Helgolandon jártunk

Van ez a kattanásom a fókákkal, mivel közel lakunk olyan területekhez, ahol elvileg, és ez a kulcsszó, elvileg lehet fókákat látni természetes élőhelyükön, így nekem már régi vágyam, hogy végre megtörténjen a nagy találkozás. Nem kívánok többet, mint hogy lássak fókákat, nem akarom megsimogatni, etetni, semmi ilyen hülyeség, csupán csak annyit szeretnék, hogy azt mondhassam a gyerekeimnek:-nézzétek, fókák! Erre ők annyit mondanának, hogy: aaaaa de cukik. Minden cuki, a jegesmedve is.

Legutóbbi próbálkozásunk Wilhelmshavennél nem hozta meg a várva várt sikert. Túl nagy volt a szél, így a fókák pihenőhelyéül szolgáló homokpad nagy része víz alá került. Volt fóka, láttam, elég messziről, de láttam, meg mondták is, hogy az egy fóka, én meg el is hittem, azonban ennél több jobb lett volna. A fókák azonban nem olvassák a kiránduló hajók menetrendjét, sajnos, így a hajóúton kívül semmi sem garantált.

Edináékról már többször esett szó. Ők azok a barátaink, akiket nem zavarja, hogy kiköltöztünk, mert ennek ellenére is barátaink, sőt meg is látogatnak bennünket, ugyan ritkábban, de mi is őket. A lányaink egy oviba, egy csoportba jártak, azóta, tehát évek óta, inkább nem számolom ki hány éve, mert már az is döbbenetes, hogy az ő nagyobbik lányuk magasabb nálam, tehát nem számolom ki hány éve tart a barátság. Sokkal könnyebb megjósolni, hogy még sokáig is fog. Biztos írtam már régebben, hogy ismeretségünk úgy kezdődött, hogy próbáltam rábeszélni a Zuramat egy szép délelőttön, amikor a rakparton álltunk a kocsival, próbáltam rábeszélni, hogy menjünk Gryllus koncertre, mire ő azzal a javaslattal állt elő, hogy hívjunk magunkkal valakit. Ok, de kit? Ekkor álltak meg Edináék mellettünk kocsival, Norbi oldalra nézett és mondta, hogy őket ismerjük az oviból, akkor őket hívjuk. Letekerte az ablakot, és lazán átszólt, hogy akkor a szombat délutáni Gryllus koncert ok-e, mire ők mondták, hogy ok. Innentől kezdve szaporodtak a közös programok, kirándulások, szilveszterek.

Edinával próbáltunk egyeztetni, hogy mikor van náluk iskolaszünet, meg nálunk, hogy mikor tudnánk találkozni, mert ha véletlenül mennénk Helgolandra, oda ők is szívesen jönnének. Nem terveztünk menni, de ha már egyszer felmerült az ötlet, akkor megyünk. Találtunk is egy alkalmas hosszú hétvégét, hiszen május 1 szünet itt is, ott is.

Cuxhavenben találtunk szállást, és lefoglaltuk a hajójegyeket is. Helgolandra több helyről is megy hajó, akár Hamburgból is, ráadásul van egy opció egy elég gyors járat, ami nagyjából 1 óra alatt ér Helgolandra Cuxhavenből.

Azért Helgolandon nem csak fóka van, tehát nem csak egy sziget, vagy egy homokpad. Helgoland Németország egyetlen nyílt tengeri szigete. Történelme is igen érdekes. “A szigetet a kora középkortól a frízek lakják. 1402 és 1714 között a schleswigi területekkel együtt Dánia fennhatósága alá került. 1814-ben a britek szerezték meg. Napóleon kontinentális zárlata idején Nagy-Britannia számára létfontosságú volt a jelentős csempészetet lebonyolító sziget. Helgolandot Németország a kelet-afrikai Zanzibár szigetéért kapta meg cserébe. Az átadást megpecsételő kézfogásra 1890. augusztus 10-én került sor Sir Barkley angol kormányzó és a csónakból partra szálló II. Vilmos császár között. Az Elba torkolatában, stratégiai helyen fekvő szigetet az első és a második világháború idején valóságos erőddé építették ki. A hadiflotta bázisául szolgáló szigeten a sziklába hét emelet mélyen alakítottak ki bunkerrendszert. 1945. április 18-án közel ezer angol repülőgép emiatt bombázta le a szigetet. A háborút követően, a megszálló britek a lakosságot kitelepítették, majd két évvel a bombázás után 1947. április 18-án a sziklaüregeket berobbantották. Eredetileg az egész szigetet el akarták tüntetni a föld színéről, ezt azonban nem sikerült megvalósítani. Ezután 1952-ig a Brit Királyi Légierő gyakorlótérnek használta a szigetet, a lakosság csak ekkor térhetett vissza.” írja a Wikipedia.

