Karácsonyi hangulatban

Közhelyes, de tény, hogy nagyon gyorsan telik az idő. Ismét december, karácsony, szilveszter és már itt is van 2015. Idén nem mentünk haza a téli szünetben. Életemben először nem töltöttem együtt a karácsonyt a szüleimmel. Nem jó, de szerencsére novemberben meglátogattak bennünket, így legalább akkor együtt voltunk pár napot. Soha nem gondoltam volna, hogy nem hetekben, hanem hónapokban mérem az időt, azt az időt amíg találkozhatok a családommal. De nagyon előrerohantam igazából a karácsonyi ráhangolódásról szerettem volna írni.

Nem feltétlen a karácsony a kedvenc ünnepem, de az is lehet, hogy nincs is kedvenc ünnepem és kötözködős vagyok, mindenben találok valamit ami nem tetszik. Idén azonban elhatároztam, hogy korán elkezdem a készülődést a karácsonyra, hogy mire elérkezik az ünnep teljesen ráhangolódjak. Így is tettem. Egyáltalán nem zavart, hogy az üzletek már októberben karácsonyi lázban égtek, és ahányszor olyan üzletben jártam, mindig vettem a lányoknak valamilyen apróságot a fa alá. Nem sűrűn járok nem élelmiszerboltban, úgyhogy nem napi szinten kell ezt elképzelni, és tényleg apróságokról beszélek.

Soha nem vettem gyertyát és gyújtottam meg a házban mivel a Zuram nem szereti, ugyanis amikor elfújjuk a gyertyát, idézem: ” tele lesz égéstermékkel a ház”. Most nem érdekelt ez a nyafogás, és vettem gyertyákat, méghozzá illatosat, nem is akármilyen illatot választottam, hanem mézeskalácsost, még mézeskalács illatú illóolajat is vettem a párologtatóba, hogy ezzel is fokozzam a hangulatot. A Zuram meg is jegyezte, hogy mennyire csodálkozik rajtam, mert ő úgy tudta, hogy nem szeretem a gyertyát… én meg úgy, hogy tele lesz égéstermékkel a ház, de ez mindegy is. Jó volt ezt tisztázni ennyi év után.

Vettem karácsonyi hangulatú WC-papírt is, na ezt így leírva látni szörnyű, de lehetett kapni Mikulás mintást, és rénszarvasost is, jajj még szörnyűbb így leírva, de vettem mindkét fajtából biztos, ami biztos. December elején sütöttük az első adag mézeskalácsot, majd kis időre rá a másodikat is, mert habár itt nem tartanak névnapot, de kisebbiket ez nagyon nem érdekelte, így nevének napja alkalmából vitt be egy nagy doboz mézest. Sütöttem egy adag bejglit is, aminek nagy részét elajándékoztam. Itt is sütnek hasonló süteményt, de diósat nem. Diót nem is nagyon lehet kapni, inkább mogyorót, vagy mandulát. Vettem egy adag diót, de nem volt finom, konkrétan avas volt, még szerencse, hogy édesanyám hozott otthonról, így az került a bejglibe. Mákkal nem volt gond, mert azt lehet kapni, még ha csak kis kiszerelésben is, de lehet és a származási helye Magyarország volt annak, amit vettem, tehát hazai mák került a bejglibe. Karácsonyra azután sütöttem még egy adag bejglit, akkora már elfogyott a mák az üzletekből, két boltban sem volt, de szerencsére volt még itthon egy csomaggal.

Természetesen kinyitottak a karácsonyi vásárok is. Tavaly Hannoverben és itt helyben Wolfsburgban voltunk, idén nem szándékoztunk Hannoverig menni. A Zuram a minden héten ment valamilyen céges összejövetelre, volt, hogy étterembe, volt hogy valamelyik karácsonyi vásárba mentek a kollégákkal. A karácsony benne volt a levegőben. A tervem bejött, sikerült ráhangolódni. Az ajándékokat is gyorsan lerendeztük, mivel nem szeretünk az utolsó pillanatban rohangálni, így gyakorlatilag december elsejére mindenkinek megvettünk mindent, már csak csomagolni kellett.

Lányaim is ügyesen megoldották a kérdést, a Freizeitheimban idén is volt ajándékkészítő műhely, ahová elmentek és egy hatalmas dobozzal tértek haza, ami tele volt a családtagoknak szánt dolgokkal. Az összes zsebpénzüket itt költötték el, és nagyon büszkék voltak magukra, hogy egyedül intézték az ajándék kérdést. 0,5-1 EUR között mozgott egy-egy tétel. Készítettek gyertyát (tudom, tudom égéstermék), mécsestartót (még mindig égéstermék), gyertyatartót (ettől az égéstermék dologtól sose szabadulunk), angyalkát, festettek konyharuhát, csináltak fürdőgolyót, befőttesüvegbe félkész sütit (mármint a száraz hozzávalókat berakták egy üvegbe és mellékelték hozzá  a receptet), volt még kulcstartó készítés is, meg még jó pár dolog, amire nem is emlékszem, mert nem voltam ott, a kész dolgokat meg nem nagyon akarták megmutatni, mivel abból szándékoztak minket is megajándékozni. Nálunk nem a Jézuska hozza az ajándékot, mi egymást ajándékozzuk meg.

Idén is elmentünk a helyi karácsonyi vásárba, ahol meglepetésünkre árultak kürtős kalácsot, méghozzá magyarok. Kicsit beszélgettünk is, persze vásároltunk is, mert lányaink imádják ezt a csemegét, de értelemszerűen itt elég ritkán jutnak hozzá. Azután meg kiderült, hogy erősebb volt a nosztalgia, és meg sem ették, de kárba nem veszett azért.

