A Zuram szülinapjai 3 és fél, hőség, hőség

Szigorúan véve az AC/DC koncert nem tartozott a születésnapi ünnepségsorozat eseményei közé, de én határozottan emlékszem, hogy elhangzott a Zuram szájából, hogy naná, hogy vesz jegyet, mivel a fene se tudja, hogy lesz-e még valaha lehetőségünk AC/DC koncertre menni, valamint úgyis  akkoriban lesz a szülinapja is. A Zuram szerint ő ilyet nem mondott. De. De nincs jelentősége a jegynek már hónapok óta örült.

Abban a pillanatban, hogy elkezdték árulni a jegyeket azonnal vadászni kezdett, de a jegyek pillanatok alatt elfogytak. Szerencsére egy kis jegyirodánál sikerült vennie kettőt. A jegy nem volt olcsó, bár ez is csak viszonyítás kérdése 99 EUR volt darabja, de mint már említettem, a fene se tudja, hogy lesz-e ég valaha lehetőségünk AC/DC koncertre menni, valamint úgyis akkoriban lesz a Zuram szülinapja is. Dorka is (akivel a blogon keresztül ismerkedtünk meg, és még azóta sem utáltak meg minket, vagy nem szóltak) is mozgásba lendült, mert az ő élete szerelme viszont rajongó. Dorka határozott egyéniség, ha valamit kitalál véghez is viszi, így az ő férje koncertjegyet kapott karácsonyra. Nem volt kérdés, hogy akkor hárman megyünk.

Én nem vagyok AC/DC rajongó, de azért szívesen mentem. Az albumot is beszereztük, és jó sokszor meghallgattuk a kocsiban. Készültünk.

Bevallom őszintén, hogy nagyjából a hátam közepére sem kívántam a koncertet, miközben hazafelé tartottunk Hollandiából. A koncert vasárnap este volt, hétfő munkanap, tudtam, hogy valamikor hajnalban fogunk hazaérni… ááááááááááá. Mindegy, összeszedem majd magam.

A koncert Hannoverben volt, az még plusz egy óra autózás oda, majd vissza. Annyira jó lenne, ha legalább olvasni tudnék az autóban, így nem mennének pocsékba ezek az órák, de sajnos olvasás közben  mindig rosszul leszek. Nem túl nagy kedvvel indultam útnak, de azért szépen lassan meggyőztem magam arról, hogy jobb, ha megpróbálok lelkesedni. Odafelé természetesen dugó volt az autópályán, így valamelyik alsó úton mentünk, ami plusz fél órát jelentett, de így is időben odaértünk. Bőven időben, még az előzenekar játszott.

A parkolás jól meg volt szervezve, csomó parkoló volt a koncert helyszínétől nem messze, és többen is irányították a forgalmat. Egy kis sétával el is értük a helyszínt. Rettentő komoly ellenőrzés volt, volt néhány beléptető kapu, ahol morc őrök megtapogattak mindenkit, a nők, azaz én is választhattam női morcot, mondtam, hogy nekem mindegy, de a női morcnál senki nem volt, így a női morc kiválasztott engem. A jegyre csak ránéztek, semmi vonalkód ellenőrzés, semmi. Természetesen volt jó pár jegyüzér, akik árulták a jegyeket, de erre nem volt szükségünk.

Jól beöltöztünk, mert óriási esőt ígértek, azért reménykedtünk, hogy megússzuk szárazon.

Elindultunk a színpad felé, de mások már jóval korábban elindultak, hisz kb. 80.000 emberről beszélünk. A korosztály nagyon vegyes volt, az öt évestől a kilencvenig mindenféle ember volt. Esélyünk nem volt a színpad közelébe férkőzni, de legalább az egyik kivetítőt láthattam, na meg itt is nagyon sok férfi hátat.

