Halloween ismét, no meg az őszi szünet második fele

Az őszi szünet közepén ért bennünket a Halloween. Tavaly még minden tapasztalat nélkül vágtak bele a lányok a csokigyűjtésbe, na de idén, idén már terveik voltak. A jelmezeket nagyon egyszerűen megoldottuk, nagyobbik szellem szeretett volna lenni, kisebbik pedig ördög. Kisebbik kapott szarvakat, csilli-villi flittereset, nagyobbik jelmezéhez pedig feláldoztam egy lepedőt, de nem csak úgy simán a fejére borítottuk, hanem nagyobb lukat vágtam rá, hogy a feje kilátszódjon, mivel smink is kellett természetesen.

Halloween előtt hetekkel már mindenütt lehetett szép nagy tököket kapni, de én nem vettem, gondoltam majd lesz még, így természetesen az ünnep előtt 2 nappal rohangáltam, és sikerült is az Edekából elhoznom a két utolsót. Kicsik voltak, foltosak voltak, de a célnak tökéletesen megfeleltek. Idén a lányok már jóval nagyobb részt vállaltak a munkából, nem csak kivájták a tököket, hanem segítettek kivágni a szemeket, szájat is. Ki is raktam az ajtóba, hogy a kis szellemek odataláljanak hozzánk és bekopoghassanak.

A lányok egész nap buliztak a Freizeitheimban, állítólag kézműveskedtek is, de nem hoztak haza semmit, így ezt nem tudom megerősíteni. Voltak valamilyen vetélkedők is, de sajnos nem nyertek egy versenyt sem, de nem keseredtek el, rohantak haza, hogy elkészüljenek időben. Előző nap már megcsináltam a körmeiket, apró kövekkel kidíszítettem, úgyhogy tényleg csak a smink maradt. A lányok már jó előre leszervezték a barátnőikkel, hogy hol és mikor találkoznak, persze a szervezés óta már eltelt egy hét, így kicsit aggódtam, hogy ez nem fog összejönni, de mégiscsak összeállt a banda.

Kisebbik barátnője érkezett leghamarabb, őt is gyorsan kisminkeltem. Ő is döglöttbarbie (Monster High) lázban ég, mint minden kislány az osztályban. Ő egy pókot kért az arcára. Életemben nem rajzoltam még pókot, és ez az eredményen látszott is, de ez senkit nem zavart. Ezután megérkezett nagyobbik barátnője, aki szintén magyar, és aznap érkezett vissza Magyarországról, ami hihetetlen, mert egyáltalán nem tűnt fáradtnak, sőt elég izgatott volt, neki ez volt az első csokigyűjtéses Halloween.

A Zuram a tavalyi ígéretét sutba dobta és nem öltözött be semminek, de ezt sem igényelte senki. Na jó, én megnéztem volna, amint mondjuk vámpírként bohóckodik, de ami késik, nem jön időben. A lányok még felhívták egy harmadik barátnőjüket, aki a kisöccsével együtt érkezett, és már indultak is vadászni. Vittek magukkal zseblámpát, telefont, na meg kosarakat, amibe a zsákmány került. Tavaly sokkal jobban aggódtam, idén már kevésbé, hiába volt sötét, mégiscsak bandában mentek, folyékonyan beszélnek németül, ismerik a környéket, mint a tenyerüket. Időnként azért megcsörgettem őket, hogy minden rendben van-e, de mindig minden rendben volt, és nagyon nem értek rá velem beszélgetni.

A Zurammal itthon ültünk és vártuk a kis csokigyűjtőket, de nem jöttek. Biztos, ami biztos rengeteg csokit vettem, illetve lehet kapni nagy kiszerelésben direkt erre a célra összeállított édességcsomagokat, fiúsat, lányosat. A fiús alatt azt értem, hogy többnyire kék színű, meg autós édességek vannak összerakva, a lányosban viszont csupa-csupa rózsaszín, meg csillogós nyalóka, rágó, cukorka. Megnéztem, egy jó darabig nem jár le a szavatossága, jó lesz jövőre is. Összesen egyszer kopogtattak be az ajtón, mondjuk az egy nagyobb csapat volt, vagy 10 gyerek és a szüleik, de rajtuk kívül senki nem jött. Mások is panaszkodtak, hogy nem fogytak el a csokik. Az oka ennek az lehetett, hogy az őszi szünet kellős közepe volt, és nagyon sokan elutaztak. Az is lehet az ok, hogy idáig már nem jöttek el, mert a nagy kasza a társasházakban van. Nem csak mi vagyunk külföldiek, és a szünetekben jellemzően kiürül a város. Mi, úgy tűnik, hogy egyre ritkábban járunk haza, akkor viszont hosszabb időre megyünk.

