VFL

Már rég nem került szóba a foci és az én, illetve a mi viszonyunk. Mondjuk az én hozzáállásom nem sokat változott, még mindig nem különösebben érdekelnek a meccsek. A Zuram hozzáállása azonban fordulatot vett. Amikor mi megismerkedtünk ő nem rajongott a fociért, maximum VB-t néztünk, és egy VB döntőt még én is szívesen megnézek, de miután kiköltöztünk Wolfsburgba, szépen lassan fordult a kocka, vagyis inkább a labda.

A legelső focimeccs élményünkről írtam korábban, akkor a lánycsapat meccsén voltunk, mivel az akkor elsős kisebbik kapott jegyeket. Elmentünk, jól éreztük magunkat, tetszett, és elhatároztuk, hogy megyünk még, azóta sem voltunk, mármint nem voltunk a lányok meccsén, vagy másképp mondva én és a lányok nem voltunk semmilyen meccsen.

Ha jött hozzánk valaki vendég (apám), aki rajong esetleg a fociért, akkor a Zuram vett jegyet és elmentek a meccsre, megnézték. Majd a Zuram szép lassan bevásárolt magának mindenféle VFL-es dolgot, póló, sál, sapka, matrica, mert ugye, ha már olyan városban lakunk, aminek értelmes foci csapata van, akkor már lehet nekik szurkolni is, arról nem is beszélve, hogy a stadionban mennyivel jobb nézni egy meccset, mint a tv előtt ülve. Elárulom, hogy ha én egy jakuzziban ülnék, vagy esetleg egy cukrászdában, vagy egy szuper kocsmában, és ott előttem játszanának a játékosok, akkor is pont annyira érdekelne, mint most jelen pillanatban. Nem mondom, ha elkezdem nézni, és jó a meccs, akkor akár végig is nézem, de azért nagyon nehéz nekem azt kimondanom, hogy: hű, de jó ez a meccs, én ezt végig fogom nézni.

A lányok érdeklődése változó. Nagyobbikat hol egyáltalán nem érdekli a foci, hol semennyire. Kisebbikkel már más a helyzet, ez annak köszönhető, hogy náluk az iskolában dolgozott, illetve volt gyakorlaton a VFL lánycsapat egyik kapusa, akivel nagyon jóban lettek. Még kisebbik egyik VFL-es labdáját is bevitte az egyik edzésre, és aláíratta az ott lévő játékosokkal. Ez a labda nagy becsben van tartva azóta is, valamint van pár aláírt kártyánk is a lányoktól, de meccset azért még nem láttunk. Kisebbik egyik lány osztálytársa viszont meg van őrülve a fociért, és elég jól is játszik, nos őt például kisebbik eléggé tiszteli ezért, pedig a többi lány nem igazán, mert hogy a foci amolyan fiús dolog. Bizonyos okok miatt át kellett szervezni a lányok délutáni programjait, így kisebbik nem tudott már szakkörökre járni, kivéve egyet, és az a foci. Már párszor volt, de a második alkalom után megállapította, hogy idézem: “Anya, én csak kapusnak vagyok alkalmas, másra nem.” Tehát kisebbik szereti a focit, csak nem nézi.

Voltunk már Stadionfesten, de még soha nem a nagy stadionban, de eljött az idő, hogy elmenjünk. Nagy kedvvel indultam neki, nem is tudom mennyi dolgom lett volna egyébként, olyan kis csip-csupságok, mint mosás, vasalás, de jó, legyen a családi program, mert mindenki arról győzködött engem, hogy az nekem jó lesz. Nem.

Elmentünk. Egy ilyen eseményen lehet találkozni a játékosokkal, aláírást kérni meg ilyenek. Mezeket venni, szurkolói kluboktól mindenfélét venni, innivalót venni, ennivalót venni, be lehet kukkantani a stadionba, a gyerekeknek és a felnőtteknek van néhány játék, ahol nagyon hasznos dolgokat lehet nyerni, mint például kulcstartó, toll, gumicukor, vagy részvételi lehetőség egy következő sorsoláson. Szabadon lehet egy csomó mindenre pénzt áldozni, kedvtől és pénztárcától függően.

Nagyobbik eléggé élvezte a helyzetet, részt vett minden játékban, mert hát nyerni szeret, és szerzett is rengeteg hasznos dolgot, mint például kulcstartó, toll, gumicukor, vagy részvételi lehetősége egy következő sorsoláson. Az egyik helyen valami iszonyat hosszú sor kígyózott, és gondolom ezek a lelkes emberek mind aláírást szerettek volna valamelyik játékostól. Ezt abból gondolom, hogy toll volt a kezükben, és baromi türelmesek voltak. Na, ez az a sor ahová mi nem álltunk be.