Sajnos a koncertről nem tudok áradozni, korrekt volt, talán ez a legjobb szó, de semmi több, leszámítva egy elég jó gitárszólót. Olyan érzése volt az embernek, hogy jöttek, lenyomták, megvolt, benne volt a programban, hogy két ráadás szám és ennyi. A hangosítás sem volt tökéletes. Lehet túl hátul álltunk ahhoz, hogy átjöjjön, a nem tudom mi, az AC/DC koncertérzés, vagy valami. Sajnos mire belejöttem, már abba is hagyták. Nem fanyalgok ám, mert máskor is elmennék, annak ellenére is, hogy a kedvenc számom nem hangzott el. A látvány is biztos jó volt, de nekem csak férfi hátak jutottak. Kicsi vagyok, ez van, már nem is fogok nőni. Úgy tűnik, hogy ez bizonyos események esetében hátrány. Ezután még haza kellett jutni, a parkolóból kiállni közel annyi idő volt, mint a koncert időtartama. Amikor 80.000 ember egyszerre indul el, az nem kis tömeget jelent. Azért eső szempontjából mázlink volt, mert akkor kezdett el szakadni, amikor már az autópályán voltunk.

A Zuram a születésnapja alkalmából szervezett egy fiús grillezést. Annyira nem voltam elragadtatva az ötlettől, mondtam is, hogy nem veszek részt sem az előkészületekben, sem a takarításban. A mosogatógép persze elromlott, és a mosogatásban sem akartam részt venni. Aztán persze előkészítettem a vendégszobát (mivel ketten nálunk aludtak), de nem akartam otthon lenni, ha már fiús parti.

Kisebbiknek szülinapi meghívása volt a bowling pályára, mondtam, hogy elviszem, és amíg tart a buli addig nagyobbikkal strandolunk az Allerseenél. Az időjárás több, mint kegyes volt hozzánk, 38 fok körül volt árnyékban. Kisebbiknek mázlija volt, a bowling center ugyanis légkondis. Én nagyobbikkal beültem egy étterembe ebédelni, de ott nem volt légkondi, így az udvaron foglaltunk helyet, de borzasztó meleg volt. Ebéd után lesétáltunk a partra, vagy inkább levánszorogtunk, ott már elviselhetőbb volt a hőmérséklet. Nagyobbik pancsolt, kártyáztunk, majd kis idő elteltével összeszedtük kisebbiket, de nem mentünk haza, hanem visszasétáltunk a tóhoz, ahol a lányok még pancsolhattak, fagyiztunk, játszottunk, de azért egyszer el kellett indulni haza, bár semmi kedvem nem volt a fiúpartihoz.

Hazaértünk, a Zuram és a barátai kint ültek az árnyékban és láthatóan mindenkinek melege volt, megitták az összes ásványvizemet, nem fogyott sem az étel, sem az alkohol. Nagyon csendes parti volt. Gyorsan kimentünk a lányokkal a Realba vízért, jeget is akartam volna vinni, de megvették az összeset, így fagyit vittem haza. Elég népszerű voltam, jég nélkül is. A parti ugyan éjszakába nyúlt, de tényleg inkább csak egy szolid beszélgetés volt, mint buli. Hajnalban még segítettem elpakolni, elmosogattam, majd vigyorogva közöltem a Zurammal, hogy látszik már az öregedés, és szerintem a buli mélypontja az volt, amikor 5 pasi Abbát hallgatott. A Zuram szerint neki ehhez semmi köze, mert az egyik barátja telefonjáról szóltak a zenék, és azon javaslatom, hogy legközelebb szervezzen egy Mamma mia estet, nem okozott nagy sikert.