Telt az idő, és a lányok csak nem akartak megérkezni, de valahogy szuper érzékük van az ilyesmihez, mert már épp elkezdtem volna telefonálgatni, amikor hazaértek. A tavalyi zsákmány semmi volt ahhoz képest, amit most gyűjtöttek. Rengeteg édességet hoztak haza. Még most is nagyon sok van belőle, pedig pár  nap és jön a Mikulás. Csoki, cukor, rágó, gumicukor, de volt mindenféle rágcsa, kis naptár, dedikált focis kártya és egy hatalmas csomag gumicukor is. Ez utóbbit azért kapták, mert ahova bekopogtak, ott már kifogytak az édességből, de ez volt otthon és megbeszélték, hogy majd elosztják. A mai napig ki sem lett bontva. Volt olyan hely, ahol nem kaptak semmit, de büszke vagyok az én udvarias gyerekeimre, mert mesélték, hogy megnyugtatták a nénit, hogy semmi baj, és ha már bekopogtak, akkor figyelmeztették is a nénit, hogy az előttük lévők, akiknek szintén nem jutott semmi, megdobálták a házat tojással. Ezek a gyerekek már inkább tinédzserek, ismerjük és nem kedveljük őket. A legjobb móka szívatni a kisebbeket. Ezt az én gyerekeim már kitapasztalták és már nem dőlnek be nekik. Természetesen megint belekötöttek a lányaimba, illetve az egész társaságba. Nagyobbikra tejszínhabot fújtak, de mondta, hogy ezt mégsem hagyhatta annyiban, kénytelen volt belerúgni az elkövetőbe, akik ennek hatására békén hagyták őket. Alapból nem helyeslem, hogy rugdosódjon, vagy verekedjen bármelyik gyerekem is, de azt sem, ha hagyja magát.

A kis csapat nagyon felháborodott azon, hogy egyesek tojásokat dobálnak, és ezzel tönkreteszik mások házát, és más gyerekek szórakozását. Azért kíváncsi leszek, hogy 2-3 év múlva is így vélekednek-e, vagy visznek magukkal egy doboz tojást. Miután jól kimorogták magukat szemügyre vették a zsákmányt, és nagyon büszkék voltak magukra. A barátnők egy kicsit még maradtak játszani, azután elmentek haza.

Az őszi szünet második felében nem volt a lányoknak fix programja, így ahogy esett, úgy puffant. Nem emlékszem már pontosan hogy volt, de hol itt aludt valaki, hol ők aludtak máshol. Volt amikor egész nap nálunk bandáztak, volt amikor őket nem láttam egész nap. Az teljesen normális volt, hogy mire leültek reggelizni, addigra már legalább 2-3 gyerekkel több ült az asztalnál, mint eredetileg számítottam, de nagyon aranyosak, amikor így összegyűlnek. Egyébként nem mindig tudom eldönteni, hogy mi a jobb/rosszabb, ha 5 gyerek játszik itt teljes erőbedobással, vagy 2 unatkozik. Hmmm.

Halloweent követő napon elmentünk még a Heide Parkba is vidámparkozni, egy utolsót az idén. A lányok szerint idén nagyon nem használtuk ki az éves bérletünket. Mondjuk ha rajtuk múlna, biztos minden hétvégén ott lennénk. Elmentünk, kicsit félve attól, hogy hideg lesz, mert mégiscsak novemberről beszélünk, de olyan szerencsénk volt, hogy 17-18 fokos teljes napsütéses időben sétálgattunk a parkban, és alig voltak. Egy játékra sem kellett sorban állni, így 3 óra hossza alatt felültünk mindenre amire szoktunk, volt amire kétszer is, és még mindig rengeteg időnk volt forgózni. Azért haza nem indultunk el, zárásig kihasználtuk az időt. Nagyon jó kedvünkben lehettünk a Zurammal, mert megengedtük, hogy horgásszanak, és maximális érmével, ami azt jelenti, hogy kisebbik nyert egy óriási plüss malacot, lilát, amit aztán cipelhettünk magunkkal mindenhova.

