Nem unatkozunk

Kis kitérőt teszek ismét, mielőtt visszatérnék a házfelújítás örömére, folyamatára. Itt már elkezdődött a suli, méghozzá augusztus 4-én, lassan, nagyon lassan vissza is szokunk a normál kerékvágásba. Még mindig utálunk hatkor kelni, de ezt nem kérdezi tőlünk meg soha senki, sajnos. A nyári szünet ismét 6 hét volt, de ehhez már hozzászoktunk, nem okoz gondot ehhez igazítani a nyári menetrendet.

Tehát elkezdődött az iskola, nagyobbik hatodikos, kisebbik negyedikes lett. Ez már a negyedik évük a német iskolarendszerben.

Amikor kiköltöztünk, és még csak ismerkedtünk mindennel, és minden alatt tényleg mindent értek, ami az iskolához kapcsolódik, akkor még nem merült fel a lányokban, hogy extra elfoglaltságot is szeretnének az iskolán kívül. Ekkor még bőven lefoglalta őket a nyelv elsajátítása, és elegendőnek bizonyultak az iskolán belül nyújtott programok. Rengeteg féle szakkör nyújtott és még a mai napig nyújt nekik lehetőséget arra, hogy délutánonként még csak véletlenül se unatkozzanak. Igen ám, de eltelt egy év, majd gyorsan a következő is, és már jöttek is a kívánságok. Naná, Magyarországon is hozzá voltak szokva, hogy mindenféle plusz foglalkozásra járnak már 3 éves koruk óta.

A sort kisebbik kezdte, aki mindenképp szeretett volna gitározni tanulni. Azt, hogy hangszeren szeretne játszani, már 4 éves kora óta mondogatja, azt, hogy az ő hangszere a gitár, azt csak 3 éve tudja és azóta rágta is a fülünket, hogy neki márpedig zeneiskolába kell járnia. Sajnos az iskolájában erre nincs lehetőség, de semmi gond, mivel a barátnője is gitározni szeretett volna tanulni, így a barátnő anyukája egyszer csak a kezünkbe nyomott egy papírt, hogy töltsük ki, jelentkezzen a két lány együtt a zeneiskolába. Mi soha nem állnánk a kisasszony tehetségének útjába, így kitöltve leadtuk a papírokat a zeneiskolában, elkezdődhetett a zenei karrier. A gitárórák hétfőnként délután 4 órakor kezdődnek és 5-ig tartanak. Kisebbik nagyon szeret gitározni, és kért tőlem kottafüzetet is, hogy le tudja írni a dalokat, amik a fejében vannak, rajtam nem múlik, vettem neki, és talán egy dalt már le is írt, de persze nem mutatta meg. A jövő hónapban megy a zeneiskola versenyére is, de csak ő lesz egyedül gitáros, korosztályában mindenki más hegedülni fog. A vele együtt tanuló barátnőjének nem olyan jól megy ez a gitár dolog, egy könyvvel le van maradva kisebbik mögött, de kisebbik ezt nem bánja, egyedül szerinte nem lenne olyan jó gitározni járni. A versenyt majd meglátjuk, addig is a gyerek anyja próbálja rávenni a gyereket, hogy minden nap gyakoroljon, akkor is, ha mindhárom darabot kívülről tudja. Ismétlés a tudás anyja, én meg a gyereké, úgyhogy nincs szerencséje. Ráadásul még szeretem is hallgatni ahogy játszik.

A következő programot én találtam ki kisebbiknek. Mivel nagyon keveslem a heti mindössze két testnevelés órát, így közöltem a gyerekkel, hogy válasszon valami sportot magának, mert a család hengeres testalkatát tekintve szüksége van neki is valamilyen mozgásra. Kisebbik nem gondolkodott sokáig a dolgon egyből rávágta, hogy ő márpedig úszni szeretne. El is mentünk az uszodába, és megkérdeztük a dolgok mikéntjét. Több úszóegyesület is van a városban, mi találomra kiválasztottunk egyet, na jó, nem találomra, hanem az alapján, hogy a heti munka- és órarendbe mikor tudjuk beiktatni az úszást. Egy szimpatikus néni felmérte a gyerek úszótudását, és rákövetkező héten már mehetett is úszni. Az egész folyamat nagyon szimpatikus volt, úszónéni mondta, hogy baromira ráérünk beíratni a gyereket, járjon el úszni, aztán ha komolyan gondolja, akkor odaadja a papírokat. Nem sikerült meggyőzni, hogy, ha a gyerek nem is gondolja komolyan, de az anyja nagyon, így tuti el fog járni úszni a gyermek minden héten az uszodába, hiába, nem kaptunk papírt. A kitöltendő nyomtatványokat végül két hónap után kaptuk meg, úszónéni rendes volt, mert szerinte nem kell elsietni ezt a fizetés dolgot. Az úszás szerdán 16:30-17:30 között van.

