Svédországban

Ahogy terveztük, sőt annál sokkal jobban sikerült az út Svédországba, és ez minden szempontból igaz. Első tervezett megállónk a komp volt, ahová annyival hamarabb érkeztünk, hogy elértük az eggyel korábbi kompot. Ehhez hajnal kettőkor keltünk, és háromkor már úton is voltunk. A lányok a kompot várták legjobban. Hideg volt, így többnyire a komp belsejében töltöttük az időt, illetve kicsit ki is merészkedtünk. Nos, a kompon mindenki álmos volt, ahogy mi is, meg a komp is, de gyorsan megérkeztünk Dániába. A következő fontos eseményig is gyorsan eltelt az idő, mert alig vártuk, hogy végre átkeljünk az Öresund hídon. Ez a híd Koppenhágát köti össze Malmövel, és Európa leghosszabb hídja, azon kívül még, nemcsak egyszerűen egy híd, hanem egy olyan híd, melynek az egyike vége egy alagútba vezet bele, vagy ki, attól függ melyik oldalról nézzük. Nos ezt nagyon vártuk, hogy alagútba be, majd alagútból ki, hídra fel, és micsoda látvány. Plusz még, ezen a hídon is játszódik A híd című skandináv sorozat, amit egyszer úgy megnéznék, mert még csak az amerikai verzióját láttam, de szinte biztos vagyok benne, hogy a skandináv jobb, szóval valaki meglephet nyugodtan egy dvd-vel, mondjuk ha van magyar felirat, az sokat segít.

De vissza a hídhoz, nem mondom, hogy csalódás volt, inkább azt, hogy mi vártunk sokat, mert a kocsiból korántsem látszik annyi minden, mint egy légifelvételről mondjuk. A hídról a látvány már fantasztikus volt, csak az alagútból ki, hídra fel nem volt olyan különleges, mint hittem. Persze vettem a telefonommal az egészet, és a felvételen is csak annyi látszik, hogy alagút, alagút, alagút, alagút aztán világos, pont mint egy hegyi alagút esetében. Egyébként a hídon való áthaladásért fizetni kell, de ha az ember előre megveszi, mondjuk a kompjeggyel együtt, a hídjegyet, akkor lehet valamennyit spórolni. Ami még furcsa volt, hogy a kompról lehajtva egyből határellenőrzés volt, ettől már elszoktunk, de gyakorlatilag meg sem nézték az okmányainkat, csak intettek, hogy menjünk. Mentünk.

Azért volt nagyon fárasztó része az útnak, mert biztos hülyén hangzik, hogy már hozzászoktunk a német autópályák no speed limites szabadságához, de hozzá lehet szokni, a svédek viszont valamiért imádják a 120-as táblát. Nem szoktuk nem betartani a sebességkorlátozásokat, így mi mentünk szépen 120-al, de azért a többség nem. Nos, hogy izgalmasabbá tegyük az utat, a lányokat arra biztattuk, hogy nézelődjenek csak, mert ha valahol akkor itt aztán láthatnak rénszarvast. Persze nem, mert fel lettünk világosítva, hogy a rénszarvasok nem errefelé laknak, inkább jávor lesz az, de a nem tudásunk  egyáltalán nem zavart bennünket abban, hogy tudatlanságunkat még terjesszük is. Tehát a lányok figyelték a szarvasokat, a réneket, de nem láttak, ellenben rendkívül rossz szóvicceket tudtak gyártani. Érthető, ők is hajnal kettőkor keltek. Beszálltunk hát a mókába, és kiderült, hogy ha valaki nagyon rossz szóvicceket tud gyártani, az a Zuram. Ami a legjobb, hogy ezen mi rengeteget kacarásztunk, és gyorsan telt az idő.

A tervezett időpont előtt vagy 1,5 órával értünk Göteborgba, és nagyon gyorsan odataláltunk Gáborékhoz. Következhetett a nagy találkozás. Nos az ő nevükben én nem beszélhetek, de a mi nevünkben igen. Gáborral ugye már találkoztunk, csak a feleségével és a lányaival nem. Nos, az egész család sokkal kedvesebb, mint azt valaha gondoltuk volna. Gabival (Gábor felesége) azonnal megtaláltam a közös hangot, sőt közös témát (ő is odavan a skandináv krimikért pl.), és ez így maradt végig. A Zurammal kapcsolatban nem is lehetett ez kérdés, hogy tud-e beszélgetni vendéglátóinkkal, mert akik autógyárban dolgoznak, azok egész biztos napokon keresztül tudnak egymással beszélgetni, még ha a  másik fél nem is VW csak Volvo.

