Még mindig London

Elfáradtunk, de még volt program bőven, amit nem hagyhattunk ki. Két foglalt időpontunk is volt a hazautazás előtti napra, és a kettő közé még simán belefért, hogy lejárjuk a lábunk. A tömegközlekedés már rég nem okozott gondot, és olyat is tettem, amit már rég nem, futottam a buszra. Szerencsére egy sofőr sem csapta be az orrunk előtt az ajtót, így a család nagyon egyetértett abban, hogy futni nem haszontalan.

Délelőttre volt időpontunk a Sky Gardenbe, délutánra meg már megint az a béna Potter jutott. A Sky Garden tiszta sor, a Potteres program izgalmasabbnak ígérkezett. Még itthonról foglaltunk egy időpontot valami Potteres városnéző túrára. Ugyebár nem kaptunk jegyet a Studióba, illetve tudtunk volna venni a helyszínen is talán, de olyan árak voltak, hogy kicsit elment a kedvünk, elővételben valamivel olcsóbb lett volna, mindegy, mert a blog facebook oldalán kaptam segítséget. Létezik egy Potteres városnéző túra, ahol megmutatják nekünk, és a többi rajongónak, hogy mely épületek szolgáltak a filmhez helyszínként, illetve mi inspirálhatta az írónőt. A túra ingyenes illetve, a végén mindenki annyit ad, amennyit szerinte ér a dolog. Majd meglátjuk.

Reggel érezhető volt a fáradtság, mind elfáradtunk, ez abból is érzékelhető, hogy hányszor kapnak hajba a gyerekek semmiségeken, hányszor mordulunk egymásra nem túl kedvesen, illetve hányszor tudja az apjuk megbőgetni a kamaszodó csemetéket. Félreértés ne essék, semmi olyan nem történik, amin bőgni kellene, de a fáradtság, és a rém elviselhetetlen élet tizenévesen olyan kombináció, ami könnyekhez vezethet, és vezet is. 10 év feletti lányokkal papírzsebkendő nélkül sehova!

Azért elindultunk, szinte minden városnézős túrán befizetünk egy olyan emeletesbuszoshoponhopoffozásra, de Londonban ez hülyeség lett volna, mert kérem már eleve emeletes buszok járnak. Sokszor választottuk a buszt metró helyett, mert hiába lassabb, hiába kell többet várni, nézelődés szempontjából hasznosabb, hacsak nem embereket akarunk nézni, mert az ugye van néhány a metrón is. Nagy előny, hogy a hotel előtt állt meg a busz. Irány a város! A Sky Gardentől kisebbik félt, de mivel ő mindentől fél ez nem okoz gondot, mivel egyrészt meg tudom nyugtatni, másrészt valahogy mindig próbál pozitív lenni, így naponta nagyjából 42-szer elmondta, hogy: de anya, most vagyok itt, mikor tudnám megnézni, ha nem most, mert ki tudja mikor jövünk ide vissza. Igaza van. A Sky Garden egy nagy magas épület, aminek majdnem a tetejéig lift visz. Beálltunk a sorba, felmentünk, és ahogy az épület neve is mutatja, van fent egy kert, de tényleg. A kilátás pazar, ám nagyjából 20 perc alatt körbenéztünk, majd a lányok fáradtságukat bizonyítva, csak üldögéltek, és nézték a kertet, kerteket. Ami szép, de nem úgy tűnt, mintha a növények is élveznék, egy csomó indult száradásnak, pedig folyamatosan ment a párásító, és vagy 4 kertész mászkált körbe és csipkedték le az elszáradt hajtásokat, de a mesterséges környezet, mégiscsak mesterséges környezet. Ezután ismét beálltunk egy sorba, hogy elmehessünk mosdóba, ez a tovább tartott, mint, hogy bejussunk az épületbe, nem, nem a wc-zés, hanem a várakozás, amíg bejutottunk a mosdóba.

Jó volt, megérte, de ez is nagyjából elég egyszer, mármint a Sky Garden, nem a mosdó. Innen kijutva, valami ennivalóhoz szerettünk volna jutni, és gondoltuk bemegyünk egy ilyen Tesco féleségbe, mert ezek a meleg péksütik, meg ebédfélék elegendőnek bizonyultak számunkra, igen ám, de pont ebédidő volt, így elég sokan gondolták ugyanezt, és az irodisták is pont ebédelni akartak, gyakorlatilag elözönlötték az utcát, a boltokat a népek. Azért megoldottuk, de nagyobbik megjegyezte, hogy ő ennyi MIB-et (men in black) még életében nem látott, és tuti itt van valahol az UFO-kat ellenőrző iroda is a közelben.

Ami számunkra furcsa volt, hogy nem volt mindenhol szemetes, így mi cipeltük magunkkal a menet közben keletkezett hulladékot, mint például műanyag palack. Tamás mondta, hogy nyugodtan tegyük le, mert van aki összeszedje, és tényleg tök sok helyen láttunk szemetet kupacban, de én nem szemetelek csak úgy az utcán, meg sehogyse, inkább cipeltem magammal, az első kukáig. Értem én, hogy ez biztonsági előírás, mert a szemetesbe csúnya dolgokat is el lehet rejteni, csak nekem furcsa. A lányok mondták is, hogy írjunk a királynőnek levelet, mert biztos örömmel fogadná a javaslatainkat, hogy mivel lehetne Londont még jobbá tenni.

