London, baby

Pontosan, túl sokat nézem a Jóbarátokat, nem tudom megunni.

Szóval, másnap reggel újabb problémával találtuk szembe magunkat, én, hogy nincs hajszárító a fürdőben, és hiába hoztam a villásdugó szabvány tök más. Kijelentettem, hogy enélkül márpedig nincs élet, menjen a Zuram olyan mán jelleggel a recepcióra és kérjen hajszárítót, meg konvertert, mert a telefonokat sem tudjuk tölteni, és abból még gond lehet.

A  Zuram nagy sóhajok kíséretében, azonban megjegyzések nélkül távozott, kisebbik vele tartott erősítésnek, hogy szerezzenek hajszárítót, meg konvertert. Visszaérkezvén vigyorogva mesélték, hogy miután a Zuram angolul előadta a mondandóját és kapott hajszárítót, és konvertert is, azután derült ki, hogy a recepciós hölgy magyar. Amúgy vicces, mert vasaló alapból volt a szobában. Nem, nem próbáltam ki. Amíg összekészülődtünk a telefonok is feltöltődtek és megbeszéltük a napirendet.

Kiderült, hogy a Zuram egyáltalán nem vette komolyan annak a jelentőségét, hogy mekkora Harry Potter rajongó nagyobbik. Simán nem a Kings Cross-ra akart menni először. A lányokkal közösen értetlenül néztünk, hogy most ezt, hogy gondolja, muszáj ott kezdenünk, mert a varázspálca meg izé, meg egyébként is. Sokszor nem győzőm emlékeztetni a Zuramat, hogy az, hogy lányai vannak, kizárólag rajta múlt, én az általam vállalt X kromoszómát adtam a dologhoz, az Y ugyebár, nem az én dolgom.

A Zuram beadta a derekát, mintha lett volna választása, de mindenek előtt természetesen, el kellett intézni ezt az Oyster Card dolgot, irány tehát a legközelebbi állomás. A hotel előtt ugyan pont megáll a busz, de csak 10 perc séta volt az állomás, ahol volt információ meg minden. Elvileg, ugyebár. Na a gyakorlatban ez úgy működött, hogy nem volt. Az információnál eleve senki nem üldögélt, de kis sétával átmentünk az állomás másik bejáratához, ahol már volt minden. Megreggeliztünk. Örömmel tapasztaltuk, hogy az élelmiszerboltokban van meleg péksüti, vagy mi, vettünk mellé kakaót, kávét, kinek, kinek választása szerint, és séta közben mindent be is faltunk. Elégedettek voltunk, és úgy terveztük, ez minden reggelre jó lesz nekünk. Majd kerestünk egy szimpatikus embert, nem volt sok választás, mert csak egy ember állt a kapuknál, és megkérdeztük, hogy akkor most, mi is van, meg hogy.

A hölgy roppant kedves volt, hozott papírt, meg ceruzát, hogy felírjon nekünk mindent, majd csak beszélt, beszélt, beszélt, mi meg néztünk. A Zuram elég jól beszél angolul, mikor nemzetközi csapatban kell dolgoznia nincs gond, amikor váltani kell németről, angolra, magyarról angolra, vagy fordítva, oda-vissza, nincs gond. Na jó egyszer volt, amikor egy spanyol kollégával beszélgetett és nem igazán értette, hogy mi van, de azután egy indiai kolléga felvilágosította, hogy nem ő a hülye, csak kedves spanyol barátunk nem túl jól beszél angolul, és hiányosságát úgy próbálta meg leplezni, hogy az általa nem ismert angol szavakat, spanyollal helyettesítette, de legalább angolos kiejtéssel. Tehát ezt leszámítva, soha nem volt gond, sem az indiai, sem az amerikai, sem a mexikói angollal, de itt, na itt láttam, hogy lesz. Az angol angol az valami másnak tűnt.

Értettem én, hogy mit magyaráz a hölgy, csak nem értettem, hogy miért. Elmondta, hogy 16 éves korig ingyenesen közlekedhet a másik gyerek is, de muszáj lesz igazolnunk, hogy ő még csak 12, mert lássuk be magas is, meg idősebbnek is néz ki a koránál, és hát igazolnunk kell, hogy iskolába jár. Nem értettem minek, na meg hogy, hogy azt se. Ezután a hölgy kifejtette, hogy a vidéki angolok is közlekedhetnek ingyen, mármint a diákok, csak ugye kell ez az igazolás, és ezért be kell mennünk a Victoriára. Stop. Ennél a pontnál kénytelenek voltunk közbeszúrni, hogy mi nem a vidéki Angliához tartozunk, és jöttünk megnézni a nagy fővárost itten, hanem Németországból jöttünk kirándulni. A nő már vagy 10 perce beszélt úgy egyébként, levegővétel nélkül. Ja, hát akkor ő nem tudja mit kell tenni. Vegyünk jegyet kisebbiknek is, menjünk be a Victoriára, ott megmondják. Nem értettük, hogy ha amúgy ingyenesen közlekedhet a 11 év alatti, akkor minek jegy, de megvettük. Bementünk a Victoriára, ahol feltöltöttük az Oystereket, kisebbik is kapott egy tartót, mert szépen nézett a nénire, elmondták, hogy a kicsi, csak menjen együtt az apjával, nem kell semmi, a beengedő kapunk együtt menjenek át, és kész, a buszon meg mosolyogjon. A Victorián egyébként valami egész más angolt beszéltek, mert ezzel már semmi gond nem volt.

Első feladat pipa. Nagyobbik már tűkön ült, vagy inkább állt, hogy mikor megyünk már Harry Potter boltba, mert varázspálca nélkül nincs élet, és egyébként is, ez London! Értettük, mentünk. A Zuram időnként ugyan forgatta a szemeit, de mint már említettem nem volt más választása. Kisebbik közben rákezdett, hogy neki ki van száradva a szája, és vegyünk valahol valamit, amivel ezt orvosolni lehet, mert ki fog sebesedni, és annyira fáj. Mikor megemlítettem, hogy miért nem hozott otthonról egyet a számtalan szőlőzsír közül, akkor totál hülyének nézett, hogy hát ilyeneket nem lehet felvinni a repülőre, megegyeztünk, hogy de, de pillanatnyilag ez nem segített a kiszáradt ajkak problémáján.

A Kings Crossra érvén rögtön a 9 és 3/4-ik vágány keresésébe kezdtünk. Kár volt sietni, a vágány is ott volt, meg az üzlet is. Hát kérem szépen, nagyobbik egyáltalán nincs egyedül a rajongásával, csak azért sorba kellett állnunk, hogy beléphessünk a boltba. Dübörög az üzlet! Ahhoz, hogy fényképet is tudjunk csináltatni, ahhoz pedig a sor akkora volt, hogy a vége már az állomáson kívül volt található. Nagyobbik szerencsére közölte, hogy egyáltalán nem érdekli a fénykép. Mondjuk, ha érdekelte volna is lebeszéltem volna, de így egyszerűbb volt. Bejutottunk a boltba, a lányok választottak egy-egy varázspálcát, és nem a varázspálca őket. Megnéztük az óriási tömegben a mindenféle bisz-baszt. Majd két folyamatosan vigyorgó gyerekkel távoztunk. Kifelé menet, pont mellettünk állt meg egy magyar család, akik pont úgy rohantak a 9 és 3/4-ik vágány felé, ahogy mi, és csak szusszanni álltak meg, hogy megnézzék merre is kell menni tovább. Kár sietni- akartam volna mondani, de nem volt rá időm, mert már szaladtak is tovább.

