Fókales

Amint hazaértünk Londonból, a következő hétvégén már utaztunk is Wilhelmshavenbe. Egyrészt a tavaszi szünetet minden szempontból szerettük volna kihasználni, másrészt a szüleim nálunk voltak, és szerettük volna elvinni őket valahová kirándulni.

Azért Wilhelmshavenre esett a választás, mert onnan indul hajó Helgolandra, amit én már nagyon rég szerettem volna megnézni. Wilhelmshavenben voltunk tavaly is, megnéztünk már elég sok dolgot, de volt ami kimaradt, gondoltuk ha más nem, akkor azt bepótoljuk.

Helgoland mindenképp érdekes, de én szerettem volna látni végre természetes körülmények között fókákat. Állítólag ott élnek, és látni is lehet őket. Rügenen is voltak a parton táblák, hogy esetleg lehet fókákra számítani, de a fókák nem számítottak ránk, így egy ici-pici fóka nem sok, annyit nem láttunk. Rügen ettől függetlenül gyönyörű és bármikor vissza is mennék, na de most jött el az én időm, irány Wilhelmshaven, aztán Helgoland.

Szüleimet is belelkesítettem, hogy habár egy hosszabb hajóút lesz, de mégiscsak kibírható, mert a fókák ugyebár. Szüleim mondták, hogy nekik az is jó, ha csak Wilhelmshaven, sőt az is, ha az se, jó nekik Wolfsburgban is.

Minden gond nélkül érkeztünk meg Wilhelmshavenbe, foglaltuk el a szállást, ami nem is volt rossz, majd indultunk el a kikötőbe, hogy vegyünk a hajóra jegyet, nehogy lemaradjunk Helgolandról.

A terepet már ismertük, hisz voltunk tavaly is, nem sok dolog változott, csupán egy, nem indul hajó Helgolandra, indul egy másik városból, de odáig vagy 1 órát kell autózni, plusz  még ugye 2 óra hajózás. Mondtam, hogy azt talán mégse, akkor ez most megint kimarad, de sebaj, mert Wilhelmshaven közelében vagy egy homokpad, és ott szoktak lenni fókák, és ami a lényeg, megy is oda egy hajó. A Zuram csalódott volt, mert annyira szeretett volna engem elvinni Helgolandra, mert tudja, hogy ez az egyik vágyam, de kénytelen voltam tisztázni, hogy Helgoland egy dolog, persze az is érdekel, de a lényeg, a lényeg a fóka. Nem tudta, azt hitte Helgoland a lényeg. Jó lesz átbeszélni még egy két kívánságomat, nehogy félreértés legyen. Például az, hogy nem szeretnék meglepi partit a 40. szülinapomra, egyáltalán nem azt jelenti, hogy szeretnék, tényleg nem, sőt.

Miután tisztáztuk ezt a fóka dolgot gyorsan meg is vettük a jegyeket, ez nem jelenti azt, hogy másnap akkor mégis végre sikerül látnom fókát,  mert a néni a kikötőben elmondta, hogy a fókát azt nem garantálják, a hajó megy, minden nap megy, de csak a homokpad a biztos. A többi ugye az állatokon múlik, de ők ritkán olvassák a hajó menetrendjét. Lelkesedésem töretlen volt, éreztem, hogy a fókák a kedvemben akarnak járni, és meg fogják magukat mutatni. Na, nehogymá’ ne  legyen fóka! Lesz!

A hadi kikötőt már megnéztük tavaly, ahogy a múzeumot is, bár most állt bent másik hajó is, viszont a tengeri akváriumot még nem láttuk, az még jó program lehet, pláne, hogy a lányoknak megígértük -teljesen könnyelműen- hogy ha erre járunk legközelebb, akkor természetesen nem hagyjuk ki az akváriumot. Fene gondolta, hogy ilyen gyorsan erre járunk, viszont a lányok egész biztos nem felejtenek, és már mondták is, hogy ha nem emlékeznénk véletlenül, akkor ők most szólnak. Akvárium!

