Pillanatok, felejthetetlenek

Ahogy elterveztük, pontosan úgy is cselekedtünk. 24-én szépen négyesben megünnepeltük a karácsonyt. Mivel a fát már napokkal korábban feldíszítettük, így a lányok egész délelőtt apukájukkal játszottak, amíg én elkészítettem az ebédet. Hagyományosan minden évben kacsát sütök, egyrészt mindannyian nagyon szeretjük a kacsát, másrészt egy kacsából bőven marad annyi, hogy másnap amikor elindulunk haza, akkor még szendvicset is tudok csomagolni az útra. Délben elővettem a hollóházi étkészletünket, mert minden karácsonykor azt használjuk, megterítettem, kényelmesen megebédeltünk, délután ajándékozás, és ezután egyáltalán nem kezdtünk el csomagolni az útra. Teljesen nyugodtan töltöttük a délutánt, közösen megnéztük a Karácsony Artúrt, ami szintén hagyomány már. Nem szerettünk volna kapkodni, vagy hajnalban kelni, ezért pont úgy, mint tavaly, idén is foglaltunk szállást Prágában.

25-én reggel összecsomagoltunk, és elindultunk Prágába. Azért jó karácsonykor utazni, mert nincs forgalom, legalábbis nem akkora, mint amikor elkezdődik a szünet, és egész Németországból megindul hazafelé a tömeg, no meg Ausztriából is és ennek közös halmaza mind találkozik Magyarországon az M1-esen.  Egyszer épp elég volt ebből a partiból.

A Zuram már két hónapja lefoglalta a szállást Prágában, amiben maradtak kérdőjelek. Nem volt egyértelmű, hogy 3 ágy és egy pótágy lesz a szobában, vagy 3 ágy és egy gyerek a szülőkkel alszik, viszont a szálloda nem válaszolt erre a kérdésünkre. Többször megnéztük a szálloda honlapját, és arra a következtetésre jutottunk, hogy 3 ágy és egy pótágy. Teljesen időben odaértünk Prágába, ami nem volt nehéz, mivel semmiféle határidőt nem szabtunk magunknak. Megtaláltuk a szállodát, és gondolom nem nehéz kitalálni, hogy mindössze 3 ágy várt bennünket a szobában, ebből mondjuk legalább kettő összetolva. A lányok nem értették, a Zuram pedig lement a recepcióra, hogy valami nem stimmel, mert nincs pótágy. Amikor visszatért a szobába, közölte, hogy nem is lesz. A recepción megmutatták, hogy válaszoltak a levélre december 21-én, hogy csak 3 ágy van. Azt most hagyjuk is, hogy mennyire tisztességes 21-én válaszolni, mert ha még le is mondjuk a szállást, találunk-e másikat. A kérdés egyébként is elméleti, mivel a Zuram nem kapta meg a választ, miután visszaértünk is megnézte, de nem, nem kapta meg. Vagy ez a megoldás van, vagy az, hogy összecsomagolunk és indulunk tovább, vagy keresünk másik szállást. Több hiba is volt, egyrészt hol a manóban találnánk szállást december 25-én délután, másrészt továbbindulni is hülyeség, hisz azért álltunk meg Prágában, hogy ne kelljen rohanni, hajnalban kelni, vagy éjszaka utazni. Mindenki nézett rám kérdőn, de a megoldás adott volt, én a két lánnyal alszok az összetolt ágyon, a Zuram meg külön. Legalább az aludjon éjszaka, aki másnap is vezetni fog. Értem én, hogy 12 éves korig a gyerek alhat a szülőkkel, de ha már négy reggelizős kártyát adtak, akkor miért csak 3 ágyneműt, és törülközőt. Sebaj egy újabb látogatás a recepción megoldotta a kérdést, kaptunk ágyneműt, még két párnát és egy paplant, a törülköző elmaradt, de mivel fejenként kaptunk egy kicsit, meg egy nagyobbacskát, így elosztottuk.

