A munka folytatódik

Megjavult a fűtés, minden rendben volt, kezdődhetett a munka java, vagyis inkább folytatódhatott, mert a két hónappal ezelőtt betervezett munkának még csak a feléhez értünk. A régi házat ki kellett festeni, az újat is ki kellett volna, de ezt most inkább hagyjuk, az újban meg ki kellett pakolni a dobozok nagy részéből, ha élni is akartunk valahogy.

A festés férfimunka, legalábbis szerencsére így hozta a sors, hogy nekem ebben most nem kellett részt vennem. Az első segítség Pestről érkezett. A Zuram barátja, és a fia megérkeztek hozzánk, említettük nekik, hogy viszonylag tábori körülmények lesznek, de ez őket cseppet sem zavarta, ugyanis egy focimeccs miatt utaztak ennyit. A Bajnokok Ligája keretében érkezett a Manchster United a városba, és ők ezt a meccset szerették volna megnézni. Sokkal inkább érdekelt őket a MU, mint a VFL. A Zuram már jó előre megvette a jegyeket, ha nem így tett volna, nem is lettek volna jegyek. Bizonyos meccsekre lehetetlen szerezni, még jó, hogy ez a téma nem érint.

Nos a fiúk kibírták a nomád körülményeket, azt is, hogy a MU kikapott, és még segítettek is. A régi házban lefóliáztak mindent, leszedték a kapcsolókat, és mindent előkészítettek, hogy már “csak” festeni kelljen.

Én közben, mint itthoni bázis, kialakítottam egy nappalit, ahol már le lehetett ülni, és végre mindent elkezdhettem kitakarítani. A festés nagyon nem ártott volna, de jobb híján, aminek csak lehetett nekiestem fertőtlenítővel, és nekiálltam összegyűjteni az előző lakók itt hagyott szemetét. A teljesség igénye nélkül néhány dolog, amit találtunk: ijesztő kerámia bohóc a WC-ben, mellette egy nem ijesztő, de nagyon csúnya kerámia malac, nem működő rádiók, nagyjából négy polcnyi befőtt, két gyógyszeres szekrény tele gyógyszerekkel, néhány szék, törülközők, cserepes virágok, mindenféle fogalmam sincs mihez passzoló kulcs, hajlakk, csatok, zacskók, nem tudom hány éves tészták, valami azonosíthatatlan iszonyat büdös trutyi a fiókban, ágyneműhuzatok stb, stb, és ez még csak a ház, a garázs, a műhely, a hátsó tároló, és az udvar még csodákat rejtett. A volt tulajokkal megbeszéltük, hogy egy helyre gyűjtünk mindent, aztán majd átnézik, és amire szükségük van, azt elviszik, amire nincs azt majd mi a szeméttelepre, de ez még egy hosszú, több hónapon átívelő történet lesz.

Egyszer csak megjelent a volt tulaj, mármint nem a mamma, hanem a volt férj. Egyrészt azért jött, hogy megérdeklődje, hogy tényleg nem utalt-e még a bank, megnyugtattuk, hogy tényleg nem, és ő végre átadta a házat. Elmondott egy csomó technikai tudnivalót, például azt, hogy azért lógnak mindenhonnan vezetékek, mert a fia villanyszerelő, és értett hozzá. Nagyjából 72, élet kioltására alkalmas vezetéket kellett megszüntetni, és olyan helyen is találtunk áramot, ahol soha nem gondoltuk volna, egy bokor alján, aljnövényzettel és fűvel takarva, még jó, hogy nem kezdtünk el ott kapálni. A papa viszont elhozta a garázs távirányítóját, ami kicsi nagy, de legalább van, és működik. A papát 5 évvel ezelőtt egy nejlonzacskónyi cuccal tette ki a volt felesége, és azóta nem túl sokszor járt a házban, elő is adta, hogy mennyire bántja, hogy így el van hanyagolva a ház, de egy idő után már azt sem hittem el neki amit kérdezett. Néhány hasznos tanácsa volt, mint például, hogy nem ártana leengedni az esővízgyűjtőből a vizet, mielőtt szétfagy. Szerencsére az ijesztő bohócot is vitte magával, mivel az neki kedves emlék. Jelezte, hogy majd jön ő is átnézni a szemetet, mert szeretné elvinni ami kell neki. Sose szabadulunk!

Persze keresztbe tehettünk volna, hogy nem vesszük át a házat, ne utaljon a bank, amíg ki nem pakolnak, de mivel nekünk az albérletre már fix kiköltözési időpontunk volt, így nem lett volna hova mennünk. Azt is megtehettük volna, hogy nem hagyjuk őket a szemétben turkálni, de annyival kevesebbet kell vinni a szeméttelepre, ott már pedig súly alapján kell fizetni. Legalább valamennyit tüntessenek el.

Na, de mielőtt idáig eljutottunk volna azért volt még tennivaló a régi házzal is, mégpedig a festés, majd az azt követő takarítás, és a végső kipakolás, mivel a tárolóban még hagytunk némi cuccot, annak a többségét is a szeméttelepre kellett vinni. A festést a Zuram némi segítséggel hihetetlen gyorsan letudta. Ezért köszönet jár Herr és Frau Rosenthalnak. Nélkülük nem lettünk volna kész.

A takarítás rám maradt, de annyira jól lefóliáztak mindent a festés előtt, hogy nem volt nehéz dolgom, lehetett haladni, de még minden vackot át kellett nézni, mi kell, mi nem az új házban. Igen már átköltöztünk, de a tárolóban volt még pár dolog, ami kérdéses volt. Azért csak sikerült döntenünk, és szelektálnunk.

Miután mindennel kész voltunk a régi házban, azt a tulaj megbízott embere átvette tőlünk, minden papírt aláírtunk. Kész. Letudva.

Mi azonban baromira tudunk élni, és szervezni, december lévén még haza is utaztunk karácsonyozni, de szilveszterre vissza is kellett érnünk, mivel vendégeket hívtunk, házavató-szilveszteri-bulira. Minden barátunk teljesen toleráns, simán bírják napokig a tábori körülményeket.

Gyakorlatilag hónapok óta ment a meló folyamatosan, nem mondom, hogy nem voltunk fáradtak, mert de. Ugyanakkor baromira elégedettek is voltunk, hisz pakolás, takarítás, szerelési munkálatok közben rájöttünk, hogy a ház nagyon rendben van, leszámítva azt, hogy mennyire elhanyagolták az utóbbi években, ezek viszont szerencsére sok munkával helyrehozható dolgok. Leszámítva a fűtésrendszer javítását, ahhoz azért már szakemberek kellenek, de a héten jönnek, és nem csak egy percig fognak a dologgal foglalkozni a pincében, mint a bácsi, hanem egész nap itt lesznek a szerelők, és érzem, hogy jól megleszünk.

Valójában, ha nem lett volna ennyire elhanyagolva, nem is tudtuk volna megvenni a házat, mert akkor nyilván nem is ennyibe került volna. Tehát ez mázli, még akkor is ha tudtuk, hogy rengeteg munka vár még ránk. Szerencsére nem maradtunk segítség nélkül.

Amúgy a Zuram is szokta azt gondolni, hogy vicces, és az is, de verset írni nem tud, vagy igen, és szoktunk is költögetni, amolyan izé, nem költő módjára, de ez minket szórakoztat. Ez a versike ebben az időszakban született. Ezt most nem én írtam.

“Megteltek a kartonok már,
Kiürül ám lassan a vár.
Velünk jön ám innen minden,
Festett vázám, minden kincsem.
Maradnak az üres szobák,
Puskásék elmentek tovább.
Visszajönnek ám még ide,
Kifesteni ám izibe.
Mert koszos falat nézni nem jó,
Ugorhat a kaució.
Ezért visszajön a család,
Kifesteni a ház falát.
Megcsináljuk ám izibe!
Kaució? Ide vele!”

