt, a versenyt megelőző éjszakát Gergőék nyaralójában töltötték, és ez volt az ő szerencséjük.

Egy teljes napig ugyanis egyedül voltunk az üdülőben, de aznap késő este érkezett egy csoport. Nem tudom milyen messziről jöttek, de elég sok áldomást ittak a megérkezésük örömére. Viszonylag hamar le is részegedtek, és elég hangosan ünnepelték, még mindig a megérkezésüket. Én ott ültem egyedül a szobában, és próbáltam olvasni, vagy a jó oldalát nézni a dolognak, de ez, ahogy telt az idő egyre kevésbé jött össze. A Zurammal tartottam a kapcsolatot, és megbeszéltük, hogy a verseny után elmegyünk, keresünk máshol szállást, addig kibírom. Én ki, de mi lesz kisebbikkel nem tudom, mert végtelenségig nem maradhat Edináék nyaralójában, hisz Edináék is indultak nyaralni.

Ha nem hajnal kettőig üvöltöztek volna, talán még szórakoztató is lehetett volna, mert az ittas emberek olykor viccesek, olykor, de egyáltalán nem mindig. Pláne az a rész nem szórakoztatott, amikor az egyik, hölgynek semmiképp nem nevezném, mondjuk nő fél óránként közölte, hogy ő tánc- és tornatanár, mindezt persze üvöltve, időnként a férfiak próbálták a nőt csitítani, hogy halkabban már, de ezt is csak üvöltve tudták megtenni. Az este fénypontja az volt, amikor a despacitót énekelték, közösen, persze ebből kiderült számomra, hogy egyikőjük sem volt ének-, spanyol-, vagy épp angoltanár. De hála az okostelefonoknak, kikeresték a magyar verziót is a neten, na annak legalább a szövege ment, ha a dallama nem is. Egyre inkább megfogalmazódott bennem az a gondolat, hogy nem kellene annyi énekes tehetségkutatót indítani, mert ettől valahogy mindenki azt hiszi, hogy tud énekelni, vagy legalábbis, hogy nem ciki, ha nem. Pedig de. Egy csomó dolgot megtudtam a csapatról, együtt járnak nyaralni, síelni (most már tudom, hogy mitől keletkeznek a lavinák) és mivel már annyiszor tették ezt együtt, egyáltalán nem félnek nosztalgiázni, és kibeszélni azt, aki épp nem tudott eljönni.

Szerencsére nagyobbik tudott aludni Edináék nyaralójában, én meg átvészeltem az éjszakát. Korán kellett kelni, hogy nagyobbik átérjen Füredre. Gergő pontos is volt, de nagyobbik meg lassú. Ez nem okozott meglepetést, hisz mindig az, ráadásul szerintem nem sokat aludt az izgalom miatt, no meg a rég nem látott barátnőkkel is biztos beszélgettek egy kicsit éjszaka. Gergőt nem kell félteni, ha vezetésről van szó, nagyobbik lassúságát simán behozta az úton, és bátortalan megjegyzéseimet, miszerint nem kell annyira sietni, elütötte azzal, hogy ő márpedig megígérte a Zuramnak, hogy pontos lesz, és úgyis lett. Nagyobbiktól elköszöntem, és megkértem arra, hogy vigyázzon az apjára. Erre ígéretet is tett, így tudtam, hogy nem lehet baj.

Visszaérkezve az üdülőbe, találkoztam a gondnok feleségével, aki szintén ki volt akadva, és elmesélte, hogy nem tudnak velük csinálni semmit, már többször jöttek ide, és ezzel a csapattal mindig csak a baj van, de azt nem tehetik meg, hogy nem engedik be őket, mivel mégiscsak egy vállalati üdülőről beszélünk. Én is elpanaszoltam, hogy a verseny után keresünk másik szállást, mert ezt így nem lehet. A gondnok felesége egy kis türelmet kért, majd jött vissza hozzám örömmel, hogy talált megoldást. Az üdülőhöz tartozik két faház is, és az egyik épp üres, átköltözhetünk az egyikbe. 20 perc alatt át is költöztünk, és mit mondjak egész más dimenzióba került a nyaralás. Itt ugyanis nem csak, hogy csend volt, de még hűvös is. Végső soron sokkal jobban megérte, és csak egy éjszakát kellett átvészelnem. A lányoknak még azt se. A despacitót meg már előtte se bírtam. A gondnok, biztos ami biztos vitt egy házirendet a csapatnak, kiemelve a 10 után kuss van és kész sort, majd befenyítette őket, hogy kidobja őket, ha ez így megy tovább, mivel egy család már távozott miattuk. Erre mindössze annyi volt a reakciójuk, hogy semmi gond, bármennyi családot el tudnak üldözni. Micsoda mentalitás kérem! Ennek ellenére innentől kezdve csend volt, de ez nekem meg már mindegy volt, mert élveztem a faház nyugalmát.