Innen elindultunk a British Museumba. Természetesen kellett fényképezkedni telefonfülkével, busszal, mindennel. Gyönyörű napos időnk volt. Utunk egy parkon vezetett keresztül, ahol is láttunk egy mókust, azt is vadul elkezdtük fényképezni, kb. úgy, mint amikor valaki nálunk van és meglát egy nyulat. Azután Tamás mondta, hogy mókus van bőven, és később ez tapasztaltuk is, de azért így is cuki volt. Itt is van egy csomó mókus, meg süni, na meg a nyulak, na de az mégiscsak egy angol mókus volt!

A British Musemba is volt némi sor, de csak a hátizsákokat vizsgálták át, így nagyon gyorsan haladtunk, annak ellenére is, hogy kisebbik szája még mindig nagyon ki volt száradva és a Tescoban nem kaptunk semmit. Kisebbik azonban erre sűrűn emlékeztetett, de megegyeztünk, hogy neki nem lesz jobb, és nekem sem, ha csak erről beszélünk, és az első adandó alkalommal veszünk egy labellot, vagy valamit a kiszáradt ajkak kezelésére.

Beértünk a múzeumba, és csak néztünk. Mondta a Zuram, hogy ő megkeresi a pénztárt, vesz belépőt. Gyanús volt, hogy sehol egy sor, meg semmi, de azért találtunk egy kasszát, a Zuram, aki egy jólnevelt ember be is állt a sorba, ahol közölték vele, hogy a múzeum ingyenes. Jó, hát mi ezt nem tudtuk, nem ehhez vagyunk szokva. Gyorsan dobtunk is némi pénzt az adomány gyűjtőbe. Nem bliccelünk, ha ingyen van, akkor se.

A múzeum természetesen csodálatosfantasztikusstb, de a legjobb, hogy emberbarát, nem kell feszengeni, senki nem szól rám, ha csinálok egy fotót, vannak dolgok, amiket még meg is lehet fogni. Egészen újfajta élmény volt a lányoknak is. Nem, képtelenség lett volna bejárni az egészet, de majd legközelebb. Ellenben a shopban találtunk ajakírt, ami egyszerűen tökéletes, hisz karamell popcorn ízesítésű, ami szerintem pfuj, de kisebbik szerint életében soha ilyen jó ízű szőlőzsírt még nem használt, abba ne menjünk bele, hogy kell-e ezt nyalogatni vagy sem.

A Zuram még el akart menni egy-két helyre, de ránézett a lányokra és önként feladta, este még Tamásékkal akartunk találkozni, és javaslatom, hogy előtte még menjünk vissza kicsit a hotelba sikert aratott. Nagyobbiknak egyébként is gond van a talpacskáival, és nem bír túl hosszan gyalogolni. Kapott most speciális talpbetétet, ami már nagyon sokat javított a lábán,  de az egész napos gyaloglás nem megy.

Visszaérve a hotelba, a lányok természetesen előkapták a varázspálcáikat, és varázsolni kezdtek, kiderült, hogy egy csomó varázsigét ismernek. Egy idő után kisebbik elkezdte nézegetni a pálcáját, és közölte,  hogy szerinte ez csak egy darab bot. Nagyobbik megvetően ránézett, és csak annyit mondott, eh Mugli!

Este Tamásékkal vacsiztunk, ahol is Tamás felajánlotta, hogy húsvét hétfőn, mivel úgyse lesz nagyon nyitva semmi, elvisz bennünket tengerpartra. Ez nagyszerű ötletnek tűnt, és nem is gondoltuk volna, hogy még ilyesmiben is lesz részünk.

9-kor befejeződött a vacsora, hisz a gyerekek nem maradhattak a kocsmában, erre többször is figyelmeztetett bennünket egy öltönyös úr. Egyébként ránk is fért a pihenés, a lányokra meg pláne.

 

 

London, jövünk

Az indulás reggelén egész határozottan döntöttük el, hogy egyáltalán nem akarunk Hamburgban szétnézni, elég lesz a reptérre menni. Hamburg amúgy érdekes város, de most London volt a cél.

Időben elindultunk, időben odaértünk, találtunk parkolót, eljutottunk busszal a terminálig, majd vártunk, és vártunk. A gép késve indult, és volt valami kavarodás is, mivel már sorban álltunk a beszálláshoz, amikor is azt halljuk, hogy Mr. Puskas. Uh, hát ezek mi vagyunk. A Zuram odament a kedves, beszállást intéző alkalmazotthoz, aki közölte, hogy tudja ám, hogy már megvan a helyünk, amit online elintéztünk időben, de ők úgy gondolják, hogy üljünk már máshová. Eredetileg egy sorban ültünk volna mind a négyen, a Zuram helye szólt a lányok mellé, én meg ugye a szomszéd sorban kaptam helyet, de ezt átvariálták. A Zuramat átültették valahova 8 sorral hátrébb, engem meg átraktak a lányok mellé, ami nem gond, amúgy is én ültem volna melléjük, mert hát kötött az ígéretem, hogy fogom a kezét kisebbiknek.  A Zuram mondta, hogy semmi gond, ül ő hátra és  kész, kicsit több, mint egy óra a repülési idő, azt kibírjuk.

Indulás előtt még mindig volt kavarodás, mert 4-en nem találták a helyüket, nem azért mert nem tudnak olvasni, hanem mert nem volt olyan hely. A légikísérők azért csak megoldották a helyzetet, és a tervezetthez képest fél órával később, már sikerült is felszállni. A repülés teljesen eseménytelenül zajlott, leszámítva azt a kis csavart, hogy a Zuramat beültették az óvodába, vagyis inkább bölcsibe, mert három pici is ült a környékén, akik felváltva üvöltöttek. Ő ezt nehezen viseli, még akkor is ha tudja, hogy a gyerek sem jókedvében üvölt. Többször gondoltam rá, hogy cserélek vele helyet, de kisebbiknek megígértem ezt a kézfogás dolgot, ezért maradtam, különben előttünk is ült egy baba, és mi van ha az is elkezd üvölteni. Mondjuk nem kezdett, és végig csendben volt, de ki tudhatja ezt előre?

Olyannyira eseménytelen volt az út, és olyan rövid ideig tartott, hogy kisebbik minden félelme ellenére közölte, hogy visszafelé ő ül az ablak mellé, mert ez a repülés semmi, nem is érti mitől félt, de a rend kedvéért közölte, hogy a füle azért fáj, de valahogy elviseli.

Tamás volt olyan kedves és kijött elénk a reptérre, a reptértől azért jó sokat kell még menni, amíg az ember beér a városba. Tamás már előre mondta, hogy hol fog minket várni, és biztosak voltunk benne, hogy mi oda is találunk, ami így is lett, csak először rossz irányba indultunk el, és keringtünk egy kicsit, de azután meglett a helyes irány. Mentségünkre legyen mondva, hogy az egész reptér fel van durva, és a Tamás által javasolt körforgalom, mint irány helyes volt, csak épp a körforgalom nem volt ott. Persze Tamás nyújtott nekünk telefonos segítséget.

A lányok és a mi nagy örömünkre, Tamás autójában már járt a húsvéti nyúl, aki nagyon kedvesen mindenkinek hozott egy csomó mindent. Éjszaka volt már, de a lányok jól bírták, és én is csak egyszer kaptam szívrohamot az autóban, hiába ezt a fordított közlekedést szokni kell. Ehhez az ott töltött idő kevésnek bizonyult, mert ok, hogy a másik oldalon van a kormány, de hogy mindig rossz felé kanyarodnak… érthetetlen.

Tamás és a menyasszonya Andrea voltak olyan kedvesek, hogy még Oyster Cardot is intéztek nekünk, hogy másnap már minden gond nélkül tudjunk közlekedni. Egész kis intéznivaló maradt csak, mégpedig, az, hogy megkérdezzük, hogy működik az ingyenes utazás, mivel kisebbik még nincs 11 így ő ingyen vehette igénybe a tömegközlekedés adta lehetőségeket. De Tamás elmondta, meg a recepciós is, hogy hol van a legközelebbi állomás, ahol ezt el tudjuk intézni.

