VOR-Alicante-2018

Végre, végre indulhattunk a VOR faluba, a verseny megnyitójára. Volt aki lelkesebb volt, volt aki kevésbé, de azért ki senki nem hagyta volna. Hágában is elég jó volt a rendezvény, pedig az “csak” egy megálló volt, viszont ez meg a megnyitó. A kapunál elég sokan várakoztak, de gyorsan ment a beengedés, de előtte volt egy kis biztonsági vizsgálat, táskába nézés ilyesmi. Természetesen volt nálunk egy üveg ásványvíz, amit ki kellett nyitni, és két lehetőség volt, meginni, vagy kiönteni. Megittuk, mert azt gondoltuk, hogy bent drága lesz az innivaló, és nem tudtuk, hogy lesznek-e ivókutak. Minden belépő kapott egy kupont, én nem, de ez nem is tűnt fontosnak. Kisebbik már örült, hogy tuti ezért adnak valamit, és már be is állt az első sorba, ahol feltehetően osztogatnak valami nagyon fontos dolgot, de mire sorra került a nagyon fontos dolog már el is fogyott. Nem tudtuk meg mi volt az, talán toll, talán matrica. A mellettünk álló sorban viszont a kuponért cserébe kulacsokat osztogattak, hogy a bent lévő ivókutakból meg lehessen tölteni azokat, és tudjunk inni. Ez elég jó ötlet volt, sokan többször is sorba álltak kuponért, és én is visszamentem egyért. Megkaptuk a kulacsokat, kisebbik végig izgult, hogy vajon milyen színűt kap, mert a dobozokon volt pink, zöld, meg kék, de rájöttünk, hogy csak szürkét adnak. Erről ez jutott eszembe: Trabant

A hivatalos megnyitóig még volt egy kis idő, ezért körbe néztünk. A kikötő U alakú volt, és a bejárattól lehetett jobbra is meg balra is menni. Mi balra indultunk el, mert arra volt a színpad, és úgy sejtettük, hogy ott lesz valami. Volt, de tévedtünk, mert nem az. Nem kis távolságot kellett lesétálni, de ezért voltunk ott, közben a lányok begyűjtöttek néhány képeslapot és posztert, de azért elég csalódottak voltak, mert Hágában pólót, esőkabátot, napszemüveget kaptak, ahhoz képest ez semmi. Nem győztem mondani, hogy nem ezért jöttünk, de kisebbik közölte, hogy ő már pedig ezért, és ugye én sem gondoltam komolyan, hogy ő a hajók miatt jött. Nem.

Megnéztük a hajókat, illetve nagyobbik és az apja megnézte a hajókat, én meg kisebbiknek kerestem árnyékot, ami nem volt, de megtaláltuk az ivókutat, ami tök jó volt, leszámítva azt a tényt, hogy langyos víz folyt belőle, a semminél jobb. Nagyobbik beállt egy sorba ahol egy csörlőt lehetett kipróbálni, nem mintha nem látott volna még csörlőt, de, ilyen típusút még nem próbált, és szerette volna, ráadásul mérték a sebességet is, hogy milyen gyorsan tudja tekerni, de mindig amikor sorba került volna, akkor beugrott elég egy szemfüles gyerek, és már harmadszor  maradt le, amikor is kezdődött a menj közelebb, de én nem vagyok olyan, de tolakodj, de én nem tudok – párbeszéd, aminek naná, hogy sírás lett a vége. Megbeszéltük, hogy ez így nem fog menni, itt bizony ez megy, tolakodni kell és kész. De ő azt nem tud, de akkor lemarad, akkor lemarad. Ennyiben maradtunk.

Elsétáltunk a színpadig, ahová nem engedtek be, mert ott csak koncertek lesznek, megnyitó nem. Volt térképünk, ahol az volt, hogy a megnyitó nagyjából mindenütt lesz, de azt meg nem tudtuk elképzelni, hogy hogy. Visszasétáltunk majdnem az U betű közepéig, ahol is kisebbik közölte, hogy most ő igényelne egy mosdót. Hurrá! Azt a színpadnál láttam utoljára, megbeszéltük a Zurammal, hogy én visszamegyek kisebbikkel, ő meg várja nagyobbikkal a megnyitót, mi meg sietünk vissza. Dehogy siettünk. Már alig bírtunk menni, és visszafelé pont nem volt sor annál az épületnél ahová egy hajó volt kiállítva, kettévágva, hogy meg lehessen nézni mennyi helyen, milyen körülmények között élnek a versenyzők a verseny ideje alatt. Reménykedtünk egy légkondiban ezért bementünk. Ez mondjuk volt Hágában is, tehát már láttuk, de azért megnéztük még egyszer, és újra megállapítottuk, hogy ez nem nekünk való.

Közben a Zuram már vagy nyolcszor hívott, csak én nem hallottam, mert elkezdődött a megnyitó. Rohantunk vissza, amikor is kérdőre vont, hogy hol a manóban voltunk. Mondtam, hogy egész a színpadig vissza kellett mennünk, mert ott voltak a mosdók. Láttam, hogy nem érti, én meg nem értettem, hogy miért néz rám úgy, mintha elment volna az eszem, de akkor megmutatta, hogy pont onnan indultunk el, ahol szintén mosdók voltak, csak hogy én azt nem vettem észre. Sebaj, sétáltunk egy kicsit, nem kicsit.

A megnyitó valóban elkezdődött, és két nagy csapat ment végig az U alakú kikötőn. Lányok és fiúk. Mindkét csapat be volt öltözve, és táncoltak élő zenére, mivel minden táncos csapatot élő zenekar kísért. Fantasztikus hangulatot csináltak. Kalózoknak vagy nem tudom minek voltak beöltözve. Nagyobbik óriási változáson ment keresztül az alatt a 20 perc alatt, amíg nem láttam. Simán odament a kalózokhoz és kérte, hogy fényképezkedhessen velük, sőt láttam, hogy még beszélgetnek is. Mikor visszajött hozzám megkérdeztem, hogy mi történt, mire ő közölte, hogy fantasztikus a hangulat, nagyon jól érzi magát, és ha nem megy oda, nem lesz fényképe. Tényleg? Ezután megkérdeztem, hogy mégis milyen nyelven kéri a fotókat, és beszélget, mire azt válaszolta: -angolul, tudod anya, én tanulok angolul. -Komolyan? Tudtam ám, de azt nem, hogy meg is mer szólalni. Nem akartam elrontani az örömét, így nem emlékeztettem az egy órával ezelőtti sírásra. Azért még megkérdeztem, hogy mégis miről beszélgettek, mire elmesélte, hogy semmi különös, csak megkérdezték, hogy honnan jött, mire mondta, hogy Magyarországról. Aha! Ő is össze van ilyenkor zavarodva, de a Zuram már kijavított sokszor, hogy nem, mi Németországból szokunk már érkezni. Nagyobbik erre mondta, hogy de tulajdonképpen oda  meg Magyarországról, és most meg Hollandiából repültünk, tehát több helyes válasz is létezik. Mé’ nem az apukájával beszélget?

Követtük egy kicsit a táncosokat, lelkesen videóztunk, fényképeztünk. Még kisebbiknek is tetszett, mivel fúvós zenekar volt, és volt trombitás is. Egy idő után viszont ugyanazt a koreográfiát ismételgették, így elérkezettnek láttuk az időt, hogy bemenjünk a VOR múzeumba. Így is tettünk. Volt légkondi. Természetesen itt is az volt az első kérdés, hogy honnan jöttünk, de szerencsére a Zuram válaszolt, így nem jöttem zavarba. Nem nagy meglepetés, ha azt mondom, hogy a múzeumban a VOR történetét tekinthettük meg, modelleket, útvonalat, és egy csomó olyan dolgot, ami a vitorlázókat érdekelheti, kisebbiket meg nem, így mi mindig jó pár lépéssel előrébb jártunk, mint azok, akik érdeklődtek. Volt egy nagy szimulátor, két hajót lehetett versenyeztetni egymással. Egy hajót két embernek kellett irányítani. Volt egy nagy kivetítő azon lehetett követni a hajók mozgását, na meg látni, hogy merre kell menni. Egy ember állt elől, neki is kellett tekergetni valamit, valami oszlopon, a másik meg hátul és előtte is volt egy oszlop, amin mindenféle dolgot lehetett állítani. Nagyobbik és a Zuram beálltak az egyik hajóhoz, én meg kisebbik a másikhoz. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a mi csapatunk arra se jött rá, hogy mit kell csinálni, amíg a Zuram meg nagyobbik olyan lelkesen “vitorláztak” hogy csak na. Totál ugyanazt hallottam, mint edzésen, állítsd szélnek, félszél, figyeld a vitorlát, meg ilyenek, amíg a mi hajónk továbbra is egy helyben állt. Ekkor javasoltam kisebbiknek, hogy ne égjünk tovább, menjünk. Ekkor egy srác megszólított bennünket, magyarul, és megdicsérte a Zuramékat, hogy milyen jól megy nekik. A Zuram megköszönte, és mondta, hogy ők vitorláznak és azért. Volt egy terem, ahol vetítés volt, és pont azt a részt sikerült megnéznünk, amikor megemlékeztek egy versenyzőről, aki a verseny során veszítette életét. Nem volt túl vidám, így egy idő után javasoltam, hogy menjünk. Ez mondjuk jó alkalmat adott arra, hogy nagyobbik elbeszélgessen arról, hogy milyen fontos a biztonsági előírásokat betartani. Kifelé a múzeumból még ott volt egy shop, ahol mindenféle VOR-os dolgot lehetett venni, de nagyon drága volt. Nagyobbik azóta gyűjti a pénzét, hogy egy pulcsit meg tudjon majd venni magának, amikor idén megyünk Hágába.

Az U betű másik szárát már nem szerettem volna megnézni, mivel reggel óta gyalogoltunk, és már éhesek is voltunk, meg fáradtak is. Javasoltam, hogy menjünk és vacsorázzunk. Menjünk vissza a táblácskás helyre, az jó volt, finom volt, olcsó volt. El is indultunk, és eléggé meglepődtünk, hogy kint áll a sor az utcán, arra várnak a népek, hogy szabaduljon egy asztal. A Zuram azért bement érdeklődni, de neki is csak annyit tudtak mondani, hogy sor, várni kell. Az utcán is voltak asztalok, ott is volt kiszolgálás, de ott csak állni lehetett, és ahhoz nem volt kedvem. Átmentünk egy másik helyre, ez egy hálózat, több ilyen étterem is van a városban, Lizarran a neve. Itt is nagyon jó tapasokat  ettünk, de azért drágábban, mint a táblácskásban. Itt nagyjából az utolsó szabad asztalhoz ültünk le, és még javában vacsoráztunk, amikor hallottuk, hogy vége a megnyitónak, nagyon hangos volt a tűzijáték. Egyszer csak elkezdett özönleni a tömeg, és elég sokan akartak vacsorázni, mindenhol várt valaki egy asztalra, hogy felszabaduljon, de úgy láttam ez bevett szokás, senki nem türelmetlenkedett, a pincérek fejben tartották, hogy kinek melyik asztalt ígérték. Mi lassan elindultunk haza.

Másnap vegyes napot terveztünk, strand is és VOR is, először VOR természetesen. Megnéztük a programot, és lehetett vitorlázni, meg volt egy régebbi versenyhajó amire fel lehetett menni, meg volt még egy csomó dolog, ami az egyik gyereket érdekelte, a  másikat meg nem, de megígértük kisebbiknek, hogy másnap csak strandolás lesz, mert mi egy család vagyunk, és egy család tagjai úgy cselekszenek, hogy mindenkinek jó legyen. Egyszer egyikünk enged, másszor a másikunk, és a végén mindenki elégedett lesz. A VOR faluban kettévált a csapat, a Zuram beállt abba a sorba nagyobbikkal, ahol vitorlázni lehetett. A Zuram azt hitte, hogy majd nagyobbikat engedik optival egyedül menni, de én ezt eleve hülyeségnek tartottam, mert hogy? Hogy ellenőrzik, hogy ki tud vitorlázni, és ki nem, a Zuram által felvázolt koncepció életveszélyesnek tűnt, mármint ha valaki nem tud vitorlázni mégis megpróbálja, egy optiban, egy gyerek. Amikor odaértünk, akkor kiderült, hogy nem lehet csak úgy vitorlázni, be lehet szállni egy vitorlásba és viszik egy kört az érdeklődőket. A Zuramnak el is ment a kedve a sor láttán, de mondtam, hogy mán azonnal álljanak be a sor végére, mert legalább elmondhatja majd a gyerek magáról, hogy ő itt is vitorlázott. Nagyobbik csak annyit tudott ehhez hozzáfűzni, hogy igen, apa, igen apa, álljunk be a sor végére. Nem is tudom mit tett volna, ha az apja nemet mond, de nem mondott. Mi kisebbikkel kerestünk egy árnyékos helyet, ahová leültünk, és vártunk és vártunk és vártunk. Kisebbik megemlítette, hogy most nem adtak kupont, így nincs kulacs, pedig akkor vitt volna ajándékba a barátnőjének, de megbeszéltük, hogy nem baj, majd keresünk mást.