Ettünk, ittunk beszélgettünk, a fiúk leléptek a kikötőbe, hogy megnézzék Gábor új hajóját. Hívtak minket is, de én többször is céloztam rá, hogy mennyire érdekel. Így én Gabival mentem, és megnéztük az új házat, amit nemrég vettek, igaz a költözéssel még várniuk kellett pár hónapot. A házkeresés, bankok, konstrukciók szintén kimeríthetetlen téma, de a legjobb ezután következett, beugrottunk egy Ikeába. Gabi mondta, hogy ha honvágya van, mindig ide jön, mert az Ikea pont olyan, mint bárhol. És tényleg. Mi egyébként régen sem jártunk gyakran Ikeába, és most sem. Több dolgot sem szeretek ezzel kapcsolatban. Például, hogy kb. 1 hetes bevezető udvarlást, felvezetéssel és tárgyalással kell eltáncolnom, hogy a Zuram hajlandó legyen betenni oda a lábát, ha meg már betette, akkor elég sok helyen kell végighallgatnom, hogy mi mennyire haszontalan, különös tekintettel az illatos gyertyákra. Ez utóbbi gyújtogatását megtiltotta az orvos, az allergiás asztmámra való tekintettel, tehát ez a rész egyébként is kerülendő. Ha meg már elmegyünk az Ikeába, és nem is kellett udvarolnom, és a Zuram arra biztat, hogy nézzek szét nyugodtan, szívesen cipeli a bevásárlószatyrot, válogassak, ami csak kell, akkor az meg gyanús, és amúgy is rögtön lelkiismeret furdalásom támad, hogy szegény mennyire rosszul érzi magát, mennyire nem szeret itt lenni. Esetleg még, úgy nagyjából 10 percen belül elegem lesz a tömegből, és csak túl akarok jutni az egészen. Jah és ha egyedül mennék, akkor elmaradna a fent említett rituálé valamelyike, és nem is érezném jól magam. Tehát csak ritkán és akkor is célirányosan, és még így is mindig baromi sokat kell fizetni a kasszánál, pedig nem is vettünk semmit, illetve alig valamit.

Mire hazaértünk Gabival, kisebbik gyermekem már egész kiborult, és magából kikelve hisztizett valamin, ami egyébként nem szokása, de hajnal kettőkor kelt, és ez valahol megbosszulja magát. Nem győztem elnézést kérni, de Gabi csak annyit mondott, hogy pont, mint az ő gyerekei, ami pont elég volt ahhoz, hogy ne érezzem magam borzasztó kellemetlenül. Nem szeretném vendéglátóinkat kibeszélni, egyrészt nincs erre felhatalmazásom, másrészt, a pár fenti mondatból is kiderül szerintem, hogy mennyire jól tettük, hogy összeismerkedtünk. Gáborék tényleg az egyik legközvetlenebb, legsegítőkészebb család, akikkel valaha találkoztam.

Tehát megpróbálok úgy mesélni tovább, hogy őket kihagyom, ami baromi nehéz lesz, és bocsánat kedves Család, ha nem sikerül.

