Szülinapok

Tehát először Magyarország. Szombaton hajnal kettőkor keltünk, hogy elérjük a repülőt. Berlinből indult a járat, és Berlin, habár nincs messze, közel sincs. Szívünk szerint vonattal mentünk volna, mert akkor nem kell az autónak parkolót bérelni, de a repjegyhez járt egy kedvezményes parkolási lehetőség, shuttle szolgáltatással együtt. Az A2 nem túl megbízható, már ami a közlekedést illeti, folyton baleset van. Most például három napon belül három halálos baleset. Nem kedvelem a Berlin-Hannover autópályát. Reméltük, hogy hajnalban nem lesz akkora a forgalom. Mindig ezt reméljük, de az A2-n olyan nincs, hogy nem nagy a forgalom, vagy legalábbis mihez képest. De semmi gond a repülőt elértük, és meglepi, de a tervezettnél jóval hamarabb értünk Pestre. A repülőn nagyobbik a legutóbbi fülfájós, kellemetlen élménye óta leginkább csak mellettem szeret ülni, így az ülésbeosztás nem kérdés. Sajnos most is jött menetrendszerűen a fülfájás, nem leszálláskor, nem felszálláskor, csak úgy repülés közben. Kifejlesztettünk egy technikát, egyrészt folyamatosan rágózik, másrészt fogja, vagy inkább szorítja a kezem, és közben mélyeket lélegzünk együtt, ő a füle, én a kezem miatt. Ez bevált, megnyugszik, a fájdalom meg, ha nem is azonnal, de múlik. Egyébként is múlna, de hogy megnyugodjon az is nagyon fontos.

Mivel a tervezetnél hamarabb szállt le a gép, így a bérautó még nem volt kész. Ott vártunk, és a kölcsönzős sráccal beszélgettünk kicsit. Legalább telt az idő. Amíg vártunk a papírok elintézésére pont szemtanúi voltunk egy problémás kölcsönzésnek. – Egy család érkezett igen-igen messziről, és ahonnan érkeztek az ottani ügyintéző azt állította, hogy a bőröndjeik be fognak férni az általuk választott autóba, de persze nem, akkor másik autó, de az nem jó, mert azt nem vihetik külföldre, akkor még egy másik, de az sem jó, mert nekik azt mondták, és különben is ők mindenkit be fognak perelni. De értsék meg, hogy azt az autót, nem lehet külföldre vinni. De ugyan már, hát tolvajnak nézek én ki, nem fogom ellopni, az USA-ban élek, és mindenkit be fogok perelni. De értse meg, hogy a biztosítás miatt nem lehet külföldre vinni az autót. Mindjárt felhívom Amerikát, és majd az ottani ügyintézővel beszéljék meg, mert mindenkit be fogok perelni. – Engem tényleg könnyű szórakoztatni, és legalább a Zuram is meggyőzödhetett róla, hogy muszáj nagy autót bérelni, ha az embernek sok csomagja van, mert jól mondta az utazásszervező, különben nem fér be, a bőrönd a csomagtartóba. Ebből a szempontból mondjuk nyugodtak voltunk, Floridában ezzel nem lesz gond, mert a Zuram lemondott a menő kocsiról, a csomagok kedvéért. Igen, igen, mindenről a nyaralás jutott eszünkbe.

Azért csak leértünk Szegedre, és igen hamar rájöttünk, mondjuk eddig is tudtuk, hogy bizony mi autó tekintetében nagyon el vagyunk kényeztetve. Az, hogy átlag fél évente egy a Zuram által választot, konfigurált vadonatúj autóba tehetjük be a fenekünket, na az nem mindennapos, attól hogy nekünk már nem létezik olyan, hogy “újautószag”, attól még igenis értékelnünk kell a kivételes helyzetünket, ezt a kölcsönzős autóban többször is megtettük. Hamar rájöttünk, hogy egy kisebb teherautót sem tudunk megelőzni, sőt utolérni sem. Próbáltunk trükközni, hogy ha lekapcsoljuk a klímát, akkor hátha, de nem. Végül is nem siettünk sehova. Mondjuk az én kicsi autóm is hasonló kaliber, nem épp előzésre tervezték, de mivel arra használom, amire való, városban mászkálásra, így ez nem is igazán tűnik fel.

Keresztapám szülinapi ünnepsége délután kezdődött, így volt még időnk lezuhanyozni, átöltözni, ilyesmi. Aludni is jó lett volna, de nem bírtam, na meg ilyenkor az ember inkább a szüleivel tölti az időt, mint alvással. Közben megérkeztek nővéremék is, és a négy unokatesó szokás szerint örült is egymásnak, ennek hangot is adtak, és ha ők négyen együtt vannak, ott mellettük tuti nincs alvás. Ami jó is, mert sajnos elég ritkán találkoznak.

A szülinapi parti Mórahalmon volt, ahol majdnem mindenki ott volt a családból. Anyuék 5-en testvérek, mindenkinek van gyereke, meg már a gyerekeknek is gyereke, így vagyunk páran, néhány generáció. Amióta nem lakunk otthon nem kicsit estünk ki a tágabb családi életből, mert bárhogy szeretnénk is minden családi eseményen nem tudunk részt venni. Így kimaradnak esküvők, ballagások, keresztelők, azért évente egyszer próbálunk ott lenni, viszont, ha egy évben több történés van, na az nehéz.

Viszont most ott lehettünk, és habár a hajnali két órás kelés miatt elég hamar kidőltünk, mégiscsak tudtunk kicsit beszélgetni. A lányok sokkal hamarabb kidőltek, mint mi, és anyuék haza is vitték őket, így mi még maradhattunk kicsit. Meg is tettük, de eljött az a pont, hogy úgy éreztem elalszok az asztal alatt, és ekkor még nem volt 22 óra. Öregszem.

Másnap a Zuram szüleit látogattuk meg, de mivel a Zuram mondta, hogy neki még délután valahol fel kell vennie egy csomagot, így hamar mennünk kellett, de előtte még próbáltam pihenni. A Zuram szüleinek van egy masszírozós ágyuk, amit én előszeretettel használok, amikor ott vagyunk. Most is elvonultam egy kicsit, és akkor ott az ágyon megvilágosodtam. Nekem a Zuram meglepetés partit szervezett! Biztos voltam benne, hogy nincs semmi csomag, nem kell semmit felvenni. A sok apró jel, ami addig nem tűnt fel, hirtelen összeállt. A leggyanúsabb Edina volt, akinek hiába írtam bármit, csak fél szavakkal válaszolt, vagy azzal se, de az is gyanús volt, hogy miért kéne nekem ott lennem a csomagfelvételnél, valamint, hogy a másnapra tervezett családi szülinap szervezéséből is teljesen kihagytak.

Azt most hagyjuk is, hogy direkt nem szerettem volna meglepetés partit, de az, hogy a Zuram nem szólt, hogy vegyek már fel valami rendes ruhát, esetleg dobjak némi sminket, jó, jó tudom, szerinte biztos mindig tökéletesen nézek ki. Ha ha. Tehát játszós ruhában érkeztem meg a meglepi szülinapi partimra. Kicsit haragudtam, de azért nagyon nem.

A meglepi parti egyébként nagyon jól esett, és innen is mégegyszer köszönöm mindenkinek aki eljött, a fényképeket, az emlékeket, az ajándékokat, de a legeslegjobb az volt, hogy tényleg szívemnek kedves barátok jöttek el, csupán a szülinapom miatt. És olyan fényképeket hoztak, amik nekem miért nincsenek meg?

Egyébként 40 lettem, no igen. Ezt egy picit nehezebben éltem meg, mint bármelyik eddigi szülinapot. Nem fáj,  meg nem is változott semmi, de akkor is. Emlékszem, amikor pici lány voltam még, és esténként ültem a fürdőkádban időnként nézegettem a nagylábujjamat, és arra gondoltam, hogy majd amikor idősebb leszek, pont ugyanezt a lábujjat fogom-e látni, pont ugyanígy, mennyit fogok változni, nem csak a lábujjam persze, hanem úgy összességében, én, az élet, mi fog velem történni, mit hoz a jövő. Akkor ott, az olajkályhával fűtött fürdőszobában, amikor még nem volt színes tv-nk, telefonunk, el sem tudtam képzelni, hogy mennyi minden történhet még, mekkorát fordul a világ. De az a lábujj, még mindig az a lábujj, én még mindig én vagyok,  40 évesnek lenni pont olyan, mint 39-nek, és 39-nek pont olyan, mint 38-nak, és 15-nek pont olyan, mint 14-nek, tehát egyáltalán nem öregszünk, nincs itt semmi látnivaló.