Kisebbik nézelődött, nézelődött, majd elkezdett nyaggatni, hogy menjünk el a Dongfeng épületéhez. Minden versenycsapatnak volt egy saját helye, ahol kiállított dolgokat, meg lehetett játékokat játszani és hasonlók. A Dongfengnek azonban elég nagy épülete volt és még autókat is állított ki. Nem értettem, hogy miért érdekli a gyereket néhány autó, de azután kibökte, hogy ő látja, hogy ott matricát osztogatnak. Hurrá, indulás matricáért, most már nekünk is van célunk. Volt is egy kisebb sor, de mi az nekünk, beállunk, ez ilyen régi szokás, ha sor akkor be kell állni a végére, mert ha kivárod, akkor kaphatsz valamit. Kisebbik egy matricában reménykedett. A sor elég lassan haladt, de nagyon ráértünk. A tűző napon álltunk, de jött egy bácsi és elkezdett legyezőket osztogatni, mi is kaptunk párat. Kisebbik már sokkal jobban volt, egy legyező sokkal jobb, mint egy matrica. Haladt a sor, mi türelmesen vártunk, amikor újra jött a bácsi, gondoltuk megint egy legyező, így nem is figyeltünk rá, amikor is odalépett kisebbikhez megböködte a vállát, mire kisebbik kérdőn ránézett, a bácsi meg vigyorogva kisebbik kezébe nyomott egy jojót. Egy jojót! Hát az meg még a legyezőnél is menőbb. Ahogy közelebb értünk a Dongfeng pavilonjához láttuk, hogy itt könyvdedikálás van folyamatban és egy nagy albumot osztogatnak a Dongfengről, mármint a vitorláscsapatról és nem az autókról. A könyvet az egyik versenyző dedikálta. Ekkor feltűnt, hogy a versenycsapatok tagjai mászkálnak a nép között, teljesen lazán, az egyik dongfenges például rollerrel járt körbe, és nézelődött. A könyveket Jang “Wolf” Jiru dedikálta, és közös fényképet is lehetett vele készíteni. Kisebbik teljesen odáig volt meg vissza, kicsit sajnálta, hogy a nővére ebből kimarad, de mivel csak megadott időközönként volt dedikálás, ő meg ugye a hajón volt, nem tudtunk mit tenni. Kisebbik érezte, hogy nagyon menő, hogy Wolf fog aláírni, hisz Wolfsburgból jöttünk. Szegényt kicsit sajnáltam, mármint Wolfot, mert neki is elég melege lehetett, és ott állni, vigyorogni, fényképezkedni, aláírni, nem lehetett egyszerű. Gyorsan levettem a fejemről a Bruneles napszemüvegemet, nehogy kizáró ok legyen a dedikálásnál. Végre mi is odaértünk, le kellett írni egy papírra, hogy kinek kérjük az aláírást, Wolf lemásolta a neveket, aláírta, fotó és már kész is voltunk. Amúgy nem, nem ismerem ilyen jól a versenyzőket, de ki volt írva a neve, és később utána is néztem.

Kisebbik elégedett volt, de teljesen. Utána azért még bementünk a kiállító terembe is, ahol csak autó  modellek voltak, de azokat megnéztük, mert volt légkondi. Egy kedves kínai hostess próbált eligazítani bennünket, hogy mi micsoda, de nem igazán beszélt angolul, inkább spanyolul, de az meg nekünk nem ment, de mindegy, nagy mosolygások közepette megértettük egymást. Viszont kaptunk matricát, egy fiatalember ragasztgatta mindenkinek a pólójára, de én ebből nem kértem.

Ekkor talált meg bennünket a Zuram és nagyobbik, egymás szavába vágva kezdték el a lányok mesélni az élményeiket. Kiderült, hogy a vitorlázás nem volt olyan, mintha ők irányíthatták volna a hajót, de azért jó volt, ráadásul kuponokat is kaptak, így lehet hazavinni a barátnőknek kulacsot, arról nem is beszélve, hogy ők meg Mapfrés csapattagokkal futottak össze. Nagyobbik oda is ment egy fotót kérni, mire közölték, hogy de ők nem is versenyzők. A Zuram közölte, hogy az egyáltalán nem baj, nagyobbik akkor is szeretne egy közös fotót. A Zuram később mondta, hogy egyébként az egyikük tényleg nem versenyző volt, de a másikuk igen, ő azért jobban megismeri a csapattagokat, mint én. A kép sikerült, és ez a lényeg. Nagyobbiknak nagyon tetszett a Dongfenges album. Lassan elindultunk, hogy megnézzük azt ami még kimaradt. Néhány csapatnak még nem érkezett meg a cucca a pavilonba, de a Mapfrénak igen, így ott a Zuram tudott magának egy hátizsákot venni, az előző VOR-os már szétment.

Megálltunk még a Turn the Tide on Plastic pavilonjánál is, nagyobbik nézelődött, amikor láttam, hogy megérkezett egy Dongfenges versenyző, rollerral. Gyorsan szóltam nagyobbiknak, hogy ha akar egy képet, akkor most lépjen akcióba, hátha Chen ‘Horace’ Jinhao hajlandó megállni egy fénykép erejéig. Az én nagyon felbátorodott lányomnak ezt nem kellett kétszer mondani, már ment is, kérte és kapta a fotót. Utána megkérdezte tőlem, hogy honnan tudom, hogy ő versenyző? Megosztottam vele a tapasztalataimat: először is a versenyzőknek nem simán csak a csapat neve van ráírva a pólójuk hátuljára, hanem a nevük is, valamint Chent pont láttam párszor, amíg a könyvre vártunk, mivel ő volt a másik csapattag akinek dedikálnia kellett.

Volt egy nagy félgömb alakú sátor, ahol vetítések voltak, a csapatokról, a környezetvédelemről, a női versenyzőkről, és még jó pár témáról. Ide is bementünk és végignéztünk pár kis filmet, de nem működött a légkondi, vagy a szellőztetés, így egy idő után már nagyon melegnek és levegőtlennek tűnt a sátor, inkább kimentünk, elindultunk megnézni azt a részt, amit még nem láttunk. Itt Volvókat lehetett tesztelni, gyerekeknek volt kézműves rész, de a lányok ehhez már nagynak érezték magukat.

Szép lassan elkezdtem felvezetni, hogy mi lenne, ha ma kihagynánk a strandot, mert már fáradtak vagyunk, meg késő lesz, mire hazaérünk, és akkor még autózzunk el a strandra, ááá, kinek van ahhoz kedve? Mindenkinek. Így nem is mondtam tovább az érveimet, mert a strand minden érvemet elmosta volna. Haza indultunk, érintve azon üzleteket, ahová kisebbik szeretett volna bemenni, mivel egy család vagyunk, egyszer az egyik enged, másszor a másik. A Zuram is rém türelmesen várta, míg kisebbik mindenféle plüss jószágokat, kulcstartókat és hasonlókat nézeget.

Majd elindultunk a strandra, de már autóval. És megérte, kicsit nehezebben találtunk parkolót, kicsit többen voltak, de a víz, a víz ismét fantasztikus volt, és másnapra csak ennyit terveztünk. Lustálkodást a parton.

 

 

Reklámok

Alicante

Itt ülök a szobámban, és keresem vissza a fényképeket, hogy melyik nap mit is csináltunk Alicantéban, hogy minél pontosabb élménybeszámoló születhessen. Január van, minden szürke és hideg. A reggel egy kiadós jégesővel indult, azóta is szakad, de jég nélkül, inkább olyan havaseső jellegű a dolog. Sötétben kelünk, ebben semmi szokatlan nincs, reggel hatkor sötét van és hideg, de még reggel hétkor is sötét van és persze hideg. A reggeli mellé kiadagolom a család D vitamin adagját, a napot úgyse fogjuk látni. A Zuram nem kéri, mondván, hogy Alicantéban, a napsütésben ő elegendő D vitamint gyűjtött, érzi. Az igazság az, hogy már elfogyott a teája, és nem akarja vízzel bevenni a vitamint, de ez a magyarázat elég unalmas, azzal szemben, hogy ő érzi, hogy elég D vitaminnal rendelkezik. Nem vitatkozom, ő se szokott. Én is érzek dolgokat, például a bejárati ajtó elektromosan nyitható bentről egy gomb segítségével, de nem mindig nyílik ki, csak a berregés hallatszik, a Zuram olyanokat mond, hogy hőtágulás, de az marhaság, mert én tudom, hogy ha a kinti érzékelős lámpa fel van kapcsolódva, a benti meg le, és ha kétszer balra nézek, és egy kicsit fél lábon állok, mielőtt megnyomnám a gombot, akkor az ajtó kinyílik. A konyhában a szagelszívó lámpája is hol világít, hol nem, a Zuram szerint kontakthiba, de én tudom, hogy ha a mosogató feletti lámpát felkapcsolom, bekapcsolom a szagelszívót és várok 5 percet, akkor a szagelszívó világítása is működni fog. Nem mindig jönnek be a megfigyeléseim, de nem adom fel. Folyamatosan új megoldásokat találok.

Tehát a reggelinél megint Alicantét emlegettük, és ez gyakran van így, mivel tényleg olyan sikeresen pihentünk és töltődtünk fel, nappal, meleggel, élményekkel, hogy ahogy mondjuk, még mindig abból élünk.

Tehát megérkezésünk után átvettük a lakást, gyorsan átöltöztünk valami nyári ruhába, és elindultunk a lakást kiadó bácsi útmutatása alapján felderíteni a környéket. Elmondása szerint a strand nincs messze, ne menjünk autóval, mert bent a belvárosban nem csak nehézkes parkolni, de drága is. Elmagyarázta, hogy melyik a fizetős, meg melyik a nem fizetős parkoló, ezeket egyébként különböző színű felfestések jelölik. Nem kizárt, hogy nem értettünk mindent, mert másnap kiderült, hogy ott is fizettünk, ahol nem kellett volna, de  azért csak sikerült értelmezni a táblákat, felfestéseket, és nem utolsó sorban figyeltük, hogy a körülöttünk parkoló autók raktak-e ki cetlit az ablakba.

Fogalmunk sem volt, hogy hol a kikötő, de elindultunk, és egy idő után már láttunk a távolban  néhány hajónak kinéző dolgot, jó, menjünk arra. Arra mentünk, de az a kikötő, nem az a kikötő volt, így egy borzasztó nagy kerülővel jutottunk le végül a partra és találtuk meg a sétányt, de nem bántuk, mivel nagyon is ráértünk. Ember alig volt az utcákon, és azt hittük ez itt mindig így van, és mindig ilyen nyugodt a város, de másnap rájöttünk, hogy tévedtünk, mert csak a nemzeti ünnep miatt volt minden csendes, és minden második üzlet zárva. A  bazár a lányok nagy bánatára teljesen zárva volt, pedig már fejben előre elköltötték az összes pénzüket. Szerencsére a sétány végén rábukkantunk a strandra is, és azonnal elindultunk a tenger felé. Fürdőruha híján csak besétáltunk a vízbe, addig, hogy ne legyen vizes a ruhánk, illetve a lányoké vizes lett, de nem számított. Imádják a tengert, szinte nem volt olyan év, hogy ne jutottunk volna el tengerpartra, de megunhatatlan. Amint meglátják a vizet, veszik le a cipőt és irány  a tenger. Az északi is, teljesen mindegy nekik, hogy milyen a víz hőfoka. Ha bokáig is, de muszáj belemenni, azután kagylót keresgélni, és homokozni, miközben fél percenként lelkendeznek, hogy milyen szép, milyen jó, jajj de jó, hogy itt vagyunk, ugye jövünk holnap is, ugye jövünk jövőre is, ugye még egyáltalán nem megyünk haza. Mi felnőttek, pedig ugyanezt tesszük, persze homokdúrás nélkül, de mi is így gondoljuk, csak szépen csendesen magunkban. Időnként sóhajtozva összenézünk, és fülig érő szájjal vigyorgunk azt látva, hogy milyen boldogok a gyerekeink, és mi is azok vagyunk.

