A Zuram szülinapjai 2. Meseország

Reggel mindenki magától ébredt, senkinek nem kellett könyörögni, hogy készüljön, már indultunk is reggelizni. A panzióban viszonylag egyszerű reggeli volt, de mindenki talált olyat, amit szeretett. A lányok reggeli közben kifejtették az apukájuknak, hogy mennyire örülnek, hogy itt vagyunk, mert Hollandia nagyon szép, a szállás szuper, a reggeli isteni. Ez azért is érdekes, mert előtte hetekig hallgattam, hogy miért kell nekünk Hollandiába menni, mert kisebbiknek két barátnője is azon a hétvégén tartotta a szülinapját és ő lemarad, csak azért mert az apja mindig kitalál mindenfélét. Na, ennek nyoma sem volt, mindkét gyereknek fülig ért a szája, alig várták, hogy elinduljunk végre a partra. Nem tudom mit rakhattak a reggelijükbe, de adhatnának itthonra is. Szerintem az extra csokiszórás, amit a nutellához járt tette meg hatását.

Megkérdeztük a portást, még tegnap éjszaka, hogy szerinte tömegközlekedjünk, vagy inkább autóval menjünk a kikötőbe. Nos a csávó azt sem tudta mi az a Volvo Ocean Race, és úgy néz ki rajtunk kívül senki nem volt a szálláson, aki szintén ezért érkezett volna. Azért a csávó ráguglizott, majd határozottan  mondta, hogy menjünk valami tömegközlekedéssel, mert tele vannak a parkolók, de ha kocsival megyünk, akkor a parkolókból külön busz visz a kikötőbe. A Zuram azt mondta lesz, ami lesz ő kocsival megy, aztán meglátjuk. Ha már ő kocsival megy, mi is megyünk kocsival. El is indultunk. Az autópályán már jó előre ki volt írva merre kell menni a parkolókhoz, de a Zuram csak azért is a gps-re hallgatott, hogy menjünk a kikötőbe, mert ott van egy parkolóház, hátha lesz hely.

Közeledtünk a kikötőhöz, és közben persze egy nagyon keveset láttunk Hágából is, lányoknak meg ilyeneket mondtunk, hogy nemzetközi bíróság, törvényszék. A kikötőnél a Zuram mondta, hogy bárhol látunk szabad parkolót szóljunk, mert ő megáll. Nem láttunk, így mentünk a tömeg után, elég sok autó volt. Azután már mindenféle sárga mellényes nénik meg bácsik irányították a forgalmat, így arra mentünk amerre mutatták, hogy lehet. Azután mindenki elkanyarodott jobbra, de mi mentünk tovább egyenesen, mert a gps azt mondta, hisz a parkolóház volt beütve címként. Meg is találtuk a parkolóházat, de nem állt be a Zuram mert semmilyen jelzés nem volt arra vonatkozóan, hogy van-e hely bent, vagy sem. Már épp megbeszéltük, hogy nem sokat kell visszafelé menni, visszamegyünk, azután legfeljebb gyalogolunk egy keveset. Ebben a pillanatban pattant be két fiatalember egy autóba, és hajtottak el. El sem hittük! Pont a kikötőben lett nekünk hirtelen egy parkoló. Gyorsan megálltunk, és már mehettünk is a rendezvény felé. Na jó, még 10 percig járkáltunk az autók körül, hogy tényleg meg lehet-e ott állni, na meg, hogy hol van  a parkolóautomata, de sehol, így ingyenesen parkoltunk egész nap.

Alaposan felöltöztünk reggel, hogy eső esetén se kelljen otthagyni a partot, erős szélben se fagyjunk meg, de az időjárás is nekünk kedvezett, nagyon kellemes idő volt. Olyannyira, hogy mire odaértünk a rendezvény bejáratához már egy réteg ruhától meg kellett szabadulni. Nagyjából fogalmunk sem volt arról, hogy merre meg, hogy, hogy, így mentünk a többiek után. Ahogy beléptünk a beléptető kapukon, már volt is pár bódé, ahol mindenfélét reklámoztak, osztogattak. Mondtuk a lányoknak, hogy menjenek bátran. Először odamentek a tengerészet standjához, ahol fiatal tengerészektől kaptak egy-egy szatyrot, amiben volt valami poszter (utóbb kiderült, hogy egy hadihajóról, amit még élőben is láthattunk), meg kulcstartó, meg matrica, meg szórólapok. Ekkor még nem tudtuk, de a szatyroknak nagy hasznát vettük később. Mentünk tovább befelé, ahol láttunk egy sort, és mivel láttuk, hogy adnak valamit a végén, így beálltunk. Mondhatnám, hogy tipikus magyar szokás, de minden arra járó ezt tette, különös tekintettel arra, hogy a holland csapat standja volt. A végén kaptunk cukorkákat, meg szemüvegtörlőt, és mindenki egy napszemüveget. Már megérte! Igazából egy csomó mindent szedtek össze a csajok. Mivel idén indult egy csupa lányokból álló csapat is a versenyen, így az őket szponzorálók is képviseltették magukat, így szereztek intim betétet, sminklemosó vattát (ezekre volt a legnagyobb szükségük), papírzsebkendőt, esőkabátot, és még egy-egy pólót is, pont olyat, mint a lánycsapat tagjainak volt. Készítettek rólunk fotót a kupával, meg a lányokról egy hajókormány előtt, ezeket később le tudtuk tölteni. A lányok nagyon élvezték a vadászatot, én meg, hogy cipelhetem sok holmit.

Közben megnéztük a hajókat, kaptunk listát arról, hogy mikor melyik hajó rajtol el, és elindultunk le a partra, hogy megnézzük az első rajtot. Nos a szervezés nem volt az igazi, mert sehol nem volt egy angol felirat, mindenhol Meseország mesenyelvén volt kiírva minden. A holland egyébként is nagyon megtévesztő nyelv, azt hiszed angol, aztán meg azt, hogy német, közben azt gondolod, hogy te ez érted, de nem. Semmit. És a tippjeid sem helytállóak. Lesétáltunk a partra, ahol már nagyon meleg volt, így  a zsákmány mellett cipelni kellett még a kabátokat is, de igazából cseppet sem volt zavaró, a part nagyon szép volt, mint a filmeken, homokbuckák magas fűvel, hét ágra sütött a nap, mindenfelé vidám emberek, remek hangulat, okunk nem lehetett panaszra.