A park nagyon szépen fel volt díszítve, mindenütt csontvázak, ördögök, rengeteg tök (itt döbbentem rá, hogy azért nem kaptam én tököt a boltban, mert az összeset idehozták, és ez biztos). A lányoknak nagyon tetszett. Kis rábeszélés kellett hozzá, de életükben először felültek egy olyan hullámvasútra, ami átfordul, sőt nem is egyszer. Nagyon féltek, de amikor leszálltak, már mentek volna a következő körre. Látszott, hogy dolgozik az adrenalin, mert hihetetlen módon felpörögtek és addig nem nyugodtak meg még újra fel nem ültek. IDE.  Nagyobbik is elégedett volt, mert megengedtük, hogy egyedül felüljön a Bobbahnra, ami a kedvence, és most itt sem volt sor. Igazán sikerült kihasználni ezt a napot is. A Zuram szinte mindig bejelentkezik facebookon, hogy mikor, hol vagyunk. A múltkor meg is kérdezték tőle, hogy mi tulajdonképpen mikor szoktunk pihenni, vagy otthon lenni. Jelentem: ritkán, és akkor is megyünk valahova.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Reklámok

Őszi szünet

Mivel idén nem augusztus elején, hanem szeptember közepén kezdődött az iskola, így nagyon gyorsan elérkeztünk az őszi szünethez. Az őszi szünet október 27-én kezdődött, és november 7-én ért véget. Ez két hét. Minden hosszabb szünet előtt kapunk egy füzetet, amelyben összegyűjtik a városban elérhető programokat erre az időszakra. Ebben a tájékoztató füzetecskében találhatunk 1 hetes, 2 hetes, de egynapos programokat is. A városban fellelhető összes Freizeitheim szervez programokat, valamint különböző szervezetek, iskolák is. Beírathatjuk a gyerekeket lovastáborba, vagy elküldhetjük egy, vagy akár két hétre is Angliába nyelvi oktatásra, vannak tanfolyamok, amik napi két órát vesznek igénybe, tánc-, jóga-, zenés foglalkozások. A nyári füzetecskében szerveztek tábort Magyarországra is. Fantáziánknak csak a pénztárcánk szab határt. Egy angliai nyelvi tábor egész biztos, hogy többe kerül, mint egy tánctanfolyam, de választhatunk napi programokat is amik teljesen barátságos összegekbe kerülnek.

Az én lányaim mindenre jelentkeznének, de behatároltuk a lehetőségeiket. Megkértük, hogy a hozzánk legközelebb lévő Freitzeitheim programjait nézegessék, és abból válasszanak. Nem kizárólag a közelsége miatt tettük ezt a kikötést, hanem mert elég sokat járnak oda egyébként is, és ismerik az ott dolgozókat, és azok is a lányokat. Most már egyáltalán nem tartok attól, hogy bármilyen nyelvi akadály gondot okozna a gyerekeimnek, mert nem, de mint szülő jobban szeretem, ha a lányokra olyan felnőttek vigyáznak akik ismerik őket.

Különböző programok közül lehetett választani, volt egy kirándulás a Heide Parkba ezért 17 EUR-t kellett fizetni, volt egy kirándulás a Badelandba, egy biciklitúra, egy halloweeni kézműveskedés amit egy gyerekdiszkó zárt, egy geocaching túra, és még egy kirándulás a Tierpark Essehof-ba. Tisztában voltunk vele, hogy nagyon kevés a hely, egy-egy programra nem visznek túl sok gyereket hiszen nincs annyi tanár, és csak egy kisbusszal mennek, amivel ha muszáj kettőt fordulnak. A kisbusz 9 személyes. Volt még egy lézerharcos program is, de oda csak a 13 éven felüliek mehettek, így azt kizártuk. A lányaim természetesen az összes programra szerettek volna menni, kivéve a geocachingot, valamiért nem volt nekik szimpatikus. Fel is írattuk a lányokat amire csak tudtuk. A Heide Parkon annyit gondolkodtunk, hogy le is maradtunk róla, sebaj. Így is mehettek állatkertbe, kézműveskedni, diszkóba, és csúszdaparkba is (Badeland). Az uszodai programhoz kértek igazolást arról, hogy a lányok tudnak úszni. Nagyobbik esetében ezzel nincs is gond, mert tavaly levizsgázott a suliban, de kisebbik csak jövőre fog vizsgázni. Tud úszni, évekig hordtam mindkét gyereket heti két alkalommal úszótanfolyamra, de tartottam tőle, hogy ez az információ kevés lesz a tanároknak, és nem engedik, hogy kisebbik részt vegyen a programon. Szerencsére hittek nekünk, vagy kinézték belőlünk, hogy nem vagyunk annyira hülyék, hogy elengedjük a gyereket, ha nem tud úszni, vagy mivel aláírtuk a papírt, úgyis miénk a felelősség.

