Otthon

Ezt a posztot a Határátkelő kérésére írtam, íme:

Csak együtt legyen a család

akinek van kedve olvassa el bátran!

Programok otthon

Hazaértünk, és elkezdődött három hét kikapcsolódás. Még indulás előtt kérdezte tőlem valaki, hogy Magyarországra megyünk-e, és hogy a férjem is magyar-e. Mondtam, hogy igen, mire a kérdező kikövetkeztette, hogy akkor nekünk ott él a családunk, és akkor biztos nagyon sok emberrel kell találkozni, és aztán nevetve levonta a következtetést, hogy akkor ez nem “Urlaub” lesz. Nem nyaralás. Részben igaza volt, mert ez nem klasszikus nyaralás, vagyis nem egy tipikus 7 napos turnus, félpanzióval, vagy reggelivel. Ezzel előbb-utóbb mindenki szembesül, aki messzire költözik otthonról, hogy a szabadság nagy része az otthon maradtaké. Bele kell kalkulálni a szabadságos napok számába, hogy ha az ember látni akarja a családját, akkor erre áldozni kell. Időt és pénzt is. Ez természetesen visszafelé is igaz, hisz aki pedig hozzánk jön, az a saját szabadidejéből, pénzéből áldoz a mi kedvünkért. Ezért is szoktam mindig mondani, hogy mindenkit nagyon szívesen látunk, aki hozzánk eljön, mert ide eljutni sem egyszerű. Alapból egy nap elmegy az utazásra, illetve kettő, ha a visszautat is számolom, az anyagiakról meg nem is beszélek. Szerencsések vagyunk, mert még mindig van jelentkező, aki szeretne hozzánk jönni, vagy szívesen lát bennünket. Ennyi idő után van, hogy az ember azt érzi mikor Magyarországra látogat, hogy: jó, jó hogy itt vagytok, de nekünk ez most sok. Ezt is el tudom fogadni, semmi gond, nem passzolhat bele mindenki életébe az, hogy mi mikor tudunk Magyarországra menni.

Három hét hosszú időnek tűnik, de valójában nekem most nem volt az, még szívesen maradtam volna, ha lehet, de nem. Sokat nem szeretnék erről írni. Mozgalmas volt, nagyon kevés pihenéssel.

Voltunk Pesten a barátainknál, és sikerült összehozni egy délutáni nagy közös játszóterezést, ahová a lányok elég sok barátja el tudott jönni, és nagyon jó volt látni, hogy pont úgy játszottak együtt, mint régen, mintha minden nap találkoznának. Beszélgettek, rohangáltak, nagyon, nagyon sokat jelentett ez az én gyerekeimnek, és amikor elköszöntünk rögtön kérdezgették hogy: Ugye legközelebb is így lesz? Ugye eljönnek hozzánk is? Ugye milyen jó volt? Ugye milyen jó fejek? Ugye milyen kedvesek, hogy eljöttek? És tényleg, jó volt, jó fejek, kedvesek és reméljük lesz legközelebb is, hamarosan.

Azután a  Húsvét. Itt Németországban ugye nem szokás locsolkodni. A nyuszi elrejt mindenféle ajándékot a kertben, amit a gyerekek megkeresnek. Nos, még induláskor felvázoltam a lányoknak, hogy erre Magyarországon ne számítsanak, otthon a Húsvét a fiúk ünnepe. Gyerekként nagyon igazságtalannak tartottam, hogy jönnek a fiúk, elmondanak egy verset, aztán bezsebelik a zsákmányt. A lányok meg otthon ülnek, előtte három napig sütés-főzés, takarítás, aztán várakozni, hogy jön-e valaki, vagy sem, ha jönnek, akkor tuti akkor érkeznek, amikor épp egy jó film megy a tv-ben. Mint említettem nem egy nagy városban nőttem fel, így aztán felénk bizony vízzel volt divat locsolkodni, ami szintén egy általam nagyon nem kedvelt szokás. Állandóan át kellett öltözni, és még hideg is volt, mármint a víz. Jó, azért voltak vicces momentumok is. Felénk minden fiúnak tűztünk virágot, és hát volt aki már cseppet sem volt szomjas, mire hozzánk elért, és megette a virágot, vagy volt olyan aki elaludt a lépcsőházban. Nem véletlen, hogy ha részeg embert látunk, akkor mindig csak annyit mondunk, hogy: na, hát Húsvét hétfő van! Azért persze az is jó volt, hogy mindig számoltuk, hogy hány fiú jön el az adott évben, ha jól emlékszem a csúcs az nagyjából 40 fiút jelentett, és ez persze legyezgette a hiúságunkat. Akkoriban még apám is járt locsolkodni, és az ő zsákmányát mindig nekünk adta, így azért mi sem szenvedtünk hiányt csokiban. Ahogy növekedtünk egyre kevesebb locsolkodó jött, és mire a lányok megszülettek, már úgy kellett vadászni a rokonokra, hogy jöjjön valaki meglocsolni őket.