Miután elmásztunk a mólóhoz kiderült, hogy oda viszont csak az arra érdemesek mehetnek fel, halandók nem, mi ez utóbbiak közé tartoztunk, azért felmásztunk és a kordon mögül figyeltük az eseményeket. Mások is így döntöttek, de mi már elfoglaltuk a helyünket, így sokan csak mögöttünk tudtak továbbmenni az igen csak szűk helyen, nem is számoltam, hogy hányan voltak kénytelenek jobb híján a fenekembe kapaszkodni. Szegények.

Elrajtolt az első hajó, amiből nem sokat láttunk, de tudtuk, hogy a parthoz közel van egy forduló, így lesétáltunk vissza a partra, a lányok már útközben elkezdtek kagylókat gyűjteni, mert az fontos. A Zuram nézte a fordulót, és ábrándozott arról, hogy milyen jó lenne ezt hajóról nézni kicsit közelebbről. A következő hajó rajtjáig még volt némi idő ezért visszamentünk a rendezvény helyszínére, megnéztük a többi kiállítót is. Meg lehetett tekinteni egy hajót belülről, így láthattuk, hogy hónapokig milyen kicsi helyen kell elférni, aludni, enni, élni a versenyzőknek, a navigátort kimondottan nem irigylem, mert ő gyakorlatilag egy kis kuckóban lakik, egy monitort bámul, a gondolatra is felfordul a gyomrom.

Természetesen egy csomó mindent lehetett vásárolni, és mivel mindkét gyerekem VOR rajongó lett, így be kellett szerezni egy kis emléket. Kisebbik az Alvimedicának szurkolt, még akkor is, ha szerinte ennek semmi értelme, inkább Alvin medica, de ez mindegy, szóval neki beszereztünk egy baseball sapkát, nagyobbik választott magának egy hátizsákot, mivel gimibe megy, így ez lesz az iskolatáskája, egyébként egy nagyon profi Musto hátizsákról van szó, amit elég nagy kedvezménnyel adtak, Nagyobbik a lánycsapatnak szurkolt, de volt már pólója, így a hátizsák, csak simán VOR-os, nem csapathoz köthető. A Zuram is gazdagabb lett egy baseball sapkával, én meg egy élménnyel.

A hajókat mindig ugyanazzal a szertartással indították útnak, felvonult a csapat, valamilyen zenére, azután kifutottak a kikötőből, ellőtték a rajtot, és már mentek is. A zenéket akárki állította össze nagyon vicces kedvében lehetett, mert a kínai csapat indulásánál a Kung-fu fighting szólt, a lányoknál meg a: Wake me up when it’s all over, pedig nem is a lányok voltak az utolsók, a többi dal is hasonlóképpen “beszólogatós” volt, és őszintén, mi elég jól szórakoztunk.

Közben meg is éheztünk, gondoltam itt már eszünk valamit, ami kevésbé nemzetközi, mint a meki. Gyorskajások voltak kipakolva, és egy életem, egy halálom, bevállaltam a halat, amit egyébként nem szeretek. Odamentünk a kajáldához, csak hal volt, tehát nem is lett volna más választásom. Természetesen itt is minden mesenyelven volt kiírva, de mindenki beszél angolul. Mutogatós módszerrel sikerült rendelni. Ráböktünk arra, amit kérünk, és azt is kaptuk. Rántott halfalatkákat krumplival, meg salátával. Nagyon, nagyon finom volt, a lányok is belaktak, még jó, ők imádják a halat, pláne a tengerit.

A szervezésről annyit, hogy elég kevés helyen lehetett innivalót kapni, de ahol igen, ott mindenhol lehetett kártyával fizetni, még azoknál a srácoknál is akik a hátukon cipeltek egy nagy hordót és úgymond “mobilsörcsapoltak”. Lehetett venni zsetonokat is és azzal is lehetett venni mindent. Ez mondjuk annyira nem állt össze nekem, hogy először sorba állok zsetonért, megveszem, majd sorba állok inni- vagy ennivalóért… Minek, ha egyből fizethetek pénzzel is? Mi a pénzt választottuk, mert utána úgyse lehet a zsetonokat visszaváltani.

Volt a gyerekeknek játszósarok, elsétáltunk arra is. Hát ez inkább kisebb gyerekeknek volt kitalálva, de nem számít, mert a sátorban egy csomó asztal volt tele legoval, és a lányok be is álltak építeni. Folyton rá akartak venni bennünket, hogy töltsünk ki valami kérdőívet, de mondtuk, hogy nem beszélünk mesenyelven. Sajnálták, mi is.

Ezután elindultunk a part felé, majd elkezdtünk innivalóra vadászni, el is indultunk a móló felé, hátha, és akkor szembejött egy csávó, hordóval a hátán. A Zuram meg is állította és egyből három pohár sört kért (egy pohár 2 dl), mondván ő megiszik kettőt húzóra. A csávó nem volt kispályás, előre kérte a pénzt, illetve mi a kártyás fizetést választottuk. A Zuram ki is fizette a három pohár sört, majd várta a hűsítő nedűt, de a hordó pont akkor fogyott ki. Na most mi legyen? A sör ki van fizetve, de a hordó meg ki van fogyva. Mondta a kiscsávó, hogy maradjunk ott, várjuk meg, mindjárt jön a három sörrel. Nem mondhattunk nemet. A Zuram szkeptikus volt, szerinte simán előfordulhat az is, hogy innivaló nélkül maradunk. Mondtam, hogy szerintem nem, álljon csak nyugodtan, Meseország mesefigurája meg fog jelenni a sörrel. Amúgy sem tudtunk volna tovább menni, mert fogalmam sincs miért, de a mólóhoz, illetve a parthoz vezető utat lezárták, és egyenruhás emberek felügyelték a rendet, nem engedtek át senkit.

