Moin, moin

A hétvégén ismét kirándultunk egyet. Pár hete feltette a kérdést a Zuram, hogy mit szólnék hozzá, ha elmennénk megnézni a Kieler Wochet. Ez csak azért kérdés, mert én soha nem vagyok utazás ellen, de ha vitorlás eseményekről van szó, akkor elég óvatos vagyok, mert az is szempont, hogy a nem vitorlázó gyerekünket is lefoglaljuk valahogy. Ez egy egy héten keresztül tartó esemény sorozat Kielben, melynek része jó néhány vitorlásverseny is, és persze az a hajóosztály is érintett, melyben nagyobbik jövőre már versenyezni szeretne, talán már idén is, és ha megy, akkor a következő évben, már nem mint nézők vennénk részt a Kieler Wochen.

Az esemény azonban nem csak a vitorlásokról szól. A város több pontján vannak rendezvények, színpadok, koncertek. Nos, szabadság híján, no meg mivel itt még iskola van, csak egy hétvégére tudtunk elmenni. Természetesen megint kicsit elkéstünk a szállásfoglalással, Kielben már nem találtunk megfizethető áru, vagy legalábbis számunkra megfizethető kategóriájú szállást, ez azonban nem törte le a lelkesedésünket. Pici pénzért találtunk egy apartmant Goosefeldben, ami Eckernförde mellett van, Eckernförde pedig mindössze 25 km-re található Kieltől. Eckernfördéről már olvastam korábban, méghozzá azon apropóból, hogy az Eurovízió 2018-as indulója ott született.

Már nagyon régóta minden évben figyelemmel kísérem az Eurovíziót, most már a német dalt is figyelve, és az utóbbi években Németország nem szerepelt valami fényesen. Idén azonban valahogy nem kötötte le a figyelmem a német dalválasztás, meg úgy összességében az egész felhajtás, de miután a döntőben hallottam a dalt, rájöttem, hogy ezt bizony ismerem, mivel állandóan játszották a rádiók, és az Eurovíziótól függetlenül tetszett. Ott akkor talán, már nem emlékszem pontosan volt egy riport a fiatalemberrel, vagy csak mondták, hogy valahonnan északról származik, és kíváncsiságból utánanéztem, hogy honnan. Innen tudtam, hogy Eckernförde létezik egyáltalán. Megnéztem a térképen, hogy hol van, és nagyon tetszett, de nem gondoltam, hogy valaha ellátogatunk ide.

Pénteken munka után indultunk, felkészülve arra, hogy az út hosszú lesz, mivel Hamburgon keresztül vezet. Igazunk is lett, Hamburg és környéke, hát na, kell türelem, különösen az Elbtunnel miatt. Állandóan javítanak, felújítanak, amire szükség is van, csak ne kelljen sűrűn arra mennünk. Innen tőlünk lehet autópályán is menni, de az alsó utakat is lehet választani. Autópályán folyton dugó, az A2-esen mindennaposak a balesetek, teljes útzárak, fogalmazzunk úgy, hogy a Berlin-Hannover autópálya túlterhelt kicsit, napi szinten foglalkozik vele a sajtó, hogy mit lehetne tenni annak érdekében, hogy csökkentsék a balesetek számát. Hannovernél kell elkanyarodni Hamburg felé, de ezen az autópályán sem jobb a helyzet, itt a folytonos felújítás miatt nem lehet haladni. Megoldás lehetne, ha végre megépülne a 39-es, illetve folytatnák Hamburgig, de ez még a jövő.

Az autóban szerencsére van carnet, ami az aktuális közlekedési információk alapján menet közben is állandóan újraszámolja, hogy merre érdemes menni. A carnet szerint nem volt járható opció az autópálya, így  a km-ben rövidebb, ám időben hosszabb utat javasolta, de időben ez csak akkor hosszabb, ha az autópálya járható. Én személy szerint jobban szeretem az alsó utat, legalább van mit nézni, mondjuk figyelni is kell, mert rengeteg telepített traffipax van, nem mintha gyorsan mennénk. Közel egy órával volt hosszabb az út, mint eredetileg számolta a navi, de nem siettünk sehova.

Gyorsan megtaláltuk az apartmant, ami a maga egyszerűségében is megfelelő volt. Egy hiba volt nem volt sütő, így hiába készültem félkész zsemlével, nem tudtam hol megsütni a reggelihez, de ennél nagyobb bajunk ne legyen. A folyosót kitömött állatok díszítették, és mit mondjak én nem kedvelem a kitömött állatokat, de később a városban is tapasztaltuk, hogy arrafelé bizonyosan kedvelik őket, mert pár kirakatot is azzal dekoráltak. Az apartman igazi falusi környezetben feküdt, ahol a tulajok házi tojást árultak, és habár a tyúkokat nem láttam, a kakast hallottam kukorékolni, szerencsére csak reggel 8 után. Kisebbik találóan megjegyezte, hogy ahol kakas van, ott tyúknak is kell lenni.

Pont ezen a szép pénteki napon volt a Zuram szülinapja. Mivel tudtam, hogy nem lesz idő este a szokásos ünneplésünkhöz, ami annyit tesz, hogy torta, pezsgő, gyerekpezsgő, éneklés, köszöntés, így már reggel megleptük őt. Mire kijött  a hálószobából már megterítettünk, és tortát reggeliztünk, a korai időpontra való tekintettel csak gyerekpezsgővel. Viszont megérkezés után nem akartunk az apartmanban üldögélni, így gyorsan visszaültünk a kocsiba és irány Eckernförde. Kielbe csak másnap terveztünk bemenni. Olyan nincs, hogy tengerpart van a közelünkben és nem nézzük meg.

Leparkoltunk, majd le is sétáltunk a tengerpartra, ami ahogy mindig, számunkra fantasztikus. Nincs az a tengerpart, ami számunkra csalódást okozna, vagy legalábbis eddig még nem találtunk olyat. Kis játék, nézelődés után elindultunk a sétányon, hogy vacsorázzunk valahol. Ott helyben rögtön lett volna egy görög étterem, de ahhoz nem volt kedvünk. Nagyon jól tettük, hogy továbbmentünk. Egyrészt a sétány nagyon barátságos, szép, és biztos vagyok benne, hogy nagyon jól lehet pihenni, ott valamelyik szállodában, közvetlen a parton. Mentünk tovább és megtaláltuk a kikötőt, amiről azért lehetett tudni, hogy ott van, mivel ki volt írva, azt viszont nem tudtuk, hogy itt is van egy regatta. Aalregatta. Ez amolyan nagyhajós verseny volt, és ennek örömére volt színpad, meg bratwurst, halas, palacsintás, és természetesen sör. Meg is van, itt fogunk vacsorázni. Hiába esteledett már, a nap sütött, fantasztikus idő volt. Nem az a nagyon meleg, amiben pár hétig részünk volt, de éppen tökéletes.

A lányok első körben egy rákos szendvicset választottak, mi pedig egy-egy korsó sört, ki-ki vérmérséklete szerint nagyobbat, kisebbet. Nem volt olyan sok ember, viszont nagyon jó volt a hangulat, a színpadon egy zenekar játszott, nagyjából négyen csápoltak a színpad előtt, a többiek kicsit távolabbról hallgatták.

Mi továbbsétáltunk megnéztük a bazárt, a kicsiknek szánt forgókat, a kikötőt, no meg kinéztünk egy szimpatikus éttermet, mely a Montenegro névre hallgatott, és eldöntöttük, hogy másnap ott fogunk vacsorázni.

Visszafelé megálltunk még egy sörre, bratwurstra. A lányok pedig egy palacsintára. Eddigi északi kirándulásaink során nem tapasztaltuk, hogy az itteni emberek ennyire kedvesek, közvetlenek lennének, de most valahogy mindenkinek jó kedve volt. Kisebbiktől például az almaléért kétszer is kevesebb pénzt kért az eladó, mint ami ki volt írva, és beszélgetett, viccelődött. Másnap és harmadnap is csak jó tapasztalataink voltak.

Az, hogy itt Moin-nal köszönnek, az természetes. Itt Wolfsburgban is előfordul, de nagyon ritkán. Nagyobbik köszön valamiért állandóan Moinnal. A Moin nagyjából annyit tesz, hogy szia, jó napot, reggelt, estét, tehát bármelyik napszakban lehet használni. A Zuramnak mesélték a kollégái, hogy elég csak egy Moin, nem kell Moin, Moin, habár errefelé mindenki duplázza. Az észak németeknek is van saját nyelvük, Plattdeutsch, ami annyit is jelent, hogy északnémet. Kb. egy szót nem értenék belőle a Moinon kívül. Az északnémetek legendásan kevés szóval igyekeznek kifejezni magukat, és pont ezért nem kell Moin Moin, elég csak a Moin, mert ha egy északnémet úgy köszön neked, hogy Moin Moin, az már egyfajta csúfolódás, hogy te bizony nem vagy északnémet és túl sokat beszélsz. Nem tudom, valójában így van-e, de a Zuramnak van néhány északnémet kollégája, és ők mondták.

Egyébként a lányoknak a gimiben külön szakkör volt erre, ahol lehetett Plattdeutschot tanulni, valószínű nem volt túl sok érdeklődő, mivel idén már nem indult el a szakkör, pedig szerintem biztos érdekes, a lányokat sajnos nem sikerült rábeszélni, állításuk szerint nekik elég a normál német, a spanyol és az angol.

Eckernförde nekem nagyon tetszik. A wikin nincs túl sok info a városról, de a szálláson volt egy tájékoztató füzet, melyből kiderült, hogy elég komoly turisztikai központ, egész évben vannak programok, és a lányok már ki is nézték, hogy miért kell ősszel visszamennünk. A tájékoztató szerint a város viking település volt, a nevét pedig a mókusokról kapta, mert az Eckern a dán mókus szóra eredeztethető vissza. Nos, az Ecker németül makkot jelent, dánul pedig a mókus egern, a Förde pedig öböl,  innentől mindenki döntse el. De a mókus szereti a makkot, tehát lehet, hogy úgy értették, hogy sok a mókus meg a makk is. Az biztos, hogy a város címerében egy mókus található.

Visszasétáltunk az autóhoz, majd alvás, mert másnap korán szerettünk volna indulni Kielbe.

Reklámok

Alicante

Itt ülök a szobámban, és keresem vissza a fényképeket, hogy melyik nap mit is csináltunk Alicantéban, hogy minél pontosabb élménybeszámoló születhessen. Január van, minden szürke és hideg. A reggel egy kiadós jégesővel indult, azóta is szakad, de jég nélkül, inkább olyan havaseső jellegű a dolog. Sötétben kelünk, ebben semmi szokatlan nincs, reggel hatkor sötét van és hideg, de még reggel hétkor is sötét van és persze hideg. A reggeli mellé kiadagolom a család D vitamin adagját, a napot úgyse fogjuk látni. A Zuram nem kéri, mondván, hogy Alicantéban, a napsütésben ő elegendő D vitamint gyűjtött, érzi. Az igazság az, hogy már elfogyott a teája, és nem akarja vízzel bevenni a vitamint, de ez a magyarázat elég unalmas, azzal szemben, hogy ő érzi, hogy elég D vitaminnal rendelkezik. Nem vitatkozom, ő se szokott. Én is érzek dolgokat, például a bejárati ajtó elektromosan nyitható bentről egy gomb segítségével, de nem mindig nyílik ki, csak a berregés hallatszik, a Zuram olyanokat mond, hogy hőtágulás, de az marhaság, mert én tudom, hogy ha a kinti érzékelős lámpa fel van kapcsolódva, a benti meg le, és ha kétszer balra nézek, és egy kicsit fél lábon állok, mielőtt megnyomnám a gombot, akkor az ajtó kinyílik. A konyhában a szagelszívó lámpája is hol világít, hol nem, a Zuram szerint kontakthiba, de én tudom, hogy ha a mosogató feletti lámpát felkapcsolom, bekapcsolom a szagelszívót és várok 5 percet, akkor a szagelszívó világítása is működni fog. Nem mindig jönnek be a megfigyeléseim, de nem adom fel. Folyamatosan új megoldásokat találok.

Tehát a reggelinél megint Alicantét emlegettük, és ez gyakran van így, mivel tényleg olyan sikeresen pihentünk és töltődtünk fel, nappal, meleggel, élményekkel, hogy ahogy mondjuk, még mindig abból élünk.