A következő program a Zuram lelkén szárad. Aki olvassa a blogot, vagy olvasott pár idevágó bejegyzést, az tudja, hogy a Zuram eléggé bírja a vitorlázást. Nagyon bántja, hogy szeretett hajóját a Balatonon kellett hagynunk, mert itt a közelben nincs egy épkézláb tó, ahova le lehetne tenni, illetve letenni le lehetne, csak mókásan nézne ki. Elég régóta kereste már a lehetőséget, hogy vitorlázhasson, és mivel van itt egy tó, amiről már szintén esett szó (Allersee), így adott volt, hogy a legegyszerűbb lenne megkeresni az ott működő vitorlásklubbot. Egy darabig rágtam a fülét, de nem nagyon akarta, mert a tó kicsi, ahogy a hajók sem épp azok, amikhez ő hozzá van szokva. Kis idő után azonban belátta, hogy márpedig, ha vízre akar szállni, bizony ez a legegyszerűbb lehetőség. Nagyobbik gyermekünk is bírja a vitorlázást, így együtt mentek ki, és lettek azonnal klubtagok. Nagyobbik rögtön bele is vágott az edzésekbe, amit nagyon szeret. Az edzők is nagyon jó véleménnyel vannak róla, és már elhangzott vele kapcsolatban az “ösztönös tehetség” kifejezés. Az apja persze borzasztóan örül ennek, annak persze kevésbé, hogy időnként csak a mi gyerekünkre kell várni, mert képtelen 10 perc alatt átöltözni, de mindegy, lényeg, hogy a vízen ügyes. A klub pár hónapja vásárolt két új versenyhajót, amiből az egyiket, nagy meglepetésünkre nagyobbik kapta meg. Ez csak az ő hajója, neki kell rá vigyázni, és csak ő vitorlázik vele. Az edzői szerint még idén le kell tennie egy vizsgát, mert jövőre már versenyeken szeretnék őt indítani, ami azt jelenti, hogy jövőre már nem lesz elég a heti egy edzés, szükség lesz kettőre. Jelenleg a vitorlázás csütörtökönként van délután négy és hét óra között, jövőre már kedden is.

Bónusz, hogy én amolyan gyerekét féltő módon tettem egy javaslatot arra, hogy mi lenne, ha nagyobbik, aki vitorlázik, esetleg úszna is, mert egyrészt kell némi erőnlét, másrészt direkt lementünk az uszodába felmérni, hogy hogy is megy ez az úszás dolog, és kisebbik hatszor körbeúszta a nővérét, aki finoman szólva sem volt meggyőző. Úszni tud, azzal nincs gond, de eléggé gyenge, mármint nem az úszástudása, hanem fizikailag. Nagyobbik közölte, hogy van neki mentőmellénye, de anyukáját és apukáját ez baromira nem hatotta meg. Apukája el is magyarázta neki, hogy nagyon örül a mentőmellénynek, de annak még jobban örülne, hogy ha egy-egy vízbeesés alkalmával nem ijedne meg, hanem magabiztosan úszna. Ezért hát nagyobbikat is elvittük úszónénihez, még a tavalyi tanév végén, és csoda történt, mert nagyobbik fülig érő szájjal jött ki úszásról, és közölte, hogy ő ide mindenképp járni akar, mert ez jó móka. A móka persze annak is köszönhető, hogy kiderül ide jár az egyik legjobb barátnője is, és teljesen véletlenül egy csoportban úsznak.

Ezek mellett természetesen az iskolában is járnak 3-3 szakköre. Kisebbik mindenre, ami csak zenével kapcsolatos. Nagyobbik meg horgol, kísérletezik és ha felveszik 3D nyomtat is. Ez azt jelenti, hogy kedd és péntek kivételével folyton rohanunk valahová, vagy folyton várok valahol valamelyik gyerekre. Igen, van busz is, de azzal nem érnének oda, mert a legtöbbször épphogy kiesnek az iskolából, és 20 perc múlva már a város másik végén kell lenniük.