Pár pillanat alatt családok szakadtak ketté! Hiába könyörgött apuci az egyenruhásoknak, hogy engedjék át, mert a felesége a pici gyerekekkel a kerítésen túl várja, nem engedték, javasolták neki menjen körbe. Valóban meg lehetett közelíteni a partot egy 15 perces sétával, de ha átengedték volna, az 1 perc sem lett volna. Emberünk káromkodva távozott. Mi is arra mentünk volna, mondtam is a Zuramnak, hogy nem tudunk átmenni a mólóra, sem a partra, muszáj lesz körbemenni. Ez van, de hát még a sör se ért oda, és a Zuram egyre jobban kételkedett abban, hogy ő hozzájut a jól kifizetett italához. Pár perc múlva azonban megjelent emberünk és volt sör a kezében. A hátán már nem volt ott a hordó, csak a kezében szállította az életmentő folyadékot. Mire odaért, addigra eltűntek az egyenruhások, az út újra nyitva állt a móló felé. Szegény kettészakadt család férfi tagja még fél útig sem ért el…

Mi elindultunk a mólóra, még két hajó rajtja hátra volt, talán látunk belőle valamit. Eddig én őszintén szólva csak baromi sok ember hátát láttam. A lányok ügyesek voltak, mert a homokdűnén négykézlábra ereszkedve átmásztak a felnőttek lábai között, így az első sorban üldögélve nézhették a rajtot. Mivel a móló egy része még mindig zárva volt, most elindultunk a másik irányba, ahol is Meseország mesenyelvén ki volt valami írva egy táblára, amiből annyit értettünk, hogy 10 perc, valamint láttuk, hogy mindenki egy hajóhoz áll sorba. A hajó ingyenes volt, gondoltuk valami sétajárat, be is álltunk sor végére, hogy ha már van lehetőség, miért ne hajóznánk egyet. A Zuram már olyan dolgokról álmodozott, hogy vízről fogja látni a rajtot. Nem. Felszálltunk a hajóra, ami 2 perc alatt átvitt bennünket egy másik mólóhoz. Kiderült, hogy ez a halandók számára fenntartót móló, innen bárki nézheti a rajtot. Igaz, hogy ezt gyakorlatilag a nap végére sikerült kideríteni, de sikerült!

A Zuram elindult a móló vége felé, de mondtam, hogy én a csajokkal lemegyek a partra, végre gyűjthetnek kagylókat, játszhatnak. A Zuram eltűnt, mi a csajokkal lementünk a partra, és én lefeküdtem a homokba, fejem alá tettem az egyik hátizsákot, elmondtam a lányoknak a szabályokat, hogy meddig mehetnek, mit csinálhatnak. Arcomat napoztatva pihentem. Mellettem sirályok sétálgattak, és ezen a partszakaszon folyt némi szörf oktatás is, gyerekek fociztak, nem volt sok ember, minden csendes volt, nyugodt, békés, annyira, hogy el is aludtam volna, csak hát figyelni kellett a lányokra is.

A lányok nagyon élvezték, rohangáltak a homokban, nem is tudom mennyi kagylót gyűjtöttek össze, térdig belementek a vízbe is. Egyszer csak a Zuram is előkerült, hál’ Istennek rengeteg fényképet tudott készíteni, és innen tényleg látta a rajtot rendesen. Ő is leheveredett mellém a homokba, de el is kezdett lassan hűlni az idő, így lassan összeszedtük a lányokat és visszasétáltunk a kocsihoz.

A vacsora még hátra volt, visszamentünk Delftbe, és miután lepakoltunk a szálláson elindultunk befelé, a meki irányába, hátha most találunk valami éttermet ahol ehetünk is, valami igazi holland ételt. Delft egy csodaszép hely, nagyon hangulatos, és egy csomó olyan házat láttam, ahová akár azonnal beköltöznék. Már annyira nem lep meg, hogy nincs az ablakokon függöny, hisz itt sincs nagyon sok helyen, de most szó szerint beláttunk az emberek életébe. Pontosabban szólva beláthattunk volna, de nem leskelődtünk. Fapaucsot nem láttunk, csak az egyik ház falán, gondolom dísznek volt kitéve, de legalább mondhattuk a lányoknak, hogy na ugye, hogy van fapapucs!

Most szerencsénk volt, rá is találtunk egy térre, ami tele volt éttermekkel, emberekkel, egyetemistákkal. A helyi ételeket nem sikerült megismerni, mivel itt a legtöbb étterem pizzéria volt, meg volt egy kínai is, meg egy mexikói, de azt sem mondanám kimondott hollandnak. Beültünk az egyik pizzériába és megvacsoráztunk, a lányok meg a közelben játszottak. Mindannyian kikapcsolódtunk, pihentünk. Itt derült ki, hogy azoknak volt igazuk akik a parton kenegették magukat naptejjel, mivel a pizzéria mosdójának tükrében megláttam, hogy vörösre égett az arcom.

A másnapi reggelinél a lányok ismét istenítették az apjukat, hogy milyen jó ötletei vannak, és hogy ők nem is akarnak hazamenni, maradhatnánk még egy kicsit. Maradhatnánk, de apa egy újabb remek ötletének köszönhetően jegyünk van az esti AC/DC koncertre. A lányoknak nem, csak a felnőtt részlegnek. El is kellett indulni hazafelé! A hazafelé vezető úton megtapasztaltuk a normál holland időjárást, szakadt az eső, de nem csak úgy egyszerűen, hanem úgy, hogy gyakorlatilag semmit nem lehetett látni, még jó, hogy a kocsi a távolságtartó tempomat miatt esőben is fékez, magától.

