Karácsonyi hangulatban

Közhelyes, de tény, hogy nagyon gyorsan telik az idő. Ismét december, karácsony, szilveszter és már itt is van 2015. Idén nem mentünk haza a téli szünetben. Életemben először nem töltöttem együtt a karácsonyt a szüleimmel. Nem jó, de szerencsére novemberben meglátogattak bennünket, így legalább akkor együtt voltunk pár napot. Soha nem gondoltam volna, hogy nem hetekben, hanem hónapokban mérem az időt, azt az időt amíg találkozhatok a családommal. De nagyon előrerohantam igazából a karácsonyi ráhangolódásról szerettem volna írni.

Nem feltétlen a karácsony a kedvenc ünnepem, de az is lehet, hogy nincs is kedvenc ünnepem és kötözködős vagyok, mindenben találok valamit ami nem tetszik. Idén azonban elhatároztam, hogy korán elkezdem a készülődést a karácsonyra, hogy mire elérkezik az ünnep teljesen ráhangolódjak. Így is tettem. Egyáltalán nem zavart, hogy az üzletek már októberben karácsonyi lázban égtek, és ahányszor olyan üzletben jártam, mindig vettem a lányoknak valamilyen apróságot a fa alá. Nem sűrűn járok nem élelmiszerboltban, úgyhogy nem napi szinten kell ezt elképzelni, és tényleg apróságokról beszélek.

Soha nem vettem gyertyát és gyújtottam meg a házban mivel a Zuram nem szereti, ugyanis amikor elfújjuk a gyertyát, idézem: ” tele lesz égéstermékkel a ház”. Most nem érdekelt ez a nyafogás, és vettem gyertyákat, méghozzá illatosat, nem is akármilyen illatot választottam, hanem mézeskalácsost, még mézeskalács illatú illóolajat is vettem a párologtatóba, hogy ezzel is fokozzam a hangulatot. A Zuram meg is jegyezte, hogy mennyire csodálkozik rajtam, mert ő úgy tudta, hogy nem szeretem a gyertyát… én meg úgy, hogy tele lesz égéstermékkel a ház, de ez mindegy is. Jó volt ezt tisztázni ennyi év után.

Vettem karácsonyi hangulatú WC-papírt is, na ezt így leírva látni szörnyű, de lehetett kapni Mikulás mintást, és rénszarvasost is, jajj még szörnyűbb így leírva, de vettem mindkét fajtából biztos, ami biztos. December elején sütöttük az első adag mézeskalácsot, majd kis időre rá a másodikat is, mert habár itt nem tartanak névnapot, de kisebbiket ez nagyon nem érdekelte, így nevének napja alkalmából vitt be egy nagy doboz mézest. Sütöttem egy adag bejglit is, aminek nagy részét elajándékoztam. Itt is sütnek hasonló süteményt, de diósat nem. Diót nem is nagyon lehet kapni, inkább mogyorót, vagy mandulát. Vettem egy adag diót, de nem volt finom, konkrétan avas volt, még szerencse, hogy édesanyám hozott otthonról, így az került a bejglibe. Mákkal nem volt gond, mert azt lehet kapni, még ha csak kis kiszerelésben is, de lehet és a származási helye Magyarország volt annak, amit vettem, tehát hazai mák került a bejglibe. Karácsonyra azután sütöttem még egy adag bejglit, akkora már elfogyott a mák az üzletekből, két boltban sem volt, de szerencsére volt még itthon egy csomaggal.

Természetesen kinyitottak a karácsonyi vásárok is. Tavaly Hannoverben és itt helyben Wolfsburgban voltunk, idén nem szándékoztunk Hannoverig menni. A Zuram a minden héten ment valamilyen céges összejövetelre, volt, hogy étterembe, volt hogy valamelyik karácsonyi vásárba mentek a kollégákkal. A karácsony benne volt a levegőben. A tervem bejött, sikerült ráhangolódni. Az ajándékokat is gyorsan lerendeztük, mivel nem szeretünk az utolsó pillanatban rohangálni, így gyakorlatilag december elsejére mindenkinek megvettünk mindent, már csak csomagolni kellett.

Lányaim is ügyesen megoldották a kérdést, a Freizeitheimban idén is volt ajándékkészítő műhely, ahová elmentek és egy hatalmas dobozzal tértek haza, ami tele volt a családtagoknak szánt dolgokkal. Az összes zsebpénzüket itt költötték el, és nagyon büszkék voltak magukra, hogy egyedül intézték az ajándék kérdést. 0,5-1 EUR között mozgott egy-egy tétel. Készítettek gyertyát (tudom, tudom égéstermék), mécsestartót (még mindig égéstermék), gyertyatartót (ettől az égéstermék dologtól sose szabadulunk), angyalkát, festettek konyharuhát, csináltak fürdőgolyót, befőttesüvegbe félkész sütit (mármint a száraz hozzávalókat berakták egy üvegbe és mellékelték hozzá  a receptet), volt még kulcstartó készítés is, meg még jó pár dolog, amire nem is emlékszem, mert nem voltam ott, a kész dolgokat meg nem nagyon akarták megmutatni, mivel abból szándékoztak minket is megajándékozni. Nálunk nem a Jézuska hozza az ajándékot, mi egymást ajándékozzuk meg.

Idén is elmentünk a helyi karácsonyi vásárba, ahol meglepetésünkre árultak kürtős kalácsot, méghozzá magyarok. Kicsit beszélgettünk is, persze vásároltunk is, mert lányaink imádják ezt a csemegét, de értelemszerűen itt elég ritkán jutnak hozzá. Azután meg kiderült, hogy erősebb volt a nosztalgia, és meg sem ették, de kárba nem veszett azért.

Az iskolából ismét érkezett az értesítő, hogy karácsonyi koncert lesz, és kérik beleegyezésünket, hogy a gyerek részt vehessen rajta. Tavaly kicsit elszúrtuk, mert nem tudtuk mi ez az egész, és nem írtuk alá a papírokat, szerencsére a bénázásunk ellenére felléphettek a lányok. Idén egyből aláírtuk a papírokat, nehogy lemaradjanak. A lányok elég titokzatosak voltak, csak annyit árultak el, hogy járnak próbálni, és tanulják a dalokat, és minden másnap megígértették velünk, hogy biztos, de biztos elmegyünk. Idén is december 5-én volt a koncert, így külön izgalmas volt, mert nem csak felléptek, de még a Mikulást is várni kellett. Csizmapucolással, nagy izgalommal.

A koncert napján hazajöttek az iskolából, nagyobbik nagyon, nagyon izgult, mert a próbára nem ment el az a gyerek, akinél a dob lett volna, és ő kapta meg a dobos szerepét. Lehet nem szép dolog, de én is szorítottam, hogy nála legyen a dob, és az a gyerek ne menjen el a koncertre.

Abban, hogy kiköltöztünk az is nagyon jó, hogy a Zuram munkája sokkal kiszámíthatóbb, nem kell azon idegeskedni, hogy el tud-e jönni egy-egy ilyen eseményre. Mindig el tudott eddig még  jönni, soha nem volt gond belőle. Ehhez az is hozzátartozik, hogy péntekenként már délután háromkor, legkésőbb négykor hazaér, és mivel a koncert pénteken volt, be voltunk biztosítva.

Tavaly még nem tudtuk mire számíthatunk, mi lesz, de idén azért már sejthető volt, hogy énekelni fognak. Odértünk a templomba. Jó korán indultunk, hogy biztos az első sorokban kapjunk helyet, de ez idén sem jött össze, a templom már tele volt. Azért leültünk, és a lányok már el is tűntek, hogy megkeressék a barátaikat. Meg is találták, időnként odajöttek és megkérdezték, hogy nem baj-e ha nem velünk vannak. Nem baj, sőt nagyon örültünk, mivel tavaly még a mi kezünket szorongatták, és bizonytalanok voltak.

