Miami, második nap

Másnap reggel felébredtünk. Az időeltolódás egyáltalán nem okozott gondot, az első nap délutánján jelentkező fáradtságon kívül mást nemigen tapasztaltunk, talán csak annyit, hogy nyaraláshoz képest mindig elég korán ébredtünk. Elindultunk reggelizni. A hotelnek két bejárata volt, az egyik a recepciónál, a másik pedig az éttermen keresztül, mi az éttermes résznél közlekedtünk, ott volt a lift is, meg azon a felén volt a szobánk is. A lift nem járt gyakran, de legalább akkor is tele volt, ezért megpróbáltuk a lépcsőt, de az meg vicces módon az épület mögötti nem túl impozáns utcára vezetett, melynek amolyan sikátor jellege volt, maradtunk a liftnél.

Leértünk reggelizni, rajtunk kívül egy család üldögélt egy asztalnál és ők eszegettek. Tányér azonban nincs, semmi. Álltunk egy kicsit hátha jön valaki, mert a személyzet sem volt sehol, így segítséget sem tudtunk kérni. Álldogáltunk még egy keveset tanácstalanul, de semmi, végül észrevett kisebbik egy polcot, amin tányérok vannak, így odamentem, hogy levegyek annyit, amennyire szükségünk van. Itt először találkoztunk nem papír-, vagy habtányérral. Amint megfogtam volna a tányért, ott termett egy srác, gondolom pincér, vagy nem tudom, és közölte, hogy én ne nyúljak a tányérokhoz. Jó, nem nyúlok. Fogott néhány tányért, és a pultra rakta, majd közölte, hogy különben is először le kell jelentkezni. Jó, de mégis kinél, ha nincs itt senki? Akkor is, először le kell jelentkezni. Ismétlem, mégis kinél? Ezzel el lettünk volna egy darabig. Na jó – gondoltam magamban – te öcsém, itt buktad a borravalót, hiába van kitéve az a nagy bödön tipps felirattal, én abba nem dobok semmit. Nem olyan nehéz engem felbosszantani. Persze, mindenkinek lehet dolga, és tűnhet el pár pillanatra a reggeliztetéstől, de konkrétan itt később, vagy öten dolgoztak, és most meg sehol nem volt senki, a stílus meg lehet, hogy amolyan megszokott arrafelé, de én ezt nehezen viselem. A reggeli egyébként nem volt valami bőséges, sőt kimondottan egyszerűnek mondanám. Kenyér, lekvár, vaj, joghurt, kétféle gabonapehely, víz, narancslé, kávé és mellé egy étlap, hogy mit tudunk még rendelni, és mennyiért, oh majd elfelejtettem volt pár gyümölcs. Rendelni, vicces. Senki sem rendelt, és este sem szedték szét a vendégek az éttermet, kezdtem sejteni az okát. Én elvagyok vajas kenyéren két napig, nem gond, de a gyerekeim enyhén csalódottak voltak, és ahogy a többi vendéget figyeltem, ők is. A felnőttek még csak-csak, de a gyerekek nem igazán tudtak mit választani, inkább csak kenyeret rágcsáltak. Sebaj, ott van a sarkon a bolt, majd veszünk kisebbiknek valamit, nagyobbik elvolt a lekváros kenyérrel, de kisebbik nem szereti a lekvárt, nem eszik gyümölcsöt, a gabonapelyhekért sem rajong, vajas kenyérhez meg nem volt kedve, hát mondhatjuk, hogy válogatós, de egy felvágottas kenyérrel már kibékült volna, vagy egy gofrival. Egy gofri jó lett volna. Itt nem volt zabkása sem, tehát még valami kekszet is kellett vadásznunk.

Átsétáltunk a boltba, ahol vettünk egy szendvicset, ami nem volt finom, de kisebbik megette, már feladta azon reményét, hogy valami finomat reggelizzen. Mindegy, itt vagyunk Miamiban és ez a lényeg. A boltból visszafelé menet rábeszéltem a Zuramat, hogy menjen be az olasz kávézóba, mert már napok óta nem ivott rendes kávét, itt hátha kap egy espressót. Láttam, hogy van kis poharuk! Be is ment, és elkezdte magyarázni, hogy ő olyan igazi olasz kávét szeretne, nem ám úgy bögrében, pici pohárban, espressót, vagy egy ristrettót, tulajdonképpen mindegy melyik, de lécci egy rendes kávét. A pultos csaj nem értette, ekkor a Zuram próbálta elmagyarázni, hogy csak pici vízzel főzze, nehogy, hosszú kávé legyen, a csaj nem értette, ekkor a Zuram már feladta volna, de odalépett egy srác, és mondta, hogy inkább neki mondja, hátha tud segíteni. A Zuram újra elmondta, hogy egy amolyan rendes olasz espressót, ha lehetne, mert már úgy szeretne inni egy rendes kávét, nem a bögréset. Kérdezte a srác, hogy olasz-e azért kéri, mire a Zuram mondta, hogy nem, és egyébként Németországból jöttünk, erre a srác váltott és németül beszélt tovább, hogy hát ő is Németországból való, egyébként török, de a felesége német, és a felesége munkája miatt vannak itt, és pontosan tudja mire gondol, majd ő mindjárt főz neki egy rendes kávét. Így is lett. Már meg is javult a reggel.

Még utána akartunk járni, hogy honnan indul a városnéző busz. Ezzel kapcsolatban volt egy kis vitánk, mert a Zuram mondta, hogy majd körbeautózunk, de szerintem vezetés közben ő nem sokat lát, végül találtunk egy megfizethető megoldást, és még hajós kirándulás is volt a csomagban. Lementünk a recepcióra, és megkérdeztük a portást, hogy tud-e erről valamit, mondta, hogy sajnos az amit kinéztünk messzebbről indul, de tud egy másik céget, és őket ajánlja, egy baj van vele, hogy a busz zárt és légkondis. Na, az pont nem baj, sőt inkább előny. Az ár azonban nem tetszett, mondtuk, hogy mi olcsóbbat találtunk, akkor megyünk azzal. Erre simán azt mondta, hogy jó, akkor ő még olcsóbban adja. Legyen. Még volt idő az indulásig, addig lementünk a strandra, most azonban nem vittünk magunkkal semmi olyasmit, amit féltenem kellett volna, így én is tudtam pancsolni kicsit a lányokkal.

Érdekes egyébként, hogy a borravaló mindenhol kötelező jellegű, és elvárt, nem 10% mértékben, tudom, ezt már írtam, de emiatt elég kiszámíthatatlan, hogy a végén összességében mennyit fog fizetni az ember, és ez eléggé zavaró lehet. A szállodai szobákba sokszor be van készítve egy boríték, ha elégedettek vagyunk a takarítók munkájával, akkor honorálhatjuk nyugodtan, ha már fizettem egy szolgáltatásért, akkor azért még nyugodtan fizethetek pluszban, de egy outletben, egy üzletben lehet alkudni simán, többször is előfordult, hogy rákérdezett a Zuram, hogy van-e valami extra kedvezmény, amire a legtöbbször a: van, volt a válasz. Volt, hogy az eladó nem tudta, odahívott egy másik eladót, aztán kihívták az üzletvezetőt, és a végén csak kaptunk az össz. vásárlási összegre 10% kedvezményt. Mondjuk a Zuram nem szívbajos, alkudott ő már Pesten is bútorboltban például, és ott is sikerrel járt, nekem eszem ágában sem lenne megpróbálni. A Zuram vont is némi párhuzamot Egyiptommal, kb. ott tartották ennyiszer pluszban a markukat pénzért, és alkudni is hasonlóképpen lehetett. Persze az alku Egyiptomban természetes, itt nem gondoltuk volna, de mégis.

A strand után vártuk a buszt a recepción, mert ott vett fel bennünket, majd oda is vitt vissza. Közben emberek jöttek-mentek, ekkor jöttünk rá, hogy ha kérünk adnak frissen mosott strandtörülközőt, na nekünk erről sem szólt senki, mondjuk használtuk a sajátunkat, mindegy, ezután jött egy hölgy, aki az Evergladesből érkezett, valamelyik hajóztatós társaságtól és mindenféle szórólapot hozott, a hölgy áldott állapotban volt, beszélgetett a recepcióssal, hogy kicsit aggódik, mert a baba a hurrikán szezonban fog érkezni, de végül is megállapodtak abban, hogy semmi gond, legalább el lehet nevezni a gyereket egy hurrikánról és az milyen menő. Fő a pozitív hozzáállás.

Tényleg légkondis busz volt, de nem volt annyira hideg rajta. A sofőr mesélt út közben, először angolul, majd spanyolul mondta el a dolgokat. Ez a lányoknak nagyon tetszett, főleg nagyobbiknak, aki mindkét nyelvet tanulja, és ez a nyaralás jó volt arra, hogy kicsit lelkesebben álljon a spanyol tanuláshoz. A busz még csak félig sem volt, így mindig átültem arra az oldalra, amelyikről a sofőr beszélt. A város lenyűgöző, az épületek, no nem csak az Art Deco negyedben van látnivaló, inkább úgy fogalmaznék, hogy nehéz olyan helyet találni, ahol nincs. Mondjuk nekünk minden érdekes volt, nem csak a felhőkarcolók, hanem azok a típusú házak is, ahol láthatóan nem a sztárok laknak, és habár látszik, hogy a ház lakott, csoda, hogy nem dől össze, a lányok meg is kérdezték, hogy ezekben most akkor tényleg laknak-e.

Megálltunk Little Havanaban, a Domino Parkban, ez utóbbi mondanom sem kell, hogy arról nevezetes, hogy a helyiek ott dominóznak, naphosszat. Itt is sétáltunk egyet, van egy csomó étterem, büfé, szivarkészítő-műhely, bazár, ahol mindenféléért lehet pénzt kiadni. Egy utcával lentebb sétáltunk, és ott már nem a turistáknak szóló kirakatot láthattuk, hanem a mindennapi életet, ami cseppet sem tűnt fényűzőnek. Jó lett volna beülni valahová egy kávéra, vagy enni valamit, de ez kimaradt, mert lassan indult tovább a busz.

A busz innen a kikötőbe vitt bennünket, ahol megkaptuk a hajójegyünket, és indult is a hajós kirándulás. A sofőr egy rövid kiselőadásban beszámolt arról, hogy miért is érdemli meg ő a borravalót, milyen ügyesen dolgozott aznap, és mennyi mindent mesélt. Kapott is mindenkitől valamennyit.

A kikötőből kihajóztunk, még jutott hely az első sorban, de fel is lehetett állni, hogy a nyitott ablakokon keresztül nézelődjünk. A kapitány, vagy nem kapitány, mert gondolom a kapitány a hajót vezette, szóval a fiatalember rögtön a biztonsági előírásokkal kezdte, hogy mindenki vigyázzon a gyerekére, ne engedje egyedül mászkálni, valamint lépcső, a lépcsőt szabadon kell hagyni, mert vészkijárat, és lépcső, ne essünk le rajta. Floridában biztos baromi sok ember esik le lépcsőkön, ha itt is ennyiszer kell elmondani. Jó, hát ennyit még csak sikerül megjegyezni, de mivel mi felnőtt jegyet kellett fizetnünk a gyerekek után, így úgy döntöttem, hogy ők már felnőttek, mászkálhatnak egyedül. Nem is szólt rájuk senki, nem úgy a Zuramra, aki indulás után 5 perccel állt a lépcső mellé, elállván a vészkijáratot, nem tudom, mit nem értett, de szerinte csak ott volt hely fényképezni. Az elején mindenki tolongott, hogy mindent lefényképezhessen, de ahogy telt a túra úgy nőtt a luxus, és csökkent a varázs, vagy a fényképezkedési kedv. Jöttek az infók, hogy mi mennyibe kerül, hogy ki és miért hozta létre a Star Islandet, hogy melyik hídon milyen filmet forgattak, kinek melyik a háza. Értem én, hogy jó itt befektetési céllal házat venni, de lakni? Naponta többször megy el kirándulóhajó a házak között csak azért, hogy a sztárok házait lefotózhassák. Egy idő után mondjuk én fel is adtam, mert nem is emlékszem pontosan, hogy melyik kié. Azt tudom, hogy embert csak Usher házánál láttunk, ami egyébként még csak nem is tetszett. Gloria Estefáné tetszett a legjobban, az úgy néz ki, mint amiben laknak is. A kirándulóhajónkat közben yachtok, meg motorcsónakok kerülgették, melyeken bulikáztak a gazdagok, a többség még integetett is. Érdekes volt látni a valóságnak ezen szegletét is. Nem tudom, hogy mennyi az igazság abból, amit mondott az idegenvezető, és mennyi a mese, de tulajdonképpen mindegy is, hisz ez az egész egy afféle kirakatnak tűnt, ahol mindenki a vagyonát mutogatja. Volt eladó telek, szóval ha valaki be szeretne fektetni tuti van lehetőség. Mi nem szeretnénk, de csak azért nem, mert megtudhattuk, hogy Stallone is vett itt házat, de két nap után el is adta, mert hangosak a szomszédok, és folyton jönnek ezek a béna kirándulóhajók, meg a paprazzik, hát ebből mi sem kérünk, amúgy elgondolkodtunk volna, még jó, hogy hallottuk ezt a sztorit. Hangos szomszédok, még mit nem!

A hajóról nem lehetett olyan egyszerűen leszállni, a kijáratnál ott állt bájos idegenvezetőnk, egy dobozzal a kezében, természetesen ő is felhívta rá a figyelmünket, hogy milyen jól dolgozott, és mennyi mindent mesélt, meg a hajóval sem volt semmi gond, így ő és a személyzet többi tagja is megérdemli a borravalót. Kicsit számomra visszatetsző volt, hogy egy akkora helyen tudtunk csak kiszállni, ahol egy ember fér át egyszerre, és ott állt emberünk a dobozzal, így igazán nem is lehetett kihagyni a borravalót, úgy, hogy az út közben is már kérték párszor, hogy aki a pult felé jár dobjon már be egy kis pénzt a személyzetnek. Számunkra ez kissé furcsa, mert egyszer már jegy formájában fizettünk a szolgáltatásért, de lassan kezdtünk hozzászokni, hogy itt más a rendszer.