Tehát megérkezésünk után átvettük a lakást, gyorsan átöltöztünk valami nyári ruhába, és elindultunk a lakást kiadó bácsi útmutatása alapján felderíteni a környéket. Elmondása szerint a strand nincs messze, ne menjünk autóval, mert bent a belvárosban nem csak nehézkes parkolni, de drága is. Elmagyarázta, hogy melyik a fizetős, meg melyik a nem fizetős parkoló, ezeket egyébként különböző színű felfestések jelölik. Nem kizárt, hogy nem értettünk mindent, mert másnap kiderült, hogy ott is fizettünk, ahol nem kellett volna, de  azért csak sikerült értelmezni a táblákat, felfestéseket, és nem utolsó sorban figyeltük, hogy a körülöttünk parkoló autók raktak-e ki cetlit az ablakba.

Fogalmunk sem volt, hogy hol a kikötő, de elindultunk, és egy idő után már láttunk a távolban  néhány hajónak kinéző dolgot, jó, menjünk arra. Arra mentünk, de az a kikötő, nem az a kikötő volt, így egy borzasztó nagy kerülővel jutottunk le végül a partra és találtuk meg a sétányt, de nem bántuk, mivel nagyon is ráértünk. Ember alig volt az utcákon, és azt hittük ez itt mindig így van, és mindig ilyen nyugodt a város, de másnap rájöttünk, hogy tévedtünk, mert csak a nemzeti ünnep miatt volt minden csendes, és minden második üzlet zárva. A  bazár a lányok nagy bánatára teljesen zárva volt, pedig már fejben előre elköltötték az összes pénzüket. Szerencsére a sétány végén rábukkantunk a strandra is, és azonnal elindultunk a tenger felé. Fürdőruha híján csak besétáltunk a vízbe, addig, hogy ne legyen vizes a ruhánk, illetve a lányoké vizes lett, de nem számított. Imádják a tengert, szinte nem volt olyan év, hogy ne jutottunk volna el tengerpartra, de megunhatatlan. Amint meglátják a vizet, veszik le a cipőt és irány  a tenger. Az északi is, teljesen mindegy nekik, hogy milyen a víz hőfoka. Ha bokáig is, de muszáj belemenni, azután kagylót keresgélni, és homokozni, miközben fél percenként lelkendeznek, hogy milyen szép, milyen jó, jajj de jó, hogy itt vagyunk, ugye jövünk holnap is, ugye jövünk jövőre is, ugye még egyáltalán nem megyünk haza. Mi felnőttek, pedig ugyanezt tesszük, persze homokdúrás nélkül, de mi is így gondoljuk, csak szépen csendesen magunkban. Időnként sóhajtozva összenézünk, és fülig érő szájjal vigyorgunk azt látva, hogy milyen boldogok a gyerekeink, és mi is azok vagyunk.

A nap süt, de nem bántón, olyan 30 fok körül lehet a hőmérséklet, élvezzük. Reggel, amikor elindultunk Wolfsburgból ott csak 5 fok volt. Jó, nem reggel, hanem hajnalok hajnalán, de ez mindegy is. A strandon nincsenek sokan, a part homokos, és szinte hihetetlen, hogy ilyesmi legyen a belváros közepén. Sokan strandolnak, és nemcsak napoznak, de úsznak, fürdenek, pancsolnak is. Miután besétálunk a vízbe, már bánjuk, hogy nem hoztunk strandcuccot, de nem akartuk cipelni, és nem tudtuk, hogy mire számíthatunk. Mindenfelé Volvo Ocean Race plakátok vannak, másnap lesz a megnyitó, és nagyobbik már alig várja. Mióta vitorlázik óriási rajongó, természetesen kedvenc csapata is van. Apukájával pedig el tudnak merülni a témában, és képesek hajótípusokról, csapatszellemről, nehézségekről, taktikáról beszélgetni órákon keresztül. Kisebbik pedig képes a szemét forgatni állandó jelleggel, de ott vagyok neki én, és így ő sem unatkozik.

A part homokos, és nagyon hosszú, gyorsan felül is vizsgálom azon állításomat, hogy én nem szeretem a homokos tengerpartot. De, sőt imádom. A homok nem forró, nagyon jól esik mezítláb sétálni. A lányokat megint sikerül rávenni az ugrálós fényképekre, már egyáltalán nem érzik cikinek, sőt amikor mondom, hogy álljanak be egy képhez, már mondják, hogy akkor ugranak is. A város és a part meglepően tiszta, nem tudom mire számítottunk, de nem erre. A parkok gondozottak, és mindig látni embereket, akik azon dolgoznak, hogy ez így is maradjon.

Mivel a lányok nem tudtak rendesen fürödni, így tovább indulunk, hogy megnézzük mennyire áll készen a Volvo Ocean Race továbbikban VOR falu, a hajók fogadására. A családunk 50%-a már alig várta, hogy közelebbről megnézhesse a hajókat, de azokra azért még várni kellett, érkezésük másnapra volt tehető, és a falu sem volt még nyitva, a nyitásra még két napot várni kellett. Kintről azonban lehetett látni hogy már minden készen áll. A neten folyamatosan figyeltük a programokat, és megbeszéltük, hogy melyiken kellene mindenképp részt venni, és melyik az amelyik kihagyható. Törekedtünk egyfajta egyensúlyra a két gyerek között, hogy jó legyen annak is aki szeret vitorlázni, és annak is aki nem.

Az idő eléggé eltelt, és előkerült az a téma, hogy hol a manóban fogunk vacsorázni, mert először jó lenne visszamenni a lakásba, és menet közben bevásárolni, hogy legyen mit ennünk, esetleg reggeliznünk, de az ünnep miatt minden élelmiszerbolt zárva volt. Én mondtam, hogy valahol biztos találunk valamit, és mivel hajnal kettőkor keltünk, nem feltétlen ragaszkodnék ahhoz, hogy éttermet kezdjünk el keresgélni az egyébként lelkes, de igen igen fáradt gyerekeinkkel. Próbáltam elkerülni, hogy bőgés legyen belőle. Visszafelé már eléggé csak vánszorogtunk, de legalább  rájöttünk, hogy odafelé mekkora kerülőt tettünk, és teljesen biztosak voltunk benne, hogy nem kell autót használnunk, ha  a belvárosba szándékozunk menni. A lakással szemben volt egy kis vásárcsarnok szerűség, de az is zárva volt, ellenben én láttam, hogy valahonnan valakik kenyeret és ennivalót hoznak. A lányokat felküldtük a lakásba, mi meg elindultunk vadászni és kb. a háztól 100 méterre találtunk egy boltot, ami nyitva volt. Igazi itt mindenvanbolt volt, kínai, de tudtunk innivalót venni, és elősütött pizzát, ami jó lesz vacsorára. A Zuram azt mondta, hogy reggelire ne vegyünk semmit, mert hátha kinyit az a szimpatikus kis vásárcsarnok. Ha nem nyit ki, még mindig megvan az a lehetőség, hogy ebből a boltból szerezzünk valami ehetőt, vagy elmenjünk egy kávézóba.

A pizzát meg is sütöttem, bár a sütő simán lecsapta  a biztosítékot és elment az áram, a Zuram szerint a rendszer nem bírta, de én tudtam, hogy, ha a hőfok beállító gombot lassabban tekerem, és először csak az alsó-felső sütést kapcsolom be, és csak utána a hőlégkeverést, valamint nem kapcsolom fel a villanyt a konyhában, akkor legközelebb, biztos nem fog elmenni az áram. Két pizzát vettünk, egyet sütöttem meg, mert nagyobbik közölte, hogy ő inkább fáradt, mint éhes, és nem eszik, csak egy kis szeletet. Elosztottuk a pizzát, ami egyébként meglepően finom volt. A lányok eltűntek a szobájukban, mi meg még egy kicsit beszélgettünk, amikor nagyobbik megjelent, hogy akkor ő most enne, mert rájött, hogy most inkább éhes, mint fáradt. Mondtam, hogy megettük a pizzát, mire elsírta magát, mert persze nem hallgatott végig, mivel csak annyit akartam mondani, hogy a másikra egy nagyjából 10 percet várni kell, amíg az megsül. Természetesen megint elment az áram, lehet túl gyorsan tekertem a gombot, majd legközelebb vigyázok, határoztam el, de az is lehet, hogy a nappaliban kell lekapcsolni közben a villanyt, konyhában meg fel.

Amikor átvettük a lakást, akkor a hálót nem is néztük meg annyira, mert a bácsi lefoglalt a vasalóval, meg, a konyhát is meg kellett ismernem, és nem figyeltem fel egy nagyon fontos tényezőre. Londonban volt ugye nekünk egy nagy közös paplan, és azt hittem már nem érhet meglepetés, tudtam, biztos voltam benne, hogy itt is így lesz, leszámítva, hogy paplan nem volt, csak egy lepedő, de nem is volt rá szükség, meleg volt éjszaka is. Amire nem voltam felkészülve, az a párna. Egy hosszú közös párnát kaptunk. Miféle próbákat kell még kiállnia a házasságunknak? A paplanon is képtelen vagyok osztozni, hát akkor a párnán! Ezt még csak le se tudtam nyúlni, mivel teljes szélességében végigérte az ágyat. A Zuram is csak csóválta a fejét, és felkészült a takaró és párna nélküli alvásra, de nem nyúltam le a párnát, nagyon fegyelmezetten viselkedtem. Az ágy jóval keskenyebb volt, mint amihez hozzá vagyunk szokva, és féltem, hogy éjszaka le fogom lökni a Zuramat az ágyról, mert állítása szerint tök mindegy milyen széles ágyon alszunk, annak bő 3/4-ét én elfoglalom, na most ha ennek az ágynak elfoglalom a nagy részét, akkor ő leesik. Még félálomban voltam, amikor éreztem, hogy valami nem stimmel, a Zuram esik lefelé, de én utánanyúltam fél kézzel, nagyon bátran elkaptam, és hangosan mondtam is, hogy: -Elkaptalak! Nem esel le. – szegény csak annyit reagált, hogy ő már egyébként aludt, és csak megfordult. Nem baj, ha akarta, ha nem én megmentettem. Másnap elég diszkréten röhögött rajtam, hogy gondoljam már el, hogy ha tényleg leesni készült volna, akkor az ő súlyát megbírtam volna-e a tartani fél kézzel. Meg, mert döbbenet milyen erős vagyok, és mint tudjuk az adrenalin csodákra képes.

Másnapra strandolós programot terveztünk, de nem a városi strandon, hanem kinéztünk egy messzebbit, ami kocsival érhető el, de mindenképp látni akartuk.

Alicante, jövünk!

Ismét elkezdődött egy új év, és én a terveimmel ellentétben egyáltalán nem értem utol magam, már ami az írást illeti. Próbáltam, és decemberben majdnem sikerült is, de hát a majdnem, az pont egyenlő a nemmel. Tehát nem. Viszont vannak még történései az elmúlt évnek, amiről még nem írtam, de szerettem volna, de pont erre a részre vonatkozik a fenti pár mondat, tehát nem írtam. Majd most.

Aki követi valamennyire ezt a családi naplót, az tudja, hogy családunk 50%-a vitorlázás lázban szenved, a másik fele pedig az első felétől. Gondolom, hogy családon belül máshol is erősen megoszlanak a vélemények arról, hogy mit is jó csinálni a szabadidőnkben, de mivel a szabadságát az ember többnyire együtt tölti, a családja többi tagjával, így nem árt ezeket a tevékenységeket összehangolni, ha, és amennyiben ez lehetséges. A hétköznapokban ez nem is okoz gondot, csak amikor az éves nyaralást építi az ember valamely szeretett családtag hobbi tevékenysége köré, na az vezethet vitákhoz. Vezethetne, de nem vezet, nálunk legalábbis nem, mert a vitorlázással kapcsolatban elég jó kompromisszumokat lehet kötni. Különösen akkor, ha már egyszer voltunk nyaralni. Mi márpedig voltunk, de közeledett az őszi szünet.

Mindig is szerettünk volna az őszből mondjuk nyárba lelépni, de itt a közelben elég kevés helyen van nyár. Tenger az van, mert pár óra kocsival és már ott is vagyunk, csak ember legyen a talpán, aki abban a melegnek nem mondható vízben fürdik, olykor ez még nyáron is lehet kihívás. Azoknak nem, akik fókák, vagy jegesmedvék, vagy született északiak, de mi kérem a napfény városában nőttünk fel a Zurammal együtt, nem együtt nőttünk fel, csak ugyanabban a városban, és egyáltalán nem vagyunk sem fókák, sem jegesmedvék, még ha a rajtunk lévő zsírréteg erre rácáfolni látszik, akkor se. A félreértés elkerülése végett közlöm informálisan, hogy az a zsírréteg egyáltalán nem melegít, és más hasznos funkciója sincs, csak úgy van, barátin körbevesz, de ennyi és nem több.