Helgolandra nem lehet mindig olyan könnyen utazni, a főidőszakokon kívül alig megy hajó, de a tavaszi, nyári időszakban könnyen elérhető, ha épp valami vihar miatt nincs lezárva a kikötő, vagy megtiltva a közlekedés. A szigeten nem közlekedhet autó, illetve rendőrautót meg taxit láttunk, de mind elektromos volt.

Helgoland még vásárlás szempontjából érdekes, mivel vámmentes övezet, tehát alkoholt és parfümöt árulnak minden mennyiségben. Német ismerősök mesélték, hogy régen főként emiatt látogatták a szigetet, mert nagyon jó áron lehetett hozzájutni, nem csak alkoholhoz, de az akkor még Németország más területén nem kapható csokikhoz is. Persze ezeket azóta  már Magyarországon is lehet kapni.

Edináéknak nem volt olyan egyszerű, legalábbis vezetésben letudni a dolgot, mert Pestről Wolfsburg, azután még Cuxhaven, majd vissza, és megint vissza Pestre nem rövid, de leginkább hosszú. Gergő azt mondta, hogy nem lesz gond, ő bírja, és így is lett.

Lányaink odáig voltak sz örömtől, hogy végre újra találkoznak. Legutóbb, amikor Edináék itt jártak nálunk, elég vacak idő volt, szél meg vihar, és nem jutottunk el a vidámparkba, helyette egy játszóház lett a dologból, amit már nagyjából 3 éve nőtt ki az összes gyerek, de azután kiderült, hogy mégse nőtték ki, még nagyobbik is ugrált legalább 20 percet a végén, pedig mostanában a legtöbb dolog kínos. Most sokkal kegyesebbnek nézett ki az időjárás, de csak itt Wolfsburgban, Helgoland azért már elég északon van ahhoz, hogy ott még április végén is kelljen kabátot húzni. Pláne, hogy Wolfsburgban húsvétkor szakadt a hó. Finoman szólva is kiszámíthatatlan az időjárás idén, a héten már kétszer küldték haza a lányokat a suliból, hőségriadó miatt. Azért reménykedtünk, hogy legalább eső nem lesz, a hideg nem zavar.

Első nap megérkeztünk Cuxhavenbe, sétáltunk egy kört a városban, majd a parton is. Kb. 10 perc sétára laktunk a tengerparttól, lehet még annyi sem volt. Nulla helyismerettel rendelkeztünk, de a nem tudás egyáltalán nem zavart bennünket abban, hogy lemenjünk a partra, majd elinduljunk egy irányba, és megtaláljuk Niedersachsen legészakibb csücskét. Nekem tulajdonképpen mindegy, hogy miféle az a tenger, mindig elvarázsolódom, és most volt rendesen sós illat is.

A lányok egyből elkezdtek kagylót gyűjteni, mármint inkább a héját. Ez volt az utolsó, hogy ezt megengedtem. Amikor hazaértünk, nagyobbik kimosta az összeset, ennek ellenére 3 nap múlva olyan szag terjengett a szobájában, hogy nem csak úgy orrba vágott, amikor kinyitottam az ajtót, hanem orrba vágott, és földbe is döngölt egyszerre. Én azonban rendes anya vagyok, nem szerettem volna, ha a gyereknek le kell mondani a gyönyörű kagylókról, így a Zuram tanácsára kifőztem őket ecetes vízben. Hiba volt, mert az a szag ami ezután az egész házban terjengett, napokig szúrta az orrom, és az orromon keresztül az agyam egy részét is, még akkor is, amikor rajtam kívül senki nem érzett semmit. Ha rágondolok még mindig rosszul vagyok. Mondjuk a vízbe rakható Barbie hajából se volt annak idején egyszerű kimosni a penészt, de az ehhez képest semmi volt.