A kirándulás végén volt még időnk a kikötőben nézelődni, amit meg is tettünk. Ha akartunk volna, itt is nagyon sok pénzt költhettünk volna, de kinek van ahhoz mindig kedve? Olyan jó, hogy minden sarkon van egy Disney bolt. Megérkezett a busz, fel is szálltunk. A sofőr elmondta, hogy senkire nem fog várni, amikor idő van, ő el fog indulni. A tizenvalahány helyett, mindössze hatan ültünk a buszon, hogy a többiekkel mi lett, vagy hogy mentek haza, fogalmam sincs. Tettünk még egy hatalmas kört a városban, és csak annyiban voltam biztos, hogy alig láttunk valamit, de ez van, két napba nem igazán fér bele több. Miamiban ennél sokkal több van, parkok, kirándulóhelyek, programok, de mindent nem lehet.

Estefelé értünk vissza a hotelhez, minden pihenő nélkül indultunk sétálni és vacsorát keríteni. Elsétáltunk a kubai étterem felé, de az utcán állt a sor vége, na akkor ez kimarad, így csak úgy találomra sétáltunk tovább, hogy ha találunk valami szimpatikusat, akkor bemegyünk. Errefelé legalább már nem csak a csillogó Ocean Driveot láttuk, nem csak a szállodákat, hanem a hétköznapi életet, mármint nekünk nem hétköznapi. Találtunk egy hamburgerest, ahol amolyan látványkonyha szerűen készítették el a rendelésünket, a krumpli sem volt fagyasztott, és magunk válogathattuk össze, hogy mit kérünk a hús mellé. Nagyon finom volt, de rajtunk kívül mindössze ketten üldögéltek az étteremben. Ez után természetesen nem hagyhattuk ki az esti tengerpati sétát, hogy elköszönhessünk Miamitól, mert másnap már várt minket Key West, vagy inkább mi vártuk, hogy ott lehessünk.

Nagyon sok film, sorozat játszódik Miamiban, nekem személyes kedvencem a Dexter című sorozat, most a sztorit hagyjuk, de a város miatt is megéri nézni, számomra például teljesen élethű, hogy sok filmmel ellentétben itt mindenki izzad, legalábbis az első pár évadban (a többit még nem láttam, folyamatban van), szóval mindenki izzad, mert azt azért megtapasztalhattuk, hogy meleg van, nagyon, meglepő módon, azonban ehhez is nagyon gyorsan alkalmazkodtunk.

Reklámok

Palm Beach

A Kennedy Space Centernél tett látogatásunk után beültünk az autóba, és elindultunk Palm Beach irányába. A Zuram azt mondta, hogy ááá nem sok, 1 óra, de amikor elindult a navigáció kiderült, hogy több lesz, mint 2, de mindegy, úgyis menni kell, majdcsak odaérünk. Nem sietünk sehová. A bérelt autónk egy nagy fekete Dodge Grand Caravan volt, és meglepően jó volt a klíma. Ahogy beültünk rá pár percre már át is hűlt a kocsi, az utóbbi időben próbáltunk már pár autót és mondhatom, ezen a téren volna még mit tanulni egyes autógyártóknak, mert bizony volt néhány olyan tapasztalatunk, hogy bármit is csináltunk nem hűlt át az autó. Tettem is javaslatot, hogy a Zuram szóljon már pár szót ez ügyben, de mivel teljesen más területen dolgozik, így azt gondoom ez kimaradt.

Az autózás egyáltalán nem volt soha unalmas, legalábbis itt a nyaralás alatt, legalábbis nekem, mert bármerre is mentünk, minden újdonság volt. Az autók, a környezet, a közlekedési szokások, például Floridában annak ellenére, hogy piros a lámpa, szabad jobbra kanyarodni, már persze előtte illik körbenézni, hogy jön-e valaki, de szabad. Egy darabig figyelgettük, hogy tényleg így van-e, de folyamatosan úgy jött ki a lépés, hogy mindig mi álltunk elsőnek a lámpánál, így párszor lezajlott az következő párbeszéd:-szerinted kanyarodjak? -hát azt olvastam lehet, -de láttál valakit, aki kanyarodik is?, -ja, azt nem láttam, -én inkább várok, nem kanyarodok ki, -szerintem is inkább várjunk, az a biztos. 3 nap után sikerült látnunk az első embert, aki pirosnál jobbra kanyarodott, és onnantól kezdve már nem volt kérdés jobbra kanyarodás témában. Többen mondták, hogy vigyázzunk, ne hajtsunk gyorsan, mert mindenhol mérnek, vagy áll egy rendőr, és nem éri meg a büntetést, de úgy vettük észre, hogy rajtunk kívül senkit nem érdekelnek a sebesség korlátozó táblák, minket azonban igen, nem mertünk kockáztatni, így szépen lassan megérkeztünk Palm Beachre.

A Best Western Palm Beach Lakes-ben szálltunk meg, és megérkezésünkkor láttuk, hogy átellenben az úton egy outlet található, ami jó, mert itt és Miamiban terveztünk vásárolni, ne felejtsük el, hogy két üres bőröndünk volt. Átvettük a szobát. Nos, a hotel hát, egy picivel rosszabb volt, mint az előző, semmi különösen rosszat nem tudok mondani, de a szobánk a jégautomatával szemben volt, így várhatóan ott lesz majd mozgás, meg zaj, volt is, de mégse szólhattam ki az éjszaka közepén, vagy korán reggel, hogy: minek az a sok jég?. Az ágyak keskenyebbek voltak, de nem vészes, még azért elfértünk. Megérkezésünkkor láttuk, hogy egy nagyobb csoport valamit ünnepel, buliznak, gondoltam ebből is lehet még zaj később, de első gondunk a vacsora volt.

A lányok inkább maradtak a szobában, mondanom sem kell mennyire fáradtak voltak, mi meg a Zurammal elindultunk vacsiért, hát abban a nagy outletben már csak lesz nyitva valami. Volt is, egy Wholefoods, azt sem tudtuk mi az, de rájöttünk, hogy nem biztos, hogy mi vagyunk a célközönség, mivel itt csupa egészséges étel volt kapható, ami azt jelentette, hogy csupa vegán, meg nem tudom mi, olyan márkák, amikről azt sem tudtuk mi az. Nagyon idegenül éreztük magunkat, és pont ennyire voltunk tanácstalanok is, hogy most hogy oldjuk meg a vacsorát. Ráadásul valószínűleg az áruház jelszava, az ami egészséges, azt meg is kell fizetni- lehetett, mivel igen drága volt minden. Mi csupán valami sörre vágytunk volna, hogy úgy este megigyunk egy-egy dobozzal, a gyerekeknek nem akartunk adni, de nekik meg  valami gyümölcslére gondoltunk. Ennivaló volt többféle is, de amit megígértünk, mert kisebbik még itthon kinézett kétféle édességet, amit feltétlen, de mán jelleggel, már inkább tegnap kellett volna kipróbálni, na azt nem találtunk. Semmi olyan rágcsát, amivel meg tudtuk volna őket lepni. Kisebbik kigondolta, hogy neki a Nerds és a Poptarts kötelező jelleggel kipróbálandó dolog, egy, mert a barátnője mondta, kettő mert valami youtuberek is mondták. Na, itt egyik sem volt, mármint nem a yputuberek közül, hanem az édességek közül. Végül valami szendvicset, péksütit, meg pizzaszeletet vettünk, valami sört is kaptunk Millert, valamilyet, vettünk egy hatos pakkot, na ez elég volt az egész nyaralásra, mert inkább vettünk másikat.

A hotel egy medencét ölelt körbe, pont úgy, mint az amerikai filmekben, sorozatokban, és pont úgy marcopóloztak a medencében, mint ahogy azt pár filmben láthattuk már. Az egyik kiabál, hogy marco, a másik meg, hogy polo, és aztán az egyiknek meg kell találnia a medencében a másikat. Kicsit sem zavart volna, ha ez nem este 10 után történik, még jó, hogy a medence mellé kifüggesztett szabályzat szerint sötétedés után a medencét használni tilos. Mondjuk azt az út során sikerült megfigyelni, hogy az ilyen szabályzatok, inkább csak afféle iránymutatások, nem kell komolyan venni.

A lányoknak ízlett a pizzaszelet, mi is megettük ami maradt, nem volt jó a szendvics és a péksüti sem, de mindegy. A mangós narancslé, meg a sima narancslé nagyon finom volt, viszont a nagyon egészséges limonádé, amit a lányoknak vittünk, na az ihatatlan, és nem azért mert nem volt benne cukor, mert volt. Választottam magamnak egy kis doboz mangót is, mármint friss mangó volt elvileg, csak kimagozva, felszeletelve, de ez is nagyjából ehetetlen volt, amit itthon szoktam venni azok finomabbak, vagy legalábbis érettebbek. Lehet, hogy a bio egyenlő a zölddel, vagy nem tudom, de az az álmom, hogy majd Floridában milyen friss finom gyümölcsöket eszek, na az nem jött be.

Másnap reggel nagyobbik szülinapjára ébredtünk. Betöltötte a 14. életévét. Szülinapja alkalmából délután egy kis fürdést terveztünk az óceánban, ha már egyszer itt vagyunk, de előtte nézzünk szét az outletben. De ugye a reggeli nem maradhat ki. A reggelinél már közel sem volt olyan nagy választék, mint Orlandóban, de azért mindenki tudott mit enni, és volt gofri is. Ekkor jöttem rá, hogy mi hiányzott már Orlandóban is. A zöldség. Orlandóban még raktak ki néhány spenótlevelet, de itt semmi. A zöldség a rosttartalom miatt is nagyon fontos, mert erre az egyre nagyon figyelünk, hogy magas rosttartalmú ételeket is együnk. Zöldség ugyan nem volt, de zabkása igen, így ezt a problémát lehetett orvosolni. Nem túl szívderítő a Zuram arcát nézni, miközben zabkását eszik, de ez van, kötelező. Gyümölcs sem volt, csak banán, az viszont nagyon finom. Volt kétféle tojás, arra mindenféle rátét, gofri, kenyér, abból is többféle, innivalók, kis kolbászkák, de zöldség semmi. A lányok nem bánták, mert nekik az omlett megfelelt, utána egy kis gofrival. Nagyobbiknak hiányzott a paradicsom, mert azt mindig eszik a reggelihez, de azt mondta, ki lehet bírni. Ami fura volt, hogy alig volt pár asztal, meg szék, kint a teraszon le lehetett ülni, de ott meg annyira sütött a nap, hogy mindenki inkább bent szeretett volna étkezni. Itt is műanyag tányérok, műanyag evőeszközök, szinte éreztem amint a nyaralás növeli az ökológiai lábnyomunkat. A kávé. Nos, fel voltunk készülve, hogy a nyaralás alatt rendes kávét nem iszunk, de tulajdonképpen kis tejjel, az itt kapott kávé is tökéletesen megfelelt, nekem, a Zuram megitta, de nem volt boldog tőle, pedig kávéból is volt legalább 3 különböző, sajnos itt nem figyeltem a kancsók feliratára, így egy jó adag tejszínt öntöttem a kávéhoz, mondjuk úgy, érdekes volt. Ami viszont itt is nagyon szimpatikus volt, hogy szinte semmi maradék nem maradt, mindenki megette, amit a tányérjára kiszedett. Pedig, az adagokat nézve, ezt időnként nem hittem volna.

Reggeli után bevetettük magunkat az outletbe. A szülinapos, habár utál vásárolni, mégsem bánta, mivel egy olyan, de olyan cipőt talált magának, amiről nem is álmodott. Nekem nem volt igazán szükségem semmire, így némi konfliktusba keveredtem a Zurammal, aki rám szólt, hogy ugyan nézzek mán’ ki én is valamit. Mondtam én, hogy majd a hűtőmágnes, de ő csak mondta, csak mondta, így kénytelen voltam én is választani két táskát magamnak. Azért azt ne gondoljuk, hogy minden nagyon olcsó, már itt megtapasztaltuk, hogy bizonyos márkák elég jó áron vannak, illetve van pár termék ami jó áron van, de amúgy egy csomó mindent itthon nálunk olcsóbban vettünk meg. Például pontosan olyan papucs, amit 2 hete rendeltünk nekem, 15$-al volt drágább, mint amennyiért mi vettük. Jó, hát van egy csomó oldal, amit ismerünk és rendelni lehet, és figyelni szoktuk az akciókat, no meg itt a városban is van egy nagy outlet, ahol lehet válogatni. Az is igaz, hogy az outlet afféle hívószó lett, mint annak idején a diszkont volt, és nem feltétlen jelenti azt, hogy olcsó is amit árulnak. A kínálat, na jó az tényleg más, mert egy csomó olyan modell van, pl. cipőből, amit nálunk nem láttam, de ez engem kevéssé érdekel. Kisebbik is vadászott magának cipőt, ő egy huarachet szeretett volna, de itt nem talált, legalábbis olyat, ami tetszett volna. Mentünk egy kört, körbenéztünk. Ebédként ettünk fahéjas csigát, és meglepődtünk, hogy itt is van sült kolbász minden felé, de azt nem próbáltuk ki. Ami meglepő volt, hogy mindenhol ingyenes a mosdó, és legtöbbször még a nagyobb üzleteken belül is találunk, ha szükség van rá, méghozzá elég tiszta állapotban.

Visszamentünk a szobába, összeszedtük a cuccot, és irány az óceánpart. Gugli segített nekünk strandot választani, ahová gyorsan el is autóztunk. Természetesen közben nézelődtünk, és meg kell mondanom, hogy Palm Beach igen, igen látványos, a sok pálmával, a csodaszép házakkal. A strandnál találtunk is parkolót, ki volt valami írva, amit értettünk, csak azt nem, hogy hogy gondolják, mert volt valamiféle tiltás. Hatszor megnéztük, hogy beférünk-e tényleg a parkolóba, nehogy az legyen a gond, de befértünk, kis fejtörés után a parkolást is sikerült kifizetni, mert ugye az USA-ban nem mindegy hol milyen bankkártyát használunk, hiába volt nálunk az ajánlott típus, ha a terminál mégis úgy döntött, hogy nem fogadja el.