Ha nem lesz több bejegyzés, az nem  véletlen műve.

12299333_849333855164608_8137711023963624690_n

Küzdelmünk tárgya

Reklámok

Költségeink

Ingatlant vásárolni sehol sem egyszerű. Németországban sem. És mivel Wolfsburg eleve nem az a tipikus német város, miért lenne akkor az ingatlanvásárlás is olyan, mint máshol? Mondjuk az alapszabályok ugyanazok, csak a kivitelezés más. Az alaphelyzet eleve az, hogy sokan a városban szeretnének lakni, de város nem nagy, bár bővül folyamatosan.

A gyárban dolgozók 70%-a a műszakok szerinti váltásban jár dolgozni és/vagy haza, ezért reggel is, és délután is komoly dugók alakulnak ki a fő bevezető utakon. Ha a városban laksz, akkor az út hossza 5-20 perc. Ha valamelyik olyan faluban a város körül, ami egy 2×1 sávos bevezető út mellett fekszik, akkor hiába is van az csak 10 km-re a városhatártól, a kritikus időszakban az utazási idő akár 30-60 perc is lehet. Ehhez jönnek hozzá a város sajátos adottságai:

1. Nincs elég építési telek, minden építkezésre alkalmas telek már vagy be van építve, vagy olyan tulajdonos birtokában van, aki nem akarja eladni. Jelenleg is több lakópark épül, ennek érdekében megművelt földterületet, valamint kiskerteket áldoztak be.

2. Nagyon sok üres lakást és házat gyakorlatilag lehetetlen eladni. Ez így furán hangzik, de sajnos így van. Mivel a 60-as és a 70-es években rendkívül sok munkáscsaládot telepítettek be Olaszországból, Görögországból és Tunéziából, nagyon sok ingatlan ezeknek a csalásoknak a kezében van. Közben ezek az emberek megöregedtek, a gyerekeik közül sokan visszamentek az anyaországba, vagy más tartományba, akár más országba. Így ha ezek a tulajdonosok meghalnak, a házat a gyerekeik öröklik, akik lehet, hogy a világ másik pontján élnek. Ennél még rosszabb a helyzet, ha az elhunyt tulajdonosnak nem volt gyereke. Ebben az esetben a családtagok öröklik a házat, sok esetben akár 20-25 felé is osztva a tulajdonjogot. Ekkor láttunk olyan esetet is, amikor több olyan tulajdonos is volt, akik 80 fölött voltak, Szicíliában éltek, és még életükben nem hagyták el a falujukat, nemhogy eljöjjenek Németországba egy ház 1/25-öd részének az eladási szerződését aláírni. Persze ezeket a történeteket, az ingatlanos osztotta meg velünk, amikor is arról érdeklődtünk, hogy miért is ilyen az ingatlanhelyzet a városban.

3. Elég sok munkás jön a mai napig is, többnyire más országokból egy évre, kettőre, háromra, de vannak olyan családok is, akik csak fél évre. Nekik is lakni kell valahol. Természetesen az elég jól működik, hogy a Wolfsburgból más országba ideiglenesen költözők helyére költözzenek az ide ideiglenesen költözők, de azért nem mindenki akarja kiadni a házát. Olyan esetek is vannak, hogy valakinek megtetszik az ország, a város, az itt töltött idő alatt családot alapít, és természetesen maradni szeretne.

4. Nagyon sok lakás van egy cég kezelésében, tulajdonában. Ezeket a lakásokat nagyon kedvező feltételekkel lehet bérelni, a kedvező feltételek alatt az olcsót értem, és persze ezekre a lakásokra nagyon sok jelentkező van.

Kialakult egy nagyon erős keresleti piac, ahol az árak éves szinten közel 10%-al emelkednek, amihez párosulnak további ösztönzőül a rekord alacsony hitelkamatok.

Mindezek összességében egy nagyon furcsa helyzetet eredményeznek: a vevők versenyeznek, hogy egy-egy jobb házat ki vehet meg. Tudom, hogy ez egyébként nem furcsa, ha más országokat nézünk, de nekünk, akik a magyarországi ingatlanpiachoz voltak szokva, nos enyhén szólva is szokatlan, hogy licitáljunk, versenyt fussunk egy házért. Ez a negyedik ingatlanvásárlásunk, persze nincs ennyi házunk, de már pár szerződésen túl vagyunk, eladóként, és vevőként is.

Nézzük a gyakorlatot. Ha egy ingatlanosnak sikerül megszereznie az értékesítési jogát egy jó háznak (erősen küzdenek ők is az eladók kegyeiért), akkor körbefotózza, készít hozzá egy portfolio-t, majd ezt elkezdi meghirdetni. A hirdetés kezdetétől számítva kb a 2. hét végén kijelöl két napot, amikor a házat a jelentkezőknek meg lehet nézni, kb 15 jelentkezőnek egy-egy napon. Ha a két nap betelt, akkor le is veszi a hirdetést. Van, amikor 3-4 nap után megvan ez a szám. A következő lépcső a ház bemutatása. A ház bemutatásáig az ingatlanos csináltat egy statikai felmérést, előállít egy hibalistát. Minden jelentkező megkapja a portfolio-t, majd elmondják neki a hibalistát, valamint van 30 perce, hogy megnézze a házat, és kérdezzen. A 30 perc után kell nyilatkozni, hogy a meghirdetett áron a ház érdekel-e. Ha igen, akkor bent vagy a második körben, ahol a következő két hétben kapsz még egy alkalmat, amikor megint elmehetsz, viheted a saját statikusodat, vagy akit akarsz, és alaposan felmérheted a házat. Ez után nyilatkozni kell, hogy fenntartod-e az ajánlatot. Ha igen, és a végére lesz több olyan érdeklődő is, aki ugyanígy nyilatkozik, akkor indul a harmadik kör: meg kell mondanod, hogy te mennyit vagy hajlandó adni a házért, a kiindulási érték a hirdetési ár, innen csak felfelé lehet mozdulni. A legmagasabb ajánlat nyer…

Persze van igazi hiéna ingatlanos is, aki szó szerint licitet rendez, de az azért már elég ritka. De mondjuk ettől az ügymenettől akkor tér el az ingatlanos, ha a háznak valami „stikkje” van. Pl: nagy hibalista, rossz hely, nem saját telek, stb…

A mi esetünkben a stikk a korábbi tulajok voltak, akik épp válófélben álltak, és nem igazán tudtak egymással megegyezni. Tehát a mi házvételünk teljesen eltért a fent leírtaktól, de ezt már pár korábbi bejegyzésben leírtam.

No tegyük fel, hogy sikerül megegyezni, és az eladóval egymás kezébe csapunk. A következő lépés az ingatlanossal az előszerződés aláírása, ahol rögzítjük a megegyezés részleteit (vételár, ügynöki jutalék, határidők, stb…). Az előszerződésben kerül meghatározásra az is, hogy mennyi időn belül kell a végleges szerződést megkötni. Az előszerződés lejártáig azonban a vevőnek ajánlati kötelezettsége van, ami alól elég nehezen tud kibújni. Ez lényegében annyit jelent, hogy ha a vevő miatt hiúsul meg az adás-vétel, akkor az ingatlanos jutalékát a vevő akkor is köteles megfizetni. (Az ingatlanosnak megvan ugyanez az előszerződése az eladó felé is.)