Elsétáltunk a legészakibb ponthoz a Kugelbake-hoz, majd mivel a Zuram a felhőkre nézve közölte, hogy eső lesz, és meg fogunk ázni, elindultunk visszafelé. Szoktunk neki hinni, mivel vén tengeri medve, és fél pillantás elég az égre, hogy megmondja milyen idő lesz, amúgy meg megnézte a telefonján az időjárásos appját. Egyébként előtte ő sétált be nagyobbikkal egész messzire a tengerben kihasználva az apály nyújtotta lehetőségeket. Nagyon szép képeket készített, de ha nem akart volna a vízen járni, talán megússzuk az esőt.

Nem úsztuk meg, áztunk. Gergő mondta, hogy ha futunk, akkor sokkal rosszabb, mert akkor jobban el fogunk ázni. Tudományos kísérletekkel bizonyították állítólag, gondolom a brit tudósok. Büszke vagyok a lányokra, mind a négyre, mert egyikük sem nyavalygott.

Másnap indulhattunk Helgolandra, de mivel csak 10 után indult a hajó, így nagyon kényelmesen készülődhettünk, Edina még futni is el tudott menni, és nem esett az eső, sütött a nap, úgy nézett ki, hogy nagy szerencsénk lesz. A kikötőbe menet, egyáltalán nem volt szükség a kabátokra. Még arra sem, amelyik elbújt a szekrényben, és emiatt ott is maradt a házban. Szerencsére a posta erre igazán jó megoldás, a ház tulaja pedig volt oly kedves, hogy elsétált a postáig.

A hajó késett, Hamburgból érkezett, ez a gyorsjárat volt. A hajó kívül-belül jól nézett ki. A kiszolgálás is nagyon korrekt volt, tulajdonképpen tényleg megérte. Ahogy ment, az meg aztán pláne. A lányok is nagyon élvezték, azonban az idő szép fokozatosan romlott, ahogy közeledtünk a sziget felé.

A hajóról leszállva elindultunk valamerre, volt egy kisvonat, az a városnézős dotto féle, ami levitt a partra, de egyrészt tele volt, másrészt, azt gondoltuk, hogy majd megoldjuk gyalog. Ekkor még nem tudtuk, hogy erre biztosan nem lesz idő. A sziget nem nagy, azonban az ott eltölthető idő sem több 3,5 óránál, mert indul vissza a hajó. A szállás pedig elég drága, mondjuk egyszer szívesen eltöltenék pár napot a szigeten.

Elindultunk, fel a dombra. Valami rock fesztivál volt éppen Helgolandon, így az egyik vendéglátóegység teraszán, mely a Bunte Kuh névre hallgatott, belebotlottunk némi élő zenébe.  Ezután elindultunk a sétaúton körbe, és akkor már csöpögött az eső, ami nem is lett volna akkora gond, ha közben nem ködölt volna be. Olyannyira, hogy még a tengert sem láttuk. Lelkesedésem töretlen volt, ekkor még. Lesz fóka. Nem lett. Amit viszont láttunk, és fantasztikus volt, az a szigeten élő madárvilág.

Úgy éreztem magam, mintha egy természetfilmbe csöppentem volna. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bármelyik madárfajtának a nevét tudtam volna, mert sirályból is annyiféle volt, amennyit én még nem láttam. A Zuram közölt, hogy ő a szulákat megismeri, és igaza is volt tényleg szulák voltak, meg sirályhojsza, csüllő, ezüstsirály, heringsirály, dankasirály is. Ki voltak írva táblára a nevek, így egyszerű azért nem volt, mivel nem magyarul volt, de ki lehetett keresni, hogy melyik madár micsoda tulajdonképpen.