Nagyjából 1 óra alatt körbejártuk az egészet, és egész jól sikerült elérnem, hogy ne gondoljak a vasalnivalóra. Ekkor azért még tébláboltunk egy kicsit, amikor kisebb csoportra lettem figyelmes, majd szóltam a családnak, hogy ott a Benaglio. Még én is tudom, hogy kicsoda, és fel is ismertem, nagyon ügyesen. Benaglio tök kedves volt, teljesen jól viselte az őt megrohanó gyerekeket, és mindenkivel hajlandó is volt közös fényképre. Ekkor a Zuramnak az az ötlete támadt, hogy miért ne lehetne a mi gyerekeinknek is közös fotója Benaglióval. Tényleg! Miért is ne?

Elkezdte biztatni a lányokat, hogy nyomuljanak, majd ő fényképez. A lányok meg néztek rá okosan, hogy azt meg má’ minek, majd kisebbik szóvá is tette, hogy ő ugyan nem nyomul sehova, őt egyáltalán nem érdekli egy közös fotó lehetősége. Nagyobbik lelkesen bólogatott, hogy öreg ő már ilyesmihez. A Zuram ezen felhúzta magát, hogy márpedig, ha kijöttünk, és itt a lehetőség igen is álljanak oda egy közös fotóra, nagyobbik erre közölte, hogy ugyan már, ez csak foci, kit érdekel. Erre a Zuram még jobban felhúzta magát, hogy akkor mondják már meg neki mégis az ő szeme fényecskéi, hogy mi a fészkes fenének jöttünk mi Stadionfestre? Ezzel így elvoltak egy darabig, és nagyjából itt jutott újra eszembe, hogy eddigre már végeztem volna a vasalással. Tehát felemeltem a hangom és közöltem mind a hárommal, hogy fejezzék már be. A Zuramnak megmondtam, hogy vegye tudomásul, hogy a gyerekei nem fognak nyomulni egy fotóért, mert őket nem a foci érdekli, csak a sok hasznos dolog, amit itt begyűjthettek, mint például kulcstartó, toll, gumicukor, vagy részvételi lehetőség egy következő sorsoláson. Erre persze a lányaim lelkes és hálás bólogatásba kezdtek, de hiába, mert velük meg közöltem, hogy vegyék tudomásul, hogy nekem még vasalnom is kell, mégis itt vagyok és lelkesítem őket, és külön örülök, minden egyes újabb szerzeménynek, mint például kulcstartó, toll, gumicukor, vagy részvételi lehetőség egy következő sorsoláson, ha mást nem az apjuk kedvéért egy kicsit ők is lelkesedhettek volna. Irány az autó! Vége a mókának.

Azóta senki nem akar Stadionfestre menni, vagy ha akar se fog.

A Zuram viszont lelkes VFL drukker lett. Természetesen az EB alkalmából mi is belelkesedtünk kicsit, nem a VFL érdekelt bennünket, hanem természetesen a magyar válogatott, és mentünk is közösségi szurkolásra, szürke macinaciban. Nem voltunk sokan, de azért a németek nekünk szurkoltak és nem a Portugáloknak. A németek sem voltak sokan, de lelkesen tapsoltak nekünk. Portugál szurkolók viszont még kevesebben voltak, őket lenyomtuk. Egy anyuka volt a nagyjából 4 éves kisfiával.

A lényeg, hogy a Zuram már annyira lelkes drukker, hogy baráti segítséggel már VFL bérlethez is jutott. Természetesen a Zuram hosszan ecsetelte, hogy miért is éri meg ez a befektetés, és, hogy nem is sok ez a pénz, mert képzeljem el, hogy ez a bérlet, nem minden meccsre jó, de amire nem, azokra a meccsekre tud majd kedvezményesen jegyet venni. Hurrá! Ügyesen próbálta meggyőzni arról, hogy nem elég, hogy most ez pénzbe kerül, de hogy ez még jó is, mert további eurókat költhetünk el, kedvezményesen. Nem mintha bármi kifogásom lenne az ellen, hogy meccsre jár, és a barátaival tölti az időt. Ez már csak azért is jó, mert ilyenkor tudok nyugodtan blogot írni, vagy akár vasalni is.

Egyensúly

Az egyensúly fontos dolog, de nem akarok bizonyos mélységekbe süllyedni, vagy emelkedni a témában, ezt meghagyom másnak. Egyensúlyon jelen esetben az idővel való küzdelmet értem, és itt most nem a mindennapi ügyek intézésére gondolok.

Már a kezdeti időszakban, a kiköltözésünk után is teljesen tisztában voltunk vele, hogy ez a távolság egy kicsit nagyobb, mint, hogy minden hétvégén hazaugorjunk ebédelni, vagy csak úgy hazarohangáljunk, ha úgy tartja kedvünk. Haza alatt természetesen Magyarországot értem. Több okból is lehetetlen lenne ezt megtenni, egyrészt a szabadidőnk kötött, és ez már jó pár éve így van. A lányok miatt az iskolai szünetekhez kell igazítanunk az utazásokat, ahogy gondolom mindenki másnak is, akinek ilyen korú gyereke, gyerekei vannak. Másrészt hiába szeretné az ember, hogy tripla annyi szabadság álljon a rendelkezésére, mint amennyi van, ez kivitelezhetetlen. Egyébként egy-egy hazaútnak vannak anyagi terhei is, ami ha heti rendszerességgel mennénk haza, akkor már lehet, hogy nyomasztó lenne.