Az iskolából ismét érkezett az értesítő, hogy karácsonyi koncert lesz, és kérik beleegyezésünket, hogy a gyerek részt vehessen rajta. Tavaly kicsit elszúrtuk, mert nem tudtuk mi ez az egész, és nem írtuk alá a papírokat, szerencsére a bénázásunk ellenére felléphettek a lányok. Idén egyből aláírtuk a papírokat, nehogy lemaradjanak. A lányok elég titokzatosak voltak, csak annyit árultak el, hogy járnak próbálni, és tanulják a dalokat, és minden másnap megígértették velünk, hogy biztos, de biztos elmegyünk. Idén is december 5-én volt a koncert, így külön izgalmas volt, mert nem csak felléptek, de még a Mikulást is várni kellett. Csizmapucolással, nagy izgalommal.

A koncert napján hazajöttek az iskolából, nagyobbik nagyon, nagyon izgult, mert a próbára nem ment el az a gyerek, akinél a dob lett volna, és ő kapta meg a dobos szerepét. Lehet nem szép dolog, de én is szorítottam, hogy nála legyen a dob, és az a gyerek ne menjen el a koncertre.

Abban, hogy kiköltöztünk az is nagyon jó, hogy a Zuram munkája sokkal kiszámíthatóbb, nem kell azon idegeskedni, hogy el tud-e jönni egy-egy ilyen eseményre. Mindig el tudott eddig még  jönni, soha nem volt gond belőle. Ehhez az is hozzátartozik, hogy péntekenként már délután háromkor, legkésőbb négykor hazaér, és mivel a koncert pénteken volt, be voltunk biztosítva.

Tavaly még nem tudtuk mire számíthatunk, mi lesz, de idén azért már sejthető volt, hogy énekelni fognak. Odértünk a templomba. Jó korán indultunk, hogy biztos az első sorokban kapjunk helyet, de ez idén sem jött össze, a templom már tele volt. Azért leültünk, és a lányok már el is tűntek, hogy megkeressék a barátaikat. Meg is találták, időnként odajöttek és megkérdezték, hogy nem baj-e ha nem velünk vannak. Nem baj, sőt nagyon örültünk, mivel tavaly még a mi kezünket szorongatták, és bizonytalanok voltak.

Idén is hasonló volt a forgatókönyv, mint tavaly. Felléptek az évfolyamok együtt, de voltak különböző egyéni produkciók is. Mivel az iskola egyesült egy másik iskolával, így onnan is érkeztek fellépők, főleg hangszeres bemutatókkal. Nagyobbiknak szerencséje volt, ő kapta meg a dobot, körbeszaladta a szája a fejét, annyira boldog volt.

Tavaly még szokni kellett, hogy egy evangélikus templomban hallgatjuk a Jingle Bellst spanyolul, de mára ezt már teljesen megszoktuk. Nagyobbik egyik osztálytársa zongorázott, de most volt egy csapat gyerek gitárral ők angolul énekeltek. Azért voltak dalok németül is. Kisebbik és nagyobbik is egyaránt kétszer állt színpadra, németül és spanyolul is énekeltek. Nem gondoltam, hogy sikerül meglepni, pedig de. A másik iskolából fellépett egy fiú, aki zongorázott. Karácsonyi dallal kezdett, majd váltott és elkezdte játszani a Hava nagilát. Tulajdonképpen miért is ne lehetne egy német evangélikus templomban a karácsonyi koncerten egy héber dalt játszani? A címe egyébként is azt jelenti, hogy örvendezzünk! A srácnak volt a legnagyobb sikere, hatalmas tapsot kapott.

Nagyobbik és az osztálya, vagy inkább az évfolyam ezt a dalt énekelték:

A Hava nagila, a hangulat kedvéért:

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

 

2014 in review

Íme a blog 2014-es statisztikája.

 

The WordPress.com stats helper monkeys prepared a 2014 annual report for this blog.

Here’s an excerpt:

The concert hall at the Sydney Opera House holds 2,700 people. This blog was viewed about 27,000 times in 2014. If it were a concert at Sydney Opera House, it would take about 10 sold-out performances for that many people to see it.

Click here to see the complete report.

Békést, boldogot!

nagykarikép

Diwali

Ismét egy olyan eseményhez érkeztünk el az évben, melyre már tavaly is hivatalosak voltunk, és rajtam kívül a család minden tagja el is ment. Idén már én sem hagyhattam ki, tavaly sem amiatt nem mentem, mert nem volt kedvem. A Zuram több indiai kollégával dolgozik együtt és elég jóban is vannak, illetve vagyunk, mert családilag is szoktunk találkozni. Tavaly is kaptunk meghívót, és idén is meghívtak bennünket a Diwalira.

Természetesen tavaly még fogalmam sem volt arról, hogy mi is ez, de már akkor is utánaolvastam. A Zuram mondta, hogy neki elmondták, és magyarázta is nekem, hogy a fény ünnepe, de azért ennél összetettebb a dolog. Azért ő meg mondta az barátainak, hogy kisebbik, nevén nevezve Luca, és hogy a Luca jelentése fényhozó, így akkor ez valami indiai Luca nap. Persze nem, de kisebbik azért örült, hogy mekkora buli van a névnapja alkalmából.

No, nézzük, mi is az a Diwali:

“Indiában és a világszerte élő indiaiak számára a Diwali, a “Fények Ünnepe”, az indiai újév kezdete, olyan, mint nálunk a » Szilveszter, talán kevesebb alkohollal, de féktelen jókedvvel. A Diwali vagy más elnevezéssel „A fények fesztiválja” olyan ünnep, amelyen az otthonokat és az utcákat lámpák ragyogó fényével világítják be.

A “Fény ünnepe” az összes kultúrkörben rendkívül jelentős, minden nép megemlékezik róla valamilyen módon. Az október végére eső ünnep a természetvallásokban az év sötét felének kezdetét jelölte, amikor a fények gyújtásával megőrizték a Nap erejét, a tudat tisztaságát, a szellem fényességét. A hagyomány ma is él, mindenki részt vállalhat a Fény hazatérésében, a sötétség feletti győzelemben, s elérheti, hogy bőség és boldogság lépjen be az otthonába.