Én már alig vártam a fókalest, a lányok meg a fókalest és az akváriumot. A szüleim meg azt, hogy egy kicsit süssön a nap, mert szegények nem ehhez a hideghez vannak szokva, és már egy ideje nálunk voltak, de nem az a tavasz volt, amire ők számítottak. Többször jelezték is, hogy ők nem üldögélni jöttek, hanem segíteni a ház körül, jó lenne, ha szólnánk az időjárásnak, de nekik mégiscsak egyszerűbb volt mondani, hogy üldögéljenek csak nyugodtan.

Londonban szép napos idő volt, egyszer sem esett, nem is értem miért panaszkodnak mindig az esőre a londoniak, bezzeg Wilhelmshavenben hideg volt, még annál is hidegebb szél fújt, és folyton eleredt az eső, sebaj, kabátot vittünk, kapucnisat, illetve akinek nem volt kapucni az vitt sapkát. Sétáltunk a parton, a lányok sárkányt eregettek, míg meg nem fagytak, illetve míg én meg nem fagytam, és nem szóltam, hogy most már elég, de nem sértődtek meg, mert beültünk egy kávézóba, ahol fel tudtak melegedni egy forró csoki mellett. Vicces volt, hogy a Zuram és a pincér srác egyforma karkötőt hordott, na nem olyan szíp arany típust, hanem a VFL szurkolói számára készített szép zöldet. Lehet, hogy Wolfsburgból meg a tengerpartra áramlik a munkaerő, pincérkedni? Gyanús.

Kis idő múlva indult a hajó is. Ugyanaz a hajó volt, mint tavaly, csak most másfelé ment. A homokpad nincs messze a parttól, ami jó, mert annyira fújt a szél, hogy elég magas hullámok voltak. Bónusz, hogy mivel rossz idő volt, mindenki hajókirándulni akart, tették ezt nagyon sokan kisbabával. Sajnáltam szegényeket, mert valamelyik gyerek folyton bőgött. Volt egy nagyon kitartó baba, aki úgy tűnt, hogy hivatásául választotta az elkeseredést, és vagy emiatt, vagy amiatt mert pici babák nem élvezik a hajózást egyfolytában üvöltött. Tiszteletre méltó volt a kitartása, de azután rájöttem a turpisságra, gyanús is volt, mivel azért a legtöbb gyerek előbb-utóbb feladja, de ez a baba nem, illetve igen, de kiderült, hogy kettő van belőle, ikrek. Amikor az egyik abbahagyta, kezdte a másik, szegény szülőknek egy pillanat nyugtuk nem volt, és egy pillanatra nem tudtak kilépni a hajó belsejéből a szabad levegőre. Már megérte eljönni hajózni nekik. Egyébként, hol esett az eső, hol nem, tehát a nép is ki-be mászkált.

A gyerekeknek viszont, mármint a kicsit nagyobbaknak elég jó volt, mert nekik előadást tartottak a fókákról, a tenger állatvilágáról, és ezt prezentálták is, mert felhoztak a fedélzetre néhány akváriumot, amiben rákocskák, meg mindenféle apró élőlények voltak. Lányaimat az eső sem zavarta, és érdeklődve figyelték az előadást, és fogdosták azon állatkákat, amiket lehetett. Az előadásra a kedves bácsi és nénik, mert hárman tartották, hoztak 3 különböző fókabőrt is, amiket meg lehetett simogatni. Azt most ne firtassuk, hogy ez mennyire morbid, amikor az ember fókalesre megy, és fókabőrt simogat. Mondjuk én nem simogattam, és az előadást sem hallgattam meg, pedig ott lehet elmondták, hogy szegény fókák önként adták a bőrüket a haláluk bekövetkeztével, ami természetes volt, csak úgy, mint a bodies kiállítás “résztvevői”, szintén jónak találták a gondolatot, hogy haláluk után az emberek csupasz valójukban nézegessék, és jelen esetben simogassák őket. Nem.