A nap süt, de nem bántón, olyan 30 fok körül lehet a hőmérséklet, élvezzük. Reggel, amikor elindultunk Wolfsburgból ott csak 5 fok volt. Jó, nem reggel, hanem hajnalok hajnalán, de ez mindegy is. A strandon nincsenek sokan, a part homokos, és szinte hihetetlen, hogy ilyesmi legyen a belváros közepén. Sokan strandolnak, és nemcsak napoznak, de úsznak, fürdenek, pancsolnak is. Miután besétálunk a vízbe, már bánjuk, hogy nem hoztunk strandcuccot, de nem akartuk cipelni, és nem tudtuk, hogy mire számíthatunk. Mindenfelé Volvo Ocean Race plakátok vannak, másnap lesz a megnyitó, és nagyobbik már alig várja. Mióta vitorlázik óriási rajongó, természetesen kedvenc csapata is van. Apukájával pedig el tudnak merülni a témában, és képesek hajótípusokról, csapatszellemről, nehézségekről, taktikáról beszélgetni órákon keresztül. Kisebbik pedig képes a szemét forgatni állandó jelleggel, de ott vagyok neki én, és így ő sem unatkozik.

A part homokos, és nagyon hosszú, gyorsan felül is vizsgálom azon állításomat, hogy én nem szeretem a homokos tengerpartot. De, sőt imádom. A homok nem forró, nagyon jól esik mezítláb sétálni. A lányokat megint sikerül rávenni az ugrálós fényképekre, már egyáltalán nem érzik cikinek, sőt amikor mondom, hogy álljanak be egy képhez, már mondják, hogy akkor ugranak is. A város és a part meglepően tiszta, nem tudom mire számítottunk, de nem erre. A parkok gondozottak, és mindig látni embereket, akik azon dolgoznak, hogy ez így is maradjon.

Mivel a lányok nem tudtak rendesen fürödni, így tovább indulunk, hogy megnézzük mennyire áll készen a Volvo Ocean Race továbbikban VOR falu, a hajók fogadására. A családunk 50%-a már alig várta, hogy közelebbről megnézhesse a hajókat, de azokra azért még várni kellett, érkezésük másnapra volt tehető, és a falu sem volt még nyitva, a nyitásra még két napot várni kellett. Kintről azonban lehetett látni hogy már minden készen áll. A neten folyamatosan figyeltük a programokat, és megbeszéltük, hogy melyiken kellene mindenképp részt venni, és melyik az amelyik kihagyható. Törekedtünk egyfajta egyensúlyra a két gyerek között, hogy jó legyen annak is aki szeret vitorlázni, és annak is aki nem.

Az idő eléggé eltelt, és előkerült az a téma, hogy hol a manóban fogunk vacsorázni, mert először jó lenne visszamenni a lakásba, és menet közben bevásárolni, hogy legyen mit ennünk, esetleg reggeliznünk, de az ünnep miatt minden élelmiszerbolt zárva volt. Én mondtam, hogy valahol biztos találunk valamit, és mivel hajnal kettőkor keltünk, nem feltétlen ragaszkodnék ahhoz, hogy éttermet kezdjünk el keresgélni az egyébként lelkes, de igen igen fáradt gyerekeinkkel. Próbáltam elkerülni, hogy bőgés legyen belőle. Visszafelé már eléggé csak vánszorogtunk, de legalább  rájöttünk, hogy odafelé mekkora kerülőt tettünk, és teljesen biztosak voltunk benne, hogy nem kell autót használnunk, ha  a belvárosba szándékozunk menni. A lakással szemben volt egy kis vásárcsarnok szerűség, de az is zárva volt, ellenben én láttam, hogy valahonnan valakik kenyeret és ennivalót hoznak. A lányokat felküldtük a lakásba, mi meg elindultunk vadászni és kb. a háztól 100 méterre találtunk egy boltot, ami nyitva volt. Igazi itt mindenvanbolt volt, kínai, de tudtunk innivalót venni, és elősütött pizzát, ami jó lesz vacsorára. A Zuram azt mondta, hogy reggelire ne vegyünk semmit, mert hátha kinyit az a szimpatikus kis vásárcsarnok. Ha nem nyit ki, még mindig megvan az a lehetőség, hogy ebből a boltból szerezzünk valami ehetőt, vagy elmenjünk egy kávézóba.

A pizzát meg is sütöttem, bár a sütő simán lecsapta  a biztosítékot és elment az áram, a Zuram szerint a rendszer nem bírta, de én tudtam, hogy, ha a hőfok beállító gombot lassabban tekerem, és először csak az alsó-felső sütést kapcsolom be, és csak utána a hőlégkeverést, valamint nem kapcsolom fel a villanyt a konyhában, akkor legközelebb, biztos nem fog elmenni az áram. Két pizzát vettünk, egyet sütöttem meg, mert nagyobbik közölte, hogy ő inkább fáradt, mint éhes, és nem eszik, csak egy kis szeletet. Elosztottuk a pizzát, ami egyébként meglepően finom volt. A lányok eltűntek a szobájukban, mi meg még egy kicsit beszélgettünk, amikor nagyobbik megjelent, hogy akkor ő most enne, mert rájött, hogy most inkább éhes, mint fáradt. Mondtam, hogy megettük a pizzát, mire elsírta magát, mert persze nem hallgatott végig, mivel csak annyit akartam mondani, hogy a másikra egy nagyjából 10 percet várni kell, amíg az megsül. Természetesen megint elment az áram, lehet túl gyorsan tekertem a gombot, majd legközelebb vigyázok, határoztam el, de az is lehet, hogy a nappaliban kell lekapcsolni közben a villanyt, konyhában meg fel.

Amikor átvettük a lakást, akkor a hálót nem is néztük meg annyira, mert a bácsi lefoglalt a vasalóval, meg, a konyhát is meg kellett ismernem, és nem figyeltem fel egy nagyon fontos tényezőre. Londonban volt ugye nekünk egy nagy közös paplan, és azt hittem már nem érhet meglepetés, tudtam, biztos voltam benne, hogy itt is így lesz, leszámítva, hogy paplan nem volt, csak egy lepedő, de nem is volt rá szükség, meleg volt éjszaka is. Amire nem voltam felkészülve, az a párna. Egy hosszú közös párnát kaptunk. Miféle próbákat kell még kiállnia a házasságunknak? A paplanon is képtelen vagyok osztozni, hát akkor a párnán! Ezt még csak le se tudtam nyúlni, mivel teljes szélességében végigérte az ágyat. A Zuram is csak csóválta a fejét, és felkészült a takaró és párna nélküli alvásra, de nem nyúltam le a párnát, nagyon fegyelmezetten viselkedtem. Az ágy jóval keskenyebb volt, mint amihez hozzá vagyunk szokva, és féltem, hogy éjszaka le fogom lökni a Zuramat az ágyról, mert állítása szerint tök mindegy milyen széles ágyon alszunk, annak bő 3/4-ét én elfoglalom, na most ha ennek az ágynak elfoglalom a nagy részét, akkor ő leesik. Még félálomban voltam, amikor éreztem, hogy valami nem stimmel, a Zuram esik lefelé, de én utánanyúltam fél kézzel, nagyon bátran elkaptam, és hangosan mondtam is, hogy: -Elkaptalak! Nem esel le. – szegény csak annyit reagált, hogy ő már egyébként aludt, és csak megfordult. Nem baj, ha akarta, ha nem én megmentettem. Másnap elég diszkréten röhögött rajtam, hogy gondoljam már el, hogy ha tényleg leesni készült volna, akkor az ő súlyát megbírtam volna-e a tartani fél kézzel. Meg, mert döbbenet milyen erős vagyok, és mint tudjuk az adrenalin csodákra képes.

Másnapra strandolós programot terveztünk, de nem a városi strandon, hanem kinéztünk egy messzebbit, ami kocsival érhető el, de mindenképp látni akartuk.

Alicante, jövünk!

Ismét elkezdődött egy új év, és én a terveimmel ellentétben egyáltalán nem értem utol magam, már ami az írást illeti. Próbáltam, és decemberben majdnem sikerült is, de hát a majdnem, az pont egyenlő a nemmel. Tehát nem. Viszont vannak még történései az elmúlt évnek, amiről még nem írtam, de szerettem volna, de pont erre a részre vonatkozik a fenti pár mondat, tehát nem írtam. Majd most.

Aki követi valamennyire ezt a családi naplót, az tudja, hogy családunk 50%-a vitorlázás lázban szenved, a másik fele pedig az első felétől. Gondolom, hogy családon belül máshol is erősen megoszlanak a vélemények arról, hogy mit is jó csinálni a szabadidőnkben, de mivel a szabadságát az ember többnyire együtt tölti, a családja többi tagjával, így nem árt ezeket a tevékenységeket összehangolni, ha, és amennyiben ez lehetséges. A hétköznapokban ez nem is okoz gondot, csak amikor az éves nyaralást építi az ember valamely szeretett családtag hobbi tevékenysége köré, na az vezethet vitákhoz. Vezethetne, de nem vezet, nálunk legalábbis nem, mert a vitorlázással kapcsolatban elég jó kompromisszumokat lehet kötni. Különösen akkor, ha már egyszer voltunk nyaralni. Mi márpedig voltunk, de közeledett az őszi szünet.

Mindig is szerettünk volna az őszből mondjuk nyárba lelépni, de itt a közelben elég kevés helyen van nyár. Tenger az van, mert pár óra kocsival és már ott is vagyunk, csak ember legyen a talpán, aki abban a melegnek nem mondható vízben fürdik, olykor ez még nyáron is lehet kihívás. Azoknak nem, akik fókák, vagy jegesmedvék, vagy született északiak, de mi kérem a napfény városában nőttünk fel a Zurammal együtt, nem együtt nőttünk fel, csak ugyanabban a városban, és egyáltalán nem vagyunk sem fókák, sem jegesmedvék, még ha a rajtunk lévő zsírréteg erre rácáfolni látszik, akkor se. A félreértés elkerülése végett közlöm informálisan, hogy az a zsírréteg egyáltalán nem melegít, és más hasznos funkciója sincs, csak úgy van, barátin körbevesz, de ennyi és nem több.

A Zuram ügyesen tervez, szervez, és mivel én az utazások szervezését szívesen bízom rá, még a prágai incidens ellenére is, így neki van, hogy maga felé hajlik a keze. Ő családunk azon 50%-ába tartozik, aki szereti a vitorlázást, és nem, nem csak vitorlázni szeret, de nézni is szokta. Eleinte ezzel szemben nekem volt ellenérzésem, de már nincs. Ha valaki azt mondaná nekem, hogy de hát ismertem, amikor hozzámentem, pontosan tudhattam, hogy mire számíthatok, és 4 év együttélés után már nem is lehet meglepő, hogy a Zuram vitorlázást néz a tv-ben, vagy minden évben eltűnik egy hétre a haverokkal vitorlázni, annak csak annyit mondanék, hogy: csúnya szó, akarom mondani csudát!

Az én életem párja, akkoriban ugyanis intenzíven síelt, sőt oktatott, de nem csak ám síelni tanította az arra vágyókat, hanem snowboardozni is. Velem is megpróbálkozott, mármint próbált megtanítani síelni, de abba a füzetbe, ahová azok nevét írta, akiket megtanított síelni, én soha nem kerültem be. Azért, ha nem is lelkesen, de próbálkoztam. Valószínűleg ott lett elrontva a dolog, hogy egyszer sítábor keretében, még általános iskolában, ellátogattam Bánkútra, én, meg még egy csomó gyerek, meg tesitanár, meg kísérőtanár. Ott és akkor én azt gondoltam, hogy majd én felcsatolom a lécet, és akkor majd csúszok, és nagyon jól fog menni. Így is lett, így is lett. Felkaptam a susogós melegítőmre a télikabátomat, majd jöhetett a síbakancs, meg a lécek, és nagyon ügyes voltam, csúsztam is. Hátrafelé. Annyira bátor nem voltam, hogy sikítsak, mert az ciki, de amúgy megtettem volna. Fogalmam nem volt, hogy kell megállni, így elvetődtem oldalra, és úgy is maradtam, míg valaki oda nem jött segíteni. Valahol itt dőlt el, hogy szeretek-e síelni, vagy sem. Később, persze miután már tanultam egy kicsit, akkor már nem volt problémám a síeléssel, szívesen mentem a családdal, gyerekek is ügyesen síeltek, és ekkor, a Zuram elment egy vitorlástúrára. Egyébként arról vitatkozhatnánk, hogy melyik versenyt izgalmasabb nézni a tv-ben, sít, vagy vitorlázást?