Az iskolai szünetekről annyit, hogy például a nyári szünet mindig máskor van, nyilván egy adott időn belül tologatják, de akkor is máskor van. Idén például augusztus 3-án kezdődik majd az iskola a nyári szünet után, de 2019-ben csak augusztus 15-én fog kezdődni, utána még később és így tovább. Persze ehhez igazodóan, a tanévnek sem mindig ugyanakkor van vége, a szünet pedig fixen 6 hét. Nagyobbik iskolájában kerek-perec kijelentették, hogy senki nem reménykedjen abban, hogy bármilyen szünet, akármilyen indokkal meghosszabbítható, mert túl sokan éltek ezzel a lehetőséggel, és az igazgatónő nem kíván igazodni egyes családok szokásaihoz, inkább a családok igazodjanak az iskolához. Persze 3 napig nem kell orvosi igazolás a gyereknek, elég ha ezt a szülő igazolja, de azért ezzel sem illik visszaélni. A három nap, nem egy tanévben értendő, hanem 3 összefüggő napra kell gondolni, például ha a gyereknek teszem fel, egyik nap van baja, de a másik nap már nincs, akkor nem kell vele orvoshoz rohangálni. Ez egyébként jó, az meg nem, hogy nincs síszünet.

Tehát. Adott, hogy hány nap és mikor áll az ember rendelkezésére, ami nem nagy újság, mert általában mindenkivel így van ez, kivéve, ha nem kell dolgoznia, a gyerekek magántanulók, vagy ha valaki világjáró, egy hajóval körbeutazza mondjuk a világot. Karácsonykor például a városban járt egy amerikai pár, akik a két gyerekükkel együtt épp azon vannak, hogy bejárják a világot, és erről blogot is írnak, na nekik tök mindegy mikor van szünet, és mennyi a szabadság, de nekünk nem.

A Zuram is mondta már sokszor, hogy ha minden hónapban csak úgy elutalnák a fizetését, ő is sokkal több időt töltene utazással. Szerintem a főnökeinek még nem említette a dolgot, de nem is hiszem, hogy kíváncsi lennék a válaszra. A kollégáinak már mondta, ők mélyen egyetértettek, de közülük sem vetette fel még ezt az újító jellegű megoldást, arra kérdésre, hogy mitől lenne elégedettebb egy-egy alkalmazott.

Amíg otthon éltünk, Magyarországon, addig nem volt olyan jellegű problémánk, mint például, hogy hol töltjük a karácsonyt, mert a Budapest Szeged távolság viszonylag gyorsan letudható, na de most. Minden egyes ünnep, családi esemény, honvágy, kívánság külön szervezést, beosztást igényel.

A mi családunk ugyebár 4 tagú, tehát 4 ember programját, szabadidejét, óhaját-sóhaját kell egyeztetni. 4 embernek általában nem ugyanaz a bánata, véletlenül sincs egyszerre honvágya, a kamasz gyerekek problémáit, vágyait meg még ők maguk sem értik, vagy mire megértenék, már teljesen más gondokat találnak ki maguknak. Lehetne mondani, hogy a gyerekek majd alkalmazkodnak hozzánk, na de ez nem így van. Nagyobbik már megkapta az idei versenynaptárát, ami azt jelenti, hogy fogalmam sincs mikor megyünk nyaralni, és azt, hogy nagyjából egy szabad hétvégénk sem lesz attól a pillanattól kezdve, hogy vízre lehet rakni a vitorlásokat. Most még csak erőnléti edzéseket tartanak, ez azért könnyebb, de a vitorlás versenyek majd egész hétvégés programok lesznek. Itt nincs valami sok lehetőség, vagy nagy tó, így utaznunk kell. Ezt persze tudtuk, amikor bevállaltuk, hogy járjon. Számoltunk azzal a lehetőséggel, hogy szeretni fogja, és versenyezni is akar majd. Pontosítanék, én számoltam azzal a lehetőséggel, hogy az apja megbolondítja a lányát, és egész nyáron míg az Olimpiát figyeljük, arról győzködi a gyerekét, hogy ő is kijuthat, ha elég kitartó, mármint a gyerek, nem az apja. Ehhez azonban nekünk is elég kitartónak kell lennünk. Kisebbik csak úszni jár, és nincs benne nagy hajlandóság a versenyzésre, gitárverseny meg csak egyszer van egy évben a zeneiskolában, az nem tétel, hisz az csak egy szombat. Van egy naptárunk, ahová egész évben vezetjük, hogy ki, mikor, hova, mit, és bizony ez a naptár egyre csak telik, holott még a januárnak sincs vége.