A Zuram ügyesen tervez, szervez, és mivel én az utazások szervezését szívesen bízom rá, még a prágai incidens ellenére is, így neki van, hogy maga felé hajlik a keze. Ő családunk azon 50%-ába tartozik, aki szereti a vitorlázást, és nem, nem csak vitorlázni szeret, de nézni is szokta. Eleinte ezzel szemben nekem volt ellenérzésem, de már nincs. Ha valaki azt mondaná nekem, hogy de hát ismertem, amikor hozzámentem, pontosan tudhattam, hogy mire számíthatok, és 4 év együttélés után már nem is lehet meglepő, hogy a Zuram vitorlázást néz a tv-ben, vagy minden évben eltűnik egy hétre a haverokkal vitorlázni, annak csak annyit mondanék, hogy: csúnya szó, akarom mondani csudát!

Az én életem párja, akkoriban ugyanis intenzíven síelt, sőt oktatott, de nem csak ám síelni tanította az arra vágyókat, hanem snowboardozni is. Velem is megpróbálkozott, mármint próbált megtanítani síelni, de abba a füzetbe, ahová azok nevét írta, akiket megtanított síelni, én soha nem kerültem be. Azért, ha nem is lelkesen, de próbálkoztam. Valószínűleg ott lett elrontva a dolog, hogy egyszer sítábor keretében, még általános iskolában, ellátogattam Bánkútra, én, meg még egy csomó gyerek, meg tesitanár, meg kísérőtanár. Ott és akkor én azt gondoltam, hogy majd én felcsatolom a lécet, és akkor majd csúszok, és nagyon jól fog menni. Így is lett, így is lett. Felkaptam a susogós melegítőmre a télikabátomat, majd jöhetett a síbakancs, meg a lécek, és nagyon ügyes voltam, csúsztam is. Hátrafelé. Annyira bátor nem voltam, hogy sikítsak, mert az ciki, de amúgy megtettem volna. Fogalmam nem volt, hogy kell megállni, így elvetődtem oldalra, és úgy is maradtam, míg valaki oda nem jött segíteni. Valahol itt dőlt el, hogy szeretek-e síelni, vagy sem. Később, persze miután már tanultam egy kicsit, akkor már nem volt problémám a síeléssel, szívesen mentem a családdal, gyerekek is ügyesen síeltek, és ekkor, a Zuram elment egy vitorlástúrára. Egyébként arról vitatkozhatnánk, hogy melyik versenyt izgalmasabb nézni a tv-ben, sít, vagy vitorlázást?

Nagyjából itt ért véget a mi síelős korszakunk. Persze síelnénk mi, csak innen minden jó pálya nagyon messze van, és annyit nem ér, pláne, hogy tó meg van, és vitorlázni lehet. Persze, akkoriban próbálta ki a Zuram a kisrepülőgép vezetést, és egy nap feltette nekem azt a kérdést, hogy válasszak, miből vizsgázzon vitorlás, vagy repülő? Véleményem szerint igazából egyik se lett volna szükség, de egyik se opció nem volt, mivel a vitorlás vizsga jóval olcsóbb volt, és kevésbé találtam veszélyesnek, mint a repülést, így a vitorlás vizsgát javasoltam.

A Zuram le is vizsgázott, majd egyszer csak már egyesületi tag, majd csapat tag lett, és már versenyezni is járt. Akkoriban nem voltak még túl nagyok a lányok, így egyáltalán nem voltam boldog, hogy a Zuram egy csomó időt áldoz a hobbijára, ahelyett, hogy velünk lenne. Persze mehettünk együtt is, de az sem túl szórakoztató, hogy én a parton vigyázok a lányokra, amíg ő versenyez. Azután összeismerkedtem sorstárs anyukákkal, akik szintén a parton voltak a gyerekekkel, nekem is lett társaságom, és valahogy kialakult ez az egész. Sőt már nagyon pozitívan állok a dologhoz, mert nekem nem kell vitorláznom, a vitorlás vízen úszik, tehát valahol parton kell eltöltenem az időt, ahol optimális esetben süt a nap. Nagyobbik is vitorlázik, így az apja ahová csak tudja viszi magával, tehát a gyerekfelügyelet is megfelezve. Arról nem is beszélve, hogy már nagyok a gyerekek, és nem ugyanaz egy 5 és egy 3 éves után egyszerre rohanni, mint egy darab 11 évest szórakoztatni, még ha az nehéz eset is.

A Zuram, habár nehezen, de elfogadta, hogy sem kisebbik, sem én nem szeretnénk úgy nyaralni, hogy vitorlázzunk. A Zuram kitartó, azért még egyszer, egyszer bepróbálkozik, egy mi lenne ha esetleg bérelnénk… Nem. Nem bérelünk. Helyette viszont elmegyünk vitorlásversenyre. Nem csak nagyobbikéra, vagy a Zuraméra, hanem idén is megnézzük a Volvo Ocean Racet. Nem az egészet, mert nem engednek fel egy hajóra, meg én nem is mennék, ha engednének se, de azért vannak a Volvo Ocean Racehez kapcsolódó parti események, amelyeken részt lehet venni. Tavaly előtt a Zuram, ugye ezt szülinapjára kérte, hogy ott lehessünk az egyik megállónál, idén viszont a rajtot kívánta megtekinteni, nem szülinapjára. Mázlija volt, mert pont az őszi szünet időpontjára esett a rajt, vagy ha nem is a rajt, de a rajtot megelőző futam igen. Először csak 3 napra tervezte a menetelt, de azután felmerült a gondolat, hogy miért ne mehetnénk egy kicsivel hamarabb, ha már szünet van, így 6 napos lett az őszölés.

Szállást kellett keresni, meg repülőjegyet, meg ilyesmi. Mivel már hónapokkal előtte megbeszéltük, hogy megyünk, így volt még szállás bőven. Egy lakást vettünk ki, a kikötőtől nem messze, és reméltük, hogy tényleg nem lesz messze, nem úgy, mint Amszterdamban. Repülőjegy nehezebb téma volt, mert az őszi szünetben a német repterekről induló járatok elég drágák voltak, de talált a Zuram olyan járatot, ami Eindhovenből indul, reggel, és oda is érkezik vissza, szintén reggel, persze nem ugyanazon a napon. Eindhoven, eléggé nem Németországban van, de elérhető távolság, különösen, ha fejenként 80 EUR-t spórolhat az ember fejenként. Na, hol foglalt a Zuram repjegyet, melyik társaságnál? Természetesen a Ryanair-nél. Na és melyik társaság kezdte el szorgalmasan törölni a járatait az indulásunk előtti hónapban. Bingo!

Épp iskolába mentem reggel, amikor hallottam a rádióban, hogy járattörlésekre került sor, és az érintett városok között Alicante is szerepel. Kicsit ideges lettem. Amint tudtam azonnal elkezdtem guglizni, hogy akkor most mi van, de az engem érdeklő információkat egyáltalán nem  volt könnyű megtalálni. Sőt! A Zuram épp a hetes vitorlás túráját tartotta Horvátországban, de gondoltam ne érezze már magát olyan jól, őt is tájékoztattam a járattörlésekről. Már ketten voltunk idegesek. A szállást még le tudtuk volna mondani, de Alicantéról, és a kirándulásról egyáltalán nem akartunk volna lemondani. A szállásadó egyébként is már nagyjából ötször írt, hogy biztos megyünk-e, mert ha nem, van más érdeklődő is. Talán két napot kellett rá várni, hogy a Ryanair kiadja a minket érdeklő információkat, és akkor végre megtudtuk, hogy a mi járatunkat nem érinti ez az egész mizéria.

Fejben el is terveztük, mi hogy legyen. Mielőtt a Volvo Ocean Race megkezdi működését, vagyis amíg a versenyfalu kinyitja kapuit, lesz pár napunk, hogy csak strandoljunk. Ez fontos, mert igazságosnak kell lenni a család azon 50%-ával is, aki amúgy nem nézné a versenyt. Mivel azonban 2 éve, eléggé kimutattuk lelkesedésünket (én és kisebbik), az esemény iránt, így a Zuram semmilyen nyavalygást nem vett be. Tényleg jól éreztük magunkat, és reméltük, hogy most is valami hasonlóban lesz részünk.

Még vennünk kellett két fedélzeti bőröndöt, amiért nem szerettünk volna sokat fizetni, viszont felengedik a gépre, mindenféle pótdíj nélkül. Volt fedélzeti bőröndünk, kettő is, de egyik sem felelt meg a Ryanair által kiírt feltételeknek. Mivel a Zuram hasonló miatt járt már pórul a Wizz-nél, így óvatosak voltunk. Szerencsére van pár olyan bolt a városban, ahol olcsó és amúgy semmire nem jó dolgokat árulnak, de pont az ilyen boltokban talál az ember mindig valami hasznosat, amire feltétlenül szüksége van. Bőrönd is volt, pont méret.

Naponta néztük, hogy milyen időjárás lesz, listát írtam arról, hogy mit kell feltétlenül magunkkal vinni, és vártuk az indulást, ami el is jött. Hajnal háromkor indultunk a reptérre, hogy biztos elérjük a járatot. Azt hittük, hogy hajnalban nem lesz forgalom, de tévedtünk, a külső sáv a célig kamionokkal volt tele. A nagyobb városok elkerülője meg borzasztó volt, volt dugó is, de beleszámoltuk az időbe, így nem volt gond. Odaértünk. Természetesen, senki, de senki nem ellenőrizte a bőröndök méretét, akkora bőröndöket pakoltak fel a gépre, amekkorát nem szégyelltek, sőt néhány embert, köztük minket is megkértek arra, hogy adjuk már fel a bőröndjeinket inkább, természetesen ingyen, mert a fedélzeten nem lesz hely. Feladtuk, amúgy is volt egy nagyobb táskánk, amit feladtunk, így mindegy volt, hogy hány bőröndre kell várni a kiszállásnál.

Majd Alicantéba is megérkeztünk. Egész kis időt vett csak igénybe, hogy átvegyük a bérelt autót. Majd ügyesen megtaláltuk a szállást is. Szerencsére senki nem kérte, hogy én térképet olvassak, akkor még most is ott lennénk, a telefon navigációja segített lelkesen. A bácsi már ott várt minket a lakásban. Nem jól tudott angolul, de azért próbálkoztunk. A lányok meg még nem beszélnek annyira spanyolul, de reméljük majd fognak. Bácsi felvetette, hogy beszélgessünk franciául, de ahhoz meg nekünk nincs megfelelő tudásunk. Azért elmondta, amit tudott. Mondta, hogy mely napokon lesz piac az utcában, és akkor hol nem szabad parkolni, persze erről az információról kiderült, hogy nem teljesen igaz, mert a lányok szerint a kirakott táblákon teljesen más napok vannak. Ennyi azért már megy spanyolul, de biztos, ami biztos kiszótáraztuk, és a lányoknak volt igazuk. A bácsi nagyon lelkes volt, szerintem most vághatott bele ebbe a lakáskiadós bizniszbe, mutatta a lakást, és amikor a konyhára került a sor, akkor a Zuramat elküldte és odahívott engem, hogy ezt mégiscsak nekem kell tudni. Szívesen elmondtam volna, hogy a Zuram felnőtt ember, aki volt már konyhában, magabiztosan nyitja és csukja a hűtőt, és látott már evőeszközt még kést is. A kávéfőző is a barátja, még a mosogatógép sem idegen, de inkább hagytam hogy a bácsi megmutassa, hogy nyílik és csukódik a hűtő, olyan lelkes volt. Majd mutatta a szobákat is, és 2 perc múlva lelkesen kikapott egy vasalót a szekrényből, hogyha gondolom használjam bátran. Biztosítottam róla, hogy én ebben a hat napban, egyáltalán nem szeretnék vasalót látni se, de azért megköszöntem a kedvességét. Mé’ nem a Zuramnak mutatta a vasalót? Mondjuk ő se akart vasalni. A bácsi lassan elköszönt, a Zuram szólt, hogy ő még azért kifizetné a szállást, a bácsi meg mondta, hogy azt ő már el is felejtette. Tényleg mi lehettünk az első bérlők. A lakás nagyon kellemes volt, 3 szoba, konyha, még mosógép és szárítógép is volt. Szusszantunk egyet, majd elhatároztuk, hogy elindulunk szétnézni és enni valamit. Egyébként pont valami nemzeti ünnep volt, így semmi nem volt nyitva, de legalább egy kávézót találtunk, ahol enni is tudtunk, meg inni. Majd elindultunk felfedezni a környéket, gyalog. Alicante, jövünk!

dav

 

Nyaralás otthon 1.