Az előszerződés és a végleges szerződés aláírása között kell a vevőnek a szükséges banki papírokat elintézni, az eladónak a korábbi telekkönyvi bejegyzéseket töröltetni, stb…

Mondjuk – szerintem – a vevő első feladata a banki hitel elintézése. Mi ezt még a ház kinézése előtt elintéztük. Ez annyiból áll, hogy minden papírt beadunk, a bank elvégez egy értékelést, és megadja, hogy milyen feltételek mellett, mekkora összeget hajlandó nekünk finanszírozni. Ezzel együtt ki is ad egy igazolást erről, amit előszeretettel kérnek is az ingatlanosok a vételi ajánlatok megtételekor.

Visszatérve az előszerződés megkötése utáni időkre. Az ingatlanos kiadja az összes olyan papírt, ami a banki finanszírozáshoz szükséges, ami alapján a bank a konkrét finanszírozási ajánlatot el tudja készíteni. Amennyiben ez elkészült, érdemes kicsit körülnézni, és leülni a bankkal tárgyalni. A hitelszerződés egy hosszú távú kötelezettség, amit csak felelősen átgondolva, a számunkra legelőnyösebb verziót szabad csak választani. A banki ügyintézők általában segítenek ennek a megtalálásában. Nálunk pl. a teljes finanszírozást végül 3 különböző pénzintézet biztosítja: A KfW Bank adta a kedvezményes állami kamattámogatású hitelt (limitált), a DB Bauspar adta a lehetséges maximum megelőlegezett lakás előtakarékossági hitelt, és a DB adta a maradékot, ami még a vételárhoz kellett, plusz beleszerződte még nekünk a DB a lehetséges állami támogatásokat is (kvázi mint a magyar „szocpol”).

Ha megvan a bank, és aláírtuk a szerződést, akkor jöhet a végleges szerződés aláírása, amit már a közjegyzőnél (Notar) kell megtenni.

A végleges szerződés aláírásával már kőkemény kötelezettségeket vállal mind az eladó, mind pedig a vevő.

Tegyük fel, hogy minden rendben megy, és megtörténik a kulcsátadás, fizetés. Aztán már „csak” számot kell vetni a mocskos anyagiakkal:

  • Tegyük fel (a könnyebb számolás kedvéért, és nem, nem ennyiért vettük a házat), hogy a kialkudott vételár 400.000,- Euro
  • Ehhez jönnek a vétel mellékköltségei:
    • Telekvásárlási adó (Grunderwerbsteuer): 5% → 20.000,-
    • Ügynöki jutalék (Maklerprovision): 5% + MwSt = 5,95% → 23.800,-
    • Közjegyzői díj (Notarkosten): 1,5% → 6.000,-
    • Telekkönyvi bejegyzési díj: 0,5% → 2.000,-
  • Így összességében a végén a ház LEGALÁBB 451.800,- Euroban van.

Fontos még megjegyezni a következőket:

  • Jelenleg a banki kamatok általában 2% alatt vannak. Sosem volt még ennyire alacsony, és várhatóan 1,7-1,8% alá nem is fog sosem menni. Mi 1,91-el szerződtünk.
  • Ha van egy stabil, jó munkahelyünk, és a minősítésünk elég jó, akkor a bank általában minden különösebb gond nélkül finanszírozza a vételárat, amennyiben mi beletesszük a mellékköltségeket önerőként. Persze vannak ettől is eltérések, mindent meg lehet oldani. De ezeknek általában elég borsos ára van.
  • Németországban alapesetben nem házat vásárolunk, hanem telket. Mellékesen a telken áll egy ház is, ami a telek értékét növeli, de akkor is a telek maga a nyilvántartási egység.
  • A telekvásárlási adó alapja a telek és a rajta álló értéknövelő objektum (jelen esetben ház) értéke. Az egyéb ingóságok nem képezik az adó alapját. Így kicsit tudunk spórolni, ha a vevővel úgy egyezünk meg, hogy az adás-vételi szerződésben tételesen felsoroljuk azokat a dolgokat értékükkel együtt, amiket az eladó a házzal együtt ott hagy nekünk. Pl. beépített konyhabútor, fürdőszobabútor, fűnyíró, stb…
  • Amennyiben nem készpénzért vesszük a házat, fizetni kell a banki jelzálogjog bejegyzéséért is.
  • Amint lezajlott a vétel, kb 2 hónapon belül a város megküldi a helyi és ingatlanadó kötelezettség mértékét is.
  • A fizetett hitel, hitelkamat és maga a ház nyugdíj előtakarékosságnak számít, így egy szép összeg minden évben leírható a személyi jövedelemadóból is.

És hogy mennyire érte meg, hogy mi is beleugrottunk a házvásárlásba, és végigküzdöttük ezt az egész hercehurcát, és küzdöttünk meg az előző tulajok válási és családi problémáival? Egy szóval válaszolva: nagyon. Most ennek a bejegyzésnek az írása mentén ránéztem a hirdetett házakra a városban. Jelenleg is hirdetnek egy majdnem ugyanolyan házat, mint a miénk, tőlünk nem messze. Azonban ennek a háznak a jelenlegi hirdetési ára több, mint 60.000,- Euroval több, mint amennyibe nekünk ez a ház a végén került. Ez – köszönve az ultraproblémás eladók jelentette árcsökkentő helyzetnek is – jóval több, mint 10% a kezdettől eltelt egy év alatt.

Költözünk, nem költözünk, költözünk, nem…

Kis iskolai kitérő után visszatérek a ház témához, amit ott hagytam abba, hogy aláírtuk a szerződést. Szóltunk a bérelt házunk tulajának, hogy most már költözni fogunk, de tényleg. Tényleg? A Zuram meg is beszélte vele a részleteket, hogy mikor szeretnénk leadni a házat. Ettől kezdve szoros időbeosztással dolgoztunk. Azért, hogy minden biztosan simán menjen készítettünk egy menetrendet, hogy melyik hétvégén mit kell csinálnunk, milyen sarokpontok vannak a tennivalókban.

Először is volt még nagyjából két hónapunk, ami elegendőnek tűnt mindenre, de mivel hét közben dolgozunk, így a munka java hétvégére maradt, és két hónap alatt nincs olyan sok hétvége, tehát tényleg tartani kellett magunkat az ütemtervhez.

Első körben kerestünk költöztetőket. A barátaink nem is olyan régen estek át hasonló macerán, így ők tudtak ajánlani egy megbízható céget. A Zuram alapos ember révén utánajárt annak is, hogy milyen esetben támogatná a VW a mi költözésünket. Nos a VW-nek olyan feltételei voltak, hogy gyakorlatilag a semmilyen esetben jött ki végeredményként. Kért a VW-től egy ajánlatot, hogy mégis mennyiért csinálnák meg a költöztetést, azt a fajtát, amikor jönnek mindent bepakolnak, majd mindent a helyére is tesznek az új házban. Az ajánlat nagyon alapos volt, nagyon kedves, de olyan számot mondtak, hogy röhögnöm kellett, na nem azért, mert annyira olcsó lett volna. Nos a költöztetés ezen formája alig 8000 EUR lett volna. Köszöntük a lehetőséget, és bizalommal fordultunk a barátaink által ajánlott költöztető brigádhoz.

Jött is egy ember a brigádtól, felmérte mennyi cuccunk van. Sajnos a ház egy zsákutca végén állt, és egy bizonyos szakaszt nem lehetett kocsival megtenni, csak gyalogosan, így a teherautó sem tudott felállni a ház elé. Ez mindenképp növelte a fizetendő összeget. Annyiban sikerült megegyezni, hogy mi mindent bedobozolunk, majd a dobozokat kihordjuk a garázsba, mivel a garázs elé fel tud állni a teherautó, a bácsik a házban lévő bútorokat szétszedik, majd miután az összes cuccunkat kipakolták az új házban, a bútorokat össze is szerelik. Ezért 1200 EUR-t kértek. Az összeg nem hangzik kicsinek, és nem is az, de ezért négy ember dolgozik egy teljes napig, plusz a teherautó. Bizony, amihez itt ember nyúl és dolgozik vele, az nem olcsó.