Egy biztos pont van, ha szünet van az iskolában, akkor mindenhol máshol is szünet van, mármint a munkahelyen nem, csak a gyerekek iskola utáni tevékenységi szünetelnek kicsit.

A fentiekből tisztán következik, hogy mindenféle szabadságunkat az iskolai szünetekhez kell igazítani, gondolom ahogy mindenki másnak is, akinek gyerekei vannak, ez nem újdonság, még mindig nem.

Ebben az időszakban kell megoldani az összes nyaralást és családlátogatást. Itt a bökkenő. Az utóbbi időszakban szinte minden családi eseményből kimaradunk. Se ballagás, se keresztelő, se esküvő. Nem kérhetem minden házasodni vágyó rokonomat arra, hogy legyen olyan kedves a német nyári szünethez igazítani élete legfontosabb napját. A szünetek miatt sem megy, és amiatt sem, hogy ha autóval megyünk akkor 1 nap az út oda, egy nap vissza, repülővel is egyébként, csak akkor nem 12 óra csupán mondjuk 6 (nem a repülőút annyi), de akkor meg meg kell szervezni, hogy valaki mondjuk elszállítson bennünket Szegedre kocsival, ha meg arra nincs lehetőség, akkor vonattal, de az meg már elég macerás ahhoz, hogy akkor inkább kocsival menjünk. Mivel nekem elég nagy családom van, elég sok eseménnyel, így nem érzem magam emiatt túl jól.

A szülinapokat sem tudjuk úgy tartani, hogy na akkor mindenki jöjjön el hozzánk, vagy látogassunk haza. Mindig igazítani kell valahogy, hogy passzoljon mindenkinek. Mivel mi mind a négyen nyáron születtünk, így amikor a nyári szünetben hazaérkezünk, akkor tartunk egy nagy összevont szülinapot. Visszafelé is így igaz, amikor hazamegyünk, aki a környéken jár, gyorsan felköszöntjük, biztos, ami biztos. Gyakran el is veszítem a fonalat, hogy kit mikor köszöntöttünk fel, vagy felköszöntöttünk-e egyáltalán, pedig igyekszem megjegyezni.

Amikor hazamegyünk én előtte már pár héttel elkezdem szervezni, hogy barátokkal, rokonokkal, kivel mikor hogy tudunk találkozni, és sajnos nem tudok mit tenni, kevés ideig vagyunk otthon, mindenkire nem jut idő. De mostanra már, ha valaki utólag mondja, hogy nem is szóltatok, hogy itthon vagytok, akkor már minden lelkiismeret-furdalás nélkül tudom azt mondani, hogy direkt nem, mert előre láttam, hogy most nem fér bele még egy este a sörözőben mondjuk, nem, a kézművesben sem, a francba, pedig oda mennénk. Ha ügyes vagyok, akkor több embert tudok összeszervezni egy időpontra, de ez nem mindig jön össze. Persze nem azért, mert nem vagyok ügyes, hanem azért, mert mindenki másnak is adott a szabadideje, vannak főnökeik, gyerekeik, és még egy csomó más dolog is korlátozhat bárkit. Nem is várom el senkitől, hogy hozzánk igazodjon, ahogy nekünk sem megy ez mindig.

Külön nehéz a dolgunk, abból a szempontból, hogy a családunk Szegeden él, de mivel mi Pesten éltünk, így a barátaink, a lányok barátai bizony Pesten vannak. Tehát még ezt is meg kell oldani valahogy. Nem panaszkodom, mert általában sikerül.

A legkevésbé szeretem ünnep a karácsony. Amúgy semmi bajom nem lenne vele, de a karácsonyi szünet nagyon rövid, alig pár napot tudunk otthon tölteni, utána meg rögtön ott a szilveszter. Mióta kiköltöztünk próbáltunk már egy-két variációt. Először rögtön, ahogy vége lett az iskolának elindultunk Magyarországra. Na ezt soha többet! Rajtunk kívül ugyanis még nagyon sok ember indult el, ami azt eredményezte, hogy Rajkától eljutni Pestig laza 4 óra volt. Kipróbáltuk azt a variációt is, hogy nem megyünk haza a karácsonyi szünetben, de akkor meg rosszul éreztük magunkat, mert a család egy részéről le kellett mondanunk. Idén arra a megoldásra jutottunk, hogy 24-én szépen békésen itthon voltunk együtt, és csak 25-én indultunk el haza, de azzal a csavarral, hogy Prágában aludtunk is egy éjszakát. A Zurammal megbeszéltük, hogy nem szeretnénk azt, hogy a lányaink úgy emlékezzenek majd vissza, hogy soha nem volt itthon velünk karácsony, nem volt karácsonyfa, emlékezzenek vissza inkább úgy, hogy jártunk mindenhol, és még kirándultunk is, és valójában tök jó dolog ez az egész. Jelentem ez bevált. Na jó, azt még nem tudom, hogy hogy fognak visszaemlékezni, de a prágai kirándulást nagyon élvezték, azután a karácsonyozásokat is.