Sétáltunk tovább, a látnivalók sorában következett a Tower, ahova nem mentünk be, mert egyrészt tényleg fáradtak voltunk, másrészt valami iszonyatos tömeg volt. Kintről be lehetett látni, és az emberek tömött sorokban hömpölyögtek, na ehhez nem volt kedvünk, és még véletlenül sem szerettünk volna lemaradni a HP túráról. Így csak sétáltunk egyet, igen, igen itt már megvolt az első bőgés, melynek valami olyasmi oka volt, hogy Apa nem figyel rám, valamint a fényképezésnél belekönyökölt a fejembe, ami iszonyatos fájdalmat okozott, és ezt Apa még le is tagadta, pedig naaahagyon fáhháj. Mindkét érintett megsértődött, majd mikor Apa megpróbálta kiengesztelni a fájdalmakkal küzdő gyereket, az csak még jobban bőgött, aminek még nagyobb sértődés volt a következménye. Semmi gond, volt nálam zsebkendő, irány a Tower Bridge, itt már szent volt a béke, tehát egy 1 perces két szereplős drámát tekinthettünk meg. A Tower Bridgenél oldotta a hangulatot, az ugorjatok fel egyszerre, úgy lefényképezlek benneteket esemény.

Mászkáltunk tovább, ügyelve arra, hogy nehogy lekéssük a HP túrát, ami annyit jelentett, hogy érintett rajongó 3 percenként kérdezte meg mennyi az idő, és ugye nem maradunk le. Nem maradtunk le, sőt előtte még belebotlottunk a laktanyánál a lovas őrségváltásba, amit végig is néztünk, bár kisebbik félt egy kicsit a lovaktól, na de hát, ha most vagyunk itt, most kell megnézni, mert ki tudja mikor jövünk ide vissza. Ezt követően megálltunk a Downing Street 10. előtt, ahol is minket kérdezett meg egy turista, hogy mi a manó van itt. Miért áll itt rendőr, meg ugye ennyi ember. A Zuram kedvesen elmagyarázta. Nagyobbik persze szeretett volna egy fotót, nem a turistákról, a rendőrökről, és a rendőrök vagy jókedvükben voltak, vagy csak így szokták, de fotózkodtak az érdeklődő néppel. Nos, nagyobbik is szeretett volna közös fotót, de valahogy mindig elbaltázta, és valaki beállt elé. A Zuram elkezdte noszogatni, hogy menjen már, mert lemarad, nos, ha valaki azt gondolja, hogy ez kevés egy bőgéshez, az téved, mert nagyobbiknak már folytak is a könnyei, hogy ő nem bírja ezt a nyomást. A Zuram se, egyre kevésbé, mondjuk abban biztos voltam, hogy ha ez így folytatódik, akkor ő biztos nem bőgni fog. Semmi gond, zsebkendő ugye van, aztán megragadtam a gyerek kezét, mondtam, hogy ha fél egyedül, majd én megyek vele, de tök ciki lesz, hogy az anyja is rajta van a fotón, de a gyerek csak hálásan fogta a kezemet, és biztosított róla, hogy nem vagyok ciki, erre mondtam, hogy az már inkább, hogy neki könnyes lesz a szeme a fényképen, erre végre összeszedte magát, a Zuram meg elkészíthette a fotót. Ez is megvan, következhetett a Potter túra.

Siettünk nagyon, hogy odaérjünk, oda is értünk, csak a Zuram elnézett valamit, és hiába kerestük a túravezetőt, vagy a többieket, nem láttuk. Elvileg egy epres esernyőt kellett volna látnunk, nem láttunk. A találkozó a Leicester Squaren volt, ami ugye elég közel van a Trafalgar Squaerhez, ami azért hasznos, mert ott van nyilvános mosdó, a Leicesteren pedig nincs. A gyerek nem esett kétségbe, hogy elmarad a túra, de azért érett a következő bőgés. Mondtam, hogy ez van, mi itt vagyunk időben, de sehol senki. A Zuram még egyszer megnézte a telefonján a visszaigazoló e-mailt és akkor rájött a dolog nyitjára, egy órával korábban érkeztünk. Sebaj, szerencsére van a téren egy hatalmas Nickelodeon Shop, ahol lehet nézelődni, valamint volt pár pad egy szökőkút mellett, ahol rá tudtunk pihenni a túrára. A Nickelodeon shop veszélyes, mert a lányoknak még volt spórolt pénzük, és annyi mindent tudtak volna venni, de megígértük, hogy az utolsó nap indulás előtt, még benézünk a Kings Crossra. Szóval ment a fejtörés, meg tanakodás, hogy a maradék aprójukat inkább valami Nickelodeonos hülyeségre, vagy HP-s hülyeségre költsék-e. Az M&M-s shop nem okozott zavart, mert csokibogyót otthon is lehet venni, szerény véleményem szerint a többi hülyeség is elérhető, de mindegy.