Azért minden évben jött valaki, és mi egyáltalán nem akartunk elmenekülni otthonról, mert a lányoknak nagyon tetszett, hogy őket meglocsolják, és így szépek lesznek, nem hervadnak el. Jó, hát őket senki nem öntötte le vízzel. Azonban úgy tűnik, hogy két év elég volt ahhoz, hogy ezt elfelejtsék, vagy legalábbis csak részben emlékezzenek dolgokra. A locsolkodásra emlékeztek, de arra nem, hogy otthon a húsvéti nyúl nem dugdos tojásokat a bokor aljába, és a lányoknak csak annyi jár, hogy aznap szépen illatoznak későbbi szépségük érdekében.

Fel is háborodott mind a kettő, hogy ez már pedig mennyire igazságtalan. Tény, hogy a nagyszülők minden évben meglepték őket valamivel a nyúl nevében, és lehet ők erre emlékeztek, vagy csak óriási felháborodásukkal nyomást próbáltak ránk gyakorolni. Sikeresen.

Nővérem meglepte a lányokat azon eszközökkel, amivel hagyományosan viasszal tudtak tojást díszíteni. Még életemben nem csináltam ilyet, a lányok sem, de nagyon tetszett nekik, és igazi szép piros tojásokat festettek.

Jöttek a rokonok, és meglocsolták a lányokat, nagyon jó volt mindenkivel találkozni és kicsit beszélgetni. A nagyszülők ismét felvállalták a nyúl szerepét, így csokiban sem volt hiány, még mindig van belőle itthon, mondjuk még a Halloweeniből is van, és még egy-két Mikulás is van a csokis dobozban, de majd beleölöm őket valami süteménybe. A lányok nagyon örültek, csak azt kifogásolták, hogy miért nem maradt mindenki sokkal tovább, különös tekintettel a velük egykorú fiatalemberre, mert hisz így játszani sem tudtak, valamint szerintük a locsolkodók száma igen kevés volt.

Sajnos az időjárás nagyon nem kedvezett, sokkal melegebbre gondoltunk, hogy lehetett volna, és mielőtt érkeztünk volt is, és miután elmentünk lett is. Az időt igyekeztünk kihasználni, volt csúszdapark, mozi, vadaspark, cirkusz, játszás és minden ami csak belefér, tehát ez a része mégiscsak igazi “Urlaub” volt.