A hőség másnapra sem csillapodott, egy hete olvastam az újságban, hogy 1881 óta nem volt ilyen meleg július a tartományban. Azt, hogy ez igaz-e nem tudom, de tény, hogy mióta itt lakunk még nem volt ilyen és ez már a harmadik nyarunk. Ismét az Allerseenél kötöttünk ki, a vízben elviselhetőbb volt a meleg. Egész délután nagyon jól elvoltunk, de mivel esőt ígért az előrejelzés, elindultunk haza este 7 körül, másnap amúgy is suli volt a lányoknak, nekünk meg munka. Nagyjából 10 perc elérni a tópartról a parkolóig, de hiába szóltam kb. ötször a lányoknak, hogy indulás, nem sikerült értelmezniük a kérést, és pancsikáltak tovább, a végén már a Zuram megfenyegette a lányokat, hogy otthagyjuk őket, ha nem jönnek. Nagy nehezen elindultunk, és már félúton voltunk, amikor feltűnt, hogy milyen különösek a felhők, nagyjából, mint a Függetlenség napjában, amikor jönnek a földönkívüliek. A Zuram felvilágosított bennünket, hogy szép, meg érdekes, de futás, ha ilyet látsz futás, de azonnal valami védett helyre. Mondta, hogy a Balatonon ő már tapasztalt ilyesmit, és soha nincs szép vége.

Elkéstünk, feltámadt a szél, futottunk ugyan, de tudtuk, hogy már mindegy. Pillanatok alatt törtek a fák, a szél karom vastagságú ágakat hozott felénk, falevelek, faágak kavartak körülöttünk, és elkezdett esni az eső. Már nem voltunk messze, elkaptam kisebbik kezét és húztam magam után. Közben már dörgött, villámlott. Elértük az autót és gyorsan bepattantunk. Hazajutni azonban már nehezebb volt, az autók sorban álltak a lámpánál, hogy ki tudjanak hajtani a parkból. Közben már nem esett az eső, hanem úgy szakadt, hogy semmit nem lehetett látni, egy perc alatt besötétedett. A Zuram persze tudja, hogy kell megnyugtatni a gyerekeket, amikor jó hangosan dörgött, akkor mindig megjegyezte, hogy hú ez itt csapott be, és azta milyen szél, csak ránk ne döntsön egy fát, kisebbik hazáig bőgött, pedig mondtuk, hogy a kocsiban nem eshet baja. A parknál útépítés van és az ideiglenes táblákat mellettünk borogatta fel a szél, szerencsére nem a kocsira. Hazaértünk, az úton állt a víz. A gyerekeket sikerült meggyőznöm, hogy nem fog beléjük csapni a villám, futás be a házba. Közben folyamatosan dörgött, villámlott, csomó autó állt meg a felüljáró alatt, gondolom jégtől tartottak, de az most nem volt.  Összeszedtük az udvarban a cuccokat, amiket mindenfelé szórt a szél. Még jó, hogy ebéd után  mindent bepakoltam, csak a kukát borította fel a szél, így némi szemetet kellett szedni. A városban és a környékben nem mindenkinek volt szerencséje, komplett tetőket szedett le a szél, és néhány autó sem úszta meg a közelebbi találkozást egy fával.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A legnehezebb az volt, hogy ebben a hőségben is kellett iskolába járni, még ha délutánra általában szerveztek nekik vizes programot, akkor is úgy jöttek haza, hogy csak vánszorogtak. De már csak pár hét volt a szünetig.

 

Reklámok

Karácsonyi vásár járás – Hannover

Be kell vallanom, hogy a karácsony soha nem volt a kedvenc ünnepem, de mára sokat javult a helyzet. Nem szerettem a rohanást, az ajándék vadászatot, azt, hogy mindenhol lenni kellett, de három nap alatt nehéz mindenkit meglátogatni, vagy fogadni, akivel ünnepelni szeretnénk. Azután az évek során kialakult egyfajta rendszer, ami működött és nagyon kellemesen telt a karácsony is, valamint a készülődés is. Nem kaptam piros kiütéseket az üzletekben, habár a mai napig nehezen viselem az október közepén felcsendülő Last Christmas-t bevásárlás közben, sőt a Last Christmas-t alapból nehezen viselem. Pláne mikor még Pesten valamelyik szomszéd augusztus közepén hallgatott végig egy Wham albumot, olyan hangosan, hogy én is jól halljam, különösen figyelt arra, hogy a Last  Christmas többször is felcsendüljön.