Idén is hasonló volt a forgatókönyv, mint tavaly. Felléptek az évfolyamok együtt, de voltak különböző egyéni produkciók is. Mivel az iskola egyesült egy másik iskolával, így onnan is érkeztek fellépők, főleg hangszeres bemutatókkal. Nagyobbiknak szerencséje volt, ő kapta meg a dobot, körbeszaladta a szája a fejét, annyira boldog volt.

Tavaly még szokni kellett, hogy egy evangélikus templomban hallgatjuk a Jingle Bellst spanyolul, de mára ezt már teljesen megszoktuk. Nagyobbik egyik osztálytársa zongorázott, de most volt egy csapat gyerek gitárral ők angolul énekeltek. Azért voltak dalok németül is. Kisebbik és nagyobbik is egyaránt kétszer állt színpadra, németül és spanyolul is énekeltek. Nem gondoltam, hogy sikerül meglepni, pedig de. A másik iskolából fellépett egy fiú, aki zongorázott. Karácsonyi dallal kezdett, majd váltott és elkezdte játszani a Hava nagilát. Tulajdonképpen miért is ne lehetne egy német evangélikus templomban a karácsonyi koncerten egy héber dalt játszani? A címe egyébként is azt jelenti, hogy örvendezzünk! A srácnak volt a legnagyobb sikere, hatalmas tapsot kapott.

Nagyobbik és az osztálya, vagy inkább az évfolyam ezt a dalt énekelték:

A Hava nagila, a hangulat kedvéért:

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

 

Téli szünet

Terveink szerint el is indultunk Magyarországra, hogy otthon töltsük a karácsonyt. A téli szünet hossza pontosan megegyezett az otthoni szünetével, nem úgy, mint az őszi, vagy tavaszi szünet esetében. Azt, hogy nálunk mikor van szünet egy nagyon okos kis táblázatból tudhatjuk meg:

http://www.schulferien.org/Kalender_mit_Ferien/kalender_2014_ferien_Niedersachsen.html

Itt kiválaszthatjuk, hogy melyik tartomány, mely évére vagyunk kíváncsiak, így előre tudjuk, hogy 2015-ben hogy fog alakulni a nyári szünet. A téli szünet nem volt hosszú, eredetileg úgy terveztük, hogy szilveszterre már visszautazunk, de némi rábeszélés hatására mégis Szeged mellett döntöttünk. A visszautat így csak január 3-ára terveztük.

A téli szünettel az a baj Németországban, hogy az összes tartományban egy időpontban kezdődik, és ér véget. Nem igazán új információ az, hogy ez bizony egy nagy ország, és ebben a nagy országban rengeteg vendég munkás fér el, akik bizonyos ünnepekre hazamennek. Őszi szünet, tavaszi szünet nem gond, mert tartományonként más és más, így nem egyszerre indul meg a tömeg, na de a téli! Az egész országból egyszerre indul meg a tömeg. A tömeg nem is túl jó szó, inkább valami emberáradat. Naponta változtattuk a véleményünket azzal kapcsolatban, hogy mikor induljunk. Induljunk-e el már pénteken délután, vagy inkább szombaton, vagy vasárnap? A péntek mellett szólt, hogy ha pénteken indulunk, akkor talán nincs akkora tömeg az autópályán, mert mindenki szombaton megy, de akkor meg éjszaka kell utazni. Szombat mellett semmi ép érv nem volt, csak annyi, hogy ha ezt a napot találjuk a legalkalmasabbnak, akkor van egy nyugodt négyesben eltöltött karácsony esténk, mielőtt nekivágnánk az útnak, plusz mivel a lányok PSP-t kaptak karácsonyra, így gondoltuk, hogy játszhatnak vele az úton, akkor talán gyorsabban telik az idő. A vasárnap fel sem merült komolyan. Végül úgy döntöttünk legyen szombat.

Hajnalban el is indultunk, sötét volt, és hideg, de legalább nem esett a hó. Minden rendben ment. Egyáltalán nem volt forgalom, amit nem tudtunk mire vélni, hisz nem erre számítottunk. Sokan elmentek már a hét elején, ezt tudtuk, mert jópár gyereket kikértek az iskolából arra a hétre. Elértük a német-cseh határt, átmentünk egy alagúton és nagyon meglepődtünk, mert a napsütéses idő eltűnt az alagút végén, és ott már bizony hó is volt, és remek tejköd, de mivel nem volt forgalom, így lehetett haladni, rekordidő alatt értük el a szlovák határt, majd a magyar határt is. A magyar részen azonban, már amikor ráláttunk az autópályára láttuk, hogy gáz van. Az autópályán állt a forgalom. Nem, nem egyszerű dugó volt, hanem iszonyat nagy. Meg kellett állnunk autópálya matricáért, és alig jutottunk ki a benzinkút parkolójából. Nem volt egyszerű, az m0-ást 3 óra és 40 perc alatt értük el. Minden sáv tömve autókkal, időnként persze egy-két jobbról előző, mondhatnám, hogy jajj de rémesen vezetnek ezek a külföldiek, és majd lelöktek az útról, de nem, a jobbról előzők és tolakodók jó része magyar rendszámos autóval rendelkezett.

Elértük az m0-ást, amire nem lehetett felhajtani akkora sor volt, a rendőrök a régi egyesről nem engedték fel az autókat. Közben Gergő próbált tájékoztatni bennünket telefonon, hogy merre lehetne haladni, de gyakorlatilag semerre. Mivel a 0-ást kihagytuk, és átvágtunk a városon így spóroltunk egy csomó időt. Ezt onnan tudjuk, mivel az az autó akinek a rendszámát közel négy órán át bámultuk az autóból beállt a 0-áshoz, az nagyjából Kistelek környékén előzött meg bennünket az m5-ösön. Ott sem száguldoztunk, mivel a családunk érzékenyebb, mások szerint hisztisebb tagja (én) megkérte a másik tagot, hogy ne menjen 120-nál gyorsabban, mivel nem sietünk sehova, mások viszont igen, és kétszer le is akartak lökni az útról, annyit meg nem ér. Zuram tolerálta a kérésemet, így szépen lassan leértünk Szegedre.

Ha valakiben felmerült volna a kérdés, hogy mégis honnan volt annyi autó az m1-en, amikor egészen a határig nem volt forgalom, akkor a válasz nagyon egyszerű, a többség Ausztrián keresztül közelítette meg Magyarországot. Németország több részéből is egyszerűbb hazajutni Ausztrián, mint Csehországon keresztül, arról nem is beszélve, hogy a “kiváló” minőségű cseh utak helyett is sokan választják az unalmas osztrák autópályát. Annyi biztos, hogy máskor inkább várunk egy vagy két napot, és csak akkor indulunk el. Bár amilyen szerencsénk van, tök mindegy. Szerencsére a szüleim pálinkával vártak.

Annyian vagyunk ebben a helyzetben, hogy menni kell, el kell indulni haza, otthonról. Az autópályán, mindenki a saját maga történetével hátterével, kényszerből, kalandvágyból, új, jobb élet reményében teszi meg a kilométereket. Egész jó kis európai filmet lehetne ebből kerekíteni, ezeket az embereket, családokat, ha jobban élnek, ha kevésbé, sok dolog köti össze. Teljesen mindegy, hogy ki honnan jött, a lényeg, hogy egyformán boldogulni szeretne egy számára idegen országban. Keresztül kell menni bizonyos dolgokon ahhoz, hogy az emberek vágya teljesülhessen, mert cél nélkül, csak úgy nem hiszem, hogy sokan elindulnak. Persze ez a sok ember, és család nagyon sok mindenben különbözik is egymástól, anyagi helyzet, vallás, bőrszín. Egész biztos, hogy jó film, vagy akár dokumentum film sorozat készülhetne ebből.