Bejártuk Göteborgot, kicsit gyalog, kicsit hoponhopoff-al, amiről egyáltalán nem szálltunk le, csak mentünk egy kört. A lányok konkrétan aludtak, hiába még nem pihenték ki az előző napi korai kelést. A buszozás legizgalmasabb része az elindulás volt, mivel ki volt írva egy táblára, hogy mikor jön a busz, ami nem jött. Nem vagyunk ideges emberek, vártunk, meg még rajtunk kívül vagy 15-en. Már épp feladtuk volna, el is mentünk megnézni a hajós kirándulást, hogy mikor indul, de ekkor megérkezett a busz. A hajó az időjárásra való tekintettel nem volt olyan szimpatikus nekünk, mert mázlink volt, és sütött a nap, de akkor is hideg volt. Odamentünk tehát a buszos csávóhoz, hogy akkor vennénk jegyet, és diszkréten jeleztük, hogy a táblára tök más van írva. Csávó lazán megvonta a vállát, majd kicserélte a táblán levő cetlit, hogy sorry, az az érvényes, és köszi, hogy szóltunk. Ami nagyon tetszett, hogy bárhol, de tényleg bárhol tudtunk kártyával fizetni, egyáltalán nem volt szükség készpénzre. Gábor mesélte, hogy az ő lányaik a bankkártyájukra kapják a zsebpénzt is, mert a suliban is azzal fizetnek az ebédért. Na, ezt a szokást örömmel átvenném a svédektől. A parkolást is simán fizettük kártyával, nem volt szükség apróra, utánajárásra, semmi.

Göteborg amúgy elég élhető városnak tűnt, nem mintha nagyon pontos képem alakulhatott volna ki pár nap alatt, de így tűnt. A környezet, a tenger nagyon szép, hozzá tudnék szokni, de azért elég más, mint amihez már hozzászoktam, mindent lehetne újra tanulni. A nyelv, hát az teljesen érthetetlen, és idegen, de gondolom megtanulható. No persze vicces is, mert hiába vagyunk már érett felnőttek ezen a fika-kaka kérdéskörön azért röhögtünk, és amikor újra szóba került, akkor megint.

Megtekintettünk egy óriásinak tűnő parkot, ahol mindenféle állatokat lehet megtekinteni, amolyan ingyenes állatkert féleség. Kitűnő idegenvezetést tartott nekünk Gábor nagyobbik lánya, amibe belekapcsolódtak a mi lányaink is, és szerintem még életünkben nem vihánckodtunk ennyit egy séta során. Egyébként a legcukibbak a szabadon mászkáló mókusok voltak, akik megtiszteltek minket azzal, hogy egész közel merészkedtek hozzánk, no nem érintésnyi távolságra, csak épp annyira, hogy láthassuk őket. Mind a kettőt. Itt Wolfsburgban is vannak mókusok, meg vadlibák, meg nyulak, meg borzok is, de főleg nyulak.

Nyilván botorság lenne összehasonlítani Göteborgot Wolfsburggal, mert hát Göteborg nem csúnya, Wolfsburg pedig nem szép, Göteborg egy nagy város, Wolfsburg pedig kicsi, Göteborgban is szokott hideg lenni, Wolfsburgban is, ott vannak sirályok, itt meg libák megjegyzem ez utóbbiakat senki nem hívja a tenger patkányainak, és nem is lopják el a kaját az erkélyről, tehát simán kitehetem hűlni a tepsi sültcsirkét, nem úgy, mint göteborgi barátaink. Ott lehet vitorlázni, itt is, csak nem nagyon. Szóval értelmetlen lenne összehasonlítani, akárcsak Svédországot, Németországgal. Mi azért megtettük, és alaposan kibeszéltük a magyar, a svéd és a német oktatást is. Eléggé irigylem Gáboréktól, hogy az ő lányaik alanyi jogon tanulnak magyart, mert az jár nekik, és nem csak a nyelvet gyakorolják, hanem tanulják a földrajzot, irodalmat, ünnepeket, szokásokat is, erre jegyet is kapnak, tehát nem csak úgy üldögélnek a gyerekek az órán. Ezt valaki bevezethetné itt is.

Csodaszép helyeken jártunk, például Marstrandon, de már az odavezető út is elég látványos, ha fogalmazhatok így. Nem volt aznap jó idő, de legalább nem szakadt az eső, és alig voltak a szigeten, állítólag ez a nyári időszakban nincs mindig így. El is hiszem, én is ott lógnék egész nap, sőt már ki is választottuk a házunkat, hogy ha nyernénk a lottón, melyikbe költöznénk, nem olyan könnyű ám választani, mert elég sok helyről tűnt tökéletesnek a kilátás.

Ettünk egy all you can eat-es kínai, vagy nem tudom milyen étteremben, ahol jó volt látni, ahogy a négy magyar gyerek alig győzi enni a kagylót, rákot tengeri herkentyűket. Azóta már felfedeztük, hogy Wolfsburgban is van ilyen, ami egyből a gyerekeim kedvenc éttermévé vált.

