Pillanatok, felejthetetlenek

Ahogy elterveztük, pontosan úgy is cselekedtünk. 24-én szépen négyesben megünnepeltük a karácsonyt. Mivel a fát már napokkal korábban feldíszítettük, így a lányok egész délelőtt apukájukkal játszottak, amíg én elkészítettem az ebédet. Hagyományosan minden évben kacsát sütök, egyrészt mindannyian nagyon szeretjük a kacsát, másrészt egy kacsából bőven marad annyi, hogy másnap amikor elindulunk haza, akkor még szendvicset is tudok csomagolni az útra. Délben elővettem a hollóházi étkészletünket, mert minden karácsonykor azt használjuk, megterítettem, kényelmesen megebédeltünk, délután ajándékozás, és ezután egyáltalán nem kezdtünk el csomagolni az útra. Teljesen nyugodtan töltöttük a délutánt, közösen megnéztük a Karácsony Artúrt, ami szintén hagyomány már. Nem szerettünk volna kapkodni, vagy hajnalban kelni, ezért pont úgy, mint tavaly, idén is foglaltunk szállást Prágában.

25-én reggel összecsomagoltunk, és elindultunk Prágába. Azért jó karácsonykor utazni, mert nincs forgalom, legalábbis nem akkora, mint amikor elkezdődik a szünet, és egész Németországból megindul hazafelé a tömeg, no meg Ausztriából is és ennek közös halmaza mind találkozik Magyarországon az M1-esen.  Egyszer épp elég volt ebből a partiból.

A Zuram már két hónapja lefoglalta a szállást Prágában, amiben maradtak kérdőjelek. Nem volt egyértelmű, hogy 3 ágy és egy pótágy lesz a szobában, vagy 3 ágy és egy gyerek a szülőkkel alszik, viszont a szálloda nem válaszolt erre a kérdésünkre. Többször megnéztük a szálloda honlapját, és arra a következtetésre jutottunk, hogy 3 ágy és egy pótágy. Teljesen időben odaértünk Prágába, ami nem volt nehéz, mivel semmiféle határidőt nem szabtunk magunknak. Megtaláltuk a szállodát, és gondolom nem nehéz kitalálni, hogy mindössze 3 ágy várt bennünket a szobában, ebből mondjuk legalább kettő összetolva. A lányok nem értették, a Zuram pedig lement a recepcióra, hogy valami nem stimmel, mert nincs pótágy. Amikor visszatért a szobába, közölte, hogy nem is lesz. A recepción megmutatták, hogy válaszoltak a levélre december 21-én, hogy csak 3 ágy van. Azt most hagyjuk is, hogy mennyire tisztességes 21-én válaszolni, mert ha még le is mondjuk a szállást, találunk-e másikat. A kérdés egyébként is elméleti, mivel a Zuram nem kapta meg a választ, miután visszaértünk is megnézte, de nem, nem kapta meg. Vagy ez a megoldás van, vagy az, hogy összecsomagolunk és indulunk tovább, vagy keresünk másik szállást. Több hiba is volt, egyrészt hol a manóban találnánk szállást december 25-én délután, másrészt továbbindulni is hülyeség, hisz azért álltunk meg Prágában, hogy ne kelljen rohanni, hajnalban kelni, vagy éjszaka utazni. Mindenki nézett rám kérdőn, de a megoldás adott volt, én a két lánnyal alszok az összetolt ágyon, a Zuram meg külön. Legalább az aludjon éjszaka, aki másnap is vezetni fog. Értem én, hogy 12 éves korig a gyerek alhat a szülőkkel, de ha már négy reggelizős kártyát adtak, akkor miért csak 3 ágyneműt, és törülközőt. Sebaj egy újabb látogatás a recepción megoldotta a kérdést, kaptunk ágyneműt, még két párnát és egy paplant, a törülköző elmaradt, de mivel fejenként kaptunk egy kicsit, meg egy nagyobbacskát, így elosztottuk.

A lányoknak nem annyira tetszett a dolog, mivel egyáltalán nem szoktunk együtt aludni, és kisebbik előre közölte, hogy nem tehet róla, de biztos fog nekem problémát okozni az éjszaka folyamán, minimum kétszer belém fog könyökölni vagy ilyesmi, de esküszik nem direkt csinálja, csak ő így alszik. Ez így is van, még a mai napig is időnként leesik az ágyáról, és volt már többször is, hogy púppal a fején ébredt, de nem emlékezett rá, hogy hogy szerezte. Mondtam nem számít, csak egy éjszaka. Amikor kicsik voltak sem jöttek át éjszakánként, csak ha rosszat álmodtak, de miután megnyugodtak, akkor is mindig kérték, hogy kisérjem őket vissza a saját ágyukba. Betegen, na igen az más, amikor betegek voltak, akkor aludtam velük, illetve nem aludtam, csak vigyáztam rájuk, de az más. Tartottak a közös ágytól, de meggyőztem őket, hogy semmi gond, csak egy éjszaka, ki fogjuk bírni, kisebbik persze, az örök optimista rávágta, hogy nem, márpedig de. Már két olyan szállást is tudok, ahol soha nem fogunk szobát foglalni Prágában.

Nagyobbik kedvéért bementünk a belvárosba, de mivel pont olyan volt, mint tavaly, így nagyjából csak sétáltunk egyet. Tavaly még elcsodálkoztunk rajta, hogy milyen sok ember van Prágában karácsonykor, most ez egyáltalán nem lepett meg. Prága szép, tavaly is az volt, hideg volt, ahogy tavaly is, nem is maradtunk bent sokáig. Vacsorázni sem maradtunk bent, mivel ahol tavaly vacsoráztunk, az a hely nem nyerte el egyformán mindenki tetszését. Visszamentünk a szállodába, majd elindultunk egy helyet keresni, ahol vacsorázhatunk. Nem vágytunk semmi különösre. A Zuram kinézett egy helyet, ami nincs messze a szállástól, viszont fogalmunk sem volt, hol van. Gyalog mentünk, hogy a Zuram is megihasson egy pohár sört. Mivel fogalmunk sem volt, hogy merre van a hely, telefonos segítséget vettünk igénye. A segítség, ha nem is tökéletesen de működött, mivel első körben találtunk egy igazi lepattant kocsmát. Nem mentünk be, mentünk tovább. Félénken megkérdeztem, hogy nyitva van-é a hely, ahová igyekszünk,  mire a Zuram annyit válaszolt, hogy: elméletileg. Nem szeretem ezt a szót. Semmire nem jó. Ebben a szituációban meg kifejezetten nem megnyugtató. Mentünk tovább, és találtunk egy újabb vendéglőt, de az se az volt. Volt mellette még egy másik is, de az meg zárva volt. Természetesen abba szerettünk volna menni, amelyik zárva volt.

Sebaj, irány vissza a szállásra, annak van saját étterme, ami nem is drága megpróbáljuk. A hotellel szerzett eddigi tapasztalataink alapján minimum bátornak mondanám magunkat, de a Zuram azon javaslatára, hogy üljünk ismét kocsiba, és menjünk be a városba, senki nem kezdett örömében ugrálni. A lányok is csak le szerettek volna végre már ülni és enni valamit. A hotelben megkérdeztük, hogy lehet-e még vacsorázni, és szerencsére 7-ig nyitva volt a konyha, és még csak fél 6 volt. Rajtunk kívül is voltak az étteremben, és nem úgy néztek ki, mint akik rosszul vannak, szóval mi veszteni valónk lehet. Az étlapon mindenki talált magának megfelelőt. Nagyot csalódtunk pozitív értelemben, mert minden nagyon finom volt, és friss. Ugyan csak üveges sör volt, de semmi gond, az is jól esett, mind a kettő, fejenként. Talán annak a hatására, hogy túltettük magunkat az ágy problematikáján, vagy azért mert örültünk, hogy enni kaptunk, és jó volt, de végigviháncoltuk a vacsorát. Normál esetben megkértem volna a családtagjaimat, hogy viselkedjenek rendesen, vagy legalábbis nevessenek halkabban, de mivel mire megkaptuk az ételünket már egyedül voltunk az étteremben, így hagytam, sőt.

Az éjszaka, nos igen. Túléltük, bár kisebbik reggel azt ecsetelte, hogy jó, tudja azt beszéltük, meg, hogy túléljük, de ő igazából nem. Tény, nem sokat aludt, én sem, senki sem, de ez nem csupán a kényelmetlen ágynak köszönhető, hanem az éjszaka mulatozó, ajtót csapkodó, röhögő, hangoskodó egy busznyi ukránnak is. Mondjuk nem énekelte, és már ez is valami. Hajnal kettőig bírták, mi meg velük. Ezután már épp elaludtam, amikor kisebbik édesen megütögette a karomat, és felébresztett. Kipattant az ágyból és közölte velem, hogy:-Vissza kell adnunk! – nem értettem mire gondol, az ukránoknak a bulit, vagy mi? És folytatta:-Vissza kell adnunk!- jó vissza, de mit, még mindig tanácstalan voltam és nem azért mert félig aludtam. Kérdésemre csak azt a választ kaptam, hogy azt nem tudja, de mindjárt átgondolja. Javasoltamra, hogy tán ha visszafeküdne, és aludna, csak annyit reagált, hogy:-jajj de hülye vagyok, csak álmodtam. Visszafeküdt és aludt tovább. Azért nem gyanakodtam elsőre, hogy valójában alszik, mivel előtte felkelt, mert minden áron tudni akarta mennyi az idő, és megkereste az óráját. Akkor tényleg ébren volt.