Kezdődhetett a munka. Minden hétvégén dobozoltunk, terv szerint haladtunk. Az összes dobozt kihordtuk a garázsba, meg zsákokat, meg amit tudtunk, és szép lassan meg is telt a garázs. Lassan úgy éltünk, mint egy kempingben, minimál ruhatár, nem veszünk semmit, nehogy több legyen a cucc, minimál konyha, de elégedettek voltunk, mert tartottuk a tervet, és kiköltözés után a bérleményt még ki is kellett festeni, rendbe kellett tenni, tényleg fontos volt mindennel haladni.

Ekkor azonban jött egy telefon a banki ügyintézőnktől, nagyjából másfél héttel a költözés előtt. Ne ijedjünk meg, de… Jó vicc, természetesen megijedtünk, sőt éreztük, hogy ebből még nagyobb ijedelem is lehet. Bankos hölgy közölte, hogy eladóink, nem töröltették még a jelzálogot, így a bank nem fog fizetni, pár napot csúszhat az egész. Hahó! Nekünk minden le van szervezve, dobozok közt élünk, december lesz mindjárt, és tudjuk nagyon jól, hogy akkor leáll az élet, a költöztetőket is lehetetlen átszervezni.

Innentől volt pár nagyon nem vicces napunk. A Zuram hívta a tulajokat, akik első körben azt mondták, hogy elintézték, csak nem találják a papírt, második körben már azt mondták, hogy most intézik, mert a közjegyző nem szólt, de nyugodjunk meg azt mondta a bank, 3 nap és kiadják a papírt. Ezután a Zuram felhívta a közjegyzőt, ahol azt az infot kapta, hogy el lesz az intézve, de nem 3 nap, hanem 3-6 hét. Nem írom le, miket gondoltunk magunkban. Az már épp átcsúszhat a jövő évre, pedig nekünk ki kell költözni, és ki is kell festeni. Arról már rég letettünk, hogy a beköltözés előtt kifessük az új házat, pedig eredetileg arra is hagytunk időt. Már mindegy hogy, csak költözzünk be, lehetőleg még karácsony előtt.

Nem volt jó kedvünk. Az összes karácsonyi ajándék valahol bedobozolva, azon viccelődtünk, hogy újakat kell venni. Igen, mi is tudtuk, hogy nem vicces. Jöhetett a következő kör, beszélni az eladókkal, hogy most akkor hogyan tovább, elvégre ez az ő hibájuk. Ezzel ők is tisztában voltak, és egy megbeszélést követően azt mondták, hogy átadják a házat, ez előtti nap, hogy mi költöznénk. Mert mégiscsak az ő hibájuk, és már egyébként is kiköltöztek. Ez egyébként annyit jelentett, hogy még egy csomó cuccuk volt a házban, de mondtuk, hogy nem érdekes, majd megoldjuk, elvisszük mi a szeméttelepre, csak adják oda a kulcsot. Ők is megnyugodtak, hogy otthagyhatják a szemetet, nem kell ezzel foglalkozni, és remélik, hogy hamar meglesz a papír, mert a tulaj már átköltözött az új lakásba, de addig bérleti díjat kell fizetnie, amíg a bank nem utal, mert addig ő sem tudja kifizetni a vételárat. A lényeg, hogy megkapjuk a kulcsot.

A költözés előtti napon, a tulaj lányával találkoztunk egy parkolóban. Ott odaadta a kulcsot. Megvan! Ennyi volt a nagy ház átadás. De a lényeg: kulcs a kézben. Elmentünk a házhoz, szétnéztünk, minden rendben volt, festés most nem lesz, de ez van. Annyira nem vészes. A Zuram első dolga volt az összes zárat kicserélni. Kezdődhetett a költözködés.

Aláírás

Végre eljutottunk odáig, hogy megvolt az időpont a közjegyzőnél. Mondjuk ez így, ebben a formában nem igaz, hisz volt már egy időpontunk, csak ezt a mamma nem vette komolyan, most azonban újra feléledt bennünk a remény. A következő információkat kaptuk meg: helyszín, időpont, szerződés, valamint, hogy a mamma talált magának egy lakást, és a  mi időpontunk előtt fog ugyanott aláírni, mármint ugyanannál a közjegyzőnél, csak egy másik irodában. A Zuram próbált utánajárni a VW immobiliennél, hogy tényleg talált-e a mamma lakást magának, de nem adtak ki információt, csak annyit, hogy igen, van egy olasz hölgy, aki vesz egy lakást. Na már most mi ezt pozitív jelnek vettük, mert hátha tényleg talált egy lakást, hátha nem csinál belőlünk hülyét újra.

Nekem szereznem kellett egy tolmácsot, mert habár mindent átbeszéltünk a szerződésről, és elég sok dolgot amúgy is értek, de biztos, ami biztos. A Zuram nem lehetett a tolmácsom, mivel ő családtag, aztán nehogy az legyen, hogy a férjem belerángat egy általam nem támogatott házvásárlásba. Szerintem olvasták, hogy vette a Zuram a vitorlását, és azért kellett ez az egész, de mindegy. A barátnőm Ildikó vállalta a tolmács szerepét, ő éppen akkor még kismamaként tengette mindennapjait, és még örült is, hogy van oka kimozdulni. Neki is elküldtük a szerződést nézze át bátran, hogy aztán minden menjen rendesen. Lelkiismeretesen át is nézte, és jutalmul az ő neve is bekerült a dokumentációba, de hiába mondtam neki, hogy adja meg a bankszámlaszámát is, hogy baj esetén tőle vonják a törlesztőrészletet, arra nem volt hajlandó. Mindegy, legalább fordít.

Mivel még nyár volt, vagy legalábbis még csak szeptember, ezért a  lányok is jó helyen voltak aznap délután, az iskolában, illetve megbeszéltük, hogy mindkét gyerek szépen hazamegy, nagyobbik a busszal, kisebbik gyalog, és otthon ügyesen várnak ránk, és mire hazaérünk már tudni fogjuk, hogy van-e ház, vagy nincs. Azért 100%-ra még nem vettük a dolgot.

Kora délutánra kaptunk időpontot, én hamar végeztem a munkával hazarohantam, átöltöztem, pattantam az autóba és mentem Ildikóért, mert habár azt mondta egyedül is odatalál, de úgy gondoltam mindenkinek jobb, ha felveszem, bemegyünk együtt, és előtte még lesz egy kis időnk mászkálni is.

Egy ici-pici bökkenő azért akadt. Amikor hazafelé tartottam átöltözni, már akkor feltűnt, hogy a városba bevezető út le van zárva, ott áll egy rendőrnéni, és nem enged felhajtani senkit. Ez csak azért kellemetlen, mert a város azon végéből, ahol éldegéltünk csak két úton lehetett bejutni. Én pont a másik út felől jöttem haza, így azt nem láthattam, hogy nem csak a befelé menő sávot zárták le, hanem a kifelé menőt is. Gondoltam én naivan, hogy nem tarthat ez sokáig, legfeljebb pár óra és feloldják az útzárat.

Befelé menet más választás híján a másik utat választottam, ami kerülő és mindig dugó van, de repülni nem tudok. Időben indultam mivel Ildikóval még mászkálni szerettünk volna. Igen általában a mászkálni szó egyet jelent a vásárolgatással. Az egyébként 20 perces utat 45 perc alatt tettem meg, de erre számítottam is. Gondoltam tankolni kéne, de ááá van még benne annyi, hogy haza is érjek, sőt.