Lementünk a partra. Eléggé meglepődtünk. Volt kint tábla,  hogy milyen veszélyek leselkedhetnek ránk a parton, például medúza, de az nem volt,  de volt vízimentő, kis házzal, de nem volt semmi hely az átöltözésre, nem volt zuhany, vagy legalább lábmosó, nem volt mosdó sem, volt viszont helyette see weed, azaz tengeri hínár. Az a fele ami a parton rohadt, az némi szagot árasztott, az amelyik még a vízben volt, az viszont karcolt, ez a tengeri hínár, a part mentén egy sávban helyezkedett el, tehát ha ezen átverekedtük magunkat, már egész jól lehetett fürdeni, de attól még zavart. A víz nagyon meleg volt, 30C° körüli, és ezt egyáltalán nem panaszként mondom, számomra ez az ideális fürdési hőmérséklet, ha óceánról vagy tengerről van szó, azért mégiscsak élveztük a pancsit, és mégiscsak óceán. Ennek ellenére hamar feladtuk, pedig a part nagyon szép volt, csak hiányzott némi infrastruktúra.

Amikor visszaértünk a kocsihoz, annak a szélvédőjén már ott díszelgett egy büntető cetli, nagy volt az öröm, igazunk volt, rosszul értelmeztük a táblát. Pár autóval előttünk, még ott voltak azok, akiktől az ajándékot kaptuk, így a Zuram utánuk ment, és rákérdezett, hogy mit csináltunk rosszul. Elmagyarázták, hogy az rendben van, hogy beleférünk a parkolóba, a festett vonalak közé, de mivel egy kereszteződés sarkán állunk, így ha valaki ki akar kanyarodni, akkor nem fog látni, a mi magas autónktól, tehát nem hosszú az autó, hanem magas. Egyébként nagyon kedvesek voltak, mi pedig ezt is megtanultuk. Büntetést nem kaptunk, a borítékban csak egy cetli volt, hogy legközelebb figyeljünk oda. A parkolást ellenőrző hölgy azt is elmondta, hogy sok a turista, ezért nem büntetnek egyből, különösen, ha látják, hogy bérautóról van szó. Ez igazán kedves, meg is lepődtünk, de örültünk neki.

Amint visszaértünk a szállodához, a lányok már rohantak is a medencéhez, kicsivel később, mi is követtük őket, de előtte még kinéztük, hogy hová menjünk vacsorázni, szerencsére itt is volt ingyenes wifi, ahogy minden szálláson. Még otthon kigondoltuk, hogy mi szeretnénk majd, ha lehet Taco Bellben enni. Volt is egy a közelben, már csak a szülinapost kellett megkérdezni, hogy neki megfelel-e. Megfelelt, így a pancsi után elindultunk vacsorázni. Mivel még soha nem jártunk Taco Bellben, így választani sem volt egyszerű. A pultos csajszi és a mögöttünk álló férfi viszont nagyon segítőkészek voltak. Elmondtuk, hogy mi Németországból jöttünk, és szívesen vennénk valami segítségfélét, hogy mit kóstoljunk meg. A pultos lány szerint is váó, hogy honnan jöttünk, és cool, hogy még mennyi helyre megyünk, és ő is nagyon szeretne eljutni Európába, de ez már csak így van, az európaiak Amerikára kíváncsiak, és ez fordítva is igaz. Visszatérve a kajához, a mögöttünk álló férfi is mondta, hogy mit kell feltétlen megkóstolnunk és a csajszinak is voltak ötletei, végül azt javasolta a csaj, hogy beüti azokat a menüket amik ott vannak a táblán, de megbeszéli hátul a srácokkal, hogy ne az legyen pontosan benne, hanem összeállítanak nekünk egy egyedi menüt, hogy tényleg a legjobb dolgokat tudjuk megkóstolni. Mondtuk, hogy ez tökéletes megoldás számunkra. Kisvártatva meg is kaptuk, amit kértünk, illetve amit kitaláltak nekünk, és kiderült, hogy a szülinapos nagy Taco Bell rajongó, mert többször is az értésünkre adta, hogy ha a nyaralás további részében minden este Taco Bellben eszünk, ő attól már nagyon boldog lesz. Itt is annyiszor tölthettük tele a poharunkat, ahányszor akartuk, de ez oly felesleges, mert eleve rohadt nagy poharakat adnak, a lányoknak már elegük volt a cukros, édes innivalókból, így vízzel töltötték fel a poharaikat. A Zuram próbálgatott néhány nagyon furcsa nevű, és kinézetű üdítőt, és mit mondjak, időnként fura arcokat vágott, de hősként küzdött, akkor is ha ihatatlan volt.

Hazafelé még venni szerettünk volna pár dolgot, narancslevet például, hogy másnapra is legyen, megnézni végre az áhított rágcsákat, ezért gondoltuk hogy visszafelé a hotelbe, majd csak találunk valami bolt félét. Így is lett, a szállásunk mellett volt egy nagy Target, tehát, ha előző este, nem szembe megyünk, csak elfordulunk jobbra, máris találtunk volna egy csomó mindent. Mindegy, akkor majd most jól szétnézünk.

A lányoknak nagyon tetszett, mert itt volt egy csomó póló, nagyobbik talált deadpoolosat, kisebbik meg olyat, hogy az csuda, egy egyszarvú hátán lovagol egy cowboy kalapos macska, mögöttük pedig az Atlantis repül, na ezt muszáj volt megvenni. A Zuram is talált magának GOT-os pólót, amin a jól ismert idézet látható: I drink, and I know things. Mindenki elégedett volt, mert találtunk Nerds-et, meg Poptartsot is. Egy dolgot felejtettem el, a hűtőmágnest, sajnos ezt olyannyira elfelejtettem, hogy most nincs is Palm Beaches hűtőmágnesem, azt hiszem ez  most már így is marad. Rém szomorú vagyok miatta, de nincs mit tenni. A Nerds, nos kisebbik megkóstolta, majd írt a barátnőjének, hogy ő ezt komolyan gondolta-e, mert ez rossz. Ehetetlen. A barátnő állította, hogy ő ezt már kóstolta, és neki isteni, sebaj viszünk neki ajándékba. Nem nagyon próbálgattuk az általunk nem ismert édességeket, vagy ételeket, mármint amiket boltban lehet kapni, mert általában amit mégis, az minden egy kicsit túl volt, általában túl édes, vagy túl semmilyen, vagy olyan túlontúl.

Másnap várt ránk Miami. Reggel felkeltünk, megreggeliztünk, kijelentkeztünk és elindultunk Miamiba, de előtte még autóztunk egyet a városban. Megkerestük és meg is találtuk Trump házát, de abból semmit nem lehet látni, elég jól védve van, kerítés, sövény, pálmák, rendőrautó, így szépen autóztunk tovább. Nos, nem tudom mennyibe kerülhet arrafelé egy-egy ingatlan, de csak néztünk. Voltak gyönyörű házak, hivalkodóak, és szerényebbek is, de nem hiszem, hogy gondot okozott volna választani. A Trump Plazat azért sikerült lefotózni, nem mintha lenne bármi jelentősége. A lányok azon kezdték el törni a fejüket, hogy mi a manóval kellene foglalkozniuk, hogy olyan gazdagok legyenek, hogy ott valamelyik házat megvehessék. Arra jutottak, hogy mindenképpen fel kell találniuk valamit, a munkát is beosztották, nagyobbik feltalál valamit, kisebbik pedig eladja.

Irány Miami!

Utazás, Orlando

Július 4-én indultunk a nyaralásra. Mily’ szép dátum, mondtuk is a lányoknak, hogy minket tűzijátékkal fognak várni. Ettől függetlenül is örültek volna, ha már ott lennénk, és mondjuk nem kellene az egész napot utazással tölteni, de kellett.

Pár hete már figyeltük az időjárás jelentéseket, hogy mi várható, főleg, hogy bárki ismerősünk, akivel beszéltünk az útról, mindenki azt javasolta, hogy ne júliusban menjünk. A nyári szünetet nyáron tartják, a Werksurlaubot szintén nem decemberben, így “a máskor menjetek” pont nem opció. Lehet szél, meg vihar, eső meg biztos lesz, erre számítottunk, és még melegre is, párára is, de ha esik, ha fúj, ha elviszi felőlünk a hotelt, mi akkor is ott leszünk. A Zuram szülei mesélték, hogy amikor ők voltak, át- és túléltek egy hurrikánt, ami félelmetes volt, és érdekes is. Egyébként ők elég vagányak és bevállalósak, még a vidámparkban is felülnek a legdurvább hullámvasútra is. Természetesen egyáltalán nem szerettünk volna átélni egy hurrikánt, mert nem vicces, és szerettünk volna hazaérni a nyaralásból. Eső nem zavar, legfeljebb elázunk, és különben is, néhány meghirdetett programnál, amit kinéztünk, oda volt írva, hogy esőben is indul, semmi aggodalom.

Az utazás első szakasza Berlinből indult reggel 9:05-kor. Ez annyit jelentett, hogy időben el kellett indulnunk, ha el akartuk érni a gépet, márpedig nagyon el akartuk. Most is béreltünk parkolót az autónak, ahol otthagyhattuk a kocsit. Hajnal kettőkor felkeltünk majd, indulás.

Nem indulás, be kell rakni a 4 bőröndöt a kocsiba. Aha, arra gondoltunk, hogy a Floridában bérelt autóba beférjen, de a saját kocsinkat nem ellenőriztük. Passat, kombi, nem kicsi, de reménytelennek tűnt. A helyzet reménytelen volt, én meg ideges. A Zuram nekiállt legózni, én mondogattam, hogy annyira látszik, hogy három bőröndnél több a csomagtartóba nem megy be, de ő csak erősködött, és még párszor ki-meg bepakolta azt a hármat, ami befért, és próbálkozott a negyedikkel, ami nem. Már rögtön a legelején javasoltam, hogy tán a lányok közé kéne berakni, mert oda minden gond nélkül bemegy, a csajoknak marad elég hely, és két órát a reptérig bőven kibírnak a lányok is, hát még a bőröndök. Így is lett. Időnként anyukám úgy hív, hogy: “a család esze”, no ez nem véletlen, és ő abszolút dicséretnek szánja, és komolyan is gondolja.

A gond megoldódott, a város határában még egyszer megálltunk, hogy megnézzük, hogy tényleg meg van-e minden papírunk, mert habár én tudtam, hogy beraktam, mégse voltam benne biztos, és a Zuram inkább megállt, mert ő sem mert kockáztatni. A Zuram időnként úgy hív, hogy: “merttemindigmindenttúlaggódsz”, no ez nem véletlen, egyáltalán nem szánja dicséretnek és nagyon is komolyan gondolja. Kockáztatni azért nem mert, de rendben voltak a papírok.

Odaértünk a parkolóhoz, de nem találtuk, de azután amit annak gondoltunk, az mégis az volt, csak épp nem lehetett kártyával fizetni, ezért még keresnünk kellett egy bankot, ahol pénzt kellett levenni a kártyáról. Csak és kizárólag azért nem voltam ideges, mert úgysem tudtam segíteni a helyzeten, én még csak a pénztárcámat sem hoztam magammal, valamint ez is bele volt számolva az időbe. Kocsit otthagytuk, shuttle, no mit mondjak, elég lepattant kocsival vittek ki a reptérhez, de a bőröndök belefértek. Amúgy nem vagyok benne biztos, hogy az autóval műszakilag minden teljesen rendben volt, elég leharcolt volt, kívül és belül is. Mindegy, kiértünk a reptérre, és még volt egy pici időnk, amíg feladhattuk a csomagunkat.

Most nem a fapados részlegnél kellett beszállnunk, külön csak ehhez a járathoz volt egy biztonsági ellenőrzés, pontosan azért, mert Amszterdamban már nem kellett ezen újra átesni. Már a poggyász feladásnál ellenőrizték az USA-ba érvényes beutazási engedélyünket, de minden rendben volt, mehettünk. A biztonsági ellenőrzésnél a műanyag ládába tettem az útleveleinket, mivel a csomagok feladása után egyből, ott volt a bejárat, a biztonsági átvizsgáláshoz, és nem volt időm berakni a hátizsákba, de tulajdonképpen nagyjából mindig így szokott kijönni a lépés. A biztonságis fiatalember, megnézte az útlevelet, és habár egy darabig próbálta kibetűzni, hogy Magyarország, nem jött neki össze, segítettem egy Ungarn-nal. Innentől kezdve nem érdekelte tovább.

A járaton csupa olyan ember volt, akinek a végcélja nem Amszterdam. Amszterdam csupán egy köztes állomás. A Zuram mellett, hol máshol, ült egy apuka, a másik sorban meg mellettük az anyuka a három gyerekkel, igen három, egy ölben, nem hosszú az út, másfél óra, de a Zuram a végére azért azt kívánta, hogy ne Orlandóba jöjjenek, ne Orlandóba jöjjenek. Nem Orlandóba jöttek. Azt leszámítva, hogy a gyerekek nem tudtak a fenekükön ülni, semmi gáz nem volt, anyuka és apuka is végtelen türelemmel kezelték a helyzetet. Na mindegy, a Zuram valamiért nehezen viseli a kiskorú útitársakat, meg úgy egyébként állítása szerint a gyerekeket úgy általában, de ez nem igaz, mióta apuka, egész sokat változott.

Itt nem is volt kérdés, hogy én ülök a lányokkal, számítva a fülfájásra, de szerencsére a fülfájás nem jelentkezett. Amszterdamból Orlandóba viszont úgy sikerült a helyfoglalás, hogy 2, 2, azaz ketten ülünk egymás mellett, a másik kettő pedig előttünk. Kérdés itt sem volt, hiszen nagyobbik számított rám, a lehetséges fülfájás miatt, ezért a Zuram nyerte meg kisebbiket, aki ebben a szituációban mindenképp a kihívás kategóriába sorolandó, a gyerek, nem a Zuram, habár…, hiszen kisebbik nagyon tud unatkozni, elég sokat kérdez és kérdez, és kérdez…

Rendben megérkeztünk Amszterdamba, már ezalatt a rövid út alatt is kaptunk enni, inni, és a lányok finoman jelezték, hogy a továbbiakban inkább nem fapadossal repülnének, mondtuk, hogy szívünk szerint mi sem választanánk fapadost, de ár beszél. A papírjainkon a KLM szerepelt, de kiderült, hogy Orlandóba már Deltával fogunk érkezni. Mint említettem a lányoknak ez volt az első nem fapados élményük, ami nem igaz, mert Egyiptomba sem fapaddal utaztunk, de arra nem emlékeznek, szóval ez volt az első nem fapad élményük, már teljesen vidámak voltak, és nagyon várták a továbbutazást, mert elmeséltük nekik, hogy a továbbiakban sem lesz rossz ellátásban részük. Nem mintha lett volna saját tapasztalatunk, mert nem, de gugli barátom segített.