Hagyománnyá vált, hogy meglátogassunk több karácsonyi vásárt is, ezzel is segítsük a karácsonyra való hangolódást, szép díszeket nézegessünk, lássuk, érezzük a karácsony szellemét, hangulatát, he he he valójában a buli és a puncs érdekelt mindenkit. Mindig megnéztük a kerületben rendezett karácsonyi vásárt, a lányok ettek kürtős kalácsot, hatvanezerszer megnéztek mindent. Elmentünk a Vörösmarty térre, a program nagyjából ugyanaz, csak ez már mindenkinek jobban tetszett, elmentünk Szegeden is. Egy baj volt azért ezekkel a vásárokkal, volt forralt bor, de a puncs kínálat, hát nem fogható a bécsihez. Azt nem mondhatom, hogy a hangulat, a fények, vagy a programok szegényesebbek lettek volna, mint Bécsben, csak más. Először a Zurammal kettesben mentünk Bécsbe, egy éjszakát ott is aludtunk, hogy ne legyünk időhöz kötve. Nagyokat sétáltunk, megkóstoltunk pár puncsot, és az sem volt rossz, hogy kettesben tölthettünk némi időt. Az Einsteinben vacsoráztunk, ami mind a kettőnknek nagyon tetszett. A következő években már szerveztünk társaságot magunk mellé, jöttek barátok is velünk, így még jobb volt a hangulat. Gyerekek maradtak a nagyszülőkkel, ezt kimondottan felnőtt programnak gondoltuk.

Idén persze borultak a hagyományok, de karácsonyi vásár itt is van minden sarkon, tehát nem estünk kétségbe. Amennyi vásárt csak lehet végig látogatunk. Ez volt a terv. Mivel bemenni a belvárosba bármikor be tudunk, így Hannoverrel kezdtünk. Már reggel elindultunk. Előtte a Zuram utánanézett, hogy hová érdemes menni, mit érdemes megnézni, de ez teljesen felesleges volt, mivel bárki, aki bemegy a belvárosba, akár autóval, akár vonattal érkezik rögtön karácsonyi hangulatba botlott.

El is indultunk az állomásnál lévő vásárhoz. Kezdjünk akkor rögtön egy punccsal. Nos az rögtön kiderült, hogy ez nem Bécs, mert a választék nem épp olyan volt, mint a bécsi bőséges, de sebaj, lássunk hozzá. Lányaim nem szeretik a puncsot, így ez a probléma őket nem érintette. Forró csokit kértek, tejszínhabbal. Legyen. A Zuram pedig hozott kétféle forralt bort, egy fehéret és egy vöröset és kérte válasszak. Megemlítettem, hogy nem szeretem a forralt bort, mire közölte, hogy ez nem az, pedig még én is éreztem a nem túl kifinomult szaglásommal, hogy ez bizony bor. Mivel inkább vörösbor párti vagyok, így a vöröset választottam. Láttam a Zuram arcán, hogy nem erre számított, így felajánlottam, hogy jó, akkor legyen övé a vörös, de nem hagyta. A vörös, a Vikingek vére névre hallgatott. Belekortyoltam nem volt rossz, de azért ittam már jobbat is. Szépen megiszogattuk az innivalónkat, miközben azt hallgattuk a lányainktól, hogy ugye milyen szépek a mézeskalácsok, és ugye milyen jó lenne már, ha nekik is lenne. Nem feltétlenül értettünk egyet.

1426239_763204640359986_1793971895_n 1456112_763178997029217_1322570136_n

Ami meglepett, hogy ez a vörös izé szinte azonnal fejbe vágott. Emlékeim szerint Bécsben 3 bögrével is meg bírtam inni úgy, hogy különösebben nem okozott gondot, de itt ettől az egy bögrétől igen vidám hangulatba kerültem, és cseppet sem fáztam. Igazából senkit nem zavart az én vidám hangulatom, engem kivéve, és tudtam, hogy én bizony nem kérek több innivalót. Mégse szeretnék lerészegedni, na. Tudom, gyenge vagyok, hogy egy bögre elég, de hát ez van. Nem bírom. Elindultunk tovább, hogy nézelődjünk, akármerre mentünk, mindenfelé gyönyörű mézeskalácsok voltak, a lányok szerint. Addig duruzsoltak, amíg a Zuram megígérte, hogy amikor megyünk hazafelé, akkor kapnak egyet-egyet, de csak a végén, hogy ne kelljen cipekedni. Ha bárki azt gondolja, hogy innentől kezdve nem kellett hallgatnunk, hogy mennyire meseszépek a mézeskalácsok, és hogy ugye, hogy ugye, az téved.