Felszedtem Ildikót, tényleg volt egy kis időnk mászkálni is, de ekkor megjelentek az első hírek az útzár okáról. Van néhány gyalogosoknak és bicikliseknek szánt híd az autóút felett, és a legelső, ami  útba esik, ahogy kihajtanánk Detmerodéból egy picit megadta magát. Az egyik fele 50 cm-t lejjebb ereszkedett annál a pontnál, ahol találkozott a talajjal. Teljes útzár, mindkét irányba, bizonytalan ideig. Később kiderült, hogy a híd menthetetlen, ha nem bontják le, le fog szakadni.

Azonnal telefonáltam a Zuramnak, hogy nagyobbik gyermekünk nem fog tudni hazamenni a suliból, hívja fel, és szedje fel, hozza magával a szerződéskötésre. Szerencsére sikerült a gyereket elérni és összeszedni, nagyjából egyszerre értünk oda az épület elé. Fel is mentünk az irodába, ahol már ott várt bennünket a közjegyző, az ingatlanos és a háztulajdonosok 50%-a, vagyis a papa, akit életünkben most láttunk először. Az ingatlanost is, hisz új volt. A hóna alatt szorongatott egy nagyjából 8 kg-os mappát, és mondta, hogy igen ez mind a házhoz tartozó ügyintézéshez kapcsolatos iratok összessége, de ha hisszük, ha nem ő még életében ennyit nem telefonált egy ingatlanügylettel kapcsolatban, és azt meg úgyse hisszük el, hogy mennyi munkája van abban, hogy ez az aláírás összejöjjön. Hittük, persze, hogy hittük, csupáncsak nem érdekelt. Minket az érdekelt, hol van a mamma?

Leültünk egy tárgyalóba és vártunk. Mondta a közjegyző, hogy a mamma itt van aláírt már a lakásra, de nem tudja, hol van már, mi tart ennyi ideig. Első gondolatom az volt, hogy a mamma meglógott, ebből nem lesz semmi, de ezt nem mondtam ki, csak a kezemet tettem a Zuram vállára, mert láttam, hogy mennyire ideges, próbáltam nyugtatni, hogy most már aztán tényleg minden rendben lesz. A közjegyző is idegesnek tűnt, és mindenki más is, a papa is, az ingatlanos is.

De megjelent a mamma és teljes udvartartása, egy lánya, férjjel együtt, egy fia, egy másik fia és természetesen a tolmácsuk is. A közjegyző nem számított a családra, így nem volt ennyi szék, de azért hoztak, illetve ennyi nem is fért be, néhányan álltak a fal mellett.

Végre elkezdődött amire vártunk. A közjegyző felolvasta az egész szerződést, időnként viccelődött, a mamma időnként a tolmáccsal beszélgetett, a papa nem csinált semmit, jórészt hümmögött. A közjegyző külön felhívta a figyelmet, arra, hogy van még egy bejegyzés a tulajdoni lapon, azt a tulajdonosoknak töröltetni kell, mert amíg az törlésre nem kerül, addig nincs kifizetés. Üvöltve szólalt meg a vészcsengő a fejemben, ajjaj a famíliának még intéznie kell valamit. Sose szabadulunk. Két és fél hónapjuk volt a törlés elintézésére, decemberre terveztük a költözést, méghozzá a legelejére, hisz a mindennapi mantránk közt szerepelt: a karácsonyt már az új házban töltjük. A teremben fagyos volt a levegő, a mamma és a papa egy szót sem beszéltek egymással, de ami még feltűnő volt, hogy a gyerekei sem szóltak az apjukhoz, rá sem néztek.

A közjegyző teljesítette a Zuram kérését, ő írt alá utoljára. Aláírtunk. Tényleg. Mindenki. El se hittük. Beszéltünk még pár szót az ingatlanossal, illetve a mamma lányával, mivel szerettünk volna elmenni megnézni a házat, valamikor novemberben, hogy felmérjük mivel is állunk szemben. Mit kell felújítani, ilyesmi. Valójában csak látni szerettük volna, hogy költöznek-e már akkor kifelé, mert erősen tartottunk tőle, hogy nem.

A napnak azonban még nem volt vége, haza kellett jutni. A Zuram a gyerekkel elindult haza, én még először Ildikót vittem haza, és utána indulhattam el Detmerodéba. Na, ha be nem lehetett jutni a városba, akkor ki sem. Sőt ez hatványozottan igaz volt, mert ekkor ért véget a munka és mindenki haza akart jutni, de ha csak egy út vezet kifelé, akkor ez rettenetesen nehézkes. Persze másfelé is vezetett ki út, és ma már tudom, hogy arra mennék, de akkor még azt nem ismertem. Egyébként arra is dugó volt, de talán nem akkora, mert arra nincsenek közlekedési lámpák, falvakon keresztül lehetett volna menni.

Ültem a dugóban, és araszoltam, nem is lettem volna ideges, ha az autó nem kezd el egyfolytában villogni, meg csipogni, hogy ha ilyen tempóban haladok tovább, akkor ki fog fogyni a benzin. Az első fél órában nem estem kétségbe, mert amikor nem tudtam haladni, akkor leállítottam a motort, de az csak csipogott, meg villogott. A Zuram már rég otthon volt, és ha egy nő kétségbe esik, mit csinál? Felhívja a férjét és alapjáraton elkezdi hibáztatni, na nem feltétlenül a kialakult helyzetért, hanem azért mert azt nem oldja meg azonnal, akkor is a férj a hibás, ha a feleség tudja, hogy ésszerűtlen telefonba bőgve mondani, hogy bassza meg, ki fog fogyni a benzin, és az sem túl ésszerű dolog, hogy amikor a férj nem tud megoldást mondani, vagy csak olyat, amit a feleség hülyeségnek gondol, akkor feleség leteszi a telefont. Szerencsére az én férjem nagyon türelmes ember, és addig hívott, amíg fel nem vettem, simán megvárta amíg befejezem a bőgést és a káromkodást, majd még el is tudta velem magyaráztatni, hogy hol vagyok, és onnantól kezdve navigált fejből mindenféle kis utcán keresztül, hogy ő is arra szökött meg a dugó elől, és meg is győzött arról, hogy az nekem is jó lesz, plusz úgy navigált, hogy még útba esett egy benzinkút is, ahol tudtam tankolni. Mondanám, hogy mentségemre szolgáljon, hogy a szerződés miatt is nagyon ideges voltam, valamint a 20 perces út több, mint 1,5 óra volt, de nem kell mentséget keresnem, mert a jelek szerint a Zuram szeret, és még arról is meg tudott győzni, hogy dacára annak milyen későn értem haza, és a gyerekeknek másnap iskola, menjünk el étterembe ünnepelni.

Ennyi járt, mindannyiunknak, hisz a lényeg, hogy aláírtunk, mindenki. Ugyan mi történhet? Most már biztos, hogy a karácsonyt az új házban töltjük. Tényleg! Mi történhet?

Házmizéria, még mindig

A nyaralás alatt többször átrágtuk magunkat az eddig történteken. Átbeszéltünk mindent, végül is akkor sincs nagy gond, ha a bérelt házban maradunk, ha azt vesszük meg, habár egy picit nagyobb kényelmesebb lenne, de jó helyen van, eddig is szerettünk ott lakni, ez mitől változna. Abban azonban biztosak voltunk, hogy pár dolgot meg kell csináltatni a házon, mert a házat felújító fiatalember neve egész biztos Herr Elek Mekk. A burkolatok egész jók voltak, na de a festés, az összes él, és sarok ki volt húzva szilikonnal, biztos, ami biztos. Herr Mekk egyébként is ragaszkodhatott a szilikonhoz, mert minden javításra azt használt.