Ott laknak a sziklákon, költenek, veszekednek élnek, és az érdeklődőktől mindössze egy vékony kerítés választja el őket, mondjuk az érdeklődők saját biztonságuk érdekében is jól teszik, ha nem mennek közelebb, mert elég nagyot lehet onnan esni, még ha a köd miatt ez nem is látszott annyira jól. A madarak egyáltalán nem féltek az emberektől, eszük ágában nem volt elrepülni, mintha ott sem lettünk volna. A sziklákon annyi madár volt, és olyan a hangjuk, mintha a szikla egy élő szívként kelt volna életre. Nincs erre jó szó, de az eleven élő természetbe nyerhettünk bepillantást, egy olyan közösség életébe, mely tökéletesen tud együtt élni függetlenül attól, hogy épp sirály-e vagy szula. A ködtől sajnos nem feltétlen lehetett mindent látni, ugyanakkor mégis illett a környezethez ez az időjárás.

Persze volt bennem némi rossz érzés, mert Edináék ideutaztak olyan messziről, és se fóka, se jó idő, csak az eső, meg a köd. Mi még azért könnyebben el tudunk látogatni Helgolandra újra, de nekik azért ezt nehezebb kivitelezni. Legközelebb amúgy is a partot nézném meg.

A visszafelé úton, már ha lehet visszafelé útnak nevezni, mivel egy kört lehet tenni a szigeten, de a kiinduló ponthoz visszafelé menet márt találkoztunk emberekkel, odafelé nem, de csak azért mert rajtunk kívül mindenki az ellenkező irányba indult el. Én azért erősen figyeltem a vizet, miután felszakadozott kicsit a köd, és nem szemerkélt az eső, már reménykedtem benne, hogy látni fogok úszó fókákat a part közelében. Láttam, vagy legalábbis szerintem láttam, csak az lehetett, illetve azok lehettek, mivel többen voltak, de elég nehéz ezt megmondani. Mindenesetre megbeszéltük, hogy semmit nem veszítünk azzal, ha elhisszük, hogy azok nem kövek, vagy madarak voltak, hanem fókák. Igen, megfelelő távolságból össze lehet téveszteni a tengerből kilógó sziklacsúcsokat, vagy a vízen úszkáló madarakat, pláne ködben.

Visszaértünk a házak közé, a sziget történelmére, sajátosságaira építve nagyon jó krimiket lehetne írni, amolyan skandináv stílusban. Persze nekem ahhoz el kellene töltenem Helgolandon néhány hónapot, már csak a hangulat miatt is.

Még a hazaút előtt bementünk egy üzletbe és tényleg nagyon jó áron jutottunk némi rumhoz és whiskeyhez.  Ez mondjuk engem kevésbé érdekelt, inkább a kötelező hűtőmágnesemet szereztem be. Az eladó elég vicces hangulatában volt, nem tudtam eldönteni, hogy az olcsó alkoholnak köszönhetően, vagy alapból, de megkérdezte milyen nyelven beszélünk, meg honnan jöttünk. Pár szót tudott magyarul, meg amikor kiderült, hogy Wolfsburgból jöttünk, már bele is merültek a VFL bajnokok ligája témakörbe a Zurammal. Utánunk Edináék fizettek, és ezek után az eladó hátraszólt a sorban állóknak, hogy ma már csak azokat szolgálja ki, akik beszélnek magyarul.

A lányok, mármint inkább a kisebbek szerettek volna plüss fókát, de az én gyerekemnek elég konkrét elképzelése volt, hogy melyiket pontosan, mert idefelé már kinézte, még annyi időnk volt, hogy ezt levadásszuk. Hiába árulnak minden boltban ilyesmit, az utolsóban volt az igazi. Ismét öröm és boldogság öntötte el szívem, hogy még egy plüssjószág költözik a házba. Sajnos nagyon gyorsan elrepült ez a pár óra, és szerencsénk sem volt az idővel, de hátha legközelebb.