Még várt ránk egy szülinapozás, de ott már mindenki szülinapja volt, nem csak az enyém. Ismét együtt volt a család, most már mondhatom, hogy hagyomány szerint, mert már évek óta így szoktuk, mindig ugyanoda megyünk, a Tisza partra, ebédelünk, beszélgetünk, torta, összevonva a szülinapok, még jó, hogy ilyen közel vannak a naptárban a szülinapjaink. Minden napra jutott egy parti, de másnap ismét kelhettünk hajnalban, mert délelőtt indult vissza a gépünk Berlinbe, hogy 4-én ismét Berlinben indíthassuk a napot, és végre irány Florida.

Ismét köszönöm szépen az ajándékba kapott miniüveg alakú csokikat, melyek miatt oly alaposan átvizsgálták a hátizsákomat.

A lányok már repültek többször, de kisebbik a biztonsági vizsgálatnál megkérdezte a detektoros kapu után, a röntgennél, hogy ott most neki mit kell csinálnia, hogy megálljon-e, vagy menjen tovább, vagy mi legyen. Vicces kedvemben voltam, és már nagyon hozzászoktam, hogy úgyse beszél senki magyarul körülöttem, így mondtam, hogy egy nagyot kell ugrani, de tényleg nagyot, hogy egy ugrással jusson át a kapun. Az ellenőrzést végző őr rám nézett – ekkor esett le, hogy Magyarországon vagyunk, és mindenki érti amit mondok- de az őr csak kacsintott egyet, majd a gyerekre nézett és annyit mondott: – tigrisbukfencben.

 

Reklámok

Nyári tervek

A nyaralás tervezésében én idén nem vehettem részt, mivel a Zuram szeretett volna nekem meglepetést szerezni a 40. szülinapomra, azután eléggé kinőtte magát a projekt és végül mindenkinek ez lett a szüli- és névnapi ajándéka is, meg úgy karácsonyig minden.

Azonban a nyaraláson kívül is voltak még terveink. Még év elején lefoglaltuk a szállást Hágába, hogy a Volvo Ocean Race befutóját megnézhessük, de egy otthoni, magyarországi családi rendezvény, ahol mindenképp szerettünk volna részt venni, töröltette velünk a szállás foglalásunkat. Ez, amint kiderült óriási mázli is volt, mert a VOR a vártnál egy héttel hamarabb befutott, a jó szélnek köszönhetően, így tulajdonképpen lett volna szállásunk, és le is maradtunk volna mindenről. Így van ez, egy hónapokig tartó vitorlásverseny esetében, de legalább az elején ott voltunk.

A családi esemény keresztapám születésnapja volt, és mivel elég közel állnak hozzám a keresztszüleim, így nem is volt kérdés, hogy ott leszünk-e. A szülinapját június 30-án ünnepeltük, és ez a dátum befolyásolta a nyaralásunk kezdetének időpontját is, értelem szerűen nem indulhattunk 30-án nyaralni, valamint még vissza is kellett érnünk az indulás időpontjára, hacsak nem Magyarországról terveztük volna az indulást.

Rémesen éreztem magam, hogy nem tudom, hogy hova megyünk nyaralni, hogy nem vehetek részt a szervezésben, és hogy nem szólhatok bele. Nem azért mert szeretek beleszólni a dolgokba, hanem mert muszáj beleszólnom a dolgokba. A Zuramon is láttam, hogy szenved, hogy nem mondhatja el, és nem vonhat bele ebbe az egészbe, de nem akartam kiszedni belőle, hogy mi lesz, mert a meglepetésemet sem akartam elrontani. Egyszer megtettem, hogy addig győzködtem arról, hogy mennyi veszélye van annak, ha nem árulja el mi a meglepetése számomra, hogy végül elárulta, ez évekkel ezelőtt volt, és akkor megfogadta, hogy soha többet, én meg, hogy soha többet nem próbálkozom, na jó ezt nem sikerült betartanom, de most nem faggattam. Annyit árult el, hogy július 4-én indulunk, tehát 30-án hazarepülünk Pestre, ott bérautóba pattanunk, leautózunk Szegedre, ott minden születésnapozást, ünneplést letudunk amilyen gyorsan csak lehet, mert 3-án repülünk vissza Berlinbe, és 4-én hajnalban mehetünk is vissza Berlinbe, mert onnan indul a repülőnk, a nagy nyári kalandra. Lesz majdnem egy teljes napom Wolfsburgban, ha esetleg még szükség lenne valamire, de az biztos, hogy addigra már össze kell csomagoljam a bőröndöket.

Sűrűnek nézett ki így elsőre, és az is volt. A Zuram időnként csepegtetett némi információt, de csupa olyan általánosságot, amiből nem derült ki, hogy hova megyünk. Ilyeneket mondott, hogy: lesz strand, meleg lesz, nem kell kabát stb. Természetesen találgattunk a lányokkal együtt, de tisztában voltunk vele, hogy ha ráhibázunk sem fogja elárulni, hogy hova megyünk.

Az indulás előtt 1 hónappal azonban kénytelen volt elárulni hová megyünk, mert néhány programot meg kellett beszélnünk, illetve nem akart egyedül dönteni, hogy mi legyen, mi maradjon ki, valamint néhány jegyet le kellett foglalni előre. Nagyjából kétszer egyébként már majdnem lebukott, de lehet többször is. Először is amikor az útleveleket csináltattuk, ő már tudta, hogy hová megyünk, mert akkor már szervezés alatt állt az ügy, és amikor felmerült, hogy nagyobbiknak gond van az útlevelével, akkor egy kisebb szívinfarktus árán ugyan, de tartotta magában a titkot. A következő alkalom akkor volt, amikor indiai barátainknál ebédeltünk, és Viveket a Zuram beavatta a terveibe, ő meg simán rákérdezett, hogy sikerült-e már szállást foglalni. Én naivan mondtam, hogy még azt sem tudjuk, hogy hova megyünk nyaralni, állítólag ő akkor konkrét helyet is említett, de nekem ez nem tűnt fel. Innentől kezdve a Zuram senkit nem avatott be, talán még saját magának sem vallotta be, hogy hova megyünk. De volt még egy veszélyes helyzet, egyik nap kaptunk egy levelet, ami egy közepes méretű, de vastagabb boríték volt. Nem szoktuk egymás postáját piszkálni, de ezen a borítékon én is szerepeltem, mint címzett, de már nem emlékszem miért, de a lényeg, hogy nem volt időm kinyitni a borítékot, csak oda raktam az asztalra, ahova a Zuram postáját szoktam. Mikor hazaért mondtam neki, hogy jött valami, de nem foglalkoztam vele, nézze meg. Mondta, hogy nyissam ki nyugodtan, de én meg mondtam, hogy majd később, mert annyira nem érdekel, biztos számla. Erre ő megnézte, majd eltűnt a hálószobában, és a lelkemre kötötte, hogy bele ne nézzek abba a borítékba, mert titok. Nem néztem.

Ahogy telt az idő, egyre  nőtt a kíváncsiságom, a Zuram meg egyre jobban szenvedett, hogy el kéne mondani, de akkor nem lesz meglepetés, de el kéne, de nem kéne. Biztos, ami biztos, kínlódását velem is megosztotta, szenvedjek csak én is. Nagyobbik nem találgatott, szerinte úgyis jó helyekre szoktunk menni, nincs miért aggódni. Kisebbik napi szinten találgatott, minden nap megosztotta velem az ötleteit, egy idő után kénytelen voltam leállítani, hogy egyrészt felesleges izgulni, másrészt ne rontsuk el apa meglepetését, mert egyszer megtettem és nem jó érzés. Így nagyjából le is csillapodtak a kedélyek.

A nyaralás ismertetése egy úgynevezett előre hozott születésnap keretein belül történt, ahol is én egy könyvecskét, a lányok meg egy halom kinyomtatott papírt kaptak a kezükbe, a lányok az én könyvecskémet nem látták, a papírokon meg mindenféle vidámparkokról volt ismertető. A Zuram közölte a lányokkal, hogy a nyaralás alatt egy nap van vidámparkozásra szánva, úgyhogy legyenek kedvesek egyet kiválasztani a sokból. Lázasan elkezdték nézegetni a papírokat, amikor is kénytelen voltam megkérdezni, mert úgy éreztem nem esett le a lényeg, hogy rájöttek-e hová megyünk valójában, mert én már tudtam, hisz ott állt a könyvecském elején. Mindketten válaszolták, hogy nem. Ekkor rámutattam az egyik papír aljára, ahol ott állt apró betűkkel, hogy: Florida.