A lányoknak nem annyira tetszett a dolog, mivel egyáltalán nem szoktunk együtt aludni, és kisebbik előre közölte, hogy nem tehet róla, de biztos fog nekem problémát okozni az éjszaka folyamán, minimum kétszer belém fog könyökölni vagy ilyesmi, de esküszik nem direkt csinálja, csak ő így alszik. Ez így is van, még a mai napig is időnként leesik az ágyáról, és volt már többször is, hogy púppal a fején ébredt, de nem emlékezett rá, hogy hogy szerezte. Mondtam nem számít, csak egy éjszaka. Amikor kicsik voltak sem jöttek át éjszakánként, csak ha rosszat álmodtak, de miután megnyugodtak, akkor is mindig kérték, hogy kisérjem őket vissza a saját ágyukba. Betegen, na igen az más, amikor betegek voltak, akkor aludtam velük, illetve nem aludtam, csak vigyáztam rájuk, de az más. Tartottak a közös ágytól, de meggyőztem őket, hogy semmi gond, csak egy éjszaka, ki fogjuk bírni, kisebbik persze, az örök optimista rávágta, hogy nem, márpedig de. Már két olyan szállást is tudok, ahol soha nem fogunk szobát foglalni Prágában.

Nagyobbik kedvéért bementünk a belvárosba, de mivel pont olyan volt, mint tavaly, így nagyjából csak sétáltunk egyet. Tavaly még elcsodálkoztunk rajta, hogy milyen sok ember van Prágában karácsonykor, most ez egyáltalán nem lepett meg. Prága szép, tavaly is az volt, hideg volt, ahogy tavaly is, nem is maradtunk bent sokáig. Vacsorázni sem maradtunk bent, mivel ahol tavaly vacsoráztunk, az a hely nem nyerte el egyformán mindenki tetszését. Visszamentünk a szállodába, majd elindultunk egy helyet keresni, ahol vacsorázhatunk. Nem vágytunk semmi különösre. A Zuram kinézett egy helyet, ami nincs messze a szállástól, viszont fogalmunk sem volt, hol van. Gyalog mentünk, hogy a Zuram is megihasson egy pohár sört. Mivel fogalmunk sem volt, hogy merre van a hely, telefonos segítséget vettünk igénye. A segítség, ha nem is tökéletesen de működött, mivel első körben találtunk egy igazi lepattant kocsmát. Nem mentünk be, mentünk tovább. Félénken megkérdeztem, hogy nyitva van-é a hely, ahová igyekszünk,  mire a Zuram annyit válaszolt, hogy: elméletileg. Nem szeretem ezt a szót. Semmire nem jó. Ebben a szituációban meg kifejezetten nem megnyugtató. Mentünk tovább, és találtunk egy újabb vendéglőt, de az se az volt. Volt mellette még egy másik is, de az meg zárva volt. Természetesen abba szerettünk volna menni, amelyik zárva volt.

Sebaj, irány vissza a szállásra, annak van saját étterme, ami nem is drága megpróbáljuk. A hotellel szerzett eddigi tapasztalataink alapján minimum bátornak mondanám magunkat, de a Zuram azon javaslatára, hogy üljünk ismét kocsiba, és menjünk be a városba, senki nem kezdett örömében ugrálni. A lányok is csak le szerettek volna végre már ülni és enni valamit. A hotelben megkérdeztük, hogy lehet-e még vacsorázni, és szerencsére 7-ig nyitva volt a konyha, és még csak fél 6 volt. Rajtunk kívül is voltak az étteremben, és nem úgy néztek ki, mint akik rosszul vannak, szóval mi veszteni valónk lehet. Az étlapon mindenki talált magának megfelelőt. Nagyot csalódtunk pozitív értelemben, mert minden nagyon finom volt, és friss. Ugyan csak üveges sör volt, de semmi gond, az is jól esett, mind a kettő, fejenként. Talán annak a hatására, hogy túltettük magunkat az ágy problematikáján, vagy azért mert örültünk, hogy enni kaptunk, és jó volt, de végigviháncoltuk a vacsorát. Normál esetben megkértem volna a családtagjaimat, hogy viselkedjenek rendesen, vagy legalábbis nevessenek halkabban, de mivel mire megkaptuk az ételünket már egyedül voltunk az étteremben, így hagytam, sőt.