Számunkra nem volt nagy érvágás, hogy vasárnap nincsenek nyitva az üzletek, mert itt ezt már megszoktuk, de a boltokban nagy volt a méltatlankodás, mind a vevők, mind az eladók részéről. A vevők a programjukat féltették, az eladók pedig a fizetésüket. Mi azért beszereztük ami kellett, érdekes, hogy egyre kevesebb dologról érezzük úgy, hogy nélkülözhetetlen, és csak Magyarországon beszerezhető. Jó, hát az igaz, hogy én feltöltöttem magam, és szinte minden nap kiflit ettem, meg tejfölt, meg tv paprikát, meg retket, meg gyulai májast és nem maradhatott ki a kolbász sem, de nem éreztem leküzdhetetlen vágyat arra, hogy ezekből hozzak is. Némi szülői nyomásra egy kevés tv paprika no meg hegyes erős bekerült a csomagba, de ez később igen hasznosnak bizonyult, mert a levesbe kell, és itt még mindig nem lehet kapni. A lányok sem mondták, hogy hozzunk Dörmi mackót, vagy Pilóta kekszet, így nem is vásároltunk be, na jó a Mesekeksz nem maradhatott ki, de csak egy csomaggal az útra, amit végül nem is ettünk meg, legalábbis nem útközben csak később. Az Erős Pista készletünk még tart az sem kellett, de tavaly még vásároltunk egy-két hazai fűszerkeveréket, idén már azt sem. Nem pakoltunk be kolbászt, füstölt csülköt és már a trappista sajt sem létszükséglet. A barátainktól kaptunk egy fél oldal szalonnát, de azt nem lehet otthagyni, mert nekik olyan forrásuk van, hogy csak na. Mindig olyan finom, szép húsárujuk van, hogy ha csak rágondolok összefut a nyál a számban, most is, pedig már reggeliztem. Pálinkát is kaptunk tőlük, no hát olyat nem lehet boltban kapni, az biztos.

Hiányoznak a hazai ízek, de csak annyira, hogy amikor otthon vagyunk, akkor együnk belőle. Azért érdekes, hogy itt meg már annyira megszoktuk azt, hogy Ofenkäse-t eszünk, hogy kétszer is jártunk boltban, hogy hátha kapunk, de nem, illetve tudom, hogy sütőben sütve megolvasztani bármilyen camembert lehet, de a fadobozosokat, amiket minden macera nélkül lehet betenni a sütőbe, aranyárban mérték, így letettünk róla.

Az árak egyébként is mindig meglepnek, és sajnos ez nem jó meglepi. Én valahogy még a régi árakra emlékszem, és mindig úgy gondolom, hogy mennyivel olcsóbb minden Magyarországon, pedig nem. Egy nagybevásárláskor simán otthagynék ugyanannyit, csak ugye az átlagkeresetek mások egy kicsit. Persze van ami itt olcsóbb, és ott drágább, valamint ez fordítva is igaz. A minőség, nos ezt nem tudom megítélni, de nővérem és édesanyám is esküszik rá, hogy az itt kapható mosópor sokkal jobb, így mindig viszünk nekik. Tény, hogy ugyanazt a márkát más üzemben állítják elő. Ahogy a cola és a fanta íze is más mindenütt, úgy ez is igaz lehet. Amikor kiköltöztünk, mindent átszámoltam forintra, na most Magyarországon mindent EUR-ra számolok át.

Ami soha nem maradhat ki az a könyvesbolt. Egyébként is nagyon szeretek könyvesboltba járni, már pici gyerekként is folyton olvastam és imádom a könyv illatát, meg a könyvesboltok, antikváriumok hangulatát. Kaptam egy e-bookot, azóta sokkal kevesebb könyvet veszek, de a Zuram ragaszkodik a papírformához, így ő mindig vesz vagy 4-5 újat. Én is vettem, de csak hármat, és azok is nyelvkönyvek, bár a Zuram szerint ezek csak akkor érnek valamit, ha bele is nézek, én azért reménykedem, hogy már az is segít, ha tudom, hogy ott a lehetőség. Egyébként már belenéztem, és a munkafüzeteket el is kezdtem kitölteni. Habár a német tanárom szerint érdekes ez a magyaros német, és jó pár feladatot ki szokott javítani, hogy németes német legyen. Szokta mondani, hogy így is jó, de máshogy meg még jobb.

Ami bosszantó különbség, és épp ezért itt nem is tudjuk megvenni, az az ágyneműhuzat. Eleve a mi, mármint a Zuram és az én paplanom hosszított, tehát a paplan 140*220-as, a párna a normál 70*80-as, na de itt Németországban ilyen hosszított paplan nincs is, a párnák meg kocka alakúak 80*80-asok, tehát ha paplan sincs, huzat sincs, ha a párna más, a huzat is más. A huzataink már eléggé megkoptak és gondoltam veszünk másikat, el is mentünk a boltba, aztán egy másikba, és a harmadik után feladtam, hogy kapjunk, így ezt is otthon kellett beszerezni. Azóta a lányoknak vettünk új párnákat, német szabványban, hogy legalább nekik tudjunk itt huzatot venni, ne otthonról kelljen hozni, de megtartottuk a régieket is, vendégpárnának jó, így most van német- és magyar szabvány szerinti készletünk is, most már csak egy nagyobb ház, vagy szekrény kellene, hogy elférjenek a dolgaink.