A lényeg, hogy túléltük az éjszakát, és nem jót, de aludtunk. Ráadásul meleg volt a szobában, és valami üzem mellett volt a hotel, vagy nem tudom mi, de egész éjjel zúgott valami. Mindegy, elindultunk Szegedre.

A forgalom teljesen jó volt, habár nagyobb, mint amire számítottunk, lehet többen ellopták az ötletünket és csalnak a karácsonnyal. Idén is megállapítottuk, hogy az M1 több mint katasztrofális állapotban van, és még mindig divat táblával javítani a kátyúkat. Hát kérem, pár éve még a cseh autópályák néztek így ki, de mivel azt folyamatosan felújítják, így a magyar szép lassan rosszabb állapotba kerül.

Nagyon jó hazaérkezni, mindig nagyon jó. Nem csak a család miatt, én szeretem Szegedet is, annak ellenére, hogy zavar, hogy egy csomó minden pusztul és hagyják, vagy, hogy olyan kreatívan vezetnek az emberek, amit szinte sehol máshol nem tapasztalok, azért mégiscsak életem jelentős szakasza a városhoz kötődik, és a nosztalgia már csak ilyen, az ember egy csomó szépre emlékezik, és ezek az emlékek színezik ki a fekete-fehér fényképeket. Persze már évek óta nem Szegeden élünk, és sikerül úgy végig barangolni a várost, hogy nem találkozunk ismerőssel, de akkor is szeretek sétálni a városban, sőt még villamosozni is.

Mivel most két napra érkeztünk, így nem fért bele sem séta, sem villamosozás, sem  mozi, sem barátok, az fért bele amiért mentünk. A karácsony. A családdal együtt töltött idő. Első nap a Zuram szüleivel és nagymamájával ünnepeltünk. Ebéd, beszélgetés, ajándékok, színtiszta nyugalom, megismételhetetlen pillanatok. Csak, hogy egyet említsek, kisebbik imád varrni, ezért kapott a Mamáéktól egy varrógépet, anyagokat, varrós készletet karácsonyra. Tata szépen kitanulmányozta a varrógépet, és elkezdte tanítani kisebbiket varrni, ott dolgoztak a varrógép mellett, persze nagyobbik is figyelte a műveletet, az a kép, ahogy kisebbik figyelt, varrt, Tatája türelemmel tanította, na az a kép mindig megmarad, illetve még egy, Mama arca, amikor kibontotta az ajándékot, amit nagyobbik készített neki, egy gyertyatartót, modellgyurmából. A gyertyatartó egy Huskyt ábrázol, és direkt a Mamának készítette, tudván, hogy ez mennyit jelent majd neki. A Mama pedig ezt tudta, és rá is volt írva az arcára, hogy milyen sokat jelent neki, ezekért a pillanatokért éri meg hazautazni, és még ha pár nappal később is, de karácsonyozni.

Estére volt egy szuper program, ahogy tavaly, úgy idén is kaptunk színházjegyeket, és most a lányok is jöttek velünk. Az Ifjúsági Házban, vagy rövid nevén az IH-ban volt A miniszter félrelép, parádés szereposztásban. Kicsit mellbe vert a gondolat, hogy utoljára az IH-ban talán a gólyabálomon voltam, amit ki sem számolok, hogy hány éve volt, de meséltem a lányoknak, hogy akkor anya állt a  színpadon, mert elő adtunk valamit, amiben én is részt vettem. Pont nem érdekelte a lányokat, de mindegy. Valahogy nem igazán tudják elhelyezni időben, térben, hogy milyen volt az, amikor a szüleik gyerekek, fiatalok voltak. Az előadás több, mint szuper volt, többször is sírva röhögtem, nem, nem nevettem, ez annál több volt. Nagyobbik ült mellettem, és ha ki lett volna sminkelve, a darab végére rajta sem maradt volna festék, de nem, 13 évesen még nem kell smink, így csak a könnyeit törölgette. Kisebbik nem biztos, hogy minden poént fogott, de a legtöbbet igen, és a végére, már nem csak azt kérdezgette tőlem, hogy jól vagyok-e, hanem ő is nevetett velünk.

Másnap a szüleimmel ünnepeltünk, igaz délelőtt még volt egy feladat, a dédimamától kapott karácsonyi pénzt el kellett költeni, ami annyit tesz, hogy körözni kell az Árkádban és türelmesnek lenni. Előbbi, megvolt, utóbbi gyorsan fogyott. Végül sikerrel zárult a történet, és csak egy plüssállattal lett több, mint eddig volt. Hurrá! Az nem épp karácsonyi, hogy a kávézóban elfelejtették a rendelésemet, és még bocsánatot se kértek, de legalább kávét kaptam, nem nem ültünk be egy kávézóba, azzal nem húztam volna az időt, ez amolyan sétálós kávé volt, de végül a kocsiban ülve hazafelé ittam meg.

Ebédre hazaértünk anyuékhoz, és a szokásos menetrend, ebéd, ajándékozás. A felejthetetlen pillanatok. A négy unokatesó végre újra együtt, és hiába a viszonylag nagy korkülönbség, valami hihetetlen jól elvannak. A fölnőttek eleinte két pártra szakadva beszélgetnek, nők a konyhában, férfiak a szobában, majd a két tábor egyesül. Pont mint gyerekkoromban. Húzzuk egymást, nevetünk, emlékezünk, sajnáljuk, hogy ritkán jön ez össze, és most is csak kevés ideig tart. Nővéremék lassan elköszönnek, így a lányok is elcsendesednek. Anyukám elővesz egy dobozt, melyben levelek vannak, amiket én kaptam, régen, még amikor nem e-mailt írtunk egymásnak. Egyik-másik levél akár 30 éves is. Olyan képeslapok, amiket nagymamám, nagypapám, dédim írt, ők már rég nincsenek közöttünk, valami hihetetlen érzés kézbe venni, olvasni ezeket a lapokat. Hirtelen ötlettől vezérelve lefényképezem a levélhalmot, és feltöltöm a facebookra, megjelölve egy-két embert, akiktől ezeket kaptam. Ígéretet teszek arra, hogy aki megírja a címét, annak küldök egy lapot. Két címet is kaptam rövid időn belül, így leveleket fogok írni, nem is csak lapot, igazi levelet. Szeretek írni, kézzel, géppel, mindegy, jóban vagyok a szavakkal.

Időben fekszünk, mert másnap hajnalban már indulunk is vissza. Muszáj hajnalban, mert visszafelé nem alszunk meg, és jó lenne világosban hazaérni.

Hajnalban indulunk, a búcsú mindig nehéz, könnyes. Az út hazafelé hosszú, de szerencsére, csak a magyar szakaszon esik a hó, Szlovákiában már süt a nap, és ez kitart végig. Ettől még fárasztó, de haladunk, és rekordidő alatt haza is érünk, mindössze 10 óra. Itthon pedig megint csak jó, magunkkal hoztunk néhány felejthetetlen pillanatot, amikért elmegyünk jövőre is.

 

Reklámok

Kiskarácsony, nagykarácsony

Nem volt karácsonyi hangulatom, egyáltalán nem, a Zuramnak sem, ezt többször is megvitattuk, az okokat is, hogy miért is lehet ez. Először is októberben, az őszi szünetben Spanyolországban őszöltünk, lábunkat a 24 fokos tengerben áztatva (erről még írni fogok), így fejben valahogy kicsit elcsúszott ez a karácsonyos dolog. Másodszor, nem is tudom, valahogy mindig nagyon sűrű az év vége, a Zuramnak sokkal több munka szaladt össze, mint az elmúlt években, már meg is jegyeztem, hogy kezdi közelíteni a magyar trendet. Azután itt van még az éves rutin kérdések megválaszolása: kinek mi legyen az ajándék? mennyit szánunk az ajándékokra? haza menjünk-e karácsonyra?.

Amikor kiköltöztünk is tisztában voltunk vele, hogy talán az egyik legnehezebb dolog a család hiánya lesz, valamint a családdal, barátokkal való kapcsolattartás. Lassan 5 éve élünk Németországban, de ezek a dolgok csak nem akarnak egyszerűsödni. Nem panaszkodhatom, mert maradtak barátaink, nem tudunk úgy hazamenni, hogy ne legyen probléma beosztani az időt, hogy kivel, mikor, hogyan, hol találkozunk. Jófejek vagyunk, na, de jófejségünk ellenére sem sikerül mindig amit szeretnénk. Karácsonykor meg aztán végképp esély sincs semmire.