Most először nem szerveztem senkivel semmilyen találkozót, beszélgetést, csak úgy fussunk összét, hanem helyette eljutottunk moziba, kétszer is, és még színházba is. Itt Wolfsburgban is van színház, sőt már voltunk is, és hogy tovább tetézzem már jegyünk is van a következő darabra, amire el szeretnénk menni, de ez azért nem olyan.

A szilveszter is mindig kérdés, főleg most volt megfontolandó, mivel 2-a már munkanap volt. Sokáig beszélgettünk róla, hogy maradjunk-e, vagy visszajöjjünk, de maradtunk, viszont elsején el is indultunk visszafelé. Ismét Prágában aludtunk, ha valaki kíváncsi hol ne vegyen ki szobát, szívesen elárulom. Szilveszternél is mindig kérdés, hogy hol, itt, vagy ott, vagy kivel, meg hol, meg mit, meg hol. A legszánalmasabb az volt, amikor Wolfsburgban maradtunk, és éjfél előtt nem sokkal közölték a gyerekeink, hogy ez életük legrosszabb szilvesztere, 4-en voltunk otthon, majd hajnal 2 körül ők még vígan ébren voltak, bezzeg én elaludtam a tv előtt. Ennek folyományaként inkább azóta inkább igyekszünk valami programot találni.

Arról nem is beszélek, hogy azon kívül, hogy hazajárunk Magyarországra, még általában szeretnénk eljutni másfelé is. Egyáltalán nem szeretnénk visszautasítani például egy Svédországi látogatást mondjuk, vagy kihagyni egy-egy remek kirándulási lehetőséget, persze erre tartogatjuk a hosszú hétvégéket, amiből nincs sok és természetesen még véletlenül sincsenek összhangban más országok hosszú hétvégéivel, na jó, pár vallási ünnep azért mégis. Lehet tényleg meg kéne beszélni valakivel, hogy csak úgy utalják el a fizetéseket.

Most persze itt az új év, új lehetőségek, eddig még egy családi eseményről sem tudok, mindenkit kérek, szóljon időben.

Félre ne értse senki, nem panaszkodom, ismerem a közhelyeket miszerint, arra jut idő, amire szeretnénk, meg nincs akadály meg hasonlóak, de nem, és de van. Amúgy nem az a kérdés, hogy van-e feladat, hanem az, hogy hogyan tudjuk megoldani. Na tessék! Én is tudok bölcsességeket mondani, indítok is mindjárt egy facebook oldalt, vagy írok egy könyvet.

Svédországban

Ahogy terveztük, sőt annál sokkal jobban sikerült az út Svédországba, és ez minden szempontból igaz. Első tervezett megállónk a komp volt, ahová annyival hamarabb érkeztünk, hogy elértük az eggyel korábbi kompot. Ehhez hajnal kettőkor keltünk, és háromkor már úton is voltunk. A lányok a kompot várták legjobban. Hideg volt, így többnyire a komp belsejében töltöttük az időt, illetve kicsit ki is merészkedtünk. Nos, a kompon mindenki álmos volt, ahogy mi is, meg a komp is, de gyorsan megérkeztünk Dániába. A következő fontos eseményig is gyorsan eltelt az idő, mert alig vártuk, hogy végre átkeljünk az Öresund hídon. Ez a híd Koppenhágát köti össze Malmövel, és Európa leghosszabb hídja, azon kívül még, nemcsak egyszerűen egy híd, hanem egy olyan híd, melynek az egyike vége egy alagútba vezet bele, vagy ki, attól függ melyik oldalról nézzük. Nos ezt nagyon vártuk, hogy alagútba be, majd alagútból ki, hídra fel, és micsoda látvány. Plusz még, ezen a hídon is játszódik A híd című skandináv sorozat, amit egyszer úgy megnéznék, mert még csak az amerikai verzióját láttam, de szinte biztos vagyok benne, hogy a skandináv jobb, szóval valaki meglephet nyugodtan egy dvd-vel, mondjuk ha van magyar felirat, az sokat segít.

De vissza a hídhoz, nem mondom, hogy csalódás volt, inkább azt, hogy mi vártunk sokat, mert a kocsiból korántsem látszik annyi minden, mint egy légifelvételről mondjuk. A hídról a látvány már fantasztikus volt, csak az alagútból ki, hídra fel nem volt olyan különleges, mint hittem. Persze vettem a telefonommal az egészet, és a felvételen is csak annyi látszik, hogy alagút, alagút, alagút, alagút aztán világos, pont mint egy hegyi alagút esetében. Egyébként a hídon való áthaladásért fizetni kell, de ha az ember előre megveszi, mondjuk a kompjeggyel együtt, a hídjegyet, akkor lehet valamennyit spórolni. Ami még furcsa volt, hogy a kompról lehajtva egyből határellenőrzés volt, ettől már elszoktunk, de gyakorlatilag meg sem nézték az okmányainkat, csak intettek, hogy menjünk. Mentünk.