A téli szünet, a karácsony és a szilveszter is gyorsan eltelt. Gyorsabban mint gondoltam. Szerencsére egyáltalán nem tört még rám honvágy, amióta itt élünk Németországban, mégis valahogy annyira jó volt otthon lenni. Elmenni moziba, találkozni a barátokkal, élvezni a 24 órás gyerekfelügyeletet, ráadásul az elmaradt bürokratikus tennivalókat is sikerült elintézni, ami innen Németországból eléggé nehézkes, igaz ehhez fel kellett mennünk Pestre, de eltöltöttük valahogy az időt. Elmentünk Edináékkal a lányok kedvenc éttermébe a Trófeába.

A lányok remekül érezték magukat, a nagyszülők, nővéremék mindenki kellőképpen sokat foglalkozott velük ahhoz, hogy úgy érezzék a világ körülöttük forog, ami így is volt. A barátaink eljöttek Pestről Szegedre szilveszterezni, előre megvettük a jegyeket egy buliba, és a szüleim bevállalták a lányok barátnőit bulizni, így nekik privát szilveszteri bulijuk volt. Megkockáztatom, hogy jobban érezték magukat, mint mi. Annyira jó, hogy anyuékat simán rá lehet venni ilyesmire, csak úgy, mint arra, hogy reggel 7-kor nekiálljon édesanyám palacsintát sütni a lányoknak, mert valamelyikük kitalálta, hogy azt enne reggelire.

Mi is nekiláttunk már délután ünnepelni, elmentünk a sétáló utcára, beültünk egy cukrászdába, azután megérkeztek Viktorék is, akik hoztak magukkal egy kis pezsgőt, azt is meg kellett inni, de a puncsot is meg kellett kóstolni. Összetalálkoztunk Zuram szüleivel is, akik bringával voltak, ami Gergőnek nagyon tetszett, így vidám hangulatban tekert össze-vissza a Széchenyi téren. Előtte még találkoztunk 3 fiatallal, két lánnyal és egy sráccal, akik ingyen ölelést osztogattak, szegények, kaptak is, szerintem lehet voltak pillanatok, amikor kicsit bánták, hogy ilyesmi eszükbe jutott. Főleg a srác nem számított arra, hogy két 40 körüli pasi teljes lelkesedéssel, erőből ölelgeti őt perceken keresztül.

Érdekes dolog ez, az ember elköltözik 1000 km-rel távolabb az otthonától, és eleinte sem itt, sem ott nem érzi otthon magát, aztán amikor lecsendesednek a dolgok, minden elrendeződik, akkor már mindenhová haza megy. Haza Pestre, haza Szegedre, otthon anyuéknál, otthon Zuram szüleinél, és azután otthon Wolfsburgban. Lehet, hogy én vagyok szerencsés, hogy mindezt így érzem, és nem kell megküzdenem honvággyal, nem tudom, hogy másoknál hogy van ez, de a mi családunk sorsa jól alakul.

Alaposan megünnepeltük az új év kezdetét, mi is, meg a csajok is anyuékkal, de minden jónak vége szakad egyszer, így vissza kellett jönni Wolfsburgba. Egyáltalán nem volt gond, a lányok sírtak persze, mert hiányozni fognak nekik a nagyszüleik, de hazaértünk és minden rendben volt. Volt még pár nap az iskolakezdésig, legalább tudtunk pihenni egy keveset.

 

Karácsonyi ünnepség

Még a téli szünet kezdete előtt rendezett karácsonyi ünnepséget kisebbik osztályfőnöke. Erről nem volt külön értesítés, csak az osztályfőnök szólt, hogy ha van kedvünk, akkor menjünk be a suliba délelőtt, mert a szünet előtti utolsó nap már úgysem tanulnak a gyerekek. Lehet bevinni süteményt, meg innivalót, a szülők beszélgethetnek, a gyerekek játszhatnak.

Arra a napra a Zuram is szabadságot vett ki, mivel másnap indultunk Magyarországra, de még aznap szerettünk volna a lányainkkal négyesben karácsonyozni. Habár tudtuk, hogy nem leszünk otthon karácsonykor, de ragaszkodtunk hozzá, hogy legyen saját karácsonyfánk, ajándékozzuk meg egymást, töltsünk el együtt egy meghitt karácsony estét.

Előtte azonban még süteményt szerettem volna sütni, valami jó kis karácsonyi sütikét kisebbik osztályának. Igen, de mi legyen az? Gyorsan eldöntöttem, hogy hókiflit fogok készíteni, mákosat és lekvárosat. Még soha nem sütöttem hókiflit ezelőtt, csak gyerekként édesanyámmal, de az mindig olyan nehéz feladatnak tűnt. Megcsinálni a tésztát, aztán a tölteléket, majd betölteni… Ráadásul tudtam, hogy nagyon kell figyelnem a tészta-töltelék megfelelő arányára, mert a Zuram úgy szereti, hogy vékony tészta, sok töltelék. Elolvastam egy-két receptet és rájöttem, hogy ennél sokkal bonyolultabb édességeket is készítettem már. A töltelék, a lekvárral semmi gond, mert édesanyám készített szilvalekvárt, amiből egy-két üveg volt még a kamrában. Mák pedig szintén volt a fiókban, mert előtte pár héttel indiai vendégeinknek készítettem mákos gubát, amihez a kiflit is én magam sütöttem.

A mák beszerzése nem volt egyszerű, na nem azért  mert nem lehet kapni, mert lehet. Van kék, szürke, darálva, nem darálva, masszában, tehát a választékkal semmi probléma. A baj mindenképp bennem van. Elindultam a boltba, ügyesen írtam bevásárló listát is. Nem szoktam, de most írtam, nehogy kimaradjon valami. Épp leparkoltam a bolt előtt, amikor rájöttem, hogy nincs 1 eurósom amit be kéne tenni a bevásárlókocsiba, hogy használhassam. Nem baj! Megoldom. Bemegyek veszek valamit, és akkor kapok vissza aprót, és úgy csinálom, hogy mindenképp kapjak vissza nekem kedves érmét. Bementem, vásároltam, és kaptam vissza aprót, de 1 euróst, na azt nem. Káromkodtam keveset. Ekkor gondoltam kipróbálok egy másik címletet, és persze, hogy működött, azóta tudom, hogy tök mindegy hogy milyen érmét dugok a kocsiba, bármi jó. Szuper! Visszamentem a boltba, bevásároltam, majd kimentem és bepakoltam a kocsiba, ekkor jöttem rá, hogy mindent vettem, csak mákot nem. Ismét vissza a boltba, harmadszor is. Ekkor már nem vacakoltam a bevásárló kocsival, és azzal sem foglalkoztam, hogy mennyire néznek hülyének a pénztárosok, akik már harmadszor látnak berontani a boltba. Elrohantam oda, ahol a mákot sejtettem, de az nem volt jó, mert nem darált volt. Így gyorsan meg kellett keresnem a darált mákot, amit meg is találtam. Kiválasztottam egyet és rohantam kifelé. Valamiért azt gondoltam, hogy ha sietek, és gyorsan intézem a dolgaimat, akkor az eladók szemében kevésbé tűnök hülyének, hogy már harmadszor találkozunk 1 órán belül. Persze elmehettem volna a másik kasszasorhoz is, de úgy döntöttem, hogy bárki szabadon lehet hülye, és ma én leszek az.

Minden szerénység nélkül mondhatom, hogy a hókifli tökéletes lett. A mákos is, meg a lekváros is. Én jobban szeretem a lekvárost, de most a mákos is nagyon ízlett. Annyit sütöttem, hogy maradjon otthonra is. Mivel a maradék nagyon jól elfér egy műanyag dobozban, és biztos, hogy jól fog esni, amikor már 7 órája ülünk az autóban, hazafelé.