A “Fények Fesztiválja” a legismertebb hindu ünnepségsorozat, amelyet Indián kívül szintén számon tartanak. Különböző formájában mind a szikh, a dzsáinista és a buddhista vallás követői is megünneplik. Mélyebb üzenete, a mindenkiben ott lobogó, “Belső Fény” felismerése.

A Diwali, vagy más néven: Deepawali, a Fény Ünnepeként ismert Indiában. A szanszkrit „Deepa” szó fényt, az „Avali” sort, füzért jelent, tehát a Deepawali a fényfüzér ünnepe, amikor a hindu emberek olajlámpásokat gyújtanak házaikban és házaik elött, a Gangeszen mécsesek úsznak egész nappal és egész éjjel, és ezen a napon a fény legyőzi a sötétséget. Egész India színekbe borul, színes szárik haladnak el a mécsesek elött, ezren meg ezren énekelik az igazsághoz és fényhez vezető utat.

Az ünnep alkalmából az emberek kitakarítják és feldíszítik az otthonaikat. Továbbá Indiában ez a nap a téli évszak, az üzleti életben pedig a költségvetési év kezdete. A családok ilyenkor összejönnek. Sokan töltik a szabadban az ünnepet, élvezve a kivilágított utak látványát. Diwali és más fesztiválok idején a különféle hagyományokban gyakran használnak rituális céllal gyertyákat, lámpásokat, olajmécseseket.

Ennek spirituális jelentése is van. Annak fontosságára emlékeztet, hogy égjen a benső lámpásunk, és merüljünk bele Isten Fényébe. Minden emberi lény születési előjoga, hogy élvezze a lelke fényének a tündöklését, és visszatérjen Istenhez. Arra van szükségünk, hogy a szívünk legmélyéből vágyódjunk erre.”

Forrás: http://www.tarrdaniel.com/documents/Vallasfilozofia/diwali.html

Itt egyébként lehet bővebben is olvasni az ünnepről, ha valakinek van kedve, ideje, olvassa bátran!

Az ünnepséget egy csütörtöki estére szervezték, ez alapból annyit jelent, hogy nem maradhatunk sokáig, mivel másnap iskola. Fél hatra mentünk, csak sajnos a bejárat nem ott volt, ahol tavaly, így meg kellett kerülnünk egy egész sportlétesítményt, de azért odataláltunk. Nem volt nehéz, mivel mások is pont úgy jártak, mint mi, és megmondták, hogy merre kell menni.

Szép ruhába öltöztünk. A Zuram egyik barátja hozott nekünk még tavaly Indiából ruhákat, én fel is vettem a blúzt, amit kaptam, de a Zuram kihagyta, mert az igazat megvallva elég mókásan nézett ki benne, de mivel még a kollégái sem öltöztek hagyományos indiai viseletbe, így nem lógtunk ki a sorból. Kisebbik nagy örömmel vette fel a kopogós cipőjét, de fél óra után megállapította, hogy ez a cipő hülyeség, mert nyom, és egyébként is csak az övég kopog, akkor most mindenki azt fogja gondolni róla, hogy ő egy apró felnőtt, mert a gyerekek cipőjének nincs ekkora sarka. Megnyugtattam, hogy senki nem fogja felnőttnek nézni, de ő nem az a fajta gyerek, aki ezt elsőre elhinné, így még egy párszor felnőttnek hitte magát. Amikor beléptünk a terembe, az már tele volt, csak a leghátsó sorban volt hely. Leadtuk a kabátunkat a ruhatárba, kaptunk érte papírfecnit, ezután leültünk.

3 perc múlva kiderült, hogy a Zuram kollégái elől a második sorban ülnek, és nekünk is foglaltak helyet, így odamentünk. A férfiak, a nők előtti sorban ültek, fogalmam sincs, hogy ez véletlen volt-e, vagy direkt, de egy gyors pillantásváltás után mi is úgy döntöttünk, hogy a Zuram ül előre, én meg mögé, a hölgyekhez. A gyerekeket elosztottuk, egy nekem, egy neki. A műsor már elkezdődött, de nem maradtunk le semmiről, mert a bulis része csak ezután jött.  Sorban beszédeket mondtak, mindenki köszöntött mindenkit, németül és angolul is. Egy hölgy és egy fiatal srác vezette a műsort, a hölgy nagyon jól beszélt mindkét nyelven, időnként kisegítette a srácot, amikor egy-egy szó nem jutott angolul az eszébe, a srácnak, nem a hölgynek. Felhívták a figyelmünket, hogy tombolát is árusítanak, és hogy a tombolával nyerni lehet. Nem tudom, hogy mennyire különleges dolog ez a tombola, de az est folyamán többször is eljátszották, hogy mi ez. Nem elmagyarázták, hanem eljátszották. Úgy tettek, mintha kihúztak volna egy számot, és egy srác vigyorogva felszaladt a színpadra, és kicsit ugrált örömében. Ezt ki is emelték, hogy akit kihúznak, az legalább ilyen boldog legyen ám, amikor a nyereményért megy. Számomra ez volt az est egyik legmókásabb része. Mi is vettünk 3 tombolát.

Ezután egy imával nyitották meg az előadásokat, majd következtek a táncok. Volt hagyományos, és bollyvoodi is. Fergeteges hangulatot csináltak a táncosok, különösen, amikor srácok táncoltak. Minden nagyon vidám és színes volt, ha valaki megkérdezi, hogy milyen volt az este, az első szó ami eszembe jut, az a narancssárga. Narancs, mert vidám, élénk, de nem harsány, ugyanakkor valami melegséget is árasztott. Zárásképpen egy zenekar játszott, na nem épp indiai zenét inkább Beatlest, nem volt annyira hamis, mint egy x-faktor válogató, de azért…, nagyon hangulatos volt. Mondjuk mi ekkor már italért álltunk sorba. Zsetonokat lehetett vásárolni, amit később italra, lehetett beváltani. Az étel fejenként 15 EUR-ba került, de bármilyen csábító volt is az étlap, alapból tudtuk, hogy ez bizony ki fog maradni, mert mire a műsornak vége, mehetünk is haza, a másnapi iskola miatt.