10:35-kor leszálltunk, de a csak 14:40-kor indulhattunk tovább, tehát valahogy el kellett tölteni a fennmaradó pár órát. Már ekkor elég fáradtak voltunk a hajnali kelés miatt, de azért sétáltunk, nézelődtünk, ebédeltünk. A csomagokkal nem kellett foglalkozni, azt automatikusan pakolták át a Delta járatára, legalábbis reméltük, hogy oda. Az amszterdami reptér hatalmas, nagyon sok gép indul a tengeren túlra, szinte folyamatosan, ehhez be kell menni egy külön terminálra, biztonsági ellenőrzés már nem volt, az megtörtént Berlinben, de egy határőr kikérdezett bennünket, mielőtt beengedett volna. Mennyi időre megyünk?-, Nyaralni fogunk-e?- ennyi volt a kikérdezés, mondjuk minden papírunk kéznél volt, ellenőrizte a beszállókártyáinkat, útleveleket, de ha ez nem lett volna elég, az utazási irodától kapott voucherek, ESTA, minden a kezünk ügyében volt, de nem kérte senki. Mellettünk egy fiatal lány állt, őt egy másik fiatalember kérdezte ki, ez a kikérdezés viszont elég alaposnak tűnt. Neki meghívólevele volt, egyedül utazott, így több kérdést kapott, mint mi, és a papírjait is alaposan áttanulmányozták. Mi közben kaptunk egy-egy matricát az útlevelünkre, egy cetlire felírta az úriember, hogy hányas kapuhoz menjünk, és már mehettünk is.

A beszállókártyákat már Berlinben megkaptuk, ezért nem volt még rajta minden információ, de erre fel is hívták a figyelmünket, hogy ne mulasszuk el megtekinteni a kiírásokat. Ha, ha, egyébként amennyiben rajta lett volna, akkor is harminckétszer néztem volna meg a kiírást, biztos, ami biztos, és nem, egyáltalán nem aggódom túl. A beszállókártyánkon nem szerpelt 4 db S, így tudtuk, hogy nem fogunk átesni egy alaposabb, másodlagos biztonsági ellenőrzésen, egyébként, ha valaki piros borítékot kap, az szintén számíthat erre. Akiket kiválasztottak, azokat előrehívták és egy második  biztonsági vizsgálaton estek át, de ezen senki nem problémázott. A gépre végül megkezdődött a beszállás, és szakaszonként hívták az embereket, attól függően, hogy kinek hol volt helye a gépen. Amúgy nem szoktunk előre menni, inkább a sor végét választjuk, mert tök mindegy hogy mikor szállunk be, a gép ugyanoda megy, a hely pedig fix. Voltunk már olyan járaton, ahol nem volt fix, na, akkor tudtunk sietni is.

Mielőtt beszálltunk volna, egy nagyon szigorú hölgy mindenkit kikérdezett, hogy saját magunk csomagoltunk-e, és, hogy fogadtunk-e el valakitől valamit a reptéren. A gyerekek jöttek velünk, nagyobbiktól megkérdezte a hölgy, hogy beszél-e angolul, és mivel ezt a kérdést értette, magabiztosan rávágta, hogy igen, aztán kérdezett tovább a néni, de nagyobbik azt meg már nem értette, így apukája sietett a segítségére. Ha angolul nem is beszél, de legalább tanul, és meglehetősen magabiztos a gyerek, és már ez is valami.

Bejutottunk a gépre, és hát még ekkora géppel soha nem utaztunk, 2-3-2, három sorban az ülések, már az elején segítenek eligazodni a légiutas kísérők, hogy melyik folyosón menj, hogy azután ne kelljen átvágni a középső üléssoron. Nagyobbik magabiztosan mosolyogva ment előre, a jegyét nem mutatta meg a hölgynek, aki kérte, csak ment tovább, a hölgy azt gondolta, hogy nagyobbik ilyen rutinos utazó, de ahogy lenni szokott rossz folyosón indult el, semmi gond, visszahívtuk. Ha nem is rutinos tengeren túlra járó, de nehezen jön zavarba, és meglehetősen magabiztos, már ez is valami.

14:40-kor szállt fel a gép, és érkezésünk 19:04-re volt várható, utóbbi természetesen ottani idő, előbbi itteni szerint értendő. Minden üléstámlában van egy monitor, magunk választhatjuk ki, hogy milyen filmet, sorozatot nézünk, esetleg zenét hallgatunk, vagy inkább játszunk-e, folyamatosan nyomon követhetjük a repülési információkat, de ha valaki kíváncsi, egy csomó dolgot megtudhat a légitársaságról is. Még felszállás előtt a személyzet mindenki számára kiosztott fülhallgatókat, füldugót, és alvómaszkokat. Nekünk ez mind volt bekészítve már a kézipoggyászba, mert nem tudtuk, hogy kapunk-e, vagy sem. Még fel sem szállt a gép, már mindenki a saját monitorját böködte, mivel olyan új filmeket is meg lehet nézni, amit a német mozikban még be sem mutattak. Finoman szólva is bőség zavara. A lányok teljes odáig voltak meg vissza, és fogalmuk sem volt, hogy melyik filmmel kezdjenek. Szerencsére nyelvet is lehet a filmekhez választani, és ha nincs is az összes szinkronizálva, a legtöbb elérhető németül is.

Úgy vettem észre, hogy rajtam kívül senkit sem érdekelt a felszállás. A múltkor olvastam, hogy új tervek szerint a repülőgépeken már nem lesz ablak, csupán felvételek alapján lehet megtekinteni a kinti világot, megmondom őszintén ez engem eléggé zavarna, de most látva, hogy mennyire nem érdekel senkit, hogy mi van az ablakon kívül, tulajdonképpen tényleg mindegy, hogy van-e ablak, vagy nincs. Pláne a középső sorban ülőknek mindegy.

Egy dolog nagyon zavart, méghozzá az, hogy nagyon, nagyon hideg volt a gépen. A mögöttem ülő idős hölgy meg is kérdezte a légiutas kísérőt, hogy így lesz-e egész út alatt, mert akkor ő bizony előre szól, hogy meg fog fagyni. Gondoltam magamban, hogy én leszek a második, dacára annak, hogy kaptunk takarót és párnát is. Azonban felszállás után nagyjából 20 perccel, már kellemes volt a hőmérséklet. Jó pár órát kellett eltölteni a gépen, de valahogy eltelt.

Óránként hoztak inni, kétszer meleg frissítőkendőt, kétszer valami rágcsálnivalót, kétszer meleg ételt, és pluszban még felszállás előtt kaptunk fél liter palackozott vizet, valamint időnként körbekínáltak csak vizet is. Előre kaptunk menükártyát, erről kiválaszthattuk, hogy mit kérünk enni, és nem túlzok, mert tényleg isteni volt a csirkés saláta, amit kértünk, mármint nagyobbik és én, kisebbik az apukájával valami tésztát választott. Egyáltalán nem érdekes, hogy ez a tészta paradicsomos jelleggel bírt, és már az elején leette magát a Zuram, tehát a bézs, igen bézs színű gatyáján egy hatalmas piros folt éktelenkedett, a tényen, hogy ez megtörtént, sem ő, sem én nem lepődtünk meg, csupán tudomásul vettük.

A rágcsálnivalók is igen finomak voltak, a személyzet pedig nagyon kedves, és meglepődtem, hogy nem huszonéves szupermodellek dolgoznak a Delta ezen járatán, hanem nálam idősebb hölgyek, és urak is. Egy hibát elkövettem az utazás alatt, mégpedig, hogy kértem egy pohár bort, végig csak vizet, vagy narancslevet ittam, de egyszer élünk alapon kértem egy pohár vörösbort. Nem volt sok, ahhoz, hogy ártson semmiképp nem elegendő, de olyan száraz volt utána órákon keresztül a szám, hogy nem győztem inni. Szerencsére kaptunk vizet bőven.

Korábban említettem, hogy kisebbik a nehezebb eset, de pár óra után már irigykedtem a Zuramra, mert kisebbik, amikor nem filmet nézett vidáman beszélgetett, együtt játszottak, míg nagyobbik, és nem túlzok egyáltalán, egy szót nem szólt, csak ha kérdeztem. Nagyon megörült, hogy egy csomó olyan film közül választhat, amit eddig még nem látott, de nagyon szeretett volna, így bele is kezdett a Deadpoolba, nagyon tetszett neki, végigkuncogta szinte az egészet. Kisebbik aludt egy nagyot, de nagyobbik egy percet sem, mondtam, hogy próbálja meg, eligazgattam neki a párnáját, bevackolta magát, de nem bírt aludni. Mivel egymást is meg tudjuk hívni játszani a gépen, a monitorokon keresztül, így néhány játékot kipróbáltunk, de hosszú távon mind vagy túl egyszerű, vagy túl unalmas, de azért elvoltunk. Telt az idő. Közeledtünk.

Még leszállás előtt egy órával felszolgálták a vacsorát, már nem is emlékszem, hogy mi volt, csak arra, hogy nem voltam éhes, és nem kértem, ahogy nagyobbik sem. Kisebbik és a Zuram igen. Lassan mindenki a járat információkat kezdte el nézni a gépen, és érezhetően elkezdtünk ereszkedni. A monitoron láttuk, hogy érkezési idő 6 perc, majd 18, majd 8, majd 20 ebből rájöttünk, hogy körözünk, mondjuk egyértelmű volt, mivel körbe, körbe mentünk, és már elég alacsonyan voltunk ahhoz, hogy lássuk a házakat, hajókat, autókat, ha nem jöttünk volna rá magunktól, a pilóta is bejelentkezett, hogy van némi fennakadás, túl nagy a forgalom, kicsit köröznünk kell, de hamarosan leszállhatunk. Így is lett, hamarosan leszállhattunk.

Eléggé fáradtak voltunk, de az nem számított. A lányoknak elmondtuk, hogy mindenhol azt olvastuk, hogy nem vicceskedünk a határőr bácsival, válaszolunk ha kérdeznek, és megyünk szépen, okosan. Mentünk szépen, okosan, azt gondoltuk, hogy kapunk majd a gépen vámáru nyilatkozatot, amit ki kell töltenünk, de semmi ilyesmi nem volt, pedig ezt is olvastam valahol. Beálltunk egy baromi hosszú sor végére, de július negyedike ide, július negyedike oda, minden pultnál ült egy határőr, 8 másik pedig irányította az embereket, hogy ki melyik határőrhöz mehet oda, értelem szerűen, ahonnan elment egy ember, vagy csoport, oda hívták a következőt.

Végre mi kerültünk sorba, és itt is minden lehetséges papírral készültünk, ESTA, hazarepjegy, szállások, biztosítás, anyám tyúkja, de a határőr mindössze két kérdést tett fel, ezek a következők voltak: hogy érzi magát uram?, mennyi időre jöttek?. Ennyi, semmi több. Mindannyiunkat lefényképezett, levette az ujjlenyomatokat, belepecsételte az útlevélbe, hogy 90 napig maradhatunk, és már mehettünk is. Halkan jegyzem meg, hogy végig énekelt, és dudorászott, de ennek ellenére sem mertem volna vicceskedni. Azt hittük, hogy lesz még valami, de nem, a bőröndjeink már ott vártak ránk, lepakolva a szalagról. Megvolt mind a négy. Ahogy láttuk, az egyiket kinyitották, megnézték, de nem hiányzott semmi, és át sem volt pakolva, a többi bőrönd érintetlenek tűnt.

A reptér itt sem kicsi, de elég jól ki van táblázva minden, így aztán gyorsan megtaláltuk, hogy merre kell mennünk ahhoz, hogy átvegyük az autónkat. A nagyot, amibe belefér mind a négy bőrönd. Itt is volt egy 25 perces sor, de miután minden stimmelt, és minden aláírásra került, már mehettünk is átvenni a kocsit. Át kellett mennünk egy hatalmas parkolóba, ami emeletes volt természetesen, és ekkor léptünk ki először az utcára.

A meleg és a pára, nem csak úgy simán meglepett, hanem hát olyan hűűű, erre azért nem számítottam, vagy igen, csak nem tudtam, hogy ilyen érzés lesz, ehhez képest nagyon gyorsan hozzászoktunk. Kicsit csöpögött az eső, de ezt még esőnek sem nevezném, mondjuk úgy, hogy lógott az eső lába. Megtaláltuk az embert, akinél átvehettük az autót. Megnézte a papírt, majd annyit mondott, hogy ott, az a sor. Jó, rendben látjuk, hogy ott az a sor, és tele van autókkal, de mire észbe kaptunk a fickó el is tűnt, így meg sem tudtuk kérdezni, hogy jó, jó, az a sor, de melyik kocsi? Jött egy nő, akitől végül sikerült információt nyernünk az autóra vonatkozóan, bármelyik. Mindegyikben benne van a kulcs, válasszunk egyet, pakoljunk be és már mehetünk is. Jó. Részemről, amúgy ez rém egyszerű, mert odamegyünk az elsőhöz, és menjünk már, de nem, a Zuram megnézett párat, majd választott egyet. Tényleg belefértek a bőröndök. Meg mi is. Elővettük az erre a célra szánt telefont, és bepötyögtük a címet, majd elindultunk, hogy tán menet közben észhez tér a GPS. Egyáltalán nem akart észhez térni, és nulla, azaz nulla helyismerettel elég nehéz volt tájékozódni. Biztos, ami biztos az eső lába már nem csak lógott, hanem mondjuk úgy talajt ért, de nem kicsit. Konkrétan leszakadt az ég, közben dörgött, villámlott. Semmi pánik, elővettük a másik telefont, ami azonnal működött, és már úton is voltunk a hotel felé.

Elég hamar megtaláltuk a hotelt, menet közben mindenfelé tűzijátékokat láttunk. Szép volt, szép volt, csak épp senkit nem érdekelt. A hotelnél biztos, ami biztos ment az automata öntöző rendszer is, itt aztán nem fog kiszáradni a fű. A fű egyébként nem tudom milyen fajta, de nagyon széles, ennek ellenére puha, és tényleg nagyon zöld. Nem mutatna rosszul itt nálunk sem a kertben.

Már csak annyi volt hátra, hogy elfoglaljuk a szobánkat.

 

Nyári tervek

A nyaralás tervezésében én idén nem vehettem részt, mivel a Zuram szeretett volna nekem meglepetést szerezni a 40. szülinapomra, azután eléggé kinőtte magát a projekt és végül mindenkinek ez lett a szüli- és névnapi ajándéka is, meg úgy karácsonyig minden.