Mindegy, ezzel elvoltak. Eltelt az egy óra, és megláttuk az epres esernyőt. Ekkor közölte nagyobbik, hogy pisilni kell. A legjobbkor. Mindegy, az összes létező üzletbe, és kávézóba berohantam vele a környéken, de nem sikerült megoldást találni, mert vagy üzemen kívül volt a wc, vagy csak blokkal lehetett használni, ez utóbbira, ahogy átrohanni a Trafalgarra sem volt idő, de nagyobbik mondta, hogy inkább kibírja a túrát, de lemaradni nem fog. Kibírta, de az anyja végig aggódott.

A túra indul egyébként spanyolul is, hátha valakinek az kedvesebb, mi maradtunk az angolnál. Igen, kisebbik fel is háborodott, hogy na de hát miért angolul? Londonban! Érthetetlen. Mindegy, őt úgysem érdekli. Akkor jó. És ennyiben maradtunk. Nagyobbik viszont teljes lázban indult el. Először beosztottak bennünket, hogy ki melyik házba tartozik, tán mi a Griffendélbe jutottunk, de ez egyszer sem biztos, mert sok ember volt, a csávó, aki meg beszélt elég halkan tette ezt. Lényegtelen elindult a túra, és tök béna volt, mert a csávó rohant, mi meg utána, de egyszer sem nézett hátra, hogy mindenki megvan-e, vagy hogy átjutott-e mindenki a zebrán, amíg zöld volt. Mondjuk mivel itt nem számít, hogy zöld, vagy piros, minek is nézett volna hátra. Minden elvemet sutba dobva rohantunk át a piroson, nehogy lemaradjunk. Egyébként nagyjából a középmezőnyben loholtunk, nem is rossz, ahhoz képest, hogy nem szoktunk futni, csak most a buszra, de az is csak ideiglenes jellegű dolog. Mondtam nagyobbiknak, hogy egyáltalán nem baj, ha ki szeretne szállni ebből az egészből, megértjük, de egy olyan szemrehányó pillantást kaptam, hogy inkább nem szóltam semmit. Éreztem, hogy nem fog élni a felkínált lehetőséggel. Eltelt még 5 perc, és kiderült, hogy kár is lett volna kiállni. Kivezette a csoportot a srác a tömegből, ő is lelassult, elkezdett sokkal hangosabban beszélni, és tök érdekes dolgokat mutatott, és mondott.

Mutatott pár forgatási helyszínt, pár épületet, mint például a Mágiaügyi Minisztérium, vagy a Gringotts, és nagyon ügyesen csinálta, mert először mindig csak mesélt, amikor természetesen mindenki ráfigyelt, majd közölte, hogy nézzünk csak fel, arra az épületre, és nagyobbik már kész is volt, hogy óóóó hisz ez a Mágiaügyi Minisztérium. Nagyobbik szeme csillogott, kisebbik meg igyekezett közömbös arcot vágni, de azért ő is elvarázsolódott. Ahogy tudtunk fordítottunk, ez ugye a Zuramnak sokkal jobban megy, de nagyobbik érdeklődőbb is volt, kisebbiknek elég volt, amit én mondtam. Egy egész nagy kört mentünk a csávó hozott magával néhány fényképet is amivel igazolta, hogy az a helyszín tényleg ugyanaz, csak ezt, meg amazt változtatták meg, példádul volt egy utca, ami Sherlockos filmhez is helyszín volt, és elmesélte, hogy ott le kellett szedni a kábeleket, házszámokat, hogy korhűvé tudják varázsolni. Megmutatta a sztárok szállodáját is, valamint pár kis utcát, ami inspirálhatta J. K. Rowlingot. Persze közben volt egy kis játék is, megálltunk egy színháznál, ahol amíg élt, talán játszott a Mr. Ollivandert játszó John Hurt is, az ő életéről és munkásságáról is sokat mesélt, igazolva azt, hogy milyen nagyszerű színészek játszanak a filmben. Aztán feltette azt a kérdést, hogy mi Ollivandernek a keresztneve. Állítása szerint már elég régóta vezet túrákat, de eddig csak egy kislány tudta a választ, nos a mi csoportunkban igazi rajongók lehettek, mert az egyik hölgy már rá is vágta a választ, hogy Garrick. Nagyobbik még csak ott tartott gondolatban, hogy őőőőőőőőőőőőőő, de beismerte, hogy nem tudta. Én se, meg a többiek se, viszont óriási betűkkel volt kiírva a színház oldalára. Ugye, hamarabb kell felnézni, mint ahogy a csávó kérdez.