Reggel elkísértük a lányainkat az iskolába, majd hazamentünk, összecsomagoltam a a hókiflit, magunkhoz vettünk némi innivalót is, és 10 óra előtt visszaindultunk az iskolához. A hagyományos értelemben véve, legalábbis magyar gondolkodás szerint nem volt ünnepség. A gyerekek nem voltak ünneplőben, nem mondtak verseket, csak leültünk, eszegettünk, iszogattunk és beszélgettünk. A gyerekek játszottak, a felnőttek beszélgettek. Jó alkalom volt ez arra, hogy kicsit ismerkedjünk más szülőkkel is. Mindenki aranyos volt, és közvetlen. Megtudtuk, hogy akiket mi németnek gondoltunk, és erre nagyobb tétben fogadni is mertünk volna, nos ők Kijevből érkeztek, persze 20 évvel ezelőtt. A hókifli mindenkinek nagyon ízlett, volt aki még a receptet is elkérte. Azt gondoltam udvariasságból, de nem, mert a szünet után is figyelmeztetett az anyuka, hogy megígértem a receptet. Természetesen meg is kapta.

Közeledett az ebédidő, így a tanárnéni, kérte, hogy pakoljunk össze, amit meg is tettünk. Az egyik anyuka pakolt, a másik söprögetett, apukák helyére tették a padokat, a gyerekek összeszedték a párnákat. A tanárnéni kérte, hogy a gyerekek egy pillanatra üljenek köré. A gyerekek le is ültek, még csendben is maradtak. Az osztályfőnök értékelte az évet, hogy milyen ügyesek voltak a gyerekek, mennyi mindent tanultak, milyen szorgalmasak voltak, mindenkihez volt egy kedves szava, és minden gyerek kapott ajándékot, ami egy osztályfénykép volt. Mindenki kapott egy borítékot is, amiben a következő félévi szakkörök voltak, hogy mire lehet feliratkozni, ebből rájöttünk, hogy most választhatunk újakat. Mielőtt eljöttünk volna haza, a tanárnéni megkérdezte, hogy mi legyen a maradék hókiflivel. Mondtuk, hogy nekünk nem kell, ennek nagyon megörült, gyorsan összecsomagolta, és mondta, hogy elviszi haza, mert a lányainak is biztos nagyon ízleni fog.

El is indultunk hazafelé, de nagyobbik még a suliban volt, nagyjából 45 percet maradhatott még. Megkérdeztük, hogy hazajön-e most velünk, vagy jöjjünk vissza érte. Még szeretett volna maradni, így hagytuk. Hazamentünk hármasban, majd indultam is vissza nagyobbikért. Még jó, hogy közel lakunk a sulihoz.  Miután hazaértünk kezdődhetett is az otthoni karácsonyi ünnepségünk.

Otthon már minden készen állt, karácsonyoztunk egész délután. Nem volt nagy ünneplés, azért mégsem volt karácsony, de mint eddig minden évben a lányok most is az apukájukkal díszítették a karácsonyfát. Idén a költözés ellenére is megtaláltuk az összes karácsonyfa díszt. Az egyik évben olyan sikeresen pakoltam el a pincében a díszeket, hogy nem találtuk meg, így csak a fánk egyik oldala lett feldíszítve, a fal felőli része tök csupasz volt, de ezt csak mi tudtuk. Az volt a szerencse, hogy a Zuram abban az évben más cégektől kapott egy-két doboz karácsonyfadíszt, repi ajándékként. A lányok azonban azóta mindig megkérdezik, hogy megvan-e az összes doboz. Idén nem volt szaloncukor, igaz mi nem is szeretjük, otthon is mindig csak a hagyomány miatt vettünk és hónapok alatt fogyott el. Erre nem is nagyon lehet kapni, de pár héttel karácsony előtt láttam, hogy van, igaz pici dobozban és nagyon drágán, de van. Megajándékoztuk egymást, a lányok nagyon boldogan adták át az eddig rejtegetett ajándékokat, amiket nekünk készítettek. Azonban másnap indultunk haza, így időben le kellett feküdni, hogy hajnalban frissen induljunk útnak, már amennyiben ez lehetséges.

Ünnepi koncert

Az egyik nap mindkét lány hazahozott egy-egy papírt az iskolából, miszerint szeretnénk-e, hogy a gyerekeink szerepeljenek-e a karácsonyi koncerten, vagy sem. Mi úgy értelmeztük, hogy egyénileg fellépjenek-e a lányok, és mivel egyikük sem egy zenei tehetség, és nem játszanak semmilyen hangszeren, így nem írtuk alá. A koncertet a közeli templomba szervezték.

Mi abban a hitben voltunk, egészen a koncert előtti napig, hogy nem megyünk a templomba, mivel a mi gyerekeink nem szerepelnek, de kisebbik közölte, hogy ő bizony ma próbálni volt az egész osztállyal, és fel fog lépni, kétszer is. Énekelni fog a többiekkel. Nem volt mit tenni megkérdeztük a tanárnénit, hogy hányra menjünk, és milyen ruha kell a gyerekeknek. A tanárnéni tájékoztatott bennünket a részletekről, este hatra menjünk, aztán majd lesz valami. Az iskolai egyen pólót vegye fel az, akinek van, akinek nincs az abban megy amiben csak akar, nincs fekete-fehér meg ünneplős, meg kopogós, meg öltözz úgy, mintha színházba mennél, csak amiben szeretnél. A koncertet éppen december hatodikára szervezték.

Tehát a lányaim extrán izgatottak voltak. Mivel már elkezdődött az adventi időszak, így mindkettőjük osztályában volt egy-egy adventi naptár, és minden nap kihúzták egy gyerek nevét, aki kinyithatta az aznapi ajtócskát, és övé lehetett a csoki, ami abban rejtőzött. Hatodikán reggel ráadásul minden osztályba vitt valami kis ajándékot a Mikulás is. Kisebbik osztálya decemberben minden nap úgy kezdte a napot, hogy leültek egy körben, aminek a közepén az adventi koszorú volt, meggyújtották rajta az éppen aktuális gyertyát, és a tanárnéni beszélgetett a gyerekekkel. Elég sokat szoktak beszélgetni, például minden hétfő reggel úgy indul, hogy a gyerekek elmesélik mit csináltak a hétvégén.

A Mikuláson kívül még Xavér is izgalomban tartotta a környéket. Xavér a vihar. Xavér december ötödikén érkezett. Mi is vártuk, de nálunk semmilyen óvintézkedésre nem volt szükség, nem zárták be az iskolákat, nem rendeltek el munkaszüneti napot. Én azért biztos, ami biztos vettem pár gyertyát, ha véletlenül lenne egy kis áramszünet. Nem lett. Nagyobbik gyermekem szerint akkor lett volna tökéletes a nap, ha a hó is esne. Délután négyre mentem a lányokért az iskolába. Délután 3 körül Xavér jóvoltából besötétedett és nagyon erős szél volt. Mióta itt lakunk volt már részünk forgószélben, jégviharban, és most Xavér. Szerencsére Xavér éppen csak beköszönt. Amikor mentem a lányokért a suliba, nagyon fújt a szél és elkezdett szakadni a hó. De nem csak sima kis havazásocska, nem, olyan volt, mintha Holle anyó formában lett volna, és kiszakította volna az összes dunnáját. Azért eljutottam az iskoláig, aminek az udvarán három gyerek játszott, és nagyon élvezték a havat meg a szelet, rohangáltak, sikítoztak, és ugrándoztak, hogy elkapják a hópelyheket. Természetesen kisebbik volt az egyik gyerek.

Nagyobbik nagyon boldog volt, végre havazik. Ez a hó még nem maradt meg, sok dolgot nem lehetett vele kezdeni, de volt. Másnapra elég jó kis hó esett, a koncertre már úgy indultunk el, hogy ropogott a hó a csizmánk alatt. A lányok nagyon izgatottak voltak a koncert miatt. Nagyobbik szemrehányást tett nekünk, hogy neki miért nem írtuk alá  a papírját, mert ő is szívesen énekelt volna a többiekkel. Náluk nem az egész osztály lépett fel, csak nagyjából a fele. Pesten rendszeresen jártak a lányaink fellépni, a sulival, ovival, német nemzetiségi eseményeken vettek részt, minden évben volt balett záró gála is, ahol megmutathatták, hogy mit tanultak egész évben. Természetesen ezek nem országos nagy események voltak, de ők nagyon szerették ha kicsit megmutathatták magukat. Itt erre még nem volt lehetőség, ez lett volna az első, és mi jól elszúrtuk.