Mindezek a programok mellett még azért tanulni is kell, ráadásul nagyobbiknak ott van kedves barátja a szaxofon. Ha már zenei osztályt választott, akkor csinálja rendesen. Ezzel mondjuk nincs gond, mert nagyon szereti, és szívesen gyakorol. Kezdetben olyan volt, mintha egy hajókürttel élnénk együtt, mivel csak egy hangot gyakorolt, ebből jó hangos autóriasztó lett, ekkor már három hangot is tudott, mostanra viszont szerencsére már dalokat játszanak. A szomszédok is tök jó fejek, mert van, hogy a gyerek gyakorol, a szomszéd meg fütyülve kíséri, miközben kertészkedik, mármint a szomszéd kertészkedik, a gyerek nem tud még kertészkedés közben szaxofonozni. A legjobb, ha rá tudjuk venni a két gyereket, hogy együtt játszanak, egyik gitáron, a másik szaxofonon, de ehhez ritkán van kedvük.

A délutáni programokkal együtt is bírható a tanulás, nincs olyan, hogy este kilenckor még a lecke felett görnyednének. Tavaly is sűrű volt a program, idén még sűrűbb lesz, különösen nagyobbiknak, mivel a választott szakkörökön kívül kiemelt matekra is jár, van, hogy 8 órája van a suliban és elfárad, de azért bírja. Igazából egyik gyerek sem mondana le egyetlen plusz elfoglaltságáról sem, sőt még ezer dolog érdekli mindkét gyereket, de egész egyszerűen már nekem nincs annyi időm, hogy mindenhová elvigyem őket. Logisztikailag összeszervezni így sem mindig egyszerű, de még megoldható.

Nézzük az anyagi hátterét a dolgoknak. Az iskolai programokért nem kell külön fizetni, maximum, ha van némi anyagigény, akkor azt bevisszük, például nagyobbik ugyan kapott horgolótűt és fonalat a horgolásra, de neki az nem volt elég, így vettem neki egy csomót. Amit használ is, húsvétra  a locsolkodóknak ő nem tojást festett, hanem horgolt, és nem csak tojást, de birkát is.

A sportegyesületben történő tevékenységekért természetesen kell fizetni, valamint a zeneiskola sem ingyenes. A gitároktatás 3 hónapra kerül 160 EUR-ba, szaxofonozni ugyan a gimnáziumban tanul nagyobbik, de a hangszert béreljük, ami fél évre 60 EUR. Az úszást szintén 3 havonta kell fizetni, az 55 EUR persze *2 mert mindkét gyerek jár. A vitorlázásnál tagdíjat kell fizetni, ami a Zuramnak 100 EUR évente, a gyereknek 30 EUR. Ezért az árért egy csomó minden van, lehet használni a hajókat, vannak közösségi programok, és már edzőtábor is volt, jó azért pont kellett 50 EUR-t fizetni, de ezért a pénzért abszolút teljes ellátás járt. Igaz, hogy cserébe dolgozni is kell, részt kell venni a klub munkájában, tehát közösségi munkát kell végezni, de a Zuram ezt nagyon egyszerűen megoldja, mert amikor csak kérik, akkor beáll segíteni a gyerekek edzésén. Az iskolában ezen kívül természetesen a tankönyvekért kell fizetni, meg az ebédért. Kisebbik sulijában már 4 EUR egy napra a kaja, de most legalább végre megint ehető ételt kap, nem úgy, mint tavaly. Nagyobbiknak attól függ mennyit fizet, hogy mit eszik, mivel menükből választhat, az ár 2 és 4 EUR között mozog naponta.

Már egész jól beállt egyfajta rend, hogy ki, mikor, kivel, hova rohan és nagyon remélem, hogy nem találnak ki még valamit, amibe az apjuk beleegyezik, mert a barátnőim már megjegyezték párszor, hogy nem igazán könnyű velem találkozni, mert soha nem érek rá. Nem unatkozunk, én sem, pedig néha szeretnék.

Ami hiányzik II.

Ez a bejegyzés nem kapcsolódik szorosan a mostani életünkhöz, hiszen itt még nem vitorláztunk, tekintve az itteni korlátozott lehetőségeket. Hogy ez most jó, vagy sem csupán nézőpont kérdése.