Azonban a nyaraláson kívül is voltak még terveink. Még év elején lefoglaltuk a szállást Hágába, hogy a Volvo Ocean Race befutóját megnézhessük, de egy otthoni, magyarországi családi rendezvény, ahol mindenképp szerettünk volna részt venni, töröltette velünk a szállás foglalásunkat. Ez, amint kiderült óriási mázli is volt, mert a VOR a vártnál egy héttel hamarabb befutott, a jó szélnek köszönhetően, így tulajdonképpen lett volna szállásunk, és le is maradtunk volna mindenről. Így van ez, egy hónapokig tartó vitorlásverseny esetében, de legalább az elején ott voltunk.

A családi esemény keresztapám születésnapja volt, és mivel elég közel állnak hozzám a keresztszüleim, így nem is volt kérdés, hogy ott leszünk-e. A szülinapját június 30-án ünnepeltük, és ez a dátum befolyásolta a nyaralásunk kezdetének időpontját is, értelem szerűen nem indulhattunk 30-án nyaralni, valamint még vissza is kellett érnünk az indulás időpontjára, hacsak nem Magyarországról terveztük volna az indulást.

Rémesen éreztem magam, hogy nem tudom, hogy hova megyünk nyaralni, hogy nem vehetek részt a szervezésben, és hogy nem szólhatok bele. Nem azért mert szeretek beleszólni a dolgokba, hanem mert muszáj beleszólnom a dolgokba. A Zuramon is láttam, hogy szenved, hogy nem mondhatja el, és nem vonhat bele ebbe az egészbe, de nem akartam kiszedni belőle, hogy mi lesz, mert a meglepetésemet sem akartam elrontani. Egyszer megtettem, hogy addig győzködtem arról, hogy mennyi veszélye van annak, ha nem árulja el mi a meglepetése számomra, hogy végül elárulta, ez évekkel ezelőtt volt, és akkor megfogadta, hogy soha többet, én meg, hogy soha többet nem próbálkozom, na jó ezt nem sikerült betartanom, de most nem faggattam. Annyit árult el, hogy július 4-én indulunk, tehát 30-án hazarepülünk Pestre, ott bérautóba pattanunk, leautózunk Szegedre, ott minden születésnapozást, ünneplést letudunk amilyen gyorsan csak lehet, mert 3-án repülünk vissza Berlinbe, és 4-én hajnalban mehetünk is vissza Berlinbe, mert onnan indul a repülőnk, a nagy nyári kalandra. Lesz majdnem egy teljes napom Wolfsburgban, ha esetleg még szükség lenne valamire, de az biztos, hogy addigra már össze kell csomagoljam a bőröndöket.

Sűrűnek nézett ki így elsőre, és az is volt. A Zuram időnként csepegtetett némi információt, de csupa olyan általánosságot, amiből nem derült ki, hogy hova megyünk. Ilyeneket mondott, hogy: lesz strand, meleg lesz, nem kell kabát stb. Természetesen találgattunk a lányokkal együtt, de tisztában voltunk vele, hogy ha ráhibázunk sem fogja elárulni, hogy hova megyünk.

Az indulás előtt 1 hónappal azonban kénytelen volt elárulni hová megyünk, mert néhány programot meg kellett beszélnünk, illetve nem akart egyedül dönteni, hogy mi legyen, mi maradjon ki, valamint néhány jegyet le kellett foglalni előre. Nagyjából kétszer egyébként már majdnem lebukott, de lehet többször is. Először is amikor az útleveleket csináltattuk, ő már tudta, hogy hová megyünk, mert akkor már szervezés alatt állt az ügy, és amikor felmerült, hogy nagyobbiknak gond van az útlevelével, akkor egy kisebb szívinfarktus árán ugyan, de tartotta magában a titkot. A következő alkalom akkor volt, amikor indiai barátainknál ebédeltünk, és Viveket a Zuram beavatta a terveibe, ő meg simán rákérdezett, hogy sikerült-e már szállást foglalni. Én naivan mondtam, hogy még azt sem tudjuk, hogy hova megyünk nyaralni, állítólag ő akkor konkrét helyet is említett, de nekem ez nem tűnt fel. Innentől kezdve a Zuram senkit nem avatott be, talán még saját magának sem vallotta be, hogy hova megyünk. De volt még egy veszélyes helyzet, egyik nap kaptunk egy levelet, ami egy közepes méretű, de vastagabb boríték volt. Nem szoktuk egymás postáját piszkálni, de ezen a borítékon én is szerepeltem, mint címzett, de már nem emlékszem miért, de a lényeg, hogy nem volt időm kinyitni a borítékot, csak oda raktam az asztalra, ahova a Zuram postáját szoktam. Mikor hazaért mondtam neki, hogy jött valami, de nem foglalkoztam vele, nézze meg. Mondta, hogy nyissam ki nyugodtan, de én meg mondtam, hogy majd később, mert annyira nem érdekel, biztos számla. Erre ő megnézte, majd eltűnt a hálószobában, és a lelkemre kötötte, hogy bele ne nézzek abba a borítékba, mert titok. Nem néztem.

Ahogy telt az idő, egyre  nőtt a kíváncsiságom, a Zuram meg egyre jobban szenvedett, hogy el kéne mondani, de akkor nem lesz meglepetés, de el kéne, de nem kéne. Biztos, ami biztos, kínlódását velem is megosztotta, szenvedjek csak én is. Nagyobbik nem találgatott, szerinte úgyis jó helyekre szoktunk menni, nincs miért aggódni. Kisebbik napi szinten találgatott, minden nap megosztotta velem az ötleteit, egy idő után kénytelen voltam leállítani, hogy egyrészt felesleges izgulni, másrészt ne rontsuk el apa meglepetését, mert egyszer megtettem és nem jó érzés. Így nagyjából le is csillapodtak a kedélyek.

A nyaralás ismertetése egy úgynevezett előre hozott születésnap keretein belül történt, ahol is én egy könyvecskét, a lányok meg egy halom kinyomtatott papírt kaptak a kezükbe, a lányok az én könyvecskémet nem látták, a papírokon meg mindenféle vidámparkokról volt ismertető. A Zuram közölte a lányokkal, hogy a nyaralás alatt egy nap van vidámparkozásra szánva, úgyhogy legyenek kedvesek egyet kiválasztani a sokból. Lázasan elkezdték nézegetni a papírokat, amikor is kénytelen voltam megkérdezni, mert úgy éreztem nem esett le a lényeg, hogy rájöttek-e hová megyünk valójában, mert én már tudtam, hisz ott állt a könyvecském elején. Mindketten válaszolták, hogy nem. Ekkor rámutattam az egyik papír aljára, ahol ott állt apró betűkkel, hogy: Florida.

Kisebbik mondta, hogy ő egyből rájött amúgy, mert ott van Disneyworld, meg Universal meg még a többi park, amiről tájékoztatót kaptak az apukájuktól. Nagyobbik nem volt ennyire képben, neki kikerekedett a szeme, hirtelen nem nagyon kapott levegőt, majd közölte, hogy le kell ülnie. Hagytuk. Mondta, hogy neki kell egy kis idő, hogy ezt feldolgozza. Volt idő, bőven. Majdnem egy hónap az indulásig.

Az ok, amiért a Zuram hamarabb elárulta a nyaralás helyszínét, az innentől kezdve világossá vált. Meg kell szervezni, tervezni a programokat, és egyedül nem szeretné. A helyszínek, az időpontok adottak, de neki nincs erre ideje, ha esetleg nekilátnék és kinézném, hogy hol, mit, mennyiért, akkor esténként megbeszélhetnénk és összeállíthatnánk az útitervet, mert nagyon nem lenne jó, ha a nyaraláson kellene kitalálni mindent. Egyet értettem, teljesen igaza volt. A lányok is megkapták a maguk feladatát és én is.

Innentől kezdve azzal telt a délután, hogy nézegettem a programot. Mikor indul a repülő, honnan, hánykor, hány órás az út, majd leültünk a tv elé és megnéztük youtubeon a szállodákat, ahol majd lakni fogunk. Majd újra megnéztük, és újra a helyszíneket, meg a program lehetőségeket. Átnéztük a kis könyvet is, és nekiálltunk kutatni, hogy mi kell ahhoz, hogy az USA-ban boldoguljunk. Semmiképp nem akartunk spontán módon cselekedni, mindent jó előre meg kellett szervezni. Azzal azért tisztában voltunk, hogy kell beutazási engedély, de azt is tudtuk, hogy azt van idő még kérni.

Mindenki nagyon boldog volt, én már attól is, hogy láttam, hogy a gyerekeim mennyire örülnek, őszintén bevallom, könnyek szöktek a szemembe. Miért pont Florida? Egyszer talán, erre én nem emlékszem, de a Zuram igen, azt mondtam, hogy szeretnék eljutni Key Westre, megnézi a Hamingway házat. Nem emlékszem, de nagyon, nagyon, nagyon örültem neki, hogy erre lesz lehetőségem. Igazából nincs bakancslistám, vagy úgy fogalmaznék, hogy bakancskönyvem van, mert annyi mindent szeretnék még látni, tapasztalni, ami nem férne rá egy sima listára, vagy úgy fogalmaznék, hogy jöjjenek csak az élmények, utazások, tapasztalatok nem állok ellen a kihívásnak, és ehhez nem kell lista.

Innentől kezdve nem volt nap, hogy ne a nyaralásról lett volna szó, a Zuram napközben nem átallott e-maileket írni, hogy: tudtad, hogy pár hét múlva ilyenkor már… Tudtam, de előtte még várt rám némi kutató munka, mivel mindössze három program volt biztos, illetve, csak kettő, mert a harmadikban csak az volt a biztos, hogy valamelyik vidámparkba megyünk, de erről a lányok még nem döntöttek.

Florida, jövünk!

VOR-Alicante-2018

Végre, végre indulhattunk a VOR faluba, a verseny megnyitójára. Volt aki lelkesebb volt, volt aki kevésbé, de azért ki senki nem hagyta volna. Hágában is elég jó volt a rendezvény, pedig az “csak” egy megálló volt, viszont ez meg a megnyitó. A kapunál elég sokan várakoztak, de gyorsan ment a beengedés, de előtte volt egy kis biztonsági vizsgálat, táskába nézés ilyesmi. Természetesen volt nálunk egy üveg ásványvíz, amit ki kellett nyitni, és két lehetőség volt, meginni, vagy kiönteni. Megittuk, mert azt gondoltuk, hogy bent drága lesz az innivaló, és nem tudtuk, hogy lesznek-e ivókutak. Minden belépő kapott egy kupont, én nem, de ez nem is tűnt fontosnak. Kisebbik már örült, hogy tuti ezért adnak valamit, és már be is állt az első sorba, ahol feltehetően osztogatnak valami nagyon fontos dolgot, de mire sorra került a nagyon fontos dolog már el is fogyott. Nem tudtuk meg mi volt az, talán toll, talán matrica. A mellettünk álló sorban viszont a kuponért cserébe kulacsokat osztogattak, hogy a bent lévő ivókutakból meg lehessen tölteni azokat, és tudjunk inni. Ez elég jó ötlet volt, sokan többször is sorba álltak kuponért, és én is visszamentem egyért. Megkaptuk a kulacsokat, kisebbik végig izgult, hogy vajon milyen színűt kap, mert a dobozokon volt pink, zöld, meg kék, de rájöttünk, hogy csak szürkét adnak. Erről ez jutott eszembe: Trabant

A hivatalos megnyitóig még volt egy kis idő, ezért körbe néztünk. A kikötő U alakú volt, és a bejárattól lehetett jobbra is meg balra is menni. Mi balra indultunk el, mert arra volt a színpad, és úgy sejtettük, hogy ott lesz valami. Volt, de tévedtünk, mert nem az. Nem kis távolságot kellett lesétálni, de ezért voltunk ott, közben a lányok begyűjtöttek néhány képeslapot és posztert, de azért elég csalódottak voltak, mert Hágában pólót, esőkabátot, napszemüveget kaptak, ahhoz képest ez semmi. Nem győztem mondani, hogy nem ezért jöttünk, de kisebbik közölte, hogy ő már pedig ezért, és ugye én sem gondoltam komolyan, hogy ő a hajók miatt jött. Nem.

Megnéztük a hajókat, illetve nagyobbik és az apja megnézte a hajókat, én meg kisebbiknek kerestem árnyékot, ami nem volt, de megtaláltuk az ivókutat, ami tök jó volt, leszámítva azt a tényt, hogy langyos víz folyt belőle, a semminél jobb. Nagyobbik beállt egy sorba ahol egy csörlőt lehetett kipróbálni, nem mintha nem látott volna még csörlőt, de, ilyen típusút még nem próbált, és szerette volna, ráadásul mérték a sebességet is, hogy milyen gyorsan tudja tekerni, de mindig amikor sorba került volna, akkor beugrott elég egy szemfüles gyerek, és már harmadszor  maradt le, amikor is kezdődött a menj közelebb, de én nem vagyok olyan, de tolakodj, de én nem tudok – párbeszéd, aminek naná, hogy sírás lett a vége. Megbeszéltük, hogy ez így nem fog menni, itt bizony ez megy, tolakodni kell és kész. De ő azt nem tud, de akkor lemarad, akkor lemarad. Ennyiben maradtunk.

Elsétáltunk a színpadig, ahová nem engedtek be, mert ott csak koncertek lesznek, megnyitó nem. Volt térképünk, ahol az volt, hogy a megnyitó nagyjából mindenütt lesz, de azt meg nem tudtuk elképzelni, hogy hogy. Visszasétáltunk majdnem az U betű közepéig, ahol is kisebbik közölte, hogy most ő igényelne egy mosdót. Hurrá! Azt a színpadnál láttam utoljára, megbeszéltük a Zurammal, hogy én visszamegyek kisebbikkel, ő meg várja nagyobbikkal a megnyitót, mi meg sietünk vissza. Dehogy siettünk. Már alig bírtunk menni, és visszafelé pont nem volt sor annál az épületnél ahová egy hajó volt kiállítva, kettévágva, hogy meg lehessen nézni mennyi helyen, milyen körülmények között élnek a versenyzők a verseny ideje alatt. Reménykedtünk egy légkondiban ezért bementünk. Ez mondjuk volt Hágában is, tehát már láttuk, de azért megnéztük még egyszer, és újra megállapítottuk, hogy ez nem nekünk való.