Ilyenek voltak az előadások: KATT

Ennél azért jóval több előadás volt, és én igyekeztem is felvenni, de még ennél is rosszabb felvételeket sikerült készítenem, úgyhogy a fentiekkel mindenki jobban jár.

A műsor végén közölték, hogy mindenki menjen ki az udvarra, mert tűzijáték lesz. Kimentünk, hideg volt. A gyerekeket rábíztuk a barátainkra, mi meg visszamentünk a kabátokért. Kis kezemben szorongattam a kabátokért kapott cetliket, de teljesen felesleges volt, mivel a kabátokat tartó állványokat kirakták, úgy hogy bárki elérhesse, így mindenki szabadon vadászhatott a kabátjára. Na rendszer az nem volt benne, mert három kabátunk egymás mellé volt akasztva, nagyobbikét viszont kerestük egy darabig. Szerencsére nem maradtunk le a tűzijátékról, még épp idejében értünk vissza az udvarra. Nem olyan kis inci-finci tűzijáték volt, hanem egy rendes nagy. A lányoknak nagyon tetszett, és ennél már csak az volt jobb, hogy az egyik asztalra ki volt rakva egy csomó csillagszóró, mindenki annyit gyújtott, amennyit csak akart. Itt jegyezném meg, hogy nincs az a mennyiségű csillagszóró, amit az én gyerekeim ne gyújtogatnának el, szerencsére más gyerek is így volt ezzel, így fogyott az asztalról a kirakott mennyiség. Kis mécsesek voltak kirakva a csillagszóró meggyújtásának céljából, de az egyik kisfiú nagyon találékony volt, mert a csillagszóróval felgyújtotta a mécsest, és kicsit az asztal teteje is lángolt, de az asztal mellett álló felnőttek egy pillanat alatt eloltották.

A tűzijáték végén elköszöntünk, és elindultunk haza, másnap iskola. A tomboláinkat rábíztuk a barátainkra, hátha nyerünk valamit, de sem mi, sem ők nem nyertek. Azért voltak mázlisták, mert a polgármester helyettes asszony 10 tombolát vett, és hét nyert is. A fődíj egy indiai utazás volt, nem bántam volna, de sajnos nem sikerült. India még várhat ránk egy kicsit.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

Márton nap, idén is

Kicsit olyan, mintha önmagam ismételném, hiszen tavaly is volt Márton nap, meg idén is, sőt lesz jövőre is. Előre látható, hogy nem fog a blog a végtelenségig tartani, hiszen ideköltöztünk, elintéztünk minden papírmunkát, berendezkedtünk, beilleszkedtünk, az események ismétlődnek, nem történik velünk olyan sok dolog, illetve igen, de nagyon sok dolog ismétlődik, még akkor is, ha minden évben kicsit más, az alap ugyanaz. Mindig akad egy-egy téma, amit szívesen elmesélek, de most már több, mint egy éve itt lakunk, és kevesebb az újdonság.

Tavaly már leírtam, hogy egyáltalán nem idegen számunkra lampiont készíteni, azután elmenni és részt venni egy lámpás felvonuláson. Mivel a lányok 3 éves koruk óta vesznek részt Márton napi felvonuláson, így egész biztos, hogy amíg csak lehetséges ragaszkodnak  hozzá, hogy menjünk. Ahogy vége lett az őszi szünetnek, már készülhettünk is. Idén ügyesebb voltam, mint tavaly, mert amikor megláttam az első kirakott lampionokat, meg is vettem gyorsan, nehogy lemaradjunk. Kész lámpást lehet kapni, de idén már olyat szerettem volna, amivel egy kis munkájuk is akad a lányoknak, így vettem két félkész szettet. Szerencsére nagyon könnyen és gyorsan elkészíthető lampionok voltak, ragasztót is alig kellett használni.

Márton nap előtt két nappal neki is láttak a lányok és fél óra alatt el is készültek. Kisebbik barátnője nálunk volt, egyébként is sűrűn van nálunk, vagy kisebbik náluk, mondtam, hogy ő is jöhet velünk a Márton napra, ha a szülei nem érnek rá, mi szívesen vigyázunk rá. Ő a mi kis utánfutónk. A szülei el is engedték, így ismét 3 gyerekkel mentünk. Apukája dolgozott, anyukája a kislány bátyját vitte fociedzésre, így szerintem ők is örültek, hogy a kislány velünk lesz.

Ismét a Freizetiheimhoz kellett menni, jó időben oda is értünk, és a legnagyobb meglepetésemre, alig volt valaki. Tavaly nagy volt a tömeg, vagy mi értünk oda később, de most pár szülő és gyerek lézengett az épület előtt. A tanárok már összeszerelték a grillt, ebből arra következtettünk, hogy idén is lesz Bratwurst, nem is tévedtünk. Lassacskán egyre több ember gyűlt össze, de meg sem közelítette a tavalyi létszámot. Néhány gyerek egy cetlit osztogatott mindenkinek, kaptunk mi is. Ezen egy dal szövege volt, hoppá, akkor itt biztos valami közös éneklés lesz. A lányaim, mind a kettő plusz a kis utánfutó eltűntek, mert jöttek a többiek és nagy fogócskázásba kezdtek. Persze kicsit jobban beöltöztek, mint az időjárás azt megkívánta volna, így a Zurammal kettesben ott álltunk, és tartottuk a kezünkben a lampionokat, a sapkákat, sálakat, kesztyűket, már megérte, hogy elmentünk.