Azért volt nagyon fárasztó része az útnak, mert biztos hülyén hangzik, hogy már hozzászoktunk a német autópályák no speed limites szabadságához, de hozzá lehet szokni, a svédek viszont valamiért imádják a 120-as táblát. Nem szoktuk nem betartani a sebességkorlátozásokat, így mi mentünk szépen 120-al, de azért a többség nem. Nos, hogy izgalmasabbá tegyük az utat, a lányokat arra biztattuk, hogy nézelődjenek csak, mert ha valahol akkor itt aztán láthatnak rénszarvast. Persze nem, mert fel lettünk világosítva, hogy a rénszarvasok nem errefelé laknak, inkább jávor lesz az, de a nem tudásunk  egyáltalán nem zavart bennünket abban, hogy tudatlanságunkat még terjesszük is. Tehát a lányok figyelték a szarvasokat, a réneket, de nem láttak, ellenben rendkívül rossz szóvicceket tudtak gyártani. Érthető, ők is hajnal kettőkor keltek. Beszálltunk hát a mókába, és kiderült, hogy ha valaki nagyon rossz szóvicceket tud gyártani, az a Zuram. Ami a legjobb, hogy ezen mi rengeteget kacarásztunk, és gyorsan telt az idő.

A tervezett időpont előtt vagy 1,5 órával értünk Göteborgba, és nagyon gyorsan odataláltunk Gáborékhoz. Következhetett a nagy találkozás. Nos az ő nevükben én nem beszélhetek, de a mi nevünkben igen. Gáborral ugye már találkoztunk, csak a feleségével és a lányaival nem. Nos, az egész család sokkal kedvesebb, mint azt valaha gondoltuk volna. Gabival (Gábor felesége) azonnal megtaláltam a közös hangot, sőt közös témát (ő is odavan a skandináv krimikért pl.), és ez így maradt végig. A Zurammal kapcsolatban nem is lehetett ez kérdés, hogy tud-e beszélgetni vendéglátóinkkal, mert akik autógyárban dolgoznak, azok egész biztos napokon keresztül tudnak egymással beszélgetni, még ha a  másik fél nem is VW csak Volvo.

Ettünk, ittunk beszélgettünk, a fiúk leléptek a kikötőbe, hogy megnézzék Gábor új hajóját. Hívtak minket is, de én többször is céloztam rá, hogy mennyire érdekel. Így én Gabival mentem, és megnéztük az új házat, amit nemrég vettek, igaz a költözéssel még várniuk kellett pár hónapot. A házkeresés, bankok, konstrukciók szintén kimeríthetetlen téma, de a legjobb ezután következett, beugrottunk egy Ikeába. Gabi mondta, hogy ha honvágya van, mindig ide jön, mert az Ikea pont olyan, mint bárhol. És tényleg. Mi egyébként régen sem jártunk gyakran Ikeába, és most sem. Több dolgot sem szeretek ezzel kapcsolatban. Például, hogy kb. 1 hetes bevezető udvarlást, felvezetéssel és tárgyalással kell eltáncolnom, hogy a Zuram hajlandó legyen betenni oda a lábát, ha meg már betette, akkor elég sok helyen kell végighallgatnom, hogy mi mennyire haszontalan, különös tekintettel az illatos gyertyákra. Ez utóbbi gyújtogatását megtiltotta az orvos, az allergiás asztmámra való tekintettel, tehát ez a rész egyébként is kerülendő. Ha meg már elmegyünk az Ikeába, és nem is kellett udvarolnom, és a Zuram arra biztat, hogy nézzek szét nyugodtan, szívesen cipeli a bevásárlószatyrot, válogassak, ami csak kell, akkor az meg gyanús, és amúgy is rögtön lelkiismeret furdalásom támad, hogy szegény mennyire rosszul érzi magát, mennyire nem szeret itt lenni. Esetleg még, úgy nagyjából 10 percen belül elegem lesz a tömegből, és csak túl akarok jutni az egészen. Jah és ha egyedül mennék, akkor elmaradna a fent említett rituálé valamelyike, és nem is érezném jól magam. Tehát csak ritkán és akkor is célirányosan, és még így is mindig baromi sokat kell fizetni a kasszánál, pedig nem is vettünk semmit, illetve alig valamit.

Mire hazaértünk Gabival, kisebbik gyermekem már egész kiborult, és magából kikelve hisztizett valamin, ami egyébként nem szokása, de hajnal kettőkor kelt, és ez valahol megbosszulja magát. Nem győztem elnézést kérni, de Gabi csak annyit mondott, hogy pont, mint az ő gyerekei, ami pont elég volt ahhoz, hogy ne érezzem magam borzasztó kellemetlenül. Nem szeretném vendéglátóinkat kibeszélni, egyrészt nincs erre felhatalmazásom, másrészt, a pár fenti mondatból is kiderül szerintem, hogy mennyire jól tettük, hogy összeismerkedtünk. Gáborék tényleg az egyik legközvetlenebb, legsegítőkészebb család, akikkel valaha találkoztam.