Összességében nagyon kevés időnk volt bármire is, de azért szembetűnt pár dolog. Például az, hogy Göteborgban nagyon sok a koldus, tudom, hogy egyébként nagyobb német városokban is, de itt Wolfsburgban elszoktam már ettől. Nem mondom, hogy itt nincsenek, de valahogy Göteborgban ez sokkal szembetűnőbb volt, vagy csak a koldusmaffiáról szóló skandináv krimit nem kellett volna olvasnom. Ami tetszett, hogy nagyon sok apuka volt gyerekkel a parkban, játszótéren, meg úgy városszerte. Annak idején mikor az én lányaim picik voltak, alig látták az apjukat. Persze voltak apás programok, de a Zuram folyton dolgozott, mellette egyetemre járt, és volt, hogy több munkahelyen is teljesítenie kellett. Az, hogy hétköznap délután 3 körül ő legyen a lányokkal a játszótéren, na olyan nem fordult elő. Olvastam, és ettől még lehet, hogy tévesek az információim, hogy Svédországban elfogadott dolog, hogy apu menjen gyesre a gyerekkel, amíg anyu dolgozik, és ez elég jól hangzik. Nem csak abból a szempontból, hogy apu többet lehet a gyerekkel, hanem hogy van rá reális esély, hogy a családban ezt el tudják dönteni, anélkül, hogy a család éhenhaljon apu keresete nélkül. Bár nem ismerem a svéd szociális rendszert, szóval lehet alapból nem halna éhen senki. Az Ikea parkolójában az is feltűnt, hogy apu fogja a gyereket a karján, míg anyu pakolja be a böhöm nehéz kartonokat a kocsiba. Nos az egyenjogúság fontos, de inkább azért a gyereket fognám.

Bármikor visszamennék, sőt nyaralni is, de a Zuram szerint hülyeség olyan helyre menni nyaralni, ahol hideg van (nem tudom honnan veszi), de legalábbis hideg a tenger (nekem tök mindegy, amúgy se megyek bele), szóval a nyári skandináv körút még várat magára.

Hazafelé bementünk a város outletjébe, mert állítólag olcsón lehet vitorláscuccokat venni a szezon elején, és hát mi még bőven az elején voltunk. Itt elég furcsa volt az eladók hozzánkállása, eddig ha bármilyen boltba bementünk, legalább köszöntek. No, itt nem. Nagyjából, mintha ott se lettünk volna, kicsit kezdtem már magam úgy érezni, mint Julia Roberts a Micsoda nőben, mikor kinézték a puccos ruhaboltból, a Rodeo Drive-on. Itt mondjuk nem kinéztek minket, csak átnéztek rajtunk, kivéve egy üzletet, ahol az eladó, egy fiatalember igen kedves volt. Nemcsak, hogy köszönt, de még segített is, meg tanácsokat adott, és miután nagyobbiknak bevásároltunk a vitorlázáshoz szükséges holmikból, még a lányok ingyen elhozhattak egy baseball sapkát is. Mondtuk, hogy mire lenne még szükségünk, ő meg, hogy majd júniusban jön az új áru, és szeretettel vár minket. Mondtuk, hogy ennek nagyjából semmi esélye sincs, de talán idén, vagy jövőre, vagy azután.

Hazafelé eseménytelennek mondanám az utat, leszámítva a kompot. Ott egy elég félelmetes jelenséggel sikerült összefutnunk, ez pedig a távol keleti turistacsoport. Nem, nem attól félelmetesek, hogy fényképeznek, mert nem fényképeztek, viszont csak csapatban mozogtak, ami azt jelentette, hogy 20 fő volt egy ember. A mosdóban, a boltban, és mindenhol, mint valami raj. Simán átgázoltak rajtunk, alig tudtam kisebbiket bejuttatni a mosdóba, majd ki. A boltban mindent felvásároltak, egyébként az a vámmentes bolt hülyeség, minden pont olyan drága volt, mint máshol. Nem igazán értettem, hogy mit kezd egy ember 15 flakon testápolóval, de nem is akarom tudni.