Nagyjából itt ért véget a mi síelős korszakunk. Persze síelnénk mi, csak innen minden jó pálya nagyon messze van, és annyit nem ér, pláne, hogy tó meg van, és vitorlázni lehet. Persze, akkoriban próbálta ki a Zuram a kisrepülőgép vezetést, és egy nap feltette nekem azt a kérdést, hogy válasszak, miből vizsgázzon vitorlás, vagy repülő? Véleményem szerint igazából egyik se lett volna szükség, de egyik se opció nem volt, mivel a vitorlás vizsga jóval olcsóbb volt, és kevésbé találtam veszélyesnek, mint a repülést, így a vitorlás vizsgát javasoltam.

A Zuram le is vizsgázott, majd egyszer csak már egyesületi tag, majd csapat tag lett, és már versenyezni is járt. Akkoriban nem voltak még túl nagyok a lányok, így egyáltalán nem voltam boldog, hogy a Zuram egy csomó időt áldoz a hobbijára, ahelyett, hogy velünk lenne. Persze mehettünk együtt is, de az sem túl szórakoztató, hogy én a parton vigyázok a lányokra, amíg ő versenyez. Azután összeismerkedtem sorstárs anyukákkal, akik szintén a parton voltak a gyerekekkel, nekem is lett társaságom, és valahogy kialakult ez az egész. Sőt már nagyon pozitívan állok a dologhoz, mert nekem nem kell vitorláznom, a vitorlás vízen úszik, tehát valahol parton kell eltöltenem az időt, ahol optimális esetben süt a nap. Nagyobbik is vitorlázik, így az apja ahová csak tudja viszi magával, tehát a gyerekfelügyelet is megfelezve. Arról nem is beszélve, hogy már nagyok a gyerekek, és nem ugyanaz egy 5 és egy 3 éves után egyszerre rohanni, mint egy darab 11 évest szórakoztatni, még ha az nehéz eset is.

A Zuram, habár nehezen, de elfogadta, hogy sem kisebbik, sem én nem szeretnénk úgy nyaralni, hogy vitorlázzunk. A Zuram kitartó, azért még egyszer, egyszer bepróbálkozik, egy mi lenne ha esetleg bérelnénk… Nem. Nem bérelünk. Helyette viszont elmegyünk vitorlásversenyre. Nem csak nagyobbikéra, vagy a Zuraméra, hanem idén is megnézzük a Volvo Ocean Racet. Nem az egészet, mert nem engednek fel egy hajóra, meg én nem is mennék, ha engednének se, de azért vannak a Volvo Ocean Racehez kapcsolódó parti események, amelyeken részt lehet venni. Tavaly előtt a Zuram, ugye ezt szülinapjára kérte, hogy ott lehessünk az egyik megállónál, idén viszont a rajtot kívánta megtekinteni, nem szülinapjára. Mázlija volt, mert pont az őszi szünet időpontjára esett a rajt, vagy ha nem is a rajt, de a rajtot megelőző futam igen. Először csak 3 napra tervezte a menetelt, de azután felmerült a gondolat, hogy miért ne mehetnénk egy kicsivel hamarabb, ha már szünet van, így 6 napos lett az őszölés.

Szállást kellett keresni, meg repülőjegyet, meg ilyesmi. Mivel már hónapokkal előtte megbeszéltük, hogy megyünk, így volt még szállás bőven. Egy lakást vettünk ki, a kikötőtől nem messze, és reméltük, hogy tényleg nem lesz messze, nem úgy, mint Amszterdamban. Repülőjegy nehezebb téma volt, mert az őszi szünetben a német repterekről induló járatok elég drágák voltak, de talált a Zuram olyan járatot, ami Eindhovenből indul, reggel, és oda is érkezik vissza, szintén reggel, persze nem ugyanazon a napon. Eindhoven, eléggé nem Németországban van, de elérhető távolság, különösen, ha fejenként 80 EUR-t spórolhat az ember fejenként. Na, hol foglalt a Zuram repjegyet, melyik társaságnál? Természetesen a Ryanair-nél. Na és melyik társaság kezdte el szorgalmasan törölni a járatait az indulásunk előtti hónapban. Bingo!

Épp iskolába mentem reggel, amikor hallottam a rádióban, hogy járattörlésekre került sor, és az érintett városok között Alicante is szerepel. Kicsit ideges lettem. Amint tudtam azonnal elkezdtem guglizni, hogy akkor most mi van, de az engem érdeklő információkat egyáltalán nem  volt könnyű megtalálni. Sőt! A Zuram épp a hetes vitorlás túráját tartotta Horvátországban, de gondoltam ne érezze már magát olyan jól, őt is tájékoztattam a járattörlésekről. Már ketten voltunk idegesek. A szállást még le tudtuk volna mondani, de Alicantéról, és a kirándulásról egyáltalán nem akartunk volna lemondani. A szállásadó egyébként is már nagyjából ötször írt, hogy biztos megyünk-e, mert ha nem, van más érdeklődő is. Talán két napot kellett rá várni, hogy a Ryanair kiadja a minket érdeklő információkat, és akkor végre megtudtuk, hogy a mi járatunkat nem érinti ez az egész mizéria.

Fejben el is terveztük, mi hogy legyen. Mielőtt a Volvo Ocean Race megkezdi működését, vagyis amíg a versenyfalu kinyitja kapuit, lesz pár napunk, hogy csak strandoljunk. Ez fontos, mert igazságosnak kell lenni a család azon 50%-ával is, aki amúgy nem nézné a versenyt. Mivel azonban 2 éve, eléggé kimutattuk lelkesedésünket (én és kisebbik), az esemény iránt, így a Zuram semmilyen nyavalygást nem vett be. Tényleg jól éreztük magunkat, és reméltük, hogy most is valami hasonlóban lesz részünk.

Még vennünk kellett két fedélzeti bőröndöt, amiért nem szerettünk volna sokat fizetni, viszont felengedik a gépre, mindenféle pótdíj nélkül. Volt fedélzeti bőröndünk, kettő is, de egyik sem felelt meg a Ryanair által kiírt feltételeknek. Mivel a Zuram hasonló miatt járt már pórul a Wizz-nél, így óvatosak voltunk. Szerencsére van pár olyan bolt a városban, ahol olcsó és amúgy semmire nem jó dolgokat árulnak, de pont az ilyen boltokban talál az ember mindig valami hasznosat, amire feltétlenül szüksége van. Bőrönd is volt, pont méret.

Naponta néztük, hogy milyen időjárás lesz, listát írtam arról, hogy mit kell feltétlenül magunkkal vinni, és vártuk az indulást, ami el is jött. Hajnal háromkor indultunk a reptérre, hogy biztos elérjük a járatot. Azt hittük, hogy hajnalban nem lesz forgalom, de tévedtünk, a külső sáv a célig kamionokkal volt tele. A nagyobb városok elkerülője meg borzasztó volt, volt dugó is, de beleszámoltuk az időbe, így nem volt gond. Odaértünk. Természetesen, senki, de senki nem ellenőrizte a bőröndök méretét, akkora bőröndöket pakoltak fel a gépre, amekkorát nem szégyelltek, sőt néhány embert, köztük minket is megkértek arra, hogy adjuk már fel a bőröndjeinket inkább, természetesen ingyen, mert a fedélzeten nem lesz hely. Feladtuk, amúgy is volt egy nagyobb táskánk, amit feladtunk, így mindegy volt, hogy hány bőröndre kell várni a kiszállásnál.

Majd Alicantéba is megérkeztünk. Egész kis időt vett csak igénybe, hogy átvegyük a bérelt autót. Majd ügyesen megtaláltuk a szállást is. Szerencsére senki nem kérte, hogy én térképet olvassak, akkor még most is ott lennénk, a telefon navigációja segített lelkesen. A bácsi már ott várt minket a lakásban. Nem jól tudott angolul, de azért próbálkoztunk. A lányok meg még nem beszélnek annyira spanyolul, de reméljük majd fognak. Bácsi felvetette, hogy beszélgessünk franciául, de ahhoz meg nekünk nincs megfelelő tudásunk. Azért elmondta, amit tudott. Mondta, hogy mely napokon lesz piac az utcában, és akkor hol nem szabad parkolni, persze erről az információról kiderült, hogy nem teljesen igaz, mert a lányok szerint a kirakott táblákon teljesen más napok vannak. Ennyi azért már megy spanyolul, de biztos, ami biztos kiszótáraztuk, és a lányoknak volt igazuk. A bácsi nagyon lelkes volt, szerintem most vághatott bele ebbe a lakáskiadós bizniszbe, mutatta a lakást, és amikor a konyhára került a sor, akkor a Zuramat elküldte és odahívott engem, hogy ezt mégiscsak nekem kell tudni. Szívesen elmondtam volna, hogy a Zuram felnőtt ember, aki volt már konyhában, magabiztosan nyitja és csukja a hűtőt, és látott már evőeszközt még kést is. A kávéfőző is a barátja, még a mosogatógép sem idegen, de inkább hagytam hogy a bácsi megmutassa, hogy nyílik és csukódik a hűtő, olyan lelkes volt. Majd mutatta a szobákat is, és 2 perc múlva lelkesen kikapott egy vasalót a szekrényből, hogyha gondolom használjam bátran. Biztosítottam róla, hogy én ebben a hat napban, egyáltalán nem szeretnék vasalót látni se, de azért megköszöntem a kedvességét. Mé’ nem a Zuramnak mutatta a vasalót? Mondjuk ő se akart vasalni. A bácsi lassan elköszönt, a Zuram szólt, hogy ő még azért kifizetné a szállást, a bácsi meg mondta, hogy azt ő már el is felejtette. Tényleg mi lehettünk az első bérlők. A lakás nagyon kellemes volt, 3 szoba, konyha, még mosógép és szárítógép is volt. Szusszantunk egyet, majd elhatároztuk, hogy elindulunk szétnézni és enni valamit. Egyébként pont valami nemzeti ünnep volt, így semmi nem volt nyitva, de legalább egy kávézót találtunk, ahol enni is tudtunk, meg inni. Majd elindultunk felfedezni a környéket, gyalog. Alicante, jövünk!

dav

 

Nyaralás otthon 2.

Keszthelyen egy szállodában foglaltunk szállást, és egész hetes semmittevést terveztünk. Nem gyakran szoktunk egy hétig semmit tenni, de most határozott célul tűztük ki azt, hogy egyáltalán nem kirándulunk, nem kelünk korán viszont sokat alszunk, és továbbra sem csinálunk semmit. Két darab skandináv krimivel is készültem erre a hétre, és mióta e-book-om van, a Zuramat se fenyegeti az a veszély, hogy ha kiolvastam a könyveimet, akkor őt idegesítem.

A szálloda nem épp a legmodernebb, légkondi sem állt sehol rendelkezésre, ami a hőségben inkább volt hátrány, mint előny, ámde ez nem volt meglepetés, mert már a szállás lefoglalásánál tisztában voltunk a hely adottságaival.

Megérkezésünk után a bejelentkezés nem ment épp simán, mert a szobáink nem voltak kész. Konkrétan takarítás alatt álltak, és vagy 1 órát kellett várnunk a dög melegben, mire átvehettük a szobát. Morogtunk? Hát persze! Sűrűn megkérdeztük, hogy de mi van már? Hát persze! Segített? Hát persze, hogy nem.