Az hogy vitorlázni kell, az nem lehet kérdés mert a Zuram szerelmese ennek a sportnak. A szerelem nem annyira régi, mint a síelés iránt érzett mély kamaszkorhoz köthető érzelem, és nem is annyira öreg, mint a hozzám kapcsolódóak, sőt még a gyerekeink is öregebbek, de az érzelem komoly.

Itt is felmerült már többször a kérdés, hogy hogyan, mikor, hol, mivel, kivel. Igen, még a vitorlázásról beszélek. Eleinte, amíg nem itt laktunk, és azt a csodaszép videót néztük a városról amiben ugye gyerekek, és vitorlások is vannak, addig élt a remény, hogy azon a tavon lehet valami vitorlázáshoz kapcsolódó tevékenységet folytatni, de nem. Elmentünk megnézni egy másik tavat is a Steinhuder Meer-t. A tó gyönyörű, a környezet szintén, mindkettőnknek nagyon tetszett, de a saját hajónkat, eh fránya ragozás, a Zuram hajóját nem lehet itt lerakni. Tehát, ha meg is van a hol, a többi kérdés, még mindig nyitott.

Annyit azért leszűrtem, hogy ez egy nagyon jó családi kirándulóhely, van itt lehetőség biciklizni, túrázni van egy lepkemúzeum is, ahol élő és gombostűs lepkék, bogarak is megtekinthetők. A lányokkal még nem mentünk el ide, de ez csak idő kérdése. Jövő nyáron szerintem újra hajóra száll az egész család.

Nos, mint már említettem bennem valami téves kép élt a vitorlázást illetően. Koktélok, napsütés, semmi stressz, csupa móka és kacagás. Na ez nem a vitorlázás, ez a yacht, világosított fel az én kedvesem és még mások is, akik már valaha próbálkoztak ezzel a sportággal komolyabban, nem csak utasként.

Gyerekkoromban nem sok közöm volt a hajókhoz, vízhez. Voltam sétahajókázni  a Balcsin, és gondoltam ez milyen nagyszerű, még csak hányingerem sincs, bírom a hajót. Ez megdőlt, rögtön abban a pillanatban, amint egy katamaránra tettem a lábamat a nászútunkon, pedig csak egy egész napos kirándulás volt. Nem hánytam egész nap, csak nagyjából amíg a kirándulás tartott, a végén már angol nyugdíjas nénikék kínálgattak gyógyszerrel, a kapitány mindenféle vizes borogatást rakott a tarkómra. Itt döntöttem el, hogy soha de soha többet. Évekig tartottam magam. Egészen addig, amíg a Zuram meg nem szerezte a hajós jogsit.

Először egy szép, ámbár annál hidegebb novemberi napon mentünk el vitorlázni, érdekes, hogy nem lettem rosszul, de megfagytam. Már az első alkalommal muszáj volt megértenem, hogy amikor én azt  mondom, hogy na  most aztán kössünk ki, az onnan még legalább másfél óra, mert a szél tuti nem úgy fúj, nem arra, és egyébként is. Másfél óra alatt egy szép, ámbár annál hidegebb novemberi napon simán meg lehet fagyni. Kétszer.

Nem lettem szerelmese a dolognak, de nem volt visszaút. Pláne amikor a Zuram versenyezni kezdett. Onnantól kezdve a versenynaptárhoz igazítottuk a nyarat, az őszt és már a tavaszt is. A lányok, és hát én is lány vagyok, szóval a lányok nem rajongtak ezért különösebben, hogy apa nincs hétvégén, nincs bizonyos ovis, iskolai eseményeken, mert verseny van. A Zuram is rájött arra, hogy valamit, valamiért és neki bizony, ha nincs ott az évzárón vezekelni kell, mert az évzáró, vagy a balett gála a lányoknak (én is lány vagyok) sokkal fontosabb esemény, mint egy vitorlás verseny.

Végül sikerült megtalálni a mindenkinek jó megoldást, a mindenki alatt itt első sorban a lányokat értem (én is lány vagyok), mert a Zuramnak igazából semmi vitorlázás nem elég. Szerintem simán ellakna egy hajón. A lányok nem, és mint tudjuk én is lány vagyok.

Azért tényleg kialakult egy rendszer, a Zuram évente egyszer elment az Adriára vitorlázni egy hetet, és lehetőség szerint pár napot eltöltöttünk barátokkal a Balatonon egy hajón, a gyerekek nélkül. Persze igyekeztünk úgy szervezni, hogy a lányok ekkor legyenek vitorlás táborban.