Kisebbik már többször érdeklődött, hogy mikor megyünk újra, tehát jól érezte magát, ahogy mi is, de most Gáborék vannak soron, nekik kell ellátogatni hozzánk.

 

 

Miért éppen Svédország?

Alighogy hazaértünk a hosszú hétvégéről, már csomagolhattam is újra, hisz következett még egy hosszú hétvége. Tervezett úti célunk Svédország, pontosabban Göteborg. De hogy is kerültünk mi Göteborgba?

Ez a gondolat nem úgy jött, hogy kitaláltuk hol nem jártunk még és menjünk oda, hanem ide hívtak bennünket. Vendégségbe mentünk. Amúgy Göteborg nincs olyan közel, hogy kiszemeljük magunknak egy négynapos hétvégére, sőt, eszünk ágába se lett volna elindulni, ha nincs megfelelő motivációnk.

A megfelelő motivációt Gábor és családja nyújtotta számunkra. Ők szintén elhagyták Magyarországot, nagyjából egyidősek vagyunk, nekik is két lányuk van, és voltak olyan kedvesek, hogy vendégül lássanak bennünket pár napra.

Gáborékat nem ismertük míg Magyarországon éltünk, ezt az ismeretséget a blognak köszönhetjük. A Határátkelő időnként megosztja egy-két írásomat, és ilyenkor szélesebb közönséghez is eljut a blog. Így bukkantak ránk Gáborék is. Először csak néhány hozzászólást írt pár bejegyzéshez, majd privátba fordult a beszélgetés. Mint kiderült az életünkben sok a közös pont, azon túl is, hogy ők sem Magyarországon élnek már néhány éve, Gábor is bolondul a vitorlázásért, akárcsak a Zuram, tehát mindketten bírják a hajókat. Amikor ez kiderült én át is passzoltam a frissen jött ismeretséget a Zuramnak, mert hát mit tudok én beszélgetni a vitorlázásról.

A két fiatalember remekül megértette egymást, olyannyira, hogy a Zuram elhívta Gábort egy tavaszi vitorlástúrára az Adriára. Ez általában egy egyhetes program, amit behajózásnak hívnak, ennek keretében próbálja ki egy csapat, egy bizonyos vitorlás charter cég hajóit. Gábort nem kellett kétszer hívni, a Zuram elküldte a részleteket, Gábor pedig utalta a pénzt.

Megjegyzem soha nem találkoztak még előtte, csak és kizárólag a blog adhatott Gábornak némi támpontot arról, hogy mégis kiféle emberek vagyunk, ő mégis teljes bizalommal utalta el a pénzt. Én meg is kérdeztem a Zuramtól, hogy nem furcsa-e ez egy kicsit, de azt mondta, hogy szerinte nem, mert ő nem verne át senkit. Mondtam, hogy jó ezt én tudom, de Gábor nem tudhatja. Később beszélgettünk erről és Gábor csak annyit mondott, hogy meg se fordult a fejében, hogy akár átverésről is lehet szó, egyrészt nem olyan nagy összegről beszélünk, másrészt valószínűleg a svéd mentalitás  már az életük részéve vált, kevésbé gyanakvóak.

El is mentek együtt vitorlázni, majd Gábor errefelé járt munkából kifolyólag, akkor meglátogatott bennünket, majd következő évben megint elmentek együtt vitorlázni, és így tovább. Gábor többször említette, hogy igazán meglátogathatnánk őket, mi mondtuk, hogy természetesen. Persze, persze, de hát ezt már sokan ígérték nekik, de aztán soha nem lett belőle semmi, mi is biztos csak úgy mondjuk. Be kell vallanom őszintén, hogy az első megbeszélt találkozót le is kellett mondanunk, mivel akkor el voltunk foglalva a házvétellel, költözéses mókával, és nem fért bele, sehogy sem. Ekkor szerintem Gábor már biztos volt benne, hogy mi is amolyan papírtigrisek vagyunk, de nem. Eljött az idő, amikor bejelentkeztünk, hogy melyik hétvége lenne nekünk jó.

Nos persze ez nem annyira egyszerű, hisz a munkaszüneti napok Németországban nem azonosak a svédországi munkaszüneti napokkal, de megnyugtattuk őket, hogy minket nem zavar, ha nekik esetleg dolgozni kell, majd mi jól megnézzük egyedül a várost, elleszünk valahogy. Szegények erre nem mondhattak nemet, így el is kezdtük szervezni az utat hozzájuk.