Tudom, és nem először szembesültem vele az otthon nyaralás során, hogy nagyon kevés a szakember, pincér, felszolgáló, eladó, takarítónő, ezért morgás helyett megértéssel fordultunk az esetleges problémák irányába. Utólag. Egyébként ilyen nem volt, mert a szálloda személyzete, ahogy láttam, a lelkét is kidolgozta. Fiatal fiúk, lányok állandóan műszakban, pont úgy ott voltak a reggelinél, mint a vacsoránál, vagy az ebédnél. Két rohangálás között még mosolyogni is volt erejük, és egyszer sem felejtették el például, ha kértünk egy kancsó vizet. És ahogy a vendégek számára nem volt légkondi, úgy egyértelmű, hogy a személyzetnek sem jutott a 37 fokos hőségben hűsítő szellő, ennek ellenére tették a dolgukat. Ó igen, lehet mondani, hogy de hát ez a munkájuk, igen, ez, de ettől ez még nem könnyű.

Gyermekeim gyorsan feltalálták magukat, a szálloda szolgáltatásai között szerepelt a gyerek klub, ahol is naponta kétszer pár órát szórakoztatták a gyerekeket. Elmentünk, megnéztük, majd a lányok maradtak és dacára annak, hogy ők voltak a legidősebbek, minden nap elmentek. Egyáltalán nem zavarta őket, hogy kb. mindenkinél 3 évvel idősebbek, nagyobbik esetében ez inkább 5 évnek mondható. Nem kényszerítettük őket, tényleg önkéntes volt, de ők élvezték, és így nekünk is jutott napi pár óra az igazi semmittevésre, mert ha a lányok felbukkantak, akkor előkerült a kártya, mentünk pancsolni a Balatonba, vagy épp mentünk úszni a medencébe, mert kisebbik a fejébe vette, hogy az egyáltalán nem lesz jó, ha ő a nyári szünetben nem úszik úgy rendesen, mert edzés nélkül nincs élet, és az edzői biztos nem fogják értékelni, hogy ő elfelejtett úszni. Így minden reggeli után úszással indult a nap.

Délutánonként, esténként sétálni mentünk. Még Keszthely belvárosában is jártunk, a Festetics kastély sem maradhatott ki. Én valamikor nagyon gyerekkoromban voltam erre utoljára a szüleimmel, mivel Balatonberényben nyaraltunk többször is a katonai üdülőben és onnan Keszthely igazán nincs messze, de nem emlékeztem semmire. Keszthely mondhatni üres volt, nem tolongtak turisták az utcákon, de a parton sem. Visszatérő motívum volt otthonlétünk során, hogy a Zuram többször megjegyzést tett bizonyos épületek láttán, hogy miért is hagyják így tönkremenni. Kisebbik rá is kérdezett, hogy miért kérdezgeti ezt folyton. Igen, elég sok az olyan egyébként gyönyörű épület, amit kár lepusztulni hagyni. Legalábbis szerintünk kár. Nem csak Keszthelyen.

Nagyon jól ment nekünk a semmittevés. Tényleg, de azért egy hűvösebb napon, elhatároztuk, hogy program gyanánt elmegyünk egy közelinek hirdetett állatsimogatóba. Kocsival valóban nem volt vészes a távolság. Odaértünk a hely ígéretesnek tűnt kívülről, és a belépő sem volt drága, az ajtóban már volt egy csomó macska, kicsik is, és ha már egyszer arra jártunk, akkor befizettünk egy lovas kocsis túrára, melynek során megtekinthettük a Kis-Balatont. Még úgysem voltunk soha. Az állatsimogató nem épp olyan volt, mint amihez itt hozzá vagyunk szokva. Egy magyar gazdaság, sok betonnal, állatokkal, rengeteg léggyel és hát na, nem egy Essehof. Azonban rögtön a lovaskocsis túrával indítottunk. A bácsi, aki a mondjuk úgy túravezetőnk volt, elég szórakoztató volt. Természetesen beszédbe elegyedtünk, és amikor megtudta, hogy Németországból érkeztünk, akkor megdicsért bennünket, hogy milyen szépen beszélünk magyarul. Mindig jó ezt hallani! Persze tisztáztuk, hogy 4 éve élünk kint, tehát a magyar nyelv ismerete finoman szólva is elvárás. Kiderült, hogy az ő fia már 10 éve Németországban dolgozik. Tehát beszédtéma volt bőven, lett volna, ha nem egész végig a böglyöket kellett volna csapkodni, mert bögöly, na az aztán volt bőven. Szegény lovak nyakából folyt a vér, amikor megálltunk és a bácsi lecsapkodta a lovak nyakáról a böglyöket. Gyerekeink, egészen el voltak csodálkozva, mert eddig abban a hitben éltek, hogy van a méh, meg a darázs, de bögöllyel még nem találkoztak. Sokat nem láttak a tájból, mivel végig a kardigánjukat a fejüket tartották. Értettük mi, hogy tájvédelmi körzet, de nyilván eszünk ágában sem lett volna befizetni, ha tudjuk, hogy a vérünk a tét. A Zuramat 3 is megharapta, mert ezek harapnak, nem csípnek, de szerencsére a lányok megúszták. Én előszedve gyermekkori emlékeimet, határozott mozdulatokkal küldtem el a böglyöket, egy szebb helyre. Nagyobbik nem tudom, hogy csinálta, mivel ő elől ült a bácsi mellett, mellőle nem tudtam elkergetni a veszélyes dögöket, nem a bácsit, ő aranyos volt, a böglyöket, de nagyobbik egész végig tök nyugodtan ült, kapucnival a fején, és egyáltalán nem harapta meg egy bögöly sem. Mindig ez van, ha az Essehofban bemegyünk a kecskék közé, kisebbik 2 perc után visítva menekül, nagyobbik, meg mint egy kecskesuttogó nekiáll kecskét idomítani, beszél hozzájuk, a kecskék meg követik. Kisebbiket nézni amúgy sokkal szórakoztatóbb, ahogy visít és menekül. Túravezető bácsi menet közben korrekt előadást tartott a Kis-Balatonról, lovakról és a böglyökről is.

A túrától függetlenül, úgy általában egyszerűen elkerülhetetlen téma a politika. Amikor kiderül, hogy Németországban élünk, mindig szóba kerül valahogy a téma. Vagy a migránsozás, vagy a hazai helyzet, és mi próbáljuk ezeket a témákat, ha nem is kerülni, de nem belemenni ilyen beszélgetésekbe. Véleménye  mindenkinek van, igaza  nem feltétlen, de a véleménye nagyon is határozott mindenkinek, ha nem egyezik a véleményünk, akkor abból úgyis csak vita lehet, ha meg igen, akkor kár róla beszélni. Ezért inkább terelünk, vagy inkább csak én. A kedvencem mégis csak az, amikor valaki Magyarországon élve, megmondja nekünk, hogy milyen a helyzet Németországban, és nem vár megerősítést, nem kérdéseket tesz fel, csak elmondja, hogy milyen az élet, mert olvasta, látta, hallotta, és mindennek a következményével is tisztában van, amit nem fél megosztani velünk. Nem tudok ilyen beszélgetésekbe belemenni. A Zuram igen, ő inkább, de ő is csak egy bizonyos határig.

Kicsit féltem tőle, hogy mit mondanak majd a gyerekeink az állatsimogató után, mert hát tényleg itt egész máshoz vannak szokva, de miután átestek a túlélőtúrán, és mehettek az állatok közé, egy rossz szót nem szóltak. Láttak szamarat, meg nyuszikat, pici nyuszikat is, tengerimalacokat, csirkét, disznót, lovakat, és teljesen lelkesek voltak. Hazafelé a kocsiban közölték, hogy eddig ez volt a nyaralás legjobb napja. Mi a Zurammal csak néztünk, hogy mi van, és óvatosan megkérdeztük, hogy mégis miért, mert hát a böglyök,  meg mégse Essehof, de lányaink közölték, velünk, mintha mentálisan nem lennénk egészségesek, hogy:-Nem értitek? Voltak kisnyulak. Kis-nyu-lak! – ennyi. A kisnyuszi minden bajra jó, meg a tengerimalac. A hotelig ment a kocsiban, a jajjj de éééédesek voltak. Egyébként én meg örülök annak, hogy a gyerekeimből nem veszett ki a lelkesedés, és nem finnyognak. Persze megígértették velünk, hogy ha legközelebb erre járunk, újra eljövünk, mert: Érted! Voltak kisnyulak! – Mindenkinek csak ajánlani tudom, állatsimogató túlélő túrával. A belépő pedig nagyon olcsó. A bácsi pedig a lovaskocsin nagyon jó beszélgetőtárs volt.

A szálloda saját strandja nem túl nagy, de mindig volt elég napágy, mindig tudtunk hová feküdni, még úgy is, hogy szemmel tudjuk tartani a vízben pancsoló gyerekeinket. A Zuram szerint én ezt a figyelést kissé túlzásba viszem, mert mindkét gyerek tud úszni, sokkal jobban, mint én, ennek ellenére képtelen vagyok róluk levenni a szememet, ha a vízben vannak, sőt nem átallom bezavarni a Zuramat is a vízbe, hogy legyen velük. Én nem vagyok az a pancsolós fajta, így sokkal jobban szeretem, ha ő megy, ő nem annyira, mert állítása szerint neki is lehet olvasni a parton, nem csak nekem. Lehet, amint a lányok kijöttek a vízből. Persze, most már akkorák a lányok, hogy a Zuram simán az arcomba nevetett, miközben annyit mondott, hogy:-ne má’! -majd olvasott tovább, hiába mondogattam, hogy menjen már be a vízbe. Így maradt nekem a figyelő üldögélés, ami akár unalmas is lehetett volna, de nem volt, mert jött egy csapat nyaraló, akik időnként még a skandináv kriminél is jobb szórakozást nyújtottak.

Egy nagyobb társaságról van szó, akik véleményem szerint rokonok, és tudom, tudom baromira nem illik hallgatózni, de ha egyszer odatelepedtek mellénk, nem tudtam nem hallani amit mondanak. Egy idő után elneveztem őket Kissádám csoportnak, mert minden napra meg volt a 10 perces stand up.

Csoda dolgokat tudtam meg. Először is, az egyik fiatal srác, közölte egy idősebb úriemberrel, hogy: “aki a pokemont szereti, az fél a puncitól”. Az idősebb erre, csak lemondóan hajtotta le a fejét, és bevallotta, hogy ettől ő is tart, mert hát a fia is bírja ezeket az izéket, és gyanús, meglehetősen gyanús. Ennél a pontnál szívesen bekapcsolódtam volna, a beszélgetésbe, mert hát az én lányom is bírja a pokemonokat, akkor rá, most hogy vonatkozik ez a dolog, de mégse szólhattam bele. A srác kifejtette, hogy ez így van, jobb is a pokemonokkal vigyázni, mert hát, ugye aki szereti, az fél. Minél többször mondta, annál többen értettek egyet a csoportból, majd valaki felbátorodva megkérdezte, a srácot, hogy: rajtad milyen póló van?- erre ő: -Hülye vagy? Ezek a Minyonok (kis sárga figurák a Grúból), a Minyonok meg aranyosak, ezt mindenki tudja. – belül már nagyon jól szórakoztam, pláne, hogy ez a Minyonos póló vagy két számmal volt kisebb, mint a srác, igaz a köldöke alá ért, de a fecskével együtt, amit viselt már gyanús volt, meglehetősen gyanús. Kiderült még az is, hogy a megtörtént dolgokat nem lehet megtörténhetetlenné tenni, és, ez bizonyára csak nekem vicces, mert még nem hallottam, hogy a villanyoszlopot, villanfának is hívják. Persze, a hozzá kapcsolódó történettel együtt volt vicces, de mégse szeretném kibeszélni teljes mértékben Kissádám csoportot, mert az nem szép dolog.