De elérkezett a pillanat odaértünk a homokpadhoz. Mindenki, kivéve az ikresek, fent tolongott a fedélzeten hátha megpillant egy fókát. És igen, ott volt! Egy, azaz egy darab fóka. Elég messze voltunk, tehát akár egy darab kő is lehetett, mert egy sötét kerekded izé ott feküdt a homokpadon és ennyi. A Zuram kihúzta magát, büszkén nézett rám, hogy hát akkor sikerült, még egy kívánságomat teljesítette, láttam fókát. És tényleg, láttam. Akkora szél volt, hogy a homokpad nagy részét víz fedte, 70 cm-vel volt magasabb a vízszint a szokottnál, tehát egyáltalán nem elvárható, hogy a fókák ott legyenek. Köszönet annak az egynek is. De amikor visszafelé jöttünk, akkor már két darab kő feküdt a homokpadon, és akkor már teljesen biztos voltam benne, hogy azok fókák, mert megmozdultak, és pont azzal a jellegzetes fóka mozgással, amit már a tv-ben is láttam, illetve ez az a típusú mozgás amivel én próbálok elhelyezkedni esténként az ágyban, de lusta vagyok a kezeimet használni ahhoz, hogy magamra húzzam a takarómat, testalkat is stimmel. Tehát két fóka. Két fóka már sokkal több, mint amit eddig láttam, leszámítva persze a tv-t, állatkertet, fókashowt. Ami a legjobb, hogy egyáltalán nem voltam csalódott, sőt, és a lányok se, nagyon élvezték. A szüleim szintén, és ilyenkor mindig nagyon boldog vagyok, hogy átélhettem valami különlegeset, az eső, a szél egyáltalán nem számít. A kikötő felé tartva még felhívták a figyelmünket, hogy a hajótól nem messze úszik még egy-két fóka, ha nagyon figyelünk, akkor láthatjuk, az a kis fekete gombóc, ami hol kiemelkedik a vízből, hol eltűnik, az a feje. És láttam! Még három fókát, vagy csak egyet, csak az az egy össze-vissza úszkált a víz alatt. Azért egyszer megnézném nyáron is azt a homokpadot, amikor tényleg sok-sok fóka sütteti magát, na nem úgy, a napon.

Másnap következhetett az akvárium, ami nagyon jó volt. Sealifeokban jártunk már párszor, nem sok a különbség, de például a szüleim még nem jártak ilyen tengeri akváriumban. Apám nagy horgász, de ekkora halakat, cápát, ráját még ő sem látott. Tartottam is tőle, hogy mind ki akarja fogni. El is mondta párszor, hogy: hej, ha lenne nálam bot. Szerencsére nem volt. Annyira jó volt látni, ahogy a szüleim pont úgy élvezik a kirándulást, mint a gyerekeim. No meg persze mi is. Itt már biztosra mentünk fók ügyben, itt az akváriumban lakik három fóka, akik még egy kis showt is előadtak. Ők mindhárman fogságban születtek, a gondozójuk imádja őket. A show közben nagyon sok információval szolgált a gondozójuk a fókákról, az életükről, hány évesek, mekkora a súlyuk, milyen gyorsan úsznak, és hogy cukik ugyan, de ne felejtsük el, hogy éles fogacskáik vannak, és egyáltalán nem játékszerek.

Az akváriumban nem csak halakat láthatunk, hanem madarakat, majmokat is, és más tengeri élőlényeket. Az egyik nagyobb akváriumba be volt lógatva egy madzagon egy fél cukkini, egy darabig gondolkodtunk, rajta, hogy minek, és már arra a megoldásra jutottam, hogy biztos azért, hogy a látogatóknak legyen min gondolkodni, de akkor kisebbik szólt, hogy nézzem már, mert a rája lecsapott a cukkinire, és majdnem egyben bekapta az egészet. Később láttam, hogy több akváriumban is van cukkini belógatva, de valahogy soha nem gondoltam volna, hogy ezt a tengeri élőlények eszik, mivel valahogy azt gondoltam, hogy cukkini egyáltalán nem nő a tengerben. Többször is megnéztem közelről, és nagyon cukkininek nézett ki, habár lehet, hogy ez valami tengeri fajta.