Először nem szerettem vitorlázni, mivel rosszul voltam és a hajón aludni sem tetszett, mert a víz éjszaka sem simul ki, és a hajó éjszaka is mozog. Arról nem is beszélek, hogy éjszaka vagy hideg van, vagy meleg, vagy szúnyog, vagy nem. Szóval eleinte semmi sem volt jó. Próbáltam alkalmazkodni, de a lelkesedés hiányzott belőlem. Arról nem is szólva, hogy mivel én rosszul vagyok, ha mozog a hajó, ezért némi gyógyszerrel kell támogatni a szervezetemet, nagyjából egész nap, hogy ne én tápláljam a halakat.

A Zuram minden alkalommal próbálta nekem elmagyarázni, hogy a vitorlázás miért jó. Mert nézzek csak szét, milyen nyugalom van, csend, béke, teljes kikapcsolódás. Ez tény, csend, béke, nyugalom… a harmadik daedalon után, olyan csendes és békés voltam, hogy csak na. Volt, hogy annyira békés voltam, hogy azt sem vettem volna észre, ha bedobnak a Balatonba. Nagyjából két napot végigaludtam a gyógyszer hatása alatt, de a harmadik napon már ébren voltam, onnantól kezdve nem volt semmi gond. Bárki bármit mond, erre szükség volt, mert eleinte akkor is hánytam, amikor vége volt a napnak, és csak kint sétáltunk a parton, mivel a talaj nekem akkor is hullámzott, azt sem bírtam.

A végén mégiscsak a Zuramnak lett igaza, mert megszerettem a vitorlázást, és már én is lelkesen vártam a balatoni kikapcsolódást. Azért voltak mókás történetek, mint például a puffer és a csáklya, vagy a badacsonyi borfesztivál, de ezek mind megérnének egy-egy külön bejegyzést, akárcsak az én tengeren eltöltött egy hetem.

És igen a hajón időnként dolgozni is kell, mert az rendben van, hogy fúj  a szél, a hajó meg megy, de olykor nem arra fúj, nem arról és mindenféle dolgokat kell művelni a vitorlákkal, hogy a hajó arra menjen amerre szeretnénk, olykor pedig amikor a szél meg sem mozdul, akkor csak türelmesen várni, hogy feltámadjon, és elindulhassunk valamerre. A laikus is, mint én megtanul jó pár dolgot, mint például: aki vitorlázik, nem siet; vagy azt hogy ha azt mondják neked a hajón, hogy húzd meg azt a kötelet, akkor azt nagyon gyorsan kell megtenni, és nem visszakérdezni, hogy miért; vagy azt is, hogy ha elmondják, hogy mit hogy kell csinálni, akkor azt tényleg úgy és akkor kell csinálni, és nem kitalálni, hogy hogy lenne jobb. A Balaton ugyanis nem fürdőkád, a hajó pedig nem gumikacsa.

A vitorlázás alapvetően békés, kivéve ha az ember versenyen van. Én még nem voltam, de azt tudom, hogy hogyan képesek egymással üvöltözni a békés, nyugodt csapattársak. Pláne, ha mindenki tudja mit kell csinálni, csak mindenki másképp tudja. Vannak olyan elvetemült kapitányok, akik ütögetik is a csapat tagjait, ha azok hülyeséget csinálnak, és elérhető távolságban vannak.

Azért nem árt, ha az ember olyanokkal megy el vitorlázni akik tudnak, és meg tudják mondani, hogy mikor mit kell csinálni. Ha nincs szél viszonylag egyszerű a dolog, akkor várni kell, ha kis szél van akkor mókás a dolog, mert megmondják, hogy mit kell csinálni, például, hogy húzd meg azt a kötelet, és te a harmadik nap rájössz, hogy nem azért nem tudod meghúzni a kötelet, mert puding vagy, hanem azért mert a Zurad nem engedi el, és három napig röhög a hátad mögött, amikor erőlködsz. Csendben röhög, hogy te nehogy rájöjj erre a dologra és elrontsd az ő szórakozását. Amikor rájössz, akkor persze finoman jelzed, hogy nem vagy hülye, pedig de, mert három nap alatt ő már rég kiszórakozta magát.

Ha egy embernél több van a hajón aki ért a vitorlázáshoz, akkor egész biztos, hogy nem értenek egyet, hogy mikor mit is kell csinálni, hogy a legjobb legyen, de aki az első nap ki van nevezve kapitánynak, az dönt, és a másik elfogadja ezt.