Amihez mi itt nem vagyunk hozzászokva, az a hőség. A múltkor hozott a postás egy csomagot, és gondolom a vezetéknévből kikövetkeztette, hogy magyarok vagyunk, mert rögtön mondta, hogy bezzeg Magyarországon milyen jó idő van. Mondtam, hogy decemberben annyira nincs, sőt még hó is szokott ám esni. Ezen nagyon elcsodálkozott, mert ezt ő el sem tudja képzelni, hisz ahányszor Magyarországon járt, mindig jó idő volt. Persze, nyáron. Szóval itt az idén igazán nyár se volt, és ha meleg is van, úgy értem hőség, az nem tart túl hosszan, és olyan szerintem még nem is volt, hogy éjszaka a meleg miatt ne tudtunk volna aludni. Bezzeg most aztán volt hőség rendesen, éjszakánként nyitott erkélyajtó mellett próbáltunk aludni, és ez ment is volna, de. Már ez előző postomban is említettem, hogy szerintem az énekes tehetségkutatók nem feltétlen vannak jó hatással az emberekre, és ezen tézisem bizonyítást is nyert, mivel a két szobával arrébb lakó fiatal lányok egyike úgy gondolta, hogy énekelni fog. Éjfél körül kezdte. Először próbáltam megértő lenni, hogy hát fiatalok, meg biztos van annyi esze, hogy abbahagyja hamarosan, de nem. 1 óra felé, már a Zuram is ideges lett. Akkor én már kint álltam az erkélyen, és láttam, hogy Kissádám csoport egy része is kint áll az erkélyen és próbálják kideríteni, honnan jön az ének. Mi tudtuk, így a Zuram az erkélyen keresztül átszólt, hogy ugyan fejezzék már be. Erre csak hangos jajj-jajj, valamint röhögés volt a válasz és 10 perc után, újra az éneklés. A Zuram erre már kicsit mérgesebb lett, és távozott a szobából. Ezzel a lendülettel be is kopogott, vagy inkább dörömbölt a lányok ajtaján, hogy most már tényleg elég volt. Erre megint jajj-jajj és röhögés volt a válasz, ajtót nem mertek nyitni. Azonban végre csend lett.

Másnap megkérdeztük a recepción, hogy ebben az esetben mit lehet tenni, mire azt a választ kaptuk, hogy csak szóljunk le telefonon, és majd ők felküldik a biztonsági őrt. A lányok aznap kiköltöztek, így ez a konfliktus magától meg is oldódott. De észben tartottuk, ének esetén segít a biztonsági őr.

De milyen az én szerencsém? Na? Jött a következő éjszaka, és aludtam is, tényleg, amikor is a partról részeg üvöltözés hallatszódott. Ekkor már tudtam, hisz 10.000.000,- énekes országában nyaralni élmény, tudtam, hogy ebből éneklés lesz. Azt hittem ismét decpasitós estém lesz, de nem! Tévedtem! A fiatalember teli torokból üvöltve kezdett rá a Már minálunk babám kezdetű nótára. De miért? – sikoltott fel bennem fluimucil Ábel. Kész, feladtam. Ezen a ponton döntöttem el, hogy már mindegy. Ha énekel, énekeljen, majd abbahagyja, úgyis távolodik a sétányon. A Zuram morogva megjegyezte, hogy erre még a biztonsági őrt sem tudjuk ráküldeni, hát nem, de úgyis távolodik. Igen ám, de visszafordult, biztos az én kedvemért,  és már azt is tudom, mert már megtanultam, hogy a Balaton parton részeg énekest, csak üvöltve lehet csitítani, így tudtam, hogy ez következik, és így is lett, de azt is megtanultam, hogy mindig az énekes nyer, és a már minálunk babámot, akárhányszor el lehet ám énekelni. És tényleg! A fiatalember nem sokáig, nagyjából 20 percig élt ennek a lehetőségével, kisebb megszakításokkal, de szerintem nem jutott tovább a helyi éjszakai tehetségkutatón, mert egyszer csak abbahagyta. Komolyan mondom másnap hajnalban már hiányzott valami előadás. Gondoltam elkezdek én énekelni valamit, de azért az önkritika győzött.

A szállodában kiválóak voltak az ételek. Választék is volt bőven, meg mennyiség is. A lányok már rutinos svédasztal járók, így nem kell őket kísérgetni, azt is megtanulták, hogy csak annyit szedjenek, amennyit megesznek, mert pazarolni nem szép. Ezt olyannyira megtanulták, hogy rettenetes csúnyán néztek azokra, akik teli tányérokat hagytak az asztalokon.

A svédasztal szép dolog, jó dolog. Az ember normál esetben beáll a sorba, majd ahogy a sor halad, megy az ember előre, és vesz a kiválasztott dolgokból. Minden helyen vannak sorba beugrálók, de nyugalom, a sor elfogy, a kaja nem. Ebben a szellemben, soha, de tényleg soha nem idegeskedünk a sor hosszán, vagy azon, hogy valaki 3 tányért fog a kezébe. Ebben a hotelben ilyen nem is volt. Meg is lepődtem, tényleg szépen sorba állt mindenki ahogy azt kell. Egyszer csak jön a Zuram az asztalunkhoz széles vigyorral az arcán, és azt  mondja: -Képzeld mi történt! Állok a sorban, egyszer csak beugrik elém egy pici öregasszony, de látszott, hogy nem tolakszik, vagy ilyesmi, észre se vette, hogy ott vagyok. Meg se mozdulok, ott állok, várom, hogy nézelődjön, mikor egyszer csak hátranéz, meglátja, hogy ott vagyok, megijed és így szól: – Na, ijesztgessé’ majom! – a Zuram nem szólt egy szót se, és mire az asztalunkhoz ért, már fel is dolgozta a történteket. Kérdeztem, hogy mondott-e valamit, vagy reagált-e valamit, de mondta, hogy egyáltalán nem, és egyébként is már nagyon megijedt a pici öreg néni, ezt inkább nem fokozta volna tovább. Nem árt vigyázni, mert mi van, ha a néninek botja is van?

Az étel nagyon szuper volt, mivel itt nem olyan jó a dinnye, meg úgy általában a gyümölcsök, azért általában, mert azért a bogyósok jók, de a dinnye nem, így én jóformán dinnyén éltem a héten. Ölég jól esett. Azért a Zuram arca is megért egy tanulmányt, mikor közöltem vele, hogy édesség gyanánt szilvás gombóc és gesztenyepüré is van. Előbbit én nem szoktam csinálni, utóbbihoz meg nem láttam, hogy tudnék venni bárhol is gesztenye masszát. Azért volt fejtörés rendesen, hogy melyikből egyen, mert mind a kettőből még se, de a gesztenye győzött. Szerencsére volt somlói, és minden amit a Zuram szeret, mert itt meg még egy rendes cukrászda sincs, és olykor nem csak a gyümölcsök, hanem a sütik is hiányoznak. Szoktam sütni, de mondjuk Dobos tortát nem tudok.

Alaposan ki is pihentük magunkat, majd indulhattunk is volna haza, de a történet nem ilyen egyszerű, mert egy hét múlva egy esküvőn volt jelenésünk. A lányokat leadtuk Szegeden a nagyszülőknek megőrzés céljából, majd mi visszautaztunk Wolfsburgba, majd pár nap múlva ismét Szegedre, és a lagzi után vissza Wolfsburgba, vasárnap muszáj volt hazaérnünk, mert a lányoknak hétfőn már egy táborban volt jelenésük, amit nagyon vártak.

 

 

Nyaralás otthon 1.

Idén otthon nyaraltunk, illetve a nyári szünetre szervezett utazásunkat otthon töltöttük, mivel idén elég sok helyre eljutottunk, így bátran mondhatom, hogy többször is nyaraltunk. Nem utazós blogot terveztem, de ahogy visszanéztem, láttam, hogy elég sok bejegyzés szól az utazásainkról. Mondjuk én azt sem bánnám, ha még ennél is több lehetőségünk lenne utazni, de a cég még mindig nem fogadta el a Zuram azon javaslatát, hogy utalják csak bátran a fizetését, ő meg nem megy be cserébe idegesíteni senkit. Ráadásul idén már azzal kapcsolatban is voltak megkötések, hogy mikor veheti ki a szabadságának egy részét.

A gyárban minden nyáron van egy három hetes leállás, amikor csak pár szalagon folyik a gyártás, és a munkások nagy részét elzavarják szabira. Nos, az előző években senkit se nem érdekelt, hogy az informatikusok mikor mennek szabadságra, mert az IT-n nem gyártanak autókat, de idén összefüggést véltek felismerni a felső vezetők, az IT munkája és a gyár működése között, emiatt a Zuramnak is ki kellett venni abból a három hétből legalább kettőt.

Ezt a három hetet mondjuk kedvesen az iskolai szünethez igazítják, gondolván a családokra. Nos mivel mi is család, meg két gyerek, meg iskola, meg iskolaszünet, így ezt a gondolatot egyáltalán nem találjuk rossznak.

Bizonyos okok miatt, amiről egyáltalán nem fogok írni, nagyjából háromszázhuszonthétszer kellett átszerveznünk, hogy abból a három hétből melyik legyen az a kettő. Nem tűnik bonyolultnak, pedig amúgy az volt, mert ahányszor eldöntöttük, annyiszor jött közbe valami, és gondoltuk újra, szerveztük át, és megint. Nagyjából ennyiszer hülyítettük a családot is, hogy mikor megyünk haza.

Volt egy fix pont a Kékszalag. Aki olvassa a blogot, az biztosan tudja, hogy családunk 50%-a lelkesen vitorlázik, és nagyobbik már elég ügyesen versenyez, lelkesen edz hetente többször is, mindegy, hogy esik, vagy fúj, na jó utóbbi nem mindegy, mert ha nem fúj, akkor nem nagyon tud edzeni, de azért a legtöbbször fúj, nem a gyerek, a szél. Apukája már rég megígérte a gyereknek, hogy elviszi a Kékszalagra, apukája volt már többször is, és minden alkalom után kijelenti, hogy soha többet, de azután mégis. Mióta kiköltöztünk Wolfsburgba, azóta elég nehéz, mondjuk úgy lehetetlen megoldani, hogy magyar versenyeken részt vegyen, de azért már itt is volt egy-két lehetőség. Nagyobbiknak meg gyakorlatilag minden hétvégére jutott egy verseny. A Kékszalag azonban mégiscsak Kékszalag, nagyobbik minden vágya volt, hogy indulhasson. Nem beszélve arról, hogy pont a szülinapjára esett a verseny, vagy épp fordítva a verseny napjára esett a szülinapja, tehát milyen menő már, hogy 12 évesen száll fel a hajóra és 13 évesen száll le.

A sok átszervezés mellett a Zuramnak sikerült elcserélnie a kocsit az egyik kollégájával. Ehhez némi háttérinfo. A Zuram bizonyos időszakonként kap egy céges autót, illetve mindig van egy céges autója, csak bizonyos időszakonként cserélni kell, ez nagyjából fél év, de volt, hogy csak három hónapig használtunk egy autót. Ezt az autót ő választja ki, konfigurálja fel, majd csilli-villin veszi át a gyárban. Az autó csilli-villi, nem a Zuram. Már egy ideje Multivanokat rendelt, már nem is tudom, hány Multivanunk volt, és pont ezért cserélt, mert a kollégájának nagyobb autó kellett a nyaralásra, de neki csak egy Passatja van, volt. Mi úgy gondoltuk még akkor, hogy nem akkor megyünk nyaralni, így a Zuram teljes lelki nyugalommal ment bele a cserébe, hisz, mire mi indulunk majd visszacseréli. Hát nem. Így Passattal kellett terveznünk, ami megint csak egy “luxusprobléma” hisz nagyon sokan sokkal kisebb autóval megoldják a nyaralást. Én sem izgultam emiatt, mert nagyon egyszerű a dolog, annyi cuccot viszünk, ami befér. Az, hogy a Kékszalag miatt vinni kell a vitorlászsákokat, hát jó plusz, de nem megoldhatatlan plusz. A Multivan baromi jó autó, vagy inkább busz, amikor messzire utazunk a lányoknak nagyon kényelmes, nem csak a lányoknak, mivel a Zuram tök sok extrát bele szokott rendelni, így gyakorlatilag pont olyan, amilyennek szeretnénk, viszont a hétköznapokban egyáltalán nincs szükségünk egy buszra, legalább kipróbáljuk a Passatot, mert a Zuram azt szemelte ki következő autónak.

Ez egy elég jó dolog egyébként, mert gyakorlatilag mindig új és jobbnál jobb autókkal járunk. Vannak megkötések, hogy mit lehet rendelni és mit nem, de azért még így is elég nagy és meggyőző a választék. Ez nincs ingyen, az autó bruttó értékének bizonyos százalékát levonják a fizetésből, de semmi egyéb költség nincs, szerviz, téli gumi stb, emiatt nem kell aggódni. Az üzemanyagért fizetni kell. A lényeg, hogy egy Passattal mentünk nyaralni. Ha értenék az autókhoz, akkor akár értékeléseket is írhatnék, hogy melyik autó hogy, meg mit érdemes belerendelni és mit nem stb., de nem értek hozzá, bár ez lehet csak előny. Előny még, hogy régen mindig vinnyogtam a vezetés miatt, hogy jajj én a te autódat nem vezetem, mert nem ismerem, meg ilyen hülye, de egyébként kreatív kifogásokat hoztam fel, viszont most már kénytelen vagyok. Ha hosszú távra megyünk, muszáj váltva vezetnünk, mert egyébként igazságtalan lenne, és a Zuram nagyon utálja a Prága Brno közti részt, nekem meg mindegy, így ott én szoktam vezetni, most már nem vinnyogok, tök mindegy milyen, vagy mekkora autó, automata váltós-é vagy sem, átülök és megyünk tovább.