Megálltunk a Kaufhof kirakata előtt, ami nagyon tetszett a lányoknak, és mi tagadás nekünk is. Mindenféle jelenetek voltak összerakva, és a szereplők plüssállatok voltak, amik mozogtak. Nagyjából vadnyugat témakörre épült az egész, volt erőd, meg bank, amit majmok raboltak ki, volt kocsma, és lakóház is. A főszereplők mackók voltak. A kedvencem a menetelő katona jelenet volt, ahol a menetelő katona mackók egyszerre masíroztak, kivéve a hátsót, akinek egy zöld üveg volt a kezében. Teljesen értettem, hogy mit érez. Elég sok embert érdekeltek a kirakatok, de valahogy mindenki úgy helyezkedett és annyi időt töltött el nézelődéssel, hogy mindent nyugodtan meg tudtunk figyelni, a legapróbb részletekig, egyáltalán nem volt tülekedés.

Ezután tovább mentünk, és ha már ott voltunk gondoltam nézzünk be a Primarkba. Hiba volt, karácsony nélkül is tömeg van, de most, embertelen. De nem is ez volt a baj, mert amit szerettem volna azt 3 perc alatt kiválasztottam, és annyi kassza ment, hogy nem volt lehetetlen kifizetni azt amit szerettem volna. A problémát az jelentette, hogy pisilnem kellett. Az, hogy ez teljesen természetes dolog egy bögre forralt bor után, az nem számít. Ha pillantással ölni lehetett volna, holtan esem össze. Zuram nem volt túl toleráns, és közölte, hogy én milyen gyerekes vagyok. És dühösen elkezdte keresni a mosdót. Erre persze én is dühös lettem. Simán agyunkra ment a tömeg. Azért írom, hogy agyunkra, mert ő is olvassa, amúgy igazából az ő agyára. Mert tömeg volt, meg meleg volt, meg egyébként is. A mosdó a próbafülkéknél volt, de ott annyian voltak, hogy nem jutottunk előrébb. Így visszamentünk a Kaufhofba, ahol megtaláltuk a mosdót. Lányaim suttogva közölték, hogy nekik is kell, de apukájuk már egész lenyugodott. Mindenki elintézte, amit el kellett intézni, és közösen el is döntöttük, hogy egy darab üzletbe nem tesszük be a lábunkat. Inkább irány a karácsonyi vásár. A lányok helyeslően bólogattak, mivel nem is tudták, hogy említették-e már, de annyi szép mézeskalácsot láttak.

Elindultunk az Óváros irányába, mert azt olvasta a Zuram, hogy ott van a vásár java, mert ott egy egész karácsonyi falut építettek fel. A lányok nem sokszor kérdezték meg, hogy ott is van-e mézeskalács. Átsétáltunk és tényleg megérte. Nagyon hangulatos volt. Nem jellemző, hogy tele lett volna pakolva bazár áruval, inkább vendéglátó egységek voltak kihelyezve. Sütöttek fánkot, kolbászt, gesztenyét, és volt természetesen jó pár puncsos is, de a lényeg a mézeskalács volt. Nem mintha nem sütnénk minden évben annyit, hogy nagyjából 62 gyereknek is sok volna. Nem, puncsot én már nem vállaltam be, de mivel éhesek voltunk ettünk Bratwurstot. Mi lányok, de a Zuram valami mást választott, valami olasznak kikiáltott olajban sült töltött lángosszerűséget, ami annyira rossz volt, hogy kidobta. A szagából ítélve 3 hete ugyanazt az olajat használták. Vett magának ő is egy kolbászt. Járt utat a járatlanért ugye… Bejártuk az egészet, és mivel már eléggé eltelt az idő elindultunk haza. Elindultunk volna, de ugye még nem volt meg a mézeskalács. Tehát elkezdtünk járkálni, mert habár eddig is megnézték az összeset, de kiválasztani, na az egy bonyolult folyamat. Némi ultimátum árán, miszerint 1 percet kaptok, és ha nem megy, akkor már indulunk is – sikerült. Elindulhattunk vissza az autóhoz. Ha valaki azt gondolja, hogy annyira fáradtak voltunk, hogy örültünk, hogy hazaértünk, az téved. Ahogy hazaértünk, egy gyors megbeszélés után, már mentünk is be a városba, hogy megnézzük a wolfsburgi vásárt is.