Az éjszaka, nos igen. Túléltük, bár kisebbik reggel azt ecsetelte, hogy jó, tudja azt beszéltük, meg, hogy túléljük, de ő igazából nem. Tény, nem sokat aludt, én sem, senki sem, de ez nem csupán a kényelmetlen ágynak köszönhető, hanem az éjszaka mulatozó, ajtót csapkodó, röhögő, hangoskodó egy busznyi ukránnak is. Mondjuk nem énekelte, és már ez is valami. Hajnal kettőig bírták, mi meg velük. Ezután már épp elaludtam, amikor kisebbik édesen megütögette a karomat, és felébresztett. Kipattant az ágyból és közölte velem, hogy:-Vissza kell adnunk! – nem értettem mire gondol, az ukránoknak a bulit, vagy mi? És folytatta:-Vissza kell adnunk!- jó vissza, de mit, még mindig tanácstalan voltam és nem azért mert félig aludtam. Kérdésemre csak azt a választ kaptam, hogy azt nem tudja, de mindjárt átgondolja. Javasoltamra, hogy tán ha visszafeküdne, és aludna, csak annyit reagált, hogy:-jajj de hülye vagyok, csak álmodtam. Visszafeküdt és aludt tovább. Azért nem gyanakodtam elsőre, hogy valójában alszik, mivel előtte felkelt, mert minden áron tudni akarta mennyi az idő, és megkereste az óráját. Akkor tényleg ébren volt.

A lényeg, hogy túléltük az éjszakát, és nem jót, de aludtunk. Ráadásul meleg volt a szobában, és valami üzem mellett volt a hotel, vagy nem tudom mi, de egész éjjel zúgott valami. Mindegy, elindultunk Szegedre.

A forgalom teljesen jó volt, habár nagyobb, mint amire számítottunk, lehet többen ellopták az ötletünket és csalnak a karácsonnyal. Idén is megállapítottuk, hogy az M1 több mint katasztrofális állapotban van, és még mindig divat táblával javítani a kátyúkat. Hát kérem, pár éve még a cseh autópályák néztek így ki, de mivel azt folyamatosan felújítják, így a magyar szép lassan rosszabb állapotba kerül.

Nagyon jó hazaérkezni, mindig nagyon jó. Nem csak a család miatt, én szeretem Szegedet is, annak ellenére, hogy zavar, hogy egy csomó minden pusztul és hagyják, vagy, hogy olyan kreatívan vezetnek az emberek, amit szinte sehol máshol nem tapasztalok, azért mégiscsak életem jelentős szakasza a városhoz kötődik, és a nosztalgia már csak ilyen, az ember egy csomó szépre emlékezik, és ezek az emlékek színezik ki a fekete-fehér fényképeket. Persze már évek óta nem Szegeden élünk, és sikerül úgy végig barangolni a várost, hogy nem találkozunk ismerőssel, de akkor is szeretek sétálni a városban, sőt még villamosozni is.

Mivel most két napra érkeztünk, így nem fért bele sem séta, sem villamosozás, sem  mozi, sem barátok, az fért bele amiért mentünk. A karácsony. A családdal együtt töltött idő. Első nap a Zuram szüleivel és nagymamájával ünnepeltünk. Ebéd, beszélgetés, ajándékok, színtiszta nyugalom, megismételhetetlen pillanatok. Csak, hogy egyet említsek, kisebbik imád varrni, ezért kapott a Mamáéktól egy varrógépet, anyagokat, varrós készletet karácsonyra. Tata szépen kitanulmányozta a varrógépet, és elkezdte tanítani kisebbiket varrni, ott dolgoztak a varrógép mellett, persze nagyobbik is figyelte a műveletet, az a kép, ahogy kisebbik figyelt, varrt, Tatája türelemmel tanította, na az a kép mindig megmarad, illetve még egy, Mama arca, amikor kibontotta az ajándékot, amit nagyobbik készített neki, egy gyertyatartót, modellgyurmából. A gyertyatartó egy Huskyt ábrázol, és direkt a Mamának készítette, tudván, hogy ez mennyit jelent majd neki. A Mama pedig ezt tudta, és rá is volt írva az arcára, hogy milyen sokat jelent neki, ezekért a pillanatokért éri meg hazautazni, és még ha pár nappal később is, de karácsonyozni.

