Másnap reggel felébredtünk. Az időeltolódás egyáltalán nem okozott gondot, az első nap délutánján jelentkező fáradtságon kívül mást nemigen tapasztaltunk, talán csak annyit, hogy nyaraláshoz képest mindig elég korán ébredtünk. Elindultunk reggelizni. A hotelnek két bejárata volt, az egyik a recepciónál, a másik pedig az éttermen keresztül, mi az éttermes résznél közlekedtünk, ott volt a lift is, meg azon a felén volt a szobánk is. A lift nem járt gyakran, de legalább akkor is tele volt, ezért megpróbáltuk a lépcsőt, de az meg vicces módon az épület mögötti nem túl impozáns utcára vezetett, melynek amolyan sikátor jellege volt, maradtunk a liftnél.
Leértünk reggelizni, rajtunk kívül egy család üldögélt egy asztalnál és ők eszegettek. Tányér azonban nincs, semmi. Álltunk egy kicsit hátha jön valaki, mert a személyzet sem volt sehol, így segítséget sem tudtunk kérni. Álldogáltunk még egy keveset tanácstalanul, de semmi, végül észrevett kisebbik egy polcot, amin tányérok vannak, így odamentem, hogy levegyek annyit, amennyire szükségünk van. Itt először találkoztunk nem papír-, vagy habtányérral. Amint megfogtam volna a tányért, ott termett egy srác, gondolom pincér, vagy nem tudom, és közölte, hogy én ne nyúljak a tányérokhoz. Jó, nem nyúlok. Fogott néhány tányért, és a pultra rakta, majd közölte, hogy különben is először le kell jelentkezni. Jó, de mégis kinél, ha nincs itt senki? Akkor is, először le kell jelentkezni. Ismétlem, mégis kinél? Ezzel el lettünk volna egy darabig. Na jó – gondoltam magamban – te öcsém, itt buktad a borravalót, hiába van kitéve az a nagy bödön tipps felirattal, én abba nem dobok semmit. Nem olyan nehéz engem felbosszantani. Persze, mindenkinek lehet dolga, és tűnhet el pár pillanatra a reggeliztetéstől, de konkrétan itt később, vagy öten dolgoztak, és most meg sehol nem volt senki, a stílus meg lehet, hogy amolyan megszokott arrafelé, de én ezt nehezen viselem. A reggeli egyébként nem volt valami bőséges, sőt kimondottan egyszerűnek mondanám. Kenyér, lekvár, vaj, joghurt, kétféle gabonapehely, víz, narancslé, kávé és mellé egy étlap, hogy mit tudunk még rendelni, és mennyiért, oh majd elfelejtettem volt pár gyümölcs. Rendelni, vicces. Senki sem rendelt, és este sem szedték szét a vendégek az éttermet, kezdtem sejteni az okát. Én elvagyok vajas kenyéren két napig, nem gond, de a gyerekeim enyhén csalódottak voltak, és ahogy a többi vendéget figyeltem, ők is. A felnőttek még csak-csak, de a gyerekek nem igazán tudtak mit választani, inkább csak kenyeret rágcsáltak. Sebaj, ott van a sarkon a bolt, majd veszünk kisebbiknek valamit, nagyobbik elvolt a lekváros kenyérrel, de kisebbik nem szereti a lekvárt, nem eszik gyümölcsöt, a gabonapelyhekért sem rajong, vajas kenyérhez meg nem volt kedve, hát mondhatjuk, hogy válogatós, de egy felvágottas kenyérrel már kibékült volna, vagy egy gofrival. Egy gofri jó lett volna. Itt nem volt zabkása sem, tehát még valami kekszet is kellett vadásznunk.