A hotelben a szoba meglepetésünkre egyáltalán nem volt kicsi, nagyon is korrekt, sőt volt sörnyitó is, így a húsvéti nyuszi által prezentált söröket meg is kóstolhattuk. Nyaralunk, vagy mi.

Egy baj volt csak. Én állítom, vagyis inkább meg vagyok győződve róla, hogy a mi házasságunk rendben van. Jó, szoktunk veszekedni, meg nem egyet érteni, és bizonyos dolgokról tök más a véleményünk, de szeretjük, támogatjuk egymást, arra azonban ami a szobában várt, nem voltunk felkészülve. Egy nagy közös paplan. Ez nekünk nem fog menni, az egy közös paplan azt jelenti, hogy én elalvás után 20 perccel megszerzem az egészet és a Zuramnak nem jut semmi, hely sem nagyon, de azt már megszokta. Viszont a paplan… Na mindegy, talán elég álmosak vagyunk ahhoz, hogy ne zavarjon annyira. Mondjuk engem csak a másnap zavart, mert tudtam, hogy valaki meg fogja említeni, hogy neki nem volt takarója. Így is lett, így is lett. Viszont a második éjszaka után hozzászoktunk, én a nagy paplanomhoz, a Zuram meg ahhoz, hogy neki nincs. Működik ez a házasság, mondtam én!

Mivel nagyjából fejben már előre megvolt a program, így csak aludni kellett egy nagyot, kinek takaróval, kinek a nélkül, és másnap már nyakunkba is vehettük a várost.

Integrálódom

Az integrációs kurzus egy lehetőség a Németországban élő bevándorlók számára, ahol nyelvet tanulhatnak, ebből vizsgázhatnak, majd letehetnek még egy vizsgát, ami már a honosításhoz szükséges.

Integrációs kurzusra járok. Hétfőtől-csütörtökig járok iskolába, ahol nyelvet tanulok, és ismerkedem a német szokásokkal, az országgal, az illemmel, a kultúrával a politikával. Ez utóbbiakra nem feltétlen van szükségem, de az integrációs kurzus több, mint egy sima nyelvtanfolyam.

A nyelvtanulásra, tudásra sok dolog miatt van szükség. Először is, hogy megértsem a környezetemet és hogy mások is megértsenek engem. Ezt gondolom nem is kell magyaráznom. Jelenleg utóbbi tűnik nehezebbnek, bár ha szükséges kézzel lábbal is besegítek. Azért, hogy a végzettségemnek megfelelő  munkát kaphassak, ahhoz is nyelvet kell tanulnom. Ezért is jelentkeztem az integrációs kurzusra. Itt az ember megtanul németül, vagy nem, de erről papírt kap, ismerkedik a, na jó erről már fentebb írtam. A lényeg, hogy először kellett kérnem egy papírt, hogy jogosult vagyok ezen a kurzuson részt venni. Ez egyébként alanyi jogon jár, csak egy igazolás kell. Beküldtük a kérvényemet, majd három nap múlva meg is érkezett a válasz, hogy jogosult vagyok a részvételre. Itt lehet tájékozódni: BAMF  És még egy kis segítség: Információs lap

Persze nem tudom, hogy nekem volt-e szerencsém, mert másoktól hallottam, hogy ez nekik nem három nap volt, de biztos vagyok benne, hogy sokat segített, hogy a Zuram felkutatta a neten a közvetlen ezzel foglalkozó ügyintézőt, és személyesen neki küldtük a kérelmet. Az sem hátrány gondolom, hogy a kiköltözésünk után bejelentkeztünk a bevándorlásnál, és ott minden szükséges papírunkat leadtuk. A kiállított igazolással, valamint a személyes irataimmal besétáltunk a VHS -be ahol írnom kellett egy tesztet, hogy mégis milyen szinten áll jelenleg a nyelvtudásom, melyik csoportba tudnak berakni, majd az ügyintéző feltett egy csomó kérdést, mondjuk a statisztika kedvéért. Hogy minél magasabb szintre kerüljek, így próbáltam önállóan válaszolgatni, hogy ez most jó volt-e, vagy sem, azt nem tudom, de az ügyintéző szerint elég jól teljesítettem. Egyébként nem csak a VHS foglalkozik integrációs kurzussal, hanem még jó pár nyelviskola, de a VHS elég nagy intézmény, elég sok dologgal foglalkoznak, ezért ezt választottuk. Olyan jól sikerült a teszt, hogy nem kellett előröl kezdenem az egész nyelvtanulást, hanem “csak” az utolsó 3 modult kell megcsinálnom a B1-es vizsgáig. De ahogy most látom ebből az utolsó másfél modul leginkább csak ismétlés és vizsgára készülés. Azért sem mindegy, hogy hol kezd az ember, mert ez a móka, fizetős, legalábbis nekem. Ha sikeresen vizsgázom, akkor felét azért visszafizetik. A többségnek azért valahogy fizeti a munkaügyi központ, nekem nem, már az első beszélgetésen közölték a központban, hogy nem számítok rászorulónak,  mivel a Zuramnak jó állása van, így én kaphatok támogatást, amolyan lelkit, anyagit azt nem. Anyagi támogatást egyébként sem szerettem volna igénybe venni, ellenben munkát szeretnék a tanfolyam után, mondjuk rögtön. Viszont arra ígéretet tettek, hogy a későbbiekben valamilyen képzést egész biztos támogatni fognak, ha nem is teljesen, de kis mértékben, esetleg. Majd meglátjuk. A munkaügyi központban azt is kedvesen közölték, hogy nagyon szép a történelem tanári diplomám, de inkább hagyjuk, azzal csak akkor tudnék kezdeni valamit, ha még tanulnék pár évet. Felvetettem, hogy esetleg napközis tanárként volna-e esélyem, de az ügyintéző annyira örült a közgazdasági érettségimnek, hogy csak na. Szerinte inkább gondolkodjak valami irodai munkában, pláne, hogy esetleg a magyarországi munkáimat is el lehet talán ismertetni mint szakmai gyakorlatot, ha azt valamiképpen igazolni tudom. Jelenleg a mindenféle papírjaimat fordíttatjuk, közben készülök a vizsgára, hogy párhuzamosan haladjanak az események. Ha kész a fordítás, akkor be kell mennem vissza a központba, ahol is majd továbbküldik a papírjaimat, ahol majd megszakértik, hogy az mire jó. Ismerősök tapasztalatai szerint a munkaügyi központban tök sok dolgot mondanak, viszont keveset segítenek, és munkát egyáltalán nem tudnak ajánlani, csak rosszabb fajtákat. Na, majd meglátjuk. A remény hal meg utoljára, ja, nem. A csótány.

Mindegy, vannak rosszabb napok, amikor azt gondolom, hogy öreg vagyok én már ehhez az egészhez, az életben nem tanulok meg rendesen németül, soha nem lesz normális munkám, és különben is tök hülye vagyok. Ilyenkor igyekszem összeszedni magam, és optimistán gondolkodni, hogy na és, ha hülye vagyok, na és ha most kell pályát módosítanom, tanulnom? Próbálok előre nézni, és ügyesen kitalálni, hogy mi is lenne a legjobb. Valójában egy lehetőség van a kezemben, amit ki kellene tudnom használni, meg alaposan meg kell néznem, hogy melyik kezemben, hol van az a lehetőség. A cél valami normális, elfogadható munka.

Visszatérve az integrációs kurzusra. A VHS-es ügyintéző nem tudta megmondani mennyit kell várnom, hogy csatlakozhassak egy csoporthoz, sokat. Megkérdezték, hogy hol lesznek a gyerekek, amíg én iskolában leszek, erre én mondtam, hogy reményeim szerint ők is iskolában. Az jó. És ennyiben maradtunk.