Szerencsésen hazaértünk, és még volt pár óra a koncertig.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A Zuram születésnapjai 1. Indulás

Eljött a június, július, amikor szép sorban mindenki elfújhatja a gyertyákat a tortáján, ki többet, ki kevesebbet. A Zuram mind a torták számában, mind pedig sorrendben élen jár, ő az első ünnepelt. A cím kicsit csalóka, mert neki is csak egy szülinapja van minden évben, de idén ezt többször is sikerült megünnepelni, ami nem volt véletlen.

Egyik este fáradtan, gyanútlanul szépen csendben üldögélek, miközben ő a számítógépén nyomkodja a billentyűket és megszólal:-Nem megyünk el Hollandiába valamelyik hétvégén?

Értettem a kérdést, csak azt nem, hogy jön ez most ide, meg mégis hogy gondolja ezt az egészet, hogy 1 nap kedvéért annyit autózzunk, nem értettem a motivációt, hogy most kirándulni akar, vagy sütit enni, vagy valami mást esetleg, így azonnal meg is adtam a választ: nem. Mondtam, hogy most fáradt vagyok a hülyeségeihez, hagyjon békén, folyton megyünk így is valahova. Kiderült, hogy a Volvo Ocean Race-nek lesz egy két napos megállója Hágában, és a Zuram ezt szerette volna megtekinteni. Amúgy a VOR egy igen nagy vitorlás verseny, amit én nem is tudnék mi az, ha nem tájékoztatna a Zuram minden eseményről, résztvevőről, és nem vasalnám a VOR-os pólóit már évek óta. Ennek ellenére nemet mondtam.

Eltelt egy hét, éppen bevásárolni mentünk, amikor a Zuram ismét feltett egy kérdést:-Mit szólnátok hozzá, hogy ha azt kérném születésnapomra, hogy menjünk el együtt kirándulni, mondjuk Hollandiába?

Mégis mit lehet erre mondani, hogy neeeem, mert én már kinéztem neked azt a szuper kávéfőzőt, amit nagyon régóta szeretnél, vagy azt, hogy ez nem ér, vagy azt, hogy “MONDJUK HOLLANDIÁBA”, ennyire hülyének látszom? De csak annyit mondtam, hogy ez övön aluli volt, és tudja nagyon jól, ha ezt szeretné szülinapjára, akkor úgyis megyünk, mondjuk Hollandiába. A gyerekek fellelkesedtek, kisebbik egyből Párizsba szeretett volna menni születésnapjára, nagyobbik meg a Heide parkba. Kedvesen azt is megkérdezték, hogy én hova szeretnék menni, de hát hova is szeretnék, természetesen Hollandiába.

Miután hazaérkeztünk a bevásárlásból, a Zuram nekiállt szállást keresni, közel a kikötőhöz, megfizethető áron. Talált is, le is foglalta. Nekem egyfolytában jártak a gondolataim, valahogy sejtettem, hogy már szerveztünk valamit arra a hétvégére, csak nem emlékeztem, hogy mit. Úgy csináltam, mint Micimackó: gondol, gondol, gondol, de nem jutott eszembe semmi. A Zuram megmutatta a szállást, amit lefoglalt, és ekkor beugrott: de hát nekünk koncertjegyünk van!

A csudába! -mondta a Zuram, majdnem ezzel a szavakkal. Neki is bevillant, hogy már hónapokkal ezelőtt nagy örömmel újságolta boldog boldogtalannak, hogy neki bizony sikerült jegyeket venni az AC/DC koncert turné hannoveri állomására, melynek dátuma pont megegyezik azzal a nappal, amelynek reggelén bennünket még a holland nap köszönt. Nem baj! Pénteken délben, hangsúlyozom, délben elindulunk Hollandiába, ott majd nagyon jól érezzük magunkat, azután vasárnap reggel korán visszaindulunk, és este már Hannoverben múlatjuk az időt egy kis AC/DC koncertet hallgatva.

Jó, legyen! Kivitelezhető, majd egyszer fogunk pihenni is.

Vártuk az indulást, készültünk Hágába, hogy majd milyen jó lesz, mert a Zuram láthatja a hajókat, mi meg addig elleszünk a tengerparton. Biztos jó idő is lesz, meg egyébként sem jártunk még Hollandiában, illetve a Zuram igen, de a család nélkül. A lányoknak mondtuk, hogy fapapucs, meg tulipán, szélmalom meg még pár dolgot, de őket csak a tenger érdekelte, kicsit talán még a fapapucs is.

Indulás előtti héten a kocsi kiírt egy hibaüzenetet, nosza akkor irány a szerviz, az amelyikben eddig még nem csalódtunk, csak most. Nem tudták megfejteni a hibaüzenetet, még jó, hogy a Zuramnak van egy csomó madzagja, így kiolvasta ő, hogy mi a gond. A katalizátor izében kellett olajat cserélni, de ez nem olyan egyszerű, mert spec. olaj kell, meg az előzőt lefejteni, meg légteleníteni stb. tehát kell a szerviz. El is mentünk időpontot kérni a márkaszervizbe, ahol szerencsénkre tudták, hogy miről van szó, és mivel szépen néztünk, meg többször megemlítettük, hogy Hollandiában van jelenésünk, így bevállalták az autót, az indulás reggelére, úgy, hogy délután 1-re már készen is lesznek, akkor indulhatunk nyugodtan. Ez pont jó is, mert én is egyig dolgoztam, a lányok is egyig voltak suliban. Fél kettőkor akkor már indulhatunk is, indulhatnánk, ha egyébként kisebbik nem erre a napra kapott volna időpontot a fogszabályozó szakorvostól, naná, hogy egy órára.