Átsétáltunk a boltba, ahol vettünk egy szendvicset, ami nem volt finom, de kisebbik megette, már feladta azon reményét, hogy valami finomat reggelizzen. Mindegy, itt vagyunk Miamiban és ez a lényeg. A boltból visszafelé menet rábeszéltem a Zuramat, hogy menjen be az olasz kávézóba, mert már napok óta nem ivott rendes kávét, itt hátha kap egy espressót. Láttam, hogy van kis poharuk! Be is ment, és elkezdte magyarázni, hogy ő olyan igazi olasz kávét szeretne, nem ám úgy bögrében, pici pohárban, espressót, vagy egy ristrettót, tulajdonképpen mindegy melyik, de lécci egy rendes kávét. A pultos csaj nem értette, ekkor a Zuram próbálta elmagyarázni, hogy csak pici vízzel főzze, nehogy, hosszú kávé legyen, a csaj nem értette, ekkor a Zuram már feladta volna, de odalépett egy srác, és mondta, hogy inkább neki mondja, hátha tud segíteni. A Zuram újra elmondta, hogy egy amolyan rendes olasz espressót, ha lehetne, mert már úgy szeretne inni egy rendes kávét, nem a bögréset. Kérdezte a srác, hogy olasz-e azért kéri, mire a Zuram mondta, hogy nem, és egyébként Németországból jöttünk, erre a srác váltott és németül beszélt tovább, hogy hát ő is Németországból való, egyébként török, de a felesége német, és a felesége munkája miatt vannak itt, és pontosan tudja mire gondol, majd ő mindjárt főz neki egy rendes kávét. Így is lett. Már meg is javult a reggel.
Még utána akartunk járni, hogy honnan indul a városnéző busz. Ezzel kapcsolatban volt egy kis vitánk, mert a Zuram mondta, hogy majd körbeautózunk, de szerintem vezetés közben ő nem sokat lát, végül találtunk egy megfizethető megoldást, és még hajós kirándulás is volt a csomagban. Lementünk a recepcióra, és megkérdeztük a portást, hogy tud-e erről valamit, mondta, hogy sajnos az amit kinéztünk messzebbről indul, de tud egy másik céget, és őket ajánlja, egy baj van vele, hogy a busz zárt és légkondis. Na, az pont nem baj, sőt inkább előny. Az ár azonban nem tetszett, mondtuk, hogy mi olcsóbbat találtunk, akkor megyünk azzal. Erre simán azt mondta, hogy jó, akkor ő még olcsóbban adja. Legyen. Még volt idő az indulásig, addig lementünk a strandra, most azonban nem vittünk magunkkal semmi olyasmit, amit féltenem kellett volna, így én is tudtam pancsolni kicsit a lányokkal.
Érdekes egyébként, hogy a borravaló mindenhol kötelező jellegű, és elvárt, nem 10% mértékben, tudom, ezt már írtam, de emiatt elég kiszámíthatatlan, hogy a végén összességében mennyit fog fizetni az ember, és ez eléggé zavaró lehet. A szállodai szobákba sokszor be van készítve egy boríték, ha elégedettek vagyunk a takarítók munkájával, akkor honorálhatjuk nyugodtan, ha már fizettem egy szolgáltatásért, akkor azért még nyugodtan fizethetek pluszban, de egy outletben, egy üzletben lehet alkudni simán, többször is előfordult, hogy rákérdezett a Zuram, hogy van-e valami extra kedvezmény, amire a legtöbbször a: van, volt a válasz. Volt, hogy az eladó nem tudta, odahívott egy másik eladót, aztán kihívták az üzletvezetőt, és a végén csak kaptunk az össz. vásárlási összegre 10% kedvezményt. Mondjuk a Zuram nem szívbajos, alkudott ő már Pesten is bútorboltban például, és ott is sikerrel járt, nekem eszem ágában sem lenne megpróbálni. A Zuram vont is némi párhuzamot Egyiptommal, kb. ott tartották ennyiszer pluszban a markukat pénzért, és alkudni is hasonlóképpen lehetett. Persze az alku Egyiptomban természetes, itt nem gondoltuk volna, de mégis.
A strand után vártuk a buszt a recepción, mert ott vett fel bennünket, majd oda is vitt vissza. Közben emberek jöttek-mentek, ekkor jöttünk rá, hogy ha kérünk adnak frissen mosott strandtörülközőt, na nekünk erről sem szólt senki, mondjuk használtuk a sajátunkat, mindegy, ezután jött egy hölgy, aki az Evergladesből érkezett, valamelyik hajóztatós társaságtól és mindenféle szórólapot hozott, a hölgy áldott állapotban volt, beszélgetett a recepcióssal, hogy kicsit aggódik, mert a baba a hurrikán szezonban fog érkezni, de végül is megállapodtak abban, hogy semmi gond, legalább el lehet nevezni a gyereket egy hurrikánról és az milyen menő. Fő a pozitív hozzáállás.