A darazsas bejegyzésnél már írtam, hogy kisebbik osztályfőnöke is megjelent, de erős a gyanúm, hogy a fő cél az volt, hogy embereket találjon a takarításhoz, velünk kapcsolatban sikerrel is járt. Azért természetesen másról is beszélgettünk vele. Egyszer csak hoztak egy nagy kosár zsemlét, amit előző nap nagyobbikék sütöttek valamelyik szakkörön, és mindenkit megkínáltak vele, de mindenkinek felezni kellett a mellette állóval, tehát valójában csak minden második ember vehetett. Kisebbik és a kis utánfutó is vett egyet, és teljesen kétségbe estek, hogy ők most akkor nem tudnak kivel osztozni, mert nekik egy-egy egész van, és az nem ér. Mondtam, hogy felezzék el, és cseréljék ki egymással a zsemle egyik felét, így ugyan egy egészet esznek, de ugyanakkor osztozkodnak is. Szerencsére nem okozott lelkiismereti problémát egy teljes zsemle megevése.

Ezután egy tanár felszólította az összegyűlteket, hogy közösen énekeljük el a dalt, melynek szövegét kiosztották. Már éppen belekezdett volna a nép, de ekkor megérkezett a zenekar. Bevonultak, megálltak, majd csendben maradtak, kezdődhetett az éneklés. Én megkíméltem mindenkit a csodálatos hangomtól, de a lányok örömmel énekeltek, már rég csatlakoztak a barátnőikhez, látszott, hogy nagyon jól érzik együtt magukat. Ezt a dalt énekelték, bár a refrénnél még két bumm volt a végén, tehát: rabimmel, rabemmel, rabumm bumm bumm.

Az éneklés után az iskola rendőre vette át az irányítást, mögé szépen felzárkózott mindenki, elől ment a zenekar, utána a gyerekek és a felnőttek. Elég érdekes volt, mert azt hittem, hogy csupa Márton napi dalt fognak játszani, de nem. Először ez szólt, csak a hangulat kedvéért illesztem be:

Teljesen kapcsolódik a Márton naphoz. Most egy kicsit nagyobb sétát tettünk meg, mint tavaly, mert megálltunk az öregek otthonánál, és a zenekar eljátszott pár dalt, hasonlóan aktuálisat, mint a fenti. Az időseket ez különösebben nem hatotta meg, de azért két-három ember megjelent az ablakokban és a végén tapsoltak is.

Amikor visszaértünk a Freizeitheimhoz, a lányok a kezünkbe nyomták a lampionjaikat, és beálltak bratwurstot sütni. Két sütés volt, az egyiknél a napközis tanárok sütöttek, és 1 EUR-ért meg lehetett venni a kolbászokat, tavaly volt zsemle, meg hagyma is, idén csak kenyér, de a lányokat ez nem zavarta, mindenképp kértek sültkolbászt vacsorára. Amíg a Zurammal sorba álltunk, addig a lányok a másik helynél nyílt láng felett sütöttek egy-egy fél kolbászt, azt is megették.

Bent a Freizeitheimban a gyerekeket tea várta, a felnőtteket forraltbor, így megejtettük az idei első forraltborozást is. Én annyira nem szeretem, legalábbis eddig azt hittem, de ez most finom volt, egy kortyot ittam, de az jó volt. Sütöttek gofrit is, aki kért azt is ehetett. Kicsit leültünk, hagytuk a lányokat enni, inni beszélgetni, utána elindultunk haza. Idén a libaevés kimaradt.

Tavaly még elég bizonytalanok voltak a lányok, idén már nem kellett mondani, hogy keressék meg az osztálytársaikat, maguktól tűntek el fél pillanat alatt, mi meg csak figyeltünk, hogy ne tűnjenek el. Ezekből a dolgokból is látszik, hogy mennyire megtalálták a helyüket.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

 

 

Megint szeret iskolába járni a gyerek

Az iskolával kapcsolatban semmi rosszat nem tudtam volna írni. Mindig elégedettek voltunk. Ideköltöztünk, és az iskolával kapcsolatban voltak a legnagyobb félelmeink. Nyugodtan írhatok töbesszámot, mert nem is tudom, hogy hány éjszakát beszélgettünk át a Zurammal, hogy mi lesz, hogy lesz. Hogyan illeszkednek be a gyerekek, milyenek lesznek a tanárok, milyen lesz a többi gyerek, hogy viszonyulnak majd a gyerekeink az új környezethez, jól fogják-e érezni magukat, lesz-e sírás, pontosabban szólva, mennyi sírás lesz, na meg hogy mennyi problémát fog okozni a nyelv nem ismerete?

A tanárok segítőkészek voltak, a gyerekek befogadóak, ha adódott konfliktus, az nem abból eredt, hogy itt van két idegen gyerek, inkább napi csip-csup ügyek voltak, életkorból, közösségből adódóan. Azért akadt kivétel, volt néhány nehezebb nap, de szépen, lassan minden elrendeződött és a lányok megszerették az iskolát, kialakult a baráti közösségük is. Mindkét lány szívesen ment iskolába, egyszer sem hangzott el a szájukból, hogy: nem, nem akarok iskolába menni.

Tavaly zömében a saját osztályukkal töltötték az időt, hetente háromszor kellett járniuk német órára, a többi németül nem beszélő gyerekkel együtt. Nagyon jól haladtak, a második félévet már a haladó csoportban tölthették. Nem lehet könnyű egy ilyen csoporttal boldogulni, mert egy hónap után, már minden gyerek más szinten állt, a félév végére pedig volt akinek nagyon jól ment, de volt olyan gyerek is, aki mindössze egy szót volt hajlandó kimondani németül. A tanárnő, aki az órákat tartotta nagy tapasztalattal bír, és már nagyon sok embert megtanított németül. Természetesen időnként bementünk az iskolába és beszéltünk vele, hogy hogyan haladnak a lányok, van-e valami teendő. A lányok az elvártnál is jobban haladtak, mondhatom, hogy év végére folyékonyan beszéltek németül.