Teltek a napok, hetek, hónapok, de semmi hír. Ok, mondták, hogy fél év is lehet, de arra nem gondoltam, hogy a lehet az azt jelenti, hogy annyi is lesz. A Zuram már nem bírta tovább, hiába mondtam, hogy mindegy, én tudok várni, rá telefonált az ügyintézőre, aki semmit nem tudott mondani, még megközelítőleg sem. Ehhez képest másnap csörgött a telefon, hogy ok, van hely, hétfőn kezdek, de délutáni csoport, ami annyit tesz, hogy hosszabb ideig tart a kurzus, mivel délelőtt több óra van, az rövidebb lett volna. Ha nem vállalom így, akkor nem tudják, hogy mikor tudok kezdeni. A Zuram mondta, hogy no problem, hétfőn ott leszek. Csak tudnám akkor minek kérdezték meg, hogy hol lesznek a gyerekek amíg én iskolában vagyok? Én egy kicsit azért kétségbe estem, főleg a gyerekek délutáni programjai miatt, mert eddig én fuvaroztam őket. Mégsem hagyhatják abba a vitorlázást, meg gitárt miattam.

A lányok viszont, és a Zuram is nagyon gyorsan alkalmazkodtak a kialakult helyzethez, elvégre volt rá két napjuk. A lányok megtanultak még pár helyre buszozni, de például a tóhoz nem megy busz, a gitárra meg nem érne oda kisebbik busszal, így a Zuramnak kell rohangálnia bizonyos napokon. Egyébként ő egy szent, mert azonnal átszervezett mindent, és soha nem panaszkodik. Na jó, néha igen, de az még belefér.  Azt mondta, hogy az utóbbi években az ő karrierjére koncentráltunk, emiatt is vagyunk itt, és most én jövök. Na, nem mintha nem lennék realista azzal kapcsolatban, hogy milyen esélyeim vannak a munkaerő piacon, de nem zárom ki annak a lehetőségét sem, hogy találok valami olyat, ahol még jól is érzem magam.

Az integrációs kurzust viszont nagyon szeretem, és eléggé bánni fogom, amikor vége lesz. Nagyon jó a tanárnő, és a csoport is. Ahhoz képest, hogy én már egy hónapok óta összeszokott társaságba csöppentem bele, elég jól beilleszkedtem. Barátkozom, ismerkedem. A tanárnő elég sok kirándulást szervez nekünk, voltunk a könyvtárban, múzeumban, megyünk Berlinbe, holnap pl. a munkaügyi központba látogatunk el, de voltunk egy ifjúsági központban is, és hallgattunk már előadást a nők védelméről is. Az integrációs kurzus arra is tökéletesen jó, hogy megtanuljak bizonyos akcentusokat megérteni. Az orosszal eddig sem volt problémám, de be kell vallanom, hogy a kínai és az afgán okoz némi problémát. Főleg a kínai, az afgánt már szokom. Már van, hogy értem. A kínait szerintem még a kínai sem érti, de biztos át fog menni a vizsgán, mert majd a vizsgáztatók sem fogják tudni eldönteni, hogy mit mond a csávó.

Igen, a csoporttársaim többsége menekült, migráns, ki más jelentkezne integrációs kurzusra? Nem kezdek ebbe bele, mert már ez a két szó is, menekült és migráns, olyan fajta érzelmeket vált ki emberekből, amivel vagy nem értek egyet, vagy igen, vagy nem akarok vele vitatkozni, vagy igen. Itt ez mondjuk nem is kérdés, itt egy csoport vagyunk, a közös bennünk az, hogy tanulni szeretnénk, egy jobb munka reményében. Már megvan a vizsga beosztás, szóbelin a kezdjenek a jók először, miatt az első vagyok. Nem, nem azért mert én vagyok a legjobb a csoportban, szó nincs róla, de a párom az, és párban kell vizsgázni. Izgulok, tessék nekem szorítani!

Gyakorlati haszna már van az egésznek, magabiztosabb vagyok. Megtapasztaltam, hogy az enyémnél jóval kevesebb nyelvtudással is elég jól lehet boldogulni, valamint simán bevállalok ügyintézéseket egyedül. Például kisebbiket teljesen magabiztosan vittem egyedül orvoshoz, előtte teljes kétségbeesetten vittem volna. Még ki is húztam magam, mert volt olyan szó, amit én ismertem, a gyerek meg nem. Ezen márpedig elég sok minden múlt, mert a doktornő megkérdezte, hogy szirupot kér-e a gyerek, vagy kúpot, mire az én nagy okos gyerekem rávágta, hogy természetesen kúpot. Én azért megkérdeztem, hogy ismeri-e a szót, és tudja-e mi az, mire rávágta, hogy nem, de a sziruphoz ő már tuti túl nagy. Ekkor elmagyaráztam neki, hogy mi az kúp, magyarul tudta, de a német szót nem ismerte. A doktornőtől pedig kértem tablettát. Gyerek elég hálás volt.  A felírt gyógyszert sehol nem találtuk, de végül sikeresen megbeszéltem annak megrendelését, a harmadik gyógyszertárban,  és mindenhol türelmesen elmagyaráztam, hogy a gyerek lány, hiába Luca. Már néniket kérdezek meg a boltban, ha látom, hogy tanácstalanok, és felajánlom a segítségemet. Persze, baromi távol vagyok még a helyes nyelvtantól, de igyekszem, és kérem, ez nem is érdekelt még senkit. Tisztában vagyok vele, hogy ha rendes munkát akarok, akkor majd érdekelni fog, ezért is hanyagolom a kedvenc könyveim, és még lefekvéskor is nyelvtankönyvvel bújok ágyba. Most még ott tartok, hogy folyamatosan próbálok mindent németül mondani, fejben, remélem egyszer majd jön automatikusan is. Bárcsak. A remény… ja nem, a csótány.

Amszterdam, megérkezés

Ez a hétvége is eltelt, és már haza is értünk Amszterdamból. Olyan szerintem még soha nem volt, hogy egy esemény után rögtön nekiálljak a bejegyzés megírásának, de most nagyon friss leszek, vagy inkább a bejegyzés lesz friss én még elég fáradt vagyok.

Tehát, mivel a szüleim meglátogattak bennünket, illetve ez a látogatás hosszabb idejű, tehát még itt vannak, így a Zurammal elhatároztuk, vagy én határoztam el, de ez most mindegy, hogy most van itt a lehetőség, hogy lelépjünk kettesben valahova. Na, itt most egy kis kitérő, a Zuram megszólítás, tudom, hogy nem mindenkinek tetszik, rögtön a blog elején elmagyaráztam, hogy miért meg hogy. Amikor a blog indult azt sem tudtam, hogy ez tényleg egy blog lesz, azt meg végképp nem, hogy ilyen sokáig írni fogom. Csak, hogy világos legyen, nem, itthon nem így hívom a férjem, még férjemnek se, sőt egész sok beceneve van, attól függően választok nevet és hangsúlyt, hogy épp mérges vagyok-e, vagy nem, vagy szeretnék valamit, vagy sem, vagy csak simán mondok valamit, de olykor az is beszédes minden név, hangsúly és megszólítás nélkül, ha csak hallgatok, vagy nézek. Megkérdeztem a Zuramat, nos őt egyáltalán nem bántja, ez a megszólítás, de kifejezetten megkért rá, sőt nyomatékosította, hogy még véletlenül se írjam le, hogy hogy szólítom itthon, ha mégis megtenném, annak a következményeit nekem kéne viselnem, amit nem szeretnék. Tehát marad a Zuram.