WP_20131130_002 WP_20131130_009 WP_20131130_012 WP_20131130_017 WP_20131130_034

Kirádulás, Hannover

Ha az ember a nyár nagy részét költözéssel tölti, pláne külföldre, akkor nem marad sem ideje, sem “kedve”, a kedven elsősorban természetesen az anyagi forrásokat értem, nyaralásra. Évek óta minden nyáron Horvátországban nyaraltunk, egy Biograd nevű helyen, ahol van egy nagyon jó kemping. Nem szeretek kempingezni, mert én már csak ilyen kényelmes típus vagyok, de itt lehet mobilházakat bérelni. Csodás zöld környezetben, egy kis ház kényelme. Imádtuk. Idén ez is kimaradt.

Tavaly mikor mentünk már azon vigyorogtunk, hogy olyanok vagyunk, ami ellen mindig is tiltakoztunk. Ugyanarra a helyre járunk nyaralni, mert megszoktuk, ahelyett, hogy kipróbálnánk egy csomó újdonságot. Öregszünk, ez van, de most mégis kiderült, hogy habár öregszünk, simán belevágunk egy új kalandba.

Természetesen hiányzott a családilag együtt töltött idő, amikor egy teljes hét csak arról szól, hogy pihenünk, játszunk, kirándulunk. A lányok a mamáknál nyaraltak, amíg mi a költözést intéztük, nagyon jól érezték magukat, de azért rákérdeztek, hogy lesz-e tengerpart. Elmagyaráztuk, hogy idén biztosan nem, de mindent megteszünk azért, hogy jövőre már ismét mehessünk. Addig is mivel egy új helyre költözünk, nem ismerünk semmit, bejárjuk a környéket, szétnézünk, hogy milyen programok vannak, mintha csak nyaralnánk.

Egyszer már nyaraltunk így a Zurammal kettesben, csak akkor nem költöztünk. Még Szegeden éltünk, fiatalabbak voltunk, és nem tudtunk elmenni nyaralni. Annyit tudtunk csak tenni, hogy egyszerre mentünk szabadságra, és turistát játszottunk. Sétáltunk a városban, beültünk étterembe, elmentünk múzeumba, rengeteget pihentünk. Utána pedig eldicsekedtünk mindenkinek, hogy milyen fantasztikus mediterrán hangulatú kisvárosban nyaraltunk, és milyen jó volt. Tényleg az volt.

Most is valami ilyesmit terveztünk, leszámítva hogy a Zuram nem tudott kivenni szabadságot, így a hétvégékre koncentráltunk. A vidámparkban már voltunk, de az éves belépő amit megvettünk, még egy csomó helyre jó, például az összes Legoland-be, vagy Sealife-ba, vagy a Tussauds panoptikumokba is. Legoland elég messze van ide, de Sea Life van Hannoverben. A nem állatkert szerető gyermekem is, mindig szívesen ment a Tropicariumba, tehát bátran vállalható volt a Sea Life.