Edináék elindultak nyaralni, így rám maradt az a nemes feladat, hogy kisebbiket szórakoztassam, amíg nővére visszaér. Eljártunk lángost enni, fagyizni, fürödtünk, tollasoztunk, kártyáztunk és élveztük a fahát nyugalmát. A másik faházban napközben gyerekek voltak, főként tinik vitorlástábor keretében. Ők legalább nem voltak hangosak, ellenben végignézhettük, hogy mit csinálnak a mai unatkozó tinédzserek. Unatkoznak. Szerencsére mindenkinek van mobilja, így lehet telefonbetyárkodni. Azt hittem ilyet már senki nem csinál. Inkább szánalmas volt, mint vicces, sokkal szórakoztatóbb szöveggel is lehet telefonbetyárkodni, mint azt kérdezgetni, hogy ismerik-e xy-t. Nem kértek tanácsot, pedig rengeteg remek ötletem lett volna. Ebben mondjuk a Zuram a menő, aki egy időben úgy vette fel a telefont, hogy: tessék, plébánia. Anyám pedig aki hívta, elnézést kért és letette a telefont. Kicsit furcsa, hogy valaki azzal próbál menőzni, hogy az egyik osztálytársa valamelyik politikus (nem nevezem meg) fia, és hogy az milyen kis bunkó, viszont mennyi pénzük van, ja és az iphone menő. Mindenki szeretne iphone-t. Én nem. Kisebbik teljesen ki volt akadva az egyik lány nyávogásán, és többször kérte, hogy ha véletlenül egyszer ilyen lenne, akkor szóljak már neki, hogy hagyja abba. Én viszont megnyugtattam, hogy semmi extra nem történik, a tinik már csak tinik. Egy bizonyos korosztály valamiért azt hiszi, hogy ez tetszik a fiúknak. Ez van, az ő viccei is idétlenek időnként, sőt.

A Kékszalag is véget ért közben, befutott a csapat. A Zuram és nagyobbik nagyon, nagyon fáradtak voltak, alig aludtak, pedig senki nem énekelte nekik a despacitót. Ahogy visszaértek, kipakoltak a hajóból, kitakarították és lefeküdtek aludni. Este elmentünk egy étterembe vacsorázni. Nagyobbik annyira fáradt volt, és annyira ki volt azon akadva, hogy még mindig hullámzik alatta minden, pedig már nem is a hajón ül, hogy arra az egyszerű kérdésre, miszerint mit szeretne rendelni, sírással válaszolt. Szegény pincérlány meg is ijedt, hogy mi rosszat kérdezett, de megnyugtattuk, hogy semmi baj, csak kérünk még pár percet. Nagyobbik képtelen volt megnyugodni, vagy választani, de megoldottam a problémáját, rábeszéltem egy hideg gyümölcslevesre, és sok sok vízre. A pincérlánynak felvázoltam a problémát, aki meg is értette, és egyből egy liter vizet hozott nagyobbiknak, aki végre megnyugodott és hálásan kortyolta a vizet. Mindezek mellett egy hősként tekintett magára, és mi is rá, apukája nem győzte dicsérni, kisebbik meg mindenféle idétlen tinikről szóló történetekkel szórakoztatni, hátha felvidul a nővére. Annyira jó látni, hogy ilyen helyzetben mennyire jó testvérek, mennyire figyelnek egymásra, és értik meg azt, hogy a másiknak éppen milyen problémája van, mire van szüksége. Nagyobbik felvidult, és végre hajlandó volt ő is mesélni egy kicsit arról, hogy hogyan élte meg a versenyt. Nagyon jól érezte magát, még feladatokat is kapott, és jövőre is menni szeretne. A verseny után kapott kék szalagot, ami a kapitánynak jár, megkapta. A kapitány neki adta, ennél nagyobb boldogságot nem is lehetne gyereknek okozni, akinek ráadásul még szülinapja is van. A szalagot rákötötte a hátizsákjára és azóta is hordja magával mindenhová.

Nyaralásunk első szakasza véget ért. Elköszöntünk és indultunk tovább. A következő hetet Keszthelyen szándékoztuk eltölteni.

 

Nyaralás otthon II.