Én személy szerint nagyon vártam, és nem csak a Gáborékkal való találkozás miatt, amiatt azért volt bennem némi félsz, de erről majd később. Tehát nagyon vártam az utat, mert még soha nem jártam arrafelé, de emlékszem, hogy földrajz órán, mikor tanultunk a skandináv országokról, az valami olyan távoli, elérhetetlen dolognak tűnt, hogy biztos voltam benne, soha nem fogok eljutni skandináv földre. És most tessék! Mégis. Egy ideje rákattantam a skandináv krimikre, olvasni is szeretem, de a filmeket is szívesen megnézem. A Zuram szerint ez beteg, ő már a filmet sem bírja, könyvre rá sem bírom beszélni, habár most sikerült elolvastatnom vele egy svéd szerző könyvét, ami nem krimi, de az meg túl szomorú volt neki. Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak című könyvéről van szó. Azóta én még két könyvét elolvastam az írónak, de messze Ove a legjobb. Tudom ám, hogy arrafelé még kevesebb a napfény, és a skandinávok viszonya az alkohollal is tud különleges lenni, ez eredményezheti ezeket a krimiket, de én akkor is nagyon bírom. (Köszi Viktor, hogy rábeszéltél!) A lényeg, hogy a könyvek után még inkább kíváncsi lettem. 3 kedvenc skandináv krimi írom van, ebből egy történetesen svéd, és a könyvei egész közel játszódnak Göteborghoz. Azzal azért tisztában voltam, hogy ebbe a pár napba nem fog beleférni, hogy oda is elmenjünk, de azért nézegettem a térképen, megnéztem mennyi időt venne az út igénybe, hátha, de nem. Azért ami késik, nem múlik, vagy legalábbis nem jön időben.

A Zuram ismét precízen megtervezte az utat, előre megvette a kompjegyet, hídjegyet, mindent ami kell. Navigáción megnéztük mire számíthatunk, és reméltük a legjobbakat.

Bennem azért volt egy kis félsz. Gáborral már találkoztunk, de a feleségével és a gyerekekkel nem, a felesége is olvasta a blogot, sőt talán ő kezdte. Azonban én soha nem tudom, hogy ez valójában jó, vagy nem. Az életünk egy része nyitott könyv, és aki nem ismer abban kialakulhat egy kép rólunk, ami vagy igaz, vagy nem. Vagy jófejek, kedvesek, viccesek, barátságosak vagyunk, vagy épp az ellenkezője. Ha valakival azért talákozom, mert olvasta a blogot, soha nem tudom, hogy egy beszélgetés során milyen témához mit mondhatok el, mert menet közben eszembe szokott jutni, hogy ó, de hát erről már írtam, tuti azt gondolja a másik, hogy jajj ezt már hallottam, de uncsi ez a csaj. Volt már, hogy emiatt mondat közepén hirtelen csendben maradtam, jó, hát ettől mondjuk meg hülyének tűnök, nem uncsinak, de zavarban vagyok, és olykor még dadogni is szoktam. Mondjuk ettől függetlenül is lehetek uncsi. Azonban nincs bennem akkora félsz, hogy emiatt ne induljak el, azt hiszem a kíváncsiság erősebb.

Felkészültünk az útra. Sok előkészületet részemről nem igényelt a dolog, én csak ajándékokat kerestem a vendéglátóinknak, ami több mint nehéz feladat, mivel nem is ismerem őket, és annyira ötletes, és kedves szerettem volna lenni, hogy ez mennyire sikerült, azt nem tudom, de tényleg nagyon igyekeztem.

A lányok is nagyon várták az indulást, mondjuk az ő kis fenekük állandóan be van sózva, folyton utaznának, ha lehet, és nagyobbik tervei között szerepel, hogy bejárja az egész világot. Persze nem velünk, hanem a testvérével, bár mióta kamaszodik, azt hiszem inkább egyedül menne.

Ahhoz, hogy normális időben megérkezzünk, hajnal 3-ra terveztük az indulást, és sikerült is, 3-kor már az autóban ültünk, és el is indultunk.