Azért sikerült leszervezni végül a nyaralást, családlátogatás, Kékszalag, barátok, és szállodai nyaralás: pipa.

Kezdem az elején. A Passattal semmi gond nem volt, simán belefért a cuccunk a csomagtartóba. Pár napot eltöltöttünk Szegeden a családdal, majd indultunk is a Balatonra, a Zuram régi honos kikötőjébe, és onnan indultak a versenyre. Ott béreltünk egy szobát az egyik üdülőben. Az üdülő több, mint régimódi, bőven ráférne egy felújítás, a bútorok cseréje és még lehetne sorolni, de a gondnokok fantasztikusan rendben tartják, és ráadásul még kedvesek is. Szerencsés véletlen, hogy a barátainknak is ott van nyaralójuk, így ott tudtunk találkozni. Ezen barátainkról már többször esett szó a blogban, tehát nem mutatnám be újra Edináékat. A lányaink egy csoportba jártak oviba, innen az ismeretség, és azóta sem unnak még minket, a gyerekeink sem egymást, így rendszeresen találkozunk. Nem történt ez most sem másként, viszont a Zuramnak és nagyobbiknak el kellett indulni a versenyre.

A Zuram már a verseny előtti napon átment hajóval a többi csapattárssal együtt, nagyobbik viszont csak másnap reggelre kellett, hogy odaérjen, de Gergő megígérte, hogy korán reggel átviszi Füredre és így is lett. A lányaink, hogy minél többet lehessenek együtt, a versenyt megelőző éjszakát Gergőék nyaralójában töltötték, és ez volt az ő szerencséjük.

Egy teljes napig ugyanis egyedül voltunk az üdülőben, de aznap késő este érkezett egy csoport. Nem tudom milyen messziről jöttek, de elég sok áldomást ittak a megérkezésük örömére. Viszonylag hamar le is részegedtek, és elég hangosan ünnepelték, még mindig a megérkezésüket. Én ott ültem egyedül a szobában, és próbáltam olvasni, vagy a jó oldalát nézni a dolognak, de ez, ahogy telt az idő egyre kevésbé jött össze. A Zurammal tartottam a kapcsolatot, és megbeszéltük, hogy a verseny után elmegyünk, keresünk máshol szállást, addig kibírom. Én ki, de mi lesz kisebbikkel nem tudom, mert végtelenségig nem maradhat Edináék nyaralójában, hisz Edináék is indultak nyaralni.

Ha nem hajnal kettőig üvöltöztek volna, talán még szórakoztató is lehetett volna, mert az ittas emberek olykor viccesek, olykor, de egyáltalán nem mindig. Pláne az a rész nem szórakoztatott, amikor az egyik, hölgynek semmiképp nem nevezném, mondjuk nő fél óránként közölte, hogy ő tánc- és tornatanár, mindezt persze üvöltve, időnként a férfiak próbálták a nőt csitítani, hogy halkabban már, de ezt is csak üvöltve tudták megtenni. Az este fénypontja az volt, amikor a despacitót énekelték, közösen, persze ebből kiderült számomra, hogy egyikőjük sem volt ének-, spanyol-, vagy épp angoltanár. De hála az okostelefonoknak, kikeresték a magyar verziót is a neten, na annak legalább a szövege ment, ha a dallama nem is. Egyre inkább megfogalmazódott bennem az a gondolat, hogy nem kellene annyi énekes tehetségkutatót indítani, mert ettől valahogy mindenki azt hiszi, hogy tud énekelni, vagy legalábbis, hogy nem ciki, ha nem. Pedig de. Egy csomó dolgot megtudtam a csapatról, együtt járnak nyaralni, síelni (most már tudom, hogy mitől keletkeznek a lavinák) és mivel már annyiszor tették ezt együtt, egyáltalán nem félnek nosztalgiázni, és kibeszélni azt, aki épp nem tudott eljönni.

Szerencsére nagyobbik tudott aludni Edináék nyaralójában, én meg átvészeltem az éjszakát. Korán kellett kelni, hogy nagyobbik átérjen Füredre. Gergő pontos is volt, de nagyobbik meg lassú. Ez nem okozott meglepetést, hisz mindig az, ráadásul szerintem nem sokat aludt az izgalom miatt, no meg a rég nem látott barátnőkkel is biztos beszélgettek egy kicsit éjszaka. Gergőt nem kell félteni, ha vezetésről van szó, nagyobbik lassúságát simán behozta az úton, és bátortalan megjegyzéseimet, miszerint nem kell annyira sietni, elütötte azzal, hogy ő márpedig megígérte a Zuramnak, hogy pontos lesz, és úgyis lett. Nagyobbiktól elköszöntem, és megkértem arra, hogy vigyázzon az apjára. Erre ígéretet is tett, így tudtam, hogy nem lehet baj.

Visszaérkezve az üdülőbe, találkoztam a gondnok feleségével, aki szintén ki volt akadva, és elmesélte, hogy nem tudnak velük csinálni semmit, már többször jöttek ide, és ezzel a csapattal mindig csak a baj van, de azt nem tehetik meg, hogy nem engedik be őket, mivel mégiscsak egy vállalati üdülőről beszélünk. Én is elpanaszoltam, hogy a verseny után keresünk másik szállást, mert ezt így nem lehet. A gondnok felesége egy kis türelmet kért, majd jött vissza hozzám örömmel, hogy talált megoldást. Az üdülőhöz tartozik két faház is, és az egyik épp üres, átköltözhetünk az egyikbe. 20 perc alatt át is költöztünk, és mit mondjak egész más dimenzióba került a nyaralás. Itt ugyanis nem csak, hogy csend volt, de még hűvös is. Végső soron sokkal jobban megérte, és csak egy éjszakát kellett átvészelnem. A lányoknak még azt se. A despacitót meg már előtte se bírtam. A gondnok, biztos ami biztos vitt egy házirendet a csapatnak, kiemelve a 10 után kuss van és kész sort, majd befenyítette őket, hogy kidobja őket, ha ez így megy tovább, mivel egy család már távozott miattuk. Erre mindössze annyi volt a reakciójuk, hogy semmi gond, bármennyi családot el tudnak üldözni. Micsoda mentalitás kérem! Ennek ellenére innentől kezdve csend volt, de ez nekem meg már mindegy volt, mert élveztem a faház nyugalmát.

Edináék elindultak nyaralni, így rám maradt az a nemes feladat, hogy kisebbiket szórakoztassam, amíg nővére visszaér. Eljártunk lángost enni, fagyizni, fürödtünk, tollasoztunk, kártyáztunk és élveztük a fahát nyugalmát. A másik faházban napközben gyerekek voltak, főként tinik vitorlástábor keretében. Ők legalább nem voltak hangosak, ellenben végignézhettük, hogy mit csinálnak a mai unatkozó tinédzserek. Unatkoznak. Szerencsére mindenkinek van mobilja, így lehet telefonbetyárkodni. Azt hittem ilyet már senki nem csinál. Inkább szánalmas volt, mint vicces, sokkal szórakoztatóbb szöveggel is lehet telefonbetyárkodni, mint azt kérdezgetni, hogy ismerik-e xy-t. Nem kértek tanácsot, pedig rengeteg remek ötletem lett volna. Ebben mondjuk a Zuram a menő, aki egy időben úgy vette fel a telefont, hogy: tessék, plébánia. Anyám pedig aki hívta, elnézést kért és letette a telefont. Kicsit furcsa, hogy valaki azzal próbál menőzni, hogy az egyik osztálytársa valamelyik politikus (nem nevezem meg) fia, és hogy az milyen kis bunkó, viszont mennyi pénzük van, ja és az iphone menő. Mindenki szeretne iphone-t. Én nem. Kisebbik teljesen ki volt akadva az egyik lány nyávogásán, és többször kérte, hogy ha véletlenül egyszer ilyen lenne, akkor szóljak már neki, hogy hagyja abba. Én viszont megnyugtattam, hogy semmi extra nem történik, a tinik már csak tinik. Egy bizonyos korosztály valamiért azt hiszi, hogy ez tetszik a fiúknak. Ez van, az ő viccei is idétlenek időnként, sőt.

A Kékszalag is véget ért közben, befutott a csapat. A Zuram és nagyobbik nagyon, nagyon fáradtak voltak, alig aludtak, pedig senki nem énekelte nekik a despacitót. Ahogy visszaértek, kipakoltak a hajóból, kitakarították és lefeküdtek aludni. Este elmentünk egy étterembe vacsorázni. Nagyobbik annyira fáradt volt, és annyira ki volt azon akadva, hogy még mindig hullámzik alatta minden, pedig már nem is a hajón ül, hogy arra az egyszerű kérdésre, miszerint mit szeretne rendelni, sírással válaszolt. Szegény pincérlány meg is ijedt, hogy mi rosszat kérdezett, de megnyugtattuk, hogy semmi baj, csak kérünk még pár percet. Nagyobbik képtelen volt megnyugodni, vagy választani, de megoldottam a problémáját, rábeszéltem egy hideg gyümölcslevesre, és sok sok vízre. A pincérlánynak felvázoltam a problémát, aki meg is értette, és egyből egy liter vizet hozott nagyobbiknak, aki végre megnyugodott és hálásan kortyolta a vizet. Mindezek mellett egy hősként tekintett magára, és mi is rá, apukája nem győzte dicsérni, kisebbik meg mindenféle idétlen tinikről szóló történetekkel szórakoztatni, hátha felvidul a nővére. Annyira jó látni, hogy ilyen helyzetben mennyire jó testvérek, mennyire figyelnek egymásra, és értik meg azt, hogy a másiknak éppen milyen problémája van, mire van szüksége. Nagyobbik felvidult, és végre hajlandó volt ő is mesélni egy kicsit arról, hogy hogyan élte meg a versenyt. Nagyon jól érezte magát, még feladatokat is kapott, és jövőre is menni szeretne. A verseny után kapott kék szalagot, ami a kapitánynak jár, megkapta. A kapitány neki adta, ennél nagyobb boldogságot nem is lehetne gyereknek okozni, akinek ráadásul még szülinapja is van. A szalagot rákötötte a hátizsákjára és azóta is hordja magával mindenhová.

Nyaralásunk első szakasza véget ért. Elköszöntünk és indultunk tovább. A következő hetet Keszthelyen szándékoztuk eltölteni.

 

Nyaralás otthon

Milyen érzés több hónap után először hazaérkezni, Magyarországra? Jó, de semmi különös, abban az értelemben, hogy nem tudok más szemmel nézni a dolgokat, mint előtte. Na jó ez nem teljesen igaz, de összességében igen. A “legfurcsább” dolog, hogy mindenki magyarul beszél, és én mindent értek, nem csak összerakom a fejemben, hogy mit mondtak, hanem tényleg mindent értek, ha elhaladok a boltban két ember mellett akkor is értem, ha csak suttognak akkor is, és nem azért mert jó a hallásom. Ez nevetségesen hangzik, én is csak vigyorogtam mikor a boltban mondtam a nővéremnek, hogy: figyi már, mindent értek.

Túl sok dolog nem változott, legalábbis Szegeden. Teljes nyugalomban el tudtam menni mindenhova, ahova szerettem volna, sok emberrel tudtam találkozni (nem mindenkivel), a lányok is jól érezték magukat, állandóan a figyelem középpontjában voltak, és azt elég jól viselik. Nehéz lenne felsorolni a közel egy hónap eseményeit, de igyekeztük kihasználni az időt.

Egy csomó mindent csináltuk, egy csomó helyen voltunk. Egy éve költöztünk ki, hónapok óta nem voltunk Magyarországon, de nem éreztem magam sem turistának, sem idegennek, leszámítva, hogy sokat kirándultunk, de mivel régebben is kirándultunk különböző városokba, így csak egy zsúfolt nyaralás volt. Hajdanában, réges-régen amikor a Zuram még csak az a pasi volt, akivel együtt élek, szóval volt egy olyan nyár, amikor nem volt pénzünk kedvünk elmenni nyaralni. Egyszerre vettük ki a szabadságunkat, és otthon nyaraltunk. Nagyokat sétáltunk a városban, moziba mentünk meg múzeumba és teljesen őszintén mondhatom, hogy életem egyik legjobb nyaralása volt. Most valami hasonló volt a helyzet. Haza mentünk nyaralni.