Közben a Zuram már vagy nyolcszor hívott, csak én nem hallottam, mert elkezdődött a megnyitó. Rohantunk vissza, amikor is kérdőre vont, hogy hol a manóban voltunk. Mondtam, hogy egész a színpadig vissza kellett mennünk, mert ott voltak a mosdók. Láttam, hogy nem érti, én meg nem értettem, hogy miért néz rám úgy, mintha elment volna az eszem, de akkor megmutatta, hogy pont onnan indultunk el, ahol szintén mosdók voltak, csak hogy én azt nem vettem észre. Sebaj, sétáltunk egy kicsit, nem kicsit.

A megnyitó valóban elkezdődött, és két nagy csapat ment végig az U alakú kikötőn. Lányok és fiúk. Mindkét csapat be volt öltözve, és táncoltak élő zenére, mivel minden táncos csapatot élő zenekar kísért. Fantasztikus hangulatot csináltak. Kalózoknak vagy nem tudom minek voltak beöltözve. Nagyobbik óriási változáson ment keresztül az alatt a 20 perc alatt, amíg nem láttam. Simán odament a kalózokhoz és kérte, hogy fényképezkedhessen velük, sőt láttam, hogy még beszélgetnek is. Mikor visszajött hozzám megkérdeztem, hogy mi történt, mire ő közölte, hogy fantasztikus a hangulat, nagyon jól érzi magát, és ha nem megy oda, nem lesz fényképe. Tényleg? Ezután megkérdeztem, hogy mégis milyen nyelven kéri a fotókat, és beszélget, mire azt válaszolta: -angolul, tudod anya, én tanulok angolul. -Komolyan? Tudtam ám, de azt nem, hogy meg is mer szólalni. Nem akartam elrontani az örömét, így nem emlékeztettem az egy órával ezelőtti sírásra. Azért még megkérdeztem, hogy mégis miről beszélgettek, mire elmesélte, hogy semmi különös, csak megkérdezték, hogy honnan jött, mire mondta, hogy Magyarországról. Aha! Ő is össze van ilyenkor zavarodva, de a Zuram már kijavított sokszor, hogy nem, mi Németországból szokunk már érkezni. Nagyobbik erre mondta, hogy de tulajdonképpen oda  meg Magyarországról, és most meg Hollandiából repültünk, tehát több helyes válasz is létezik. Mé’ nem az apukájával beszélget?

Követtük egy kicsit a táncosokat, lelkesen videóztunk, fényképeztünk. Még kisebbiknek is tetszett, mivel fúvós zenekar volt, és volt trombitás is. Egy idő után viszont ugyanazt a koreográfiát ismételgették, így elérkezettnek láttuk az időt, hogy bemenjünk a VOR múzeumba. Így is tettünk. Volt légkondi. Természetesen itt is az volt az első kérdés, hogy honnan jöttünk, de szerencsére a Zuram válaszolt, így nem jöttem zavarba. Nem nagy meglepetés, ha azt mondom, hogy a múzeumban a VOR történetét tekinthettük meg, modelleket, útvonalat, és egy csomó olyan dolgot, ami a vitorlázókat érdekelheti, kisebbiket meg nem, így mi mindig jó pár lépéssel előrébb jártunk, mint azok, akik érdeklődtek. Volt egy nagy szimulátor, két hajót lehetett versenyeztetni egymással. Egy hajót két embernek kellett irányítani. Volt egy nagy kivetítő azon lehetett követni a hajók mozgását, na meg látni, hogy merre kell menni. Egy ember állt elől, neki is kellett tekergetni valamit, valami oszlopon, a másik meg hátul és előtte is volt egy oszlop, amin mindenféle dolgot lehetett állítani. Nagyobbik és a Zuram beálltak az egyik hajóhoz, én meg kisebbik a másikhoz. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a mi csapatunk arra se jött rá, hogy mit kell csinálni, amíg a Zuram meg nagyobbik olyan lelkesen “vitorláztak” hogy csak na. Totál ugyanazt hallottam, mint edzésen, állítsd szélnek, félszél, figyeld a vitorlát, meg ilyenek, amíg a mi hajónk továbbra is egy helyben állt. Ekkor javasoltam kisebbiknek, hogy ne égjünk tovább, menjünk. Ekkor egy srác megszólított bennünket, magyarul, és megdicsérte a Zuramékat, hogy milyen jól megy nekik. A Zuram megköszönte, és mondta, hogy ők vitorláznak és azért. Volt egy terem, ahol vetítés volt, és pont azt a részt sikerült megnéznünk, amikor megemlékeztek egy versenyzőről, aki a verseny során veszítette életét. Nem volt túl vidám, így egy idő után javasoltam, hogy menjünk. Ez mondjuk jó alkalmat adott arra, hogy nagyobbik elbeszélgessen arról, hogy milyen fontos a biztonsági előírásokat betartani. Kifelé a múzeumból még ott volt egy shop, ahol mindenféle VOR-os dolgot lehetett venni, de nagyon drága volt. Nagyobbik azóta gyűjti a pénzét, hogy egy pulcsit meg tudjon majd venni magának, amikor idén megyünk Hágába.

Az U betű másik szárát már nem szerettem volna megnézni, mivel reggel óta gyalogoltunk, és már éhesek is voltunk, meg fáradtak is. Javasoltam, hogy menjünk és vacsorázzunk. Menjünk vissza a táblácskás helyre, az jó volt, finom volt, olcsó volt. El is indultunk, és eléggé meglepődtünk, hogy kint áll a sor az utcán, arra várnak a népek, hogy szabaduljon egy asztal. A Zuram azért bement érdeklődni, de neki is csak annyit tudtak mondani, hogy sor, várni kell. Az utcán is voltak asztalok, ott is volt kiszolgálás, de ott csak állni lehetett, és ahhoz nem volt kedvem. Átmentünk egy másik helyre, ez egy hálózat, több ilyen étterem is van a városban, Lizarran a neve. Itt is nagyon jó tapasokat  ettünk, de azért drágábban, mint a táblácskásban. Itt nagyjából az utolsó szabad asztalhoz ültünk le, és még javában vacsoráztunk, amikor hallottuk, hogy vége a megnyitónak, nagyon hangos volt a tűzijáték. Egyszer csak elkezdett özönleni a tömeg, és elég sokan akartak vacsorázni, mindenhol várt valaki egy asztalra, hogy felszabaduljon, de úgy láttam ez bevett szokás, senki nem türelmetlenkedett, a pincérek fejben tartották, hogy kinek melyik asztalt ígérték. Mi lassan elindultunk haza.

Másnap vegyes napot terveztünk, strand is és VOR is, először VOR természetesen. Megnéztük a programot, és lehetett vitorlázni, meg volt egy régebbi versenyhajó amire fel lehetett menni, meg volt még egy csomó dolog, ami az egyik gyereket érdekelte, a  másikat meg nem, de megígértük kisebbiknek, hogy másnap csak strandolás lesz, mert mi egy család vagyunk, és egy család tagjai úgy cselekszenek, hogy mindenkinek jó legyen. Egyszer egyikünk enged, másszor a másikunk, és a végén mindenki elégedett lesz. A VOR faluban kettévált a csapat, a Zuram beállt abba a sorba nagyobbikkal, ahol vitorlázni lehetett. A Zuram azt hitte, hogy majd nagyobbikat engedik optival egyedül menni, de én ezt eleve hülyeségnek tartottam, mert hogy? Hogy ellenőrzik, hogy ki tud vitorlázni, és ki nem, a Zuram által felvázolt koncepció életveszélyesnek tűnt, mármint ha valaki nem tud vitorlázni mégis megpróbálja, egy optiban, egy gyerek. Amikor odaértünk, akkor kiderült, hogy nem lehet csak úgy vitorlázni, be lehet szállni egy vitorlásba és viszik egy kört az érdeklődőket. A Zuramnak el is ment a kedve a sor láttán, de mondtam, hogy mán azonnal álljanak be a sor végére, mert legalább elmondhatja majd a gyerek magáról, hogy ő itt is vitorlázott. Nagyobbik csak annyit tudott ehhez hozzáfűzni, hogy igen, apa, igen apa, álljunk be a sor végére. Nem is tudom mit tett volna, ha az apja nemet mond, de nem mondott. Mi kisebbikkel kerestünk egy árnyékos helyet, ahová leültünk, és vártunk és vártunk és vártunk. Kisebbik megemlítette, hogy most nem adtak kupont, így nincs kulacs, pedig akkor vitt volna ajándékba a barátnőjének, de megbeszéltük, hogy nem baj, majd keresünk mást.

Kisebbik nézelődött, nézelődött, majd elkezdett nyaggatni, hogy menjünk el a Dongfeng épületéhez. Minden versenycsapatnak volt egy saját helye, ahol kiállított dolgokat, meg lehetett játékokat játszani és hasonlók. A Dongfengnek azonban elég nagy épülete volt és még autókat is állított ki. Nem értettem, hogy miért érdekli a gyereket néhány autó, de azután kibökte, hogy ő látja, hogy ott matricát osztogatnak. Hurrá, indulás matricáért, most már nekünk is van célunk. Volt is egy kisebb sor, de mi az nekünk, beállunk, ez ilyen régi szokás, ha sor akkor be kell állni a végére, mert ha kivárod, akkor kaphatsz valamit. Kisebbik egy matricában reménykedett. A sor elég lassan haladt, de nagyon ráértünk. A tűző napon álltunk, de jött egy bácsi és elkezdett legyezőket osztogatni, mi is kaptunk párat. Kisebbik már sokkal jobban volt, egy legyező sokkal jobb, mint egy matrica. Haladt a sor, mi türelmesen vártunk, amikor újra jött a bácsi, gondoltuk megint egy legyező, így nem is figyeltünk rá, amikor is odalépett kisebbikhez megböködte a vállát, mire kisebbik kérdőn ránézett, a bácsi meg vigyorogva kisebbik kezébe nyomott egy jojót. Egy jojót! Hát az meg még a legyezőnél is menőbb. Ahogy közelebb értünk a Dongfeng pavilonjához láttuk, hogy itt könyvdedikálás van folyamatban és egy nagy albumot osztogatnak a Dongfengről, mármint a vitorláscsapatról és nem az autókról. A könyvet az egyik versenyző dedikálta. Ekkor feltűnt, hogy a versenycsapatok tagjai mászkálnak a nép között, teljesen lazán, az egyik dongfenges például rollerrel járt körbe, és nézelődött. A könyveket Jang “Wolf” Jiru dedikálta, és közös fényképet is lehetett vele készíteni. Kisebbik teljesen odáig volt meg vissza, kicsit sajnálta, hogy a nővére ebből kimarad, de mivel csak megadott időközönként volt dedikálás, ő meg ugye a hajón volt, nem tudtunk mit tenni. Kisebbik érezte, hogy nagyon menő, hogy Wolf fog aláírni, hisz Wolfsburgból jöttünk. Szegényt kicsit sajnáltam, mármint Wolfot, mert neki is elég melege lehetett, és ott állni, vigyorogni, fényképezkedni, aláírni, nem lehetett egyszerű. Gyorsan levettem a fejemről a Bruneles napszemüvegemet, nehogy kizáró ok legyen a dedikálásnál. Végre mi is odaértünk, le kellett írni egy papírra, hogy kinek kérjük az aláírást, Wolf lemásolta a neveket, aláírta, fotó és már kész is voltunk. Amúgy nem, nem ismerem ilyen jól a versenyzőket, de ki volt írva a neve, és később utána is néztem.

Kisebbik elégedett volt, de teljesen. Utána azért még bementünk a kiállító terembe is, ahol csak autó  modellek voltak, de azokat megnéztük, mert volt légkondi. Egy kedves kínai hostess próbált eligazítani bennünket, hogy mi micsoda, de nem igazán beszélt angolul, inkább spanyolul, de az meg nekünk nem ment, de mindegy, nagy mosolygások közepette megértettük egymást. Viszont kaptunk matricát, egy fiatalember ragasztgatta mindenkinek a pólójára, de én ebből nem kértem.

Ekkor talált meg bennünket a Zuram és nagyobbik, egymás szavába vágva kezdték el a lányok mesélni az élményeiket. Kiderült, hogy a vitorlázás nem volt olyan, mintha ők irányíthatták volna a hajót, de azért jó volt, ráadásul kuponokat is kaptak, így lehet hazavinni a barátnőknek kulacsot, arról nem is beszélve, hogy ők meg Mapfrés csapattagokkal futottak össze. Nagyobbik oda is ment egy fotót kérni, mire közölték, hogy de ők nem is versenyzők. A Zuram közölte, hogy az egyáltalán nem baj, nagyobbik akkor is szeretne egy közös fotót. A Zuram később mondta, hogy egyébként az egyikük tényleg nem versenyző volt, de a másikuk igen, ő azért jobban megismeri a csapattagokat, mint én. A kép sikerült, és ez a lényeg. Nagyobbiknak nagyon tetszett a Dongfenges album. Lassan elindultunk, hogy megnézzük azt ami még kimaradt. Néhány csapatnak még nem érkezett meg a cucca a pavilonba, de a Mapfrénak igen, így ott a Zuram tudott magának egy hátizsákot venni, az előző VOR-os már szétment.

Megálltunk még a Turn the Tide on Plastic pavilonjánál is, nagyobbik nézelődött, amikor láttam, hogy megérkezett egy Dongfenges versenyző, rollerral. Gyorsan szóltam nagyobbiknak, hogy ha akar egy képet, akkor most lépjen akcióba, hátha Chen ‘Horace’ Jinhao hajlandó megállni egy fénykép erejéig. Az én nagyon felbátorodott lányomnak ezt nem kellett kétszer mondani, már ment is, kérte és kapta a fotót. Utána megkérdezte tőlem, hogy honnan tudom, hogy ő versenyző? Megosztottam vele a tapasztalataimat: először is a versenyzőknek nem simán csak a csapat neve van ráírva a pólójuk hátuljára, hanem a nevük is, valamint Chent pont láttam párszor, amíg a könyvre vártunk, mivel ő volt a másik csapattag akinek dedikálnia kellett.