Kezdődött a szervezés, akkor én csak délig maradok, elmegyek a gyerekért, majd a Zuramért, elmegyünk fogszabályozni, majd a kocsiért a szervizbe és már mehetünk is, mondjuk úgy kettő körül. Jó. Munka után mentem a gyerekért, majd a Zuramért, aki közölte, hogy felhívták a szervizből, hogy mélyen kérik az elnézését, de csak délután négyre lesz kész a kocsi. Így tulajdonképpen mindenre maradt időnk, ebédelni, orvosra, átöltözni, unatkozni, várakozni, mérgelődni. Négyre kivittem a Zuramat a szervizbe, azután megbeszéltük, hogy otthon találkozunk. Így is lett, hazaért ő is, a kocsi is, és elkezdtük kipakolni mind az egy táskánkat, amiben a cuccunk volt. Ekkor jött a meglepetés, a szervizben benne hagyták a kocsiban az összes szerszámot, amire szükség volt a szereléshez. Egy baromi nagy olajszagú láda foglalta el a csomagtartó felét. A manóba – mondta a Zuram. Vissza kell vinni ezt a vacakot. Természetesen nem a manó és vacak szavakat használta. Mondtam, hogy hagyja a csudába, induljunk, majd hétfőn visszaviszi, de nem, szépen visszamentünk a szervizbe. így sikerült elindulni 1 óra helyett ötkor.

Ezzel csak az volt a probléma, hogy este 10-ig lehetett elfoglalni a szállást, addig volt valaki a recepción. Nem baj, biztos oda fogunk érni, ha meg nem, majd telefonálunk. Szerencsére Hollandiáig csak egyszer nem mentünk a gps által javasolt jobb, rövidebb úton, és nagyon sok olyan szakasz van az autópályán, melyen nincs sebességkorlátozás. Ezt a Zuram ki is használta ahol csak lehetett. Szintén szerencse, hogy a rendszer figyeli, hogy hol van dugó az autópályán és ilyen esetben jó előre áttervezi az utat.

A lényeg, hogy fél tízre oda is értünk, a csávó a recepción mondta, hogy kár volt aggódnunk ő 11-ig amúgy is ott van, megvártak volna. A szállás korrekt volt, még az ágy is kényelmes. Delftben egy panzióban laktunk, ez a kis helyiség közel van Hágához, és ami a legfontosabb a kikötőhöz is. Mivel éjszaka értünk oda, elég éhesek voltunk és valamiért azt gondoltuk, hogy egy csomó minden nyitva lesz még ahol ehetünk, de a recepciós szerint ne reménykedjünk, viszont a meki non-stop. Én már előre örültem, hogy ehetek valami holland ételt, de tévedtem, viszont már voltam annyira éhes, hogy egy hamburger is elég volt.

Besétáltunk a belvárosba, ami nagyon szép és hangulatos. Nagyon sokan bicikliztek még az éjszaka közepén is, de amúgy csend és nyugalom volt, néhány fiatal hangoskodott csak. Mivel csak úgy találomra mentünk, illetve a portás által elmagyarázott útvonalat próbáltuk tartani, hogy megtaláljuk a mekit, de a portás abban sem volt biztos, hogy merre van pontosan, már nem ő, hanem a meki, így nagyjából csak találomra mentünk, ezért pont azokat a részeket kerültük el, amit látni szerettünk volna, de ez csak a másnapi séta alkalmával derült ki. A lányok nagyon türelmesek voltak, csak nagyjából kétszázszor említették meg, hogy szerintük eltévedtünk, és éhen fognak halni. Nem tévedtünk el, és még élnek.

Kicsit későn kerültünk ágyba, de sebaj, már alig vártuk a másnapot, hogy mehessünk a partra, ki a hajók, ki a tenger miatt volt izgatott.

Mindenféle események

Tudom ám, hogy el vagyok maradva a bloggal, és nem azért mintha nem történne velünk semmi, épp ellenkezőleg, életünk egyik legaktívabb időszakát éljük. Mindig van valamilyen esemény, vagy program, történés, vagy csak úgy képtelenek vagyunk a fenekünkön ülni. Most nézegettem vissza a telefonomban a képeket, és szembesültem azzal, hogy mi mindenről szerettem volna beszámolni, ami azután elmaradt.

Először is, idén is volt Schützenfest, forgókkal, mindenféle vickekkel meg vackokkal. Idén sem szándékoztunk kimenni hivatalosan, de valójában csak a lányoknak nem árultuk el, hogy ki fogunk nézni, dacára annak, hogy még mindig azt gondolom, hogy egy forgózásért 5 EUR-t adni badarság. Azt is tudom azonban, hogy a suliból minden gyerek kint lesz, és emiatt az én gyerekeim is nagyon kíváncsiak és izgatottak, hogy mégis mi a csuda van ott.

Schützenfest

Egy szép nem napos délelőtt nagyobbik hivatalos volt egy szülinapi partira az Autostadtba. Elkísértük természetesen, és ott megvártuk, addig kisebbik játszott a játszóban, szerzett még egy jogosítványt. Ez a program az Autostadtban, hogy a gyerekek jogosítványt szerezhetnek nagyon jó ötlet. Az enyémeknek fejenként van már vagy három, de nem tudják megunni. Rövid elméleti oktatás után kimehetnek a tanpályára és elektromos kisautókat vezethetnek nagyon lassan. A legjobb, hogy kisebbik megszerezte a porschét, és nem egy bogarat, pedig ez utóbbiból sok van, előbbiből mindössze kettő. A friss jogsival a kezében még  kézműveskedett, mi pedig a Zurammal megnéztünk egy csomó autót, hogy milyet is választanánk nekem, ha lecserélnénk a mostanit. Mióta szóba jött az autót le kellene cserélni téma, már annyi variáció volt,  hogy csak na, de még mindig nincs végleges döntés, ahogy autócsere sincs. Miután vége lett a szülinapi partinak beültünk a kocsiba és nem haza vettük az irányt, hanem az Allerpark irányába, hogy megnézzük már végre ezt a Schützenfest mókát.