A nyaralás utolsó hetét a Balatonnál töltöttük. Nagyon tudjuk, hogy kivel kell barátkozni, mert így volt hol és kinél megszállni, kedves barátaink ugyanis rendelkeznek nyaralóval, vagy kapcsolatokkal a Balatonnál. Az első pár napot Nagyvázsonyban töltöttük, ahol ezelőtt én még soha nem jártam. Az utóbbi években legtöbbször Balatonkenesén és Balatonszemesen voltunk. Kenesén lakott a hajó, Szemesre pedig a szüleimmel együtt jártunk nyaralni. Mindkét helyhez igen kellemes emlékek kötnek, de most új helyekre látogattunk el.

Az első pár napot Viktorékkal töltöttük, megnéztük a nagyvázsonyi várat, voltunk Tapolcán a barlangban, és sétáltunk egyet Tihanyban is. Itt már inkább érezhettem magam turistának, tekintve, hogy nem akartunk forintot hazahozni, így mindig csak annyi pénzt vettünk fel, hogy éppen elég legyen, így a parkolásokkal hadilábon álltunk, mert soha nem volt aprónk, de más szempontból minden olyan volt, mintha Pestről mentünk volna egy hétre a Balcsira.

Ebben a pár napban az időjárás nem kedvezett állandó jelleggel, hol a szél fújt, hol hideg volt, de azért volt olyan is, amikor egész nyárias volt az idő. Nem igazán készültem fel arra a lehetőségre, hogy fázhatunk is, pedig de. Mondjuk augusztus 20-a után ebben már semmi meglepő nincs, de valamiért azt gondoltam, hogy szerencsénk lesz. Nem.

A nagyvázsonyi várban sem jártam még soha, de nagyon megérte elmenni. A belépő nem drága, a várat alaposan be lehet járni. A lányokat már elvittük az egri és a sümegi várba is, jártunk Visegrádon, természetesen a Budai Vár is megvolt, minden ilyen jellegű kirándulást élveztek eddig, és most is. Ilyenkor mindig lehet a lányoknak kicsit mesélni a történelemről, bár sokkal jobban lekötötte őket, az amiről a Zuram mesélt, miszerint ő már járt itt gyerekkorában, nem sok mindenre emlékszik, csak arra, hogy a vár oldalából kiálló építmény a WC. Ebben igaza is volt, mert bent meg is találtuk, na innentől kezdve egy jó darabig az volt a téma, hogy mégis hogy a csudába működhetett ez így. Természetesen mindenhova be kellett mennünk, fel kellett másznunk. A kínzókamrában lévő ábrák is lekötötték a lányokat egy darabig, hogy kivel mit, hogyan és főleg miért csináltak. Nem könnyű elmagyarázni, hogy valakit miért hittek boszorkánynak (amikor mindenki tudja, hogy boszorkányok nincsenek is, a házasságtörés témakörébe nem mentünk bele, egyéb bűnökbe sem), és azért mert azt gondolták, hogy az, miért kellett megkínozni. Megölni. Szerencsére mindig, minden várban van kaloda, amit ki lehet, kell próbálni. Szerencsénk volt, mert az előző napi szeles időjárás naposra váltott.

A Zuram mindenképp szeretett volna egy szalonnasütéses estét, Wolfsburgban igazából szalonnát sem eszünk, nemhogy süssünk, nyárson, rendes tűznél. A lányoknak is tetszett az ötlet és Viktor meg Tündi is rendesek voltak, mert ők is benne voltak. Irány a Tecsó vegyünk szalonnát! Az eladó néni nem volt a helyzet magaslatán, mert a kért helyett levágott egy jó darab, főtt fokhagymás császárt, ami nem rossz, de szalonnasütésre közel alkalmatlan. Mindenki gyanakodott, de bíztunk abban, hogy a néni tudja a dolgát, meg neki ott fel vannak írva a dolgok, mégiscsak ez a munkája, mi pedig nem vitatkoznánk szakemberrel. A néni nem volt szakember, a szalonna meg nem volt füstölt. Azért megoldódott a dolog, megsütöttük a főtt szalonnát, és az igazság az, hogy el is fogyott az utolsó falatig. Én nem mondanám, hogy jó volt, de kisebbik igen. De az a gyerek aki két évesen kacsazsíros kenyeret kér töpörtyűvel vacsorára, az bármire képes, ami szalonnával kapcsolatos.