Idén otthon nyaraltunk, illetve a nyári szünetre szervezett utazásunkat otthon töltöttük, mivel idén elég sok helyre eljutottunk, így bátran mondhatom, hogy többször is nyaraltunk. Nem utazós blogot terveztem, de ahogy visszanéztem, láttam, hogy elég sok bejegyzés szól az utazásainkról. Mondjuk én azt sem bánnám, ha még ennél is több lehetőségünk lenne utazni, de a cég még mindig nem fogadta el a Zuram azon javaslatát, hogy utalják csak bátran a fizetését, ő meg nem megy be cserébe idegesíteni senkit. Ráadásul idén már azzal kapcsolatban is voltak megkötések, hogy mikor veheti ki a szabadságának egy részét.

A gyárban minden nyáron van egy három hetes leállás, amikor csak pár szalagon folyik a gyártás, és a munkások nagy részét elzavarják szabira. Nos, az előző években senkit se nem érdekelt, hogy az informatikusok mikor mennek szabadságra, mert az IT-n nem gyártanak autókat, de idén összefüggést véltek felismerni a felső vezetők, az IT munkája és a gyár működése között, emiatt a Zuramnak is ki kellett venni abból a három hétből legalább kettőt.

Ezt a három hetet mondjuk kedvesen az iskolai szünethez igazítják, gondolván a családokra. Nos mivel mi is család, meg két gyerek, meg iskola, meg iskolaszünet, így ezt a gondolatot egyáltalán nem találjuk rossznak.

Bizonyos okok miatt, amiről egyáltalán nem fogok írni, nagyjából háromszázhuszonthétszer kellett átszerveznünk, hogy abból a három hétből melyik legyen az a kettő. Nem tűnik bonyolultnak, pedig amúgy az volt, mert ahányszor eldöntöttük, annyiszor jött közbe valami, és gondoltuk újra, szerveztük át, és megint. Nagyjából ennyiszer hülyítettük a családot is, hogy mikor megyünk haza.

Volt egy fix pont a Kékszalag. Aki olvassa a blogot, az biztosan tudja, hogy családunk 50%-a lelkesen vitorlázik, és nagyobbik már elég ügyesen versenyez, lelkesen edz hetente többször is, mindegy, hogy esik, vagy fúj, na jó utóbbi nem mindegy, mert ha nem fúj, akkor nem nagyon tud edzeni, de azért a legtöbbször fúj, nem a gyerek, a szél. Apukája már rég megígérte a gyereknek, hogy elviszi a Kékszalagra, apukája volt már többször is, és minden alkalom után kijelenti, hogy soha többet, de azután mégis. Mióta kiköltöztünk Wolfsburgba, azóta elég nehéz, mondjuk úgy lehetetlen megoldani, hogy magyar versenyeken részt vegyen, de azért már itt is volt egy-két lehetőség. Nagyobbiknak meg gyakorlatilag minden hétvégére jutott egy verseny. A Kékszalag azonban mégiscsak Kékszalag, nagyobbik minden vágya volt, hogy indulhasson. Nem beszélve arról, hogy pont a szülinapjára esett a verseny, vagy épp fordítva a verseny napjára esett a szülinapja, tehát milyen menő már, hogy 12 évesen száll fel a hajóra és 13 évesen száll le.

A sok átszervezés mellett a Zuramnak sikerült elcserélnie a kocsit az egyik kollégájával. Ehhez némi háttérinfo. A Zuram bizonyos időszakonként kap egy céges autót, illetve mindig van egy céges autója, csak bizonyos időszakonként cserélni kell, ez nagyjából fél év, de volt, hogy csak három hónapig használtunk egy autót. Ezt az autót ő választja ki, konfigurálja fel, majd csilli-villin veszi át a gyárban. Az autó csilli-villi, nem a Zuram. Már egy ideje Multivanokat rendelt, már nem is tudom, hány Multivanunk volt, és pont ezért cserélt, mert a kollégájának nagyobb autó kellett a nyaralásra, de neki csak egy Passatja van, volt. Mi úgy gondoltuk még akkor, hogy nem akkor megyünk nyaralni, így a Zuram teljes lelki nyugalommal ment bele a cserébe, hisz, mire mi indulunk majd visszacseréli. Hát nem. Így Passattal kellett terveznünk, ami megint csak egy “luxusprobléma” hisz nagyon sokan sokkal kisebb autóval megoldják a nyaralást. Én sem izgultam emiatt, mert nagyon egyszerű a dolog, annyi cuccot viszünk, ami befér. Az, hogy a Kékszalag miatt vinni kell a vitorlászsákokat, hát jó plusz, de nem megoldhatatlan plusz. A Multivan baromi jó autó, vagy inkább busz, amikor messzire utazunk a lányoknak nagyon kényelmes, nem csak a lányoknak, mivel a Zuram tök sok extrát bele szokott rendelni, így gyakorlatilag pont olyan, amilyennek szeretnénk, viszont a hétköznapokban egyáltalán nincs szükségünk egy buszra, legalább kipróbáljuk a Passatot, mert a Zuram azt szemelte ki következő autónak.

Ez egy elég jó dolog egyébként, mert gyakorlatilag mindig új és jobbnál jobb autókkal járunk. Vannak megkötések, hogy mit lehet rendelni és mit nem, de azért még így is elég nagy és meggyőző a választék. Ez nincs ingyen, az autó bruttó értékének bizonyos százalékát levonják a fizetésből, de semmi egyéb költség nincs, szerviz, téli gumi stb, emiatt nem kell aggódni. Az üzemanyagért fizetni kell. A lényeg, hogy egy Passattal mentünk nyaralni. Ha értenék az autókhoz, akkor akár értékeléseket is írhatnék, hogy melyik autó hogy, meg mit érdemes belerendelni és mit nem stb., de nem értek hozzá, bár ez lehet csak előny. Előny még, hogy régen mindig vinnyogtam a vezetés miatt, hogy jajj én a te autódat nem vezetem, mert nem ismerem, meg ilyen hülye, de egyébként kreatív kifogásokat hoztam fel, viszont most már kénytelen vagyok. Ha hosszú távra megyünk, muszáj váltva vezetnünk, mert egyébként igazságtalan lenne, és a Zuram nagyon utálja a Prága Brno közti részt, nekem meg mindegy, így ott én szoktam vezetni, most már nem vinnyogok, tök mindegy milyen, vagy mekkora autó, automata váltós-é vagy sem, átülök és megyünk tovább.

Azért sikerült leszervezni végül a nyaralást, családlátogatás, Kékszalag, barátok, és szállodai nyaralás: pipa.

Kezdem az elején. A Passattal semmi gond nem volt, simán belefért a cuccunk a csomagtartóba. Pár napot eltöltöttünk Szegeden a családdal, majd indultunk is a Balatonra, a Zuram régi honos kikötőjébe, és onnan indultak a versenyre. Ott béreltünk egy szobát az egyik üdülőben. Az üdülő több, mint régimódi, bőven ráférne egy felújítás, a bútorok cseréje és még lehetne sorolni, de a gondnokok fantasztikusan rendben tartják, és ráadásul még kedvesek is. Szerencsés véletlen, hogy a barátainknak is ott van nyaralójuk, így ott tudtunk találkozni. Ezen barátainkról már többször esett szó a blogban, tehát nem mutatnám be újra Edináékat. A lányaink egy csoportba jártak oviba, innen az ismeretség, és azóta sem unnak még minket, a gyerekeink sem egymást, így rendszeresen találkozunk. Nem történt ez most sem másként, viszont a Zuramnak és nagyobbiknak el kellett indulni a versenyre.

A Zuram már a verseny előtti napon átment hajóval a többi csapattárssal együtt, nagyobbik viszont csak másnap reggelre kellett, hogy odaérjen, de Gergő megígérte, hogy korán reggel átviszi Füredre és így is lett. A lányaink, hogy minél többet lehessenek együtt, a versenyt megelőző éjszakát Gergőék nyaralójában töltötték, és ez volt az ő szerencséjük.

Egy teljes napig ugyanis egyedül voltunk az üdülőben, de aznap késő este érkezett egy csoport. Nem tudom milyen messziről jöttek, de elég sok áldomást ittak a megérkezésük örömére. Viszonylag hamar le is részegedtek, és elég hangosan ünnepelték, még mindig a megérkezésüket. Én ott ültem egyedül a szobában, és próbáltam olvasni, vagy a jó oldalát nézni a dolognak, de ez, ahogy telt az idő egyre kevésbé jött össze. A Zurammal tartottam a kapcsolatot, és megbeszéltük, hogy a verseny után elmegyünk, keresünk máshol szállást, addig kibírom. Én ki, de mi lesz kisebbikkel nem tudom, mert végtelenségig nem maradhat Edináék nyaralójában, hisz Edináék is indultak nyaralni.

Ha nem hajnal kettőig üvöltöztek volna, talán még szórakoztató is lehetett volna, mert az ittas emberek olykor viccesek, olykor, de egyáltalán nem mindig. Pláne az a rész nem szórakoztatott, amikor az egyik, hölgynek semmiképp nem nevezném, mondjuk nő fél óránként közölte, hogy ő tánc- és tornatanár, mindezt persze üvöltve, időnként a férfiak próbálták a nőt csitítani, hogy halkabban már, de ezt is csak üvöltve tudták megtenni. Az este fénypontja az volt, amikor a despacitót énekelték, közösen, persze ebből kiderült számomra, hogy egyikőjük sem volt ének-, spanyol-, vagy épp angoltanár. De hála az okostelefonoknak, kikeresték a magyar verziót is a neten, na annak legalább a szövege ment, ha a dallama nem is. Egyre inkább megfogalmazódott bennem az a gondolat, hogy nem kellene annyi énekes tehetségkutatót indítani, mert ettől valahogy mindenki azt hiszi, hogy tud énekelni, vagy legalábbis, hogy nem ciki, ha nem. Pedig de. Egy csomó dolgot megtudtam a csapatról, együtt járnak nyaralni, síelni (most már tudom, hogy mitől keletkeznek a lavinák) és mivel már annyiszor tették ezt együtt, egyáltalán nem félnek nosztalgiázni, és kibeszélni azt, aki épp nem tudott eljönni.

Szerencsére nagyobbik tudott aludni Edináék nyaralójában, én meg átvészeltem az éjszakát. Korán kellett kelni, hogy nagyobbik átérjen Füredre. Gergő pontos is volt, de nagyobbik meg lassú. Ez nem okozott meglepetést, hisz mindig az, ráadásul szerintem nem sokat aludt az izgalom miatt, no meg a rég nem látott barátnőkkel is biztos beszélgettek egy kicsit éjszaka. Gergőt nem kell félteni, ha vezetésről van szó, nagyobbik lassúságát simán behozta az úton, és bátortalan megjegyzéseimet, miszerint nem kell annyira sietni, elütötte azzal, hogy ő márpedig megígérte a Zuramnak, hogy pontos lesz, és úgyis lett. Nagyobbiktól elköszöntem, és megkértem arra, hogy vigyázzon az apjára. Erre ígéretet is tett, így tudtam, hogy nem lehet baj.

Visszaérkezve az üdülőbe, találkoztam a gondnok feleségével, aki szintén ki volt akadva, és elmesélte, hogy nem tudnak velük csinálni semmit, már többször jöttek ide, és ezzel a csapattal mindig csak a baj van, de azt nem tehetik meg, hogy nem engedik be őket, mivel mégiscsak egy vállalati üdülőről beszélünk. Én is elpanaszoltam, hogy a verseny után keresünk másik szállást, mert ezt így nem lehet. A gondnok felesége egy kis türelmet kért, majd jött vissza hozzám örömmel, hogy talált megoldást. Az üdülőhöz tartozik két faház is, és az egyik épp üres, átköltözhetünk az egyikbe. 20 perc alatt át is költöztünk, és mit mondjak egész más dimenzióba került a nyaralás. Itt ugyanis nem csak, hogy csend volt, de még hűvös is. Végső soron sokkal jobban megérte, és csak egy éjszakát kellett átvészelnem. A lányoknak még azt se. A despacitót meg már előtte se bírtam. A gondnok, biztos ami biztos vitt egy házirendet a csapatnak, kiemelve a 10 után kuss van és kész sort, majd befenyítette őket, hogy kidobja őket, ha ez így megy tovább, mivel egy család már távozott miattuk. Erre mindössze annyi volt a reakciójuk, hogy semmi gond, bármennyi családot el tudnak üldözni. Micsoda mentalitás kérem! Ennek ellenére innentől kezdve csend volt, de ez nekem meg már mindegy volt, mert élveztem a faház nyugalmát.