Estére volt egy szuper program, ahogy tavaly, úgy idén is kaptunk színházjegyeket, és most a lányok is jöttek velünk. Az Ifjúsági Házban, vagy rövid nevén az IH-ban volt A miniszter félrelép, parádés szereposztásban. Kicsit mellbe vert a gondolat, hogy utoljára az IH-ban talán a gólyabálomon voltam, amit ki sem számolok, hogy hány éve volt, de meséltem a lányoknak, hogy akkor anya állt a  színpadon, mert elő adtunk valamit, amiben én is részt vettem. Pont nem érdekelte a lányokat, de mindegy. Valahogy nem igazán tudják elhelyezni időben, térben, hogy milyen volt az, amikor a szüleik gyerekek, fiatalok voltak. Az előadás több, mint szuper volt, többször is sírva röhögtem, nem, nem nevettem, ez annál több volt. Nagyobbik ült mellettem, és ha ki lett volna sminkelve, a darab végére rajta sem maradt volna festék, de nem, 13 évesen még nem kell smink, így csak a könnyeit törölgette. Kisebbik nem biztos, hogy minden poént fogott, de a legtöbbet igen, és a végére, már nem csak azt kérdezgette tőlem, hogy jól vagyok-e, hanem ő is nevetett velünk.

Másnap a szüleimmel ünnepeltünk, igaz délelőtt még volt egy feladat, a dédimamától kapott karácsonyi pénzt el kellett költeni, ami annyit tesz, hogy körözni kell az Árkádban és türelmesnek lenni. Előbbi, megvolt, utóbbi gyorsan fogyott. Végül sikerrel zárult a történet, és csak egy plüssállattal lett több, mint eddig volt. Hurrá! Az nem épp karácsonyi, hogy a kávézóban elfelejtették a rendelésemet, és még bocsánatot se kértek, de legalább kávét kaptam, nem nem ültünk be egy kávézóba, azzal nem húztam volna az időt, ez amolyan sétálós kávé volt, de végül a kocsiban ülve hazafelé ittam meg.

Ebédre hazaértünk anyuékhoz, és a szokásos menetrend, ebéd, ajándékozás. A felejthetetlen pillanatok. A négy unokatesó végre újra együtt, és hiába a viszonylag nagy korkülönbség, valami hihetetlen jól elvannak. A fölnőttek eleinte két pártra szakadva beszélgetnek, nők a konyhában, férfiak a szobában, majd a két tábor egyesül. Pont mint gyerekkoromban. Húzzuk egymást, nevetünk, emlékezünk, sajnáljuk, hogy ritkán jön ez össze, és most is csak kevés ideig tart. Nővéremék lassan elköszönnek, így a lányok is elcsendesednek. Anyukám elővesz egy dobozt, melyben levelek vannak, amiket én kaptam, régen, még amikor nem e-mailt írtunk egymásnak. Egyik-másik levél akár 30 éves is. Olyan képeslapok, amiket nagymamám, nagypapám, dédim írt, ők már rég nincsenek közöttünk, valami hihetetlen érzés kézbe venni, olvasni ezeket a lapokat. Hirtelen ötlettől vezérelve lefényképezem a levélhalmot, és feltöltöm a facebookra, megjelölve egy-két embert, akiktől ezeket kaptam. Ígéretet teszek arra, hogy aki megírja a címét, annak küldök egy lapot. Két címet is kaptam rövid időn belül, így leveleket fogok írni, nem is csak lapot, igazi levelet. Szeretek írni, kézzel, géppel, mindegy, jóban vagyok a szavakkal.

Időben fekszünk, mert másnap hajnalban már indulunk is vissza. Muszáj hajnalban, mert visszafelé nem alszunk meg, és jó lenne világosban hazaérni.