Hannover nincs messze, már voltunk a Zurammal kettesben egyszer-kétszer, nekünk nagyon tetszik a város. Mikor először voltunk együtt a városban, akkor csak céltalanul sétálgatunk, hogy megismerjük a város hangulatát. Belebotlottunk egy bolhapiacba, ami nagyon tetszett, csuda dolgokat láttunk, régiségeket, szemetet, de modern dolgokat is. Sokkal több árus volt, mint vásárló. Nem maradhatott ki a sétáló utca sem, ahol rábukkantam a Primarkra, már első pillanatban tudtam, hogy fogok én itt még vásárolni, mert ahonnan mindenki minimum három teli szatyorral jön ki, ott tuti árulnak valamit.

Most ezek a dolgok kimaradtak, egyenesen a Sea Lifehoz mentünk, a közelben van egy hatalmas parkoló, tehát nem gond megállni, valamint miközben sétáltunk a bejárat felé, láttuk, hogy van egy hatalmas park, ami elég szimpatikus. Ha lesz kedvünk akkor kifelé jövet megnézzük.

http://www.visitsealife.com/hannover/

A Sea Life nagyon tetszett a lányoknak, és nekünk is. Valamiért elsőre azt gondoltam, hogy nagyobb, viszonylag rövid idő alatt körbe lehet járni, pedig nem mentünk gyorsan. Sőt igyekeztünk lassítani, mert folyton belebotlottunk egy anyukába, aki három gyerekkel volt, és a legkisebb végig sírt. Tudom, hogy nem egyszerű három kicsi gyerekkel, egyik sem volt 5 évesnél idősebb, de ha lehet nem gyereksírásban szeretném végigjárni a helyet. Lehet nem vagyok túl empatikus, vagy toleráns, annak ellenére, hogy nekem is vannak gyerekeim. Nem szóltunk egy rossz szót sem, csak igyekeztünk lassabban menni, hogy elhagyjanak minket. Ez nem jött össze.

A lányok még a bejáratnál kaptak egy kis füzetet, és az volt a feladat, hogy felfedezzék az elrejtett pecsétnyomókat, és minden állomásnál össze kellett gyűjteniük egy pecsétet. Az egyik pecsétnyomó nem működött, ezt hallgathattuk is egy darabig, hogy akkor most nem lesz meg az összes, és nem teljesítették a feladatot, és ez így nem jó. Ilyen kegyetlen ez a világ.

Sok tengeri élőlényt megnéztünk, nagyon szép a növényzet. Épp krokodil etetésre értünk oda, de annyian szerették volna látni, hogy hogy eszik a krokodil, hogy ezt inkább kihagytuk, pedig egyszer szívesen megnéztem volna egyet mozgás közben, mert amiket eddig láttam egy sem mozgott, ki tudja éltek-e egyáltalán.

KépKépKép

Van polip is, de nem nagyon láttuk, mert elbújt, nem baj lesz miért menni legközelebb is. Mivel tényleg nem egy egész napos program, ezért amikor kijöttünk, még időnk és kedvünk is volt, hogy átsétáljunk a szemben lévő parkba.

http://www.hannover.de/Herrenhausen

A Herrenhäusen Gärten azonban már több, mint egy egy-két órás séta, mivel a park óriási és gyönyörű. A lányok azért jobban élvezték a Sea Life-ot, de miután elkezdtek rohangálni, fogócskázni, meg apukájuk minden szökőkútba megpróbálta bedobni őket, utána már nem kérdezgették, hogy mekkora még a park.

Nagyjából minden 20 m2-re jutott egy menyasszony vőlegény kombináció, közkedvelt helynek tűnik az esküvői fotózás szempontjából is. Próbáltuk rábeszélni a gyerekeinket, hogy egy-egy vőlegényhez szaladjanak oda Papa, Papa felkiáltással, de nem akartak ebbe belemenni. Pedig szerintünk feldobta volna a fotózás hangulatát. Mókás volt látni a menyasszonyokat, amint csoda magassarkúikban egyensúlyoznak az apró köveken. Felrémlett a mi esküvői fotózásunk, pláne, hogy az indiai vendégekkel most néztem végig újra az egész albumot. Jaj, szegények.