Jó, hát a garázs is messze van, és időnként lehetetlen parkolni a közelben lévő iskola miatt, de hát eddig is működött valahogy a dolog, ezután is fog. A lányoknak azonban külön szoba kell, emiatt be kell áldoznunk a vendégeknek fenntartott szobát, de majd legfeljebb veszünk egy kihúzhatós kanapét a nappaliba, és akkor lehet majd ott aludni. Mégse akarunk szállodát nyitni, és a vendégeink is bizonyára megértik, hogy kamaszodó gyermekeinknek jól esnék a magánélet, hát még az én nyugalmamnak milyen jót tenne, ha az egyre többet összekapó kicsi kamaszok el tudnának egymástól vonulni némi időre.

Kell némi kompromisszum az biztos, de nem lenne rossz döntés, ha belemennénk, és még ott van a másik ház is, amit csak kívülről láttunk, de a bérleményünk tulajdonosa abban lakott, tehát nem lehet rossz belülről sem. Ismerjük a környéket, megnézzük belülről is, és kitaláljuk mi legyen. A nyaralás alatt nagyjából minden nap kitaláltuk, hogy hogy legyen, és igyekeztünk nem gondolni arra a házra, amit szerettünk volna, de a mamma nem szerette volna, hogy mi szeressük, és nincs mit tenni, ha nem, nem.

A nyaralás nagyon gyorsan elrepült, visszaértünk Wolfsburgba, beszéltünk kedvenc háztulajunkkal, ő mennyiért gondolná eladni azt, amiben lakunk, mi mennyiért gondolnánk megvenni. Ekkor tudtuk meg, hogy a háznak nem sajátja a telek, de három éve kötöttek szerződést a várossal, 99 évre, és a telek havi bérleti díja nem egy óriási összeg, de valahogy mégse szerettünk volna olyan házat, aminek nem sajátja a telek, no meg, meg kell még nézni a tulaj másik házát is, mert az mégiscsak alá van pincézve, ami sok szempontból jól jöhet. A tulaj, mivel a két házra egyszerre vette fel a hitelt megérdeklődte a banktól, hogy szét tudja-e szedni ezt abban az esetben, ha valamelyik házat megvesszük, a bankosok nem támasztottak ebben akadályt sem a tulaj, sem mi elénk, megvehetjük bármelyiket, megoldják a papírmunkát. Szuper!

Ekkor azonban nem várt fordulat következett be a történetben. A Zuram felhívott egy szép hétfői napon, délelőtt, hogy képzeljem el, a mamma mégis hajlandó aláírni a szerződést. Most mi legyen? A hónap határidő amit adtunk még nem járt le, még 4 napjuk volt. A kérdés az volt, hogy mi hajlandóak vagyunk-e aláírni, mert a közjegyzőtől csak 1 hét múlva kapnánk időpontot, az viszont már nem fér bele az 1 hónapba, amit adtunk. Pár mondat után megegyeztünk, hogy most egyikünk sem tudja eldönteni, hogy ez jó hír, vagy nem. Nekifussunk-e annak még egyszer, hogy esetleg hülyét csinálnak belőlünk, újra. Este megbeszéljük, addig átgondoljuk mind a ketten. Megkérdezzük a lányokat is, rájuk is tartozik a dolog.

Aznap este újra átbeszéltünk mindent, azután újra. A lehetőség megvan, hogy kibújjunk a kötelezettség alól, hisz akárhogy nézzük az aláírás nem lenne meg egy hónapon belül. Annyi történt biztosan, hogy az ingatlanost lecserélték, elvették tőle a házat, és átadták másnak, utólag kiderült, hogy ebben nagy szerepe volt a mi bankos ügyintézőnknek, aki finoman megfenyegette az ingatlanos céget, hogy ez csalás, amit csinálnak. Ez az ingatlanos némileg rátermettebbnek tűnt, de hát ezt néhány telefonos beszélgetés alapján nehéz eldönteni. Eléggé nevetséges, de a házat már hónapok óta nem is láttuk, részletekre nem is emlékeztünk, de abban azért biztosak voltunk, hogy nagyon is jó lenne nekünk.

Családilag megbeszéltük, hogy lesz, ami lesz még egyszer nekifutunk a történetnek. A végeredményt nézve rosszabb helyzetbe, mint most vagyunk, nem kerülhetünk. A bankos hölgy elküldte újra a szerződést, aktualizálva a kamatokat, dátumokat. Aláírtuk, visszaküldtük. A közjegyző is ismét elküldte a szerződést, és a mi megnyugtatásunkra belekerült a szövegbe az is, hogy ha a mamma nem költözik ki, akkor hatóságilag kirakják őket. He, he előbb még alá is kellene írni azt a szerződést. Megvolt az új időpont, mehettünk aláírni. Mint kiderült, a papa is értesítve lett arról, hogy az exfelesége nem írt alá semmit, így a papa, aki elrepült Olaszországba, hogy ott nézzen magának valami házat, visszarepült Németországba és ő is próbált nyomást gyakorolni mind az ingatlanosra, mind a közjegyzőre, hogy csináljanak valamit, mert ez a játék számára már nagyon nem vicces. Most nem volt bohóckodás, a közjegyző is tanult az esetből és csak akkor volt hajlandó az egész aláírásmókát eljátszani, ha mindenki egyszerre megjelenik az adott időpontban. A Zuram még annyival kiegészítette a dolgot, hogy mi írunk alá utoljára, először az eladók. De először is meg kell jelennie mindenkinek egyszerre a közjegyzőnél.

Ez nem is annyira egyszerű, mint amennyire elsőre tűnik.

Ház, vagy nem, vagy most mi lesz?

Tehát visszatérve a házvásárlás mikéntjéhez, és hogyanjához, folytatnám a történetet. A bankban aláírtunk mindent, az ingatlanossal aláírtuk a szerződést. Következő dolgunk az volt, hogy megbeszéljük a bérelt  házunk tulajdonosával, hogy valamikor a közeljövőben ki szeretnénk költözni, mert házat veszünk, és nem tartunk igényt két házra. Összességében azt mondhatom, hogy nagy szerencsénk volt a tulajdonossal, beköltözésünk óta mindössze kétszer találkoztunk vele, és ha szóltunk, hogy valamivel probléma van, akkor azonnal intézkedett. Jó, hát az is igaz, hogy menet közben ő a családjával kiköltözött Brazíliába, tehát nehéz is lett volna összefutni.

A mi nagyon rendes tulajdonosunk azt mondta a saját ingatlanszerzési törekvéseinkre, hogy megérti, és minden úgy lesz, ahogy mi szeretnénk, alkalmazkodik hozzánk, mivel eddig mindig időre fizettünk, soha nem volt semmi probléma, bízik bennünk, és tudja, hogy, ha mondunk valamit az úgy is lesz. De! De, ha már úgyis házat keresünk, akkor ő felajánlja nekünk, hogy vegyük meg azt amiben most lakunk, akkor ugye nem kell költözködni se, illetve van neki egy másik háza is, amiből ő kiköltözött Brazíliába, akár azt is eladná nekünk szívesen, az egy picit nagyobb, mint a mostani, fel van újítva, és alá is van pincézve, de amúgy ugyanolyan bungalow, mint amit bérlünk, csak még egy pici kerti tó is van.  Köszöntük a lehetőséget, de már aláírtunk az ingatlanossal és várjuk, hogy kapjunk a közjegyzőnél is egy időpontot, ahol már ugye a végleges szerződést írjuk alá a kiszemelt ház tulajdonosaival. A bérleményünk tulajdonosa továbbra is azt mondta, hogy úgy lesz, ahogy mi szeretnénk, és az ajánlatát fenntartja. Meg is adta a másik ház címét, hogy menjünk el megnézni nyugodtan.