Volt egy nagy félgömb alakú sátor, ahol vetítések voltak, a csapatokról, a környezetvédelemről, a női versenyzőkről, és még jó pár témáról. Ide is bementünk és végignéztünk pár kis filmet, de nem működött a légkondi, vagy a szellőztetés, így egy idő után már nagyon melegnek és levegőtlennek tűnt a sátor, inkább kimentünk, elindultunk megnézni azt a részt, amit még nem láttunk. Itt Volvókat lehetett tesztelni, gyerekeknek volt kézműves rész, de a lányok ehhez már nagynak érezték magukat.

Szép lassan elkezdtem felvezetni, hogy mi lenne, ha ma kihagynánk a strandot, mert már fáradtak vagyunk, meg késő lesz, mire hazaérünk, és akkor még autózzunk el a strandra, ááá, kinek van ahhoz kedve? Mindenkinek. Így nem is mondtam tovább az érveimet, mert a strand minden érvemet elmosta volna. Haza indultunk, érintve azon üzleteket, ahová kisebbik szeretett volna bemenni, mivel egy család vagyunk, egyszer az egyik enged, másszor a másik. A Zuram is rém türelmesen várta, míg kisebbik mindenféle plüss jószágokat, kulcstartókat és hasonlókat nézeget.

Majd elindultunk a strandra, de már autóval. És megérte, kicsit nehezebben találtunk parkolót, kicsit többen voltak, de a víz, a víz ismét fantasztikus volt, és másnapra csak ennyit terveztünk. Lustálkodást a parton.

 

 

Alicante

Itt ülök a szobámban, és keresem vissza a fényképeket, hogy melyik nap mit is csináltunk Alicantéban, hogy minél pontosabb élménybeszámoló születhessen. Január van, minden szürke és hideg. A reggel egy kiadós jégesővel indult, azóta is szakad, de jég nélkül, inkább olyan havaseső jellegű a dolog. Sötétben kelünk, ebben semmi szokatlan nincs, reggel hatkor sötét van és hideg, de még reggel hétkor is sötét van és persze hideg. A reggeli mellé kiadagolom a család D vitamin adagját, a napot úgyse fogjuk látni. A Zuram nem kéri, mondván, hogy Alicantéban, a napsütésben ő elegendő D vitamint gyűjtött, érzi. Az igazság az, hogy már elfogyott a teája, és nem akarja vízzel bevenni a vitamint, de ez a magyarázat elég unalmas, azzal szemben, hogy ő érzi, hogy elég D vitaminnal rendelkezik. Nem vitatkozom, ő se szokott. Én is érzek dolgokat, például a bejárati ajtó elektromosan nyitható bentről egy gomb segítségével, de nem mindig nyílik ki, csak a berregés hallatszik, a Zuram olyanokat mond, hogy hőtágulás, de az marhaság, mert én tudom, hogy ha a kinti érzékelős lámpa fel van kapcsolódva, a benti meg le, és ha kétszer balra nézek, és egy kicsit fél lábon állok, mielőtt megnyomnám a gombot, akkor az ajtó kinyílik. A konyhában a szagelszívó lámpája is hol világít, hol nem, a Zuram szerint kontakthiba, de én tudom, hogy ha a mosogató feletti lámpát felkapcsolom, bekapcsolom a szagelszívót és várok 5 percet, akkor a szagelszívó világítása is működni fog. Nem mindig jönnek be a megfigyeléseim, de nem adom fel. Folyamatosan új megoldásokat találok.

Tehát a reggelinél megint Alicantét emlegettük, és ez gyakran van így, mivel tényleg olyan sikeresen pihentünk és töltődtünk fel, nappal, meleggel, élményekkel, hogy ahogy mondjuk, még mindig abból élünk.

Tehát megérkezésünk után átvettük a lakást, gyorsan átöltöztünk valami nyári ruhába, és elindultunk a lakást kiadó bácsi útmutatása alapján felderíteni a környéket. Elmondása szerint a strand nincs messze, ne menjünk autóval, mert bent a belvárosban nem csak nehézkes parkolni, de drága is. Elmagyarázta, hogy melyik a fizetős, meg melyik a nem fizetős parkoló, ezeket egyébként különböző színű felfestések jelölik. Nem kizárt, hogy nem értettünk mindent, mert másnap kiderült, hogy ott is fizettünk, ahol nem kellett volna, de  azért csak sikerült értelmezni a táblákat, felfestéseket, és nem utolsó sorban figyeltük, hogy a körülöttünk parkoló autók raktak-e ki cetlit az ablakba.

Fogalmunk sem volt, hogy hol a kikötő, de elindultunk, és egy idő után már láttunk a távolban  néhány hajónak kinéző dolgot, jó, menjünk arra. Arra mentünk, de az a kikötő, nem az a kikötő volt, így egy borzasztó nagy kerülővel jutottunk le végül a partra és találtuk meg a sétányt, de nem bántuk, mivel nagyon is ráértünk. Ember alig volt az utcákon, és azt hittük ez itt mindig így van, és mindig ilyen nyugodt a város, de másnap rájöttünk, hogy tévedtünk, mert csak a nemzeti ünnep miatt volt minden csendes, és minden második üzlet zárva. A  bazár a lányok nagy bánatára teljesen zárva volt, pedig már fejben előre elköltötték az összes pénzüket. Szerencsére a sétány végén rábukkantunk a strandra is, és azonnal elindultunk a tenger felé. Fürdőruha híján csak besétáltunk a vízbe, addig, hogy ne legyen vizes a ruhánk, illetve a lányoké vizes lett, de nem számított. Imádják a tengert, szinte nem volt olyan év, hogy ne jutottunk volna el tengerpartra, de megunhatatlan. Amint meglátják a vizet, veszik le a cipőt és irány  a tenger. Az északi is, teljesen mindegy nekik, hogy milyen a víz hőfoka. Ha bokáig is, de muszáj belemenni, azután kagylót keresgélni, és homokozni, miközben fél percenként lelkendeznek, hogy milyen szép, milyen jó, jajj de jó, hogy itt vagyunk, ugye jövünk holnap is, ugye jövünk jövőre is, ugye még egyáltalán nem megyünk haza. Mi felnőttek, pedig ugyanezt tesszük, persze homokdúrás nélkül, de mi is így gondoljuk, csak szépen csendesen magunkban. Időnként sóhajtozva összenézünk, és fülig érő szájjal vigyorgunk azt látva, hogy milyen boldogok a gyerekeink, és mi is azok vagyunk.

A nap süt, de nem bántón, olyan 30 fok körül lehet a hőmérséklet, élvezzük. Reggel, amikor elindultunk Wolfsburgból ott csak 5 fok volt. Jó, nem reggel, hanem hajnalok hajnalán, de ez mindegy is. A strandon nincsenek sokan, a part homokos, és szinte hihetetlen, hogy ilyesmi legyen a belváros közepén. Sokan strandolnak, és nemcsak napoznak, de úsznak, fürdenek, pancsolnak is. Miután besétálunk a vízbe, már bánjuk, hogy nem hoztunk strandcuccot, de nem akartuk cipelni, és nem tudtuk, hogy mire számíthatunk. Mindenfelé Volvo Ocean Race plakátok vannak, másnap lesz a megnyitó, és nagyobbik már alig várja. Mióta vitorlázik óriási rajongó, természetesen kedvenc csapata is van. Apukájával pedig el tudnak merülni a témában, és képesek hajótípusokról, csapatszellemről, nehézségekről, taktikáról beszélgetni órákon keresztül. Kisebbik pedig képes a szemét forgatni állandó jelleggel, de ott vagyok neki én, és így ő sem unatkozik.

A part homokos, és nagyon hosszú, gyorsan felül is vizsgálom azon állításomat, hogy én nem szeretem a homokos tengerpartot. De, sőt imádom. A homok nem forró, nagyon jól esik mezítláb sétálni. A lányokat megint sikerül rávenni az ugrálós fényképekre, már egyáltalán nem érzik cikinek, sőt amikor mondom, hogy álljanak be egy képhez, már mondják, hogy akkor ugranak is. A város és a part meglepően tiszta, nem tudom mire számítottunk, de nem erre. A parkok gondozottak, és mindig látni embereket, akik azon dolgoznak, hogy ez így is maradjon.

Mivel a lányok nem tudtak rendesen fürödni, így tovább indulunk, hogy megnézzük mennyire áll készen a Volvo Ocean Race továbbikban VOR falu, a hajók fogadására. A családunk 50%-a már alig várta, hogy közelebbről megnézhesse a hajókat, de azokra azért még várni kellett, érkezésük másnapra volt tehető, és a falu sem volt még nyitva, a nyitásra még két napot várni kellett. Kintről azonban lehetett látni hogy már minden készen áll. A neten folyamatosan figyeltük a programokat, és megbeszéltük, hogy melyiken kellene mindenképp részt venni, és melyik az amelyik kihagyható. Törekedtünk egyfajta egyensúlyra a két gyerek között, hogy jó legyen annak is aki szeret vitorlázni, és annak is aki nem.

Az idő eléggé eltelt, és előkerült az a téma, hogy hol a manóban fogunk vacsorázni, mert először jó lenne visszamenni a lakásba, és menet közben bevásárolni, hogy legyen mit ennünk, esetleg reggeliznünk, de az ünnep miatt minden élelmiszerbolt zárva volt. Én mondtam, hogy valahol biztos találunk valamit, és mivel hajnal kettőkor keltünk, nem feltétlen ragaszkodnék ahhoz, hogy éttermet kezdjünk el keresgélni az egyébként lelkes, de igen igen fáradt gyerekeinkkel. Próbáltam elkerülni, hogy bőgés legyen belőle. Visszafelé már eléggé csak vánszorogtunk, de legalább  rájöttünk, hogy odafelé mekkora kerülőt tettünk, és teljesen biztosak voltunk benne, hogy nem kell autót használnunk, ha  a belvárosba szándékozunk menni. A lakással szemben volt egy kis vásárcsarnok szerűség, de az is zárva volt, ellenben én láttam, hogy valahonnan valakik kenyeret és ennivalót hoznak. A lányokat felküldtük a lakásba, mi meg elindultunk vadászni és kb. a háztól 100 méterre találtunk egy boltot, ami nyitva volt. Igazi itt mindenvanbolt volt, kínai, de tudtunk innivalót venni, és elősütött pizzát, ami jó lesz vacsorára. A Zuram azt mondta, hogy reggelire ne vegyünk semmit, mert hátha kinyit az a szimpatikus kis vásárcsarnok. Ha nem nyit ki, még mindig megvan az a lehetőség, hogy ebből a boltból szerezzünk valami ehetőt, vagy elmenjünk egy kávézóba.

A pizzát meg is sütöttem, bár a sütő simán lecsapta  a biztosítékot és elment az áram, a Zuram szerint a rendszer nem bírta, de én tudtam, hogy, ha a hőfok beállító gombot lassabban tekerem, és először csak az alsó-felső sütést kapcsolom be, és csak utána a hőlégkeverést, valamint nem kapcsolom fel a villanyt a konyhában, akkor legközelebb, biztos nem fog elmenni az áram. Két pizzát vettünk, egyet sütöttem meg, mert nagyobbik közölte, hogy ő inkább fáradt, mint éhes, és nem eszik, csak egy kis szeletet. Elosztottuk a pizzát, ami egyébként meglepően finom volt. A lányok eltűntek a szobájukban, mi meg még egy kicsit beszélgettünk, amikor nagyobbik megjelent, hogy akkor ő most enne, mert rájött, hogy most inkább éhes, mint fáradt. Mondtam, hogy megettük a pizzát, mire elsírta magát, mert persze nem hallgatott végig, mivel csak annyit akartam mondani, hogy a másikra egy nagyjából 10 percet várni kell, amíg az megsül. Természetesen megint elment az áram, lehet túl gyorsan tekertem a gombot, majd legközelebb vigyázok, határoztam el, de az is lehet, hogy a nappaliban kell lekapcsolni közben a villanyt, konyhában meg fel.

Amikor átvettük a lakást, akkor a hálót nem is néztük meg annyira, mert a bácsi lefoglalt a vasalóval, meg, a konyhát is meg kellett ismernem, és nem figyeltem fel egy nagyon fontos tényezőre. Londonban volt ugye nekünk egy nagy közös paplan, és azt hittem már nem érhet meglepetés, tudtam, biztos voltam benne, hogy itt is így lesz, leszámítva, hogy paplan nem volt, csak egy lepedő, de nem is volt rá szükség, meleg volt éjszaka is. Amire nem voltam felkészülve, az a párna. Egy hosszú közös párnát kaptunk. Miféle próbákat kell még kiállnia a házasságunknak? A paplanon is képtelen vagyok osztozni, hát akkor a párnán! Ezt még csak le se tudtam nyúlni, mivel teljes szélességében végigérte az ágyat. A Zuram is csak csóválta a fejét, és felkészült a takaró és párna nélküli alvásra, de nem nyúltam le a párnát, nagyon fegyelmezetten viselkedtem. Az ágy jóval keskenyebb volt, mint amihez hozzá vagyunk szokva, és féltem, hogy éjszaka le fogom lökni a Zuramat az ágyról, mert állítása szerint tök mindegy milyen széles ágyon alszunk, annak bő 3/4-ét én elfoglalom, na most ha ennek az ágynak elfoglalom a nagy részét, akkor ő leesik. Még félálomban voltam, amikor éreztem, hogy valami nem stimmel, a Zuram esik lefelé, de én utánanyúltam fél kézzel, nagyon bátran elkaptam, és hangosan mondtam is, hogy: -Elkaptalak! Nem esel le. – szegény csak annyit reagált, hogy ő már egyébként aludt, és csak megfordult. Nem baj, ha akarta, ha nem én megmentettem. Másnap elég diszkréten röhögött rajtam, hogy gondoljam már el, hogy ha tényleg leesni készült volna, akkor az ő súlyát megbírtam volna-e a tartani fél kézzel. Meg, mert döbbenet milyen erős vagyok, és mint tudjuk az adrenalin csodákra képes.

Másnapra strandolós programot terveztünk, de nem a városi strandon, hanem kinéztünk egy messzebbit, ami kocsival érhető el, de mindenképp látni akartuk.

Alicante, jövünk!

Ismét elkezdődött egy új év, és én a terveimmel ellentétben egyáltalán nem értem utol magam, már ami az írást illeti. Próbáltam, és decemberben majdnem sikerült is, de hát a majdnem, az pont egyenlő a nemmel. Tehát nem. Viszont vannak még történései az elmúlt évnek, amiről még nem írtam, de szerettem volna, de pont erre a részre vonatkozik a fenti pár mondat, tehát nem írtam. Majd most.