Edináék elindultak nyaralni, így rám maradt az a nemes feladat, hogy kisebbiket szórakoztassam, amíg nővére visszaér. Eljártunk lángost enni, fagyizni, fürödtünk, tollasoztunk, kártyáztunk és élveztük a fahát nyugalmát. A másik faházban napközben gyerekek voltak, főként tinik vitorlástábor keretében. Ők legalább nem voltak hangosak, ellenben végignézhettük, hogy mit csinálnak a mai unatkozó tinédzserek. Unatkoznak. Szerencsére mindenkinek van mobilja, így lehet telefonbetyárkodni. Azt hittem ilyet már senki nem csinál. Inkább szánalmas volt, mint vicces, sokkal szórakoztatóbb szöveggel is lehet telefonbetyárkodni, mint azt kérdezgetni, hogy ismerik-e xy-t. Nem kértek tanácsot, pedig rengeteg remek ötletem lett volna. Ebben mondjuk a Zuram a menő, aki egy időben úgy vette fel a telefont, hogy: tessék, plébánia. Anyám pedig aki hívta, elnézést kért és letette a telefont. Kicsit furcsa, hogy valaki azzal próbál menőzni, hogy az egyik osztálytársa valamelyik politikus (nem nevezem meg) fia, és hogy az milyen kis bunkó, viszont mennyi pénzük van, ja és az iphone menő. Mindenki szeretne iphone-t. Én nem. Kisebbik teljesen ki volt akadva az egyik lány nyávogásán, és többször kérte, hogy ha véletlenül egyszer ilyen lenne, akkor szóljak már neki, hogy hagyja abba. Én viszont megnyugtattam, hogy semmi extra nem történik, a tinik már csak tinik. Egy bizonyos korosztály valamiért azt hiszi, hogy ez tetszik a fiúknak. Ez van, az ő viccei is idétlenek időnként, sőt.

A Kékszalag is véget ért közben, befutott a csapat. A Zuram és nagyobbik nagyon, nagyon fáradtak voltak, alig aludtak, pedig senki nem énekelte nekik a despacitót. Ahogy visszaértek, kipakoltak a hajóból, kitakarították és lefeküdtek aludni. Este elmentünk egy étterembe vacsorázni. Nagyobbik annyira fáradt volt, és annyira ki volt azon akadva, hogy még mindig hullámzik alatta minden, pedig már nem is a hajón ül, hogy arra az egyszerű kérdésre, miszerint mit szeretne rendelni, sírással válaszolt. Szegény pincérlány meg is ijedt, hogy mi rosszat kérdezett, de megnyugtattuk, hogy semmi baj, csak kérünk még pár percet. Nagyobbik képtelen volt megnyugodni, vagy választani, de megoldottam a problémáját, rábeszéltem egy hideg gyümölcslevesre, és sok sok vízre. A pincérlánynak felvázoltam a problémát, aki meg is értette, és egyből egy liter vizet hozott nagyobbiknak, aki végre megnyugodott és hálásan kortyolta a vizet. Mindezek mellett egy hősként tekintett magára, és mi is rá, apukája nem győzte dicsérni, kisebbik meg mindenféle idétlen tinikről szóló történetekkel szórakoztatni, hátha felvidul a nővére. Annyira jó látni, hogy ilyen helyzetben mennyire jó testvérek, mennyire figyelnek egymásra, és értik meg azt, hogy a másiknak éppen milyen problémája van, mire van szüksége. Nagyobbik felvidult, és végre hajlandó volt ő is mesélni egy kicsit arról, hogy hogyan élte meg a versenyt. Nagyon jól érezte magát, még feladatokat is kapott, és jövőre is menni szeretne. A verseny után kapott kék szalagot, ami a kapitánynak jár, megkapta. A kapitány neki adta, ennél nagyobb boldogságot nem is lehetne gyereknek okozni, akinek ráadásul még szülinapja is van. A szalagot rákötötte a hátizsákjára és azóta is hordja magával mindenhová.

Nyaralásunk első szakasza véget ért. Elköszöntünk és indultunk tovább. A következő hetet Keszthelyen szándékoztuk eltölteni.

 

Heti program

Elkezdődött az iskola, már egy ideje, sőt már Magyarországon is. Szinte minden nap szembejön velem egy írás arról, hogy mennyire elégedetlenek a szülők a magyar oktatási rendszer miatt. Túl sok óraszám, túl sokat követelnek, több tankönyv is használhatatlan stb.

Nos, egyáltalán nem szeretném összehasonlítani a német iskolarendszert a magyarral, mert alapjaiban más, arról viszont tudok írni, hogy mennyire terhelik le itt a gyerekeket. Ez is csalós azonban, mivel Németország elég nagy, és bizony változó, hogy hol milyen az órarend, vagy milyen a követelmény. Elég sokat hallani, hogy minél északabbra megy az ember, annál gyengébb az oktatás, délen sokkal szigorúbbak, magasabbak a követelmények, nem juthat be bárki egy gimnáziumba. Nos, mi elég északra lakunk, főleg délhez képest, de azért nem annyira északon. Például lehet olvasni, hogy megérkezett az ősz, itt az első komolyabb vihar, Sebastian tombol északon, Hamburgban volt halálos áldozat is, de szerencsére itt csak a “szokásos” szeles esős idő van. A lényeg, hogy az a  mondás járja, hogy errefelé gyengébb az oktatás színvonala, ennek ellent látszik mondani, hogy az érettségi eredmények viszont elég jók lettek ebben a tartományban tavaly, bár azt is hozzátették, hogy sok éve ez az első alkalom, hogy Niedersachsen elől végezzen. És mint tudjuk, vannak kis hazugságok, nagy hazugságok meg a statisztika.

Az oktatási rendszerhez azért még annyit hozzáfűznék, habár erről már korábban sokat, és sokszor írtam, hogy a Grundschule az csak négy év, utána kell választani a különböző iskolatípusok közül, mivel az én gyerekeim gimnáziumba járnak, így másról nehezen tudnék írni.

A Grundschule pite, mondhatnám. Nem azt mondom, hogy nem csinálnak semmit, de nem túl sokat. Az első osztály átmenet iskola és ovi között, a mi iskolánkban babzsákok voltak az egyik sarokban, hogy ha valaki elfárad órán, elmehet nyugodtan aludni egy kicsit. Az első két évben simán fel lehet állni órán, oda lehet menni a tanárnénihez, ha valaki valamit nem ért. Kisebbik egyszer eléggé fel is volt háborodva azon, hogy a helyettesítő tanárnál jelentkezni kellett, nagyobbik erre csak annyit mondott, hogy na te a magyar iskolát nem bírnád ki. Nagyobbik mindössze két évig járt magyar iskolába, és már nem is túl sok dologra emlékszik, de arra határozottan igen, hogy a fegyelem enyhén szólva is más.

Amikor az első szülői értekezleten voltunk a német általános iskolában, akkor nem értettük, de komolyan nem. Azt hittük, hogy valamit benéztünk és kisegítő iskolába írattuk a gyereket. Nagyobbik itt kezdte a harmadik osztályt, és az osztálytársai még nem tudtak szorozni, és még csak nyomtatott betűkkel írtak, sokaknak nem ment a folyóírás. Leckét alig kaptak, dolgozatot ritkán írtak, szóbeli felelésről nem tudták, hogy mi az, ami viszont sokkal jobban számít az az órai munka, ami egy introvertált gyereknél mindenképp hátrány. Szóbeli felelés helyett, egy-egy prezentációt, vagy könyvbemutatót kell a gyerekeknek csinálni. Ezt elkészíthetik számítógépen, vagy akár csinálhatnak egy plakátot hozzá, anyagot kell gyűjteniük, de nem használhatják a wikipediát, és minden prezentációnak tartalmaznia kell egy személyes megjegyzést, vagy akár élménybeszámolót. Olykor ezek a prezentációk csapatban készülnek, 2-3-4 gyereknek kell együtt dolgoznia, ha nem tudják az iskolában megcsinálni, akkor valamelyik gyereknél összegyűlnek, és ott dolgoznak rajta délután. Az általános iskolában nagyobbiknak, két kis társával a sünről kellett egy prezentációt csinálni, amihez készítettek plakátot, valamint egy plüss sünit dobozban száraz levelek közé dugtak, bemutatva ezzel, hogy hogyan is alszik téli álmot a süni. Tanári segítséget ehhez nem igazán kapnak, mindenki a saját ötletei alapján dolgozik, a tanár csak egyfajta keretet ad. Kisebbikék osztályában egy állatot kellett választani, és arról prezentálni. Szinte minden gyerek a kutyát választotta, ezért kisebbik a sirály mellett tette le a voksát, és mivel előtte jártunk Svédországban, így a beszámolójában felhasználta Gáborék sztoriját a sirályról, aki az erkélyről lopja a sült csirkét. Utólag is köszönjük a történetet, emiatt kapta meg kisebbik a legmagasabb osztályzatot.  A gimnáziumban prezentáció gyanánt könyvbemutatókat készítenek a gyerekek. Egyáltalán nem kötelező olvasmányokból, hanem ami tetszett, vagy kedvenc volt, erről mesélnek a többieknek, persze adott szempontok alapján.

Nincsenek kötelező olvasmányok. Olvasni kell, de nagyon sok könyv közül lehet válogatni. Az Antolin rendszert használják. Ezen a weboldalon található rengeteg könyv, évfolyam szerint ajánlva, a gyerek választ egy könyvet, majd kikölcsönzi a könyvtárból, vagy megveszi és kiolvasás után a weboldalon kitölti a könyvhöz kapcsolódó szövegértési tesztet. Erre pontokat kap, és év végén megnézik kinek hány pontja van, ez alapján pedig kap egy jegyet, vagy ha németből két jegy között áll, és elég sok pontja van, akkor a jobbik jegyet kapja.

Nincs extra készülés, nem kell verset tanulniuk, nincs előadás anyák napjára, a német nemzeti ünnepeket nem ünneplik az iskolában, nincs ünneplős ruha vagy hétvégi kötelező program. Évnyitó létezik, de csak iskolakezdésnél, elsősöknek és ötödikeseknek, évzáró nincs, a bizonyítványt az osztályban kapják meg, az utolsó tanítási napon, a harmadik órában. Nincs legjobb gyerek, könyvjutalom, persze mindenki tudja, hogy ki hol áll a képzeletbeli rangsorban, de ez nincs kihangsúlyozva. Nem kell beszédeket végighallgatni, vigyázzban állni. Viszont ünneplik a farsangot, és a halloweent is, és minden gyerek szülinapját – ilyenkor az ünnepelt visz be sütit az osztályba, és felköszöntik. Hogy ez jó, vagy rossz mindenki döntse el maga, egy biztos, hogy sokkal inkább tisztelik a szabadidő fogalmát, szünetre, vagy hétvégére nem- vagy nem sok leckét kapnak a gyerekek, mert akkor pihenni kell, és a családdal lenni.

Minden nagyobb dolgozat időpontját már nagyjából egy hónappal előtte megmondják, vannak meglepi röpdolgozatok, főleg idegen nyelvből, de azt is közli a tanár, hogy tőle lehet ilyenekre számítani a jövőben.

Egy-egy extra napot szánnak sportra, vagy felvilágosításra, ilyenkor nincs tanítás, vagy olyan is van, hogy jön egy író az iskolába, aki gyerekkönyveket ír, ő felolvasást tart, és a végén a gyerekek beszélgethetnek vele, autogramot kérhetnek. Szintén a tanrend része a kicsiknek, hogy jön egy fogorvos és megtanítja őket fogat mosni, valamint egész osztály együtt tanul meg gyalogosan közlekedni, buszozni, majd ebből le is vizsgáznak. Szintén mindenki leteszi a biciklis vizsgát, ami áll egy elméleti és egy gyakorlati részből, nem extra óra, a tanrend része, ahogy az úszás is. Negyedik év végére a legtöbb gyerek megcsinálja az alapfokú úszás vizsgát.