Az akvárium megnézése után még arra volt idő, hogy együnk abban a parti büfében, ahol a Zuram már tavaly is szeretett volna, de nem volt rá alkalom. Egyébként én nem nagyon szeretek ilyen jellegű helyeken enni, de végül is beadtam a derekam, mivel ételmérgezést eddig még csak éttermi kajától kaptam, büfében még nem.

Londont sem pihentük még ki, de most aztán már végképp elfáradtunk, az idő lehetett volna jobb, de ezt ugye nem lehet megrendelni. Most aztán már tényleg azt gondolom, hogy Wilhelmshavent megnéztük, de egyáltalán nem zárnám ki annak a lehetőségét, hogy visszamenjünk. Amennyit mi mászkálunk, simán belefér, és a fókák, ugye a fókákat még egyszer meg kell néznem.

 

Reklámok

Wilhelmshaven

A nagy házfelújítás projekt közepette valahogy szerettük volna megköszönni a szüleinknek, hogy eljöttek és segítettek nekünk abban, hogy mindent szép és otthonos legyen, nem is beszélve az életveszélyes vezetékek megszüntetéséről, a kertről, a mindenről. Sokat dolgozott mindenki, így ránk is fért egy kis kirándulás.

A választásunk, pontosabban a Zuram választása Wilhelmshavenre esett, ennek több oka is volt. Anyu még soha, de tényleg soha nem volt tengernél, amikor gyerek voltam mi a Balatonhoz jártunk nyaralni, vagy voltunk például Baján is, kihasználtuk a katonai üdülő adta lehetőségeket, amiben semmilyen tengerpart nem szerepelt. Ez nem panaszkodás, hiszen nagyon, de nagyon szerettünk a Balatonra járni, és nővéremmel együtt bandázni a többi “katonagyerekkel”. Szuper nyarak voltak, még az is, amikor szeptemberben jutottunk el Balatonberénybe, és olyan hideg volt, hogy el kellett mennünk zoknit venni, és rajtunk kívül nem volt gyerek, mert mindenkinek elkezdődött az iskola, csak minket elengedtek.

Ha már anyuék eljöttek két hónapra, akkor nehogy már ne férjen bele egy kirándulás a tengerhez! Egyébként is amikor kiköltöztünk nagyon sokszor elmondtuk a gyerekeinknek, hogy most egy olyan országba költözünk, aminek van tengerpartja, és majd nagyon gyakran megyünk, ehhez  képest nem mentünk, na akkor most viszont mehetünk. A másik ok az volt, hogy itt találtunk szállást. Egyszerű ok, ami egyébként minden mást felülírt volna. A szállás jónak tűnt, és árban is megfelelő volt, valamint mind a nyolcan el is fértünk benne.

Wilhelmshaven azért is tűnt jó választásnak, mert a tengeren kívül is van mit nézni, habár a tenger volt az elsődleges szempont.

“Wilhelmshavenben található egy akvárium melyben az Északi-tenger őshonos élőlényei tekinthetőek meg. A város híres építménye a 159 m hosszú Kaiser-Wilhelm-Brücke (Vilmos császár-híd), melyet 1908-ban építettek. 159 méteres hosszával ez a híd Európa egyik leghosszabb forgóhídja. A városban található ezenkívül egy haditengerészeti múzeum is, melyben megtekinthető a haditengerészet egykori rombolója a Mölders, egy tengeralattjáró, valamit számos kisebb hadihajó, melyek a német haditengerészet történetét mutatják be a 19. századtól kezdve.” Forrás: Wikipedia

Már jó! Csomó katonai, meg haditengerészeti dolog, apámat már most biztos érdekli, anyut is, a Zuram szüleit is biztos, mert ők meg elég nyitottak, és biztosak voltunk benne, hogy szívesen kirándulnak velünk. A lányok, no igen ez volt egy kérdőjel, hogy mennyire fogja érdekelni a lányokat egy hadihajó, vagy egy hadikikötő, de nekik meg nem volt más választásuk, minél több dolgot látnak annál jobb. Végső esetben megnézzük velük az akváriumot, nem mintha nem lettünk volna már egy párban, de mentőötletnek jó lesz.