Tényleg légkondis busz volt, de nem volt annyira hideg rajta. A sofőr mesélt út közben, először angolul, majd spanyolul mondta el a dolgokat. Ez a lányoknak nagyon tetszett, főleg nagyobbiknak, aki mindkét nyelvet tanulja, és ez a nyaralás jó volt arra, hogy kicsit lelkesebben álljon a spanyol tanuláshoz. A busz még csak félig sem volt, így mindig átültem arra az oldalra, amelyikről a sofőr beszélt. A város lenyűgöző, az épületek, no nem csak az Art Deco negyedben van látnivaló, inkább úgy fogalmaznék, hogy nehéz olyan helyet találni, ahol nincs. Mondjuk nekünk minden érdekes volt, nem csak a felhőkarcolók, hanem azok a típusú házak is, ahol láthatóan nem a sztárok laknak, és habár látszik, hogy a ház lakott, csoda, hogy nem dől össze, a lányok meg is kérdezték, hogy ezekben most akkor tényleg laknak-e.
Megálltunk Little Havanaban, a Domino Parkban, ez utóbbi mondanom sem kell, hogy arról nevezetes, hogy a helyiek ott dominóznak, naphosszat. Itt is sétáltunk egyet, van egy csomó étterem, büfé, szivarkészítő-műhely, bazár, ahol mindenféléért lehet pénzt kiadni. Egy utcával lentebb sétáltunk, és ott már nem a turistáknak szóló kirakatot láthattuk, hanem a mindennapi életet, ami cseppet sem tűnt fényűzőnek. Jó lett volna beülni valahová egy kávéra, vagy enni valamit, de ez kimaradt, mert lassan indult tovább a busz.
A busz innen a kikötőbe vitt bennünket, ahol megkaptuk a hajójegyünket, és indult is a hajós kirándulás. A sofőr egy rövid kiselőadásban beszámolt arról, hogy miért is érdemli meg ő a borravalót, milyen ügyesen dolgozott aznap, és mennyi mindent mesélt. Kapott is mindenkitől valamennyit.
A kikötőből kihajóztunk, még jutott hely az első sorban, de fel is lehetett állni, hogy a nyitott ablakokon keresztül nézelődjünk. A kapitány, vagy nem kapitány, mert gondolom a kapitány a hajót vezette, szóval a fiatalember rögtön a biztonsági előírásokkal kezdte, hogy mindenki vigyázzon a gyerekére, ne engedje egyedül mászkálni, valamint lépcső, a lépcsőt szabadon kell hagyni, mert vészkijárat, és lépcső, ne essünk le rajta. Floridában biztos baromi sok ember esik le lépcsőkön, ha itt is ennyiszer kell elmondani. Jó, hát ennyit még csak sikerül megjegyezni, de mivel mi felnőtt jegyet kellett fizetnünk a gyerekek után, így úgy döntöttem, hogy ők már felnőttek, mászkálhatnak egyedül. Nem is szólt rájuk senki, nem úgy a Zuramra, aki indulás után 5 perccel állt a lépcső mellé, elállván a vészkijáratot, nem tudom, mit nem értett, de szerinte csak ott volt hely fényképezni. Az elején mindenki tolongott, hogy mindent lefényképezhessen, de ahogy telt a túra úgy nőtt a luxus, és csökkent a varázs, vagy a fényképezkedési kedv. Jöttek az infók, hogy mi mennyibe kerül, hogy ki és miért hozta létre a Star Islandet, hogy melyik hídon milyen filmet forgattak, kinek melyik a háza. Értem én, hogy jó itt befektetési céllal házat venni, de lakni? Naponta többször megy el kirándulóhajó a házak között csak azért, hogy a sztárok házait lefotózhassák. Egy idő után mondjuk én fel is adtam, mert nem is emlékszem pontosan, hogy melyik kié. Azt tudom, hogy embert csak Usher házánál láttunk, ami egyébként még csak nem is tetszett. Gloria Estefáné tetszett a legjobban, az úgy néz ki, mint amiben laknak is. A kirándulóhajónkat közben yachtok, meg motorcsónakok kerülgették, melyeken bulikáztak a gazdagok, a többség még integetett is. Érdekes volt látni a valóságnak ezen szegletét is. Nem tudom, hogy mennyi az igazság abból, amit mondott az idegenvezető, és mennyi a mese, de tulajdonképpen mindegy is, hisz ez az egész egy afféle kirakatnak tűnt, ahol mindenki a vagyonát mutogatja. Volt eladó telek, szóval ha valaki be szeretne fektetni tuti van lehetőség. Mi nem szeretnénk, de csak azért nem, mert megtudhattuk, hogy Stallone is vett itt házat, de két nap után el is adta, mert hangosak a szomszédok, és folyton jönnek ezek a béna kirándulóhajók, meg a paprazzik, hát ebből mi sem kérünk, amúgy elgondolkodtunk volna, még jó, hogy hallottuk ezt a sztorit. Hangos szomszédok, még mit nem!