A túra végén elmesélte, hogy amikor elindult a HP sorozat, könyvben, ő már akkor nagy rajongó lett, és a barátai megviccelték, írtak neki egy levelet, hogy felvették a Roxfortba. Ettől egyből nagyon öregnek éreztem magam, mert az első könyv 97-ben jelent meg, és akkor én már nagyon nem voltam általános iskolás. Mondjuk az elsőt én nem 97-ben olvastam, hanem kicsit később, de ez nem számít. Azután a csávó kifejtette a véleményét, hogy mennyire nem tetszik neki, hogy ott van az a bolt a Kings Crosson és mennyire béna, hogy ott a falba bemegy az a kocsi, és lehet vele fényképezkedni, és minden nagyon drága. Ez az ő személyes véleménye, és azzal egyet is értek, hogy minden nagyon drága, és az a fényképezkedés béna, de a shopra, meg a HP-s dolgokra vágynak a rajongók, kereslet-kínálat, ennyi az egész. Nem kötelező sem megvenni, sem odamenni. Kivéve nekünk, mert nekünk kötelező. Nagyobbik egyébként is beleszeretett a HP-s sakk készletbe, de annyira drága, hogy annyi zsebpénz nincs is a világon, de azért jegyezzük meg, hogy ő azt szeretne szülinapjára. Megjegyeztük.

A Harry Potter túra után még jobban elfáradtunk, de nagyobbik hihetetlenül boldog volt, ahogy mi is, hogy ő boldog. Sajnos már csak egy fél napunk maradt, másnap délután indult vissza Hamburgba a repülőnk, de már megvoltak a terveink.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

 

Reklámok

Tengerparti kirándulás

Húsvét hétfőn, ahogy megbeszéltük, Tamás jött értünk és indultunk is kirándulni. Előzetesen küldött néhány fotót, hogy milyen látványban is lesz részünk. Nem tudtuk mennyit fogunk autózni, azt se, hogy pontosan hová megyünk, azt se, hogy milyen ruhát vegyünk fel, de az információ hiánya egyáltalán nem zavart senkit. Még engem se. A ruha kérdés meg nem lehet kérdés, sokat utazunk, eső nálunk is esik, szél is fúj, így a szokásos réteges öltözködés mellett döntöttünk, minden lehetőségre felkészülve.

Tamás jött, beszálltunk a kocsiba és már mentünk is. London nem az a kis város, és egy csomót mentünk, de még mindig Londonban voltunk. Tamás közben idegenvezetett, mesélt, a Zuram ült ugyebár elől, így meg tudtak vitatni egy csomó kérdést. Mi hogy megy Angliában, illetve Németországban. Adózás, ingatlanhelyzet, munka, munkamorál, emberek, hozzáállás stb. Közben én próbáltam megszokni a közlekedést, és amikor azt hittem, hogy már akár vezetnék is, akkor jött egy körforgalom. Nekem amúgy sem egyszerű ez a jobb, meg bal, simán mondom, hogy jobbra, és megyek balra, szóval nagyon könnyű összezavarni. Még a forgalmi vizsgán is megtörtént. Az oktató mondta, hogy: menjen balra! – én meg mentem, mire az oktató: – másik balra! – átmentem a vizsgán egyébként, mert gyorsan, és ügyesen korrigáltam, vagy mert aranyos volt a vizsgabiztos.

Nem ismerem a London környéki forgalmat, he he a londonit sem, meg úgy az egész szigetről nem sok fogalmam volt, de Tamás megnyugtatott, hogy lehet dugó, de nem volt. Azért a német autópályákon elég gyakori, pláne a nyári időszakban, amikor lépten-nyomon javítanak mindent. A javítás jó, a felújításra szükség van, ellenben a dugó nem jó, és különösen utálom, amikor a három sávos autópályát egy sávra szűkítik, és ott baleset történik. Akkor aztán semerre. A lényeg, hogy most nem sikerült összehasonlítani a két ország útjavítással kapcsolatos forgalmi akadályait.

Kisvártatva megláttuk a tengert, és én még nem voltam olyan tengerparton, ami ne tetszett volna, ez persze azért is lehetséges, mert nem túl sok tengerparton jártam eddig, tekintve, hogy milyen sok létezik. Én azonnal megálltam volna, de Tamásnak határozott célja volt, na meg igaza, mert tényleg nagyon szép helyen álltunk azután meg. Ha azt gondolná valaki, hogy mi rutinos utazók, kirándulók vagyunk, annak igaza is van, de Tamás még rutinosabb. Ahogy megálltunk, már kapta is elő a termoszt, és kínált meg bennünket kávéval. Isteni! Hideg nem volt, és eső sem esett, csak a szél fújt, na de Tamás készült, és mivel nekem nem volt sapkám, már adott is egyet. Állítása szerint, tudta, hogy kelleni fog, és igaza is volt, kellett. Mondta, hogy járt már itt másokkal is, és a sapka alap. Szerencsére a lányoknak volt, nem mintha kisebbik hajlandó lett volna felvenni, de ő meg amúgy egy jegesmedve, bírja, sőt szereti a hideget.