A haza menjünk-e karácsonykor nem egy bonyolult kérdés, mivel ha megtehetjük anyagilag, az időnkbe belefér, akkor nincs az a racionális érv, ami meggyőzhet arról, hogy ne induljunk el. Na jó, talán az időjárás.

Az út hosszú, és mivel mindenki elindul hazafelé, így a forgalom is borzalmas. Volt már rá példa, hogy a magyar határtól a Pestig tartó út 3,5 órásra sikeredett. A téli szünet nem olyan hosszú, a Zuram rendszerint január 2-án már dolgozik, így nem is tudunk pár napnál tovább maradni. Két nap az autóban, egy másik 2 napért, amit otthon tudunk tölteni – szintén nem egy plusz az elinduljunk-e listába. Az időjárás bármilyen lehet az út során, lehet, hogy napfényes jó időben indulunk el, de Prága környékén már szakad a hó, Pozsonynál az eső, és Szegedig minimum köd van. A német autópályákon még hellyel-közzel tudnak is viselkedni a közlekedés résztvevői, azonban ezt egyáltalán nem tudom elmondani a cseh és a magyar szakaszról, a szlovák teljesen rendben van. A magyar autópályák, nos igen, sajnos azt kell mondanom, hogy a legrosszabb, mindig a magyar szakasz, és nem feltétlen a sok külföldi rendszámos autó miatt. Legutóbbi utunk során apró statisztikát vezettem, és az összes türelmetlen jobbról előző, villogó mind magyar rendszámos volt. A cseh szakaszon pedig annyi az autópálya javítás, építés, hogy gyakorlatilag örülünk, ha 80-al tudunk haladni.

Próbáltunk pár verziót, elindultunk rögtön a suliszünet kezdetén, mentünk éjszaka vagy épp indultunk korán reggel is, de soha sehogy nem jó. A visszafelé út, az ugyanez, csak annyival tudjuk még nehezíteni a témát, hogy maradjunk-e szilveszterre, vagy sem. Volt már, hogy maradtunk, volt, hogy nem. Előbbi kegyetlen, ha az ember csupán pár óra alvás után indul el, még akkor is, ha váltva vezetünk. Tehát amitől leginkább feláll a szőr a hátunkon, az az út.

A karácsonnyal nincs probléma, azt szeretjük, meg a családunkat is, így egészen érzelmi alapon döntünk, és indulunk haza karácsonykor. Kipróbáltuk az itt maradunk verziót is, de akkor meg nem érzi magát az ember jól karácsonykor, tudván, hogy a családdal kellene lenni, arról nem is beszélve, hogy lányaink számár egyáltalán nem opció a maradunk változat, mivel ők mindenképp szeretnének a nagyszüleikkel, az unokatesókkal, keresztanyuval – apuval lenni karácsonykor. Tehát megyünk.

Persze hogy megyünk. Amikor én gyerek voltam is mentünk, a mamámhoz. A mamám egy tanyán élt, egyedül, és természetes, hogy nem szerette volna egyedül hagyni őt senki, anyu sem, és a testvérei sem. Akkoriban nekünk volt egy narancssárga zaporozsecünk, beültünk és elindultunk. Később történt egy autó upgrade, lett nekünk Dacia, és azzal is elindultunk. Szerettem ezeket az utakat. Nővéremmel ültünk hátul, és amíg világos volt anyu felolvasott nekünk, énekeltünk, mondókáztunk, de amikor sötét volt, akkor számoltuk a karácsonyfákat. Ahogy mentünk a falun keresztül, az egyik oldal volt az övé, a másik az enyém, és számoltuk, hogy ki hány karácsonyfát lát, nem mintha lett volna nyertes, vagy vesztes. Szerettük nézni a sötét házakból kilátszódó karácsonyi fényeket, a meghitt hangulatot. Nekünk is megvoltak a hagyományaink. Amíg apu befaragta a tartóba a fát, anyu főzött, addig én és a nővérem kötöztük a szaloncukrot, válogattuk a díszeket. Tálba pakoltuk a narancsot és vagy banánt, ha épp lehetett kapni, vagy ha jutott, mert néha hiába lehetett kapni, nem volt elég, hogy minden családnak jusson, de volt olyan is, hogy nővéremmel mind megettük és karácsonyra már nem maradt, de anyu egyáltalán nem volt mérges ezért. Meglátogattuk mamámat, nála mindig igazi gyertyák voltak a karácsonyfán, amiket persze soha nem lehetett meggyújtani, mert az veszélyes, de mindig lehetett kenyeret pirítani a sparhelt tetején, ami viszont nagyon finom volt.

Amikor hazaértünk is mindig nagyon meghitt volt, dacára annak, hogy milyen hideg volt a lakásban, sötét volt, és nem kapcsoltunk villanyt, csak a karácsonyfán lévő fényfüzér világított. Anyu beültetett nővéremmel bennünket az ágyra, de nem vehettük le a kabátot, emlékszem volt, hogy annyira fáradtak voltunk, hogy csak eldőltünk az  ágyon, sapkában, kabátban és elaludtunk. Apu ment a pincébe olajért, és begyújtott az olajkályhába, mire felébredtünk, már mindenütt jó meleg volt. Karácsony napján, és másnapján általában vendégeink voltak, anyu testvérei, a saját családjukkal. Egy pici lakásban laktunk egy két és fél szobásban, a fél szoba inkább csak negyed volt, de mégis elfértünk.

Számomra is talán pont ezért nagyon fontos, hogy meglegyenek a karácsonyi hagyományaink, hogy amikor a lányok felnőttek lesznek, pont olyan jó szívvel tudjanak visszaemlékezni, ahogy én is. Tudom, hogy elég sok dolgot nem lehet kialakítani, hanem csak úgy jön magától, és valahogy megragad, de azt is tudom, hogy milyen sok múlik rajtunk, szülőkön. Amikor Pesten laktunk is ki kellett alakítani a szokásainkat, hogy melyik nap hol leszünk, no meg persze én is ragaszkodtam ahhoz, hogy csak négyesben is legyen karácsonyozás. Apa, anya, gyerekek. Ki is alakult minden szépen, és nem is nehéz úgy szokásokat kialakítani, hogy mindenki igazodni próbál a másikhoz, hogy mindenkinek jó legyen. Ezután kiköltöztünk, és alakíthattunk ki mindent előröl, bátran mondhatom, hogy ez nem a második karácsonyunk, de még mindig nem vagyok benne biztos, hogy ez a végleges verzió.

Ismét csak ragaszkodom, ragaszkodunk a csak négyesben apa, anya, gyerekek karácsonyhoz, ahhoz, hogy legyen karácsonyfánk, hogy tartsunk valamennyit a már kialakult hagyományainkból, fadíszítés, sütés, főzés, ajándékozás, együttlevés. Ennek a napja pedig 24-e. Kicsit engedtünk a hagyományokból, rugalmasan állva a dologhoz, és idén már megengedtük, hogy a lányok pár nappal hamarabb feldíszítsék a fát, hiszen, ha csak 24-én, akkor mindössze egy napig nézegethetik a karácsonyfát, hiába áll még a fa januárban is, az nem olyan. A karácsonyfadíszeink régiek, a fánk finoman szólva is több stílust fog össze. Ugyanúgy lehet találni a fán szalmából készült díszeket, mint rózsaszín ugró szarvast, angyalokat, kis fa figurákat, de még Pesten az óvónéniktől kapott WC-papír gurigából készült angyalokat is őrizzük. A lányok által készített asztali díszek, már igen szárazak és barnák, de még sincs szívem a kukába száműzni a díszeket, hisz a lányok készítették, és minden évben örülnek, hogy még mindig megvannak. A Zuram ugyan szóvá tette, hogy azt az eredetileg zöld, mára már inkább barnás színű koszorút, ki kellene dobni, de mondtam, hogy dobja, ha  meri, mert azt a lányok készítették. Nem merte. A bejglit is sokkal hamarabb megsütöttem, annyival hamarabb, hogy már meg is ettük. Egy fél napot eltöltöttünk mézeskalács készítéssel, elkészült a mézeskalács házikó is. Ajándékok pedig már december közepén be voltak csomagolva.

Megkezdtük a ráhangolódást is az ünnepre, igyekeztünk kimenni a karácsonyi vásárba, többször is, hogy némi forralt borral melegítsük fel magunkat. Elmentünk az Autostadtba is korizni. Idén elég drágán mérik a forralt bort, de azért pár bögrével belefér, na nem egyszerre. A lányok megették az idei kürtőskalács adagjukat. Kicsi a világ, de keresztlányom barátnője, jelentkezett otthon kürtőskalács árulási munkára Németországba, és ide osztották be, így őt is meglátogattuk.