A hajóról nem lehetett olyan egyszerűen leszállni, a kijáratnál ott állt bájos idegenvezetőnk, egy dobozzal a kezében, természetesen ő is felhívta rá a figyelmünket, hogy milyen jól dolgozott, és mennyi mindent mesélt, meg a hajóval sem volt semmi gond, így ő és a személyzet többi tagja is megérdemli a borravalót. Kicsit számomra visszatetsző volt, hogy egy akkora helyen tudtunk csak kiszállni, ahol egy ember fér át egyszerre, és ott állt emberünk a dobozzal, így igazán nem is lehetett kihagyni a borravalót, úgy, hogy az út közben is már kérték párszor, hogy aki a pult felé jár dobjon már be egy kis pénzt a személyzetnek. Számunkra ez kissé furcsa, mert egyszer már jegy formájában fizettünk a szolgáltatásért, de lassan kezdtünk hozzászokni, hogy itt más a rendszer.
A kirándulás végén volt még időnk a kikötőben nézelődni, amit meg is tettünk. Ha akartunk volna, itt is nagyon sok pénzt költhettünk volna, de kinek van ahhoz mindig kedve? Olyan jó, hogy minden sarkon van egy Disney bolt. Megérkezett a busz, fel is szálltunk. A sofőr elmondta, hogy senkire nem fog várni, amikor idő van, ő el fog indulni. A tizenvalahány helyett, mindössze hatan ültünk a buszon, hogy a többiekkel mi lett, vagy hogy mentek haza, fogalmam sincs. Tettünk még egy hatalmas kört a városban, és csak annyiban voltam biztos, hogy alig láttunk valamit, de ez van, két napba nem igazán fér bele több. Miamiban ennél sokkal több van, parkok, kirándulóhelyek, programok, de mindent nem lehet.
Estefelé értünk vissza a hotelhez, minden pihenő nélkül indultunk sétálni és vacsorát keríteni. Elsétáltunk a kubai étterem felé, de az utcán állt a sor vége, na akkor ez kimarad, így csak úgy találomra sétáltunk tovább, hogy ha találunk valami szimpatikusat, akkor bemegyünk. Errefelé legalább már nem csak a csillogó Ocean Driveot láttuk, nem csak a szállodákat, hanem a hétköznapi életet, mármint nekünk nem hétköznapi. Találtunk egy hamburgerest, ahol amolyan látványkonyha szerűen készítették el a rendelésünket, a krumpli sem volt fagyasztott, és magunk válogathattuk össze, hogy mit kérünk a hús mellé. Nagyon finom volt, de rajtunk kívül mindössze ketten üldögéltek az étteremben. Ez után természetesen nem hagyhattuk ki az esti tengerpati sétát, hogy elköszönhessünk Miamitól, mert másnap már várt minket Key West, vagy inkább mi vártuk, hogy ott lehessünk.
Nagyon sok film, sorozat játszódik Miamiban, nekem személyes kedvencem a Dexter című sorozat, most a sztorit hagyjuk, de a város miatt is megéri nézni, számomra például teljesen élethű, hogy sok filmmel ellentétben itt mindenki izzad, legalábbis az első pár évadban (a többit még nem láttam, folyamatban van), szóval mindenki izzad, mert azt azért megtapasztalhattuk, hogy meleg van, nagyon, meglepő módon, azonban ehhez is nagyon gyorsan alkalmazkodtunk.