Kisebbik mondta, hogy ő egyből rájött amúgy, mert ott van Disneyworld, meg Universal meg még a többi park, amiről tájékoztatót kaptak az apukájuktól. Nagyobbik nem volt ennyire képben, neki kikerekedett a szeme, hirtelen nem nagyon kapott levegőt, majd közölte, hogy le kell ülnie. Hagytuk. Mondta, hogy neki kell egy kis idő, hogy ezt feldolgozza. Volt idő, bőven. Majdnem egy hónap az indulásig.

Az ok, amiért a Zuram hamarabb elárulta a nyaralás helyszínét, az innentől kezdve világossá vált. Meg kell szervezni, tervezni a programokat, és egyedül nem szeretné. A helyszínek, az időpontok adottak, de neki nincs erre ideje, ha esetleg nekilátnék és kinézném, hogy hol, mit, mennyiért, akkor esténként megbeszélhetnénk és összeállíthatnánk az útitervet, mert nagyon nem lenne jó, ha a nyaraláson kellene kitalálni mindent. Egyet értettem, teljesen igaza volt. A lányok is megkapták a maguk feladatát és én is.

Innentől kezdve azzal telt a délután, hogy nézegettem a programot. Mikor indul a repülő, honnan, hánykor, hány órás az út, majd leültünk a tv elé és megnéztük youtubeon a szállodákat, ahol majd lakni fogunk. Majd újra megnéztük, és újra a helyszíneket, meg a program lehetőségeket. Átnéztük a kis könyvet is, és nekiálltunk kutatni, hogy mi kell ahhoz, hogy az USA-ban boldoguljunk. Semmiképp nem akartunk spontán módon cselekedni, mindent jó előre meg kellett szervezni. Azzal azért tisztában voltunk, hogy kell beutazási engedély, de azt is tudtuk, hogy azt van idő még kérni.

Mindenki nagyon boldog volt, én már attól is, hogy láttam, hogy a gyerekeim mennyire örülnek, őszintén bevallom, könnyek szöktek a szemembe. Miért pont Florida? Egyszer talán, erre én nem emlékszem, de a Zuram igen, azt mondtam, hogy szeretnék eljutni Key Westre, megnézi a Hamingway házat. Nem emlékszem, de nagyon, nagyon, nagyon örültem neki, hogy erre lesz lehetőségem. Igazából nincs bakancslistám, vagy úgy fogalmaznék, hogy bakancskönyvem van, mert annyi mindent szeretnék még látni, tapasztalni, ami nem férne rá egy sima listára, vagy úgy fogalmaznék, hogy jöjjenek csak az élmények, utazások, tapasztalatok nem állok ellen a kihívásnak, és ehhez nem kell lista.

Innentől kezdve nem volt nap, hogy ne a nyaralásról lett volna szó, a Zuram napközben nem átallott e-maileket írni, hogy: tudtad, hogy pár hét múlva ilyenkor már… Tudtam, de előtte még várt rám némi kutató munka, mivel mindössze három program volt biztos, illetve, csak kettő, mert a harmadikban csak az volt a biztos, hogy valamelyik vidámparkba megyünk, de erről a lányok még nem döntöttek.

Florida, jövünk!

Moin, moin

A hétvégén ismét kirándultunk egyet. Pár hete feltette a kérdést a Zuram, hogy mit szólnék hozzá, ha elmennénk megnézni a Kieler Wochet. Ez csak azért kérdés, mert én soha nem vagyok utazás ellen, de ha vitorlás eseményekről van szó, akkor elég óvatos vagyok, mert az is szempont, hogy a nem vitorlázó gyerekünket is lefoglaljuk valahogy. Ez egy egy héten keresztül tartó esemény sorozat Kielben, melynek része jó néhány vitorlásverseny is, és persze az a hajóosztály is érintett, melyben nagyobbik jövőre már versenyezni szeretne, talán már idén is, és ha megy, akkor a következő évben, már nem mint nézők vennénk részt a Kieler Wochen.

Az esemény azonban nem csak a vitorlásokról szól. A város több pontján vannak rendezvények, színpadok, koncertek. Nos, szabadság híján, no meg mivel itt még iskola van, csak egy hétvégére tudtunk elmenni. Természetesen megint kicsit elkéstünk a szállásfoglalással, Kielben már nem találtunk megfizethető áru, vagy legalábbis számunkra megfizethető kategóriájú szállást, ez azonban nem törte le a lelkesedésünket. Pici pénzért találtunk egy apartmant Goosefeldben, ami Eckernförde mellett van, Eckernförde pedig mindössze 25 km-re található Kieltől. Eckernfördéről már olvastam korábban, méghozzá azon apropóból, hogy az Eurovízió 2018-as indulója ott született.

Már nagyon régóta minden évben figyelemmel kísérem az Eurovíziót, most már a német dalt is figyelve, és az utóbbi években Németország nem szerepelt valami fényesen. Idén azonban valahogy nem kötötte le a figyelmem a német dalválasztás, meg úgy összességében az egész felhajtás, de miután a döntőben hallottam a dalt, rájöttem, hogy ezt bizony ismerem, mivel állandóan játszották a rádiók, és az Eurovíziótól függetlenül tetszett. Ott akkor talán, már nem emlékszem pontosan volt egy riport a fiatalemberrel, vagy csak mondták, hogy valahonnan északról származik, és kíváncsiságból utánanéztem, hogy honnan. Innen tudtam, hogy Eckernförde létezik egyáltalán. Megnéztem a térképen, hogy hol van, és nagyon tetszett, de nem gondoltam, hogy valaha ellátogatunk ide.

Pénteken munka után indultunk, felkészülve arra, hogy az út hosszú lesz, mivel Hamburgon keresztül vezet. Igazunk is lett, Hamburg és környéke, hát na, kell türelem, különösen az Elbtunnel miatt. Állandóan javítanak, felújítanak, amire szükség is van, csak ne kelljen sűrűn arra mennünk. Innen tőlünk lehet autópályán is menni, de az alsó utakat is lehet választani. Autópályán folyton dugó, az A2-esen mindennaposak a balesetek, teljes útzárak, fogalmazzunk úgy, hogy a Berlin-Hannover autópálya túlterhelt kicsit, napi szinten foglalkozik vele a sajtó, hogy mit lehetne tenni annak érdekében, hogy csökkentsék a balesetek számát. Hannovernél kell elkanyarodni Hamburg felé, de ezen az autópályán sem jobb a helyzet, itt a folytonos felújítás miatt nem lehet haladni. Megoldás lehetne, ha végre megépülne a 39-es, illetve folytatnák Hamburgig, de ez még a jövő.

Az autóban szerencsére van carnet, ami az aktuális közlekedési információk alapján menet közben is állandóan újraszámolja, hogy merre érdemes menni. A carnet szerint nem volt járható opció az autópálya, így  a km-ben rövidebb, ám időben hosszabb utat javasolta, de időben ez csak akkor hosszabb, ha az autópálya járható. Én személy szerint jobban szeretem az alsó utat, legalább van mit nézni, mondjuk figyelni is kell, mert rengeteg telepített traffipax van, nem mintha gyorsan mennénk. Közel egy órával volt hosszabb az út, mint eredetileg számolta a navi, de nem siettünk sehova.

Gyorsan megtaláltuk az apartmant, ami a maga egyszerűségében is megfelelő volt. Egy hiba volt nem volt sütő, így hiába készültem félkész zsemlével, nem tudtam hol megsütni a reggelihez, de ennél nagyobb bajunk ne legyen. A folyosót kitömött állatok díszítették, és mit mondjak én nem kedvelem a kitömött állatokat, de később a városban is tapasztaltuk, hogy arrafelé bizonyosan kedvelik őket, mert pár kirakatot is azzal dekoráltak. Az apartman igazi falusi környezetben feküdt, ahol a tulajok házi tojást árultak, és habár a tyúkokat nem láttam, a kakast hallottam kukorékolni, szerencsére csak reggel 8 után. Kisebbik találóan megjegyezte, hogy ahol kakas van, ott tyúknak is kell lenni.

Pont ezen a szép pénteki napon volt a Zuram szülinapja. Mivel tudtam, hogy nem lesz idő este a szokásos ünneplésünkhöz, ami annyit tesz, hogy torta, pezsgő, gyerekpezsgő, éneklés, köszöntés, így már reggel megleptük őt. Mire kijött  a hálószobából már megterítettünk, és tortát reggeliztünk, a korai időpontra való tekintettel csak gyerekpezsgővel. Viszont megérkezés után nem akartunk az apartmanban üldögélni, így gyorsan visszaültünk a kocsiba és irány Eckernförde. Kielbe csak másnap terveztünk bemenni. Olyan nincs, hogy tengerpart van a közelünkben és nem nézzük meg.