Ez nem azt jelenti, hogy mindent tudnak, sőt, naponta derülnek ki hiányosságok, de mivel az alapismereteik megvannak, sokkal könnyebben tanulják meg az új dolgokat. A szókincsük sem teljes, nem túlzás azt állítani, hogy minden nap tanulnak új szavakat, és ez még egy jó darabig így is lesz. Nem hónapokra, inkább évekre gondolok. Az év végét jól zárták, nagyobbik bizonyítványa nagyon jó lett, kisebbik pedig osztályelső volt. Mindenki elégedetten vágott bele a nyári szünetbe. Gondoltuk, hogy a következő év sem fog nagyobb gondot okozni. Jegyet még mindig nem kaphatnak minden tantárgyból, ez nem azt jelenti, hogy nem kell készülni, vagy nem írják meg a dolgozatot, csupán annyit, hogy szöveges értékelés lesz a bizonyítványban.

Elérkezett a tanév eleje, szeptember. Júliusban már volt róla szó, hogy az iskola pályázni fog pénzre, hogy kialakíthasson egy új osztályt, a németül nem beszélő gyerekek számára. Az első nap, amikor bementünk az iskolába, a lányok osztályfőnökei elmondták, hogy indul egy ilyen új osztály, de ők semmiképp nem szeretnék, hogy a lányok oda menjenek, mert ott mindent, de mindent előröl fognak kezdeni. Majd azt osztályt vezető tanárnő felméri a gyerekek tudását és az alapján fog dönteni. Jó, legyen. Biztosak voltunk benne, hogy a felmérés nagyon menni fog. Ment is volna, ha lett volna, de nem volt. Egyáltalán nem volt szintfelmérés. A tanárnő csak közölte, hogy a lányoknak ott kell maradni és kész. Nem heti három órát, mint tavaly, hanem napi három órát, csütörtök kivételével minden nap. Nem értettük, a lányok sem.

Lányaink nagyon elkeseredtek, mert hamar leesett nekik, hogy nagyon sokat nem lesznek az osztályukkal, a barátaikkal. A Zuram beszélt a tanárnővel, aki azt mondta, hogy nem kell sokáig ott lenniük a külön németes osztályban, és egyébként is, ő mindent meg fog tanítani nekik, amit a gyerekek aznap a saját osztályukban vettek volna. Nem. Nem jött össze. Eleve kétkedve hallgattam ezeket az információkat, hiszen a külön németes osztályban van, vagy nyolc gyerek, eltérő nyelvtudással, és az eltérő alatt azt értem, hogy volt aki egy szót sem, és volt olyan, aki folyékonyan, tehát mindenkivel külön foglalkozni, és még a tananyagot is venni, finoman szólva is lehetetlennek tűnt. Az volt.

Mondogattuk a lányoknak, hogy bírják ki, nem tart sokáig, de akkor sem értettük, hogy miért kell ott lenni a lányoknak. Nem, nem a szülői túlzott magabiztosság beszél belőlem, hanem az, hogy a lányok osztályfőnökei minden létező módon a tudtunkra hozták, hogy mennyire nem érteknek azzal egyet, hogy a lányok ne a saját osztályukban legyenek, mindkét tanár kifejtette azon véleményét, hogy szép dolog a külön német, de a lányok le fognak maradni, és nagyobbik esetében, aki idén befejezi a Grundschulét, ez egyenesen tragikus. Bevállaltuk, hogy amit a tanárok adnak feladatokat, amiket aznap csináltak az osztállyal, azt otthon megtanítjuk a lányoknak. Ugyanúgy felkészültek a dolgozatokra, kiselőadásra, mintha ott lettek volna az osztályban. Nem szakadtunk bele.

Persze folyton kérdezgettük a gyerekeinket, hogy mégis mi a csudát tanulnak külön németen. Nem lettünk vidámak a válaszoktól: a névelőket, a színeket, a ruhadarabokat, azt amit már tudok, azt amit már tudok, azt amit már tudok, ma egész nap színeztünk, ma segítettem annak a kislánynak aki nem beszél németül és így tovább… Ez önmagában még nem okozott volna problémát, de mindkét gyerek kedve becsúszott a béka feneke alá.

A Zuram bement és beszélt mindenkivel, akit ez a kérdés érintett, és próbálta rávenni a külön német tanárt, és az igazgatónőt, hogy engedjék vissza a lányokat a saját osztályukba. A külön német tanár az igazgatóhelyettes, és ha nincs ki a létszám, akkor nincs osztály – tudtuk meg más tanároktól ezt a lényeges információt. A Mikulástól új, külföldi gyerekeket kértem, akik nem beszélnek németül és a mi iskolánkba akarnak járni. Első lépésként sikerült kikönyörögni, hogy legalább matek órára engedjék el nagyobbikat. Nagyobbik felvidult, és ezzel egyenes arányban szomorodott el kisebbik.

Kisebbik kedvét nagyban rontotta az is, hogy az osztályfőnöke kifejtette neki, hogy mekkora hülyeség, hogy nem lehet ott az osztállyal, és le fog maradni, biztos nem lesz osztályelső. Nem biztos, hogy a tanár ezt helyesen tette. Kisebbik innentől kezdve sírva ment iskolába, és sírva jött haza. Ráadásul magára vette a dolgot, és úgy gondolta, hogy ez azt jelenti, hogy ő rossz gyerek, rossz tanuló, nem tud semmit. Igaz, hogy ő a család drámakirálynője, de ilyet azért nem szokott csinálni. Nem győztem tartani benne a lelket. Közölte, hogy ő addig nem megy iskolába, amíg tart ez a különnémethülyeség. Mondtam, hogy ez is egy lehetőség, én nem állok az útjába, rábízom. Persze visszavonta, mert akkor még jobban lemarad, és akkor aztán biztos nem lesz osztályelső. Sokat magyaráztam neki, hogy mennyire nem fontos, hogy osztályelső legyen, senki nem várja el tőle. Senki, csak ő saját magától. Fogalmam sincs honnan ez a maximalizmus, aminek akár örülhetnék is, de nem tudok. Ha nem jutott el hozzá egy információ, vagy elmaradt egy lecke kezdődött a sírás. Volt, hogy kitalálta hogy ő le van maradva, és egy esete akart mindent bepótolni, másfél óra munka után már rá kellett parancsolnom, hogy fejezze be. Mindennapos küzdelem volt, hogy ne sírjon, vagy ne annyit. Egyre többször kellett elkísérnem reggel az iskolába, és nem akart elengedni. Elég elkeserítő volt, hogy amikor elkezdte az iskolát és egy szót nem beszélt németül, akkor nem volt ilyen, egyszer sem.