Az őszi szünet második hetére egy ötnapos tábort szerveztek a gyerekeknek, ez tulajdonképpen egy biciklitúra volt. Vinni kellett magukkal az ágyneműt, ruhát stb. Erről lebeszéltük őket, nem attól féltem, hogy nem bírják a sok biciklizést, inkább csak attól, hogy november elején hideg van ehhez, eshet az eső, odafagyhat a fenekük a bicikliüléshez.

A legdrágább program 5 EUR-ba került, a legolcsóbb 3 EUR-ba. Amikor kirándulás volt, akkor vinniük kellett magukkal hátizsákban enni- és innivalót, de reggelit minden nap kaptak, és amikor maradtak a Freizeitheimban, akkor ebédet is kaptak. Ez is benne volt az árban. A reggeli bőséges volt, első nap itthon is adtam nekik reggel enni, de második nap közölték, hogy nem esznek egy falatot sem, mert sok finomságot adnak reggelire, a maradékot pedig elcsomagolják és elviszik az aznapi kirándulásra, így sokszor amit bekészítettem nekik ennivalót, azt is hazahozták.

Első nap a Tierpark Essehof-ba mentek, erről már írtam egy korábbi bejegyzésben. Akkor még terveztük, hogy Zurammal kiegészülve is megtekintjük a parkot, de ezidáig még nem jött össze. A múlt héten esett az eső, ezen a hétvégén meg a Zuram csak azért is belázasodott. Nem hittem, hogy ennyire nem akar menni, nem tudom, hogy mit fog még kitalálni, de eddig ő nyert. Igen, meggyőződésem, hogy az esőt is ő intézte el. A lányok rajonganak a parkért, de ezt már egyszer leírtam, ami érdekesebb, hogy a csoportból egy kislány odaállt kisebbik elég és így szólt:-Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de én beszélek magyarul! Kisebbik megnyugtatta, hogy egyáltalán nem őrültség. Az egész napot hármasban töltötték, a kislány már Németországban született, itt élnek a városban, gyanítom sokkal régebben, mint mi. Sokat nem tudtam meg, csak annyit, hogy nagyon megszerették egymást.

A következő állomás a Badeland volt. Külön szóltam a lányoknak, hogy nagyon jó lenne, ha odafigyelnének egymásra, és nem azt játszanák, hogy ki tud messzebbre úszni a víz alatt, úgy, hogy eltűnik a másik szeme elől, majd mikor már mindenki idegesen a víz alatt lévőt keresi, akkor valahonnan előbukkan, hogy hi hi, jól megijesztettelek. Szerintük ez vicces, az apjuk szerint is.  Megígérték, nem is tették, vagy amikor hazaértek nekem nem vallották be. Ismét remekül érezték magukat, és egyikük sem fázott meg, ami csoda, Magyarországon állandóan megfáztak. Persze nem azért nem fáztak meg, mert itt Németországban a gyerekek soha nem is betegek, egész egyszerűen megnőttek és meg is erősödtek, valamint mégiscsak olyan helyen lakunk, ahol mindent erdő vesz körbe, nincs szmog, és nagyon jó a levegő. Ide helyijárattal mentek, busszal. Kisebbik félve kérdezte tőlem, amikor hazaértek, hogy nagy baj-e, ha ő most beszélgetett a buszon egy idegen nénivel. Az történt ugyanis, hogy kisebbik épp azt magyarázta a velük lévő felnőtt kísérőnek, hogy az ő neve egy magyar név, és ott minden Luca lány, és nem Luká. Németül magyarázta természetesen, és ezt hallotta meg egy néni, aki magyarul ráköszönt. Kisebbik udvarias gyerek lévén visszaköszönt, no meg nagyobbik is csatlakozott, és amíg a néni le nem szállt a buszról, magyarul beszélgettek tovább. Erről sem tudtam meg sokkal többet, de ezek szerint sokkal több magyar él a városban, mint gondoltam. Egyre több magyar rendszámos autó bukkan fel a környéken, ez tény.