Odaértünk a templomhoz, ez egy evangélikus templom. Beléptünk a templomba, ami már tele volt emberekkel. Azt hittem időben érkeztünk, de tévedtem, már csak az utolsó sorban volt hely, ahol gyorsan le is foglaltunk négy helyet. Azután megpróbáltuk kitalálni, hogy mi is legyen. Hová kell a gyereknek mennie, de bárkit is kérdeztünk nem adott túl egyértelmű választ, csak határozatlanul mutatott egy irányba, hogy arra. Jó, arra. Mondtam kisebbiknek, hogy látom az osztálytársait a fal mellett, menjen oda. Ment volna ő, de nem mert. Mondtam az apjának, hogy kísérje oda, mire ő közölte, hogy ha a gyerek nem mer odamenni, akkor ottmarad. Sokan csodálkoznak azon, hogy őszülök. Én nem. Azért mégiscsak megoldódott a szituáció, mert kisebbik mégis oda mert menni, pláne, hogy megfogtam a kezét, és odavezettem ahonnan már ő is láthatta az osztálytársait és odament, leült közéjük.

A közönség elég ismerős volt, anyukák apukák, tanárok a suliból. Előttünk lengyelek, mellettünk oroszok ültek, mögöttünk németek álltak. A spanyol ajkúak ügyesek voltak, nekik még jutott hely az első sorokban. Lassan el is kezdődött az ünnepség. Először az igazgatónő mondott egy nagyon rövid beszédet, és már léptek is az elsősök a színpadra. Kisebbik ragyogott, és nagyon lelkesen énekelte a többiekkel együtt a dalt, amit egész héten gyakoroltak. Utána következtek a másodikosok, majd a harmadikosok, végül a negyedikesek. Nagyon vegyes előadások voltak, többnyire énekeltek, de volt hangszeres kíséret is, volt aki gitározott, mások furulyáztak. Bemutatkoztak a különböző AG-k, szakkörök. Volt flamenco tánc, afrikai dob bemutató és gyönyörű spanyol karácsonyi dalokat is hallhattunk. Egy pillanatig sem volt unalmas, vagy erőltetett a dolog, látszódott, hogy a gyerekek tényleg fel akartak lépni, és nagyon büszkén álltak színpadra.

Egyedül azt sajnáltam, hogy a tájékoztató félreértelmezése miatt nagyobbik kimaradt ebből az egészből. Ő is nagyon szomorú volt. Ekkor vége is lett a koncertnek, következett az utolsó szám. Az összes gyerek színpadra állt. Mondtam nagyobbiknak, hogy szaladjon ő is, ismeri a dalt amit énekelni fognak, menjen nyugodtan. Az  én szabálytisztelő gyerekem felháborodottan közölte velem, hogy de ő nem fellépő, és nincs aláírva a papírja, de mondtam, hogy az összes gyereket hívták a színpadra, és mivel ő is gyerek, ezért mehet. Nem kellett kétszer mondani, már futott is a színpad felé, vagy inkább átverekedte magát a tömegen. Fülig ért a szája, neki is meg kisebbiknek is. Ott álltak a német evangélikus templom színpadán, és spanyolul énekelték a Jingle Bellst. Ha valaki azt mondja nekem fél évvel ezelőtt, hogy ez így lesz, hát finoman szólva is hülyének néztem volna.

A nap lezárásaként mivel megmaradt a hó, a lányok lelkesen elkezdtek a ház előtt hóembert építeni. Egy egész pofásat sikerült összehozni. Egy hátránya volt a dolognak, a havat a ház előtti füvön gurítgatták össze, ahol a nyulak is egész sokat mászkálnak és nem csak mászkálnak… Amikor elolvadt a hó egy egész szép kupac maradt a ház előtt.

 

Karácsonyi vásár járás – Wolfsburg

Ahogy hazaértünk Hannoverből, már indultunk is a belvárosba. Elég motiváltak voltunk, mivel a Zuram szeretett volna magának venni egy új télikabátot, gyermekeinket ez kevésbé érdekelte, így motiváltsági fokuk sem egyezett a miénkkel, de a karácsonyi vásár őket is érdekelte. A kabát vásárlása nem tartott túl sokáig, így a lányok is bírták, pláne, hogy a boltban volt egy műanyag ló, ami 20 Centért egész sokáig lefoglalta őket. Mivel két gyerekünk van, ilyenkor is duplán kell számolni, tehát 40 Cent, de megérte.

Ezután már mehettünk is megnézni a helyi kínálatot. Puncsból. Mivel már besötétedett, így teljes fényében láthattuk a díszkivilágítást. Le a kalappal, mert nagyon hangulatos kis vásárt sikerült összehozni. A szokásos árusokon kívül volt egy kis faház, ahova a gyerekek bemehettek kézműveskedni. Fából készíthettek mindenféle apró díszt. Az egyik helyen nyílt tűz mellett füstölték a halat. Nem csak fánkot lehetett kapni, de isteni finom kecskesajtos szendvicset is.

A Zuram itt is kedvet kapott a forralt bor kóstoláshoz, a csajok ismét forró csokit kértek, én meg azt amit a Zuram hozott. Most tojáspuncsot hozott, ami egy bögre forró tojáslikőr, tejszínhabbal a tetején, és nagyon finom. Ilyet ittunk már többször Olaszországban síelés közben, csak ott Bombardinónak hívják, és kicsit kisebb pohárban adják, mert alkohol tartalmát tekintve enyhén erősebb, mint a puncs.

Nagyon sok ember volt, és mindenki nevetgélt, meg jól érezte magát. Egyszer csak megjelent egy zenekar, melynek minden tagja Mikulásnak volt öltözve. Ez egy picit össze zavarta a lányokat. Ők még mindig hisznek a Mikulásban, persze volt már, hogy meginogtak. Nagyobbik osztálytársai már elsőben közölték, hogy he he csak a kisgyerekek hisznek a Mikulásban, mert valójában nincs. Nagyobbik rettenetes szomorúan jött haza, félrevont és elárulta, hogy ő tudja az igazságot a Mikulás nem létezik, elárulták neki, de kérte, hogy ne mondjuk el kisebbiknek, mert nem szeretné, hogy ő is ilyen szomorú legyen. Megölelgettem a gyereket, és elmondtam neki, hogy nagyon sajnálom, hogy az osztálytársai nem hisznek a Mikulásban, így nekik tényleg nem létezik, de annak, aki hisz benne, nincs oka szomorúságra, mert a Mikulás mindenkinek létezik, aki csak hisz benne. Hatalmas kő esett le a szívéről, és közölte, hogy ő hisz, és nem érdekli, hogy mit mondanak a többiek.