A család is rugalmasan áll a kérdéshez, mármint ahhoz, hogy hazamegyünk, és mivel csak 25-én indulunk, ellenben csak 26-án érkezünk Magyarországra, így  kis csalással el van csúsztatva a karácsony, de legalább együtt ünneplünk 27-én és 28-án, hogy azután 29-én mi indulhassunk is vissza. 25-én Prágában alszunk, és bár a Zuram és én azt beszéltük, hogy kihagyjuk a prágai belvárost, nagyobbik épp ma közölte, hogy alig várja, hogy Prágában megnézzük a karácsonyi vásárt, mert idén valamiért imádja a karácsonyi vásárok hangulatát, és az egész felhajtást. Szóval nem ússzuk meg. Szerintem Maja (keresztlányom barátnője) tett valamit abba kürtőskalácsba, ami elvarázsolta a gyereket. Azért 29-én indulunk vissza, hogy 30-án tudjunk valamennyit pihenni és készülni a szilveszterre.

Végül pedig nagyon boldog karácsonyt kívánok mindenkinek! Pont olyat, amilyenre vágyik, családdal, barátokkal, vidám, meghitt hangulatban, finom ételekkel, jó italokkal, pihenéssel!

25991388_2123313601015743_416101478_o

 

 

Karácsonyi hangulatban

Közhelyes, de tény, hogy nagyon gyorsan telik az idő. Ismét december, karácsony, szilveszter és már itt is van 2015. Idén nem mentünk haza a téli szünetben. Életemben először nem töltöttem együtt a karácsonyt a szüleimmel. Nem jó, de szerencsére novemberben meglátogattak bennünket, így legalább akkor együtt voltunk pár napot. Soha nem gondoltam volna, hogy nem hetekben, hanem hónapokban mérem az időt, azt az időt amíg találkozhatok a családommal. De nagyon előrerohantam igazából a karácsonyi ráhangolódásról szerettem volna írni.

Nem feltétlen a karácsony a kedvenc ünnepem, de az is lehet, hogy nincs is kedvenc ünnepem és kötözködős vagyok, mindenben találok valamit ami nem tetszik. Idén azonban elhatároztam, hogy korán elkezdem a készülődést a karácsonyra, hogy mire elérkezik az ünnep teljesen ráhangolódjak. Így is tettem. Egyáltalán nem zavart, hogy az üzletek már októberben karácsonyi lázban égtek, és ahányszor olyan üzletben jártam, mindig vettem a lányoknak valamilyen apróságot a fa alá. Nem sűrűn járok nem élelmiszerboltban, úgyhogy nem napi szinten kell ezt elképzelni, és tényleg apróságokról beszélek.

Soha nem vettem gyertyát és gyújtottam meg a házban mivel a Zuram nem szereti, ugyanis amikor elfújjuk a gyertyát, idézem: ” tele lesz égéstermékkel a ház”. Most nem érdekelt ez a nyafogás, és vettem gyertyákat, méghozzá illatosat, nem is akármilyen illatot választottam, hanem mézeskalácsost, még mézeskalács illatú illóolajat is vettem a párologtatóba, hogy ezzel is fokozzam a hangulatot. A Zuram meg is jegyezte, hogy mennyire csodálkozik rajtam, mert ő úgy tudta, hogy nem szeretem a gyertyát… én meg úgy, hogy tele lesz égéstermékkel a ház, de ez mindegy is. Jó volt ezt tisztázni ennyi év után.

Vettem karácsonyi hangulatú WC-papírt is, na ezt így leírva látni szörnyű, de lehetett kapni Mikulás mintást, és rénszarvasost is, jajj még szörnyűbb így leírva, de vettem mindkét fajtából biztos, ami biztos. December elején sütöttük az első adag mézeskalácsot, majd kis időre rá a másodikat is, mert habár itt nem tartanak névnapot, de kisebbiket ez nagyon nem érdekelte, így nevének napja alkalmából vitt be egy nagy doboz mézest. Sütöttem egy adag bejglit is, aminek nagy részét elajándékoztam. Itt is sütnek hasonló süteményt, de diósat nem. Diót nem is nagyon lehet kapni, inkább mogyorót, vagy mandulát. Vettem egy adag diót, de nem volt finom, konkrétan avas volt, még szerencse, hogy édesanyám hozott otthonról, így az került a bejglibe. Mákkal nem volt gond, mert azt lehet kapni, még ha csak kis kiszerelésben is, de lehet és a származási helye Magyarország volt annak, amit vettem, tehát hazai mák került a bejglibe. Karácsonyra azután sütöttem még egy adag bejglit, akkora már elfogyott a mák az üzletekből, két boltban sem volt, de szerencsére volt még itthon egy csomaggal.

Természetesen kinyitottak a karácsonyi vásárok is. Tavaly Hannoverben és itt helyben Wolfsburgban voltunk, idén nem szándékoztunk Hannoverig menni. A Zuram a minden héten ment valamilyen céges összejövetelre, volt, hogy étterembe, volt hogy valamelyik karácsonyi vásárba mentek a kollégákkal. A karácsony benne volt a levegőben. A tervem bejött, sikerült ráhangolódni. Az ajándékokat is gyorsan lerendeztük, mivel nem szeretünk az utolsó pillanatban rohangálni, így gyakorlatilag december elsejére mindenkinek megvettünk mindent, már csak csomagolni kellett.

Lányaim is ügyesen megoldották a kérdést, a Freizeitheimban idén is volt ajándékkészítő műhely, ahová elmentek és egy hatalmas dobozzal tértek haza, ami tele volt a családtagoknak szánt dolgokkal. Az összes zsebpénzüket itt költötték el, és nagyon büszkék voltak magukra, hogy egyedül intézték az ajándék kérdést. 0,5-1 EUR között mozgott egy-egy tétel. Készítettek gyertyát (tudom, tudom égéstermék), mécsestartót (még mindig égéstermék), gyertyatartót (ettől az égéstermék dologtól sose szabadulunk), angyalkát, festettek konyharuhát, csináltak fürdőgolyót, befőttesüvegbe félkész sütit (mármint a száraz hozzávalókat berakták egy üvegbe és mellékelték hozzá  a receptet), volt még kulcstartó készítés is, meg még jó pár dolog, amire nem is emlékszem, mert nem voltam ott, a kész dolgokat meg nem nagyon akarták megmutatni, mivel abból szándékoztak minket is megajándékozni. Nálunk nem a Jézuska hozza az ajándékot, mi egymást ajándékozzuk meg.

Idén is elmentünk a helyi karácsonyi vásárba, ahol meglepetésünkre árultak kürtős kalácsot, méghozzá magyarok. Kicsit beszélgettünk is, persze vásároltunk is, mert lányaink imádják ezt a csemegét, de értelemszerűen itt elég ritkán jutnak hozzá. Azután meg kiderült, hogy erősebb volt a nosztalgia, és meg sem ették, de kárba nem veszett azért.

Az iskolából ismét érkezett az értesítő, hogy karácsonyi koncert lesz, és kérik beleegyezésünket, hogy a gyerek részt vehessen rajta. Tavaly kicsit elszúrtuk, mert nem tudtuk mi ez az egész, és nem írtuk alá a papírokat, szerencsére a bénázásunk ellenére felléphettek a lányok. Idén egyből aláírtuk a papírokat, nehogy lemaradjanak. A lányok elég titokzatosak voltak, csak annyit árultak el, hogy járnak próbálni, és tanulják a dalokat, és minden másnap megígértették velünk, hogy biztos, de biztos elmegyünk. Idén is december 5-én volt a koncert, így külön izgalmas volt, mert nem csak felléptek, de még a Mikulást is várni kellett. Csizmapucolással, nagy izgalommal.

A koncert napján hazajöttek az iskolából, nagyobbik nagyon, nagyon izgult, mert a próbára nem ment el az a gyerek, akinél a dob lett volna, és ő kapta meg a dobos szerepét. Lehet nem szép dolog, de én is szorítottam, hogy nála legyen a dob, és az a gyerek ne menjen el a koncertre.

Abban, hogy kiköltöztünk az is nagyon jó, hogy a Zuram munkája sokkal kiszámíthatóbb, nem kell azon idegeskedni, hogy el tud-e jönni egy-egy ilyen eseményre. Mindig el tudott eddig még  jönni, soha nem volt gond belőle. Ehhez az is hozzátartozik, hogy péntekenként már délután háromkor, legkésőbb négykor hazaér, és mivel a koncert pénteken volt, be voltunk biztosítva.

Tavaly még nem tudtuk mire számíthatunk, mi lesz, de idén azért már sejthető volt, hogy énekelni fognak. Odértünk a templomba. Jó korán indultunk, hogy biztos az első sorokban kapjunk helyet, de ez idén sem jött össze, a templom már tele volt. Azért leültünk, és a lányok már el is tűntek, hogy megkeressék a barátaikat. Meg is találták, időnként odajöttek és megkérdezték, hogy nem baj-e ha nem velünk vannak. Nem baj, sőt nagyon örültünk, mivel tavaly még a mi kezünket szorongatták, és bizonytalanok voltak.