Összességében nagyon jó volt otthon lenni, és feltöltődni, kicsit tartottam tőle, hogy amikor visszaérünk Németországba, akkor újra mélypontra kerülök, mint indulás előtt, de szerencsére nem. Kínzó honvággyal elég nehéz lehet élni. Feltöltődtem, remélem augusztusig ez kitart.

Oktoberfest

Eljött az őszi szünet, ami itt jelentősen hosszabb, mint Magyarországon. Mindenhol megjelentek a plakátok, hogy Oktoberfest itt, Oktoberfest ott, de mi egy igazán különleges helyet választottunk a bulizáshoz. Nekivágtunk és elindultunk Magyarországra.

Előtte egyeztettünk, hogy mikor hova megyünk, ki hol alszik, kivel mikor találkozunk. Nem is olyan egyszerű ez, mint elsőre látszik. A család Szegeden, de mi már évek óta Pesten éltünk, ott is vannak barátaink, a lányoknak a volt ovis- iskolástársak. Mindenképp szerettük volna, ha a lányok belátogathatnak a volt iskolába, és az oviba. Ezt is lebeszéltük előre a tanárnénikkel, óvónénikkel. Habár ott van a házunk, de üres, ezért meg kellett azt is szervezni, hogy várjon ott minket ágy, és ágynemű. A lányokat lepasszoltuk Edináéknak.

(Egyébkén ha valakinek szüksége lenne egy házra, ahol olyan nagyszerű emberek laktak, mint mi, akkor még mindig eladó, vagy kiadó.)

Mivel mindent előre leszerveztünk, minden programot, így sok meglepetés nem ért bennünket. Ellátogattunk a pálinka fesztiválra, ahol nagyon, nagyon hideg volt. Ide minden barátunk eljött, aki csak tudott. Tudtunk beszélgetni, pálinkát kóstolgatni és fázni. Azért elég vicces a rendezvény abból a szempontból, hogy elkérnek 2000 Ft. belépőt azért, hogy aztán bent még fizethessünk a pálinkákért, nem is kevés pénzt, de egy gázmelegítő nem volt sehol, így ott álldogáltunk egy kemence mellett, és nem nagyon akartunk onnan elmozdulni. A fiúk elég érdekes pálinkákat kóstolgattak, de jól szórakoztunk, különösen a zeller pálinka, mindig nagy poén. Aki nem lesz rosszul már attól, hogy beleszagol a pohárba, nyert.

A lányokat bevittük a suliba, oviba. Nagy volt az öröm. Nagyobbik kedvéért összevont német órát tartottak, ahol ő elmesélhette, hogy mik az eddigi tapasztalatai. A volt osztálytársak pedig előadták azt a műsort amivel készültek, és még ajándékot is kapott nagyobbik. Kisebbik beállt a volt ovistársak közé játszani, körbeölelgette az óvónéniket, és még ebédelni is leült a többiekkel. Mivel másnap volt az Oktoberfest, ami egy olyan rendezvény, ahol az ovi és a suli is képviselteti magát, ezért megígértük, hogy mindenképp ott leszünk, és megnézzük a fellépéseket.

Ez egy olyan rendezvény, ahol a német nemzetiségi osztályok és ovis csoportok vesznek részt. Fellépnek a gyerekek, énekelnek, táncolnak. A szülők pedig készítenek valamilyen német ételt, amit meg lehet vásárolni. Nagyon furcsa volt, hogy csak mint vendégek veszünk részt az eseményekben. Eddig azért rendesen kivettük a részünket, a szervezésben, és az ételek elkészítésében is. Beosztottuk, a Zuram az iskolai osztályban állt hadrendbe, én pedig az ovis csoportnál. Idén pedig csak odamegyünk, és mint külső szemlélők veszünk részt ebben az egészben. Gondoltam én.