Leparkoltunk, majd le is sétáltunk a tengerpartra, ami ahogy mindig, számunkra fantasztikus. Nincs az a tengerpart, ami számunkra csalódást okozna, vagy legalábbis eddig még nem találtunk olyat. Kis játék, nézelődés után elindultunk a sétányon, hogy vacsorázzunk valahol. Ott helyben rögtön lett volna egy görög étterem, de ahhoz nem volt kedvünk. Nagyon jól tettük, hogy továbbmentünk. Egyrészt a sétány nagyon barátságos, szép, és biztos vagyok benne, hogy nagyon jól lehet pihenni, ott valamelyik szállodában, közvetlen a parton. Mentünk tovább és megtaláltuk a kikötőt, amiről azért lehetett tudni, hogy ott van, mivel ki volt írva, azt viszont nem tudtuk, hogy itt is van egy regatta. Aalregatta. Ez amolyan nagyhajós verseny volt, és ennek örömére volt színpad, meg bratwurst, halas, palacsintás, és természetesen sör. Meg is van, itt fogunk vacsorázni. Hiába esteledett már, a nap sütött, fantasztikus idő volt. Nem az a nagyon meleg, amiben pár hétig részünk volt, de éppen tökéletes.

A lányok első körben egy rákos szendvicset választottak, mi pedig egy-egy korsó sört, ki-ki vérmérséklete szerint nagyobbat, kisebbet. Nem volt olyan sok ember, viszont nagyon jó volt a hangulat, a színpadon egy zenekar játszott, nagyjából négyen csápoltak a színpad előtt, a többiek kicsit távolabbról hallgatták.

Mi továbbsétáltunk megnéztük a bazárt, a kicsiknek szánt forgókat, a kikötőt, no meg kinéztünk egy szimpatikus éttermet, mely a Montenegro névre hallgatott, és eldöntöttük, hogy másnap ott fogunk vacsorázni.

Visszafelé megálltunk még egy sörre, bratwurstra. A lányok pedig egy palacsintára. Eddigi északi kirándulásaink során nem tapasztaltuk, hogy az itteni emberek ennyire kedvesek, közvetlenek lennének, de most valahogy mindenkinek jó kedve volt. Kisebbiktől például az almaléért kétszer is kevesebb pénzt kért az eladó, mint ami ki volt írva, és beszélgetett, viccelődött. Másnap és harmadnap is csak jó tapasztalataink voltak.

Az, hogy itt Moin-nal köszönnek, az természetes. Itt Wolfsburgban is előfordul, de nagyon ritkán. Nagyobbik köszön valamiért állandóan Moinnal. A Moin nagyjából annyit tesz, hogy szia, jó napot, reggelt, estét, tehát bármelyik napszakban lehet használni. A Zuramnak mesélték a kollégái, hogy elég csak egy Moin, nem kell Moin, Moin, habár errefelé mindenki duplázza. Az észak németeknek is van saját nyelvük, Plattdeutsch, ami annyit is jelent, hogy északnémet. Kb. egy szót nem értenék belőle a Moinon kívül. Az északnémetek legendásan kevés szóval igyekeznek kifejezni magukat, és pont ezért nem kell Moin Moin, elég csak a Moin, mert ha egy északnémet úgy köszön neked, hogy Moin Moin, az már egyfajta csúfolódás, hogy te bizony nem vagy északnémet és túl sokat beszélsz. Nem tudom, valójában így van-e, de a Zuramnak van néhány északnémet kollégája, és ők mondták.

Egyébként a lányoknak a gimiben külön szakkör volt erre, ahol lehetett Plattdeutschot tanulni, valószínű nem volt túl sok érdeklődő, mivel idén már nem indult el a szakkör, pedig szerintem biztos érdekes, a lányokat sajnos nem sikerült rábeszélni, állításuk szerint nekik elég a normál német, a spanyol és az angol.

Eckernförde nekem nagyon tetszik. A wikin nincs túl sok info a városról, de a szálláson volt egy tájékoztató füzet, melyből kiderült, hogy elég komoly turisztikai központ, egész évben vannak programok, és a lányok már ki is nézték, hogy miért kell ősszel visszamennünk. A tájékoztató szerint a város viking település volt, a nevét pedig a mókusokról kapta, mert az Eckern a dán mókus szóra eredeztethető vissza. Nos, az Ecker németül makkot jelent, dánul pedig a mókus egern, a Förde pedig öböl,  innentől mindenki döntse el. De a mókus szereti a makkot, tehát lehet, hogy úgy értették, hogy sok a mókus meg a makk is. Az biztos, hogy a város címerében egy mókus található.

Visszasétáltunk az autóhoz, majd alvás, mert másnap korán szerettünk volna indulni Kielbe.

Egy igen furcsa születésnap

Kisebbik is elkezdte a gimnáziumot, amennyire nehezen ment neki az elválás a régi osztályától, olyan könnyedén illeszkedett be az új környezetébe. Bizonyos szempontból előny, hogy a nővére oda jár, más szempontból pedig hátrány. Nekünk szülőknek mindenképp előny.

Kisebbiknek tetszik a gimnázium, és mivel rajta kívül csak a nővérének van egészen ugyanolyan vezetékneve, mint neki, ami egész Németország szerte nem olyan gyakori, így a tanároknak sem kellett valami rendkívüli tudás annak felismeréséhez, hogy a két gyerek valamilyen kapcsolatban áll egymással, rokonilag. Szinte minden tanár meg is kérdezte kisebbiket, hogy nagyobbikkal akkor ők most testvérek-é. Azok. Kisebbik ki is fakadt nagyjából két hét után, hogy akkor ő most már mindig csak valakinek a húga lesz-e? Igen. Megnyugtattam, hogy igen, mindig valakinek a húga lesz, de nem csak, hanem a húga. Ők ketten nem egy személy, a személyiségük teljesen különböző, akárcsak a külsejük. Ez utóbbi nagyobbik osztálytársainak is feltűnt, és az első héten több osztálytárs is elment kisebbiket nézegetni, és a bátrabbak még rá is kérdeztek, hogy testvérek-e. Igen, azok. Azt gondolom elhitték, de azért tettek megjegyzéseket, hogy hihetetlen mennyire nem hasonlítanak egymásra. Tényleg nem, de ebben semmi különös nincs, én például egészen hozzászoktam ehhez kisebbik születése óta.

Kisebbik viszont profitál a dologból, mert ismer nagyobbakat az iskolában, és ez menő, olyannyira, hogy nem átall szemtelen csínyeket elkövetni nagyobbik barátnőivel szemben. Állítása szerint egyáltalán nem is ő találja ki ezeket, és a barátnőknek is tetszik a dolog, mert nevetnek. Nagyobbik azt mondta, hogy nem gáz, mert tényleg jól elvannak a “kicsikkel”, néha idegesítőek, de a kicsik már csak ilyenek, tudhatnánk, mert láthatjuk otthon is, hogy kisebbik olykor néha nagyon idegesítő. Az. Nagyobbik is. Kamaszok.

Tehát kisebbik igen gyorsan megtalálta az új barátait az osztályban, és megtartotta a régit is, aki már első óta osztálytársa, és el sem tudták képzelni, hogy ne egy osztályba menjenek. Szerencsére itt a felvételinél megkérdezik, hogy van-e olyan gyerek, akivel egy osztályba szeretnének járni. A régi barátnő szülei először nem akarták gimnáziumba engedni a lányukat, de később abba is beletörődtek, hogy zenei osztályba fog járni, és most már ők is lelkesen hallgatják, amint a gyerekük otthon trombitázik. Mi is nagyon lelkesen hallgatjuk, egyébként emlékeim szerint a szaxofon kezdetben rosszabb volt, de lehet, hogy csak megszoktuk.

Kialakult egy négyes banda. Négyen elválaszthatatlanok lettek, ami azt jelenti, hogy gyakran jönnek össze iskola után is. A szülőket nem ismerjük, igazából itt nem szokás közelebbi barátságokat kötni, csak azért mert a gyerekeink barátságban vannak. Az udvarias pár mondatos beszélgetéseken kívül nem igazán váltottunk még szót egymással, leszámítva persze a régi barátnő szüleit, de az egy kicsit más helyzet. Már ötödik éve ismerjük egymást, és például jövő héten a kislány szülei elutaznak, viszont jövő héten van az osztálykirándulás is, és a kislány inkább osztálykirándulna, mint a szüleivel menne, így a szülei megkértek bennünket, hogy a kislány maradhasson nálunk a jövő héten. Nem teljes hét, mivel három napig távol lesznek. Ez egy teljesen más bizalmi viszony, hogy úgy mondjam, mivel a két lány tényleg össze van nőve, és rengeteg időt töltenek egymással.