Ezután következhetett a biciklitúra, egészen az Allersee-ig mentek biciklivel, jórészt az erdőn keresztül. Nem kis távolság, reméltem, hogy tényleg bírni fogják. Így is lett, bírták végig, és nagyon fel voltak háborodva, hogy pár gyerek nyavalygott, hogy nem bírja tovább, és miattuk folyton meg kellett állni, ugyanakkor roppant büszkék is voltak magukra, hiszen a kísérőtanár azt mondta, hogy őket legközelebb is magával vinné szívesen. Szerintem nőttek két centit, úgy kihúzták magukat. Én is büszke voltam.

Az utolsó alkalom halloween napján volt, már egyébként is nagyon izgatottak voltak emiatt, ezért is örültem, hogy lefoglalják őket, és kézműveskedhetnek egész nap. A diszkó kevésbé érdekelte őket, inkább rohantak haza, hogy mindennel elkészüljünk a csokigyűjtésre.

 

Süßes oder Saures?

Közeledett október vége és a lányok már pár napja kérdezgették tőlem egyfolytában, hogy mi megyünk-e halloweenozni? Tudom jó szó, halloweenozni. Néztem kicsit, mert Magyarországon nem szokás elmenni halloweenozni, és ilyenfajta ismeretei a lányoknak is legfeljebb csak egy két filmből lehetnek.

Hogy mi a Halloween, miről szól, és miért töklámpás, meg miért mennek a gyerekek kéregetni arról most nem szeretnék írni, google bárkinek segíthet a témában. A lényeg az, hogy a gyerekek beöltöznek valami rémisztőnek, mindenfelé bekopogtatnak ajtókon, elmondanak egy mondatot, és ezért édességet kapnak.

A nyaggatás minden nappal erősebb lett, mivel az iskolában is már minden a Halloweenról szólt, és az iskolatársak másról sem beszéltek, csak hogy ki minek fog beöltözni. Mondtam a lányaimnak, hogy stop, először utánajárunk, hogy mi errefelé a szokás, mit kell tennünk. Zuramnak kiadtam a feladatot, hogy kérdezze meg a kollégáit, én pedig megkérdeztem unokatestvéremet Nicolet, valamint barátomat Guglit.

Nicole elmondta, hogy nehogy kihagyjuk ezt a remek élményt, mert rengeteg csokit lehet gyűjteni, és igen jó móka. Engem azért további részletek is érdekeltek, például hogy szoktak-e szülők menni a gyerekekkel, mivel az enyémek határozottan kijelentették, hogy semmiképpen nem szeretnék ha égetnénk őket. Nicole mondta, hogy igen a gyerekek egyedül mennek, de azért őket is mindig kísérte egy szülő, hogy ne legyen baj. Jó, gondoltam magamban, akkor legfeljebb lopakodni fogok utánuk.

Nagyjából el is dőlt, hogy nem gördítek akadályt eléjük. Mehetnek! Volt nagy öröm, de nehogy azt higgye bárki is, hogy az én kis drágáim nem tudnak újabb feladatot adni. Ettől kezdve minden nap az volt a központi téma, hogy minek öltözzenek be. Én javasoltam a jelmezes fiókot, mivel az összes eddig farsangi jelmezük el van téve, gondoltam abból választanak valamit, úgysem lehet nagyon beöltözni, mivel hideg van, kabát kelleni fog. Á, ez túl egyszerű lett volna!

Egyikük sem ábrándozott arról, hogy katica vagy esetleg Kockásfülű Nyúl lesz, esetleg Winx tündér, nem, inkább a vérfarkas és a vámpír volt a menő. Nagyobbik az iskolában is mindenféle jószágot rajzolt, a közös az volt bennük, hogy mindegyiknek éles nagy foga volt, és szájuk szegletéből csöpögött a vér. Ha nem tudtam volna, hogy miért van ez, eléggé megijedtem volna, és kerestem volna egy gyermekpszichológust. Egyik nap amikor sétáltunk hazafelé az iskolából nagyobbik rám nézett azzal a tekintettel, amikor el is akar mondani valamit, meg nem is. Mondtam, hogy bökje ki, ne húzzuk az időt! Kibökte: “Anya! Én most már elárulhatom, gorilla szeretnék lenni!”. Hm, gorilla. Hogy? Hogy fogok én ebből a gyerekből gorillát csinálni?