De amint odaértünk a Zuram meglátta, hogy hogy sütik a kolbászt a volt osztálytársak apukái, és inkább beállt ő a tárcsa mögé. A grill itthon is az ő feladata, mindig ő szokott sütögetni. Grillezésnél nekem csak a következő feladatokat kell ellátnom: megvenni a húst, bepácolni a húst, előkészíteni a tálakat és a grillezéshez szükséges eszközöket, megcsinálni a köretet, salátákat, megteríteni, elpakolni, elsúrolni a grillsütőt. Minden mást a Zuram csinál, és tényleg nagyon jó benne! Általában egy-egy grillezés után a Zuram megszólalt, hogy: “Ugye milyen jó volt! Grillezzünk jövő hétvégén is!”, grillezzünk, rajtam nem múlik.

Mindkét lányom nagy örömmel nézte végig a műsort, de persze fájt a szívük, hogy nem lépnek fel a többiekkel, de kárpótolta őket az élmény, valamint az, hogy amikor vége lett a műsornak, akkor rohantak a többi gyerekkel játszani. Mi beszélgettünk a felnőttekkel, akik érdeklődtek, hogy tényleg olyan jó-e nekünk Németországban, mint gondolják. Tényleg. Olyan jó. Meséltünk az iskoláról, munkáról, környezetről. Mindenki kedves volt, volt akinél még egy kis pálinka is lapult, amiből én nem ittam, mert itt dőlt el, hogy én vezetek Szegedig, mivel a rendezvény végeztével már indultunk is.

Jó volt látni a lányok örömét, de megmondom őszintén, hogy féltem is egy kicsit. Mi lesz, amikor majd hazérünk Wolfsburgba? Mennyire fogja őket kínozni a honvágy? Milyen hatással lesz rájuk az, hogy voltak a pesti házban, találkoztak a macskával, rácsodálkoztak a tavasszal elültetett répára, tökre? Arról nem is beszélve, hogy együtt lehettek a barátaikkal, osztály- és ovistársaikkal, megölelgethették a tanár- és óvónéniket. Na meg, hogy mindjárt Szegeden leszünk, ahol ott vannak a nagyszülők, unokatesók, rokonok!

Az Oktoberfesten addig maradtunk, amíg csak lehetett, utána elindultunk Szegedre. Mivel sűrű volt a program, mind fáradtak voltunk, a Zuram el is szundított mellettem az autóban. Gyorsan leértünk, a szüleim már nagyon vártak minket.

Szegeden próbáltunk mindenkivel találkozni, ami hellyel-közzel sikerült is. Voltunk koktélozni, a Zuram szüleivel eljutottunk színházba is, ahol egy igazán jó előadást nézhettünk meg. Voltunk moziban is. Nagyon gyorsan eltelt ez a pár nap, és már indulni is kellett haza.

Kíváncsi voltam, hogy fogok érezni, hogy most akkor tényleg haza indulunk, vagy csak egyszerűen visszamegyünk, de minden porcikám úgy érezte, hogy haza. A Zuram, aki ugye jóval hamarabb költözött ki, mint én és a csajok, így ő már rég ezt érezte. A lányok érzései meg úgy gondoltam, hogy csak akkor derülnek ki amikor megérkeztünk.

Nem volt egyszerű utunk, 15 órán keresztül utaztunk. Természetesen a probléma megint Csehországban jelentkezett. Autópálya felújítás, ami rá is fér a pályára, ez nem kérdés, de hogy emiatt ennyit kelljen dugóban állni, kicsit sok volt. Azzal nyugtattuk magunkat, hogy ha amikor legközelebb erre járunk nem lesz vesekő ellenes a pálya, akkor akárhogy is van, de ezt muszáj.

Későn értünk haza, nagyon fárasztó volt az út. Amikor sikerült a lányokat ágyba tenni, bebújtak a takaró alá és szinte egyszerre sóhajtottak fel, hogy: végre itthon! Megnyugodtam.