Rengeteg nagyon mókás dolog történt már velünk, mindig remekül szórakoztunk. Például amikor segítünk másoknak kikötni. Kint álltunk a parton, jött egy hajó, és mondta a Zuram a hajó orrában álló hölgynek, hogy dobja ki a kötelet, majd ő kihúzza a hajót és ki is köti. A hölgy ki is dobta a kötelet. Az egészet. A Zuram ott állt a parton egy darab kötéllel, a hölgy meg a hajó orrában kötél nélkül, és nem értette. Aztán a Zuram mondta, hogy most visszadobná a kötél egyik végét, amit fogni kellene ahhoz, hogy ő segíteni tudjon. A hölgynek is leesett. Én csak azért nem röhögtem, mert ezt én is simán megcsináltam volna eleinte. Tehát ami másnak egyértelmű, az neked korántsem az, ezért én mindig kérem, hogy pontos utasításokat adjanak, mert nem értek hozzá.

Idén nyáron kimaradt a vitorlázás, kimaradt a versenyszezon. Ha mélyen magamba nézek, akkor igenis hiányzik a vitorlázás, a Balaton. A nyarat már igyekszünk úgy szervezni, hogy ez az élmény ki ne maradjon.

Buenos Dyas

Van nekünk egy vitorláshajónk. Nem megy nekem ez a ragozás. A Zuramnak van egy vitorláshajója.

Az egyik legnagyobb fejtörést az okozta, hogy mi legyen a hajóval.

A hajó egy versenyhajó Dyas hajóosztályból.  Mindenkitől elnézést szeretnék kérni, ha bármilyen hajós kifejezés helytelen, de ehhez nem értek. Két fő részére alkalmas, és nincs benne kajüt hogy ott alhasson az egész család, és bejárjuk vele a Balatont. Tehát akiben az a kép élt, hogy mi egy nagy hajós család vagyunk, az tévedett. A Zuram, ő a hajós a családban, a lányok is jó úton járnak, csak én vagyok reménytelen.

Azelőtt azt gondoltam, hogy a vitorlázás arról szól, hogy süt a nap, csinos bikinis lányok napoznak, miközben izmos férfiak irányítják a hajót, minden csupa luxus, és a hajó női utasainak jár valami koktél is, és persze minden csupa móka meg kacagás. Ezen elképzeléseim sem voltak helytállóak.

Amikor mi megismerkedtünk, még szó nem volt hajóról, vízről, versenyekről, versenynaptárról, versenynaptárhoz igazított nyárról, a Balatonhoz sem járkáltunk állandóan, és senkinek eszébe sem jutott, hogy milyen jó lenne az egész nyarat a Balaton partján tölteni, úgy hogy egy hajón alszunk.

De történt valami, a Zuram részt vett egy adriai vitorlástúrán. Szerelembe esett. Ebben az időszakban kezdte el érdekelni a repülés is.

Ezekbe a dolgaiba engem is belevont, eldönthettem, hogy vitorlás-, vagy repülős jogosítványt csináljon. A vitorlázást választottam.

Ettől kezdve nem volt megállás, jogsi, szakosztály, versenyek, tengeri jogsi.

Persze ebből nem következik, hogy kell venni egy hajót is, hiszen a szakosztálynak vannak hajói, azokkal lehet túrázni és versenyezni is, de történt egyszer, hogy nagyon rosszul sikerült az egyik verseny. Egy szüreti regatta, a csapat kölcsönzött egy hajót, de az olyan rosszul volt felkészítve, hogy ki kellett állni és félbehagyni a versenyt.

Ez a Zuram lelkén nagyon mély sebet ütött. Hibáztam, nem ismertem fel a jeleket, azt hittem, hogy csak a szokásos morgás, majd elmúlik. Látszólag el is múlt. Nem figyeltem eléggé.

Egy szokásos csendes estén, amikor próbáltam ágyba nyomni a lányokat, fürdés, fogmosás, majd 20 perc közelharc után már pizsiben is voltak és várták a mesét. Meseolvasás megtörtént, puszi, ölelés. Lementem a nappaliba szólni a Zuramnak, hogy mehet ő is puszit adni.

Mit sem gyanítottam. Ott ült a kanapén és vigyorgott. Na ezt az arckifejezést már ismerem, és megkérdeztem, hogy mi van, naná, hogy azt válaszolta: semmi.