Hajnalban indulunk, a búcsú mindig nehéz, könnyes. Az út hazafelé hosszú, de szerencsére, csak a magyar szakaszon esik a hó, Szlovákiában már süt a nap, és ez kitart végig. Ettől még fárasztó, de haladunk, és rekordidő alatt haza is érünk, mindössze 10 óra. Itthon pedig megint csak jó, magunkkal hoztunk néhány felejthetetlen pillanatot, amikért elmegyünk jövőre is.

 

Reklámok

Színház, mozi

Szeretjük a színházat, szeretünk színházba járni, és keressük is az alkalmat, hogy mehessünk. Amikor kiköltöztünk, akkor még nem erőltettük a dolgot, mondván, hogy úgysem értenénk belőle semmit, meg egyébként is akkor még ismerkedtünk a környezettel, a várossal a lehetőségekkel. Bábszínházba azért el-elvittük a lányokat, mert ha nem is értenek belőle semmit, nyelvgyakorlásnak jó. Én is érzem az előbbi mondatokban az ellentmondást, de a gyakorlatban sok hülyeséget gondol az ember, pláne mikor a gyerekeinek meg kell tanulnia egy idegen nyelvet, és ebben semmi tapasztalata sincs, mármint a szülőnek sincs, meg a gyereknek sincs. Egyébként az sem igaz, hogy nem értenek, nem értünk belőle semmit, legfeljebb nem minden szót.

Magyarországon is jártunk színházba, gyerekekkel, gyerekek nélkül is. Volt olyan mázlink, hogy például a Szépség és a Szörnyetegre kaptunk jegyet, de az is igaz, hogy tudtam milyen jegyirodákat kellett felkeresni, ha még esetleg elfekvő jegyekre szerettem volna bukkani. Fontos volt számunkra, hogy a lányok megismerkedjenek a színház világával, és ez nem volt ellenükre.

Emlékszem a Hókirálynőt néztük, még kicsik voltak, ovisak voltak még mind a ketten. Egy jelenetben a Hókirálynő a magasba emelkedett, amikor is nagyobbik lányom megkérdezte, hogy: ezt hogy csinálják? Elérkezett a pillanat amikor is, gondoltam én, örökre nagyobbik szívébe fog férkőzni a színház világa, ezért belekezdtem egy magyarázatba arról, hogy a színház varázslat, és a színházban bármi megtörténhet, mire is gyermekem félbeszakított, és közölte, hogy rendben, érti, de látja a madzagot amin a Hókirálynő lóg, őt az érdekli, hogy ezt hogy tudták megoldani, hogy az nem szakad el, miként működik a technika. 6 éves volt ekkor. Varázslat nincs, csak tudomány. Mindegy, jött a következő lehetőség, kisebbik is kérdezett. A Hókirálynő a darab elején, még nem volt Hókirálynő, csak később vált azzá. Kisebbik megkérdezte, hogy szerintem kiből lesz a Hókirálynő. Lelkesen elkezdtem magyarázni, hogy figyelje meg a szereplőket, mi lehet jellemző egy Hókirálynőre, milyen lehet a viselkedése, szerinte ki lenne erre alkalmas, mire kisebbik leintett, hogy ugyan, hagyjam már, ezek színészek, ő arra kíváncsi, hogy, hogy hívják a színésznőt, aki a Hókirálynőt játssza. 4 éves volt, és ő meg aztán végkép nem hisz a csodákban. Ettől függetlenül mindig el szoktunk beszélgetni arról, hogy mit láttak, mi tetszett, mi nem, milyen volt a díszlet stb. és ők ezt nagyon élvezik, a beszélgetést is, nem csak az előadásokat.

A Zuram is szeret színházba járni, persze ő azért válogat a műfajok között, nem mindenre szeret, bár a kedvünkért hajlandó. Így már láttunk balettot, és operával is próbálkoztunk. Előbbi bejött, utóbbi rém rossz volt, nem volt jó a hangosítás, de annyira nem, hogy még én is feladtam, és az első felvonás végén inkább javasoltam a hazamenetelt.