Az általános iskolában eléggé figyelnek arra is, hogy minden gyerekkel foglalkozzanak, azzal is aki gyorsabban halad, azzal is aki lassabban. Kisebbiknek pár tantárgyból extra könyveket kellett vennünk, hogy ne unatkozzon órán. Mondjuk a kellett nem jó kifejezés, mert a tanár megbeszélte először a gyerekkel, azután velünk is, egyrészt, hogy egyetértünk-e azzal, hogy a mi gyerekünk terhelhető, valamint, hogy nem okoz-e anyagi problémát a plusz könyvek beszerzése. Utóbbit a gyerekkel nem beszélte meg.

Negyedikben a szülők beszélnek a tanárral, ahol is a tanár tesz egy javaslatot, hogy adott gyereknek melyik iskolatípus passzolna legjobban. A mi gyerekeinkhez a gimnázium passzolt, vagy inkább ők passzolnak a gimnáziumhoz, arról is írtam már, hogy miért és hogy választódott ki a wolfsburgi Ratsgymnasium, szóval ezzel nem untatnék senkit.

Tehát adott most két kis gimnazista, az egyik ötödikes, a másik hetedikes. Mindketten a zenei tagozatot választották, tehát pluszként tanulják a hangszert, de szerencsére az órarendbe beépítve, hatodik után szabadon lehet mondani, hogy köszönöm szépen nem csinálom tovább, nem érdekel a hangszer, és ilyenkor akik lemondanak a hangszerről sima zene órán vesznek részt tovább. Persze a hangszert bármikor abba lehet hagyni, de jellemzően hatodik után teszik fel a kérdést, hogy szeretnél-e tovább hangszeren játszani. Nagyobbik nem mondta le, tehát csinálja tovább, de továbbra is be van építve az órarendbe. Nagyobbik szaxofonozni tanul, kisebbik pedig a trombitát választotta, amit még nem láttunk, mert csak a jövő héten hozhatja haza.

A vallás nem kötelező, illetve lehet választani különböző vallások közül, vagy ha valaki nem szeretne vallás oktatásban részesülni, akkor választhatja az etikát.

Kezdem az ötödikessel.

Az iskola 7:45-kor kezdődik. A normál órarenden túl lehet jelentkezni különböző szakkörökre, melyek délután vannak. Kisebbiket csak kettőre vették fel, de ez teljesen rendben van, mert az ötödikeseknek egyébként sincs annyi lehetőség, mint a nagyobbaknak. Kisebbik horgolni jár, na nem teljesen önkéntes alapon, hanem a nővére miatt, aki nagyon szeret horgolni, de nem volt ki a létszám, így szépen megkérte kisebbiket, aki engedett a nyomásnak, sőt rábeszélt még másokat is, valamint a nővére kedvéért a horgolást átrakatta hetedik órából a nyolcadikba, mert a nővérének aznap van hetedik órája. A tanár nem ellenkezett, és a többi gyerek is benne volt, hogy nagyobbik kedvéért legyen inkább a horgolás a nyolcadik órában. A másik szakkör amire felvették, az Élő bolygó, délután ezen szakkör tagjai foglalkoznak az iskola állataival, ők etetik, és természetesen takarítják, valamint beszerzik az új állatokat, ha valamelyik véletlen jobb létre szenderül, (ez gyakran megesik, mert leginkább halak vannak az iskolában, de csak évente egyszer van beszerzés). A legérdekesebb jószágok, az iskola kabalaállatai két mexikói axolotl, egy fehér, vagy inkább olyan rózsaszínes és egy fekete. Az egyik Axel a másik Lotel névre hallgat. A szakkör hetedik és nyolcadik órában van kedden, de beosztás szerint kisebbiknek csak szerdán kell etetni az állatokat, más napokon más gyerek teszi ugyanezt.

Kisebbik ezen kívül még úszni is jár, hetente jelenleg kétszer, de próbáljuk rávenni a háromra, azonban ő  nem meri bevállalni, mert fél, hogy akkor nem tudja megcsinálni a leckéjét. A három egyébként azért lenne fontos, mert bekerült a versenyzők közé, ami nem azt jelenti, hogy ő most akkor a következő olimpiai bajnok, csupán azt, hogy eljár versenyekre, amit mondjuk ő nem akart eddig, de a hétvégén túlesett egy versenyen, és megjött a kedve, tehát jobb lenne a három, de erről még tárgyalunk. A gitározást sem hagyta abba, hetente egyszer megjelenik a zeneiskolában is.

Hétfőn nincs első órájuk, de ez nem minden osztállyal van így, csak nekik így jött ki a lépés, ilyenkor ráér egy későbbi busszal iskolába menni, de más előnnyel nem igen jár, mivel reggel ugyanúgy hatkor kel fel kisebbik, hogy velünk reggelizhessen.

Az órarendben narancssárgával jelöltem a nem kötelező programokat. Hétfőn nem elírás, hogy a második és negyedik óra is biológia, csak annyi történt, hogy a biológiát ugyanaz a tanár tartja, mint a kémiát és megcserélte a két órát, hogy egymás után, vagy közel egymás után legyen a két biológia, vagy éppen a két kémia.

A Campus nem tudom mi, a gyerek se tudott nekem erre határozott választ adni, ilyenkor az osztályfőnökkel vannak és hol matekoznak, hol meg nem.

Mivel fogalmam sincs, hogy lehet itt táblázatot készíteni, így csak csináltam pár oszlopot, és értelem szerűen az első oszlop, hogy mettől-meddig tart egy óra, a második hétfő, a harmadik kedd és így tovább. Remélem ki lehet belőle venni a lényeget.

 

7:45-8:30                           Vallás           Matek             Német         Campus

8:35-9:20        Biológia    Vallás           Matek             Német         Ofői

9:40-10:25      Angol        Német          Angol             Tesi               Földrajz

10:30-11:15    Biológia    Angol           Angol              Tesi              Matek

11:35-12:20    Zene          Matek           Földrajz          Kémia          Rajz

12:25-13:10    Zene          Zene             Német              Kémia          Rajz

Ebédszünet      13:10-13:55

13:55-14:40                        Élő bolygó    Állatok etetése

14:45-15:20                         Élő bolygó       Horgolás

Ehhez jön hozzá hétfőn a gitár, és kedden meg szerdán az úszás.

Most következzék a hetedikes órarendje. A tanítás szintén 7:45-kor kezdődik. Nagyobbik szintén sportol, ő úszik és vitorlázik is, mindezt önkéntes alapon. Tagja két különböző sportegyesületnek is. Úszni csak hobbiszinten úszik, mert anyukája kényszerítette rá. Anyukájának az a kényszerképzete ugyanis, hogy aki vitorlázik, annak jól kell tudnia úszni, valamint a vitorlázáshoz nem árt némi erőnlét sem. A mostani sulikezdéskor felajánlottuk neki, hogy abbahagyhatja az úszást, mert megcsinálta a szükséges vizsgát, de ő nem akarja abbahagyni, így minden külső kényszer nélkül hetente egyszer elmegy úszni. Ezen az úszáson is foglalkozik velük egy edző, de nem járnak versenyekre. A vitorlázással már más a helyzet. Hivatalosan hetente egyszer van edzés, de az kevés, így amikor jó idő van, vagy inkább vitorlázásra alkalmas, mert a kettő nem ugyanaz, akkor apukája viszi is a tóra a gyereket, és edzenek. De gyerek akkor is megy, amikor az apjának van edzése, akkor csak úgy vitorlázik, ahogy kedve van, edző nélkül, de természetesen felnőtt felügyelet alatt. Ezen kívül, a hétvégék is vagy edzéssel, vagy versennyel telnek, de ezt is a gyerek szeretné, az apja meg örül neki, a család maradék része meg támogatja.

Pont a múlt hétvégén egyszerre volt mindkét gyereknek verseny, de a képlet egyszerű, egyik megy az anyjával, másik az apjával.

Nagyobbik természetesen részt vesz a horgolás szakkörön, valamint egy úgynevezett kutatás szakkörön, ahol mindenki kiválaszt egy témát, nem tudom, hogy mi alapján, majd a saját témájával foglalkozik, azt kutatja, ahhoz ír egy tanulmányt, majd év végén bemutatja hová jutott. Idén nagyobbik a GPS működésével foglalkozik. Szintén vállalt szakkör az informatika, ahol ő az egyetlen lány, és minden fiú idősebb nála, mondtam is, hogy jó lesz vigyázni, de szerinte nem kell aggódnom, még nem fog férjhez  menni, és “ezek különben is kockák” -mondja a kocka. Viszont nagyon szeret programozni, egy úgynevezett Calliope-t programoz, amivel egy nyári táborban ismerkedett meg, és imádja. A tanár szerint már jobban tudja mit hogyan kell vele csinálni, mint maga a tanár, mert egyébként ez egy új eszköz a suliban, és a tanár még nem sokat foglalkozott vele.

Térjünk vissza az órarendhez, illetve én térjek vissza. Amiket narancs színnel jelöltem, azok a szakkörök.

7:45-8:30        Spanyol       Német            Fizika             Matek          Rajz

8:35-9:20        Zene             Történelem   Fizika             Matek          Rajz

9:40-10:25      Német          Tesi                 Történelem   Német         Zene

10:30-11:15    O.fői             Tesi                 Spanyol          Német         Biológia

11:35-12:20    Matek           Angol             Zene               Spanyol       Vallás

12:25-13:10    Matek           Angol             Angol             Spanyol        Angol

Ebédszünet 13:10-13:55

13:55-14:40     Informatika                            Vallás               Biológia

14:45-15:20     Informatika                        Kutatás         Horgolás

 

Ehhez jön hozzá hétfőn az úszás, valamint a lehetőség szerinti vitorlázás, esetenként péntek és hétfő kivételével minden nap.

Az órarend egyébként fél évente változik, a szakkörök is. Van olyan tantárgy, amit csak fél évig tanulnak, majd azt váltja egy másik. Például kisebbik az első félévben fizikát tanul, de a másodikban már történelmet fog. Az angol illetve a második idegen nyelv oktatását elég komolyan veszik. 6. év végén angolból az összes gyerek vizsgát tett, szóbelit. Utólag erről azt mondta nagyobbik, hogy kár volt annyit izgulnia. A második idegen nyelv oktatásást csak hatodikban kezdik el, és több nyelv közül lehet választani, mint például spanyol, francia és latin. Nem tudom kisebbikkel mi lesz, mert az általánosban már négy évet tanult spanyolul, amit folytatni szeretne, de nagyon tetszik neki a francia is. Azt mondta, hogy ő mindkettőt szeretné tanulni, és majd megbeszéli a tanárokkal, hogy ezt hogy lehetne. Szerintem nagyjából sehogy, de később lesz rá lehetőség. Az angolt lehet egyébként még több óraszámban tanulni, ha valaki azt szeretné, de ez inkább azoknak a gyerekeknek jó, akik már valamennyire beszélnek angolul, vagy már oviban is tanulták.

Hogy mennyire fáradnak el, vagy mennyire nem, az egy jó kérdés, mi, vagy inkább ők, már ehhez a rendszerhez vannak hozzászokva. Azért a gimnázium már egész  más műfaj, mint az általános volt, több a lecke, több a dolgozat, többet kell tanulni, de még mindezek mellett is tudnak jól teljesíteni, és az általuk választott, szeretett dolgokban részt venni. Úgy általában mindent szeretnének tanulni, nagyobbik szívesen tanulna például még zongorázni a szaxofon mellett, de egyszerűen már nincs rá idő. Fizikailag és mentálisan nem lenne gond, de már eléggé tele a naptár.

Ami nagyon fontos, hogy szeretnek iskolába járni. Utálnak betegek lenni, mert itthon lenni egyedül rosszabb, mint iskolába menni. Kisebbiknek az általános iskolában azt mondta a legtöbb gyerek, hogy semmiképp nem menjen ebbe a gimnáziumba, mert ez nagyon nehéz és itt tanulni kell. Most, másfél hónappal a kezdés után kisebbik azt mondja, hogy ez hülyeség, jó hát kell tanulni, de nem vészes, és a legtöbb tanár kedves és vicces.