Kisétáltunk a partra és valami csodaszép látvány tárult elénk. Volt néhány ember, de nem sok. Rajtunk kívül talán még négyen. A tájon látszott, hogy gyakran fúj a szél, sőt talán időnként még erősebben is, mint akkor. A fák lombját egy irányba fésülte az időjárás, és elég tartós rögzítőt használhatott, mivel szél ide, szél oda, a frizura nem változott. Itt is volt már néhány homoktövis bokor, ami egyébként a mi környékünkön nincs, talán Rügenen láttam utoljára, azzal a különbséggel, hogy itt most az illatát is lehetett érezni. Már épp nagyon elégedett voltam mindennel, amikor Tamás közölte, hogy szép, szép, de nem ide jöttünk, itt csak megálltunk egy kicsit, de az igazi cél sincs már messze. Vissza az autóba és indultunk tovább. Egyébként Beachy Head-hez mentünk, és az ott található csodaszép fehér sziklákat tekintettük meg, Eastbourne közelében. Ekkor még ezt nem tudtuk, csak azt, hogy Tamás megállt egy parkolóban, majd felkísért minket a partra, és közölte, hogy akkor ő most beszáll az autóba, és elmegy arrafelé, messze, ott ha ügyesen nézünk, akkor látunk egy pár házat, na oda, és ott vár bennünket, sétáljunk csak bátran. Annak nem sok értelme lett volna ugyanis, hogy elsétálunk oda, majd vissza a kocsihoz.

A lányok csak néztek, és kicsit aggódtak, hogy most akkor mi lesz, pláne, ha nem találjuk meg Tamást, vagy az autót, de elmagyaráztuk nekik, hogy mindent megbeszéltünk, és mindenkinél van telefon. El is indultunk a megbeszélt irányba, de tényleg nagyon lassan haladtunk, mert a látvány fogva tartott bennünket, és muszáj volt fényképezni. Tamás azért még mielőtt elindult volna a kocsihoz, figyelmeztetett bennünket, hogy a szikla peremét hagyjuk békén, és ahol kerítés van, az nem véletlenül van, ne menjünk ki a szélére, mert veszélyes. Azt is elmesélte, hogy ez az öngyilkosok által igen kedvelt rész, amit sok kereszt, apró sírhely is bizonyított. Nos, a figyelmeztetés hatott, kisebbik egyfolytában rendőrt játszott, és folyamatosan figyelmeztette az apját, hogy ne menjen ki  a szélére. Kisebbik az összes repedést kerülgette, mert attól tartott, hogy mindjárt le fogunk szakadni. A végén már beszélnem kellett a Zurammal, hogy csak a békesség kedvéért ne menjen már a szélére, mert akkor a gyerek megnyugszik. Egyébként nem ment a szélének még a közelébe sem, de hát a gyerek ilyen, félti az apját. Persze 15 perc múlva a gyerek összes félelme elmúlt, miután látta, hogy nem esünk le, és a rajtunk kívül még az ott tartózkodók közül se senki, de azért a repedéseket kerülgetni akkor is jó móka.

A séta nagyon jó volt, gyönyörű szép minden, és az időjárással is mázlink volt, itt már csendesedett a szél is, az eső meg egyáltalán nem is esett. Egy idő után azért már fáradtak a lányok, meg közölték, hogy éhesek, de nem volt nagy nyavalygás. Persze megpróbáltam elmagyarázni kisebbiknek, hogy gondolja már el milyen szerencsések vagyunk, hogy ide is eljutottunk, mert akik Londonba érkeznek pár napra kirándulni, azok nem jutnak ám el ide, bezzeg mi. Nézzen szét! Itt biztos nem sok magyar jár most húsvét hétfőn. Már épp vettem volna a levegőt, hogy folytassam, amikor is egy a közelünkben sétáló pár hölgy tagja ránk köszönt magyarul. A gyerek pillantása több volt, mint diadalmas, és csak annyit mondott, ha, de engem sem kell félteni, nagyon jó vagyok béna érvekben, és azt válaszoltam, hogy jó, de akkor nézzen körül, hogy hány magyar gyerek van most itt.

Tamás elénk sétált, és már messziről csinált rólunk pár fotót. Az utolsó szakasz már tele volt homoktövis bokrokkal, az illat annyira intenzív volt, nagyon élveztem. Jó idő, jó levegő, ez az isteni illat, a csodálatos látvány. Amikor terveztük a londoni utat, nem is reméltük, hogy még ezt is láthatjuk. Elsétáltunk az autóig, és éhező gyerekeink is megmenekültek, mert Tamás egy komplett pikniket hozott magával. Kenyér, amit Andrea sütött, sajtok, felvágottak, székek, teríték, innivaló. Finoman szólva is el voltunk kényeztetve. Gyorsan be is faltunk mindent, és még egy strandot megnéztünk. A sziklák tövében egy, hát nem is kavicsos, inkább köves part volt, ami szuper, mert a lányok már pakolták is tele a zsebeiket. Szerintük egyáltalán nem gáz telerakni a bőröndöt ezekkel, a súlyhatár, meg aztán végképp nem érdekel senkit. Egyszer csak nagyobbik odalépett hozzánk, hogy mennünk kéne, mert ahogy nézi a köveket szédül. Mondtam neki, hogy hát akkor ne nézze a köveket, nézzen valami mást, mire annyit mondott, hogy tényleg. Probléma elhárítva. Beszélgettünk még egy kicsit, de azután elindultunk hazafelé.