Idén is hasonló volt a forgatókönyv, mint tavaly. Felléptek az évfolyamok együtt, de voltak különböző egyéni produkciók is. Mivel az iskola egyesült egy másik iskolával, így onnan is érkeztek fellépők, főleg hangszeres bemutatókkal. Nagyobbiknak szerencséje volt, ő kapta meg a dobot, körbeszaladta a szája a fejét, annyira boldog volt.

Tavaly még szokni kellett, hogy egy evangélikus templomban hallgatjuk a Jingle Bellst spanyolul, de mára ezt már teljesen megszoktuk. Nagyobbik egyik osztálytársa zongorázott, de most volt egy csapat gyerek gitárral ők angolul énekeltek. Azért voltak dalok németül is. Kisebbik és nagyobbik is egyaránt kétszer állt színpadra, németül és spanyolul is énekeltek. Nem gondoltam, hogy sikerül meglepni, pedig de. A másik iskolából fellépett egy fiú, aki zongorázott. Karácsonyi dallal kezdett, majd váltott és elkezdte játszani a Hava nagilát. Tulajdonképpen miért is ne lehetne egy német evangélikus templomban a karácsonyi koncerten egy héber dalt játszani? A címe egyébként is azt jelenti, hogy örvendezzünk! A srácnak volt a legnagyobb sikere, hatalmas tapsot kapott.

Nagyobbik és az osztálya, vagy inkább az évfolyam ezt a dalt énekelték:

A Hava nagila, a hangulat kedvéért:

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

 

Téli szünet

Terveink szerint el is indultunk Magyarországra, hogy otthon töltsük a karácsonyt. A téli szünet hossza pontosan megegyezett az otthoni szünetével, nem úgy, mint az őszi, vagy tavaszi szünet esetében. Azt, hogy nálunk mikor van szünet egy nagyon okos kis táblázatból tudhatjuk meg:

http://www.schulferien.org/Kalender_mit_Ferien/kalender_2014_ferien_Niedersachsen.html

Itt kiválaszthatjuk, hogy melyik tartomány, mely évére vagyunk kíváncsiak, így előre tudjuk, hogy 2015-ben hogy fog alakulni a nyári szünet. A téli szünet nem volt hosszú, eredetileg úgy terveztük, hogy szilveszterre már visszautazunk, de némi rábeszélés hatására mégis Szeged mellett döntöttünk. A visszautat így csak január 3-ára terveztük.

A téli szünettel az a baj Németországban, hogy az összes tartományban egy időpontban kezdődik, és ér véget. Nem igazán új információ az, hogy ez bizony egy nagy ország, és ebben a nagy országban rengeteg vendég munkás fér el, akik bizonyos ünnepekre hazamennek. Őszi szünet, tavaszi szünet nem gond, mert tartományonként más és más, így nem egyszerre indul meg a tömeg, na de a téli! Az egész országból egyszerre indul meg a tömeg. A tömeg nem is túl jó szó, inkább valami emberáradat. Naponta változtattuk a véleményünket azzal kapcsolatban, hogy mikor induljunk. Induljunk-e el már pénteken délután, vagy inkább szombaton, vagy vasárnap? A péntek mellett szólt, hogy ha pénteken indulunk, akkor talán nincs akkora tömeg az autópályán, mert mindenki szombaton megy, de akkor meg éjszaka kell utazni. Szombat mellett semmi ép érv nem volt, csak annyi, hogy ha ezt a napot találjuk a legalkalmasabbnak, akkor van egy nyugodt négyesben eltöltött karácsony esténk, mielőtt nekivágnánk az útnak, plusz mivel a lányok PSP-t kaptak karácsonyra, így gondoltuk, hogy játszhatnak vele az úton, akkor talán gyorsabban telik az idő. A vasárnap fel sem merült komolyan. Végül úgy döntöttünk legyen szombat.

Hajnalban el is indultunk, sötét volt, és hideg, de legalább nem esett a hó. Minden rendben ment. Egyáltalán nem volt forgalom, amit nem tudtunk mire vélni, hisz nem erre számítottunk. Sokan elmentek már a hét elején, ezt tudtuk, mert jópár gyereket kikértek az iskolából arra a hétre. Elértük a német-cseh határt, átmentünk egy alagúton és nagyon meglepődtünk, mert a napsütéses idő eltűnt az alagút végén, és ott már bizony hó is volt, és remek tejköd, de mivel nem volt forgalom, így lehetett haladni, rekordidő alatt értük el a szlovák határt, majd a magyar határt is. A magyar részen azonban, már amikor ráláttunk az autópályára láttuk, hogy gáz van. Az autópályán állt a forgalom. Nem, nem egyszerű dugó volt, hanem iszonyat nagy. Meg kellett állnunk autópálya matricáért, és alig jutottunk ki a benzinkút parkolójából. Nem volt egyszerű, az m0-ást 3 óra és 40 perc alatt értük el. Minden sáv tömve autókkal, időnként persze egy-két jobbról előző, mondhatnám, hogy jajj de rémesen vezetnek ezek a külföldiek, és majd lelöktek az útról, de nem, a jobbról előzők és tolakodók jó része magyar rendszámos autóval rendelkezett.

Elértük az m0-ást, amire nem lehetett felhajtani akkora sor volt, a rendőrök a régi egyesről nem engedték fel az autókat. Közben Gergő próbált tájékoztatni bennünket telefonon, hogy merre lehetne haladni, de gyakorlatilag semerre. Mivel a 0-ást kihagytuk, és átvágtunk a városon így spóroltunk egy csomó időt. Ezt onnan tudjuk, mivel az az autó akinek a rendszámát közel négy órán át bámultuk az autóból beállt a 0-áshoz, az nagyjából Kistelek környékén előzött meg bennünket az m5-ösön. Ott sem száguldoztunk, mivel a családunk érzékenyebb, mások szerint hisztisebb tagja (én) megkérte a másik tagot, hogy ne menjen 120-nál gyorsabban, mivel nem sietünk sehova, mások viszont igen, és kétszer le is akartak lökni az útról, annyit meg nem ér. Zuram tolerálta a kérésemet, így szépen lassan leértünk Szegedre.

Ha valakiben felmerült volna a kérdés, hogy mégis honnan volt annyi autó az m1-en, amikor egészen a határig nem volt forgalom, akkor a válasz nagyon egyszerű, a többség Ausztrián keresztül közelítette meg Magyarországot. Németország több részéből is egyszerűbb hazajutni Ausztrián, mint Csehországon keresztül, arról nem is beszélve, hogy a “kiváló” minőségű cseh utak helyett is sokan választják az unalmas osztrák autópályát. Annyi biztos, hogy máskor inkább várunk egy vagy két napot, és csak akkor indulunk el. Bár amilyen szerencsénk van, tök mindegy. Szerencsére a szüleim pálinkával vártak.

Annyian vagyunk ebben a helyzetben, hogy menni kell, el kell indulni haza, otthonról. Az autópályán, mindenki a saját maga történetével hátterével, kényszerből, kalandvágyból, új, jobb élet reményében teszi meg a kilométereket. Egész jó kis európai filmet lehetne ebből kerekíteni, ezeket az embereket, családokat, ha jobban élnek, ha kevésbé, sok dolog köti össze. Teljesen mindegy, hogy ki honnan jött, a lényeg, hogy egyformán boldogulni szeretne egy számára idegen országban. Keresztül kell menni bizonyos dolgokon ahhoz, hogy az emberek vágya teljesülhessen, mert cél nélkül, csak úgy nem hiszem, hogy sokan elindulnak. Persze ez a sok ember, és család nagyon sok mindenben különbözik is egymástól, anyagi helyzet, vallás, bőrszín. Egész biztos, hogy jó film, vagy akár dokumentum film sorozat készülhetne ebből.

A téli szünet, a karácsony és a szilveszter is gyorsan eltelt. Gyorsabban mint gondoltam. Szerencsére egyáltalán nem tört még rám honvágy, amióta itt élünk Németországban, mégis valahogy annyira jó volt otthon lenni. Elmenni moziba, találkozni a barátokkal, élvezni a 24 órás gyerekfelügyeletet, ráadásul az elmaradt bürokratikus tennivalókat is sikerült elintézni, ami innen Németországból eléggé nehézkes, igaz ehhez fel kellett mennünk Pestre, de eltöltöttük valahogy az időt. Elmentünk Edináékkal a lányok kedvenc éttermébe a Trófeába.

A lányok remekül érezték magukat, a nagyszülők, nővéremék mindenki kellőképpen sokat foglalkozott velük ahhoz, hogy úgy érezzék a világ körülöttük forog, ami így is volt. A barátaink eljöttek Pestről Szegedre szilveszterezni, előre megvettük a jegyeket egy buliba, és a szüleim bevállalták a lányok barátnőit bulizni, így nekik privát szilveszteri bulijuk volt. Megkockáztatom, hogy jobban érezték magukat, mint mi. Annyira jó, hogy anyuékat simán rá lehet venni ilyesmire, csak úgy, mint arra, hogy reggel 7-kor nekiálljon édesanyám palacsintát sütni a lányoknak, mert valamelyikük kitalálta, hogy azt enne reggelire.