Amikor én gyerek voltam, magamtól jöttem rá, hogy nincs Télapó, akkor még Télapónak hívtuk. Mivel azért elég gyanús volt, hogy a szüleim a szomszéd gyerekekkel együtt beültettek minket a szobába, és biztattak bennünket arra, hogy énekeljünk, és Minden ének végén, örömmel közölték, hogy annyira szépen énekeltünk, hogy hozott egy csomagot a Télapó. Természetesen minden szülő vásárolt az összes szomszéd gyereknek csomagot, így fejenként jutott vagy 5 csomag mindenkinek. Mi még énekeltünk volna lelkesen, de persze egyszer csak közölték, hogy most már hagyjuk abba, mert látták, hogy a Télapó már elment. Azután még ott volt a Télapó ünnepség a Tiszti Klubban, ahol minden gyereket név szerint szólítottak, és kicsit sem ismertük fel azt, aki a műszakáll mögött üldögélt. Azután jött még az iskolában is a Télapó, és benne sem ismertük fel a nálunk pár évvel idősebb felsős szomszéd srácot. Így hát egyik évben a nővéremmel, és a szomszéd barátnőnkkel kitaláltuk, hogy mi leszünk a Télapó. Nővérem volt a  legidősebb és legmagasabb, így ő lett a Télapó, azért is ő nyert a castingon, mert neki volt piros köntöse, és apám a műhelyben az ő osztályának hegesztett egy piros puttonyt, aminek a szélére édesanyám ragasztotta vattából a díszt. Nővérem bitorolta a Télapó kellékeket. Készítettünk neki vattából szakállt. Én és a szomszéd kiscsaj lettünk a krampuszok. Lenyúltuk anyáink télikabátját, ami olyan hosszú volt, hogy a földön húztuk magunk után, és a fejünkre nejlon harisnyát húztunk, szintén anyáinktól csórtuk, hogy elegánssá tegyük megjelenésünket kerestünk egy-egy jókora botot a kezünkbe. Mindenféle rissz-rossz zacskóba almát, meg diót, meg vackokat tettünk, így kész lettek a csomagok is. Az összes szomszédhoz becsöngettünk, illetve dehogy csöngettünk, vertük az ajtót, féljenek csak a gyerekek nyugodtan. Utólag csodálom, hogy senki nem állított le minket, mert a legtöbb gyerekre a frászt hoztuk.

Na, de most itt volt ez a sok Mikulás, de gyorsan megmagyarázták maguknak, hogy ezek nem is Mikulások, csak viccből beöltöztek a zenészek, mert bárki láthatja, hogy szakálluk sincs. És tényleg. Ekkor bemondták a hangosban, hogy még 10 perc és érkezik a Mikulás. Mi ott álldogáltunk a kis faház mellett, gondoltuk oda jön a Mikulás, hát ott maradtunk, és vártuk, de egyszer csak megjelent a levegőben a Mikulás, a szánján érkezett, amit rénszarvasok húztak. A lányoknak a szájuk is tátva maradt, ilyet még nem láttak, ott lebegett a szán a levegőben, a Mikulás elkezdett beszélni, mesélt a karácsonyról, majd varázsport szórt a levegőbe, és tovasiklott, eltűnt az egyik ház felett. A lányok teli szájjal nevetve ugráltak örömükben, hogy látták az igazi Mikulást.Ezzel eloszlott azon félelmük is, hogy Németországban nem fogja őket megtalálni a Mikulás. Eleinte egyfolytában kérdezgették, hogy most hogy lesz? Írjunk levelet a Mikulásnak, hogy elköltöztünk? Nem győztük nekik mondani, hogy itt is pont úgy jár a Mikulás, mint Magyarországon. Így, hogy látták a saját szemükkel, nem volt több kérdés.

Nagyon ötletesen volt megoldva, felállítottak egy darut, amiről drótköteleket vezettek az egyik ház tetejére, ezeken a drótköteleken siklott a szán, és amikor elérte a ház tetejét, akkor lekapcsolták a fényeket, így a sötétben nem látszódott, hogy a szán még mindig ott van a ház tetején, de amúgy sem látszott volna, mert reklámtáblák takarták. Egy idő után a szánt visszahúzták a daruhoz, de akkor a gyerekek már nem figyeltek oda, így nem is látták.

Ez sokkal jobban tetszett a lányoknak, mint az összes karácsonyi vásár, amit valaha láttak. Ráadásul, még kisebbik egyik osztálytársa is ott volt, akinél volt egy labda és örömmel szaladt kisebbikhez oda, és elkezdtek hármasban labdázni. Meg is értem, hogy miért nem volt kedvük hazajönni, de szép lassan rávettük őket, megígértük, hogy még jövünk máskor is. Ezt az ígéretet nem volt nehéz teljesíteni, mivel a következő hétvégén is itt kötöttünk ki. Akkor azért már nem hatotta meg őket az igazi Mikulás, nem jöttek ki a faházból, inkább bent dolgoztak és fából kisautót készítettek. Újabb karácsonyi ajándék készült el. Amikor kijöttek, akkor viszont tényleg megjelent egy Mikulás, aki mindenféle csokit osztogatott a gyerekeknek. Ennek is nagyon örültek, dacára annak, hogy a csávó még egy béna állszakállt sem vett fel, ráadásul volt vagy 20 éves. Terveztük, hogy elmegyünk még Braunschweigbe is, de abből már nem lett semmi. Majd jövőre.

WP_20131130_019 WP_20131130_023 WP_20131130_026 WP_20131130_027 WP_20131130_028 WP_20131130_030

1456735_500756156689048_1196058172_n

Karácsonyi vásár járás – Hannover

Be kell vallanom, hogy a karácsony soha nem volt a kedvenc ünnepem, de mára sokat javult a helyzet. Nem szerettem a rohanást, az ajándék vadászatot, azt, hogy mindenhol lenni kellett, de három nap alatt nehéz mindenkit meglátogatni, vagy fogadni, akivel ünnepelni szeretnénk. Azután az évek során kialakult egyfajta rendszer, ami működött és nagyon kellemesen telt a karácsony is, valamint a készülődés is. Nem kaptam piros kiütéseket az üzletekben, habár a mai napig nehezen viselem az október közepén felcsendülő Last Christmas-t bevásárlás közben, sőt a Last Christmas-t alapból nehezen viselem. Pláne mikor még Pesten valamelyik szomszéd augusztus közepén hallgatott végig egy Wham albumot, olyan hangosan, hogy én is jól halljam, különösen figyelt arra, hogy a Last  Christmas többször is felcsendüljön.

Hagyománnyá vált, hogy meglátogassunk több karácsonyi vásárt is, ezzel is segítsük a karácsonyra való hangolódást, szép díszeket nézegessünk, lássuk, érezzük a karácsony szellemét, hangulatát, he he he valójában a buli és a puncs érdekelt mindenkit. Mindig megnéztük a kerületben rendezett karácsonyi vásárt, a lányok ettek kürtős kalácsot, hatvanezerszer megnéztek mindent. Elmentünk a Vörösmarty térre, a program nagyjából ugyanaz, csak ez már mindenkinek jobban tetszett, elmentünk Szegeden is. Egy baj volt azért ezekkel a vásárokkal, volt forralt bor, de a puncs kínálat, hát nem fogható a bécsihez. Azt nem mondhatom, hogy a hangulat, a fények, vagy a programok szegényesebbek lettek volna, mint Bécsben, csak más. Először a Zurammal kettesben mentünk Bécsbe, egy éjszakát ott is aludtunk, hogy ne legyünk időhöz kötve. Nagyokat sétáltunk, megkóstoltunk pár puncsot, és az sem volt rossz, hogy kettesben tölthettünk némi időt. Az Einsteinben vacsoráztunk, ami mind a kettőnknek nagyon tetszett. A következő években már szerveztünk társaságot magunk mellé, jöttek barátok is velünk, így még jobb volt a hangulat. Gyerekek maradtak a nagyszülőkkel, ezt kimondottan felnőtt programnak gondoltuk.

Idén persze borultak a hagyományok, de karácsonyi vásár itt is van minden sarkon, tehát nem estünk kétségbe. Amennyi vásárt csak lehet végig látogatunk. Ez volt a terv. Mivel bemenni a belvárosba bármikor be tudunk, így Hannoverrel kezdtünk. Már reggel elindultunk. Előtte a Zuram utánanézett, hogy hová érdemes menni, mit érdemes megnézni, de ez teljesen felesleges volt, mivel bárki, aki bemegy a belvárosba, akár autóval, akár vonattal érkezik rögtön karácsonyi hangulatba botlott.