Én és a lányok, közel egy hónapot voltunk, a Zuram 2 hetet töltött velünk. Az első időszakban a lányok a nagyszülőkkel töltötték az időt, én meg igyekeztem mindenkivel találkozni, akinek erre igénye volt. Sok séta a városban, moziban is voltam, de csak a lányaimmal, gyerekfilmen, ők élvezték, és nekem sem fájt, még akkor sem, ha nem vagyok Csingiling rajongó, de a mellettem ülő kissrác, aki a nagypapájával volt külön műsort csinált, és nagyon aranyosak voltak. A srác rábeszélte a papát, hogy vegyenek nachost, és folyamatosan győzködte a papát, hogy ugyehogyugye milyen finomság ez, és mennyire jó ötlet volt erre pénzt költeni, a film közben pedig hangosan kacagott mellettem, megkockáztatom, hogy jobban tetszett neki, mint a lányaimnak. Mondjuk kisebbikkel is szórakoztató moziba járni, nekem, a körülöttünk ülőknek semmikép, mert ő meg mindent hangosan kommentál, és megjegyzéseket is tesz, általában simán beszólogat. Nagyobbik, hiába tíz éves már, ha a gonosz elnyeri méltó jutalmát a filmben, akkor általában ilyesmiket kiabál, hogy: há há ezt megérdemelted! Sokszor ökölbe szorított kezét diadalittasan a feje fölé emeli, a mögötte ülő nagy örömére. Hiába próbálom csendre inteni őket, beleélik magukat. Ha a Zuram is velünk van, ő meg simán elalszik, különösen ha az Alvin és a mókusokról van szó.

Sok olyan tapasztalatról olvastam már, hogy hazatérve Magyarországra tűnik fel csak igazán, hogy milyen komorak az emberek, mennyire nem mosolyognak, mennyire nem kedvesek. Ez ebben a formában nem igaz. Nagyon sokan kedvesek, és nagyon sokan mosolyognak. Fura, de csak kedves pénztárosokkal találkoztam. Ha volt valami problémám, és szóltam normálisan, akkor ugyanilyen normális választ is kaptam, ha még mosolyogtam is, akkor még visszamosolyt is kaptam. Jó igen, egy szép nyári estén, Szeged belvárosának a közepén, egy hangulatos teraszon pedig egyszerűen nem szolgáltak ki. Zseniális volt, ahogy a pincérlány kerülte a szemkontaktust, de nem sértődtem be, volt már ilyen  máskor is, egyszerűen nem kötelező nekem ott fogyasztanom valamit, át lehet ülni máshova. Egy szintén Szeged belvárosi cukrászdában viszont, ahol a hely tele volt, a pincér srác nagyon kedves, vicces, de a második körös rendelésnél elfelejti kihozni amit kértünk. Szóltam, nagyon elnézést kért, és közölte, hogy csak a számla összegét hajlandó elfogadni, a borravalót nem, mert hibázott.

Voltam a piacon is, ettem lángost is. Kiderült, hogy nem bírok megenni egy egész lángost, és nagyjából egy fél lángossal teljesítettem az évi normát. A piacon imádtam a sok-sok gyönyörű szép zöldséget, gyümölcsöt, a halmokban álló isteni illatú paprikákat. Itt most megint nem lehet kapni, még a török boltban sem volt, de ehhez is hozzá lehet szokni. Sikerült nem finom főzni való kukoricát venni, de nálunk ez nem gond, mert ha megmarad, apám elviszi horgászni a kukoricát, nem, a kukoricák nem horgásznak, az a csali. Idén rengeteg halat fogott, így a lányaim is ehettek amennyi csak beléjük fért.

Amikor megérkezett a Zuram, akkor kettesben is bementünk a városba sétálni esténként. Söröztünk. Felfedeztünk egy számunkra új helyet, ahol kézműves söröket adnak, és mindkettőnk érdeklődését felkeltette a Sötét Bunkó nevű sör. Ami tényleg sötét volt, és finom is. Persze a Zuram mindenki derültségére nem Sötét Bunkót kért, hanem valamiért állandósulhatott egy szókapcsolat a fejében, ezért kért egy büdös bunkót. Úgy se rossz egyébként. Elhatároztuk, hogy elmegyünk moziba, meg vacsorázni, és mindenhova, de azután ebből nem lett semmi. A moziban egy film sem érdekelt bennünket, élelemmel pedig nagyon jól el voltunk látva. Egyébként is nagyon gyorsan eltelt ez a pár nap. Az utolsó hetet, pedig a Balatonon szerettük volna tölteni. Azokon az estéken amikor nem sétáltunk, és volt kedvünk, a szüleimmel kártyáztunk. Fájerozni szoktunk, szigorúan 5 Ft-os alapon, régen filléres alapon ment, na de az infláció ide is begyűrűzött.

Augusztus 20-án elmentünk sétálni csak úgy, a városba. Volt egy kis kiállítás Szegedről, azt is megnéztük, meg pont akkor kezdődtek az ünnepségek, és felcsendült a Himnusz. A Himnusz. Jó ideje nem hallottam, és most jól esett, egy év elteltével, otthon lenni az egyik, ha nem a legnagyobb nemzeti ünnepen, jó érzés. Nem hatódtam meg, nem morzsoltam el könnycseppet a szemem sarkában. Lehet, hogy az internetnek, a gyors információ áramlásnak, vagy annak köszönhetően, hogy napi szinten lehetséges kapcsolatot tartani a családdal, de nem érzem úgy, hogy kiszakadtam volna bárhonnan is, nyilván lemaradtam egy csomó dologról, és kimaradtam eseményekből, helyzetekből, de nem éreztem magamnak kívülállónak. Lehet, hogy majd 20 év múlva más lesz a helyzet, de ez az egy év olyan gyorsan eltelt. A lányaim még tökéletesen beszélnek magyarul, akcentus nélkül, nem affektáltak, nem keresték a szavakat. A magyar nyelv szempontjából nagyon jó, hogy ilyen sokat voltunk otthon, mert hiába beszélünk magyarul a négy fal között, hiába olvasnak magyarul könyveket, a szókincsük nem növekszik, ha meg igen, közel sem olyan ütemben, mint egy magyar iskolába járó gyereké. Nem mindig könnyű egyensúlyozni.

20-án este egy karácsonyi ajándéknak köszönhetően megnéztük a Mamma Miát a szabadtérin, mivel idén felújítások miatt megfordították a színpadot, nem, nem fejjel lefelé, de a Dóm volt a hátunk mögött, így a tűzijátékot nem láttuk, amit én nem bánok, mert nem vagyok egy nagy rajongó, illetve csak tisztes távolból. Kiskorom óta az a kényszerképzetem, hogy egy rakéta tutibiztos rám fog esni. Tudom, hogy nem, de mi van ha mégis?

Budapest szinte teljesen kimaradt, egy estére szaladtunk fel, barátokhoz egy nagyon finom vacsorára. Jól éreztük magunkat, a házigazda igen jó borokkal készült, így egyértelmű volt, hogy én vezetek haza, és nem fogok inni, pedig tényleg nagyon finom borok voltak! Régóta szerettem volna kipróbálni, hogy milyen egy Sous Vide készülékben készült étel, és most ezt is megtehettem. Hmmm, jó! Ha valakinek van erre lehetősége, nyugodtan próbálja ki. Pesten csak keresztülrohantunk, he he, ez több, mint túlzás, mivel az egész város fel volt dúrva, így inkább csak egyik dugótól araszoltunk, a másikig. Jól el is késtünk, de azért maradt idő beszélgetni. Későn indultunk vissza Szegedre, még ilyen hosszú távon nem vezettem az autót, éjszaka is volt, fáradt is voltam, de a Zuram biztosított arról, hogy közel két üveg bor után neki semmi baja sincs, és ha akarom, majd hazavezet ő. Nem akartam. Elkértem a kulcsot. A Zuram megígérte azt is, hogy majd beszélget velem, mert tudja milyen rossz éjszaka, egyedül, szótlanul vezetni, nagyjából az utolsó szó kimondása után fél perccel, már aludt is, még jó, hogy tényleg nem ártott meg neki a bor. Gond nélkül hazaértünk, a kocsi is és én is jól teljesítettünk.

Mielőtt elindultunk volna a Balatonra, még elmentünk múzeumba is a lányokkal, volt, illetve szerintem van is még egy Egyiptomról szóló kiállítás. Tetszett a lányoknak, hisz a tavaszi szünetben Egyiptomban voltunk, de mivel ott ki sem mozdultunk a szállodából, így nem volt elvárható, hogy rajongjanak az ókori kultúráért. A kiállítás részeként próbálhattak ruhákat, tapizhattak meg dolgokat, és ez nagyon tetszett nekik. Nagyobbik nagyon élvezi a múzeumokat, a kiállításokat, mindent, de mindent aprólékosan megnéz, nem szeret kihagyni semmit. Kisebbik ezzel szemben elég felületes ebből a szempontból, szóval nehéz összehangolni a  két gyereket. Jelen esetben négyet, mert a programokat igyekeztünk úgy szervezni, hogy sok időt tölthessünk együtt mi is, és a lányok is a barátainkkal, barátaikkal.

Volt még egy szervezett program. Az utolsó szülinapi parti a családban. A Zuram tudta, hogy szerveződik számára valamilyen meglepi parti, de a részleteket nem tudta. Sem azt, hogy hol, sem azt, hogy mikor lesz, és azt sem, hogy kik jönnek. Majdnem sikerült is mindent titokban tartani, de született titkosügynökökkel vagyok körülvéve, így valaki mindig csepegtetett némi információt a buliról. A kezdésre már elég sok dolog kiderült, de nem is ez volt a lényeg. A pesti barátaink lejöttek Szegedre, ahol a buli volt, ott lehetett szállást is foglalni, így az alvás sem volt gond. A szegedi barátokat is sikerült összeszedni, így összejött egy kedves csapat. A Zuram elég boldognak tűnt, és állítása szerint jól is érezte magát. A buli legveszélyesebb eleme a Tiszában fürdés volt, és dacára annak, hogy nem szeretném egyedül felnevelni a gyerekeinket, nem szóltam egy szót sem, pedig korom sötét volt. Mindenki élve előkerült a vízből. Mondjuk elfelejtettem berakni a Zuram fürdőgatyáját, pedig előre sejthető volt ez a fürdés dolog, de egy fürdőgatya hiánya nem okozhat problémát. Szerencsére annyi eszem volt, hogy kettőnknek is foglaltam szállást, így nem kellett hajnalban hazajutni valahogy. A hely ahol voltunk, a kezdéskor még nagyon csendes volt, de aztán egyre több és több ember érkezett. Kiderült, hogy country est van, és bizony táncbemutató is lesz. Épp kivittem a tortát, a zenekar (egy srác) eljátszotta és énekelte a boldog szülinapot, persze csatlakozott az étteremben mindenki, és tapsoltak is, majd átadtam a tortát, lekapcsolták a villanyt, és elkezdődött a táncbemutató. Szervezni sem lehetett volna jobban. Mindenki azt hitte, hogy én szerveztem a Zuramnak a műsort, én rendeltem a “lányokat”. Ki is húztam magam, milyen jó vagyok! Közöltem is a Zurammal, hogy mennyire, de mennyire jó fej vagyok, kevés feleség rendel a férjének táncoslányokat a szülinapjára.

Nagyjából kipihentük magunkat, és másnap este egy kerti partin találtuk magunkat, a szegedi barátainknál. Sütögetés, beszélgetés, jó hangulat, amit a szúnyogok igyekeztek tönkretenni. Az este elején még magabiztosan állítottam, hogy engem nem szeretnek a szúnyogok, de fél óra múlva kiderült, hogy vannak olyan aljas példányok, akik rám fanyalodnak, és voltak olyan szemtelenek, hogy dacára a magamra kent szúnyogriasztónak össze-vissza csíptek. Nem csak engem, de más problémája engem nem vigasztal.

Szép lassan, na jó inkább baromi gyorsan elérkezett az idő, hogy csomagolhattunk össze és indulás a Balatonra.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.