Hazafelé még a kisebb lányszekció gondolkodott miként lehetne elnevezni a frissen beszerzett jószágokat. Illetve javakat, mert a javak egyes száma a jószág, ahogy azt középiskolában tervezés, vagy könyvvitel órán megtanultam. Az egyik fóka lány volt a másik fiú, és bár nem hittem volna elfogadták a javaslatomat, hogy Helga von Helgoland, illetve Helgo von Helgoland legyen a nevük.

 

 

Reklámok

Bicikli, bicikli

A mi családunkat nem lehet azzal vádolni, hogy túl sokat biciklizik, vagy azzal, hogy állandóan biciklizni szeretne, egyáltalán nem, de mostanában kicsit változtak ezzel kapcsolatban a dolgok.

Egyik nap kisebbik úgy érkezett haza az iskolából, hogy márpedig biciklizni kell, mert van valamilyen verseny az iskolák között, hogy ki mennyit biciklizik. Arról nem volt információja, és jelenleg sincs, hogy meddig tart a verseny, de ez nem is lényeges. Akkoriban még egyáltalán nem volt jó idő, sőt még havazott is, így teljes lelki nyugalommal jegeltük a témát, mondván, ilyen időben, meg egyébként is, meg messze lakunk, meg nehogymá, meg majd leizzad, megfázik, hogy cipeli a táskát, trombitát, elütik, elesik, összetöri magát meg ilyesmi. Rengeteg ellenérvünk volt azzal kapcsolatban, hogy biciklivel járjon kisebbik iskolába. Az ellen nem volt kifogásunk, hogy szülői felügyelettel járjon hétvégén biciklizni, mivel hetente egyszer kell bediktálni, hogy ki hány km-t ment előző héten. Nem, senki nem ellenőrzi a bediktált adatok valóságtartalmát, de kisebbik kijelentette, hogy ő nem fog hazudni, csak valós tényleg letekert km-t hajlandó mondani, és soha nem is biztatnánk csalásra. A verseny határozott célja, hogy rávegye a gyerekeket, hogy biciklivel járjanak iskolába, autó vagy busz helyett.

A jó időhöz azonban ragaszkodtunk, el is érkezett a jó idő. El is múlt, de ez nem is annyira érdekes, az már azonban igen, hogy kisebbik barátnője nálunk aludt egy nyugodt hétvégén, és elmentek játszótérre, játszani, nem biciklivel. 20 perc múlva vissza is érkeztek, mert kisebbik a játszótérre menet rohant, és megcsúszott azokon a kavicsokon, amit azért szórnak a járdára, hogy ha jegesedik, ne essen el az ember. Nem jegesedett, meg kisebbik biztos nem tudta, hogy a köveket ő pont ellentétesen használja, mint kellene, jelesül megcsúszik rajtuk, és nem biztonsággal sétálgat.

Hazaértek a barátnőjével, kisebbik nem sírt, de remegett, mint a nyárfalevél, és ismételgette, hogy elesett, de jól van, viszont fáj a keze, meg a lába. A térde alatt egy csodás seb éktelenkedett. Bementünk a fürdőszobába, ahol már láttam, hogy a sebet én nem fogom tudni kitisztítani, lefertőtleníteni, mert egyrészt, ha hozzányúlok, akkor kisebbik elájul, másrészt nincs itthon olyan eszköz, amivel ki tudtam volna szedegetni a kavicsokat, a sebből. A kezével nem tudtam mit kezdeni, fájt az ujja, meg ferde is volt, látszott, hogy ez bizony ügyelet. Amúgy gondolhattam volna, hogy lesz valami, mert az utóbbi időben, ahányszor együtt voltak ezzel a barátnőjével, valami mindig történt. Először barátnőt kellett ügyeletre vinnünk, amikor nálunk aludt, de szerencsére, csak rosszul lépett, és egy testnevelés felmentéssel megúszta. Utána, ügyelet mondjuk nem volt, de kisebbik aludt barátnőnél, amikor is a konyhában voltak, és az amúgy a falhoz rögzített konyhaszekrény eldőlt. A rögzítés megadta magát. Szerencsére a szemben álló hűtőszekrény felfogta a konyhaszekrényt, így a barátnőnek, aki a kettő közé szorult, nem esett baja. Viszont a konyhaajtóban lévő üveget ki kellett törni, hogy a két gyereket ki tudják szabadítani a konyhából, mert a szekrénytől nem lehetett kinyitni a konyhaajtót. Személyi sérülés akkor nem történt.