Mi is nekiláttunk már délután ünnepelni, elmentünk a sétáló utcára, beültünk egy cukrászdába, azután megérkeztek Viktorék is, akik hoztak magukkal egy kis pezsgőt, azt is meg kellett inni, de a puncsot is meg kellett kóstolni. Összetalálkoztunk Zuram szüleivel is, akik bringával voltak, ami Gergőnek nagyon tetszett, így vidám hangulatban tekert össze-vissza a Széchenyi téren. Előtte még találkoztunk 3 fiatallal, két lánnyal és egy sráccal, akik ingyen ölelést osztogattak, szegények, kaptak is, szerintem lehet voltak pillanatok, amikor kicsit bánták, hogy ilyesmi eszükbe jutott. Főleg a srác nem számított arra, hogy két 40 körüli pasi teljes lelkesedéssel, erőből ölelgeti őt perceken keresztül.

Érdekes dolog ez, az ember elköltözik 1000 km-rel távolabb az otthonától, és eleinte sem itt, sem ott nem érzi otthon magát, aztán amikor lecsendesednek a dolgok, minden elrendeződik, akkor már mindenhová haza megy. Haza Pestre, haza Szegedre, otthon anyuéknál, otthon Zuram szüleinél, és azután otthon Wolfsburgban. Lehet, hogy én vagyok szerencsés, hogy mindezt így érzem, és nem kell megküzdenem honvággyal, nem tudom, hogy másoknál hogy van ez, de a mi családunk sorsa jól alakul.

Alaposan megünnepeltük az új év kezdetét, mi is, meg a csajok is anyuékkal, de minden jónak vége szakad egyszer, így vissza kellett jönni Wolfsburgba. Egyáltalán nem volt gond, a lányok sírtak persze, mert hiányozni fognak nekik a nagyszüleik, de hazaértünk és minden rendben volt. Volt még pár nap az iskolakezdésig, legalább tudtunk pihenni egy keveset.

 

Karácsonyi ünnepség

Még a téli szünet kezdete előtt rendezett karácsonyi ünnepséget kisebbik osztályfőnöke. Erről nem volt külön értesítés, csak az osztályfőnök szólt, hogy ha van kedvünk, akkor menjünk be a suliba délelőtt, mert a szünet előtti utolsó nap már úgysem tanulnak a gyerekek. Lehet bevinni süteményt, meg innivalót, a szülők beszélgethetnek, a gyerekek játszhatnak.

Arra a napra a Zuram is szabadságot vett ki, mivel másnap indultunk Magyarországra, de még aznap szerettünk volna a lányainkkal négyesben karácsonyozni. Habár tudtuk, hogy nem leszünk otthon karácsonykor, de ragaszkodtunk hozzá, hogy legyen saját karácsonyfánk, ajándékozzuk meg egymást, töltsünk el együtt egy meghitt karácsony estét.

Előtte azonban még süteményt szerettem volna sütni, valami jó kis karácsonyi sütikét kisebbik osztályának. Igen, de mi legyen az? Gyorsan eldöntöttem, hogy hókiflit fogok készíteni, mákosat és lekvárosat. Még soha nem sütöttem hókiflit ezelőtt, csak gyerekként édesanyámmal, de az mindig olyan nehéz feladatnak tűnt. Megcsinálni a tésztát, aztán a tölteléket, majd betölteni… Ráadásul tudtam, hogy nagyon kell figyelnem a tészta-töltelék megfelelő arányára, mert a Zuram úgy szereti, hogy vékony tészta, sok töltelék. Elolvastam egy-két receptet és rájöttem, hogy ennél sokkal bonyolultabb édességeket is készítettem már. A töltelék, a lekvárral semmi gond, mert édesanyám készített szilvalekvárt, amiből egy-két üveg volt még a kamrában. Mák pedig szintén volt a fiókban, mert előtte pár héttel indiai vendégeinknek készítettem mákos gubát, amihez a kiflit is én magam sütöttem.

A mák beszerzése nem volt egyszerű, na nem azért  mert nem lehet kapni, mert lehet. Van kék, szürke, darálva, nem darálva, masszában, tehát a választékkal semmi probléma. A baj mindenképp bennem van. Elindultam a boltba, ügyesen írtam bevásárló listát is. Nem szoktam, de most írtam, nehogy kimaradjon valami. Épp leparkoltam a bolt előtt, amikor rájöttem, hogy nincs 1 eurósom amit be kéne tenni a bevásárlókocsiba, hogy használhassam. Nem baj! Megoldom. Bemegyek veszek valamit, és akkor kapok vissza aprót, és úgy csinálom, hogy mindenképp kapjak vissza nekem kedves érmét. Bementem, vásároltam, és kaptam vissza aprót, de 1 euróst, na azt nem. Káromkodtam keveset. Ekkor gondoltam kipróbálok egy másik címletet, és persze, hogy működött, azóta tudom, hogy tök mindegy hogy milyen érmét dugok a kocsiba, bármi jó. Szuper! Visszamentem a boltba, bevásároltam, majd kimentem és bepakoltam a kocsiba, ekkor jöttem rá, hogy mindent vettem, csak mákot nem. Ismét vissza a boltba, harmadszor is. Ekkor már nem vacakoltam a bevásárló kocsival, és azzal sem foglalkoztam, hogy mennyire néznek hülyének a pénztárosok, akik már harmadszor látnak berontani a boltba. Elrohantam oda, ahol a mákot sejtettem, de az nem volt jó, mert nem darált volt. Így gyorsan meg kellett keresnem a darált mákot, amit meg is találtam. Kiválasztottam egyet és rohantam kifelé. Valamiért azt gondoltam, hogy ha sietek, és gyorsan intézem a dolgaimat, akkor az eladók szemében kevésbé tűnök hülyének, hogy már harmadszor találkozunk 1 órán belül. Persze elmehettem volna a másik kasszasorhoz is, de úgy döntöttem, hogy bárki szabadon lehet hülye, és ma én leszek az.

Minden szerénység nélkül mondhatom, hogy a hókifli tökéletes lett. A mákos is, meg a lekváros is. Én jobban szeretem a lekvárost, de most a mákos is nagyon ízlett. Annyit sütöttem, hogy maradjon otthonra is. Mivel a maradék nagyon jól elfér egy műanyag dobozban, és biztos, hogy jól fog esni, amikor már 7 órája ülünk az autóban, hazafelé.

Reggel elkísértük a lányainkat az iskolába, majd hazamentünk, összecsomagoltam a a hókiflit, magunkhoz vettünk némi innivalót is, és 10 óra előtt visszaindultunk az iskolához. A hagyományos értelemben véve, legalábbis magyar gondolkodás szerint nem volt ünnepség. A gyerekek nem voltak ünneplőben, nem mondtak verseket, csak leültünk, eszegettünk, iszogattunk és beszélgettünk. A gyerekek játszottak, a felnőttek beszélgettek. Jó alkalom volt ez arra, hogy kicsit ismerkedjünk más szülőkkel is. Mindenki aranyos volt, és közvetlen. Megtudtuk, hogy akiket mi németnek gondoltunk, és erre nagyobb tétben fogadni is mertünk volna, nos ők Kijevből érkeztek, persze 20 évvel ezelőtt. A hókifli mindenkinek nagyon ízlett, volt aki még a receptet is elkérte. Azt gondoltam udvariasságból, de nem, mert a szünet után is figyelmeztetett az anyuka, hogy megígértem a receptet. Természetesen meg is kapta.

Közeledett az ebédidő, így a tanárnéni, kérte, hogy pakoljunk össze, amit meg is tettünk. Az egyik anyuka pakolt, a másik söprögetett, apukák helyére tették a padokat, a gyerekek összeszedték a párnákat. A tanárnéni kérte, hogy a gyerekek egy pillanatra üljenek köré. A gyerekek le is ültek, még csendben is maradtak. Az osztályfőnök értékelte az évet, hogy milyen ügyesek voltak a gyerekek, mennyi mindent tanultak, milyen szorgalmasak voltak, mindenkihez volt egy kedves szava, és minden gyerek kapott ajándékot, ami egy osztályfénykép volt. Mindenki kapott egy borítékot is, amiben a következő félévi szakkörök voltak, hogy mire lehet feliratkozni, ebből rájöttünk, hogy most választhatunk újakat. Mielőtt eljöttünk volna haza, a tanárnéni megkérdezte, hogy mi legyen a maradék hókiflivel. Mondtuk, hogy nekünk nem kell, ennek nagyon megörült, gyorsan összecsomagolta, és mondta, hogy elviszi haza, mert a lányainak is biztos nagyon ízleni fog.

El is indultunk hazafelé, de nagyobbik még a suliban volt, nagyjából 45 percet maradhatott még. Megkérdeztük, hogy hazajön-e most velünk, vagy jöjjünk vissza érte. Még szeretett volna maradni, így hagytuk. Hazamentünk hármasban, majd indultam is vissza nagyobbikért. Még jó, hogy közel lakunk a sulihoz.  Miután hazaértünk kezdődhetett is az otthoni karácsonyi ünnepségünk.