Mivel kora délután volt, így alig volt valaki, viszont legalább a nap kisütött így jó meleg lett. Volt sok forgó, meg játék, meg rengeteg olyan “játék” ahol némi pénz ellenében valamilyen plüssállatot lehetett nyerni, vagy sem. Vagy sem. Ezeket egyébként is hanyagolni szoktuk, most sem tettünk másképp. Mondtam a lányoknak, hogy van nálam némi aprópénz, így választhatnak egy-két forgót, amit kipróbálhatnak. Szerencsére nem minden 5 EUR volt, volt ami csak, 2, vagy 2,50. Nagyon tetszett nekik egy elvarázsolt kastély, ami sem nem volt kastély, sem nem volt elvarázsolt, de jobb nevet nem tudok rá kitalálni. Egy emeletes építményről beszélünk, ami giccses bajor stílusban volt díszítve, mármint általában nem giccses a bajor stílus, de ez enyhén szólva is túlzás volt, de egy Schützenfestre ez kell.  Be kellett menni az építménybe és mindenféle akadállyal megküzdeni. Mondtuk a csajoknak, hogy mehetnek, de mi nem, ha mernek egyedül, akkor semmi akadálya. Bennük fel sem merült, hogy nem mernek menni, már el is tűntek, és 15 perc múlva hatalmas vigyorral az arcukon jöttek kifelé. A következő játék amibe beleszerettek, az természetesen a dodgem volt. Egész pici koruk óta imádják, régen a Vidámparkban volt gyerek dodgem, ahol már 3 éves koruktól önállóan mehettek, szóval elég korán kezdték. Most is futottak lelkesen, hogy találjanak egy szabad autót, de ez elsőre nem sikerült, tanulva a kudarcból másodszorra már sokkal gyorsabbak voltak, és nem válogattak, csak bepattantak egybe és már mentek is, azután mentek még egy kört. Körbesétáltunk, megnéztünk mindent és azt mondták, hogy annyira nem is nagy dolog, mint ahogy az osztálytársaik előadták. Egyszer jó volt kijönni, jól érezték magukat, jövőre is szeretnének, de túl sok az olyan forgó, amire nem mernek felülni. Savanyú a szőlő na, de teljesen érthető hogy nem mertek felülni még a lánchinta is olyan magasra emelkedett, ami nekik még ijesztő. Fagyizással zártuk a programot, és elindultunk hazafelé, amit nagyon jól tettünk, mivel abban a pillanatban leszakadt az ég, amint beültünk a kocsiba. Szárazon megúsztuk.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Reggeli a kastélynál

Még tavaly szülinapomra  kaptam egy utalványt villás reggelire a kastély melletti étteremben. Folyton halogattuk, hogy elmenjünk, de azért eljött az a nap, hogy összeszedtük magunkat reggel és eljutottunk beváltani az ajándékot. Jó, hát így sem értünk oda túl korán, mondta is a pincér néni, hogy csak másfél óránk van elkölteni a reggelit, maradunk-é ennek ellenére. Úgy gondoltuk, hogy másfél óra már csak elég lesz. Volt mindenféle jó, ami csak egy svédasztalon lehet. Hideg is, meleg is. Mindkét lányom annyit evett, amennyit csak bírt, náluk talán csak a Zuram pakolta meg jobban a tányérját, de teljesen igazuk is volt, mindenből enni kellett egy kicsit. Meg inni. Elég ritkán iszok pezsgőt a reggelihez (soha), de most azért is ittam egy pohárral és bevallom őszintén, nagyon jól esett. Már az is, hogy nem nekem kell reggelit csinálni, és kitalálni, hogy mi legyen a reggeli. Amúgy a dolog nem olcsó mulatság, egy reggeli négy ember részére, amiből kettő gyerek (még ha nem is gyerekadagot esznek) megvan 50 EUR. A környezet nagyon szép, az állványzatot végre leszedték a kastélyról, így teljes egészében meg lehet csodálni, a kertet pedig külön imádom, ezért a reggeli után sétáltunk is a lányokkal egyet. A kastélyban egyébként kiállítások vannak, amik ingyenesen megtekinthetők, valamint tartozik egy múzeum is a kastélyhoz, ahol a város történetét lehet megtekinteni, és hétvégén a családok számára nem kell belépőt fizetni. Ezt már rég szeretném megnézni, mert még csak félig láttuk, de hamarosan sort is kerítünk rá. De ha az ember csak úgy szeretne sétálni egyet, a kastély és környéke erre tökéletesen alkalmas. Délután még kedves barátainkkal kilátogattunk a borfesztre, és vagy kezdünk hozzászokni, vagy jót sikerült választani, de most egész kellemes borokat ittunk.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Braunschweig, Tankumsee

Az is teljesen tipikus történet, a mi életünkben, hogy kisebbik kap egy szülinapi meghívót, de nem tud elmenni, mivel már sokkal előbb leszerveztünk egy másik programot. Igen ám, de ez nem egy amolyan hétköznapi szülinap, hanem olyan, amilyenen kisebbik még soha nem járt, így megy a Zuram felé a lelki terror, hogy miért is kell nekünk állandóan menni valahova, egyszer már otthon is maradhatnánk, hogy ő el tudjon menni buliba. Nem érezte a mondatában az ellentmondást. A szülinapi program a következő volt, átmenni Braunschweigbe, ahol is van egy Build a Bear shop. Ebben az üzletben a gyerekek választhatnak egy plüssállat bőrt, nem tudom másképp nevezni, amit aztán megtöltenek, majd mindenféle ruhával fel lehet öltöztetni, természetesen nem kevés pénzért. A Zuram egy jó ember, hatalmas az ő lelke, meg hát imádja a gyerekeit, így az ő pici tündér hercegnőjének a nagyjából 42. panaszos morgására megígérte, hogy átmegyünk ebbe a medve készítő műhelybe, ez lesz a gyereknapi meglepi. Választhatnak egy-egy állatot, de a ruhát a saját zsebpénzükből kell állni, mert olyan nagy lelke azért mégsincs, na.
Át is mentünk, 40 röpke perc alatt sikerült is választani egy-egy állatkát. Itt újra szembesültünk azzal a furcsa jelenséggel, hogy ha ott vagyunk a lányok közelében, akkor valamiért elfelejtenek németül, vagy legalábbis nem mernek megszólalni. Apukájuk a kezdeti türelmes könyörgés után megfenyegette a lányokat, hogy ha nem szedik össze magukat, akkor kimegyünk az üzletből. Villámgyorsan rájött mindkét gyerek, hogy beszélnek németül, és onnantól egyedül intézték a dolgokat. A mackók drágák, a ruhák még drágábbak voltak, na de egyszer élünk, ide se jövünk többet! Két plüssért ruhában otthagy az ember 100 EUR-t, pedig bugyit nem is vettünk a plüssökre, hiába mondta el a pénztáros lány többször is, hogy kéne bugyi is, mert hát a lány plüssökre kell bugyi. És ez párbeszéd formájában tényleg elhangzott. Amúgy egy ilyen bugyi alig 4 EUR volt. A lányok viszont rém elégedettek voltak a bugyi nélküli állataikkal és simán, hang nélkül vették azon akadályt, hogy hazafelé megnézünk egy tavat, hátha oda le lehetne rakni a Zuram hajóját. Nem.