Kisebbiknek nem ilyen kívánsága volt, ő nem szeretett volna gorilla lenni. Erőteljesen gondolkodott a vérfarkason vagy a vámpíron, de mindenképp rémisztő legyen, de olyan rémisztő legyen, ami cuki. Cuki. Valaki tud nekem mondani egy cuki szörnyet? Persze olyat, amit meg is lehet valósítani. És nem ér olyanokat, hogy csillámegyszarvúpóni, ami azért rémisztő mert le van törve a szarva, és fekete a szőre. Nem, Juci, ezt a megoldást még tőled sem fogadom el!

Abban meg tudtunk egyezni a csajokkal, hogy úgyis minden bolt rá van állva ezekre, majdcsak találunk valami rémisztőt, ami részemről annyit jelentett, hogy rém egyszerűt. Persze kellett smink is, anélkül mit sem ér az egész. Egész héten tervezgettek a lányok, beszervezték nagyobbik magyar osztálytársát is, naná, hogy ő sem akart kimaradni a buliból. Anyukájával egyeztettük a részleteket, hogy majd tőlünk indulnak. A lányok is megbeszélték a részleteket: szülők nem jöhetnek, ők bizony nem félnek bekopogni, félelmetesek lesznek, és persze kisebbik cuki is.

Zuram nem sokat tudott meg a kollégáitól. Nagyjából annyi volt az információ, hogy igen szoktak menni a gyerekek, és igen vegyünk egy csomó csokit, meg ilyeneket, mert ha mégsem kopog be hozzánk senki, akkor legfeljebb megesszük. Hoppá! Tényleg, hozzánk is bekopoghatnak, nem csak a mi gyerekeink tudnak kopogni.

Azt gondoltam, hogy a gyerekek nem csak úgy találomra kopognak be a házakba, hanem az alapján, hogy az ott lakók jelzik valamilyen módon, hogy várják a kis csokivadászokat. Például kitesznek valamit az ajtóba. Stílusos szerettem volna lenni, ezért én töklámpást szándékoztam készíteni a lányokkal. Ez nem olyan nagy újdonság az életünkben, mivel eddig is minden ősszel volt tökfaragás, csak épp nem velem, hanem a Papival. Apám mindig kifaragta nekik az óhajtott mintát, aminek következtében a lányok napokig vigyorogtak, mint a tejbetök. Idén a lányok kénytelenek voltak velem beérni.

Elmentünk családilag a Müllerbe nézelődni, akkor a lányok már átnézték a maszkokat, kiegészítőket, smink készleteket. Már előre borzongtak, jujongtak. Nem vettünk semmit, mondván, hogy még van 2 hét ráérünk, majd megvesszük előtte, addig találják ki, hogy tényleg mik szeretnének lenni. Egy iciri-piciri árva béna gorilla maszkot sem láttunk. Egy felet sem, de még csak egy csimpánz sem volt, vagy egy makákó vagy mittudomén.