Már évek óta nem jártunk kettesben sehol, illetve moziban, vagy vásárolni igen, de egy hétvégére nem mentünk el a lányok nélkül. Igényünk mindig is volt rá, csak a lehetőség nem volt meg. Na majd most. Az elhatározás már régóta ért, a megvalósítás pedig gyorsan zajlott. Ráböktünk a naptárban egy hétvégére, majd már foglaltuk is, illetve a Zuram foglalta is a szállást, alapos körültekintéssel, ahogy azt mindig is szokta.

A város nem volt kérdés, mert már elég régóta játszunk a gondolattal, hogy ha lenne egy szabad hétvégénk, akkor hova mennénk, egyértelmű, hogy Amszterdamba. Már csak azért is jó választás, mert mindössze 4 óra kocsival tőlünk. Bizonyos forgalmi akadályok esetén picivel több.

Nos, a gyerekeink nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy nélkülük menjünk bárhova is. Nagyobbik próbált úgy tenni, mintha megértő lenne, mert ő már nagy és megérti, a kamaszok viselkedése bosszantó ugyan, de elég sokszor kiszámítható, vagy csak tudom, hogy nagyobbiknak mit kell mondanom ahhoz, hogy a viszonylag ritka kedves kamasz figurát hozza. Nem így kisebbik gyerekem, aki kamaszodás nélkül is egy kamasz alaptermészetével született. Ami nem rossz, csupán nem egyszerű időnként. Most is próbálkozott félig viccesen lelki terrorban tartani bennünket, hátha tud egy kis nyomást gyakorolni ránk. A célzásaiból gyorsan rájöttem, hogy nem az a baja, hogy mi elmegyünk, hanem az, hogy ő nem jön velünk. Egy kis közepes elbeszélgetés hatására-, ahol is példaként említettem meg az osztálykirándulást, ahova nem mentünk vele, -gyorsan változtatott a hozzáállásán, és nem győzte hangsúlyozni, hogy csak az a fontos, hogy mi jól érezzük magunkat. Ezzel nem lehet nem egyet érteni.

Pénteken indultunk, a Zuram igyekezett befejezni a munkát, hogy mihamarabb indulhassunk. Én átvariáltam a hetem, csúsztattam kicsit, így egész pénteken szabad voltam. Csak a lányok hazaszállítását vállaltam az iskolából. Nagyjából két órára terveztük az indulást, ami sikerült is.

Nem mondom, furcsa volt, hogy senki nem csiripel a hátsó ülésen, és nem kérdezgeti folyton, hogy melyik országban vagyunk, de nagyon gyorsan meg lehetett szokni.

Szépen haladt a forgalom, gyorsan oda is értünk, de amikor a város határánál voltunk, akkor elég gyanús lett, hogy valami nem stimmel. A Zuram állította, hogy a hotel, ahol szobát foglalt a belváros szélén van, ahonnan sétálva is bejutunk, de ha nem akkor ott a metro. Ennek ellent látszott mondani, hogy a Navi szerint a szállásunk pár km-rel hamarabb van, mint ahogy a várost jelző táblákon Amszterdam szerepel. A Zuram rögtön mondta, hogy valami nem jó, biztos rosszul írtam be a címet. Mármint, hogy én rosszul írtam be, mivel előző nap miközben autóztunk megkért, hogy pötyögjem már be, hogy másnap az indulásnál ne kelljen ezzel szórakozni. Ismerve a kapcsolatomat az ilyen kütyükkel, rögtön egyetértően bólogattam is, hogy biztos én voltam, de most nem tudok mit tenni, menjünk oda, és majd megállunk valahol megnézzük. Közben már magyaráztam is, hogy miért írtam rosszul. A címet, ugyanis alig találtam meg a foglaláson, ami a Zuram telefonján volt, és lehet rosszat találtam meg, vagy csak elírtam, mert béna vagyok. Azonban nem írtam semmit rosszul, tényleg az volt a cím, és az volt a hotel.

A hotel teljesen a város szélén, az út, a nagy semmi mellett. Ennek megvan az az előnye, hogy… semmi nem jutott eszünkbe, mi lehet ennek az előnye. A Zuram magyarázkodott, hogy ő sok hotelt nézett, és valamiért azt gondolta, hogy ez bentebb van, és a bookingon is valami ilyesmit írtak. Igazából nem találtam problémásnak a dolgot, valahogy majd bejutunk, tök mindegy, biztos megy busz, vagy metró.

Elfoglaltuk a szobánkat, ami elég jó volt, de nem annyira, mint amilyen szintet az ember elvárna egy 4 csillagostól. Nekem alap pl. hogy zuhanyozás közben ne változzon a víz hőmérséklete, az meg hogy hidegről, forróra vált folyamatosan, na az meg nem tudom hány csillag. Mindegy, úgysem szándékozunk sokat időzni a szobában, és nagyon akciós volt az ajánlat.

A recepciós elmondta, hogy nagyon könnyű bejutni a városba, mert csak 10 perc séta a metró megálló, és egyenesen a központba visz. Tehát a legfontosabb kérdés már meg is oldódott. Nem, eszünk ágában sem volt közlekedni kocsival. Gyorsan összeszedtük magunkat és irány a város.

A városközpontot metróval tényleg gyorsan el lehetett érni, csupán a másik végállomásig kellett menni, egy bő 20 perc, vagy több. A gyaloglás viszont tényleg nem tartott tovább 10 percnél a metró megállóig. A jegyautomatából kis bénázás után sikerült vennünk két 48 órás jegyet, és már indulhattunk is. A metróról nem volt éppen szép a látvány, mindenfelé építkezések, lakótelepek, de bármely városban is jár az ember, nyilván nem metróval megy várost nézni. Még mielőtt valakinek eszébe jutna, a metró nagy részt a föld felett megy, egész kicsi szakaszon megy csak a föld alatt, legalábbis ez a vonal.

Leszálltunk a központban, és gondoltuk körülnézünk kicsit, majd megvacsorázunk valahol. Először is felmérjük a terepet. Nem is tudom mihez hasonlítsam az első benyomást. Furcsa volt, hogy mindenfelé szemétkupacok voltak, de gondolom másnap vitték a szemetet és azért volt kirakva, de akkor is fura megoldás, hogy az egyik fő utcán minden 5. méteren egy szeméthalomba botlik az ember.

A város folyamatosan nyüzsög, él, a közlekedés elsőre elég káosznak tűnt, majd másodikra is és ez így is maradt, csak fel kell venni a ritmust. A közlekedéshez nagyon gyorsan hozzászoktam, csak senki ne kérje tőlem, hogy vezessek, vagy biciklizzek a belvárosban, egyébként minden rendben. Nagyjából 2 perc után megtanulja az ember, hogy folyton figyelni kell a biciklisekre, aztán már ez jön automatikusan. Gondolom a biciklisek is figyelnek, meg az autósok is a gyalogosokra, mert egy balesetet sem láttam, pedig a közlekedés folyamatos. A gyalogosok is mennek mindenen keresztül, legyen az villamossín, autóút, bicikliút, nem számít, de a Zuram meg is magyarázta miért, mert nagyon szűk a hely, és valahol el kell férni. Az biztos, hogy ennyi embert már rég láttam. Legutóbb Prágában is azt hittem, hogy sokan vannak, de nem, valójában itt voltak sokan.

Feltűnő, hogy hány fiatalember választja úti céljául a várost, és ha már egy fiatalember eldöntötte, hogy Amszterdam lesz az úti cél, akkor hozza a barátait is, így kicsit olyan, mintha amolyan férfihordák járnák a várost, hogy milyen céllal, az pedig leginkább rájuk tartozik. Ezen fiatalemberek nyelve jellemzően angol, és bizony az is megfigyelhető, hogy ezt a hollandok is felismerték, mert elég erőteljesen látszik, hogy igen nagy mértékben szolgálják ki az angol igényeket.