A tó Gifhorn mellett van, és mivel nagyon szép idő volt, szívesen sétáltunk egyet. Megnéztük a kikötőt, ahol gyorsan megállapítottuk, hogy itt se fér el a hajó, merülés ügyileg nem állunk valami jól, ráadásul még darut sem láttunk. Nem a madárra gondolok. Továbbsétáltunk, és találtunk egy nagyon jó kis strandot, csak sajnos fürdőruha nem volt nálunk, viszont éhesek voltunk így beültünk a helyi strand izé étterembe. Ki volt írva, hogy van gulyás, de nem kockáztattam, inkább rántott húst kértem, az se volt jó, de éhes ember nem válogat, eszik, a többiek nem rántott húst kértek, ami annyit jelent, hogy a végén mindenki az én kajámat ette. Meg is beszéltük, hogy ide visszajövünk, mármint nem az étterembe, hanem strandolni, csak az időjárás ezt nem támogatta eddig még. Ismét tartalmasan telt a nap.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Essehof

Az essehofi állatparkról már írtam, de nem tudom megunni, imádom, és a lányok is. Végre a Zuram is eljött velünk, de ő nem imádja, sőt unja, én meg azt unom, hogy unja és képtelen annak örülni, hogy szép környezetben van, és a gyerekei élvezik, de ez azt hiszem már nem fog megváltozni, többet nem is hívom inkább megyek nélküle. Most már ügyesebbek vagyunk, és viszünk magunkkal sok répát, meg mogyorót a majmoknak. Ráadásul a lányoknak még szerencséjük is volt, mert az egyik kenguru kiszökött, bár a kerítés azon részét elnézve, ahol kijött, ez nem túl ritka esemény, de a lényeg, hogy hagyta magát némi csemege ellenében megsimogatni, majd miután ráunt csodálóira visszaugrált a helyére. Pont sikerült akkor mennünk amikor rengeteg pici született. A kecskéknél elég nagy volt a szaporulat, de láttunk még jó pár kedves kis állatot. A libák el voltak kerítve és egy táblára ki volt írva, hogy maradjunk csendben, ne zavarjuk őket, mert költenek. A lányok álltak ott egy darabig, hátha sikerül pont elkapni azt a pillanatot, amikor a kisliba kibújik a tojásból. Nem. Azért annyit láttunk, hogy milyen gondosan igazgatják a tojásokat, és takargatják be tollakkal, hogy folyamatosan melegen tartsák őket. Szerencsére mindig találok valamilyen indokot, hogy miért is kell nekünk Essehofba menni, a Zuram meg egy másikat, hogy neki miért nem.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

 

 

 

 

Sztrájk

Ebben az országban elég gyakori a sztrájk. Pilóták, mozdonyvezetők, erről hallani Magyarországon is, mert érintheti az utazókat. Eddig egy sztrájk sem volt hatással az életünkre.  Nem repültünk sehová sem, és nem is vonatoztunk, azonban egyik nap a gyerekek azzal a hírrel jöttek haza, hogy nem lesz napközi, mert a délutános tanárok beszüntetik a munkát.

Erről hoztak némi szöveges értesítést, melyben a napközi dolgozói értesítettek bennünket arról, hogy következő hét hétfőtől kezdve a napközi bizonytalan ideig beszünteti működését, azonban 30 gyerek számára tartanak valamiféle ügyeletet, amennyiben erre igényt tartunk jelentkezzünk, de gyorsan.

A lányok nem értették, elbeszélgettünk arról, hogy mi is az a sztrájk, próbáltuk elmagyarázni, hogy a dolgozó emberek kezében ez a lehetőség van, ha szeretnének elérni valamit, és hogy több dologért is szoktak ilyen munkabeszüntetéseket tartani, mint például magasabb bér, biztonságosabb munkakörülmények, kevesebb munkaidő stb.

Azt is megbeszéltük, hogy mi nem kívánjuk őket ügyeletben tartani, mivel van kulcsuk, egyébként is egyedül jönnek haza az iskolából, és nagyon jól elvannak itthon. Ebédet kapnak, így kettőnél hamarabb úgysem érnek haza, én pedig délután négyre általában haza is érek. Van náluk mobiltelefon, ha bármi gond van szóljanak, és megoldjuk. Mi így szeretnénk támogatni a napközis felügyelők törekvéseit. Könnyen támogattuk a sztrájkot, hiszen tényleg haza tudnak jönni egyedül, ebédet kapnak, és nagyjából csak két óra hosszát kell itthon tölteniük kettesben, de még csak annyit sem, hiszen olykor a hazafelé vezető út 40 percig is eltart, mert körülbelül négyszer összevesznek azon, hogy melyikük a lassabb (nagyobbik) és ezt meg is vitatják, miközben egy lépést nem tesznek.

Nem tudom, hogy azok a szülők akik három műszakban dolgoznak a gyárban, nincs itt segíteni nagypapa, nagymama, vagy csak elsős a gyerek, hogyan oldották meg ezt az egészet.