Közben az ingatlanos is szólt, hogy megvan a közjegyzőnél az időpont, amit úgy időzítettek, hogy mielőtt indulnánk nyaralni, előtte való nap írjunk alá, hogy nehogy végig kelljen izgulni a pihenést. Jó. Legyen, előtte egy nappal.

A közjegyző átküldte a szerződéstervezetet, amit jó alaposan áttanulmányozott a Zuram, és pontról pontra át is beszéltünk mindent, hogy én is értsem, hogy mit hogyan, és mikor. Teltek a napok, tervezgettünk, mi hogyan lesz, és főleg, hogy a karácsonyt már az új házban töltjük, milyen jó lesz, minden simán ment eddig. Ugyan, mi történhetne?

Az aláírás előtt egy nappal csörög a telefonom, a Zuram hívott, azzal a hírrel, hogy ennyi. A tulajdonos néni, az olasz szappanoperánk fő-főszereplője, most mondta vissza az egészet. Az indok a következő volt, mi van akkor, ha ő nem talál magának lakást, mégsem mehet az utcára. A Zuram mondta, hogy mi meg mégse fogunk addig várni, amíg ő nem talál magának valamit, különösen nem fogunk, semmit aláírni, hogy aztán ő meg ne költözzön ki. Megbeszéltük, hogy egy hónapot vagyunk hajlandóak várni, ha egy hónapon belül aláírnak, akkor mi is, egyébként tekintsék semmisnek az egészet. Ez főleg az ingatlanosra vonatkozott, hiszen azt ő sem gondolhatta komolyan, hogy a semmire fogunk jutalékot fizetni.

Az érdekes az, hogy egyikünk sem volt csalódott, valahol sejtettük, hogy ez lesz, hisz előttünk már három emberrel játszották el ugyanezt, azért is tudtunk alkudni, mert a mammának tök mindegy volt, mire mondja később, hogy nem írja alá. Ez persze csak találgatás, de arra jutottunk, hogy a játék arra megy ki, hogy kisemmizzék a papát, aki aznap már aláírt a közjegyzőnél, amikor a mamma visszamondta, ugyanis annyira nem beszélnek egymással, hogy nem voltak hajlandóak egyszerre megjelenni a közjegyzőnél az aláíráson. A papa mindent aláírt előre, a mamma meg finoman szólva is keresztbe tett, de nem csak a papának, nekünk is.

Vegyük sorra milyen problémát is okozott nekünk hirtelen. Először is fel kellett hívni a bankot, és elmondani, hogy ugyan mi aláírtuk a szerződést, és fel is vennénk azt a szép hitelt, de nincs mire. Mi van ilyenkor? A banki ügyintéző hölgy elsőre nem is értette, hogy mi van, majd felhívta a közjegyzőt, az ingatlanost, és csalást emlegetve mindkettőt kiosztotta, de varázsolni ő sem tud, ha a mamma nem ír alá, akkor nem ír alá, ez van. Szerencsére náluk két embernek kellett volna aláírni a szerződést, de csak ő írta alá, a kollégája még nem. Menjünk el nyugodtan nyaralni, meglátjuk mi lesz, hátha vannak, még csodák és a mamma mégis aláír, ha aláír, akkor ő is aláíratja a kollégájával, de addig nem, és akkor nem kell rendelkezésre állási díjat fizetnünk, ha a mamma mégse írna alá, akkor is megvan a hitelkeret, keressünk másik házat, és akkor legfeljebb módosítjuk a szerződést. Ez nagyon emberi hozzáállás, de tapasztalatainkból kiindulva másik házat találni szinte lehetetlen, azonban ne felejtsük el, hogy bérleményünk tulajdonosa két házat is felajánlott nekünk.

Ha azt nézzük kivételes helyzetben voltunk. Csupán várnunk kell egy hónapot, vagy lesz aláírás, vagy nem, ha nem akkor még mindig ott a ház amiben lakunk, vagy a másik ugyebár. Gyakorlatilag csak várnunk kell, na meg beszélni a mostani házunk tulajával, hogy ő is várna-e még 1 hónapot, és továbbra is áll-e az ajánlata.

Mint mondtam mázlisták vagyunk, mert a tulaj azt mondta, hogy annyit vár, amennyit csak szeretnénk, és csak akkor kezdi el bármelyik házát is hirdetni, ha mi már tudjuk, hogy mi lesz.

Tök nyugodtan mehettünk nyaralni. A házról lemondtunk, elengedtük. Igyekeztünk nem gondolni rá, és a másik két lehetőségen gondolkodni, hogy mi is legyen tovább. Úgy tűnt az olasz szappanopera számunkra itt véget ért, ha nem is volt 200 részes, de pár epizódban benne lehettünk, mint a bábok, akiket felhasználnak egy válás során a másik fél kiforgatására.

A BOTRÁNY

Nem tudok írni a Volkswagen botrányról, bennfentes szemmel semmiképp. A Zuram egy szót sem szólhat. Még a botrány kezdetén megkérték az összes dolgozót, hogy ne nyilatkozzanak semmiről, és amennyiben lehet maradjanak távol mindentől, ami ezzel kapcsolatos. Csak arról tudok írni, hogy mi itt, a tűz mellett, de azért nem túl közel a tűzhöz, mint család, hogyan éltük, éljük meg ezt az egészet.

Először még azt sem értettem miről van szó, még most sem nagyon értem, azt igen, hogy mi ez az egész, de hogy hogy, na azt nem.

Azt is hozzátenném, hogy a Zuram tök más területen dolgozik, semmi köze a motorokhoz, de természetesen a botrány kihat arra a programra is, amiben ő dolgozik, ahogy a gyár összes területét munkását, vezetőjét is érinti.

Minden reggel rádióra ébredünk, hatkor. A hírekre. Eddig minden reggel a menekültek, Magyarország, a kerítés volt a téma, most kiegészült a botránnyal, tehát duplán rándult görcsbe a gyomrom, minden reggel, minden áldott reggel.

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a Zuram sem tudott, vagy tud többet, mint amik a hírekben megjelennek, és itt most nem a szenzációhajhász cikkekre gondolok, amik megjelentek, hanem a Volkswagen saját nyilatkozataira. Ők is ugyanezeket az információkat kapják meg, csak korábban, mint a sajtó.

Természetesen a rokonok is aggodalmukat fejezték ki irányunkban, de nem nagyon tudtunk mit mondani, ahogy most sem tudunk. Konkrétumokat nem. Munka van, sőt lesz is. Az ő projektjük nem állt meg, de érezhetőek változások.

Nos, az első a költségcsökkentés. Nincsenek felesleges plusz kiadások, sőt nem felesleges kiadások is alig. Mindig várjuk, hogy mit nyilatkozik a szakszervezet, de persze van, hogy hiába. Volt egy nagy gyűlés a dolgozóknak szervezve, ahova a Zuram is szándékozott elmenni, mert még tök jó pólót is adtak. A gyűlés előtti estén azonban kapott a Zuram egy telefont, miszerint a főnöke behívatta egy külön meetingre, és szó nem lehet arról, hogy ő gyűlni menjen. Volt morgás aznap este rendesen, de nincs mit tenni, amit a főnök mond az úgy van. Persze másnap kiderült, hogy azért kellett bemennie, mert a gyűlésen elhangzott információkat a főnöke már hamarabb megkapta, így az első lépéseket ehhez meg kellett tenni. Ehhez persze tudni kell, hogy a Zuram kezében fut össze a program teljes pénzügyi része, ő tervezi, engedélyezi, vagy nem engedélyezi a kiadásokat, tehát most az ő feladata meghúzni a költségeket. Szerencsére ért hozzá, annak ellenére, hogy ő nem az üzleti területen dolgozik, hanem az informatikusokkal, és mérnökökkel teli oldalon, akik nem feltétlen értenek olyan dolgokhoz, mint kiadás, és bevétel. Egyáltalán nem értik azt a kifejezést, hogy nincs pénz. A helyzet nem könnyű.