A Zuram pár éve már járt Amszterdamban, család nélkül, egy barátjával, és mindenképp szerette volna megtalálni azt a helyet, ahol akkor evett, mert olyan isteni pásztor pite volt, hogy a mai napig összefut a nyál a szájában. Egy ír kocsmáról beszélünk. Az előbb már említettem, hogy az angol turisták jelentős számban képviseltetik magukat, nos ehhez igazodóan az ír kocsmák száma sem kevés. A Zuram emlékezett rá, hogy valami széles utcán mentek, villamossín mentén, és egyszer csak ott volt egy tér, ahol a fent már nevezett ír kocsma volt. Az irányt azonban nem tudta, hogy merről merre, na azt sem. Hogy létezik-e még az a söröző, azt sem, de valamiért bízott benne, hogy meg fogjuk találni.

Sétáltunk, sétáltunk, sehol egy domb, nem csücsültünk le, viszont már kezdtem elveszíteni a türelmemet, ahogy nőtt az éhség, úgy fogyott a türelem. A Zuram nem mindig könnyű eset, mert elkezd engem kérdezgetni, hogy ugyan mit ennék, mire én válaszolok, hogy tök mindegy, mert éhes vagyok, bárhol tudok választani, erre ő ezt nem hiszi el, és képes 5 percenként megkérdezni, hogy mit ennék. Közben persze sétálunk, és nézelődünk. Megállapítjuk, hogy Amszterdam tetszik. Ekkor még nem vetettük bele magunkat egyáltalán sem az éjszakai életbe, de a város hangulata nagyon más, mint bárhol ahol eddig jártunk. De, még mindig éhesek vagyunk. Kisebb vita után meggyőzzük egymást arról, hogy tényleg tök mindegy hol eszünk, de ne legyen, olasz, indiai, kínai, thai és török sem. Szeretjük ezeket, de ez van Wolfsburgban is. Azonban, ha ezeket kizárjuk nem sok minden marad, szinte csak a steakházak. Kicsit keringtünk még, hátha rálelünk az ír kocsmára, de nem sikerült, így bementünk egy másik helyre, szintén kocsma, ahol egy nagyon nem kedves pincér közölte velünk, hogy itt már enni nem lehet, csak inni. Hiába már 10 óra volt. Biztos bezárt a konyha. Épp akkor hoztak ki két ételt, és tették le egy asztalra. Jó illata volt. Mindegy, menjünk tovább.

Amikor kiléptünk, a Zuram ismét feltette a kérdést, hogy, de mit ennék. Bármit, már mindegy. Igazából már az éhségem is elmúlt. De jó legyen, majd én döntök, így odaálltam egy hamburgerező elé, és mondtam, hogy ezt, ez jó lesz. A Zuram mondta erre, hogy de ő valami rendeset enne, ok, és bementünk az utca túloldalán álló steakhousba.

A hely kellemes volt, és csendes. Az utca forgataga után jól esett leülni. Nem arról van szó, hogy elszoktam a bulizástól, hanem arról, hogy Amszterdamban akkora buli van, amihez soha nem is szoktam hozzá. A pincér kedves volt, és mikor megkérdezte honnan jöttünk, és mondtuk, hogy Németországból, de magyarok vagyunk, akkor mondta, hogy igen, Magyarisztán szép hely. Született holland lehetett.

Vacsora után bevetettük magunkat a piros lámpás negyedbe. Nézelődtünk, vagy én inkább azt se. Bevallom annyira nem érdekeltek a lányok, és egyébként sem tudok nagyon mit kezdeni ezzel a kérdéssel, mert hiába kereslet-kínálat, valahogy nem fér a fejembe, hogy ez bármilyen nőnek is jó lenne. Viszont a coffeeshopok tömve voltak emberekkel, és finoman szólva is dőlt kifelé a füst. Nekem, mint teljesen gyakorlatlan kábítószerfogyasztónak, finoman szólva is büdös volt. Annyira vagyok gyakorlatlan, hogy még nagyon fiatalon amikor nyaraltam egy barátnőmmel a Balatonnál, és Siófokon sétáltunk, odajött egy csávó hozzánk és megkérdezte: -Anyagot lányok? Mire én arra gondoltam, hogy selymet, pamutot, vagy mi? A barátnőm közölte, hogy hülye vagyok és a csávó egyáltalán nem textilnagykereskedő. Azóta sem kerültem soha semmilyen drog közelébe, nem is kerestem az alkalmat. Most azonban elhatároztuk, hogy egy sütit azért biztos eszünk. Eszünk, de nem ma, majd inkább holnap. Elfáradtam. Lejártuk a lábunk. Valamiért azt gondoltam, hogy Amszterdam nem nagy város, de most úgy éreztem, hogy se hossza, se vége. Persze másnap kiderült, hogy ennyire nem összetett a képlet, csak ez van, ha az ember össze-vissza mászkál és azt sem tudja hol van.

A blog facebook oldalára töltöttem fel néhány képet.

 

Otthon

Ezt a posztot a Határátkelő kérésére írtam, íme:

Csak együtt legyen a család

akinek van kedve olvassa el bátran!

Egyensúly

Az egyensúly fontos dolog, de nem akarok bizonyos mélységekbe süllyedni, vagy emelkedni a témában, ezt meghagyom másnak. Egyensúlyon jelen esetben az idővel való küzdelmet értem, és itt most nem a mindennapi ügyek intézésére gondolok.

Már a kezdeti időszakban, a kiköltözésünk után is teljesen tisztában voltunk vele, hogy ez a távolság egy kicsit nagyobb, mint, hogy minden hétvégén hazaugorjunk ebédelni, vagy csak úgy hazarohangáljunk, ha úgy tartja kedvünk. Haza alatt természetesen Magyarországot értem. Több okból is lehetetlen lenne ezt megtenni, egyrészt a szabadidőnk kötött, és ez már jó pár éve így van. A lányok miatt az iskolai szünetekhez kell igazítanunk az utazásokat, ahogy gondolom mindenki másnak is, akinek ilyen korú gyereke, gyerekei vannak. Másrészt hiába szeretné az ember, hogy tripla annyi szabadság álljon a rendelkezésére, mint amennyi van, ez kivitelezhetetlen. Egyébként egy-egy hazaútnak vannak anyagi terhei is, ami ha heti rendszerességgel mennénk haza, akkor már lehet, hogy nyomasztó lenne.

Az iskolai szünetekről annyit, hogy például a nyári szünet mindig máskor van, nyilván egy adott időn belül tologatják, de akkor is máskor van. Idén például augusztus 3-án kezdődik majd az iskola a nyári szünet után, de 2019-ben csak augusztus 15-én fog kezdődni, utána még később és így tovább. Persze ehhez igazodóan, a tanévnek sem mindig ugyanakkor van vége, a szünet pedig fixen 6 hét. Nagyobbik iskolájában kerek-perec kijelentették, hogy senki nem reménykedjen abban, hogy bármilyen szünet, akármilyen indokkal meghosszabbítható, mert túl sokan éltek ezzel a lehetőséggel, és az igazgatónő nem kíván igazodni egyes családok szokásaihoz, inkább a családok igazodjanak az iskolához. Persze 3 napig nem kell orvosi igazolás a gyereknek, elég ha ezt a szülő igazolja, de azért ezzel sem illik visszaélni. A három nap, nem egy tanévben értendő, hanem 3 összefüggő napra kell gondolni, például ha a gyereknek teszem fel, egyik nap van baja, de a másik nap már nincs, akkor nem kell vele orvoshoz rohangálni. Ez egyébként jó, az meg nem, hogy nincs síszünet.

Tehát. Adott, hogy hány nap és mikor áll az ember rendelkezésére, ami nem nagy újság, mert általában mindenkivel így van ez, kivéve, ha nem kell dolgoznia, a gyerekek magántanulók, vagy ha valaki világjáró, egy hajóval körbeutazza mondjuk a világot. Karácsonykor például a városban járt egy amerikai pár, akik a két gyerekükkel együtt épp azon vannak, hogy bejárják a világot, és erről blogot is írnak, na nekik tök mindegy mikor van szünet, és mennyi a szabadság, de nekünk nem.