Akkor nem, most viszont vér is folyt. Hazaért a Zuram, aki ránézett kisebbik ujjára és annyit szólott, hogy ez biza eltört. Több se kellett, az addig tök nyugodt gyerekből kitört a zokogás, hogy vele most mi lesz. Semmi, irány az ügyelet. Volt vagy 3 fok odakint, gatyát nem lehetett húzni a gyerekre, így levágtam egy harisnya szárát térd felett, ráadtam óvatosan kisebbikre, majd egy sízoknit kapott, hogy ne fagyjon le a lábszára, és már indulhattak is az ügyeletre.

A Zuram vitte a kórházba kisebbiket, én a maradék lánygyermekekkel, nagyobbikal, és barátnővel elindultam bevásárolni, mivel a két lány egyből tudta, hogy itt komoly a baj, és kisebbiknek kell valami ajándék mire hazaér, ha hazaengedik, és nem kell bentmaradnia  a kórházban. Természetesen beadtam a derekam és közben felvettem a bevásárlólistára a bukósisakot, könyök- és térdvédőt, buborékfóliát, mert ez a két gyerek innentől kezdve csak úgy tölthet időt együtt, ha előtte minden óvintézkedést megtettünk.

Az ügyeleten az a szabály, hogy ha valaki vérzik, azt azonnal ellátják, így nem kellett sokat várni, az ügyeletes kiszedte a kavicsokat, kivágta a sebből a farmer darabjait, könnyű neki, valami specc cuccal lekezelte előtte a gyerek lábát, így kisebbik nem érzett semmit. Láb bekötözve, majd következett a röntgen. Eltört, de nem nagyon, hivatalosan. A kisujjában sérült gyermek büszkén viselte a sínt, amit kapott, de rettenetesen idegesítette, mivel másnap gitár órája volt, valamint ez volt a tavaszi szünet harmadik napja. Egy biztos, mivel a kezére nem támaszkodhatott rá, nem biciklizhetett.

Az átok egyébként úgy tűnik megtört, vagy valami olyasmi. Kisebbik amikor legutóbb ott aludt barátnőnél, úgy jött haza, hogy: “képzeld anya, nem történt semmi, mondjuk Avicii meghalt”.

Hamarosan  azonban lekerült a kötés, és az orvos előírt még egy hét kézpihentetést, de utána újra előkerült a biciklizés téma. Mivel nagyobbiknak elindult a vitorlás szezon, így egy csomó olyan idővel rendelkeztünk hétvégén,  ahol kisebbik ráért nyaggatni a biciklizéssel. Mint korábban említettem, nem volt az ellen kifogásunk, hogy szülői felügyelet mellett biciklizzen. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy velem, mivel a Zuram kifejezetten nem kedveli a biciklizést, és akkor még szépen fogalmaztam. Én mindig is szerettem biciklizni, első emlékeim, még a háromkerekűmhöz köthetők, valamint még ahhoz az időszakhoz, amikor még nem rendelkeztem megfelelő tudással, ellenben méretben pont akkora voltam, hogy a vázra rögzített kis ülésen elfértem. Ezzel nem is volt semmi gond, egészen addig, amíg a néni, aki hazahozott az oviból, meg nem állt a kisboltnál míg beszalad, és engem odatámasztott a falhoz, vagyis a biciklit, amint rajta ültem, meg sem mertem mozdulni, annyira féltem, hogy elesik, elesünk. Nem estünk el, sem én, sem a bicikli.