A másik két kislányt, illetve szüleiket csak futólag ismerjük illetve csak kisebbik elmondása alapján. Az egyik kislánynak viszont elérkezett a születésnapja, ahová meghívta kisebbiket. Meghívót nem láttunk, ami szokatlan, mert már rengeteg szülinapra vittük a lányokat, és mindig volt meghívó, meg megadták a szülők a telefonszámukat, meg kértek visszajelzést, de most semmi. Kisebbik mondta, hogy ők mindent megbeszéltek, és ezeket az információkat meg is osztotta velünk.

A szülinapot eredetileg ottalvósra tervezték, de azután a szülők ezt lefújták. Amit mélyen meg is értek, mert nálunk se lesz többet. A lényeg, hogy 11 órára kell vinni a gyereket, címet megadták, és délután 5-re érte menni. Ez is kissé szokatlan, mert 3-4 óránál nem szokott tovább tartani a buli, de kisebbik mondta, hogy lehet később is menni, de ha szeretnének segíteni a tortasütésben, akkor 11. Ő pedig szeretne, ami nem is csoda, hiszen nekem is mindig segít, imád a konyhában tevékenykedni.

Közeledett a szülinap időpontja, és jött az újabb engedélykérés, mégpedig, hogy pénteken suli után bemehetnek-e együtt a lányok a városba, mind a négyen, vásárolni a szülinapra. Mivel egyébként is szoktak bemenni a városba suli után, ami nem nagy kunszt lévén az iskola a belvárosban van, így igent mondtunk. Ami furcsább, hogy a szülinapos azt szerette volna, ha együtt veszik meg az ajándékot is neki. Mivel nekem mindegy, hogy pénzt kap-e, vagy kisebbik választ valamit, vagy együtt, így belementem. Itt egyébként is az a szokás, hogy az ünnepelt megmondja mit szeretne, és a legtöbbször pénzt, ami nekem még mindig fura, de ez van.

Megtörtént a bevásárlás, vettek pinatát, meg belevalókat, meg minden lány kapott ajándékot az ünnepelttől, az ünnepelt is kiválaszthatta mit szeretne. A program sikeres volt. Következhetett a buli.

Másnap a Zuram elvitte kisebbiket a bulira, majd érte is ment ötre. Majd kisebbik beszámolt a buliról.

Valóban 11-kor tortasütéssel kezdődött a program. Csak elfelejtettek lisztet venni, ezért az ünnepelt és kisebbik, meg még egy kislány elbuszoztak a boltba és vettek lisztet. Nem nagy buszozás, mert mindössze két megálló, ráadásul az ünnepelt itt lakik a közelünkben, tehát ugyanabba boltba mentek, ahova mi is járunk. Megvették a lisztet. Én is el szoktam küldeni a gyerekeimet boltba, de szülinapi programba ezt még nem vettem bele.

Végre, végre kezdődhetett a torta sütése, de azt csak két kislány csinálta, kisebbik és egy másik kislány, mert az ünnepeltnek ki kellett még takarítania a buli előtt. Tehát ez még nem a buli volt, hanem nem tudom mi. Az ünnepelt anyukája nem segédkezett a torta sütésében. A konyha, sőt a ház közelében sem volt, mivel ő és a kislány apukája, az ünnepelt legkisebb testvérével elmentek otthonról, viszont mivel az ünnepeltnek két kistestvére van, így a középső gyereket rábízták az ünneplő gyerekekre. 10 éves gyerekekről beszélünk, kisebbik 11, mivel évvesztes.

Sokáig sült a torta, kisebbik szerint volt vagy 3 óra, és még akkor sem sült meg a közepe, de kreatívak voltak, kivágták a piskóta közepét, és mindenféle édességet, csokit, cukrot raktak a közepére, és elnevezték fánk tortának. Le sem tudom írni, hogy milyen büszkék voltak magukra, és azt sem, hogy milyen lett a torta, mert szerencsére nem kóstoltam, de kisebbik elmondása alapján szerintem cukor sokkot kaptam volna.

Ezután már minden a normál kerékvágásban zajlott, csak szülők nélkül. Amikor délután a Zuram elhozta kisebbiket a szülők még nem voltak otthon. Ennek ellenére, vagy éppen ezért remekül szórakoztak.

Elsőre kaptunk egy enyhe sokkot az elbeszélés után, de nem mondtunk semmit, mert kisebbik nagyon jól érezte magát, mondjuk éhes volt, mert a buliban enni nem kaptak, csak a torta volt, de nutellás félfolyós piskótával mégse lehet jól lakni. Azután megbeszélgettük a dolgokat, és kisebbik megígérte, hogy ha még egyszer ilyen helyzetbe kerül, akkor felhív bennünket. Érezte ő, hogy furcsa ez az egész, ilyen szülinapon még nem volt, de kicsit elbizonytalanodott, mert a kislány anyukája kínai, és azt gondolta, hogy ez valami kínai szokás. Tudom, hogy a németek alapból sokkal nagyobb szabad teret hagynak a gyerekeik fejlődésének kibontakozásához, de azért egy kicsit meghökkentem. A kínai gyereknevelésről nem sok fogalmam van, de van egy ismerősöm, vegyesházasság, szintén anyuka a kínai, a férj német, és anyuka mesélte, hogy náluk állandó konfliktus a gyereknevelés, mivel a férje szerint ő túl szigorú, és nem hagyja a gyerekeket gyereknek lenni, szerinte pedig a férje túl engedékeny, és nagyon nehéz a két nézőpontot összeegyeztetni. Egyébként a mexikói vagy épp brazil, ecuadori, orosz ismerőseim szerint is túl engedékenyek a német szülők.

Persze lehet mondani, hogy, hogy kellett volna csinálni, eleve elkérni a szülők telefonszámát, vagy ilyesmi, de nyilván azzal sem mentünk volna semmire. Többen is megnyugtattak, hogy szerintük se volt ez egy megszokott dolog. Őszintén megmondom, mivel a közel 5 év alatt már nagyon sok buliban voltak a lányok, meg sem fordult a fejemben, hogy ez is egy lehetséges szülinapi buli variáció.

Azért megkérdeztük a másik kislányt is, hogy az ő szülei mit szóltak ehhez. De nagyjából ugyanazt, amit mi. Bár én azért még gyorsan kijelentettem, hogy nagyjából az elkövetkező 6 évben nem alhat ennél a kislánynál, délutáni játék még ok, ha inkább nálunk vannak, de semmi több. Sőt, inkább legyenek nálunk az a biztos.

Ellenben már tudom, hogy, hogy lesz kisebbik jövő évi szülinapja. Mivel neki nyáron van, valami fűnyírós, gazolós, kapálgatós program jó lesz, de én biztos itthon maradok, nehogy csak felét csinálják meg. Mivel nagyobbiknak is ugyanabban a hónapban van a szülinapja, így össze is vonhatjuk a két bulit, és a nagyok meg ki is takaríthatják a házat.

A Zuram szülinapjai 3 és fél, hőség, hőség

Szigorúan véve az AC/DC koncert nem tartozott a születésnapi ünnepségsorozat eseményei közé, de én határozottan emlékszem, hogy elhangzott a Zuram szájából, hogy naná, hogy vesz jegyet, mivel a fene se tudja, hogy lesz-e még valaha lehetőségünk AC/DC koncertre menni, valamint úgyis  akkoriban lesz a szülinapja is. A Zuram szerint ő ilyet nem mondott. De. De nincs jelentősége a jegynek már hónapok óta örült.

Abban a pillanatban, hogy elkezdték árulni a jegyeket azonnal vadászni kezdett, de a jegyek pillanatok alatt elfogytak. Szerencsére egy kis jegyirodánál sikerült vennie kettőt. A jegy nem volt olcsó, bár ez is csak viszonyítás kérdése 99 EUR volt darabja, de mint már említettem, a fene se tudja, hogy lesz-e ég valaha lehetőségünk AC/DC koncertre menni, valamint úgyis akkoriban lesz a Zuram szülinapja is. Dorka is (akivel a blogon keresztül ismerkedtünk meg, és még azóta sem utáltak meg minket, vagy nem szóltak) is mozgásba lendült, mert az ő élete szerelme viszont rajongó. Dorka határozott egyéniség, ha valamit kitalál véghez is viszi, így az ő férje koncertjegyet kapott karácsonyra. Nem volt kérdés, hogy akkor hárman megyünk.

Én nem vagyok AC/DC rajongó, de azért szívesen mentem. Az albumot is beszereztük, és jó sokszor meghallgattuk a kocsiban. Készültünk.