Ami szerintem nagyon fontos, és segít abban, hogy ne nagyon fáradjanak el, az az, hogy amikor már merülnének ki az elemek, akkor jön egy szünet. A nyári szünet ugyan csak hat hét, viszont cserébe van egy hosszabb, mármint a magyarhoz képest hosszabb őszi szünet, és tavasszal is tudnak pihenni a húsvéti szünetben, ami szintén hosszabb, mint a magyar. Hogy úgy fogalmazzak nagyon jó a ritmusa az iskolának, mondjuk itt elég ritkán van augusztusban 37 fok, idén például aug. 3-án kezdődött a suli, és egyszer sem panaszkodtak a lányok, hogy jajj de meleg van, nem tudok koncentrálni.

Viszont soha nem lehet semmi elég jó. Elég sokan elégedetlenek a német oktatási rendszerrel, mert bezzeg a skandinávok. Főleg azt nehezményezik a rendszerben, hogy már négy év után döntenie kell gyereknek, szülőknek, hogy merre tovább, és ugyan a rendszer átjárható, de nem olyan könnyen. A Pisa teszt eredményeivel sem elégedettek, mert ugye bezzeg a skandinávok, pedig minden csak viszonyítás kérdése, mondjuk őket pont nem érdeklik a magyarok eredményei.

 

 

Fókales

Amint hazaértünk Londonból, a következő hétvégén már utaztunk is Wilhelmshavenbe. Egyrészt a tavaszi szünetet minden szempontból szerettük volna kihasználni, másrészt a szüleim nálunk voltak, és szerettük volna elvinni őket valahová kirándulni.

Azért Wilhelmshavenre esett a választás, mert onnan indul hajó Helgolandra, amit én már nagyon rég szerettem volna megnézni. Wilhelmshavenben voltunk tavaly is, megnéztünk már elég sok dolgot, de volt ami kimaradt, gondoltuk ha más nem, akkor azt bepótoljuk.

Helgoland mindenképp érdekes, de én szerettem volna látni végre természetes körülmények között fókákat. Állítólag ott élnek, és látni is lehet őket. Rügenen is voltak a parton táblák, hogy esetleg lehet fókákra számítani, de a fókák nem számítottak ránk, így egy ici-pici fóka nem sok, annyit nem láttunk. Rügen ettől függetlenül gyönyörű és bármikor vissza is mennék, na de most jött el az én időm, irány Wilhelmshaven, aztán Helgoland.

Szüleimet is belelkesítettem, hogy habár egy hosszabb hajóút lesz, de mégiscsak kibírható, mert a fókák ugyebár. Szüleim mondták, hogy nekik az is jó, ha csak Wilhelmshaven, sőt az is, ha az se, jó nekik Wolfsburgban is.

Minden gond nélkül érkeztünk meg Wilhelmshavenbe, foglaltuk el a szállást, ami nem is volt rossz, majd indultunk el a kikötőbe, hogy vegyünk a hajóra jegyet, nehogy lemaradjunk Helgolandról.

A terepet már ismertük, hisz voltunk tavaly is, nem sok dolog változott, csupán egy, nem indul hajó Helgolandra, indul egy másik városból, de odáig vagy 1 órát kell autózni, plusz  még ugye 2 óra hajózás. Mondtam, hogy azt talán mégse, akkor ez most megint kimarad, de sebaj, mert Wilhelmshaven közelében vagy egy homokpad, és ott szoktak lenni fókák, és ami a lényeg, megy is oda egy hajó. A Zuram csalódott volt, mert annyira szeretett volna engem elvinni Helgolandra, mert tudja, hogy ez az egyik vágyam, de kénytelen voltam tisztázni, hogy Helgoland egy dolog, persze az is érdekel, de a lényeg, a lényeg a fóka. Nem tudta, azt hitte Helgoland a lényeg. Jó lesz átbeszélni még egy két kívánságomat, nehogy félreértés legyen. Például az, hogy nem szeretnék meglepi partit a 40. szülinapomra, egyáltalán nem azt jelenti, hogy szeretnék, tényleg nem, sőt.

Miután tisztáztuk ezt a fóka dolgot gyorsan meg is vettük a jegyeket, ez nem jelenti azt, hogy másnap akkor mégis végre sikerül látnom fókát,  mert a néni a kikötőben elmondta, hogy a fókát azt nem garantálják, a hajó megy, minden nap megy, de csak a homokpad a biztos. A többi ugye az állatokon múlik, de ők ritkán olvassák a hajó menetrendjét. Lelkesedésem töretlen volt, éreztem, hogy a fókák a kedvemben akarnak járni, és meg fogják magukat mutatni. Na, nehogymá’ ne  legyen fóka! Lesz!

A hadi kikötőt már megnéztük tavaly, ahogy a múzeumot is, bár most állt bent másik hajó is, viszont a tengeri akváriumot még nem láttuk, az még jó program lehet, pláne, hogy a lányoknak megígértük -teljesen könnyelműen- hogy ha erre járunk legközelebb, akkor természetesen nem hagyjuk ki az akváriumot. Fene gondolta, hogy ilyen gyorsan erre járunk, viszont a lányok egész biztos nem felejtenek, és már mondták is, hogy ha nem emlékeznénk véletlenül, akkor ők most szólnak. Akvárium!

Én már alig vártam a fókalest, a lányok meg a fókalest és az akváriumot. A szüleim meg azt, hogy egy kicsit süssön a nap, mert szegények nem ehhez a hideghez vannak szokva, és már egy ideje nálunk voltak, de nem az a tavasz volt, amire ők számítottak. Többször jelezték is, hogy ők nem üldögélni jöttek, hanem segíteni a ház körül, jó lenne, ha szólnánk az időjárásnak, de nekik mégiscsak egyszerűbb volt mondani, hogy üldögéljenek csak nyugodtan.

Londonban szép napos idő volt, egyszer sem esett, nem is értem miért panaszkodnak mindig az esőre a londoniak, bezzeg Wilhelmshavenben hideg volt, még annál is hidegebb szél fújt, és folyton eleredt az eső, sebaj, kabátot vittünk, kapucnisat, illetve akinek nem volt kapucni az vitt sapkát. Sétáltunk a parton, a lányok sárkányt eregettek, míg meg nem fagytak, illetve míg én meg nem fagytam, és nem szóltam, hogy most már elég, de nem sértődtek meg, mert beültünk egy kávézóba, ahol fel tudtak melegedni egy forró csoki mellett. Vicces volt, hogy a Zuram és a pincér srác egyforma karkötőt hordott, na nem olyan szíp arany típust, hanem a VFL szurkolói számára készített szép zöldet. Lehet, hogy Wolfsburgból meg a tengerpartra áramlik a munkaerő, pincérkedni? Gyanús.

Kis idő múlva indult a hajó is. Ugyanaz a hajó volt, mint tavaly, csak most másfelé ment. A homokpad nincs messze a parttól, ami jó, mert annyira fújt a szél, hogy elég magas hullámok voltak. Bónusz, hogy mivel rossz idő volt, mindenki hajókirándulni akart, tették ezt nagyon sokan kisbabával. Sajnáltam szegényeket, mert valamelyik gyerek folyton bőgött. Volt egy nagyon kitartó baba, aki úgy tűnt, hogy hivatásául választotta az elkeseredést, és vagy emiatt, vagy amiatt mert pici babák nem élvezik a hajózást egyfolytában üvöltött. Tiszteletre méltó volt a kitartása, de azután rájöttem a turpisságra, gyanús is volt, mivel azért a legtöbb gyerek előbb-utóbb feladja, de ez a baba nem, illetve igen, de kiderült, hogy kettő van belőle, ikrek. Amikor az egyik abbahagyta, kezdte a másik, szegény szülőknek egy pillanat nyugtuk nem volt, és egy pillanatra nem tudtak kilépni a hajó belsejéből a szabad levegőre. Már megérte eljönni hajózni nekik. Egyébként, hol esett az eső, hol nem, tehát a nép is ki-be mászkált.

A gyerekeknek viszont, mármint a kicsit nagyobbaknak elég jó volt, mert nekik előadást tartottak a fókákról, a tenger állatvilágáról, és ezt prezentálták is, mert felhoztak a fedélzetre néhány akváriumot, amiben rákocskák, meg mindenféle apró élőlények voltak. Lányaimat az eső sem zavarta, és érdeklődve figyelték az előadást, és fogdosták azon állatkákat, amiket lehetett. Az előadásra a kedves bácsi és nénik, mert hárman tartották, hoztak 3 különböző fókabőrt is, amiket meg lehetett simogatni. Azt most ne firtassuk, hogy ez mennyire morbid, amikor az ember fókalesre megy, és fókabőrt simogat. Mondjuk én nem simogattam, és az előadást sem hallgattam meg, pedig ott lehet elmondták, hogy szegény fókák önként adták a bőrüket a haláluk bekövetkeztével, ami természetes volt, csak úgy, mint a bodies kiállítás “résztvevői”, szintén jónak találták a gondolatot, hogy haláluk után az emberek csupasz valójukban nézegessék, és jelen esetben simogassák őket. Nem.

De elérkezett a pillanat odaértünk a homokpadhoz. Mindenki, kivéve az ikresek, fent tolongott a fedélzeten hátha megpillant egy fókát. És igen, ott volt! Egy, azaz egy darab fóka. Elég messze voltunk, tehát akár egy darab kő is lehetett, mert egy sötét kerekded izé ott feküdt a homokpadon és ennyi. A Zuram kihúzta magát, büszkén nézett rám, hogy hát akkor sikerült, még egy kívánságomat teljesítette, láttam fókát. És tényleg, láttam. Akkora szél volt, hogy a homokpad nagy részét víz fedte, 70 cm-vel volt magasabb a vízszint a szokottnál, tehát egyáltalán nem elvárható, hogy a fókák ott legyenek. Köszönet annak az egynek is. De amikor visszafelé jöttünk, akkor már két darab kő feküdt a homokpadon, és akkor már teljesen biztos voltam benne, hogy azok fókák, mert megmozdultak, és pont azzal a jellegzetes fóka mozgással, amit már a tv-ben is láttam, illetve ez az a típusú mozgás amivel én próbálok elhelyezkedni esténként az ágyban, de lusta vagyok a kezeimet használni ahhoz, hogy magamra húzzam a takarómat, testalkat is stimmel. Tehát két fóka. Két fóka már sokkal több, mint amit eddig láttam, leszámítva persze a tv-t, állatkertet, fókashowt. Ami a legjobb, hogy egyáltalán nem voltam csalódott, sőt, és a lányok se, nagyon élvezték. A szüleim szintén, és ilyenkor mindig nagyon boldog vagyok, hogy átélhettem valami különlegeset, az eső, a szél egyáltalán nem számít. A kikötő felé tartva még felhívták a figyelmünket, hogy a hajótól nem messze úszik még egy-két fóka, ha nagyon figyelünk, akkor láthatjuk, az a kis fekete gombóc, ami hol kiemelkedik a vízből, hol eltűnik, az a feje. És láttam! Még három fókát, vagy csak egyet, csak az az egy össze-vissza úszkált a víz alatt. Azért egyszer megnézném nyáron is azt a homokpadot, amikor tényleg sok-sok fóka sütteti magát, na nem úgy, a napon.

Másnap következhetett az akvárium, ami nagyon jó volt. Sealifeokban jártunk már párszor, nem sok a különbség, de például a szüleim még nem jártak ilyen tengeri akváriumban. Apám nagy horgász, de ekkora halakat, cápát, ráját még ő sem látott. Tartottam is tőle, hogy mind ki akarja fogni. El is mondta párszor, hogy: hej, ha lenne nálam bot. Szerencsére nem volt. Annyira jó volt látni, ahogy a szüleim pont úgy élvezik a kirándulást, mint a gyerekeim. No meg persze mi is. Itt már biztosra mentünk fók ügyben, itt az akváriumban lakik három fóka, akik még egy kis showt is előadtak. Ők mindhárman fogságban születtek, a gondozójuk imádja őket. A show közben nagyon sok információval szolgált a gondozójuk a fókákról, az életükről, hány évesek, mekkora a súlyuk, milyen gyorsan úsznak, és hogy cukik ugyan, de ne felejtsük el, hogy éles fogacskáik vannak, és egyáltalán nem játékszerek.