Nagyobbik azzal, hogy legalább matekra elmehetett elégedett volt. Az összes dolgozata nagyon jól sikerült, annak ellenére is, hogy nem volt az osztályban, szóval ő nem bánkódott, inkább dühös volt, amikor tanulás helyett színeznie kellett, vagy azoknak segíteni, akik nem beszélnek németül. Ő azonban nem lázadó típus, nem úgy, mint a húga, aki amikor összeszedte a bátorságát, odament a külön német tanárhoz és kikönyörögte, hogy az osztályával lehessen, de sajnos minden nap ezt nem tehette meg.

Azt az információt kaptuk, hogy a lányoknak még a téli szünetig ott kell maradniuk a külön németen, de tekintve kisebbik lelki állapotát, erre nem lehetett várni. Újabb körökbe kezdtünk, megkértük az osztályfőnököket, hogy beszéljenek a külön német tanárral, hogy engedje el a lányokat, de nem járhattak sikerrel, mivel ők mégse mondhatják meg az igazgató helyettesnek mit tegyen, és mit nem. Az őszi szünet vége után a Zuram az első adandó alkalommal bement a külön német tanárhoz, hogy beszéljen vele. Már befelé menet biztató jelek jöttek szembe, vagyis három új gyerek, akik nem beszélnek németül. Éreztem, hogy nem lehet baj. A Zuram beszélt a tanárnővel, aki azt mondta, hogy igen, most már ő is úgy látja, hogy a lányok lehetnek a saját osztályukkal, hetente egy óra elegendő lesz, tehát heti egyszer foglalkozni fog velük, de többre nincs szükség.

Nem akarok rosszindulatú lenni, és azt feltételezni, hogy mindez csak azért történt, mert három új gyerek jött az iskolába, akik nem beszélnek németül és így megvan a létszám. Azért is érthetetlen a dolog, mert a lányok osztályfőnökei szerint több olyan gyereknek sem kell külön  németre járni, akik rosszabbul beszélnek németül, mint a lányok. Szerencsére ahogy kisebbik visszatérhetett a saját osztályába, úgy múltak el a sírós napok is. Örömmel közölte valamelyik nap, hogy: “Anya, képzeld, egyáltalán nem romlottam el. Nem vagyok rossz gyerek, és jó tanuló vagyok.” Azóta ismét vigyorogva jár iskolába.

Halloween ismét, no meg az őszi szünet második fele

Az őszi szünet közepén ért bennünket a Halloween. Tavaly még minden tapasztalat nélkül vágtak bele a lányok a csokigyűjtésbe, na de idén, idén már terveik voltak. A jelmezeket nagyon egyszerűen megoldottuk, nagyobbik szellem szeretett volna lenni, kisebbik pedig ördög. Kisebbik kapott szarvakat, csilli-villi flittereset, nagyobbik jelmezéhez pedig feláldoztam egy lepedőt, de nem csak úgy simán a fejére borítottuk, hanem nagyobb lukat vágtam rá, hogy a feje kilátszódjon, mivel smink is kellett természetesen.

Halloween előtt hetekkel már mindenütt lehetett szép nagy tököket kapni, de én nem vettem, gondoltam majd lesz még, így természetesen az ünnep előtt 2 nappal rohangáltam, és sikerült is az Edekából elhoznom a két utolsót. Kicsik voltak, foltosak voltak, de a célnak tökéletesen megfeleltek. Idén a lányok már jóval nagyobb részt vállaltak a munkából, nem csak kivájták a tököket, hanem segítettek kivágni a szemeket, szájat is. Ki is raktam az ajtóba, hogy a kis szellemek odataláljanak hozzánk és bekopoghassanak.

A lányok egész nap buliztak a Freizeitheimban, állítólag kézműveskedtek is, de nem hoztak haza semmit, így ezt nem tudom megerősíteni. Voltak valamilyen vetélkedők is, de sajnos nem nyertek egy versenyt sem, de nem keseredtek el, rohantak haza, hogy elkészüljenek időben. Előző nap már megcsináltam a körmeiket, apró kövekkel kidíszítettem, úgyhogy tényleg csak a smink maradt. A lányok már jó előre leszervezték a barátnőikkel, hogy hol és mikor találkoznak, persze a szervezés óta már eltelt egy hét, így kicsit aggódtam, hogy ez nem fog összejönni, de mégiscsak összeállt a banda.

Kisebbik barátnője érkezett leghamarabb, őt is gyorsan kisminkeltem. Ő is döglöttbarbie (Monster High) lázban ég, mint minden kislány az osztályban. Ő egy pókot kért az arcára. Életemben nem rajzoltam még pókot, és ez az eredményen látszott is, de ez senkit nem zavart. Ezután megérkezett nagyobbik barátnője, aki szintén magyar, és aznap érkezett vissza Magyarországról, ami hihetetlen, mert egyáltalán nem tűnt fáradtnak, sőt elég izgatott volt, neki ez volt az első csokigyűjtéses Halloween.

A Zuram a tavalyi ígéretét sutba dobta és nem öltözött be semminek, de ezt sem igényelte senki. Na jó, én megnéztem volna, amint mondjuk vámpírként bohóckodik, de ami késik, nem jön időben. A lányok még felhívták egy harmadik barátnőjüket, aki a kisöccsével együtt érkezett, és már indultak is vadászni. Vittek magukkal zseblámpát, telefont, na meg kosarakat, amibe a zsákmány került. Tavaly sokkal jobban aggódtam, idén már kevésbé, hiába volt sötét, mégiscsak bandában mentek, folyékonyan beszélnek németül, ismerik a környéket, mint a tenyerüket. Időnként azért megcsörgettem őket, hogy minden rendben van-e, de mindig minden rendben volt, és nagyon nem értek rá velem beszélgetni.