Bevallom őszintén, hogy nagyjából a hátam közepére sem kívántam a koncertet, miközben hazafelé tartottunk Hollandiából. A koncert vasárnap este volt, hétfő munkanap, tudtam, hogy valamikor hajnalban fogunk hazaérni… ááááááááááá. Mindegy, összeszedem majd magam.

A koncert Hannoverben volt, az még plusz egy óra autózás oda, majd vissza. Annyira jó lenne, ha legalább olvasni tudnék az autóban, így nem mennének pocsékba ezek az órák, de sajnos olvasás közben  mindig rosszul leszek. Nem túl nagy kedvvel indultam útnak, de azért szépen lassan meggyőztem magam arról, hogy jobb, ha megpróbálok lelkesedni. Odafelé természetesen dugó volt az autópályán, így valamelyik alsó úton mentünk, ami plusz fél órát jelentett, de így is időben odaértünk. Bőven időben, még az előzenekar játszott.

A parkolás jól meg volt szervezve, csomó parkoló volt a koncert helyszínétől nem messze, és többen is irányították a forgalmat. Egy kis sétával el is értük a helyszínt. Rettentő komoly ellenőrzés volt, volt néhány beléptető kapu, ahol morc őrök megtapogattak mindenkit, a nők, azaz én is választhattam női morcot, mondtam, hogy nekem mindegy, de a női morcnál senki nem volt, így a női morc kiválasztott engem. A jegyre csak ránéztek, semmi vonalkód ellenőrzés, semmi. Természetesen volt jó pár jegyüzér, akik árulták a jegyeket, de erre nem volt szükségünk.

Jól beöltöztünk, mert óriási esőt ígértek, azért reménykedtünk, hogy megússzuk szárazon.

Elindultunk a színpad felé, de mások már jóval korábban elindultak, hisz kb. 80.000 emberről beszélünk. A korosztály nagyon vegyes volt, az öt évestől a kilencvenig mindenféle ember volt. Esélyünk nem volt a színpad közelébe férkőzni, de legalább az egyik kivetítőt láthattam, na meg itt is nagyon sok férfi hátat.

Sajnos a koncertről nem tudok áradozni, korrekt volt, talán ez a legjobb szó, de semmi több, leszámítva egy elég jó gitárszólót. Olyan érzése volt az embernek, hogy jöttek, lenyomták, megvolt, benne volt a programban, hogy két ráadás szám és ennyi. A hangosítás sem volt tökéletes. Lehet túl hátul álltunk ahhoz, hogy átjöjjön, a nem tudom mi, az AC/DC koncertérzés, vagy valami. Sajnos mire belejöttem, már abba is hagyták. Nem fanyalgok ám, mert máskor is elmennék, annak ellenére is, hogy a kedvenc számom nem hangzott el. A látvány is biztos jó volt, de nekem csak férfi hátak jutottak. Kicsi vagyok, ez van, már nem is fogok nőni. Úgy tűnik, hogy ez bizonyos események esetében hátrány. Ezután még haza kellett jutni, a parkolóból kiállni közel annyi idő volt, mint a koncert időtartama. Amikor 80.000 ember egyszerre indul el, az nem kis tömeget jelent. Azért eső szempontjából mázlink volt, mert akkor kezdett el szakadni, amikor már az autópályán voltunk.

A Zuram a születésnapja alkalmából szervezett egy fiús grillezést. Annyira nem voltam elragadtatva az ötlettől, mondtam is, hogy nem veszek részt sem az előkészületekben, sem a takarításban. A mosogatógép persze elromlott, és a mosogatásban sem akartam részt venni. Aztán persze előkészítettem a vendégszobát (mivel ketten nálunk aludtak), de nem akartam otthon lenni, ha már fiús parti.

Kisebbiknek szülinapi meghívása volt a bowling pályára, mondtam, hogy elviszem, és amíg tart a buli addig nagyobbikkal strandolunk az Allerseenél. Az időjárás több, mint kegyes volt hozzánk, 38 fok körül volt árnyékban. Kisebbiknek mázlija volt, a bowling center ugyanis légkondis. Én nagyobbikkal beültem egy étterembe ebédelni, de ott nem volt légkondi, így az udvaron foglaltunk helyet, de borzasztó meleg volt. Ebéd után lesétáltunk a partra, vagy inkább levánszorogtunk, ott már elviselhetőbb volt a hőmérséklet. Nagyobbik pancsolt, kártyáztunk, majd kis idő elteltével összeszedtük kisebbiket, de nem mentünk haza, hanem visszasétáltunk a tóhoz, ahol a lányok még pancsolhattak, fagyiztunk, játszottunk, de azért egyszer el kellett indulni haza, bár semmi kedvem nem volt a fiúpartihoz.

Hazaértünk, a Zuram és a barátai kint ültek az árnyékban és láthatóan mindenkinek melege volt, megitták az összes ásványvizemet, nem fogyott sem az étel, sem az alkohol. Nagyon csendes parti volt. Gyorsan kimentünk a lányokkal a Realba vízért, jeget is akartam volna vinni, de megvették az összeset, így fagyit vittem haza. Elég népszerű voltam, jég nélkül is. A parti ugyan éjszakába nyúlt, de tényleg inkább csak egy szolid beszélgetés volt, mint buli. Hajnalban még segítettem elpakolni, elmosogattam, majd vigyorogva közöltem a Zurammal, hogy látszik már az öregedés, és szerintem a buli mélypontja az volt, amikor 5 pasi Abbát hallgatott. A Zuram szerint neki ehhez semmi köze, mert az egyik barátja telefonjáról szóltak a zenék, és azon javaslatom, hogy legközelebb szervezzen egy Mamma mia estet, nem okozott nagy sikert.

A hőség másnapra sem csillapodott, egy hete olvastam az újságban, hogy 1881 óta nem volt ilyen meleg július a tartományban. Azt, hogy ez igaz-e nem tudom, de tény, hogy mióta itt lakunk még nem volt ilyen és ez már a harmadik nyarunk. Ismét az Allerseenél kötöttünk ki, a vízben elviselhetőbb volt a meleg. Egész délután nagyon jól elvoltunk, de mivel esőt ígért az előrejelzés, elindultunk haza este 7 körül, másnap amúgy is suli volt a lányoknak, nekünk meg munka. Nagyjából 10 perc elérni a tópartról a parkolóig, de hiába szóltam kb. ötször a lányoknak, hogy indulás, nem sikerült értelmezniük a kérést, és pancsikáltak tovább, a végén már a Zuram megfenyegette a lányokat, hogy otthagyjuk őket, ha nem jönnek. Nagy nehezen elindultunk, és már félúton voltunk, amikor feltűnt, hogy milyen különösek a felhők, nagyjából, mint a Függetlenség napjában, amikor jönnek a földönkívüliek. A Zuram felvilágosított bennünket, hogy szép, meg érdekes, de futás, ha ilyet látsz futás, de azonnal valami védett helyre. Mondta, hogy a Balatonon ő már tapasztalt ilyesmit, és soha nincs szép vége.

Elkéstünk, feltámadt a szél, futottunk ugyan, de tudtuk, hogy már mindegy. Pillanatok alatt törtek a fák, a szél karom vastagságú ágakat hozott felénk, falevelek, faágak kavartak körülöttünk, és elkezdett esni az eső. Már nem voltunk messze, elkaptam kisebbik kezét és húztam magam után. Közben már dörgött, villámlott. Elértük az autót és gyorsan bepattantunk. Hazajutni azonban már nehezebb volt, az autók sorban álltak a lámpánál, hogy ki tudjanak hajtani a parkból. Közben már nem esett az eső, hanem úgy szakadt, hogy semmit nem lehetett látni, egy perc alatt besötétedett. A Zuram persze tudja, hogy kell megnyugtatni a gyerekeket, amikor jó hangosan dörgött, akkor mindig megjegyezte, hogy hú ez itt csapott be, és azta milyen szél, csak ránk ne döntsön egy fát, kisebbik hazáig bőgött, pedig mondtuk, hogy a kocsiban nem eshet baja. A parknál útépítés van és az ideiglenes táblákat mellettünk borogatta fel a szél, szerencsére nem a kocsira. Hazaértünk, az úton állt a víz. A gyerekeket sikerült meggyőznöm, hogy nem fog beléjük csapni a villám, futás be a házba. Közben folyamatosan dörgött, villámlott, csomó autó állt meg a felüljáró alatt, gondolom jégtől tartottak, de az most nem volt.  Összeszedtük az udvarban a cuccokat, amiket mindenfelé szórt a szél. Még jó, hogy ebéd után  mindent bepakoltam, csak a kukát borította fel a szél, így némi szemetet kellett szedni. A városban és a környékben nem mindenkinek volt szerencséje, komplett tetőket szedett le a szél, és néhány autó sem úszta meg a közelebbi találkozást egy fával.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A legnehezebb az volt, hogy ebben a hőségben is kellett iskolába járni, még ha délutánra általában szerveztek nekik vizes programot, akkor is úgy jöttek haza, hogy csak vánszorogtak. De már csak pár hét volt a szünetig.