A kiköltözés után egy darabig még, leszámítva a bábszínházat, szinte csak abban gondolkodtunk, hogy amikor hazamegyünk, akkor menjünk el egy előadásra, de tekintve mennyi kötelezettségünk van hazalátogatáskor, ez nem igazán jött össze. Karácsonykor a Zuram szüleitől kaptunk színházjegyet ajándékba, aminek nagyon örültünk, és az előadás is nagyon, nagyon jó volt. Nem csak a darab. Kicsit mindig tartok tőle, hogy ki ül majd mellettem, előttem, mögöttem, ez több szempontból is fontos, például nehezen viselem a kellemetlen testszagot, ha hangosan esznek körülöttem (mozi), ha csörögnek, ha mobiloznak, vagy ha rugdossák a székem hátulját, vagy, ha végig kommentálják a filmet (mozi), ez utóbbit nagyobbik gyerekem, és a Zuram is rendszeresen művelik. Nagyobbik például annyira beleéli magát egy darabba, vagy filmbe, hogy nem csak, hogy hangos megjegyzéseket tesz, de olykor eléggé gesztikulál is, és amikor finoman jelzem felé, hogy mások is vannak a nézőtéren, akkor engem meg sem hall. Nagyjából, mintha egyedül lenne. Ez régen még cuki volt, és azt hittem majd kinövi, de nem. Mindjárt 13 éves, de semmi nem változott, legfeljebb annyi, hogy kisebbiket ez rettenetesen idegesíti, és megpróbálja megnevelni a nővérét, ami meg a nővérét idegesíti. Ők ketten együtt meg engem. Móka velünk az élet.

Karácsonykor például a mellettem ülő fiatalembernek a színházban, kis kocsma szaga volt, és amint leült kérdezte meg a szüleit, hogy hány félidő, és mikor lesz  már vége. Ha nem lett volna büdös, akkor még röhögtem is volna a félidőn, de mivel szaglott, így ki kellett fejlesztenem egy olyan testtartást, hogy még véletlenül se kerüljön az orrom olyan távolságba, hogy kicsit is érezzem az alkoholos befolyásoltság, szaglószervemre gyakorolt kellemetlen hatásait. Ez nem is olyan egyszerű, és az első felvonás végéig nagyon elzsibbadtam. A mögöttem ülő kislány pedig eléggé unatkozott ahhoz, hogy végig doboljon a lábával, ami nagyjából csak 20 perc után kezdte el zavarni a kislány szüleit, engem kicsit hamarabb, de mivel kisgyerekről beszélünk, én meg elvileg toleráns vagyok, így nem szóltam, inkább kicsit előredőltem, hogy ne zavarjon annyira. Nem mondom, hogy túl kényelmes úgy ülni, hogy a mellettem ülő szagát is el tudjam kerülni, és hogy ne is halljam a mögöttem ülő dobogását. Mindezt egy viszonylag kicsi helyen, de a rutin, meg az évek, ugye, megoldottam. A Zuram pedig egy szót sem szólt, hogy félig rátámaszkodva nézem végig a darabot. Lehet azt hitte, hogy romantikusan hozzábújok.

A moziban meg ezt a nagy evésmániát nem értem. Minek? Jó, tudom, én is ettem régen mindenféle vackokat a moziban, de már nem. Az a jó, hogy a filmet megelőző reklámok olyan hosszúak, hogy egy nachost, vagy egy kis kukoricát simán elfogyaszt a többség a kezdésig. Szerencsére minden embernek csak két keze van, így elég nehéz megoldani az üdítők, kabátok és kaják bevitelét, elhelyezését a terembe, teremben. A hely sem túl nagy, ezért elég nehéz egy komplett konyhát bevinni, azért van aki próbálkozik. A kaják általában gyorsan fogynak, hacsak valaki nem osztja be, mint például nagyobbik, aki mindig úgy csinálja, hogy még a film végére is marad kukorica bőven, és nem hagyhatom ki a rutinos versenyzők említését sem, akik nejlon zacskókkal felszerelkezve jönnek, és egész biztos, hogy a szatyrok további csörgős műanyagokat rejtenek. Dolgoztam moziban, tudom miről beszélek.