Az akváriumban nem csak halakat láthatunk, hanem madarakat, majmokat is, és más tengeri élőlényeket. Az egyik nagyobb akváriumba be volt lógatva egy madzagon egy fél cukkini, egy darabig gondolkodtunk, rajta, hogy minek, és már arra a megoldásra jutottam, hogy biztos azért, hogy a látogatóknak legyen min gondolkodni, de akkor kisebbik szólt, hogy nézzem már, mert a rája lecsapott a cukkinire, és majdnem egyben bekapta az egészet. Később láttam, hogy több akváriumban is van cukkini belógatva, de valahogy soha nem gondoltam volna, hogy ezt a tengeri élőlények eszik, mivel valahogy azt gondoltam, hogy cukkini egyáltalán nem nő a tengerben. Többször is megnéztem közelről, és nagyon cukkininek nézett ki, habár lehet, hogy ez valami tengeri fajta.

Az akvárium megnézése után még arra volt idő, hogy együnk abban a parti büfében, ahol a Zuram már tavaly is szeretett volna, de nem volt rá alkalom. Egyébként én nem nagyon szeretek ilyen jellegű helyeken enni, de végül is beadtam a derekam, mivel ételmérgezést eddig még csak éttermi kajától kaptam, büfében még nem.

Londont sem pihentük még ki, de most aztán már végképp elfáradtunk, az idő lehetett volna jobb, de ezt ugye nem lehet megrendelni. Most aztán már tényleg azt gondolom, hogy Wilhelmshavent megnéztük, de egyáltalán nem zárnám ki annak a lehetőségét, hogy visszamenjünk. Amennyit mi mászkálunk, simán belefér, és a fókák, ugye a fókákat még egyszer meg kell néznem.

 

London, utolsó nap

Az utolsó nap sem vesztegettük az időt, gyorsan kijelentkeztünk a hotelből, majd irány a Kings Cross. Igen ismét a HP bolt miatt, de nem is, mert onnan indult a vonatunk a reptérre, és ott van csomagmegőrző is, és nem akartunk egy bazi nagy bőrönddel mászkálni. Itt kicsit bénáztunk mire mindent megtaláltunk és elintéztünk, de végül azért mégiscsak sikerült.

Feltettük a lányainknak a kérdést, hogy mit szeretnének csinálni, hova szeretnének még menni, mert amit eredetileg terveztünk, arra már nincs idő, illetve van, csak akkor gyalog megyünk haza, meg egy kicsit is úszni is kell, lévén szigeten vagyunk. A lányok persze valami olyan helyre szerettek volna menni, ahol még nem jártak, így a National Gallerybe indultunk, szigorúan az után, hogy még elköltötték a maradék zsebpénzüket a HP boltban, és olyan fontos dolgokat szereztek be, mint ceruza, bérlet tartó és egy baglyos kulcstartó. Erről jut eszembe, most egy csomó ceruzát vettünk iskolakezdésre, majd ma este megkérdezem már, hogy mé’ nem jó a béna Potteres.

A lányok azért feltették a kérdést, hogy mégis mi a manó van ott ahova megyünk, mondtuk, hogy jó lesz, mert képek vannak. Kisebbiket nem győztük meg, de nagyobbik imádja az ilyesmit. Mondjuk azzal tisztában kell lennünk, hogy ha nagyobbik beszabadul egy múzeumba, ahol festmények vannak, akkor arra sok időt kell szánni, mert normál ember bemegy, és néz, majd megy tovább, nézi a következőt, párat kihagy, aztán megint néz, megy tovább, de nem így nagyobbik, aki minden egyes képet képes hosszan tanulmányozni, a legapróbb részletekig. Szó szerint elveszik egy-egy festményben. Legyen az bármilyen. Egyszer voltunk egy Munkácsy kiállításon, ahol nem volt sok kép, mégis sokáig tartott. Általában a család többi tagjának ehhez nincs türelme, így én szoktam kísérni a gyereket, és megbeszéljük, hogy várjanak meg, majd kint találkozunk.

Kisebbik különösen nehezen viseli, mert jó, jó, de ezek csak képek. Unja. Pont ezért nem nagyon, inkább csak közepesen erőltetjük számára ezeket a dolgokat. Most is beletörődött a program választásba, hiszen most vagyunk itt, ki tudja mikor jövünk vissza, most kell megnéznünk, amit lehet, titokban pedig reménykedett, hogy úgysincs olyan sok időnk, és lesz pad, ahová leülhet.

Ide már nem akartak annyian bejutni, mint a British Museumba, sor sem volt, de a hátizsákjainkat átnézték. Na, itt találkoztunk egy vicces biztonsági őrrel, aki nagyobbik hátizsákját vizsgálta át, majd nagyon komoly arccal ránézett nagyobbikra, és csak annyit kérdezett, hogy: hol a csoki? Nagyobbik amúgy sem kis szemei óriásira nyíltak, és látszott, hogy nagyon megijedt. Gyorsan odaléptem, és megkérdeztem tőle, hogy érti-e a kérdést, teljes rémületben közölte, hogy igen, de nem tudja, hogy mit kell csinálni, mert neki nincs csokija, most akkor nem engedik be? Tisztáztuk, hogy a bácsi csak viccel, ilyen ez az angol humor. Bácsi és én vigyorogtunk, nagyobbik még mindig nem értette, de a ruhatárig elmagyaráztam, hogy ez tényleg csak vicc volt, a bácsi meg kedves akart lenni. Nagyobbik egyébként sem ért minden viccet, illetve nem talál minden viccet viccesnek, és hát ezt sem. Azért megnyugodott, hogy beengedték.

Belépődíj itt sincs, a ruhatárért viszont kellett fizetni, és nem is keveset, de nem akartuk a hátizsákokat és a kabátokat cipelni. Beléptünk az első terembe, totál cél és minden elhatározás nélkül, amúgy jobban jártunk volna, ha szerzünk valami térképet és a szerint megyünk, mert így a legjobb dolgokra nem, vagy csak alig jutott idő. Első teremben, nem kis termek vannak, nagyobbik megszólalt, hogy: akkor kezdjük!, és nem viccelt, kezdte. Elkezdte egyesével tanulmányozni a festményeket, mi is, csak némiképp gyorsabban. Kisebbik 10 perc után feladta, és leült egy padra középen, de megnyugtatott, hogy nagyon jó szeme van, ő messziről is jó lát mindent.

Egy bizonyos idő után, azért kénytelen voltam nagyobbikat összeszedni, mert így csak egy termet fogunk megnézni, és azért annál többet szeretnénk. Kicsit gyorsított a tempón, de bizonyos képektől nehezen bírt elszakadni. Ami jó volt, hogy lehetett fényképezni, egy-két festménynél volt kiírva, hogy nem szabad, és láss csodát, senki nem is fényképezte le azokat a képeket, mert a többit szabadott. A biztonsági őrök nem rohangáltak állandóan körbe, mint Amszterdamban, hogy légyszi ne má’. Szépen, nagyon lassan haladtunk, nagyobbik festménytől festményig, kisebbik egyik padtól a másikig, a Zuram meg én vegyesen, egy idő után már én is hasznát vettem a nagyon jó szemeimnek és a padról nézelődtem.

Volt a múzeumban zenés gyerekfoglalkozás babáknak, ami tök jó, én is biztos eljárnék a gyerekemmel, még ha mondjuk egy 8 hós baba nem is biztos, hogy sok dolgot fog ebből, de a zenés foglalkoztatók nem tesznek kárt senkiben. Mondjuk kisebbiket próbáltam elvinni ringató foglalkozásra, alig múlt egy éves, de 20 perc után odaállt az ajtóhoz, hogy ki szeretne menni, a kilincset még nem érte fel, ezért egy idő után elkezdte ütni az ajtót, és egyáltalán nem bírtam rávenni, hogy üljön nyugodtan az ölemben, amíg énekelgetek a többi anyukával, akiknek tök békés gyerekük van. Többet nem is mentünk, inkább kerestem egy olyan babás foglalkoztatót, aminek nem a zene, hanem a mozgás volt az alapja. Na, azt élvezte, onnan meg eljönni nem akart. Ehhez képest, most teljes nyugalommal és beletörődéssel üldögélt egy padon, egészen addig, amíg meg nem látott pár olyan festményt, ami már őt is érdekelte, na ott, ha nem is lázba jött, de elkezdett kérdezgetni, és egyáltalán nem akarta a padról használni a nagyon jó szemeit, inkább közelebbről szerette volna látni az őt érdeklő dolgokat. George Stubbs Whistlejacket című festménye egészen elvarázsolta, még le is fényképezte, és biztos, ami biztos engem is megkért, hogy fényképezzem le, hátha az ő képe nem sikerült. Nagyobbikat elég sok dolog elvarázsolta Rubens pont úgy, mint Monet, mondjuk ő már eleve el volt varázsolva egy kicsit.

Szépen ballagtunk, és pont kisebbikkel beszélgettem, amikor a Zuram egyszer csak megbökött, és annyit mondott, hogy most figyelj! Nem értettem mit akar, csak azt láttam, hogy fülig ér a szája, na nem az a boldog mosoly volt, hanem inkább az a diadalmas típus, amit akkor szoktam rajta látni, amikor például győz a kártyában. Telefonját előkapta a zsebéből, és a népeken keresztül ment egyenesen előre. És akkor megláttam, Van Gogh Napraforgóihoz igyekezett, és le is fotózta. Megint. Ok, győzött, most még rá se szólhattam, és nem is tehettem meg, mert itt ezt szabadott. Annyira elégedett volt.

Van Gogh 7 festményt készített a napraforgókról, egy megsemmisült, de van belőle Londonban, Münchenben, Amszterdamban, Amerikában és Japánban. Egy festményt pedig titkos helyen őriz egy milliárdos, fogalmam sincs ki ez a milliárdos, tehát azt a festményt soha nem fogja a Zuram lefényképezni, de kettő már pipa. Ez lehetne a következő kirándulásaink célja, nem pedig folyton a vitorlázás. Tényleg, erről el kell beszélgetnünk! Nagyobbik kifelé menet viccelődött, hogy akkor ő most odamegy a bácsihoz és megmutatja neki, hogy nincs nála csoki, de inkább lebeszéltem, szerintem ezt meg a bácsi nem értette volna.

Sajnos hamarabb be kellett fejeznünk a nézelődést, mint szerettük volna, hisz a repülőt el kellett érnünk, és előtte még a vonatot is. A Zuram mindent kiszámolt, hogy mikor honnan kell elindulnunk, hogy oda is érjünk. Nem is volt gond, leszámítva, hogy azt a vonatot, amivel menni szerettünk volna törölték, de sebaj, mert egy csomó vonat megy arra, mentünk egy másikkal. Egyébként egy mellettünk álló pár készségesen  elmagyarázta, hogy  mehetünk másik vonattal is, ők is a reptérre mennek, kövessük őket bátran. Az angolok nagyon segítőkészek voltak, és udvariasak, a kirándulás alatt végig, én még életemben ennyiszer nem hallottam, hogy sorry, persze szerény véleményem szerint az sem volna hátrány, ha kicsit odafigyelnének, és nem löknének fel, vagy lépnének a lábamra, akkor nem kéne bocsánatot sem kérni, de lehet, hogy ők szeretnek bocsánatot kérni.

Vicces, hogy a vonaton mellettünk ülő csaj, a repülőn a Zuram mellett ült. No meg az is vicces, hogy megtaláltuk azt a körforgalmat, amit Tamás emlegetett, azt amit még érkezéskor kellett volna megtalálnunk, de megnyugodhat mindenki megvan.

Természetesen a reptéren várni kellett, a poggyászunk meghaladta a megengedett súlyt, fránya kövek, mondjuk nem volt gáz, mert kinyitottuk, és pár dolgot átraktunk a hátizsákokba. A Zuram szerintem nem tudja, hogy a bőröndben lapult egy-két kő, de ez már ugye lényegtelen is.

A repülőn hazafelé kisebbik már bátran ült az ablak mellé, persze megígértem, hogy fogom a kezét, hiába a nővére ül mellette, az én kezem kell,  anya az anya. Ehhez képest foghattam én a saját kezem, mert egyáltalán nem volt szükség arra, hogy megnyugtassam a rettegő gyereket, mert nem rettegett, sőt nagyon élvezte, pláne, hogy sötétben szálltunk fel, és a fények ugye, úgy örültek a gyerekeim a fényeknek, mint akik még nem láttak lámpát, de ez a jó, amíg lelkesednek elfelejtenek félni.

Nem is baj, ha szokják, mert októberben Spanyolországba megyünk, mondjuk most nem Hamburgból indul a repülő, hanem Hollandiából, hiába no, szeretünk utazni.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.