El is indultunk az állomásnál lévő vásárhoz. Kezdjünk akkor rögtön egy punccsal. Nos az rögtön kiderült, hogy ez nem Bécs, mert a választék nem épp olyan volt, mint a bécsi bőséges, de sebaj, lássunk hozzá. Lányaim nem szeretik a puncsot, így ez a probléma őket nem érintette. Forró csokit kértek, tejszínhabbal. Legyen. A Zuram pedig hozott kétféle forralt bort, egy fehéret és egy vöröset és kérte válasszak. Megemlítettem, hogy nem szeretem a forralt bort, mire közölte, hogy ez nem az, pedig még én is éreztem a nem túl kifinomult szaglásommal, hogy ez bizony bor. Mivel inkább vörösbor párti vagyok, így a vöröset választottam. Láttam a Zuram arcán, hogy nem erre számított, így felajánlottam, hogy jó, akkor legyen övé a vörös, de nem hagyta. A vörös, a Vikingek vére névre hallgatott. Belekortyoltam nem volt rossz, de azért ittam már jobbat is. Szépen megiszogattuk az innivalónkat, miközben azt hallgattuk a lányainktól, hogy ugye milyen szépek a mézeskalácsok, és ugye milyen jó lenne már, ha nekik is lenne. Nem feltétlenül értettünk egyet.

1426239_763204640359986_1793971895_n 1456112_763178997029217_1322570136_n

Ami meglepett, hogy ez a vörös izé szinte azonnal fejbe vágott. Emlékeim szerint Bécsben 3 bögrével is meg bírtam inni úgy, hogy különösebben nem okozott gondot, de itt ettől az egy bögrétől igen vidám hangulatba kerültem, és cseppet sem fáztam. Igazából senkit nem zavart az én vidám hangulatom, engem kivéve, és tudtam, hogy én bizony nem kérek több innivalót. Mégse szeretnék lerészegedni, na. Tudom, gyenge vagyok, hogy egy bögre elég, de hát ez van. Nem bírom. Elindultunk tovább, hogy nézelődjünk, akármerre mentünk, mindenfelé gyönyörű mézeskalácsok voltak, a lányok szerint. Addig duruzsoltak, amíg a Zuram megígérte, hogy amikor megyünk hazafelé, akkor kapnak egyet-egyet, de csak a végén, hogy ne kelljen cipekedni. Ha bárki azt gondolja, hogy innentől kezdve nem kellett hallgatnunk, hogy mennyire meseszépek a mézeskalácsok, és hogy ugye, hogy ugye, az téved.

Megálltunk a Kaufhof kirakata előtt, ami nagyon tetszett a lányoknak, és mi tagadás nekünk is. Mindenféle jelenetek voltak összerakva, és a szereplők plüssállatok voltak, amik mozogtak. Nagyjából vadnyugat témakörre épült az egész, volt erőd, meg bank, amit majmok raboltak ki, volt kocsma, és lakóház is. A főszereplők mackók voltak. A kedvencem a menetelő katona jelenet volt, ahol a menetelő katona mackók egyszerre masíroztak, kivéve a hátsót, akinek egy zöld üveg volt a kezében. Teljesen értettem, hogy mit érez. Elég sok embert érdekeltek a kirakatok, de valahogy mindenki úgy helyezkedett és annyi időt töltött el nézelődéssel, hogy mindent nyugodtan meg tudtunk figyelni, a legapróbb részletekig, egyáltalán nem volt tülekedés.

Ezután tovább mentünk, és ha már ott voltunk gondoltam nézzünk be a Primarkba. Hiba volt, karácsony nélkül is tömeg van, de most, embertelen. De nem is ez volt a baj, mert amit szerettem volna azt 3 perc alatt kiválasztottam, és annyi kassza ment, hogy nem volt lehetetlen kifizetni azt amit szerettem volna. A problémát az jelentette, hogy pisilnem kellett. Az, hogy ez teljesen természetes dolog egy bögre forralt bor után, az nem számít. Ha pillantással ölni lehetett volna, holtan esem össze. Zuram nem volt túl toleráns, és közölte, hogy én milyen gyerekes vagyok. És dühösen elkezdte keresni a mosdót. Erre persze én is dühös lettem. Simán agyunkra ment a tömeg. Azért írom, hogy agyunkra, mert ő is olvassa, amúgy igazából az ő agyára. Mert tömeg volt, meg meleg volt, meg egyébként is. A mosdó a próbafülkéknél volt, de ott annyian voltak, hogy nem jutottunk előrébb. Így visszamentünk a Kaufhofba, ahol megtaláltuk a mosdót. Lányaim suttogva közölték, hogy nekik is kell, de apukájuk már egész lenyugodott. Mindenki elintézte, amit el kellett intézni, és közösen el is döntöttük, hogy egy darab üzletbe nem tesszük be a lábunkat. Inkább irány a karácsonyi vásár. A lányok helyeslően bólogattak, mivel nem is tudták, hogy említették-e már, de annyi szép mézeskalácsot láttak.

Elindultunk az Óváros irányába, mert azt olvasta a Zuram, hogy ott van a vásár java, mert ott egy egész karácsonyi falut építettek fel. A lányok nem sokszor kérdezték meg, hogy ott is van-e mézeskalács. Átsétáltunk és tényleg megérte. Nagyon hangulatos volt. Nem jellemző, hogy tele lett volna pakolva bazár áruval, inkább vendéglátó egységek voltak kihelyezve. Sütöttek fánkot, kolbászt, gesztenyét, és volt természetesen jó pár puncsos is, de a lényeg a mézeskalács volt. Nem mintha nem sütnénk minden évben annyit, hogy nagyjából 62 gyereknek is sok volna. Nem, puncsot én már nem vállaltam be, de mivel éhesek voltunk ettünk Bratwurstot. Mi lányok, de a Zuram valami mást választott, valami olasznak kikiáltott olajban sült töltött lángosszerűséget, ami annyira rossz volt, hogy kidobta. A szagából ítélve 3 hete ugyanazt az olajat használták. Vett magának ő is egy kolbászt. Járt utat a járatlanért ugye… Bejártuk az egészet, és mivel már eléggé eltelt az idő elindultunk haza. Elindultunk volna, de ugye még nem volt meg a mézeskalács. Tehát elkezdtünk járkálni, mert habár eddig is megnézték az összeset, de kiválasztani, na az egy bonyolult folyamat. Némi ultimátum árán, miszerint 1 percet kaptok, és ha nem megy, akkor már indulunk is – sikerült. Elindulhattunk vissza az autóhoz. Ha valaki azt gondolja, hogy annyira fáradtak voltunk, hogy örültünk, hogy hazaértünk, az téved. Ahogy hazaértünk, egy gyors megbeszélés után, már mentünk is be a városba, hogy megnézzük a wolfsburgi vásárt is.

WP_20131130_002 WP_20131130_009 WP_20131130_012 WP_20131130_017 WP_20131130_034

Karácsonyi készülődés

November végén, december elején sem volt unalmas az élet. Halloween után Márton nap, Márton nap után Mikulás, Mikulás után Luca nap, Luca nap után Karácsony. Közben pedig be kellett járni a karácsonyi vásárokat.

Egyik nap ismét azzal fogadtak a lányok az iskolában, hogy újabb plakát van kiragasztva mindenfelé az iskolában, újabb program várható. A tájékoztatóból kiderült, hogy az iskolában szerveznek egy Mikulás műhelyt, ahol a gyerekek kézműveskedhetnek, elkészíthetik a karácsonyi ajándékokat, némi aprópénz ellenében. Kizárt, hogy mi kimaradhatnánk bármiből is ami program a suliban, pláne ha kézműveskedésről van szó.

Elindultunk szombat délután, ebéd után az iskolába. Van egy helyiség az iskolában amit Freizeitheim-nak hívnak, ahogy a nevében is benne van itt szabadidős tevékenységeket végezhetnek a gyerekek. A helyiség nem is megfelelő szó, mert igazából ez az iskola épületéhez tartozó leválasztott rész, ahol több helyiség is van. Itt tartanak különböző szakköröket is, mint például a Töpfern, azaz  a fazekasság, de itt van az iskolának saját konyhája, ahol bizonyos órák keretében főzni tanulnak a diákok. Van egy szoba, ahol nagy népszerűségnek örvendő Nindtendo Wii található, amit egy nagy kivetítőre vetítenek ki, de van itt még kártya, társasjáték és különböző foglalkoztatók is.