Tehát megpróbálok úgy mesélni tovább, hogy őket kihagyom, ami baromi nehéz lesz, és bocsánat kedves Család, ha nem sikerül.

Bejártuk Göteborgot, kicsit gyalog, kicsit hoponhopoff-al, amiről egyáltalán nem szálltunk le, csak mentünk egy kört. A lányok konkrétan aludtak, hiába még nem pihenték ki az előző napi korai kelést. A buszozás legizgalmasabb része az elindulás volt, mivel ki volt írva egy táblára, hogy mikor jön a busz, ami nem jött. Nem vagyunk ideges emberek, vártunk, meg még rajtunk kívül vagy 15-en. Már épp feladtuk volna, el is mentünk megnézni a hajós kirándulást, hogy mikor indul, de ekkor megérkezett a busz. A hajó az időjárásra való tekintettel nem volt olyan szimpatikus nekünk, mert mázlink volt, és sütött a nap, de akkor is hideg volt. Odamentünk tehát a buszos csávóhoz, hogy akkor vennénk jegyet, és diszkréten jeleztük, hogy a táblára tök más van írva. Csávó lazán megvonta a vállát, majd kicserélte a táblán levő cetlit, hogy sorry, az az érvényes, és köszi, hogy szóltunk. Ami nagyon tetszett, hogy bárhol, de tényleg bárhol tudtunk kártyával fizetni, egyáltalán nem volt szükség készpénzre. Gábor mesélte, hogy az ő lányaik a bankkártyájukra kapják a zsebpénzt is, mert a suliban is azzal fizetnek az ebédért. Na, ezt a szokást örömmel átvenném a svédektől. A parkolást is simán fizettük kártyával, nem volt szükség apróra, utánajárásra, semmi.

Göteborg amúgy elég élhető városnak tűnt, nem mintha nagyon pontos képem alakulhatott volna ki pár nap alatt, de így tűnt. A környezet, a tenger nagyon szép, hozzá tudnék szokni, de azért elég más, mint amihez már hozzászoktam, mindent lehetne újra tanulni. A nyelv, hát az teljesen érthetetlen, és idegen, de gondolom megtanulható. No persze vicces is, mert hiába vagyunk már érett felnőttek ezen a fika-kaka kérdéskörön azért röhögtünk, és amikor újra szóba került, akkor megint.

Megtekintettünk egy óriásinak tűnő parkot, ahol mindenféle állatokat lehet megtekinteni, amolyan ingyenes állatkert féleség. Kitűnő idegenvezetést tartott nekünk Gábor nagyobbik lánya, amibe belekapcsolódtak a mi lányaink is, és szerintem még életünkben nem vihánckodtunk ennyit egy séta során. Egyébként a legcukibbak a szabadon mászkáló mókusok voltak, akik megtiszteltek minket azzal, hogy egész közel merészkedtek hozzánk, no nem érintésnyi távolságra, csak épp annyira, hogy láthassuk őket. Mind a kettőt. Itt Wolfsburgban is vannak mókusok, meg vadlibák, meg nyulak, meg borzok is, de főleg nyulak.

Nyilván botorság lenne összehasonlítani Göteborgot Wolfsburggal, mert hát Göteborg nem csúnya, Wolfsburg pedig nem szép, Göteborg egy nagy város, Wolfsburg pedig kicsi, Göteborgban is szokott hideg lenni, Wolfsburgban is, ott vannak sirályok, itt meg libák megjegyzem ez utóbbiakat senki nem hívja a tenger patkányainak, és nem is lopják el a kaját az erkélyről, tehát simán kitehetem hűlni a tepsi sültcsirkét, nem úgy, mint göteborgi barátaink. Ott lehet vitorlázni, itt is, csak nem nagyon. Szóval értelmetlen lenne összehasonlítani, akárcsak Svédországot, Németországgal. Mi azért megtettük, és alaposan kibeszéltük a magyar, a svéd és a német oktatást is. Eléggé irigylem Gáboréktól, hogy az ő lányaik alanyi jogon tanulnak magyart, mert az jár nekik, és nem csak a nyelvet gyakorolják, hanem tanulják a földrajzot, irodalmat, ünnepeket, szokásokat is, erre jegyet is kapnak, tehát nem csak úgy üldögélnek a gyerekek az órán. Ezt valaki bevezethetné itt is.