Aki követi valamennyire ezt a családi naplót, az tudja, hogy családunk 50%-a vitorlázás lázban szenved, a másik fele pedig az első felétől. Gondolom, hogy családon belül máshol is erősen megoszlanak a vélemények arról, hogy mit is jó csinálni a szabadidőnkben, de mivel a szabadságát az ember többnyire együtt tölti, a családja többi tagjával, így nem árt ezeket a tevékenységeket összehangolni, ha, és amennyiben ez lehetséges. A hétköznapokban ez nem is okoz gondot, csak amikor az éves nyaralást építi az ember valamely szeretett családtag hobbi tevékenysége köré, na az vezethet vitákhoz. Vezethetne, de nem vezet, nálunk legalábbis nem, mert a vitorlázással kapcsolatban elég jó kompromisszumokat lehet kötni. Különösen akkor, ha már egyszer voltunk nyaralni. Mi márpedig voltunk, de közeledett az őszi szünet.

Mindig is szerettünk volna az őszből mondjuk nyárba lelépni, de itt a közelben elég kevés helyen van nyár. Tenger az van, mert pár óra kocsival és már ott is vagyunk, csak ember legyen a talpán, aki abban a melegnek nem mondható vízben fürdik, olykor ez még nyáron is lehet kihívás. Azoknak nem, akik fókák, vagy jegesmedvék, vagy született északiak, de mi kérem a napfény városában nőttünk fel a Zurammal együtt, nem együtt nőttünk fel, csak ugyanabban a városban, és egyáltalán nem vagyunk sem fókák, sem jegesmedvék, még ha a rajtunk lévő zsírréteg erre rácáfolni látszik, akkor se. A félreértés elkerülése végett közlöm informálisan, hogy az a zsírréteg egyáltalán nem melegít, és más hasznos funkciója sincs, csak úgy van, barátin körbevesz, de ennyi és nem több.

A Zuram ügyesen tervez, szervez, és mivel én az utazások szervezését szívesen bízom rá, még a prágai incidens ellenére is, így neki van, hogy maga felé hajlik a keze. Ő családunk azon 50%-ába tartozik, aki szereti a vitorlázást, és nem, nem csak vitorlázni szeret, de nézni is szokta. Eleinte ezzel szemben nekem volt ellenérzésem, de már nincs. Ha valaki azt mondaná nekem, hogy de hát ismertem, amikor hozzámentem, pontosan tudhattam, hogy mire számíthatok, és 4 év együttélés után már nem is lehet meglepő, hogy a Zuram vitorlázást néz a tv-ben, vagy minden évben eltűnik egy hétre a haverokkal vitorlázni, annak csak annyit mondanék, hogy: csúnya szó, akarom mondani csudát!

Az én életem párja, akkoriban ugyanis intenzíven síelt, sőt oktatott, de nem csak ám síelni tanította az arra vágyókat, hanem snowboardozni is. Velem is megpróbálkozott, mármint próbált megtanítani síelni, de abba a füzetbe, ahová azok nevét írta, akiket megtanított síelni, én soha nem kerültem be. Azért, ha nem is lelkesen, de próbálkoztam. Valószínűleg ott lett elrontva a dolog, hogy egyszer sítábor keretében, még általános iskolában, ellátogattam Bánkútra, én, meg még egy csomó gyerek, meg tesitanár, meg kísérőtanár. Ott és akkor én azt gondoltam, hogy majd én felcsatolom a lécet, és akkor majd csúszok, és nagyon jól fog menni. Így is lett, így is lett. Felkaptam a susogós melegítőmre a télikabátomat, majd jöhetett a síbakancs, meg a lécek, és nagyon ügyes voltam, csúsztam is. Hátrafelé. Annyira bátor nem voltam, hogy sikítsak, mert az ciki, de amúgy megtettem volna. Fogalmam nem volt, hogy kell megállni, így elvetődtem oldalra, és úgy is maradtam, míg valaki oda nem jött segíteni. Valahol itt dőlt el, hogy szeretek-e síelni, vagy sem. Később, persze miután már tanultam egy kicsit, akkor már nem volt problémám a síeléssel, szívesen mentem a családdal, gyerekek is ügyesen síeltek, és ekkor, a Zuram elment egy vitorlástúrára. Egyébként arról vitatkozhatnánk, hogy melyik versenyt izgalmasabb nézni a tv-ben, sít, vagy vitorlázást?

Nagyjából itt ért véget a mi síelős korszakunk. Persze síelnénk mi, csak innen minden jó pálya nagyon messze van, és annyit nem ér, pláne, hogy tó meg van, és vitorlázni lehet. Persze, akkoriban próbálta ki a Zuram a kisrepülőgép vezetést, és egy nap feltette nekem azt a kérdést, hogy válasszak, miből vizsgázzon vitorlás, vagy repülő? Véleményem szerint igazából egyik se lett volna szükség, de egyik se opció nem volt, mivel a vitorlás vizsga jóval olcsóbb volt, és kevésbé találtam veszélyesnek, mint a repülést, így a vitorlás vizsgát javasoltam.

A Zuram le is vizsgázott, majd egyszer csak már egyesületi tag, majd csapat tag lett, és már versenyezni is járt. Akkoriban nem voltak még túl nagyok a lányok, így egyáltalán nem voltam boldog, hogy a Zuram egy csomó időt áldoz a hobbijára, ahelyett, hogy velünk lenne. Persze mehettünk együtt is, de az sem túl szórakoztató, hogy én a parton vigyázok a lányokra, amíg ő versenyez. Azután összeismerkedtem sorstárs anyukákkal, akik szintén a parton voltak a gyerekekkel, nekem is lett társaságom, és valahogy kialakult ez az egész. Sőt már nagyon pozitívan állok a dologhoz, mert nekem nem kell vitorláznom, a vitorlás vízen úszik, tehát valahol parton kell eltöltenem az időt, ahol optimális esetben süt a nap. Nagyobbik is vitorlázik, így az apja ahová csak tudja viszi magával, tehát a gyerekfelügyelet is megfelezve. Arról nem is beszélve, hogy már nagyok a gyerekek, és nem ugyanaz egy 5 és egy 3 éves után egyszerre rohanni, mint egy darab 11 évest szórakoztatni, még ha az nehéz eset is.

A Zuram, habár nehezen, de elfogadta, hogy sem kisebbik, sem én nem szeretnénk úgy nyaralni, hogy vitorlázzunk. A Zuram kitartó, azért még egyszer, egyszer bepróbálkozik, egy mi lenne ha esetleg bérelnénk… Nem. Nem bérelünk. Helyette viszont elmegyünk vitorlásversenyre. Nem csak nagyobbikéra, vagy a Zuraméra, hanem idén is megnézzük a Volvo Ocean Racet. Nem az egészet, mert nem engednek fel egy hajóra, meg én nem is mennék, ha engednének se, de azért vannak a Volvo Ocean Racehez kapcsolódó parti események, amelyeken részt lehet venni. Tavaly előtt a Zuram, ugye ezt szülinapjára kérte, hogy ott lehessünk az egyik megállónál, idén viszont a rajtot kívánta megtekinteni, nem szülinapjára. Mázlija volt, mert pont az őszi szünet időpontjára esett a rajt, vagy ha nem is a rajt, de a rajtot megelőző futam igen. Először csak 3 napra tervezte a menetelt, de azután felmerült a gondolat, hogy miért ne mehetnénk egy kicsivel hamarabb, ha már szünet van, így 6 napos lett az őszölés.

Szállást kellett keresni, meg repülőjegyet, meg ilyesmi. Mivel már hónapokkal előtte megbeszéltük, hogy megyünk, így volt még szállás bőven. Egy lakást vettünk ki, a kikötőtől nem messze, és reméltük, hogy tényleg nem lesz messze, nem úgy, mint Amszterdamban. Repülőjegy nehezebb téma volt, mert az őszi szünetben a német repterekről induló járatok elég drágák voltak, de talált a Zuram olyan járatot, ami Eindhovenből indul, reggel, és oda is érkezik vissza, szintén reggel, persze nem ugyanazon a napon. Eindhoven, eléggé nem Németországban van, de elérhető távolság, különösen, ha fejenként 80 EUR-t spórolhat az ember fejenként. Na, hol foglalt a Zuram repjegyet, melyik társaságnál? Természetesen a Ryanair-nél. Na és melyik társaság kezdte el szorgalmasan törölni a járatait az indulásunk előtti hónapban. Bingo!

Épp iskolába mentem reggel, amikor hallottam a rádióban, hogy járattörlésekre került sor, és az érintett városok között Alicante is szerepel. Kicsit ideges lettem. Amint tudtam azonnal elkezdtem guglizni, hogy akkor most mi van, de az engem érdeklő információkat egyáltalán nem  volt könnyű megtalálni. Sőt! A Zuram épp a hetes vitorlás túráját tartotta Horvátországban, de gondoltam ne érezze már magát olyan jól, őt is tájékoztattam a járattörlésekről. Már ketten voltunk idegesek. A szállást még le tudtuk volna mondani, de Alicantéról, és a kirándulásról egyáltalán nem akartunk volna lemondani. A szállásadó egyébként is már nagyjából ötször írt, hogy biztos megyünk-e, mert ha nem, van más érdeklődő is. Talán két napot kellett rá várni, hogy a Ryanair kiadja a minket érdeklő információkat, és akkor végre megtudtuk, hogy a mi járatunkat nem érinti ez az egész mizéria.

Fejben el is terveztük, mi hogy legyen. Mielőtt a Volvo Ocean Race megkezdi működését, vagyis amíg a versenyfalu kinyitja kapuit, lesz pár napunk, hogy csak strandoljunk. Ez fontos, mert igazságosnak kell lenni a család azon 50%-ával is, aki amúgy nem nézné a versenyt. Mivel azonban 2 éve, eléggé kimutattuk lelkesedésünket (én és kisebbik), az esemény iránt, így a Zuram semmilyen nyavalygást nem vett be. Tényleg jól éreztük magunkat, és reméltük, hogy most is valami hasonlóban lesz részünk.

Még vennünk kellett két fedélzeti bőröndöt, amiért nem szerettünk volna sokat fizetni, viszont felengedik a gépre, mindenféle pótdíj nélkül. Volt fedélzeti bőröndünk, kettő is, de egyik sem felelt meg a Ryanair által kiírt feltételeknek. Mivel a Zuram hasonló miatt járt már pórul a Wizz-nél, így óvatosak voltunk. Szerencsére van pár olyan bolt a városban, ahol olcsó és amúgy semmire nem jó dolgokat árulnak, de pont az ilyen boltokban talál az ember mindig valami hasznosat, amire feltétlenül szüksége van. Bőrönd is volt, pont méret.

Naponta néztük, hogy milyen időjárás lesz, listát írtam arról, hogy mit kell feltétlenül magunkkal vinni, és vártuk az indulást, ami el is jött. Hajnal háromkor indultunk a reptérre, hogy biztos elérjük a járatot. Azt hittük, hogy hajnalban nem lesz forgalom, de tévedtünk, a külső sáv a célig kamionokkal volt tele. A nagyobb városok elkerülője meg borzasztó volt, volt dugó is, de beleszámoltuk az időbe, így nem volt gond. Odaértünk. Természetesen, senki, de senki nem ellenőrizte a bőröndök méretét, akkora bőröndöket pakoltak fel a gépre, amekkorát nem szégyelltek, sőt néhány embert, köztük minket is megkértek arra, hogy adjuk már fel a bőröndjeinket inkább, természetesen ingyen, mert a fedélzeten nem lesz hely. Feladtuk, amúgy is volt egy nagyobb táskánk, amit feladtunk, így mindegy volt, hogy hány bőröndre kell várni a kiszállásnál.

Majd Alicantéba is megérkeztünk. Egész kis időt vett csak igénybe, hogy átvegyük a bérelt autót. Majd ügyesen megtaláltuk a szállást is. Szerencsére senki nem kérte, hogy én térképet olvassak, akkor még most is ott lennénk, a telefon navigációja segített lelkesen. A bácsi már ott várt minket a lakásban. Nem jól tudott angolul, de azért próbálkoztunk. A lányok meg még nem beszélnek annyira spanyolul, de reméljük majd fognak. Bácsi felvetette, hogy beszélgessünk franciául, de ahhoz meg nekünk nincs megfelelő tudásunk. Azért elmondta, amit tudott. Mondta, hogy mely napokon lesz piac az utcában, és akkor hol nem szabad parkolni, persze erről az információról kiderült, hogy nem teljesen igaz, mert a lányok szerint a kirakott táblákon teljesen más napok vannak. Ennyi azért már megy spanyolul, de biztos, ami biztos kiszótáraztuk, és a lányoknak volt igazuk. A bácsi nagyon lelkes volt, szerintem most vághatott bele ebbe a lakáskiadós bizniszbe, mutatta a lakást, és amikor a konyhára került a sor, akkor a Zuramat elküldte és odahívott engem, hogy ezt mégiscsak nekem kell tudni. Szívesen elmondtam volna, hogy a Zuram felnőtt ember, aki volt már konyhában, magabiztosan nyitja és csukja a hűtőt, és látott már evőeszközt még kést is. A kávéfőző is a barátja, még a mosogatógép sem idegen, de inkább hagytam hogy a bácsi megmutassa, hogy nyílik és csukódik a hűtő, olyan lelkes volt. Majd mutatta a szobákat is, és 2 perc múlva lelkesen kikapott egy vasalót a szekrényből, hogyha gondolom használjam bátran. Biztosítottam róla, hogy én ebben a hat napban, egyáltalán nem szeretnék vasalót látni se, de azért megköszöntem a kedvességét. Mé’ nem a Zuramnak mutatta a vasalót? Mondjuk ő se akart vasalni. A bácsi lassan elköszönt, a Zuram szólt, hogy ő még azért kifizetné a szállást, a bácsi meg mondta, hogy azt ő már el is felejtette. Tényleg mi lehettünk az első bérlők. A lakás nagyon kellemes volt, 3 szoba, konyha, még mosógép és szárítógép is volt. Szusszantunk egyet, majd elhatároztuk, hogy elindulunk szétnézni és enni valamit. Egyébként pont valami nemzeti ünnep volt, így semmi nem volt nyitva, de legalább egy kávézót találtunk, ahol enni is tudtunk, meg inni. Majd elindultunk felfedezni a környéket, gyalog. Alicante, jövünk!

dav