Annyi már most érződik, hogy vannak szerkezeti átalakítások, létszám optimalizálás is. A Volkswagennek nagyon sok alvállalkozó dolgozik be, ezeknek az alvállalkozóknak számolni kell azzal, hogy a projektjük végeztével nem biztos, hogy van folytatás, sok kölcsönzött munkaerő kerül vissza eredeti helyére. A külföldi gyárakból érkezett dolgozók közül sokakat visszarendelnek a hazájukba, hogy az eredeti gyárban folytathassák a munkát. Ezeknek az embereknek a feladatait, a Volkswagennél vagy a Volkswagen német leányainál dolgozók veszik át. A teljes létszám kb. 60%-a ténylegesen Volkswagen alkalmazott, akiknek nagyon nagy része szakszervezeti tag is, eddig úgy tűnik, a cég állapota megrendelések stb. alapján, hogy a Volkswagen alkalmazottaknak tartósan megmarad a munkája. Ezekre a dolgokra is csak következtetni tudunk, hisz folyamatosan alakul a történet. A Volkswagen gazdasági adatai, csak úgy, minta  fizetési besorolások nyilvánosak, bárki megnézheti.

Minden nap egy új helyzet, egy új kihívás, olyan jellegű kihívások, amikkel eddig még nem kellett szembenézni a vezetőknek, vagy a munkásoknak, ahogy a Zuramnak sem, így történtek melléfogások is, de alakul az út, az optimalizáció folyamatban van, OKJ-s jövőbelátót még mindig nem végeztem, így biztosat nehéz lenne mondani. Annyi biztos csak, hogy minden nappal, héttel változhat, és változik is a helyzet, amit az egyik pillanatban kőbe vésnek, a másikban simán törlik, és viszont. Ez persze csak az én személyes tapasztalatom, véleményem, amit mint wolfsburgi lakos, és egy dolgozó felesége szereztem. A Zuram meg nem mondhat semmit se.

Közben a Zuramat bevették egy két éves képzésbe, tehát most, ahogy a lányoknak mondani szoktuk, iskolába is jár, de ez nem igaz, hisz nem klasszikus oktatásról van szó, hanem egy nagyon régóta a Volkswagennél dolgozó kollégát jelöltek ki mellé, aki a mentora, és vele közösen kell vezetnie egy másik “A” kategóriás programot, hogy később ő is önállóan tehesse ezt meg. Nem mintha még nem vezetett volna nagy projektet önállóan, de a belső szabályok szerint ennek, itt más a menete. A ház keresése előtt nagy dilemmát okozott, hogy belevágjunk-e a házvételbe, nem a képzésbe, hisz az is elvárás, hogy külföldön is teljesíteni kell két vagy esetleg három évet. A külföldön itt a teljesen más kultúrát értjük, tehát nem mondhatjuk azt, hogy Győr köszönjük jó lesz.

Tavaly már feltették a kérdést, hogy elgondolkodott-e azon, hogy melyik régióban szeretné teljesíteni ezt a három évet, akkor passzolta a lehetőséget, de a végtelenségig ezt nem teheti meg, vagy ha igen, akkor nincs előrelépés. Most a képzése által legalább két évre biztosnak gondoljuk a helyzetet, ezért döntöttünk a házvétel mellett. Utána pedig, ha költözni kell, akkor továbbra is élet a határon túl, csak azt nem tudjuk melyik határon túl.

Úgy néz ki a botrány nem befolyásolja a képzést, de biztos akkor lesz, ha vége van, mármint a képzésnek, a botrány végét nehéz lenne megjósolni, de én egyébként sem szeretek semmit elkiabálni.

A Magyarországon megjelent cikkek is elég érdekesre sikerültek. Voltak csak simán félrefordítottak, voltak simán baromságok is. A kedvencem a Wolfsburg, mint szellemváros. Kínunkban itt röhögtünk, hogy tök jó, hogy Wolfsburg szellemváros lesz, mert tönkremegy a gyár, és akkor nem lesz munka, és mindenki el fog költözni. Én meg láttam magunkat, amint a tök üres városban élünk az új házunkban, a kertben termesztjük a zöldséget, gyümölcsöt, tartjuk a tyúkokat. Persze a cikk első bekezdésében már annyi tárgyi tévedés volt, magáról a városról, hogy az tényleg vicces. A kedves újságírónak nem lett volna nehéz dolga, ha már egy wikipédia szócikket elolvas, kevesebb hülyeséget ír le, a szellemvárosos vízióját nem vitatom, mert bármi lehet, de ebből ma még semmit nem láttunk. Bementünk a városba nézelődni és az outlet centerben bizonyos boltokba nem lehetett bemenni, csak ha sorba állt az ember, pedig esett az eső.  Tehát még nem szellemesedünk, vagy éppenhogy igen, azért vásárolt mindenki, mert tartalékol. Michael Kors táskákból legalábbis biztosan, mert ott volt a legnagyobb sor. Nem álltunk be, én tartalékolok másra, hátha tehenet is vennünk kell, dacára annak, hogy félek a tehenektől, majd csak megbarátkozok eggyel, mert nekem kell a tej a kávémba.

Viccet félre téve, egyáltalán nem rózsás a helyzet, de nem is olyan sötét, mint ahogy azt sokan lefestik. Élünk, ahogy eddig, mindenki teszi a dolgát, figyel, vár. Szintén jó olvasgatni az olyan kommenteket, miszerint be kell zárni az egész gyárat, és rohadjon rá mindenkire a műanyag lakat. Jelzem, hogy a több százezer dolgozó és munkás egyáltalán nem tudott semmiről (a 600000-ből kb 100 fő tudott az egészről az egész cégcsoportban), és a történetben az ő életükről és megélhetésükről is szó van. Azzal mélyen egyetértek, hogy ez a csalás érthetetlen és bárki aki részt vett benne, kapja azt, amit megérdemel, de ne a három műszakban dolgozó gyári munkás fejét vegyék, mert ő végképp nem tehet semmiről.

A lányok eleinte még kérdezgették, hogy mi ez az egész, nem kerteltünk, mondtuk, hogy nem tudjuk mi lesz ennek a vége, de nekik nem kell félniük, mert mi bármit megoldunk. Egyébként is házat veszünk, örüljenek annak. Mondták, hogy majd, ha beköltöztünk, addig nem, mert már hittük egy házra, hogy az a miénk, aztán mégse lett az, ebbe ők nem élik bele magukat. Nem is szeretnének szobát választani, és egyáltalán, csak akkor szóljunk, ha pakolni kell a dobozokba. Nem azok az előre örülős típusok.

Az iskolában ez nem volt téma, pedig az aktuális dolgokat mindig megbeszélik. A párizsi merényletek után nagyon sokat beszélgettek a terrorizmusról, az áldozatok emlékére pedig egy perces néma felállással tisztelegtek.

Kérdezték, hogy akkor most lesz-e apának munkája, kell-e költöznünk valahova. Mondtuk, hogy az új házba, de ők meg mondták, hogy akkor szóljunk, ha doboz, addig hagyjuk őket békén. Mostanra már fel sem merül a téma.

A botránynak még nincs vége, még jönnek a büntetések, az autó visszahívások, majd kiderül, hogy ez hogyan befolyásolja a mi mindennapi életünket.