Moziba viszonylag hamar elkezdtünk itt járni, illetve vittük a lányokat, mert én nagyon kis lelkesedéssel vetem bele magam a gyerekfilmek világába, régen szerettem, de ma már nagyon unom. Szerencsére már akkorák a lányok, hogy egyedül járnak moziba, tőlem csak a pénzt kérik. Wolfsburgban több mozi is van, van egy drága soktermes csoda, van egy olcsóbb párteremes kis mozi, és van egy ahol viszonylag régi filmeket játszanak. Sajnos a pártermeseben nem minden filmet játszanak, így van, hogy a lányok a nagymoziba mennek, és ilyenkor jó mélyen kell belenyúlni a pénztárcámba, mert valamiért ők is kötelező jellegűnek érzik, hogy egyenek kukoricát, és kukorica, innivaló plusz jegy közelíti a 20 EUR-t, fejenként. A pártermesben csak édes pattogatott kukorica van, és azt ők nem eszik meg. Amit nagyon meg is tudok érteni, mert az valami pocsék. A mozijegy ára is feleannyi, mint a nagymoziban. Nincs bohóckodás a diákigazolvánnyal, elhiszik, hogy kiskorúak. Magyarországon nem, mert hiába keveredek én vitába, hogy 16 évig muszáj nekik iskolába járni, tehát ha megmutatom a személyiét, és még nincs 16, akkor tuti diák, nem hiszik el, és csak diák ellenében adnak diákjegyet, ami csak azért vicces, mert itt nincs ilyesmi. Iskolalátogatásit kértem ki egyszer, direkt erre a célra, és el is fogadták. Biztos lehetne kikérni nemzetközi diákot, vagy valami ilyesmit, de mivel alig van rá szükség, így még nem jártunk utána. A lányoknak mindegy egyébként, hogy németül, vagy magyarul beszélnek-e a filmben, a lényeg, hogy mehessenek moziba.

A színház. Nos először az iskolával, az osztályukkal mentek először színházba. Ahogy azt illik, fel is öltöztettem őket szép ruhába, és ebből lett a probléma. Kisebbik osztálytársai nem értették, hogy mire a szép ruha, mivel egy másik kislánynak pont aznap volt a szülinapja, és azon a napon a szülinaposnak kell ünneplőbe öltözni. Meg is gyanúsították a gyerekemet, hogy el akarja lopni a showt a szülinapos elől. Hiába magyarázta, hogy de a színházba illik normálisan felöltözni, senki nem hitt neki. Mivel kisebbiket egyáltalán nem zavarta, hogy mit mondanak a többiek, így legközelebb is kiöltözött. Én meg rábíztam a dolgot, mert nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni. Ő viszont bírja a kellemetlenségeket.

Ebből okulva azért nem öltöztünk ki túlságosan a következő színházi látogatásra, ami szintén egy gyerek darab volt, amire úgy kaptuk a jegyeket. Na, itt aztán megtapasztaltam, hogy  nemcsak, hogy nem öltöznek fel, de viselkedni sem tudnak, nem csak a gyerekek, a felnőttek sem. A körülöttünk ülők nagy része nem európai származású volt, és szerencsére volt annyi hely, hogy át tudtunk ülni máshová, majd megint máshová. Az, hogy végig ettek, beszéltek, mászkáltak részükről rendben volt, de amikor a legkisebb gyereket ott helyben a mellette lévő széken tette tisztába az anyukája, na az már sok volt nekem. El is ment a kedvem az egésztől. Egy darabig nem is erőltettem ezt a dolgot.

Azután persze igen, és rávettem a Zuramat, hogy menjünk el a lányokkal a Két Lotti című előadásra. Itt már nem voltak ilyen dolgok, az előadás is elég jó volt. Dacára annak, hogy  Lotte 1,80 m magas volt, vékony és szőke, míg Luise alacsony, barna és kb. annyira kigyúrt, mint egy testépítő, el tudták velünk hitetni, hogy ikrek. És igen, ekkor újra elmagyaráztam a lányoknak, hogy a színház egy csoda, és bármi megtörténhet, még az is, hogy a darab elején, a táborban az egyik gyereket játszó színész a toleranciáról és a rasszizmusról tartson egy kisebb előadást, figyelmeztetve a közönséget, hogy nem számít a származás és a bőrszín. A lányoknak nagyon tetszett, tényleg nagyon szeretnek színházba járni, és nem értik, hogy az osztálytársaik miért nem, és miért találnak minden előadást unalmasnak.