Naivan azt gondoltam, hogy olyan lesz ez is, mint amikor a mozdonyvezetők sztrájkolnak, három nap és vége. Tévedtem. Egyetlen problémával azonban szembe kellett néznünk, a hétfővel. Hétfőn kisebbiknek a zeneiskolában van jelenése, mert most már lassan fél éve gitározni tanul. A Zuram is és én is dolgozunk hétfőn, és eddig úgy oldottuk meg a dolgot, hogy mivel kisebbik a barátnőjével együtt jár zeneórákra, ezért a barátnő apukája elment értük az iskolába, elvitte őket a zeneiskolába, majd én az óra végére mentem értük, és hazaszállítmányoztam a csajszikat. De most? A Zuram felhívta a kislány anyukáját és egyeztettek. Semmi gond, a nagypapa (mert ők együtt élnek a szülőkkel, így van állandó segítség) elmegy értük az iskolába, az óra kezdetéig ellesznek náluk, majd elviszik őket a zeneiskolába, én meg ugyanúgy menjek értük és vigyem haza őket. Ebben is maradtunk, hisz azt gondoltuk, hogy ezt csak egyszer kell eljátszani. Nem.

Eltelt az első sztrájkkal terhelt hetünk, minden gond nélkül. A zeneiskolás mókát is sikerrel lezongoráztuk. Azután eljött a hétvége és közeledett a hétfő ismét, zeneiskola stb. Semmilyen papírt nem küldtek arról, hogy vége lenne a munkabeszüntetésnek, így mi azzal a lehetőséggel számoltunk, hogy a sztrájk marad. Zuram ismét telefonált a barátnő anyukájának, aki meg volt győződve arról, hogy ennyi volt a sztrájk. Közölte vele a Zuram a jó hírt, miszerint nagyobbik szerint még minimum másfél hét, de lehet több is. A manóba!- csúszott ki a barátnő anyukája száján, valami hasonló. Szerencsére maradhatott  a már megbeszélt felállás. Egy kicsit furdalt bennünket a lelkiismeret, hogy mennyit kell foglalkozniuk a lányunkkal, de csak egy kicsit, túltettük magunkat rajta, mert a munkából nem szerettünk volna kimaradni, kisebbik pedig nagyon élvezte a helyzetet.

Menet közben küldtek egy tájékoztató papírt arról, hogy kérik még a türelmünket, előreláthatóan nem lesz hamar vége a sztrájknak, és el is magyarázták az okokat. Nem csupán a bérükről volt szó, hanem arról is, hogy nagyon kevés az ember. Nem tudnak normálisan dolgozni akkor, ha 90 gyerekre csupán egy képzett felügyelő van, és mondjuk még kettő képzetlen, ha van. Azokban az esetekben pedig ha egy napközis tanár megbetegszik még rosszabb a helyzet.

Mi megértőek voltunk, de a gyerekeink szomorúak. Az első hetet még élvezték, de a másodikat már nagyon nem. Az összes szakkör elmaradt. Szívesebben maradtak volna a suliban játszani, mint itthon kettesben unatkozni. Abba most ne menjünk bele, hogy mennyi holmijuk van itthon arra, hogy ne unatkozzanak már, de a gyerekek természete már csak ilyen, olykor semmihez sincs kedvük. A múltkor is kijött nagyobbik a szobájából, leült a kanapéra a nappaliban, csak nézett ki a fejéből szomorúan. Kérdeztem tőle, hogy mit csinál, mire csak annyit mondott hogy:-unatkozom tovább.

A szakkörök hiánya volt a legfájdalmasabb na meg a barátoké. Kisebbik szerencsés helyzetben van, mert az ő egyik barátnője itt lakik alig pár házzal arrébb, és ők amikor csak tehették együtt voltak, de nagyobbik barátnőjét az anyukája elég szigorúan fogja, ő nem mindig mászkálhat el csak úgy, ráadásul az öccsét mindenhova vinnie kell magával. Nagyobbik így unatkozott tovább, de becsületére legyen mondva, legalább a tanulnivalóját megcsinálta, ha kellett leckét írt (habár hivatalosan nincs lecke, ő azért a német tollbamondásra mindig felkészült, szöveget másolt), tanult a dolgozatokra, mire hazaértem már általában kész volt. Kisebbik is készült, de azért a másodikosoknak annyit nem kell tanulni. Az osztályfőnöke amúgy is eltörte a lábát, így egy jó darabig elég nagy összevisszaság volt körülöttük, sajnos.

A sztrájkolók kitartottak, de mi is. Kisebbik hívott fel csak egyszer kétségbeesetten, hogy most mi lesz, mert a barátnőjéért nem jött senki, azt gondolták a barátnője szülei, hogy már vége a sztrájknak. Mondtam, hogy ne idegeskedjenek, fogja meg a barátnője kezét, menjenek hozzánk, játszanak ügyesen, addig értesítjük a szülőket. Így is lett. Igen, elvileg maradhatott volna a kislány az ügyeletben, de két hét után megszüntették az ügyeletet, és már arra a 30 gyerekre sem vigyáztak, tehát délutánra kiürült az iskola.

Minden nap figyeltük a híreket, hogy mikor lesz ennek vége, és egyik nap örömmel olvastuk, hogy már csak pár nap. A lányok nagyon örültek, hogy maradhatnak a suliban és meg lesznek tartva a szakkörök is. Aznap amikor elindult a napközi újra, a lányok egy-egy szál rózsával a kezükben érkeztek haza, hogy ezt a tanárok küldik nekünk, amiért támogattuk őket. Nagyobbik halkan mondta, hogy adtak kekszet is, de azt hazafelé megette.

Visszaállt minden a normál kerékvágásba, hacsak az nem zavarta össze kicsit az életünket, hogy a postások is sztrájkba kezdtek. Ezt kevésbé érzékeltük, inkább csak akkor tűnt fel, amikor is a hét elején 15 levelet kaptunk egyszerre. Mondjuk egyébként sem tudom kiszámolni, hogy a Magyarországról érkező postának mennyi idő kell, hogy ideérjen, mert még az azonos napon feladott levelek sem egyszerre érnek ide.

Hamarosan vége az iskolának, július 22-én, addig már csak kibírják sztrájk nélkül.

AG