Anyu, mint már említettem nehezen mozdul ki, ezért vele szemben azt a taktikát kell választani, hogy egyszerűen közölni kell vele, hogy megyünk, és kész, majd amikor elkezdi mondani, hogy de hát jó nekünk itt is kislányom, meg a mi kedvünkért igazán nem kellene, akkor csak annyit kell mondani, hogy de, és kész.

A Zuram először lefoglalta a szállást szombat éjszakára, de kiderült, hogy vasárnapra nekünk már program van, így módosított is gyorsan péntekre. Pénteken fel is kerekedett a csapat, a lányok a Zuram szüleinek a kocsijában foglaltak helyet, anyuék pedig a miénkben. A tengerhez autózni nem mindig annyira jó, pláne Hamburg környékén, de most mázlink volt, nem volt dugó, meg semmi simán haladtunk. Meg nem is Hamburgba mentünk.

Azt hogy a Zuram szüleinek (Mama és Tata) kocsijában milyen hangulat volt, nem tudom, de mi remekül szórakoztunk, mert apám szórakoztatott minket. Először is, amikor úgy gondolta, felolvasta az út mellett lévő táblákon szereplő feliratokat, és mivel nem beszél németül, ez elég vicces volt, anyám szerint persze idegesítő, aki ennek időnként hangot is adott, de mondtuk, hogy minket nem zavar, nyugodtan olvasson csak. Másodszor is mivel apám az összes szabadidejét, ami nem kevés, hiszen nyugdíjas, valamelyik tóparton tölti horgászással, így minden útba eső tónál azt figyelte, hogy horgásznak-e, de nem. Mert megszámolta, és összesen csak 4 embert látott, aki horgászgyanús volt, ezért hosszan ki is fejtette azon véleményét, hogy a németek valószínűleg nem normálisak, mert itt van ez a sok tó, az idő kiváló, és mégse horgászik senki. Ezt nem tudtuk sem cáfolni, sem megerősíteni, de az biztos, hogy nem olyan nagy német ismeretségi körünkben ketten is horgásznak, mondjuk arról fogalmunk sincs, hogy hol, mert mi viszont nem horgászunk, és ezen szándékunkon nem is kívánunk változtatni. Ültem én eleget a tóparton, és hiába volt zsebpecám, az biz’ unalmas volt, a halat meg nem szeretem.

Amikor megérkeztünk a városba, még volt időnk a szállás elfoglalásáig, de ez nem is volt gond, mert úgyse a szobában szerettünk volna lenni. Irány a tenger! A szállástól elkezdtünk valamerre autózni, majd amikor pár perc múlva a Zuram meglátott egy töltést meg is állt, mert egész biztos, hogy a töltés mögött víz lesz, tenger, azt látni kell. Ki is szálltunk a kocsiból és a gyorsak, meg lelkesek el is indultak felfelé a töltésen, ami nem volt egy kihívás, mivel volt lépcső, fel is értek, majd kis idő múlva jöttek is lefelé, hogy gyönyörű, ezt látnunk kell, nézzük meg. Fel is mentünk mind, és megláttuk, hogy a töltés mögött egy nagy semmi van, vagy legalábbis vonatsínek, meg némi belvíz, de tenger egy csepp sem.

Vissza az autóhoz. A Zuram itt már segítségül hívta a navigációt, hogy most akkor már tényleg jussunk ki a tengerpartra, és nagyjábó 15 perc autózás után sikerrel is jártunk.