Otthon már minden készen állt, karácsonyoztunk egész délután. Nem volt nagy ünneplés, azért mégsem volt karácsony, de mint eddig minden évben a lányok most is az apukájukkal díszítették a karácsonyfát. Idén a költözés ellenére is megtaláltuk az összes karácsonyfa díszt. Az egyik évben olyan sikeresen pakoltam el a pincében a díszeket, hogy nem találtuk meg, így csak a fánk egyik oldala lett feldíszítve, a fal felőli része tök csupasz volt, de ezt csak mi tudtuk. Az volt a szerencse, hogy a Zuram abban az évben más cégektől kapott egy-két doboz karácsonyfadíszt, repi ajándékként. A lányok azonban azóta mindig megkérdezik, hogy megvan-e az összes doboz. Idén nem volt szaloncukor, igaz mi nem is szeretjük, otthon is mindig csak a hagyomány miatt vettünk és hónapok alatt fogyott el. Erre nem is nagyon lehet kapni, de pár héttel karácsony előtt láttam, hogy van, igaz pici dobozban és nagyon drágán, de van. Megajándékoztuk egymást, a lányok nagyon boldogan adták át az eddig rejtegetett ajándékokat, amiket nekünk készítettek. Azonban másnap indultunk haza, így időben le kellett feküdni, hogy hajnalban frissen induljunk útnak, már amennyiben ez lehetséges.

Ünnepi koncert

Az egyik nap mindkét lány hazahozott egy-egy papírt az iskolából, miszerint szeretnénk-e, hogy a gyerekeink szerepeljenek-e a karácsonyi koncerten, vagy sem. Mi úgy értelmeztük, hogy egyénileg fellépjenek-e a lányok, és mivel egyikük sem egy zenei tehetség, és nem játszanak semmilyen hangszeren, így nem írtuk alá. A koncertet a közeli templomba szervezték.

Mi abban a hitben voltunk, egészen a koncert előtti napig, hogy nem megyünk a templomba, mivel a mi gyerekeink nem szerepelnek, de kisebbik közölte, hogy ő bizony ma próbálni volt az egész osztállyal, és fel fog lépni, kétszer is. Énekelni fog a többiekkel. Nem volt mit tenni megkérdeztük a tanárnénit, hogy hányra menjünk, és milyen ruha kell a gyerekeknek. A tanárnéni tájékoztatott bennünket a részletekről, este hatra menjünk, aztán majd lesz valami. Az iskolai egyen pólót vegye fel az, akinek van, akinek nincs az abban megy amiben csak akar, nincs fekete-fehér meg ünneplős, meg kopogós, meg öltözz úgy, mintha színházba mennél, csak amiben szeretnél. A koncertet éppen december hatodikára szervezték.

Tehát a lányaim extrán izgatottak voltak. Mivel már elkezdődött az adventi időszak, így mindkettőjük osztályában volt egy-egy adventi naptár, és minden nap kihúzták egy gyerek nevét, aki kinyithatta az aznapi ajtócskát, és övé lehetett a csoki, ami abban rejtőzött. Hatodikán reggel ráadásul minden osztályba vitt valami kis ajándékot a Mikulás is. Kisebbik osztálya decemberben minden nap úgy kezdte a napot, hogy leültek egy körben, aminek a közepén az adventi koszorú volt, meggyújtották rajta az éppen aktuális gyertyát, és a tanárnéni beszélgetett a gyerekekkel. Elég sokat szoktak beszélgetni, például minden hétfő reggel úgy indul, hogy a gyerekek elmesélik mit csináltak a hétvégén.

A Mikuláson kívül még Xavér is izgalomban tartotta a környéket. Xavér a vihar. Xavér december ötödikén érkezett. Mi is vártuk, de nálunk semmilyen óvintézkedésre nem volt szükség, nem zárták be az iskolákat, nem rendeltek el munkaszüneti napot. Én azért biztos, ami biztos vettem pár gyertyát, ha véletlenül lenne egy kis áramszünet. Nem lett. Nagyobbik gyermekem szerint akkor lett volna tökéletes a nap, ha a hó is esne. Délután négyre mentem a lányokért az iskolába. Délután 3 körül Xavér jóvoltából besötétedett és nagyon erős szél volt. Mióta itt lakunk volt már részünk forgószélben, jégviharban, és most Xavér. Szerencsére Xavér éppen csak beköszönt. Amikor mentem a lányokért a suliba, nagyon fújt a szél és elkezdett szakadni a hó. De nem csak sima kis havazásocska, nem, olyan volt, mintha Holle anyó formában lett volna, és kiszakította volna az összes dunnáját. Azért eljutottam az iskoláig, aminek az udvarán három gyerek játszott, és nagyon élvezték a havat meg a szelet, rohangáltak, sikítoztak, és ugrándoztak, hogy elkapják a hópelyheket. Természetesen kisebbik volt az egyik gyerek.

Nagyobbik nagyon boldog volt, végre havazik. Ez a hó még nem maradt meg, sok dolgot nem lehetett vele kezdeni, de volt. Másnapra elég jó kis hó esett, a koncertre már úgy indultunk el, hogy ropogott a hó a csizmánk alatt. A lányok nagyon izgatottak voltak a koncert miatt. Nagyobbik szemrehányást tett nekünk, hogy neki miért nem írtuk alá  a papírját, mert ő is szívesen énekelt volna a többiekkel. Náluk nem az egész osztály lépett fel, csak nagyjából a fele. Pesten rendszeresen jártak a lányaink fellépni, a sulival, ovival, német nemzetiségi eseményeken vettek részt, minden évben volt balett záró gála is, ahol megmutathatták, hogy mit tanultak egész évben. Természetesen ezek nem országos nagy események voltak, de ők nagyon szerették ha kicsit megmutathatták magukat. Itt erre még nem volt lehetőség, ez lett volna az első, és mi jól elszúrtuk.

Odaértünk a templomhoz, ez egy evangélikus templom. Beléptünk a templomba, ami már tele volt emberekkel. Azt hittem időben érkeztünk, de tévedtem, már csak az utolsó sorban volt hely, ahol gyorsan le is foglaltunk négy helyet. Azután megpróbáltuk kitalálni, hogy mi is legyen. Hová kell a gyereknek mennie, de bárkit is kérdeztünk nem adott túl egyértelmű választ, csak határozatlanul mutatott egy irányba, hogy arra. Jó, arra. Mondtam kisebbiknek, hogy látom az osztálytársait a fal mellett, menjen oda. Ment volna ő, de nem mert. Mondtam az apjának, hogy kísérje oda, mire ő közölte, hogy ha a gyerek nem mer odamenni, akkor ottmarad. Sokan csodálkoznak azon, hogy őszülök. Én nem. Azért mégiscsak megoldódott a szituáció, mert kisebbik mégis oda mert menni, pláne, hogy megfogtam a kezét, és odavezettem ahonnan már ő is láthatta az osztálytársait és odament, leült közéjük.

A közönség elég ismerős volt, anyukák apukák, tanárok a suliból. Előttünk lengyelek, mellettünk oroszok ültek, mögöttünk németek álltak. A spanyol ajkúak ügyesek voltak, nekik még jutott hely az első sorokban. Lassan el is kezdődött az ünnepség. Először az igazgatónő mondott egy nagyon rövid beszédet, és már léptek is az elsősök a színpadra. Kisebbik ragyogott, és nagyon lelkesen énekelte a többiekkel együtt a dalt, amit egész héten gyakoroltak. Utána következtek a másodikosok, majd a harmadikosok, végül a negyedikesek. Nagyon vegyes előadások voltak, többnyire énekeltek, de volt hangszeres kíséret is, volt aki gitározott, mások furulyáztak. Bemutatkoztak a különböző AG-k, szakkörök. Volt flamenco tánc, afrikai dob bemutató és gyönyörű spanyol karácsonyi dalokat is hallhattunk. Egy pillanatig sem volt unalmas, vagy erőltetett a dolog, látszódott, hogy a gyerekek tényleg fel akartak lépni, és nagyon büszkén álltak színpadra.

Egyedül azt sajnáltam, hogy a tájékoztató félreértelmezése miatt nagyobbik kimaradt ebből az egészből. Ő is nagyon szomorú volt. Ekkor vége is lett a koncertnek, következett az utolsó szám. Az összes gyerek színpadra állt. Mondtam nagyobbiknak, hogy szaladjon ő is, ismeri a dalt amit énekelni fognak, menjen nyugodtan. Az  én szabálytisztelő gyerekem felháborodottan közölte velem, hogy de ő nem fellépő, és nincs aláírva a papírja, de mondtam, hogy az összes gyereket hívták a színpadra, és mivel ő is gyerek, ezért mehet. Nem kellett kétszer mondani, már futott is a színpad felé, vagy inkább átverekedte magát a tömegen. Fülig ért a szája, neki is meg kisebbiknek is. Ott álltak a német evangélikus templom színpadán, és spanyolul énekelték a Jingle Bellst. Ha valaki azt mondja nekem fél évvel ezelőtt, hogy ez így lesz, hát finoman szólva is hülyének néztem volna.