A legutóbbi élményünk elég érdekes volt. A Zuram bement a jegyirodába és megemlítve a lányok életkorát, kért valamilyen nekik szóló előadásra jegyet. Kapott is, eladó kedves mondta, hogy zenés, táncos darab, aktuális témákról a fiataloknak. Jó, legyen! Az előadás kezdete előtt megkérdezte, hogy ki mellé szeretnék ülni, hogy ki fordítson nekem, ha véletlenül nem értenék valamit. Hülye kérdés, hisz ha nem is értek valamit, nem fogok sugdolózni egy színházi előadás nézése közben. Mondtam teljes magabiztossággal, hogy mindent, de mindent érteni fogok. Így is lett, ugyanis egy szót nem szóltak egész előadás közben. Csak zene volt, különböző hanghatások és valami nem is tudom, pantomim.

A hanghatásokat egyetlen ember szolgáltatta aki játszott gitáron, pianínón, és szájdobolt. A beatbox egyébként nagyon meggyőző volt, és élőben nem is láttam, nem is hallottam ilyet. A szereplők nagy maszkokat viseltek a fejükön, ami elsőre szokatlan volt, de azután inkább csak furcsa, de a darab végéig is képtelen voltam megszokni. Az első 10 perc után közöltem a Zurammal, hogy őt átverték, ez nem az a zenés táncos, amire ő gondolt. Tényleg nem. Egyébként végig röhögtük az egészet, többnyire kínunkban. A lányoknak viszont nagyon tetszett, és rendkívül lelkesek voltak. A darab a fiatalokat érintő problémákkal foglalkozott, barátság, párkapcsolat, tanár-diák kapcsolat, csók, szex, udvariasság, viselkedés, alkohol, erőszak, nemi erőszak, kábítószer. Nagyobbik mondta, hogy ő mindent értett (he he, én is!) mert már nagyon sokat beszélgettek ezekről a dolgokról az iskolában, és szerinte ide az osztályával kellett volna jönnie, nem velünk. Szerintem is. Kisebbik a füves cigi dolgot nem értette, nem véletlen, hogy nem vittük Amszterdamba, de azért elmagyaráztam, hogy ott mi történt előadás közben.

Kifelé menet még fel lehetett próbálni a maszkokat, nagyobbik fel is próbált egyet, de kisebbik nem szereti az ilyesmit, ő kihagyta. Nagyobbik közben elmesélte, hogy a múltkor amikor az osztályával voltak színházban, akkor is egy érdekes előadást néztek meg. Idézem:”ott volt a kis róka, és meghalt, aztán jött a medvebocs is, és ő is. De ez jó, mert mindketten feláldozták magukat a többi állatért” Fogalmam sincs mit néztek, és lehet ezt nem is akarom látni.

A következő színházi alkalom, egy tánc előadás lesz. Az  Autostadtban minden évben van egy rendezvénysorozat Movimentos címmel, és ennek az egyik előadására van jegyünk. Néhány ismerősöm szerint itt néha túl modern darabok kerülnek bemutatásra, de majd meglátjuk.

Ezután viszont ismét színházba megyünk, amit már alig várok, mert Bill Murray érkezik Wolfsburgba. Igen az az Bill Murray. Az előadás angolul lesz, így elég nehezen győztem meg a Zuramat, hogy ott a helyünk, nehezen, de még időben ahhoz, hogy kapjunk jegyet. Nem vagyok az a rajongó típus, de Bill Murray-t akkor is megnézem. A múlt héten már újranéztem pár filmjét is, tudom, hogy elég kis bugyuta vígjáték, de akkor is az Isten nem ver Bobbal című film tőle a kedvencem. Nagyon sokszor láttam régen, és még most is meg bírom nézni.  Remélem nekem lesz igazam, és élvezni fogom az előadást, és nem a Zuramnak, aki szerint úgysem fogok egy szót sem érteni az egészből. Optimista vagyok, mert az előző német színházi előadásból is értettem mindent, pedig egy szót sem szóltak, vagy éppen azért.