 

Kisebbik bulija

Ez már valamivel könnyeben szerveződött, mint nagyobbik szülinapi partija, mivel kisebbik gyermekemnek már mindenről határozott elképzelése volt. A Geschenkkorb összeválogatása nagyjából 10 percig tartott, ennyi idő amúgy bőven elegendő ahhoz, hogy egy műanyag kosarat tele rakjon mindenféle haszontalan hasznos holmival. A Müllerben már nagyon jól ismerjük a járást, sok meglepetést nem tudnak okozni, csak azzal zavartak össze, hogy az iskolának még vége sem volt, már elkezdődött a tanszervásár, de ez minden boltban így volt.

Kisebbik mindenképpen a SoccaFive Arénában szeretett volna ünnepelni, úgyhogy családilag el is mentünk, le is foglaltuk a szülinapos asztalt. Majd megírtam a meghívókat. Mivel tudom, hogy az ő osztályukban mennyire fontos, hogy csillogjon-villogjon, meg szép legyen, ezért minden meghívóra külön odafigyeltem. Legalább 5 színnel írtam mindegyiket, teleragasztottam matricával, valamint szórtam rá csillámport, és még kis parfümöt is fújtam rá. Ez a valóságban annyit jelentett, hogy az első kettőnél a parfümtől szétfolyt a tinta, nekem már fájt a fejem a mindenféle illatoktól, a csillám össze-vissza ragadt, de kisebbik teljesen elégedett volt a végeredménnyel.

A meghívottak listája okozott némi problémát, mert van az osztályban egy kislány, aki verekedős, meg piszkálódós, szokott csúfolódni, de kisebbikkel nincs konfliktusa, és kisebbik szerette volna meghívni, de tartott tőle, hogy ennek a barátnői nem örülnének. Megbeszéltük, hogy nem más véleménye fontos, hanem a sajátja, ez az ő szülinapi partija, azt hív meg akit csak akar (bizonyos létszámhatáron belül). Így is lett, meghívta a kislányt is. Ebből adódott egy kis probléma, ugyanis egy másik gyereket nem engedtek el a szülei, ha ez a kislány is ott lesz. Kisebbik egy napig sírt, de elmagyaráztam, hogy a hülyeség nem ismer határokat, mondjuk nem ezekkel a szavakkal, de a lényege ez volt, mert ez az ő partija, és ha az a kislány tényleg a barátnője lenne, akkor eljönne. Azért németórán megkérdeztem a tanárnőt, hogy ez itt tényleg normális-e, hogy nem engedik el a gyereket, ha ott van egy másik, akit nem kedvelnek, de velem értetett egyet, hogy ezek: “idióták”. Volt más is aki nem tudott eljönni, de az legalább értelmes indokot talált ki, olyat, amivel nem bántotta meg a gyereket. Volt olyan kislány is, akinek aznap volt a szülinapja, és mégis elhozták a szülei, sajnos ő jövőre már nem jár az osztályba, ez is egy napos sírás volt.

Igen ám, de kisebbik kapott egy meghívót az egyik kisfiú szülinapjára, ami aznap volt, mint az övé, csak másfél órával hamarabb kezdődött, és a bowling centerben tartották. Természetesen kisebbiket elengedtük a partira, csak némi szervezést igényelt, pláne, hogy közben két barátnője is megkérdezte, hogy jöhetne-e velünk a partira, és haza is tudnánk-e hozni. Mondtuk, hogy nem gond, úgyis két kocsival megyünk, hisz kisebbiket is menedzselni kell, és ennyien már úgysem férünk be egy kocsiba. Azért, hogy legyen még egy csavar a történetben nagyobbik is kapott egy szülinapi meghívót a barátnőjétől aznapra amikor kisebbik bulija volt, és pont ugyanakkora, pont ugyanoda. Logisztikailag tehát ez nem probléma, akkor úgyis együtt fognak bulizni. Azért van még csavar a történetben, hisz az egyik kisfiút meghívták a bowling centerbe is, és kisebbik is meghívta, így az ő anyukája megkért minket, hogy amikor megyünk kisebbikért, akkor vigyük át azt a kisfiút is magunkkal a SoccaFive-ba. Az is biztos volt, hogy addigra megérkezik hozzánk Cuki, a lányok magyar barátnője aki nálunk töltött pár napot, tehát összesen 6 gyereket kellett koordinálni.

Először kisebbiket elvitte apukája a bowling centerbe, majd hazajött, eközben megérkezett hozzánk kisebbik két barátnője, ott volt nagyobbik és Cuki, őket szállította el a SoccaFive-ba a Zuram, közben én elmentem a bowling centerbe és felszedtem kisebbiket és a kis barátját, és onnan mentünk át a SoccaFive-ba. A többieket hozták a szüleik.

Kisebbik már hetek óta erre várt, nagyon izgatott volt, reméltük, hogy a parti végére lehiggad és minden visszaáll a normál kerékvágásba. A buli jól sikerült, mire én a két gyerekkel átértem a SoccaFive-ba a bowling centerből, addigra a Zuram már megoldott egy szituációt, melyben szinte minden gyerek sírva fakadt, mert amikor kisebbik belépett már senki sem sírt, nem is volt ott senki a szülinapos asztalnál, de kicsit késtünk, úgyhogy már játszottak a többiek. Kisebbikem gyorsan csatlakozott a többiekhez, mi meg leültünk. Ezután már csak két sírós helyzet adódott, mindkettő baleset volt, plusz még nagyobbik is rosszul esett az egyik játékról, de ugye ő hivatalosan egy másik szülinapon volt, így én odarohantam, hogy miért sír, majd rábíztam őt a barátnője anyukájára, náluk már úgyis volt pár csomag jég, mivel az ő lánya a saját szülinapja első két percében sérült le. Nagyobbiknak semmi komoly baja nem volt, de a jég miatt irigyeltem. A játszóház nem nagy, leginkább kicsi, nincs sok játék, és a legjobb csak pénzzel működik, de mivel akksis kisautókról beszélünk, így egy idő után hiába dobja bele a gyerek a pénzt, az akksi lemerülése okán nem megy az autó. A gyerekek megoldják a szituációt, mivel tolják egymást az autóban, de akkor minek beledobálni a pénzt? Az akksit időnként kicserélik az enyhén szólva is unott alkalmazottak.

A játszóházban csak szülinaposok voltak, mondjuk nagyjából csak erre alkalmas a létesítmény. Persze vannak focis programok, meg lehet kérni alligátort aki hercegnős vagy akármilyen szülinapot tart, de olyan arcfestést én is bármikor csinálok, tekintve hogy olyan meleg van bent, hogy a festék 1 perc alatt folyik le a gyerekek arcáról. Az, hogy meleg van nem kifejezés, ugyanis nem hogy nem ment a légkondi, de az oldalsó fal nyitva volt, hogy a gyerekek kint is tudjanak játszani, de kint 35 fok volt, így senki nem ment ki a tűző napra, egyébként a kinti ugrálóvár fel sem volt fújva. A hellyel finoman szólva sem voltam elégedett, de a gyerekek jól érezték magukat. Szerencsére eljöttek új barátaink is, így volt felnőtt társaságunk. A végén kisebbik megkapta az ajándékait, és nagyon boldog volt, mi is, hogy minden gyerekért jöttek, kivéve akit mi vittünk haza.

Természetesen még otthon is ünnepeltünk családi keretek között plusz a barátnők. Kisebbik nem szereti újabban a piskótát, így csúsztatott palacsintát készítettem neki, aminek nagyon örült, és én is, hogy végre van egy olyan torta, amiből megeszik egy szeletet. Ezzel nagyjából le is tudtuk az idei születésnapi ünnepség sorozatot, nagyjából, hisz én még Magyarországra szervezek a Zuramnak egy félmeglepetésszületésnapot baráti körben.

 

Nagyobbik bulija

Hetekkel a tényleges szülinap előtt elkezdtük a gondolkodást, a hol, hogyan, mikor témakörben. A mikorra volt a legegyszerűbb megadni a választ, a szülinap egy hétfői napra esett, így az előtte lévő szombatra terveztük az eseményt. A hol és hogyan már problémásabb volt.