A Zuram is mondta már sokszor, hogy ha minden hónapban csak úgy elutalnák a fizetését, ő is sokkal több időt töltene utazással. Szerintem a főnökeinek még nem említette a dolgot, de nem is hiszem, hogy kíváncsi lennék a válaszra. A kollégáinak már mondta, ők mélyen egyetértettek, de közülük sem vetette fel még ezt az újító jellegű megoldást, arra kérdésre, hogy mitől lenne elégedettebb egy-egy alkalmazott.

Amíg otthon éltünk, Magyarországon, addig nem volt olyan jellegű problémánk, mint például, hogy hol töltjük a karácsonyt, mert a Budapest Szeged távolság viszonylag gyorsan letudható, na de most. Minden egyes ünnep, családi esemény, honvágy, kívánság külön szervezést, beosztást igényel.

A mi családunk ugyebár 4 tagú, tehát 4 ember programját, szabadidejét, óhaját-sóhaját kell egyeztetni. 4 embernek általában nem ugyanaz a bánata, véletlenül sincs egyszerre honvágya, a kamasz gyerekek problémáit, vágyait meg még ők maguk sem értik, vagy mire megértenék, már teljesen más gondokat találnak ki maguknak. Lehetne mondani, hogy a gyerekek majd alkalmazkodnak hozzánk, na de ez nem így van. Nagyobbik már megkapta az idei versenynaptárát, ami azt jelenti, hogy fogalmam sincs mikor megyünk nyaralni, és azt, hogy nagyjából egy szabad hétvégénk sem lesz attól a pillanattól kezdve, hogy vízre lehet rakni a vitorlásokat. Most még csak erőnléti edzéseket tartanak, ez azért könnyebb, de a vitorlás versenyek majd egész hétvégés programok lesznek. Itt nincs valami sok lehetőség, vagy nagy tó, így utaznunk kell. Ezt persze tudtuk, amikor bevállaltuk, hogy járjon. Számoltunk azzal a lehetőséggel, hogy szeretni fogja, és versenyezni is akar majd. Pontosítanék, én számoltam azzal a lehetőséggel, hogy az apja megbolondítja a lányát, és egész nyáron míg az Olimpiát figyeljük, arról győzködi a gyerekét, hogy ő is kijuthat, ha elég kitartó, mármint a gyerek, nem az apja. Ehhez azonban nekünk is elég kitartónak kell lennünk. Kisebbik csak úszni jár, és nincs benne nagy hajlandóság a versenyzésre, gitárverseny meg csak egyszer van egy évben a zeneiskolában, az nem tétel, hisz az csak egy szombat. Van egy naptárunk, ahová egész évben vezetjük, hogy ki, mikor, hova, mit, és bizony ez a naptár egyre csak telik, holott még a januárnak sincs vége.

Egy biztos pont van, ha szünet van az iskolában, akkor mindenhol máshol is szünet van, mármint a munkahelyen nem, csak a gyerekek iskola utáni tevékenységi szünetelnek kicsit.

A fentiekből tisztán következik, hogy mindenféle szabadságunkat az iskolai szünetekhez kell igazítani, gondolom ahogy mindenki másnak is, akinek gyerekei vannak, ez nem újdonság, még mindig nem.

Ebben az időszakban kell megoldani az összes nyaralást és családlátogatást. Itt a bökkenő. Az utóbbi időszakban szinte minden családi eseményből kimaradunk. Se ballagás, se keresztelő, se esküvő. Nem kérhetem minden házasodni vágyó rokonomat arra, hogy legyen olyan kedves a német nyári szünethez igazítani élete legfontosabb napját. A szünetek miatt sem megy, és amiatt sem, hogy ha autóval megyünk akkor 1 nap az út oda, egy nap vissza, repülővel is egyébként, csak akkor nem 12 óra csupán mondjuk 6 (nem a repülőút annyi), de akkor meg meg kell szervezni, hogy valaki mondjuk elszállítson bennünket Szegedre kocsival, ha meg arra nincs lehetőség, akkor vonattal, de az meg már elég macerás ahhoz, hogy akkor inkább kocsival menjünk. Mivel nekem elég nagy családom van, elég sok eseménnyel, így nem érzem magam emiatt túl jól.

A szülinapokat sem tudjuk úgy tartani, hogy na akkor mindenki jöjjön el hozzánk, vagy látogassunk haza. Mindig igazítani kell valahogy, hogy passzoljon mindenkinek. Mivel mi mind a négyen nyáron születtünk, így amikor a nyári szünetben hazaérkezünk, akkor tartunk egy nagy összevont szülinapot. Visszafelé is így igaz, amikor hazamegyünk, aki a környéken jár, gyorsan felköszöntjük, biztos, ami biztos. Gyakran el is veszítem a fonalat, hogy kit mikor köszöntöttünk fel, vagy felköszöntöttünk-e egyáltalán, pedig igyekszem megjegyezni.

Amikor hazamegyünk én előtte már pár héttel elkezdem szervezni, hogy barátokkal, rokonokkal, kivel mikor hogy tudunk találkozni, és sajnos nem tudok mit tenni, kevés ideig vagyunk otthon, mindenkire nem jut idő. De mostanra már, ha valaki utólag mondja, hogy nem is szóltatok, hogy itthon vagytok, akkor már minden lelkiismeret-furdalás nélkül tudom azt mondani, hogy direkt nem, mert előre láttam, hogy most nem fér bele még egy este a sörözőben mondjuk, nem, a kézművesben sem, a francba, pedig oda mennénk. Ha ügyes vagyok, akkor több embert tudok összeszervezni egy időpontra, de ez nem mindig jön össze. Persze nem azért, mert nem vagyok ügyes, hanem azért, mert mindenki másnak is adott a szabadideje, vannak főnökeik, gyerekeik, és még egy csomó más dolog is korlátozhat bárkit. Nem is várom el senkitől, hogy hozzánk igazodjon, ahogy nekünk sem megy ez mindig.

Külön nehéz a dolgunk, abból a szempontból, hogy a családunk Szegeden él, de mivel mi Pesten éltünk, így a barátaink, a lányok barátai bizony Pesten vannak. Tehát még ezt is meg kell oldani valahogy. Nem panaszkodom, mert általában sikerül.

A legkevésbé szeretem ünnep a karácsony. Amúgy semmi bajom nem lenne vele, de a karácsonyi szünet nagyon rövid, alig pár napot tudunk otthon tölteni, utána meg rögtön ott a szilveszter. Mióta kiköltöztünk próbáltunk már egy-két variációt. Először rögtön, ahogy vége lett az iskolának elindultunk Magyarországra. Na ezt soha többet! Rajtunk kívül ugyanis még nagyon sok ember indult el, ami azt eredményezte, hogy Rajkától eljutni Pestig laza 4 óra volt. Kipróbáltuk azt a variációt is, hogy nem megyünk haza a karácsonyi szünetben, de akkor meg rosszul éreztük magunkat, mert a család egy részéről le kellett mondanunk. Idén arra a megoldásra jutottunk, hogy 24-én szépen békésen itthon voltunk együtt, és csak 25-én indultunk el haza, de azzal a csavarral, hogy Prágában aludtunk is egy éjszakát. A Zurammal megbeszéltük, hogy nem szeretnénk azt, hogy a lányaink úgy emlékezzenek majd vissza, hogy soha nem volt itthon velünk karácsony, nem volt karácsonyfa, emlékezzenek vissza inkább úgy, hogy jártunk mindenhol, és még kirándultunk is, és valójában tök jó dolog ez az egész. Jelentem ez bevált. Na jó, azt még nem tudom, hogy hogy fognak visszaemlékezni, de a prágai kirándulást nagyon élvezték, azután a karácsonyozásokat is.