Én jártam már egy-két tengerparton, nyilván nem túl sok helyen, de valahogy az északi-tengeri partvidék mindig lenyűgöz. Nagyon tetszik az ár-apály látványossága, hogy apály idején milyen sokáig lehet begyalogolni amíg eléred a vizet. Persze tudom, hogy ez strandolásnál nem feltétlen előny, de a Balaton déli partján is lehet sokat sétálni térdig érő vízben és azzal sincs bajom.

Először is át kellett mennünk a Kaiser-Wilhelm-Brückén, ami tudom, hogy Európa egyik leghosszabb forgóhídja, de amikor odaértünk nem ez jutott eszembe, csupán annyi, hogy menyire bájos, hangulatos, szép. Az északi tenger partján általában ilyenek jutnak eszembe, és tök jó hatással van az idegeimre, mert olyan nyugodt az egész, amitől azután én is nagyon nyugodt leszek.

A sétány nagyon hangulatos, és nem is volt tele emberrel, sétáltunk egyet és eldöntöttük, hogy mi legyen a program. A tengerészeti múzeumot mindenképp meg szerettük volna nézni, a lányok szerettek volna sárkányt reptetni, volt egy hely, ahonnan állítólag szép a kilátás, oda is el akartunk menni. Sétáltunk egy jó nagyot a parton, és megmondom őszintén én inkább anyut figyeltem, hogy mégis milyen az ő első találkozása a tengerrel, éppen apály volt, így elég messzire kellett nézni, de azért a lényeget lehetett látni. Nagyon tetszett neki, és büszkén mondhatom, hogy ő is megkóstolta a vizet, ahogy én tettem annak idején, hogy ellenőrizzem tényleg sós-e. Sós. Persze az ember hallja, hogy sós, így tudja, csak ezt nehéz elképzelni, pláne azt, hogy mennyire sós.

Első program a hajókirándulás volt. Persze ebédeltünk is, és mivel a lányaink imádják a halat, meg a rákot, és mégiscsak tengernél vagyunk, kellett egy olyan helyet keresni, ahol ilyeneket ehettek. A hajókirándulás nem volt hosszú, de bemutatta a partot, meg mindent, valamint egy kis körre be is vittek minket a hadikikötőbe. Mivel fent a fedélzeten elég szeles volt az idő, így én a lányokkal a hajó fenekét választottam, ahol ők vad forrócsokizásba kezdtek, és nagyon jól érezték magukat, ráadásul a hajó fenekéről is lehetett mindent látni. A többiek bírták a szelet és fent nézelődtek. Szerencsére egyáltalán nem voltak hullámok, így senki nem lett rosszul, vagyis én nem, mert azért nekem ezzel szoktak problémáim lenni, de szerencsére semmi nem történt. A kirándulás alatt annyit változott a vízszint, hogy a hajó alsó részén szálltunk be, de a felsőn ki.

A hajókirándulás után már eléggé esteledett ahhoz, hogy elfoglaljuk a szállást, vacsorázzunk egyet, majd aludjunk. Visszaértünk a szálláshoz és kerestünk valakit, aki oda tudná adni a kulcsot. Találtunk is egy hölgyet, aki mondta, hogy nagyon jó, hogy jöttünk, de mi másnapra foglaltunk szállást. A Zuram elkezdte magyarázni, hogy először igen, de aztán módosítottunk, ne ezt ők nem írták be a könyvükbe, de sebaj tulajdonképpen ma nincs ott  senki, odaadja a kulcsot. Olyan gyorsan oldódott meg a probléma, hogy még aggódni sem tudtam elkezdeni, nem mintha szerettem volna.

A szállás korrekt volt, lepakoltunk, majd elkezdődött az ötletelés, hogy hová menjünk vacsorázni. A Zuram szerint jó ötlet bemenni a városba, és ott autózni majd ha találunk valami jó helyet megállni, és enni. Aha, tök jó ötlet, leszámítva, hogy mindenki fáradt, és én ezt már ismerem, ez a folyamat annyi időt vesz igénybe, ami alatt elmegy mindenkinek a kedve az egésztől. Ellenjavaslatként felvetettem, hogy a szállásnak van egy étterme, ami tök jól néz ki, 3 perc séta és már ott is vagyunk, amikor elkértük a kulcsot, akkor is sokan voltak, tehát nem lehet valami rossz hely. A Zuram ugyan húzta a száját, de már senki nem akart autózni, így a család esze, azaz én, nyertem.