Ha volna egyszer időnk, lehetőségünk, pénzünk nagyon szívesen eltöltenénk vagy két hetet is Angliában, vagy hármat és autóval bejárnánk szívesen amit csak lehet, no az biztos, hogy nem én vezetnék. Nincs bakancslistám, vagy különösebb kívánságaim, hogy hová szeretnék eljutni, inkább ami jön azt kihasználom, vagy inkább kihasználjuk. Ugyanolyan szívesen kirándulok itt a környéken, mint mondjuk Magyarországon, vagy bárhol, ahová sikerül eljutni.

Hazafelé úton Tamás felelevenített néhány régi emléket. Húsvét hétfőseket. Bevallom utáltam a húsvétot. Egyrészt alig pár nap szünet a suliból, amit azzal kellett tölteni, hogy kitakarítsuk az egész lakást, süssünk főzzünk, mert jönnek a locsolkodók, amikor nyakon öntenek egy pohár vízzel, akkor vágjunk jó képet hozzá, mert mindez a mi szépségünk érdekében történik. Üldögéljünk szépen csendben, amíg a felnőttek beszélgetnek, arról nem is beszélve, hogy mindig valami jó film ment a tévében, és amikor a legjobb rész jött, akkor tuti csöngetett valaki, hogy szabad-e locsolni. A legjobb rész az volt, ha valaki már eleve részegen ért oda, és leült kicsit pihenni, hogy tovább bírjon menni. És, a fiúk még egy csomó zsákmányt is szereztek. Igazságtalan. Tamás úgy emlékezett, hogy én a legtöbbször meglógtam, és nem is voltam otthon, de ez nem igaz, anyu ezt semmilyen formában nem tolerálta volna. Persze a másik oldalnak se volt annyira, jó. A fiúk egész nap kocsiban ültek, házról, házra jártak, meg kellett tanulni valami verset, amit egy nap többször is elő kellett adni, feszengeni az öltönyben, jó mondjuk a zsákmány vigasz valamennyire, de lehet ők is kihagyták volna az egészet.

Egyébként lehet, hogy Tamás már nem is emlékszik rá, de ő vitt el engem életemben először diszkóba, de nem ültünk fel a nosztalgiavonatra, aktuális témák is szóba kerültek hazafelé. Még egyszer köszönjük szépen ezt a csodálatos napot, no meg a bejglit, amit Andrea sütött!

 

London, kötelezők

Sokkal több dolgot szerettünk volna megnézni, mint amennyit végül sikerült, de azért a kötelezőkből letudtunk néhányat. Nem fogom most részletesen elmesélni, hogy London Eye, meg Big Ben… na jó, de.

Nagyon is belejöttünk a tömegközlekedésbe, a lányok egyszerűen imádták az Oyster Cardokat, mert csak odaérintik és csippan, és mehetnek is tovább, mennyivel jobb ez ugyebár, mint a béna wolfsburgi, ahol mutatni kell a sofőrnek a bérletet, aki vet rá egy pillantást és már szállhatnak is fel a lányok a buszra. Hiába magyaráztam, hogy szerintem ez mégiscsak ugyanannyi időben, mert elő kell venni a bérletet, azután el kell rakni, a lányok szerint egyáltalán nem látom át a dolgokat, mert értsem már meg, hogy csak hozzá kell érinteni és csippan, és már mehetnek is. Van az a helyzet, hogy inkább nem vitatkozom. Kisebbiknek persze nem volt, mert ő ingyen utazhat, de az apja megengedte, hogy helyette csippantson, mert már mennyire menő, hogy csak hozzá kell érinteni és már mehetnek is tovább. Mondjuk kisebbik szerint azért is jobb ez a módszer, mert ezzel nem lehet csalni, nem úgy, mint a béna wolfsburgival, mert a sofőrök egyáltalán nem nézik figyelmesen, és a barátnője már jó pár hónapja lejárt bérlettel közlekedik, mert a szülei nem vesznek neki másikat, mondván úgyse nézi senki. Amúgy a várostól ingyen kapják a bérletet, ha egy bizonyos távolságra laknak a sulitól, de ez a barátnője nem lakik elég messze, így a szüleinek meg kell, illetve kellene vásárolni a bérletet.

Ami nagyon menő még Londonban, az az emeletes busz. Amikor megérkeztünk kisebbik elhatározta, hogy már pedig ő megszámolja hány emeletes buszt lát a kirándulás alatt, elég kitartó volt, mert jó pár órán keresztül számolt, mielőtt feladta volna, végül az apja segítségével számoltak az egy óra alatt látottak alapján valami átlagszerűséget, és abból egy végeredményt, hogy hány busz lehet Londonban. Szerintem közel sem voltak pontosak a számítások, de fütty se rá, kisebbik elégedett volt, és ez a lényeg.