Most először nem szerveztem senkivel semmilyen találkozót, beszélgetést, csak úgy fussunk összét, hanem helyette eljutottunk moziba, kétszer is, és még színházba is. Itt Wolfsburgban is van színház, sőt már voltunk is, és hogy tovább tetézzem már jegyünk is van a következő darabra, amire el szeretnénk menni, de ez azért nem olyan.

A szilveszter is mindig kérdés, főleg most volt megfontolandó, mivel 2-a már munkanap volt. Sokáig beszélgettünk róla, hogy maradjunk-e, vagy visszajöjjünk, de maradtunk, viszont elsején el is indultunk visszafelé. Ismét Prágában aludtunk, ha valaki kíváncsi hol ne vegyen ki szobát, szívesen elárulom. Szilveszternél is mindig kérdés, hogy hol, itt, vagy ott, vagy kivel, meg hol, meg mit, meg hol. A legszánalmasabb az volt, amikor Wolfsburgban maradtunk, és éjfél előtt nem sokkal közölték a gyerekeink, hogy ez életük legrosszabb szilvesztere, 4-en voltunk otthon, majd hajnal 2 körül ők még vígan ébren voltak, bezzeg én elaludtam a tv előtt. Ennek folyományaként inkább azóta inkább igyekszünk valami programot találni.

Arról nem is beszélek, hogy azon kívül, hogy hazajárunk Magyarországra, még általában szeretnénk eljutni másfelé is. Egyáltalán nem szeretnénk visszautasítani például egy Svédországi látogatást mondjuk, vagy kihagyni egy-egy remek kirándulási lehetőséget, persze erre tartogatjuk a hosszú hétvégéket, amiből nincs sok és természetesen még véletlenül sincsenek összhangban más országok hosszú hétvégéivel, na jó, pár vallási ünnep azért mégis. Lehet tényleg meg kéne beszélni valakivel, hogy csak úgy utalják el a fizetéseket.

Most persze itt az új év, új lehetőségek, eddig még egy családi eseményről sem tudok, mindenkit kérek, szóljon időben.

Félre ne értse senki, nem panaszkodom, ismerem a közhelyeket miszerint, arra jut idő, amire szeretnénk, meg nincs akadály meg hasonlóak, de nem, és de van. Amúgy nem az a kérdés, hogy van-e feladat, hanem az, hogy hogyan tudjuk megoldani. Na tessék! Én is tudok bölcsességeket mondani, indítok is mindjárt egy facebook oldalt, vagy írok egy könyvet.

Kreatív családtagok

Igazából lehetne az is a cím, hogy kreatív család, de ez nem fedné teljesen a valóságot, mert nem mindenki szeret alkotni a családban, például én nem sorolnám magam a kreatív emberek közé.

A Zuram édesanyja, Eszter, vele kezdhetem nyugodtan a sort, mert ő például nagyon szeret alkotni. Rajzol, varr, köt, üveget fest, lakberendez, rengeteg sok szép dolog került már ki a kezei közül, egy sima fekete sapkából is képes kihozni valami egészen újat, egyedit.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A Zuram édesapja István, mindent megjavít, megbütyköl, legyen az bicikli, kismotor, egy sima cipzár, szinte bármi lehet.

A nővérem Hencsilla, nos ő már gyerekkorunkban is mutatta az elvarázsoltság jeleit, folyton varrt, készített valamit, barbie ruhákat, de szeretett hímezni, kötni, horgolni is. Én meg baromira utáltam, hogy a tűket szanaszét hagyta, és volt hogy éjszaka arra ébredtem, hogy kiáll egy tű az oldalamból. Nővéremnél nem múlt el a varázslat, csak mára már szakmája lett a varrás, mindenféle technikákat tanul, díszpárnákat készít, mellette fest, meg még egy csomó mindent csinál.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Édesanyám, Tilda. Röviden összefoglalva, hímez, köt, horgol. Gyerekkoromban szinte csak az általa kötött pulcsikat hordtam, nem mindig annyira lelkesen, mint amennyire a lányaim egész télen az anyum által kötött sálakat. Anyu tanította a lányokat horgolni, kötni, és mindkét gyermekem lelkes kis tanulónak bizonyult.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A Zuram, hát, izé. Neki bármi jöhet ami autószereléssel kapcsolatos, nem rajzol, nem fest, nem köt, nem varr, nem hímez, de néha hámoz, ha kell megszereli a biciklit, összerak bármit, csak elkezdeni nehéz.

Én, nem rajzol, nem köt, nem varr, nem hímez. Azért a lányokkal sok dolgot alkottam, kézműveskedtünk, mert szerencsére rengeteg olyan ember blogol, akinek vannak jó ötletei és le lehet másolni. Sokat gyurmáztunk, eleinte vettem a gyurmát, de azután jött a só-liszt gyurma, de már főztem is többször gyurmát, ami sokkal tartósabb volt, mint gondoltam. Festettünk mindenfélét, mindenfélével, készítettünk montázsokat, ragasztottunk, vágtunk, mindig van egy munkás terítő, amit csak rárakunk az asztalra és kezdődhet a játék. A ragasztópisztollyal már nem égetik meg a kezüket, és már elég rég kellett kiszednem tűzőgépkapcsot is a gyerök fogai közül. A lányok nagyon szeretnek alkotni, és a készségeiket szerencsére nem tőlem örökölték. Nagyobbik imád rajzolni, és nem is csinálja rosszul, kisebbik is szeret rajzolni, csak nála egy rajz kb. 3 perc alatt elkészül, nagyobbik viszont napokig is eldolgozgat a művein. Kisebbik viszont folyamatosan énekel, imádja a gitárját, a zene, meg a gitár biztosan Tatától (István) öröklődhetett, mivel ő szeretett volna mindig gitározni tanulni, erről azonban kisebbik semmit sem tudott.

Mindkét gyerek órákig elvan ha alkothat, csak lassan kellene egy külön szoba a műveiknek. Nagyobbikat egyébként minden érdekli, a szerelés, faragás, és mellette programozni tanul, és imádja a matek dolgozatokat. Ő mindenkitől örökölt egy keveset, vagy inkább sokat.

Apám, Ferenc maradt a sor végére. Nos, ő is szinte bármit megszerel, megjavít, ha kell vízszerelő, ha kell autószerelő, ha kell biciklijavító, ha kell villanyszerelő. Kreatív énjét már eddig is megcsillogtatta, bortartó állványt készített, az összes ajtókeretet lecserélte, de most aztán igazán meglepte a lányokat, és meglepett minket is.

Történt ugyanis, hogy a Zuram elment a lányokkal a bolhapiacra, ahol is az én kisebbik gyermekem meglátott egy lovaskocsit, lovakkal, amolyan egyszerű fajtát, hurkapálcából, meg valami faanyagból. Kisebbik nagyon szerette volna, de elég drága volt, főleg a minőségéhez képest, mire a Zuram azt találta mondani, hogy: á, majd csinál neked a Papi jobbat, ilyet ő fél kézzel. Én itthon azért megemlítettem, hogy cseppet sem elegáns máséval verni, de a Zuram csak legyintett, hogy elfelejtik azt a lányok… Na persze! Első adandó alkalommal amikor beszéltek a nagyapjukkal, már rá is kezdtek, hogy milyen lovaskocsi kell, milyenek legyenek a lovak stb.

Apám csak nézett, de nem igazán szokott nemet mondani az unokáinak, és beígérte a lovaskocsikat, természetesen lóval együtt.

Édesanyám mindig megemlítette, hogy apu mennyit dolgozik, száll a por a konyhában, de el sem tudtuk képzelni mi fog ebből kisülni.

Hát ez:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.