Nővérem, aki nem sokkal idősebb nálam, soha nem volt híján a remek ötleteknek. Például, ha otthon fel kellett mosnunk, akkor ő mindig felszedte a szőnyegeket, és beöntötte a vödör vizet a parkettára, amin utána hihetetlen jókat csúszkáltunk, természetesen szülők nem voltak otthon, dolgoztak. Amikor fel kellett porszívózni, akkor, csak hogy szórakoztatóbb legyen beült egy zacskó napraforgómaggal a szoba közepére és teleköpködte a szőnyeget, hogy csörögjön csak az a porszívó, ha ágyneműt kellett áthúznunk, soha senki nem épített olyan jó bunkert huzatból, ágyneműből, mint ő. Kétszer majdnem felgyújtotta a lakást, az eltört lámpabúráról mindketten tehettünk, bár az alapötlet, hogy labdázzunk a szobában nővéremé volt, viszont a  mai napig állítom, hogy teljesen jogosan rúgtam be az erkélyajtó üvegét, amikor kizárt a novemberi hidegben az erkélyre. Egy szó, mint száz a nővérem nagyon kreatív, én meg irigy.

Nővéremnek volt egy camping bringája, nekem egy háromkerekű, és hogy ki ne maradjak a jóból, nővérem egy gumiszalaggal összekötötte a két járművet. Majd húzott szépen maga után. Száguldottunk, ezerrel, nem hogy nem kellett tekernem, de nem is bírtam rátenni a lábaim a pedálokra. Egy lakótelepen éltünk, melyet kerítés vett körbe, és annak kapuján épp átfért nővérem a bringával, az a része, hogy én be tudom-e venni a kanyart kevésbé érdekelte, a szüleimet már annál inkább. Nem dicsértek meg, pedig simán bevettem a kanyart, úgy, hogy nem is használtam mind a három kereket, mindegy még a gumit is elkobozták. Amúgy hiába magyaráztam én állandóan, hogy minden ilyen hülyeség a nővérem fejéből pattan ki, valamiért a szüleim a közös büntetés erejében hittek. Nővérem meg újra, és újra bepalizott, nyilván, hisz nem mindig buktunk le.

Később már én is váltottam a háromkerekűről és megtanultam biciklizni. Más kárán azt is megtanultam, hogy beesni az árokba, melyben csak csalán nő, nem jó. Nem voltunk egy nagyon jó körülmények között élő család, így a négy főre eső biciklik száma nálunk egy volt, de nem vesztünk össze rajta, hogy ki mikor használja. Mint említettem egy lakótelepen nőttem fel, ahol szerencsére sok volt a gyerek. A barátnőm szeretett barátnőset játszani, ellenvetésem, hogy de ezt nem kell játszani, hisz barátnők vagyunk, süket fülekre talált, mert a játékban mindig felnőttek voltunk, és valahol máshol laktunk, és más életet éltünk. A gyakorlatban ez annyit tett, hogy bringáztunk a házak körül, és beszélgettünk az elképzelt életünkről. Emlékeim szerint rengeteget bicikliztünk, és soha nem fájt semmim, nem okozott gondot a lejtő, vagy emelkedő, mivel az nem volt.

Szerettem bringázni. Az utóbbi években azonban valahogy ez elmaradt. A Zuramat nem is tudom rávenni, hogy elővegye a bringáját, pedig neki sajátja van, nem kell arra várnia, hogy a családban rá kerüljön a sor.

Jó idő is volt, kisebbik ujja meggyógyult, kettesben voltunk, semmi kifogás, irány biciklizni. Nem panaszkodhatunk, bármerre is szeretnénk menni van kerékpár út. Ahhoz képest, hogy egy olyan városban élünk, mely autógyártásra szakosodott, és ehhez mérten a szolgálati és egyéb autók száma igen-igen magas, elég sokan bringáznak. Főleg a gyerekek és az idősebb korosztály, utóbbiak általában elektromos rásegítéssel, tehát már egyáltalán nem szégyellem magam, ha az emelkedőn megelőz egy 70 körüli néni, és még csak nem is erőlködik. Annál rosszabbul esett, amikor megelőzött bennünket egy futó, de kisebbikkel erről inkább nem is beszélünk.