Eddig méltánytalanul hanyagolt gyermekünk előtérbe kerülhetett, mert ugye mindig csak az a béna Potter, de most, most ő következett. Irány a Shrek múzeum, persze, hogy nem így hívják, de ez is lényegtelen. Egy kis-közepes izgalommal indult a dolog, mivel az a metro amivel mennünk kellett volna épp nem járt, de mielőtt kisebbik elbőgte volna magát, hogy: neehem fogunk odaéhérni, azelőtt az apja már mondta is a metro térkép alapján a megoldást. Bőgés nem volt, csak a gyerek idegállapotba, nem győztem nyugtatni, mondjuk ő nem az a megnyugvós alkat, csak izgult tovább. Ilyenkor ügyesen kell figyelmet elterelnem, mert az apja nem érti miért izgul, a gyerek nem érti mit nem ért, és már kész is a konfliktus, és a kamaszodó lánygyerekek nyelvén meg aztán baromira nehéz beszélni egy felnőtt férfinak, pláne hogy a pici tündérekből, amolyan igazi hormonbombává értek, simán csak a szokásos érzelmi hullámvasút, de a Zuram ezt nem érzi át, tehát a vége általában az, hogy valamelyik gyerek bőg, az apja meg nem érti. Én igen, csak sokkal jobb szeretem megelőzni ezeket a bőgéscunamikat, könnyes duzzogó szemeket, mint, hogy aztán mind a két felet vigasztalnom kelljen. A kamaszokat azért mert értem mi zajlik le bennük, a Zuramat meg azért, mert tök igaza van. Igaza van, de esélye nincs. Tehát kisebbik gyerekem kezét ilyenkor megragadom, és elkezdek vele beszélgetni, ez általában segít.

Büszke vagyok egyébként a lányokra, mert hihetetlen gyorsan alkalmazkodtak. Ha nagyvárosban kirándulunk, alap, hogy egyik gyerek egyik szülő kezét, másik gyerek másik szülő kezét fogja, ez most sem volt másképp, mivel egyiket sem szerettem volna elhagyni valahol. Már egy óra mászkálás után tudták melyik oldalán álljanak a mozgólépcsőnek, a buszon, metrón rutinosan ültek le. Az első nap még méltatlankodtak, hogy mindenki átmegy a piroson, de az utolsó nap nagyobbik már kifejtette, hogy érti. Muszáj a gyalogosoknak átmenni a piroson, mert ha nem, akkor nem haladnak, így simán ment volna ő is a tömeggel, de hát fogtuk a kezét. Hiába magyaráztam, hogy mi nem is sietünk sehova, ráérünk, nem megyünk át a piroson, értette elfogadta, de valahogy magával ragadta a nagyváros, és ment volna, rohant volna mindenhova. Pont mint ahogy annak idején Pesten tettük ezt, de azóta rengeteget változtunk, az életünk, az életmódunk is, lelassultunk és ez jó. Persze kicsit ijesztő, hogy nagyobbik milyen gyorsan akklimatizálódott, de még csak 13 éves, azt hiszem ez így normális. Közölte az apjával, hogy ő mindenképp élni fog Londonban, 1 vagy akár két évet is. Arra a kérdésre, hogy miből fog megélni, vagy iskolába akar-e itt járni, csak annyit mondott, hogy jó apa, akkor csak 2 hétre jövök, de muszáj visszajönnöm. Sok helyen jártunk már, de ennyire lelkes még soha nem volt.

Nem úgy méltánytalanul elhanyagolt kisebbik gyermekünk, akinek a kezét szorongattam, és rohantunk Shrekkelni, mert időpontunk volt és fogalmunk sem volt mi lesz, ha lekéssük. Persze semmi, csak akkor várni kellett volna egy kicsit, mert csoportokban engedik be a népet. Természetesen nem késtünk el, és egy tanács a kamaszodó lánygyermekkel rendelkező apukáknak. Nem, nem jófejség ilyenkor azt kérdezgetni, hogy: ugye megmondtam, hogy nem késünk el, ugye? Mert persze megmondta, de a kamaszodó gyerek még izgul annyira, hogy ezen is felhúzza magát, és csak annyit mondjon, hogy: de elkéshettünk volna. Persze, hogy nincs értelme, a kamaszos dolgoknak általában nincs, de a türelem segít. Segítene, ha lenne. Nem mindig van.

A Shrek Adventure jó volt, egyszer nézős dolog. Vicces, habár egy csoportba szerintem túl sok embert engednek be, így nem annyira élvezetes, de kisebbiket ez nem zavarta, az már annál inkább, hogy mindent, de tényleg mindent angolul mondanak. Fel is volt háborodva rendesen, mondjuk nem tudom mire számított, Londonban. De azért ahol, ahogy lehetett fordítottunk, de az sem tetszett neki. Annyira izgult, hogy kellett neki vagy 10 perc, hogy feloldódjon, és élvezni tudja a kalandot. A Zuramban megint megfogalmazódott, a kérdés, hogy mégis mit keresünk itt, de nem kellett elmagyaráznom. Egy gyerekprogram általában a gyerekeknek szól, és nem a felnőtteknek. Szerencsére itt a program végén vásárolhatunk egy albumot, amiben a program során rólunk készült fotók is benne voltak. Kisebbik erre vágyott, erre gyűjtögette a zsebpénzét, és meg is vette magának. Ezt persze negyvenkétszer nézte meg még a nap folyamán. Mindenhol ahol megálltunk, elővette a hátizsákból és amíg, mi üldögéltünk, addig ő nézegette az albumot és nagyon boldog volt.