Közel sem jártuk be az egészet, és remélem most ősszel is elmegyünk megnézni. Persze jó lenne, ha elállna az eső, mert most már nagyjából 1 hete minden nap esik, és nem is keveset.

WP_20130713_064 WP_20130713_078 WP_20130713_087WP_20130713_076

Ezután már hazaindultunk. Ami nem is csoda, a lányok elfáradtak, mind éhesek voltunk. Azt terveztük, hogy majd Hannoverben eszünk valahol, de ezt a környéket egyáltalán nem ismertük, így inkább elindultunk haza.

Hétköznap Zuram dolgozott, én meg nyaraltam a lányokkal. Nagyon jó strandolási lehetőség van az Allersee-nél. Voltunk már kint a tó partján, így mivel jó idő volt felkerekedtünk a lányokkal, strandcucokkal, rollerekkel és elindultunk. A tavat nagyon jó minőségű út veszi körbe, ahol lehet futni, biciklizni, rollerezni, görkorizni, és ezt sokan csinálják is. Én a roller mellett döntöttem, viszonylag egyszerűbb kezelni, mint a bicajt, vagy a görkorit. Alapból strandolni mentünk, de tudtam, hogy kelleni fog a roller is.

A tónak kiépített homokos partja van, röplabdapályák, nagy zöld területek, és nyáron sok ember. Odaértünk, lecipeltük a cuccot a partra. A lányok futottak játszani a vízbe, én meg olvasgattam. Mindkettő tud úszni, de megbeszéltük, hogy meddig mehetnek el, és persze szemmel tartottam őket. Erre nem nagyon volt szükség, mert úszás helyett inkább homokoztak, természetesen vittük a homokozó készletet is. Építettek, kavicsokat gyűjtögettek.

A parton leginkább családok voltak, főként nők a gyerekeikkel, apák biztos dolgoztak, akár csak nálunk. Német szót nem igen hallottam, leginkább oroszok voltak a környezetünkben. Annyi év orosz tanulás után, életemben először vettem hasznát “nyelvtudásomnak”, és kicsit bele is könnyeztem, hogy értem azt amikor anyu így szólt a gyerekéhez: igyi szudá. Már megérte!

Egyszer csak feltámadt a szél, és vitte a homokot rendesen. Gondoltam mindjárt vége, de nem. A szél szép szabályos nagy körben mozgott, és felkapta a napernyőket, gumilabdákat, matracokat, felfújós csónakokat és vitte körbe-körbe. Elég nagy forgószél volt. A németek, és oroszok elkezdték kiabálni, hogy tornádó, tornádó, de nem ijedt meg senki, inkább vidám nevetés kíséretében. A lányok épp a közepére kerültek, láttam, hogy lehajtott fejjel állnak, és kering körülöttük egy sárga-fehér csíkos napernyő, egy gumimatrac és két labda. Ők persze nem sokat láttak ebből az egészből.

A szél megunta, felkapta az összes holmit, amit csak bírt, és a tó közepén letette. Pár srác elkezdett úszva menni a holmikért, de azok csak szépen sodródtak a túlpart felé. A helyzet mégis megoldódott, mert ketten bepattantak egy csónakba, mindent összeszedtek, majd kiosztották. Sok napernyőt megviselt ez a kis közjáték, eléggé töröttnek tűntek.

Amikor megunták a strandolást, összepakoltunk és elindultunk sétálni, illetve ők rollereztek. Nagyon élvezték, mert van egy hullámosra kiépített rész, aminek van egy kis lejtése, és ott számtalan kört mentek fel-le, fel-le. Végül felsétáltunk a gömbökhöz, Zuram nem volt velünk, így nem kellett senkit győzködnöm, hogy megéri felmászni, arra a hatalmas dombra. Innen egy másik tóra lehet rálátni, és persze oda is lehet menni. Itt van ugye a kiépített vízisí- és wakeboard pálya, egy darabig nézték és eldöntötték,  hogy ezt már pedig ki kell majd egyszer próbálni. Szerintem is, majd egyszer.

images images1WP_20130709_007 WP_20130709_010