Mi nők nagyon jól tudjuk, hogy a semmi mit jelent. A semmi az mindig valami, és a legtöbb esetben ez a valami drámai. A férfiak, legalábbis a Zuram nem szokta alkalmazni a semmit, én meg nő vagyok.

Másképp tettem fel a kérdést: mit csinálsz?

A gyerekeimnél már megtanultam, hogy másképp kérdezni, vagy másképp elmondani ugyanazt felér egy győzelemmel. Pár keresztkérdés, és azt is bevallják, hogy mennyi dugicsokit ettek meg, még akkor is ha én voltam.

Ennyit válaszolt csak: licitálok.

Jó, hát licitál, máskor is szokott, vatera, e-bay, önmagában ebben még semmi rossz nincs, csak az a vigyor, na az nem tetszett.

Mire? Nem kertelt tovább, megmondta, hogy egy hajóra.

Azt hittem, szerettem volna hinni, hogy rosszul hallok, de tudtam, hogy nagyon is jól értettem. Finoman megkértem, hogy álljon fel, de gyorsan, menjen fel a lányokhoz, adjon nekik puszit, addig majd én vigyázok az aukcióra.

Az aukció kb. 2 perc múlva járt le. Reméltem, hogy valaki ráígér, de persze nem.

A Zuram is megérkezett az emeletről, elmesélte, hogy mekkora lelki törés volt a verseny, és ő már akkor elhatározta, hogy vesz egy hajót, hogy ne fordulhasson elő ilyen többet.

Jó, jó, de hol voltam én az elmúlt pár hétben, hogy ebből semmit nem vettem észre, és semmit nem is mondott el. Sejtettem ám, hogy azért nem mondta el, mert akkor lebeszéltem volna, de legalábbis megpróbáltam volna meggyőzni, hogy nem akar hajót. Lehet, hogy ezt más családokban veszekedésnek is hívják.

Tudtam, hogy nincs mit tenni hajó jön, hajó lesz. Nem próbáltam meggyőzni arról, hogy mennyire nagy balgaságot csinált. Egyébként is annyira boldognak tűnt, hogy nem volt szívem elrontani az örömét. Végighallgattam egy prezentációt, gazdagon tarkítva mindenféle versenyen készült felvétellel, hogy ez egy milyen szuper hajó.

Azért kicsit gyakorlatias vagyok, és feltettem pár kérdést. Hová kell menni a hajóért? A válasz az volt, hogy: nem tudom, mindjárt megnézem. Tudsz ezzel a hajóval menni? Válasz: nem, de megtanulok.

Nem hinném, hogy ecsetelnem kellene, hogy mit gondoltam, és milyen mélyen lélegeztem.

A hajó Németországban volt. Ironikus nem?

Nem kis szervezéssel, és munkával sikerült megoldani, hogy a hajó Magyarországra érkezzen, fel legyen újítva, és helye legyen Kenesén.

A Zuramnak a kishajó nagyon sok örömet okozott, nagyon szereti a mai napig is, és a család nőnemű tagjainak sem fájt lejárni a Balatonra fürödni, míg Zuram vitorlázik.

De most mi legyen? Vigyük vissza a hajót Németországba? Kézen fekvő megoldásnak tűnik, csakhogy itt a környéken nincs olyan tó, ahová le lehetne tenni a hajót, csak olyan sekély tavak vannak, ahol a kikötői vízmélység nem elég a hajó merülésének.

Adjuk el? A Balatonon nincs túl sok ebből a típusú hajóból, nem ez a legnépszerűbb hajótípus. Vigyük ki a hajót Németországba és adjuk el ott? Jó, de addig hová tesszük a hajót, amíg nem kel el?

Sokszor változtatta a Zuram, hogy mi legyen, vagy hogy hogyan legyen, de viszonylag gyorsan kellett megoldást találni, mert a Kenesén a kikötőben tavasznál tovább nem maradhatott volna a hajó, mert akkor ki kellett volna fizetni egy újabb évet, ami felesleges pénzkidobás lett volna.

A hajó végül a kertben kötött ki, ami szintén nem volt egyszerű, mert a hajó trélerén lejárt a rendszám, ezért bérelni kellett egy másik trélert ami elbírja a hajót a hajó trélerével együtt.

Mostanra talán van megoldás, de ehhez a hajót vissza kell vinni a Balatonra.

Íme a világjáró hajó:

Buenos Dyas