Innen egyből a London Eye megtekintése és kipróbálása következett, ami szintén tök jó volt. Nem kis sor volt, de haladt, addig is kisebbik félt, hogy le fog szakadni, nem ő, a kabin, aztán szerencsére már nem félt, hanem fotózott lelkesen. Jó is volt, meg magas is volt, meg persze, hogy nem hagyja ki az ember, de másodszorra simán ki fogom hagyni. Pláne, hogy a Sky Garden egy ingyenes program, még ha előre be is kell jelentkezni, de ott is magasan vagyunk, meg messzire látunk, csak nem megy körbe.

A London Eye után sétáltunk tovább, át a hídon, meg Big Ben, meg ami jött. A lányok mindenért odavoltak. És persze mindennel fényképezkedni is kellett. Mondtam, hogy csináljunk olyan képeket, ahol felugranak, egyszerre. A Zuram szerint hülyeség, a lányok viszont benne voltak, persze nyígtak, hogy jajj anya, ne már, de aztán olyan lelkesen ugráltak mindenhol, hogy csak csuda, és egy csomó jó kép született. Persze a Zuram is belejött és a végén már ő is lépten-nyomon ugráltatta a lányokat. Amúgy is jól szórakoztunk, mert ha elsőre sikerült is a kép, akkor is ugráltattuk őket egy picit még. Nem mondom, hogy nem néztek ránk furcsán, na de az meg kit zavar.

Azután még megnéztünk mindent, amit a környéken lehetett, a Westminster Abbey-be sajnos nem lehetett bemenni, csak kívülről nézegettük, és elhatároztuk, hogy két nap múlva tuti lesz még időnk, akkor visszajövünk, és bemegyünk. Tévedtünk. Nem volt időnk, nem mentünk be. Viszont elkezdtünk egy listát fejben vezetni, hogy mit kell legközelebb megnéznünk.

Ezután viszont következett a St. James’s Park és a Buckingham Palota, előbbiben sok volt a mókus, utóbbinál rengeteg a turista. A lányok elfogyasztottak egy fagyit, mert ebédelni egyáltalán nem volt időnk, és már a hátizsákban rejlő tartalékokat is kiették, így a fagyi mindenképp jól jött. A fagyi olyan, mint a ragtapasz, mindent gyógyít, de tényleg. Kisebbiknek elmúlt a fejfájása, nagyobbiknak a lábfájása, elmúlt a fáradtság is, vígan mehettünk tovább. Szerencsére még mosdót is találtunk, ami egyébként gond szokott lenni egy egész napos városi túrázás közben, de Londonban valahogy mindig időben megtaláltuk a lehetőségeket. A Buckingham Palotánál kicsit csalódottak voltak a lányok, mert se királynő, se herceg, de még egy őrségváltás se. Nem mintha túl sok dolgot lehetett volna látni, az őrök is túl messze voltak, viszont az egyik tuti nagyon fáradt lehetett, mert folyton sétált.

A Westminster Cathedralba viszont bejutottunk. A figyelmünket elvonta az utcán éppen akkor végrehajtott rendőri akció, amikor is a Westminster Cathedral biztonsági őre riasztotta a rend őreit, és azok ott el is fogtak valakit, szerencsére nem bent, hanem kint. Tekintve a jelen helyzetet, ez egyáltalán nem volt vicces, pláne nem mikor a rendőr elkezdett fegyvereket kipakolni az autóból, és azok nem kicsik voltak, rajta mondjuk volt golyóálló mellény, rajtunk nem. Lányaink kezét megfogva csendesen próbáltunk távozni a helyszínről, és akkor láttuk az elfogott személyt is, aki próbált kiszabadulni az őt tartó rendőr kezei közül, esélye sem volt, a rendőr nagyjából kétszer akkora volt, de az a kiszabadulni próbáló fiatalembert nem zavarta, csak próbálkozott tovább, pedig már vérzett is kicsit. Határozottan sétáltunk tovább, és ha már ott voltunk a Victoriánál el is indultunk hazafelé. Persze még beültünk egy kocsmába vacsorázni. A lányok imádták az angol konyhát, mondhat bárki bármit, hogy nem jó, amiket mi ettünk az mind jó volt, illetve a fish and chips nem, mert a halnak semmilyen íze nem volt, de lehet, hogy azt meg úgy kell csinálni, csak mi ezt nem tudjuk. A kocsmában szerencsére volt free wifi, így a lányok rögtön mindent tudattak a barátnőikkel.

Már két nap el is telt, sokat láttunk, de többet szerettünk volna. Sebaj, van még idő, és alig vártuk a másnapot. Irány a tengerpart!