Nagy tanulság, ha ott vagy a boltban és van választék, ne halogass! Meg kell venni a dolgokat, mert előtte nem lesz. Nem úgy van ám, hogy a készlet végtelen, és Halloween előtt nem vásárol senki semmit. Ezt csak mi gondoltuk így. Halloween előtt pár nappal visszatértünk a Müllerbe és nem volt semmi használható! Nem hogy gorilla, de néhány béna boszorkány jelmezen kívül semmi. Se egy árva smink készlet, se semmi. Én kétségbe estem, de igyekeztem úgy tenni, mintha direkt így terveztük volna a dolgot, nehogy a lányok azt gondolják, hogy lemaradtunk. Pedig de. Találtunk egy kalapot, ami ugyan csúcsos volt, de mégis alkalmas volt arra, hogy legalább az egyik gyerekemet rábeszéljem, hogy ő bizony tök szeretne lenni. Elindítottam a kampányt, ami annyira sikeres lett, hogy mindkét gyerekem tök szeretett volna lenni, de ez nem volt lehetséges, mert csak egy ilyen kalap volt. Aki hamarabb kimondta az nyert. Nagyobbik tök lesz. Kisebbik meg elindult a kétségbeesés útján, de ekkor találtam egy hajráfot, amin egér fülek voltak, és hogy félelmetes legyen ezeket a füleket épp egy patkány rágta át, és ott lógott a füléből kifelé, nem kisebbik füléből, hanem az egérfülből. Igen persze nekem is feltűnt, hogy egérfüleket, patkány, de eh ekkor már mindegy volt. Felkiáltottam, hogy de cuki, mert Mickey egér jelmez, de mégis félelmetes, és ugye kisebbik pont ilyet szeretett volna! Szerencsémre ezt ő is így gondolta, és egyből visszatért a pofijára a mosoly. Cuki véregér lesz!

No, de még nem volt semmiféle tökünk, amit faraghatnánk, nem volt még édességünk sem, amit a hozzánk bekopogó gyerekek megkaphatnának, így irány a Real. Ott szándékoztunk befejezni a vásárlást. Amint beléptünk a Realba rögtön megláttuk a halloweenes pultot. A tök sapkából is volt még pár darab, volt még smink készlet is és minden ami kell. Tanulság: ha már nem vásároltál be időben, akkor felesleges bemenned a belvárosba, menj nyugodtan a közeli boltba, és ott lesz minden!

Elég tanácstalanok voltunk, hogy mennyi csokit meg ilyeneket vegyünk, ezért vettünk egy csomót. Volt vámpíros, denevéres, szemgolyós, meg minden ilyesmi. A lányok választottak maguknak egy-egy kisebb tököt, amit majd kifaragunk. Mindenki roppant elégedett volt a beszerző körút eredményével.

Másnap jöhetett a tökfaragás. A lányok egy alkoholos filccel rárajzolták a mintát a tökre. Kisebbik természetesen cuki tököt szeretett volna, így ő cuki tökpofát rajzolt, nagyobbik minél ijesztőbbet, így ő meg olyat. Én kivágtam, de természetesen előtte a lányok munkája volt kivájni a tök belsejét. Nem voltak elragadtatva, mert szerintük büdös is, meg undorító is, de azért megküzdöttek a feladattal. Ezután elhelyeztük a mécseseket a tökökben.

WP_20131031_005

WP_20131031_007

Én is készültem egy kis extra meglepetéssel a lányoknak, mivel át kellett mennünk Helmstedtbe, ott kell intézni az ide költöző gyerekes családoknak a kindergeldet, és ott épp volt egy Lidl, ahol találtam olyan virslit, amin töklámpás minta volt. A lányoknak nem árultam el, így ezzel a reggelivel leptem meg őket Halloweenkor.

WP_20131031_009

Volt nagy öröm! Halloween nap. Nagyon izgultak, mert még soha nem volt ebben részük, de iskolába azért mégiscsak el kellett menni. Nem is tiltakoztak, vidáman mentek, amúgy is kíváncsiak voltak, hogy lesz-e valami az iskolában. Ha tudtuk volna! Nagyon sok gyerek ment már reggel is maszkban suliba. Délután az egyik osztályteremben két tanár csak azzal foglalkozott, hogy kifesse azokat a gyerekeket, akik ezt szerették volna. Az én két drágám azt szerette volna, ha én festem ki őket.

Eljött végre a délután. Ilyen gyorsan még nem értünk haza a suliból. Hazafelé menet megfigyelték a házakat, már nagyon sok ajtó és bejáró fel volt díszítve. Nem ám csak olyan kis töklámpásokkal, mint a mieink, hanem egész komolyan. Volt ahol egy óriás töklámpás volt kifaragva, volt ahol szellemek lógtak az ajtón, máshol pedig egy véres bárd lógott az ajtó felett. Mondtam a lányoknak, hogy ezekbe a házakba természetesen bekopoghatnak, szerintem itt biztos várják őket.