A nap lezárásaként mivel megmaradt a hó, a lányok lelkesen elkezdtek a ház előtt hóembert építeni. Egy egész pofásat sikerült összehozni. Egy hátránya volt a dolognak, a havat a ház előtti füvön gurítgatták össze, ahol a nyulak is egész sokat mászkálnak és nem csak mászkálnak… Amikor elolvadt a hó egy egész szép kupac maradt a ház előtt.

 

Karácsonyi vásár járás – Wolfsburg

Ahogy hazaértünk Hannoverből, már indultunk is a belvárosba. Elég motiváltak voltunk, mivel a Zuram szeretett volna magának venni egy új télikabátot, gyermekeinket ez kevésbé érdekelte, így motiváltsági fokuk sem egyezett a miénkkel, de a karácsonyi vásár őket is érdekelte. A kabát vásárlása nem tartott túl sokáig, így a lányok is bírták, pláne, hogy a boltban volt egy műanyag ló, ami 20 Centért egész sokáig lefoglalta őket. Mivel két gyerekünk van, ilyenkor is duplán kell számolni, tehát 40 Cent, de megérte.

Ezután már mehettünk is megnézni a helyi kínálatot. Puncsból. Mivel már besötétedett, így teljes fényében láthattuk a díszkivilágítást. Le a kalappal, mert nagyon hangulatos kis vásárt sikerült összehozni. A szokásos árusokon kívül volt egy kis faház, ahova a gyerekek bemehettek kézműveskedni. Fából készíthettek mindenféle apró díszt. Az egyik helyen nyílt tűz mellett füstölték a halat. Nem csak fánkot lehetett kapni, de isteni finom kecskesajtos szendvicset is.

A Zuram itt is kedvet kapott a forralt bor kóstoláshoz, a csajok ismét forró csokit kértek, én meg azt amit a Zuram hozott. Most tojáspuncsot hozott, ami egy bögre forró tojáslikőr, tejszínhabbal a tetején, és nagyon finom. Ilyet ittunk már többször Olaszországban síelés közben, csak ott Bombardinónak hívják, és kicsit kisebb pohárban adják, mert alkohol tartalmát tekintve enyhén erősebb, mint a puncs.

Nagyon sok ember volt, és mindenki nevetgélt, meg jól érezte magát. Egyszer csak megjelent egy zenekar, melynek minden tagja Mikulásnak volt öltözve. Ez egy picit össze zavarta a lányokat. Ők még mindig hisznek a Mikulásban, persze volt már, hogy meginogtak. Nagyobbik osztálytársai már elsőben közölték, hogy he he csak a kisgyerekek hisznek a Mikulásban, mert valójában nincs. Nagyobbik rettenetes szomorúan jött haza, félrevont és elárulta, hogy ő tudja az igazságot a Mikulás nem létezik, elárulták neki, de kérte, hogy ne mondjuk el kisebbiknek, mert nem szeretné, hogy ő is ilyen szomorú legyen. Megölelgettem a gyereket, és elmondtam neki, hogy nagyon sajnálom, hogy az osztálytársai nem hisznek a Mikulásban, így nekik tényleg nem létezik, de annak, aki hisz benne, nincs oka szomorúságra, mert a Mikulás mindenkinek létezik, aki csak hisz benne. Hatalmas kő esett le a szívéről, és közölte, hogy ő hisz, és nem érdekli, hogy mit mondanak a többiek.

Amikor én gyerek voltam, magamtól jöttem rá, hogy nincs Télapó, akkor még Télapónak hívtuk. Mivel azért elég gyanús volt, hogy a szüleim a szomszéd gyerekekkel együtt beültettek minket a szobába, és biztattak bennünket arra, hogy énekeljünk, és Minden ének végén, örömmel közölték, hogy annyira szépen énekeltünk, hogy hozott egy csomagot a Télapó. Természetesen minden szülő vásárolt az összes szomszéd gyereknek csomagot, így fejenként jutott vagy 5 csomag mindenkinek. Mi még énekeltünk volna lelkesen, de persze egyszer csak közölték, hogy most már hagyjuk abba, mert látták, hogy a Télapó már elment. Azután még ott volt a Télapó ünnepség a Tiszti Klubban, ahol minden gyereket név szerint szólítottak, és kicsit sem ismertük fel azt, aki a műszakáll mögött üldögélt. Azután jött még az iskolában is a Télapó, és benne sem ismertük fel a nálunk pár évvel idősebb felsős szomszéd srácot. Így hát egyik évben a nővéremmel, és a szomszéd barátnőnkkel kitaláltuk, hogy mi leszünk a Télapó. Nővérem volt a  legidősebb és legmagasabb, így ő lett a Télapó, azért is ő nyert a castingon, mert neki volt piros köntöse, és apám a műhelyben az ő osztályának hegesztett egy piros puttonyt, aminek a szélére édesanyám ragasztotta vattából a díszt. Nővérem bitorolta a Télapó kellékeket. Készítettünk neki vattából szakállt. Én és a szomszéd kiscsaj lettünk a krampuszok. Lenyúltuk anyáink télikabátját, ami olyan hosszú volt, hogy a földön húztuk magunk után, és a fejünkre nejlon harisnyát húztunk, szintén anyáinktól csórtuk, hogy elegánssá tegyük megjelenésünket kerestünk egy-egy jókora botot a kezünkbe. Mindenféle rissz-rossz zacskóba almát, meg diót, meg vackokat tettünk, így kész lettek a csomagok is. Az összes szomszédhoz becsöngettünk, illetve dehogy csöngettünk, vertük az ajtót, féljenek csak a gyerekek nyugodtan. Utólag csodálom, hogy senki nem állított le minket, mert a legtöbb gyerekre a frászt hoztuk.

Na, de most itt volt ez a sok Mikulás, de gyorsan megmagyarázták maguknak, hogy ezek nem is Mikulások, csak viccből beöltöztek a zenészek, mert bárki láthatja, hogy szakálluk sincs. És tényleg. Ekkor bemondták a hangosban, hogy még 10 perc és érkezik a Mikulás. Mi ott álldogáltunk a kis faház mellett, gondoltuk oda jön a Mikulás, hát ott maradtunk, és vártuk, de egyszer csak megjelent a levegőben a Mikulás, a szánján érkezett, amit rénszarvasok húztak. A lányoknak a szájuk is tátva maradt, ilyet még nem láttak, ott lebegett a szán a levegőben, a Mikulás elkezdett beszélni, mesélt a karácsonyról, majd varázsport szórt a levegőbe, és tovasiklott, eltűnt az egyik ház felett. A lányok teli szájjal nevetve ugráltak örömükben, hogy látták az igazi Mikulást.Ezzel eloszlott azon félelmük is, hogy Németországban nem fogja őket megtalálni a Mikulás. Eleinte egyfolytában kérdezgették, hogy most hogy lesz? Írjunk levelet a Mikulásnak, hogy elköltöztünk? Nem győztük nekik mondani, hogy itt is pont úgy jár a Mikulás, mint Magyarországon. Így, hogy látták a saját szemükkel, nem volt több kérdés.

Nagyon ötletesen volt megoldva, felállítottak egy darut, amiről drótköteleket vezettek az egyik ház tetejére, ezeken a drótköteleken siklott a szán, és amikor elérte a ház tetejét, akkor lekapcsolták a fényeket, így a sötétben nem látszódott, hogy a szán még mindig ott van a ház tetején, de amúgy sem látszott volna, mert reklámtáblák takarták. Egy idő után a szánt visszahúzták a daruhoz, de akkor a gyerekek már nem figyeltek oda, így nem is látták.

Ez sokkal jobban tetszett a lányoknak, mint az összes karácsonyi vásár, amit valaha láttak. Ráadásul, még kisebbik egyik osztálytársa is ott volt, akinél volt egy labda és örömmel szaladt kisebbikhez oda, és elkezdtek hármasban labdázni. Meg is értem, hogy miért nem volt kedvük hazajönni, de szép lassan rávettük őket, megígértük, hogy még jövünk máskor is. Ezt az ígéretet nem volt nehéz teljesíteni, mivel a következő hétvégén is itt kötöttünk ki. Akkor azért már nem hatotta meg őket az igazi Mikulás, nem jöttek ki a faházból, inkább bent dolgoztak és fából kisautót készítettek. Újabb karácsonyi ajándék készült el. Amikor kijöttek, akkor viszont tényleg megjelent egy Mikulás, aki mindenféle csokit osztogatott a gyerekeknek. Ennek is nagyon örültek, dacára annak, hogy a csávó még egy béna állszakállt sem vett fel, ráadásul volt vagy 20 éves. Terveztük, hogy elmegyünk még Braunschweigbe is, de abből már nem lett semmi. Majd jövőre.

WP_20131130_019 WP_20131130_023 WP_20131130_026 WP_20131130_027 WP_20131130_028 WP_20131130_030

1456735_500756156689048_1196058172_n