Hol? A városban erre számos lehetőség kínálkozik, a távolabbi városokban meg még több, na de nem elvárható a szülőktől, hogy mondjuk 25 km-re lévő helyszínre elszállítsák a gyermeküket, majd két óra múlva érte jöjjenek. Ezért a távolabbi játszóházak kiestek.

Szépen sorba vettük a lehetőségeket. Itthon. Nem. Ez nagyjából ennyi volt, mivel nem szerettem volna ha nálunk lenne a muri, pláne, hogy az erdőben rendezett sorversenyes szülinapokkal elég magasra rakták a lécet. Meg tudnánk ugrani, gyorsan meg lehetne szervezni, de segítség nélkül nem megy, ehhez két felnőtt kevés, márpedig mi nem leszünk többen, és a segítőképes rokonaink száma sem éri el az egyet. Eljátszottunk a gondolattal, de azután ezt gyorsan el is vetettük. Így segítségül hívtam jó barátomat guglit és nekiláttam, hogy felderítsem a lehetőségeket.

Ezen az oldalon tételesen fel vannak sorolva a helyszínek. Lehet irányítószám alapján is keresni. Ezen oldal szerint tarthat a gyerek szülinapot moziban, az Autostadtban, a Mekiben, a Phaenoban, a bábszínházban, a csúszdaparkban, a múzeumban, és a SoccaFive Arenában. Ezeknek nagy részét már tudtam, de most érdeklődve figyeltem az árakat, majd érdeklődve kerestem tovább.

Adott a lehetőség a Planetáriumban,  valamint lehet kalandparkban is, és majd’ elfelejtettem a bowling pályát. Úgy érzem kellően körbejártuk a témát, és feltettük a gyereknek a kérdést, hogy ő mit szeretne, és a következő mondatban el is magyaráztuk, hogy eme rengeteg lehetőség közül miért esik ki  rögtön néhány. Igen, itt az árakra gondolok. Ha valakinek van kedve nyugodtan kattintgassa végig a fenti színes betűs szavakat, és már utána is járhat, hogy mi mennyibe fáj.

Nagyobbik nem tudott dönteni, szerette volna a játszóházat, de úgy éreztem, hogy ahhoz ők már nagyok, és próbáltam terelni a bowling irányába. Egész ügyesen terelgetek, de nagyobbik nem hagyta magát, mert nem tudja mi az a bowling, pontosabban tudja, csak még soha nem játszott élőben, csak a kinect segítségével, hiába a modern kor gyermeke. Ezen ne múljon, megígértük, hogy előtte még lesz alkalma kipróbálni, el fogunk menni családilag gurítani, vagy dobni néhányat. A dobás egyáltalán nem túlzás a család legkisebb tagjának stílusába teljesen belefér. Ez így már tetszett neki, így a Zuram gyorsan lefoglalta a helyet. Ezt követően elmentünk az egyik áruházba, hogy nagyobbik összeválogathassa a Geschenkkorbját. Na ezt már alig várták! Igen, várták, mert kisebbik is teljesen ráizgult a dologra, hiába mondtuk neki, hogy az ő szülinapjáig még van egy kis idő. Nem baj! Ő most kinézi, és akkor, amikor az övét kell, majd semmi idő alatt összerakja a kosarát. Praktikus a gyerek.

A Geschenkkorb összeválogatása nem két pillanat volt, és a szülők nagyjából fejenként kétszer gondoltak valami olyasmit, hogy ennek soha nem lesz vége. Nagyobbik gondolkodott, nézelődött. Az áruház felső emeletén vannak a füzetek, ceruzák, kreatívságok, cuki-muki dolgok, a pincében pedig a játékosztály. Mondanom sem kell, hogy mozgólépcsőztünk párszor. Több dologra is tekintettel kellett lenni, először is, hogy ne válasszunk drága dolgokat, de válasszunk annyi mindent, hogy lehessen válogatni is, és arról is meg kellett győzni a gyereket, hogy ez így jó. Nagy nehezen sikerült, végeztünk. Közben kiválasztottuk a megfelelő meghívókat is.

Következő feladat, hogy kiket is hívjon meg nagyobbik a szülinapi bulira. Első körben felsorolt összesen két gyereket, és makacsul tartotta magát, hogy de többet nem. Gondoltam, hogy van valami a háttérben, így egy alkalmas pillanatban kifaggattam. Nagy nehezen ki is bökte, hogy van még két lány, akikkel jóban volt, de már nincs, mert egyszer zavarba hozták, és neki az nagyon rosszul esett, pedig őket meghívta volna. Azt mondtam neki, hogy nyugodtan adja oda ennek a két leányzónak a meghívót, mert ha jól gondolom, akkor ez a két lány nagyon fog örülni, és ez egy jó alkalom, hogy tovább barátkozzanak egymással. Így bővült a lista, majd meghívott még két fiút is az osztályból, meg még egy lányt. Be is telt a létszám. Megírtam a meghívókat, amiket másnap be is vitt a suliba. Megmondom őszintén, hogy azért egy cseppet aggódtam a két leányzó miatt, hogy nem fogadják el a meghívót, vagy undokok lesznek, de nem ez történt. Nagyobbik odaadta a meghívókat, és a két lány bocsánatot kért mindenért, amit valaha elkövettek nagyobbik ellen, és nagyon várták a szülinapi bulit. Erre viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy így lesz.

Innentől kezdve már csak egy teendő volt, várni a bulit, vagy inkább még egy, el kellett menni bowlingozni. Erre adódott is alkalom az Allerparkban Sommerfest volt, így gondoltuk összekötjük a kellemest a hasznossal. Megnézzük a Sommerfestet, majd utána jöhet a bowling. Így is lett. A Sommerfestet, majd leírom részletesebben is. A bowling elég nyomorultul sikeredett az elején, mivel a lányoknak nem igazán akart összejönni a dolog, de szerencsére idejében rájöttünk, hogy ha szólunk akkor két oldalt apró korlátok akadályozzák meg, hogy a golyó egyből kimenjen, ezzel együtt csak sikerélményben van részük a gyerekeknek. A korlátok egyébként egyfajta mentális támaszok, mert miután korláttal játszottunk, a lányok hirtelen megtáltosodtak és egyre jobban ment a játék. Nem is akarták abbahagyni. Én és a Zuram is remekül szórakoztunk, nagyobbik pedig repesett az örömtől, hogy milyen jó szülinapja lesz. Maga a hely nagyon normális, nagyon jól néz ki, nincs kocsma hangulata, teljesen alkalmas egy családi program lebonyolítására.

Eljött a várva várt nap, nagyobbik barátnője is jött velünk, mivel apukája dolgozott, anyukája pedig nem ért rá, de ez nem gond, teljesen megszokott. Volt, hogy mi nem tudtuk volna elvinni kisebbiket, így a másik anyuka vitte el a szülinapra, illetve más hozta haza, mondván úgyis mindegy, hogy egy vagy két gyereket hoz, visz. Mi is vittük már kisebbik barátnőjét szülinapra és haza. A három lány nagyon izgult, alig várták, hogy odaérjünk. A kezdés időpontjánál hamarabb érkeztünk és vártuk a vendégeket, akik szép sorban  meg is érkeztek. Amint összegyűlt a csapat, kikértük a cipőket és már indulhatott is a játék. Két egymás melletti pályán játszottak, és nagyon élvezték. Kipróbálták az összes golyót, volt aki csak a legnehezebbet volt hajlandó használni, elég mókás volt, az is, amilyen technikával játszottak. Egy óra nagyon hamar eltelt, nagyjából másfél kör ment le. Mi is készültünk, vettünk mini társasjátékokat, és a nyertes választhatott magának először, majd a második és így tovább. Ezután leültünk a szülinapos asztalhoz, és a gyerekek elfogyasztották az ennivalót, majd még játszottak egy nagyot. A bulinak hamar vége lett, de mindenki boldogan távozott.

Ezzel azonban  még nem ért véget az ünneplés. Hétfőre sütöttem egy nagy csapat muffint, mivel itt az a szokás, hogy valamit visz be a suliba az, akinek a szülinapja van. Van olyan aki egy nagy halom gumicukrot, van aki sütit, de a leggyakoribb a muffin, nagyobbik is ezt választotta. Nem sikerült túl jól, egy új receptet próbáltam ki, de nem olyan lett, mint vártam, ettől függetlenül az utolsó morzsáig elfogyott az összes. Mire a lányok hazaértek a suliból, sütöttem egy fatörzs tortát, hoztam gyerekpezsgőt elővettem a becsomagolt ajándékokat, és kezdődhetett az itthoni buli. Gyertyafújás, köszöntés, ajándéknyitás, pezsgőzés. Biztos, ami biztos jó alaposan megünnepeltük a 10. születésnapot.