Nagyon izgultak már, mit mondjak én is. Elég meredeknek tűnt, hogy elengedjem őket egyedül a sötétben. Majd meglátjuk! Kezdődhetett a sminkelés. Megnéztem egy  csomó fényképet a neten. A készleteink igen szerények voltak, abból kellett kihozni valamit. Kisebbiknek mindegyik kép félelmetes volt, de mivel úgysem látta mit kenek az arcára szabad kezet kaptam. Nagyjából 20 perc alatt el is készültem a művekkel.

WP_20131031_011 WP_20131031_017 WP_20131031_018

Nagyon tetszettek maguknak, és szerintem is teljesen alkalmasak voltak arra, hogy ijesztgessék a szomszédokat. Megérkezett nagyobbik osztálytársa is a megbeszélt időre, és elindultak. Szülők nélkül. Azért biztos, ami biztos a kezükbe nyomtam egy-egy zseblámpát. Adtam nekik egy mobiltelefont, és nagyobbik osztálytársánál is volt telefon. A kezükbe nyomtam egy zacskót, hogy legyen mibe gyűjteni a zsákmányt. Nem tudom ki izgult jobban. Kiraktam az ajtó elé a töklámpásokat, előkészítettem a csokikat, és vártam, hogy hozzánk is bekopogjanak.

Kopogjanak, mert hogy a csengő nem működik. Van az ajtón egy nagy kopogtató, reméltem, hogy használni is fogják, de igazából nagyon kellett figyelnem, hogy van-e valaki az ajtónál, mert mindenki a csengőt nyomkodta. Alig tették ki a gyerekek a lábukat, már meg is érkezett az első csokivadász család. Egy kislány hercegnő jelmezben, a bátyja, mint vámpír és a szülők nem öltöztek be. Nagyon aranyosak voltak, a kislány még verset is mondott.

Elég sokan jöttek, fogyott a csoki rendesen. Közben a Zuram is hazaért, kiírtuk a csengő mellé, hogy rossz, kopogjanak bátran. A legtöbb gyerek szülői kísérlettel járta a környéket, de az akkora gyerekek, mint nagyobbik és osztálytársa valóban szülők nélkül, bandában közlekedtek. Azért eléggé izgultam a gyerekeimért, de a Zuram valahogy elérte, hogy ne telefonáljak rájuk öt percenként. A lányok is érezhették, hogy izgulok, mert időnként bekopogtak, persze kértek csokit, beszámoltak a sikereikről és már mentek is.

Aztán egyszer hosszabb szünet következett, ekkor rájuk csörögtem, mire kisebbik közölte velem, hogy fogalma sincs hogy hol vannak. Szívroham! De ekkor nagyobbik elvette tőle a telefont, és elmondta, hogy pontosan tudják, hogy hol vannak, mindjárt odaérnek az osztálytársáék lakásához, és az osztálytárs anyukája kocsival hazahozza őket. Nagyobbik osztálytársa amúgy gyalogosan is csak 10 percre lakik. Elég hosszú 15 perc következett.

A Zuram csendben mosolygott csak rajtam, mert a lányok már úgy ismerik a környéket, mint a tenyerüket, már nemegyszer bejárták nélkülünk gyalog és biciklivel is.

Végre hazaértek! Nagyon fel voltak dobódva. Hatalmas élmény volt nekik. Először egy másik gyerekcsapatot követtek és oda kopogtak be, ahova ők is. Azután önállósodtak és a saját útjukat követték. Volt olyan hely, ahol amikor megnyomták a csengőt ijesztő zene szólt, és az ott lakó is jelmezben jött ki úgy, hogy jól megijesztette a gyerekeket. Ez tetszett nekik a legjobban. Itt elbújtak és egy darabig csak azt figyelték, hogy más gyerekek hogy ijednek meg. Illetve kisebbiket egy néni nagyon megdicsérte, hogy mennyire cuki a jelmeze. Tehát sikerült! Cuki lett, de ugyanakkor ijesztő is.

Egész este a jövő évet tervezgették, hogy mit kell majd másképp csinálni, hogy hatékonyabbak legyenek. Először is kettejüknek két külön zacskó kell, mert egy hülyeség. Tényleg az, nem is értem, hogy miért nem adtam kettőt. Nem csak a családi házakba kell bekopogni, hanem be kell menni az emeletes házakba is, mert ott rengetegen laknak, és ott aztán lehet aratni. Zuram is eltervezte, hogy jövőre beöltözik és ijesztgeti a hozzánk érkezőket. Erre kíváncsi leszek!