De a folyosón van biliárd, ping pong asztal, léghoki és csocsó is. Van egy nagy asztal is, ahol a gyerekek a tanárral együtt körben ülve színezhetnek, rajzolhatnak. Ide a gyerekeknek szabad bejárásuk van, kivéve az elsősöket, mert ahogy már korábban írtam, ők csapatban mozognak, ha elhagyják a Schulkindergartent. Most épp az elsősöknek is szerencséjük van, mert beázik a tető, így amíg a felújítás, javítás tart, addig ők is a Freizeitheim-ban töltik a délutánt. Így ők is léghokizhatnak, biliárdozhatnak, vagy játszhatnak azzal, amihez hozzáférnek, vagy a nagyok oda engedik őket.

Odaértünk a Freizeitheim-hoz, és be is mentünk. Bent már elég sok gyerek volt, és mindenki dolgozott valamin. Mi gyorsan kerestünk helyet a kabátunknak, majd körbenéztünk. Nagyon sok lehetőség várta a gyerekeket. A napközis tanárok üldögéltek az asztalok mögött és segítették a gyerekek munkáját. 50 Cent, és 1 EUR között mozogtak az árak, attól függően, hogy mennyire eszközigényes az, amit készítenek.

A legtöbb időt azzal töltöttük az elején, hogy megpróbáltuk rábeszélni a lányokat, hogy ugyan moccanjanak már meg, és döntsék el, hogy mit szeretnének először készíteni. Nem volt ez olyan egyszerű, hiába mosolyogtak rájuk a tanárok, vagy hívták őket oda, akkor sem tudtak dönteni. Ennek nagyon egyszerű oka volt, túl nagy volt a választék.

Lehetett sütni mézeskalácsot, amit amikor készen lett egy szép ajándékzacskóba tettek, és átkötötték egy szép szalaggal. Ezt egyből kilőttük, mivel minden évben készítünk otthon is mézeskalácsot, és már tervben volt az idei is. Az éhes gyerekeknek sütöttek gofrit, de mivel ebéd után voltunk senki sem volt éhes. Lehetett karácsonyi asztali díszt készíteni, egy bögrébe fenyőágakat raktak és feldíszítették, volt még ajándékdoboz készítés, ahol különböző alakú dobozokat lehetett decoupage technikával díszíteni, természetesen mindenféle karácsonyi mintás papírral. Az egyik asztalnál fa mécsestartót, vágódeszkát lehetett forrasztópákával díszíteni, magyarul mintát beleégetni, volt ahol karácsonyi lámpásokat készítettek, azután volt még egy olyan hely is, ahol egy másik fajta asztali díszt lehetett csinálni, itt fa alapra tették fel a fenyőágakat, és azt díszítették, ezen kívül egy másik asztalnál száraz receptet lehetett összeállítani, ez annyit jelent, hogy egy befőttes üvegbe belemérték a gyerekek egy muffin, vagy egy keksz száraz hozzávalóit: liszt, cukor, sütőpor, barnacukor stb., majd szépen a befőttes üveg tetejét körbekötözték egy zöld madzaggal, amire előzőleg rátették a receptet, hogy mit kell még az üveg tartalmához keverni, és hogyan kell kisütni. Nagyon jól volt kiszámolva a dolog, mert pont akkora volt az üveg, hogy tele legyen. Azután lehetett még szappant készíteni, na jó, nem ők készítették a szappant, hanem egy nagy tömbből vágtak le szappan darabokat, amit valamilyen anyaggal bevontak, így szép színes lett. Ha már szépségápolás, akkor a másik asztalnál apró üvegcsékbe lehetett összeállítani természetes bőrradírt, olivalolajból, cukorból, aromaolajból, miután kikeverték a bőrradírt, beletették az üvegcsébe, és utána az üvegcsét szépen feldíszítették. Az egyik kisebb helyiségben mindenféle színes gyertyát lehetett önteni, de lehetett fadarabból Mikulást is festeni.

Nagyjából 83-szor jártunk körbe minden helyiséget, duruzsolva a lányok fülébe, hogy ugyan döntsenek már, legyenek kedvesek valahova letenni apró feneküket, készítsenek már valamit. Nagyjából a: különben haza megyünk! – mondat segített, akkor végre eldöntötték, persze először kialkudták, hogy sok helyre lehet menni, és nem csak egy-egy dolgot készíthetnek. Mondanivalójukat alátámasztották azzal, hogy elővették az összes ujjukat és bőszen számolni kezdték, hogy hány embernek kell ajándékot készíteni. Soknak, tudtuk, csak kezdjék már el!

Végül megfogtuk őket és leültettük őket oda, ahol a fadarabokat festegették, és nekiláttak egy-egy Mikulásnak. Nem tartott sokáig, gyorsan készen lettek, és kezdődött előröl, hogy mégis mit és kinek készítsenek. Ismét szülői ráhatásra volt szükség, leültettük őket szappan készíteni. A szappan után rájöttek, hogy tulajdonképpen nem sziámi ikrek, és csinálhatnak mást és mást, nem kell egymás kezét fogva mászkálni körbe-körbe. Innentől elosztottuk, egyikünk kísérte az egyiket, másikunk a másikat, majd önállósodtak annyira, hogy csak pénzt kérni jöttek oda hozzánk, és odaadták, hogy vigyázzunk a kincseikre. A végén már le kellett őket beszélni dolgokról, mert annyi mindent készítettek, hogy ennyi ajándékra már nem is volt szükség.

Mi érdeklődve figyeltük, hogy milyen szinten kommunikálnak németül, ami becsapós, mert amint apukájuk a hátuk mögött áll abban a pillanatban felejtenek el mindent, és néznek nagy boci szemekkel apukájukra, hogy fordítson nekik. Ezen megfigyelésünk nem volt túl sikeres, de annyit sikerült leszűrni, hogy a tanárok, akik ismerik őket nem hagyják, hogy apukájukra nézzenek a gyerekek boci szemekkel, hanem nagyon is tudatosan csak a gyerekhez beszélnek, és elvárják, hogy válaszoljon is. Ez teljesen jól is működött, mert a végére már egyedül oldották meg maguknak a dolgokat a lányok. Mi pedig pont ezért is hagytuk őket magukra, hogy egyedül intézzék az ügyeiket, az az érv elég jól hatott rájuk, hogy mi mégse láthatjuk azt, hogy nekünk mit készítenek. Persze simán láthattuk volna, mert nekünk nem készítettek semmit. Annyi eszük simán van, hogy a nekünk szánt ajándékot az iskolában, délután a napköziben készítették el, mivel ott is karácsonyig rengeteg mécsestartót, díszt, apró meglepetést csináltak.

Nagyon boldog volt az egész család, kár lett volna kihagyni a lehetőséget. A csajok nagyon büszkék voltak magukra, hogy az eddigi rajzok helyett milyen fantasztikus ajándékokat tudtak készíteni. Amikor hazaértünk még nagyjából fél óráig rakosgatták a zsákmányt, és még vagy 2 órán keresztül osztották, hogy melyik kié legyen, aztán átgondolták, és osztották újra, és újra. Megnézték, hogy mit készített a másik, megdicsérték egymást, hogy milyen ügyesek, és milyen szépségeket alkottak. Én meg csak néztem, és reméltem, a karácsonyi hazamenetelkor be fog férni a cuccunk a csomagtartóba.

1395790_497773546987309_611661733_n 1424298_497773893653941_1837910471_n 1456607_497773710320626_101794955_n 1472057_497773570320640_954142092_n 1472937_497773830320614_1417677639_n 1475850_497773743653956_773289044_n