Azt kell mondjam, hogy az étterem tökéletes választás volt, kicsit megijedtünk, amikor beléptünk, mert egy darab szabad asztal nem volt, de a pincérnő mondta, hogy sebaj, van egy különterem, máris mehetünk oda.

Az étlap nagyon barátságos volt, elég sok halétel közül lehetett választani, ami mindenkinek kedvezett, csak nekem nem, mert én nem szeretem a halat, de természetesen volt más is. Ketten renitenskedtünk a Mama és én, ő grillezett sajtot kért, meg előtte ha jól emlékszem hagymalevest, én meg rántott húst, mert azt elég nehéz elrontani. A többiek közül mindenki halat kért. Először kihoztak mindenkinek egy kis tányér salátát, fogalmunk sem volt, hogy ezt most az ételhez, vagy előtte kell megenni, de lassan mindenki elkezdte csipegetni a sajátját, mert éhesek voltunk, és baromi jó volt a saláta. A Mama és a Tata megosztotta velünk Az USA-ban szerzett élményüket, miszerint ott csak előételként kaptak salátát, és az amerikaiak nem értették, hogy márpedig ők ezt a húshoz fogják enni. Elhittük a sztorit, mert itt is nagyon úgy nézett ki, hogy addig nem kapjuk meg a kaját, amíg nem ettük meg a salátát. Pedig én el tudtam volna képzelni a rántott húshoz is, de mindegy. Jött a pincér, és nagyon elégedett volt azzal, hogy megettük a salátát, tehát jól csináltuk, jöhetett a főétel. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az étel fantasztikus volt, mindenki állította, hogy ilyen jó halat, még életében nem evett. A Zuram azóta is visszasírja, és próbál mindenkit meggyőzni arról, hogy az északi tengeri halak mennyire finomak, eddig mondjuk csak simán vagy hülyének nézik, vagy nem hiszik el neki, de ő tántoríthatatlan.

Vacsora után aludtunk egyet, majd frissen vágtunk neki a másnapnak, jöhetett a tengerészeti múzeum. Kicsit tartottam tőle, hogy a lányoknak mennyire fog tetszeni, de elég érdeklődő gyerekek.

A tengerészeti múzeum előtt elmentünk arra a helyre, ahol a navi szerint nagyon szép kilátás van a tengerre. Kilátás volt, meg kerítés, meg töltés, meg birkák, meg szép is volt, de a legérdekesebb az volt, hogy traktorral hordták ki a partra a mobilházakat, kezdődött a szezon. Ott egy kicsi mobilházban el is tudnék képzelni egy nyaralást.

A tengerészeti múzeumnak két része van, van egy épület aminek a benti részében a német haditengerészet története kerül bemutatásra, és elég érdekes módon. A kinti részen van egy tengeralattjáró, és két hadihajó, és mindháromra fel, illetve be lehet menni, tehát ilyen formán ez is benti rész. Az udvaron is vannak mindenféle hadászati dolgok, amit apám el is magyarázott, hogy mi micsoda, és esküszöm akkor nagyon figyeltem, de ezt így most nem tudnám felsorolni.

A benti részt sem 20 perc alatt jártuk végig, és meglepetésemre a lányok sem unták, sőt nagyobbik teljesen feléledt, de kint még jobban élvezte. Először bemásztunk a tengeralattjáróba, ahol az ott dolgozók nagyon szívesen meséltek a hajóról, mi hogy működik, nekik mi a munkájuk stb. A hely elég szűk volt, de aki volt már hajón, az tudja, hogy általában elég helytakarékosan vannak kitalálva a dolgok, most megtapasztalhattuk, hogy ez különösen igaz a tengeralattjárókra.