Kisebbikkel elindultunk az első utunkra, össze-vissza amerre kedvünk tartotta. Elsőre 24 km-t mentünk, és meg kell mondjam őszintén, hogy azon kívül, hogy elfáradtam még a fenekem is igen-igen fájt. Másnap amikor az iskolában be kellett diktálni, hogy ki hány km-t tett meg, kisebbik is büszkén mondta a 24-et, 0 helyett. Kérdésemre, hogy szólt-e hozzá bárki bármit is, nemmel felelt, mondván, hogy az egyik srác 130 km-t mondott, és azt nehéz túlszárnyalni, hát még elhinni, pláne, hogy a srác az iskola mellett lakik, és gyalog 2 perc alatt ér be, de ha 130, akkor 130. Szemrebbenés nélkül írta fel az eredményt az osztályfőnök. Ebből természetesen az következett, hogy a 24 az a semmi, még többet kell biciklizni, és így is tettünk. A km szám egyre nő, a fenekem továbbra is fáj.

Kisebbik azonban mindenképp szerette volna kipróbálni, hogy milyen, ha biciklivel megy suliba, busz helyett. Jött a kampány, hogy ő hogy utálja a buszt, mert hozzá túl közel állnak az emberek, a gyerekek nem tudnak viselkedni, felteszik az ülésre a táskájukat, a múltkor egy néni elkezdett vele beszélgetni, szóval képzeljem már el milyen borzalmakat kell neki kiállnia a buszon. Egyébként ha valaki hagyná, ő simán beszabályozna mindenkit, hogy hogy kell viselkedni, nem csak a buszon, hanem úgy általában mindenhol. A múltkor amikor moziban voltunk és vele jöttek a barátnői, akikkel végigdumálta a filmet, annak is én voltam az oka, mert nem szóltam rájuk.

Jó legyen, adtam be a derekamat, próbáljuk ki, hogy iskolába is biciklivel jár. Előtte azonban csináltunk egy próbautat, lemértük időben, km-ben, mennyi az annyi, mire kell figyelni. Nagyjából 7 km az út, és nem kell fél óra hozzá, hogy beérjen a suliba. Vissza is 7 km, de időben mindegy mennyi, nem kell időre jönnie, viszont visszafelé nehezebb, mert odafelé szinte végig lejt, amiből egyenesen következik, hogy visszafelé nem annyira. Én aggódom, hiába tudom, hogy mennyire körültekintő, hogy óvatos, hogy levizsgázott biciklizésből, akkor is aggódom, de ez már csak ilyen. Kisebbik meg vidáman jön-megy.

Tegnap vártam rá az uszodánál, amíg edzésen volt, üldögéltem egy padon és olvastam a friss levegőn, amikor is egy fékezésre és csattanásra lettem figyelmes. Egy autós elütött tőlem kb. 50 méterre egy bringást. A bringásnak lett volna elsőbbsége, egy parkolón megy keresztül a bicikliút, az autós nem ment gyorsan. A biciklis srác felpattant, majd elkezdték vizsgálni, hogy melyik járműben mekkora kár esett. Minden hangos szó nélkül. Arra szoktunk mi is biciklizni, de mi inkább mindig megállunk, és úgy nézünk körül, mert hiába van elsőbbségünk, jobb az óvatosság. Az autós bármilyen kicsi is, vagy bármilyen lassan is megy, akkor is nagyobb nálunk.

A versenyt kitalálók elérték a céljukat, legalábbis kisebbik osztályában, a gyerekek egymást kezdték biztatni, hogy járjon mindenki biciklivel, és már egyre többen választják a biciklit. Nagyobbikéknál nincs ilyen verseny, de tegnap már ő is közölte, hogy időnként ő is menne ám biciklivel szívesen, habár elsőre közölte, hogy felejtsük el, ő ugyan nem, most azonban már menne ő is, és fog is. Én sem tettem le a biciklizésről, ha be kell szaladni a városba, és nem kell cipekedni, akkor kisebbikkel egyből a bringát választjuk. Pláne ebben az időszakban, amikor olyan szép helyeken mehetünk.