Csodaszép helyeken jártunk, például Marstrandon, de már az odavezető út is elég látványos, ha fogalmazhatok így. Nem volt aznap jó idő, de legalább nem szakadt az eső, és alig voltak a szigeten, állítólag ez a nyári időszakban nincs mindig így. El is hiszem, én is ott lógnék egész nap, sőt már ki is választottuk a házunkat, hogy ha nyernénk a lottón, melyikbe költöznénk, nem olyan könnyű ám választani, mert elég sok helyről tűnt tökéletesnek a kilátás.

Ettünk egy all you can eat-es kínai, vagy nem tudom milyen étteremben, ahol jó volt látni, ahogy a négy magyar gyerek alig győzi enni a kagylót, rákot tengeri herkentyűket. Azóta már felfedeztük, hogy Wolfsburgban is van ilyen, ami egyből a gyerekeim kedvenc éttermévé vált.

Összességében nagyon kevés időnk volt bármire is, de azért szembetűnt pár dolog. Például az, hogy Göteborgban nagyon sok a koldus, tudom, hogy egyébként nagyobb német városokban is, de itt Wolfsburgban elszoktam már ettől. Nem mondom, hogy itt nincsenek, de valahogy Göteborgban ez sokkal szembetűnőbb volt, vagy csak a koldusmaffiáról szóló skandináv krimit nem kellett volna olvasnom. Ami tetszett, hogy nagyon sok apuka volt gyerekkel a parkban, játszótéren, meg úgy városszerte. Annak idején mikor az én lányaim picik voltak, alig látták az apjukat. Persze voltak apás programok, de a Zuram folyton dolgozott, mellette egyetemre járt, és volt, hogy több munkahelyen is teljesítenie kellett. Az, hogy hétköznap délután 3 körül ő legyen a lányokkal a játszótéren, na olyan nem fordult elő. Olvastam, és ettől még lehet, hogy tévesek az információim, hogy Svédországban elfogadott dolog, hogy apu menjen gyesre a gyerekkel, amíg anyu dolgozik, és ez elég jól hangzik. Nem csak abból a szempontból, hogy apu többet lehet a gyerekkel, hanem hogy van rá reális esély, hogy a családban ezt el tudják dönteni, anélkül, hogy a család éhenhaljon apu keresete nélkül. Bár nem ismerem a svéd szociális rendszert, szóval lehet alapból nem halna éhen senki. Az Ikea parkolójában az is feltűnt, hogy apu fogja a gyereket a karján, míg anyu pakolja be a böhöm nehéz kartonokat a kocsiba. Nos az egyenjogúság fontos, de inkább azért a gyereket fognám.

Bármikor visszamennék, sőt nyaralni is, de a Zuram szerint hülyeség olyan helyre menni nyaralni, ahol hideg van (nem tudom honnan veszi), de legalábbis hideg a tenger (nekem tök mindegy, amúgy se megyek bele), szóval a nyári skandináv körút még várat magára.

Hazafelé bementünk a város outletjébe, mert állítólag olcsón lehet vitorláscuccokat venni a szezon elején, és hát mi még bőven az elején voltunk. Itt elég furcsa volt az eladók hozzánkállása, eddig ha bármilyen boltba bementünk, legalább köszöntek. No, itt nem. Nagyjából, mintha ott se lettünk volna, kicsit kezdtem már magam úgy érezni, mint Julia Roberts a Micsoda nőben, mikor kinézték a puccos ruhaboltból, a Rodeo Drive-on. Itt mondjuk nem kinéztek minket, csak átnéztek rajtunk, kivéve egy üzletet, ahol az eladó, egy fiatalember igen kedves volt. Nemcsak, hogy köszönt, de még segített is, meg tanácsokat adott, és miután nagyobbiknak bevásároltunk a vitorlázáshoz szükséges holmikból, még a lányok ingyen elhozhattak egy baseball sapkát is. Mondtuk, hogy mire lenne még szükségünk, ő meg, hogy majd júniusban jön az új áru, és szeretettel vár minket. Mondtuk, hogy ennek nagyjából semmi esélye sincs, de talán idén, vagy jövőre, vagy azután.

Hazafelé eseménytelennek mondanám az utat, leszámítva a kompot. Ott egy elég félelmetes jelenséggel sikerült összefutnunk, ez pedig a távol keleti turistacsoport. Nem, nem attól félelmetesek, hogy fényképeznek, mert nem fényképeztek, viszont csak csapatban mozogtak, ami azt jelentette, hogy 20 fő volt egy ember. A mosdóban, a boltban, és mindenhol, mint valami raj. Simán átgázoltak rajtunk, alig tudtam kisebbiket bejuttatni a mosdóba, majd ki. A boltban mindent felvásároltak, egyébként az a vámmentes bolt hülyeség, minden pont olyan drága volt, mint máshol. Nem igazán értettem, hogy mit kezd egy ember 15 flakon testápolóval, de nem is akarom tudni.

Kisebbik már többször érdeklődött, hogy mikor megyünk újra, tehát jól érezte magát, ahogy mi is, de most Gáborék vannak soron, nekik kell ellátogatni hozzánk.