Ezután felmentünk a hadihajóra, aminek biztos van valami fajtája, de sajnos ehhez nem értek, így nem tudnám megmondani, azt viszont tudom, hogy ez egy aktív hajó volt, és abból csináltak múzeumot. Eltévedni nem lehet, mert elég egyértelműen ki van jelölve az út, hogy merre kell, lehet menni, és minden egyéb le van zárva. Tehát elindultunk, jól elszakadtunk egymástól, így nem tudom, hogy a többieknek hogy tetszett, én kisebbikkel maradtam, aki már a tengeralattjárón is végigrohant, és kijött, mert túl szűknek érezte, és itt sem volt ez másképp. Egy ideig nagyobbik is velünk volt, de mondtam, hogy várja meg az apját, vagy menjen egyedül, mert kisebbik végig fog rohanni mindenen, én meg velerohanok, nehogy bepánikoljon. Kimenni nem tudtunk, végig kellett menni az úton. Azt a taktikát választottam, hogy minden érdekes dologra felhívtam a figyelmét, és mindent kipróbáltattam vele, amit lehetett, hogy valamit mégiscsak lássak én is. A taktika bevált, elég sok dolgot meg tudtunk nézni, és nem pánikolt a gyerek, sőt a végére még tetszett is neki. Nagyobbik bezzeg, mint egy született tengerész, csillogó szemmel érdeklődve járta végig az egészet, nem győzött kérdezni, mintha tudtam volna válaszolni, mindent kipróbált, háromszor is, nagyjából úgy élvezte, mint a vidámparkot, és ez egyáltalán nem túlzás, valahol a hajó közepén el is hagyott, és csatlakozott inkább az apjához, az apja is hasonlóan érdeklődve járta végig, mint nagyobbik, és a szüleink is. A programot sikeresnek nyilvánítottam, de volt még egy hajó, kisebb, mint az előző. Kisebbik azt már inkább kihagyta, de a többiek mentek lelkesen. Kicsit aggódtam apám és a Mama miatt, mert egyikőjük térde sincs valami jó állapotban, de szerencsére nem történt baj, végig bírták, felmásztak, lemásztak. Mondjuk nem egy panaszkodós fajta egyikük sem. Baleset pedig úgyis történt már házfelújítás közben, Tata elfűrészelte a kezét, így az ügyeletet megjárták a Zurammal, apámnak meg kitörött az egyik foga, szóval a meglepikből épp elég is volt.

A tengerészeti múzeum el is vitte az idő nagy részét, és délután szerettünk volna hazaindulni, még egy kis shopping és sárkányreptetés (nem, nem engem reptettek) belefért az időbe. A Zuram vett valami hiper-szuper sárkányt, ami azonban nem repült, kicsit sem, mert ahhoz mittomén milyen nagy szél kellett volna, ami nem volt. Szerencsére az egyik boltban találtuk egy pici zsebsárkányt, amit megvettem a gyerekeknek, így azzal szórakoztak, hogy azt reptessék, azt legalább egy picit sikerült.

Szerencsére a Mamának valami hihetetlen táskája van, mert mindig van benne az, amire szükség van. Ha leültünk, már elő is vett egy takarót, hogy arra, nehogy felfázzunk, de ha kell mindig van nála olló, és még egyéb varázslatok. Nem tudom, hogy csinálja, de tényleg mindig van nála minden, pedig nem egy hátizsákot cipel, hanem egy normális táskát.

Ugyanott ebédeltünk, ahol előző nap, mert a lányok mindenképp tintahalat akartak enni, és az ott volt. Persze az előző esti vacsorához nem volt mérhető az ebéd, de gyorséttermi kaja volt, ehető volt, jóllaktunk. És mégiscsak a parton ettünk csodás kilátással, ami nem mindegy.

Nagyon jól sikerült családi kirándulás volt, bármikor szívesen megismételném.

Mivel rettenetes sok dolgot nem tudok úgy leírni, hogy az ember el is tudja képzelni milyen is valójában, így most sok képet csatolok az íráshoz.