Megnéztük a Tapolcai-Tavasbarlangot is. Erre mondják egyébként, hogy parasztvakítás. Először is sorba álltunk, nem keveset, ami érthető, mert csoportokban lehet csak bemenni. A program a kiírások alapján legalább 45 percesnek ígérkezett, az nem volt kiíva, hogy ebbe beleszámít a sorban állás is. Tehát először sorban álltunk, hogy bemehessünk a barlangba. Már majdnem otthon éreztük magunkat, mivel oroszok voltak előttünk. Ezután bejutottunk a barlangba, ahol ismét sorban álltunk, hogy beszállhassunk a csónakokba. Volt időnk elosztani, hogy ki melyik csónakba száll, ki evez, ki evez annak ellenére, hogy nem is tud. Nem ítéltünk meg annyira nehéznek ezt az evezés dolgot. Végre beszállhattunk a csónakokba, és elindulhattunk. A barlang maga nagyon szép, a víz nagyon tiszta, de a túra maga egész biztos, hogy nem tartott 45 percig, még azzal együtt sem, hogy amikor kiszálltunk, végigmehettünk egy rövid szakaszon gyalog. Ezután beültünk egy pizzériába, ahol a pincér ígérete ellenére is csípős volt a szalámi a pizzán, de egyébként más probléma nem volt.

A következő célpontunk Tihany volt. Nagyon sokszor voltunk már Tihanyban, de attól még szeretjük. Most nagyon szép is már, hogy befejeződött a felújítás. Itt a parkolóban nem volt gondunk az apróval, mert elfogadott EUR-t is, de az EUR-t 250 Ft-on számolta. Jó, hát ez van, hiába gondoltam viccesnek a mekiben a 270-et, van annál viccesebb, de ott állt egy parkolóőr az automata mellett, és mindenkinek elmondta, hogy habár rá van írva az automatára, hogy elfogad papírpénzt, ami így is van, de abból nem ad vissza. Az ötezrest simán elnyeli, de ne aggódjunk, a tízezrest nem fogadja el. Na most, odamegy a külföldi (a parkolóban álló autók több, mint fele volt nem magyar rendszámos) nincs nála forint, de nem akarja 250-ért otthagyni az EUR-t, elmegy az automatához, vesz fel pénzt, majd abból nem kap vissza. Jó, tudom ez már túlzó összeesküvés elmélet, de ha már lehetővé tesz valamit a város, miért nem lehet azt tisztességesen. Persze simán bedobtam az apró EUR-t, mert nem azon a 100 Ft-on múlik, de az ilyen apróságok sokat számítanának. Ezek után értettem meg, hogy miért is írják ki a Balaton mellett néhány településen, hogy ingyenes a parkolás. Tihany mint  mindig most is szép volt, a kilátás fantasztikus. Meglátogattuk a hajónk őrzőjét is a kikötőben, de még mindig nem vette meg senki a hajót, pedig jó lenne, mert itt még mindig csak nagyon messze van olyan tó, ahová le tudnánk tenni azt.

Ellátogattunk Füredre is, ahol épp valami borfesztivál féle volt. Vacsiztunk egy jót abban az étteremben, ahol mindig szoktunk, mindannyian együtt. Halászlé nem maradhatott ki, mármint nekem kimaradhatott, de a Zuramnak nem. Ittunk csokipohárból pálinkát, ami egy nagyon jó ötlet, kicsi pohár, kicsi pálinka. Majdnem, mint a konyakmeggy, csak meggy nélkül, amit amúgy sem szeretek. Mármint a meggyet igen, csak a konyakmeggyet nem. Sajnos nem volt olyan jó az idő, hogy akár a szökőkútnál megmártózzanak a lányok, vagy legalább pancsoljanak, de fagyizni lehetett. Füredre az utóbbi években mindig hajóval érkeztünk, és a legtöbbször a belvárosban a mólónál kötöttünk ki. Na, annak van egy hangulata – ahogy a Zuram szokta mondani. És tényleg! Hiányzik! A Viktorékkal töltött idő nagyon gyorsan elrepült, elköszöntünk, és átmentünk Edináékhoz Kenesére.

A Zurammal meglátogattuk Csopakon a régi csapattársait, akik épp versenyen vettek részt. Kenesén sem tudtunk fürdeni,  mert nem csak lehűlt a levegő, de szakadt is az eső. A legnagyobb kihívás 4 lánygyermeket szórakoztatni, nehezített pályán, hisz nem mehettek ki az udvarra sem. Szerencsére a lányok Vikiéktől, még a Zuram szülinapján kaptak karkötő készítő szettet, olyat amikor kis gumikarikákból különböző hurkolós technikákkal lehet karkötőket csinálni. Segítségünkre volt néhány videó a neten, és szinte egész napos műhelyt nyitottunk. Elsőre nem is olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik, de azután sikerült, így végül minden gyereknek lett egy csomó gumikarkötő a kezén. Azóta már új szintre emeltük ezt tevékenységet, nagyobbik már kisállatokat is készített a gumikból, és legutóbb a bolhapiacon is be kellett vásárolni egy újabb adagot.

Őszintén szólva nagyon nehezen született meg ez, és az előző bejegyzés is, mert nagyon jól éreztük magunkat, de ilyenkor felerősödik egyfajta hiányérzet. A család, a barátok…

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.