A Zurammal itthon ültünk és vártuk a kis csokigyűjtőket, de nem jöttek. Biztos, ami biztos rengeteg csokit vettem, illetve lehet kapni nagy kiszerelésben direkt erre a célra összeállított édességcsomagokat, fiúsat, lányosat. A fiús alatt azt értem, hogy többnyire kék színű, meg autós édességek vannak összerakva, a lányosban viszont csupa-csupa rózsaszín, meg csillogós nyalóka, rágó, cukorka. Megnéztem, egy jó darabig nem jár le a szavatossága, jó lesz jövőre is. Összesen egyszer kopogtattak be az ajtón, mondjuk az egy nagyobb csapat volt, vagy 10 gyerek és a szüleik, de rajtuk kívül senki nem jött. Mások is panaszkodtak, hogy nem fogytak el a csokik. Az oka ennek az lehetett, hogy az őszi szünet kellős közepe volt, és nagyon sokan elutaztak. Az is lehet az ok, hogy idáig már nem jöttek el, mert a nagy kasza a társasházakban van. Nem csak mi vagyunk külföldiek, és a szünetekben jellemzően kiürül a város. Mi, úgy tűnik, hogy egyre ritkábban járunk haza, akkor viszont hosszabb időre megyünk.

Telt az idő, és a lányok csak nem akartak megérkezni, de valahogy szuper érzékük van az ilyesmihez, mert már épp elkezdtem volna telefonálgatni, amikor hazaértek. A tavalyi zsákmány semmi volt ahhoz képest, amit most gyűjtöttek. Rengeteg édességet hoztak haza. Még most is nagyon sok van belőle, pedig pár  nap és jön a Mikulás. Csoki, cukor, rágó, gumicukor, de volt mindenféle rágcsa, kis naptár, dedikált focis kártya és egy hatalmas csomag gumicukor is. Ez utóbbit azért kapták, mert ahova bekopogtak, ott már kifogytak az édességből, de ez volt otthon és megbeszélték, hogy majd elosztják. A mai napig ki sem lett bontva. Volt olyan hely, ahol nem kaptak semmit, de büszke vagyok az én udvarias gyerekeimre, mert mesélték, hogy megnyugtatták a nénit, hogy semmi baj, és ha már bekopogtak, akkor figyelmeztették is a nénit, hogy az előttük lévők, akiknek szintén nem jutott semmi, megdobálták a házat tojással. Ezek a gyerekek már inkább tinédzserek, ismerjük és nem kedveljük őket. A legjobb móka szívatni a kisebbeket. Ezt az én gyerekeim már kitapasztalták és már nem dőlnek be nekik. Természetesen megint belekötöttek a lányaimba, illetve az egész társaságba. Nagyobbikra tejszínhabot fújtak, de mondta, hogy ezt mégsem hagyhatta annyiban, kénytelen volt belerúgni az elkövetőbe, akik ennek hatására békén hagyták őket. Alapból nem helyeslem, hogy rugdosódjon, vagy verekedjen bármelyik gyerekem is, de azt sem, ha hagyja magát.

A kis csapat nagyon felháborodott azon, hogy egyesek tojásokat dobálnak, és ezzel tönkreteszik mások házát, és más gyerekek szórakozását. Azért kíváncsi leszek, hogy 2-3 év múlva is így vélekednek-e, vagy visznek magukkal egy doboz tojást. Miután jól kimorogták magukat szemügyre vették a zsákmányt, és nagyon büszkék voltak magukra. A barátnők egy kicsit még maradtak játszani, azután elmentek haza.

Az őszi szünet második felében nem volt a lányoknak fix programja, így ahogy esett, úgy puffant. Nem emlékszem már pontosan hogy volt, de hol itt aludt valaki, hol ők aludtak máshol. Volt amikor egész nap nálunk bandáztak, volt amikor őket nem láttam egész nap. Az teljesen normális volt, hogy mire leültek reggelizni, addigra már legalább 2-3 gyerekkel több ült az asztalnál, mint eredetileg számítottam, de nagyon aranyosak, amikor így összegyűlnek. Egyébként nem mindig tudom eldönteni, hogy mi a jobb/rosszabb, ha 5 gyerek játszik itt teljes erőbedobással, vagy 2 unatkozik. Hmmm.

Halloweent követő napon elmentünk még a Heide Parkba is vidámparkozni, egy utolsót az idén. A lányok szerint idén nagyon nem használtuk ki az éves bérletünket. Mondjuk ha rajtuk múlna, biztos minden hétvégén ott lennénk. Elmentünk, kicsit félve attól, hogy hideg lesz, mert mégiscsak novemberről beszélünk, de olyan szerencsénk volt, hogy 17-18 fokos teljes napsütéses időben sétálgattunk a parkban, és alig voltak. Egy játékra sem kellett sorban állni, így 3 óra hossza alatt felültünk mindenre amire szoktunk, volt amire kétszer is, és még mindig rengeteg időnk volt forgózni. Azért haza nem indultunk el, zárásig kihasználtuk az időt. Nagyon jó kedvünkben lehettünk a Zurammal, mert megengedtük, hogy horgásszanak, és maximális érmével, ami azt jelenti, hogy kisebbik nyert egy óriási plüss malacot, lilát, amit aztán cipelhettünk magunkkal mindenhova.

A park nagyon szépen fel volt díszítve, mindenütt csontvázak, ördögök, rengeteg tök (itt döbbentem rá, hogy azért nem kaptam én tököt a boltban, mert az összeset idehozták, és ez biztos). A lányoknak nagyon tetszett. Kis rábeszélés kellett hozzá, de életükben először felültek egy olyan hullámvasútra, ami átfordul, sőt nem is egyszer. Nagyon féltek, de amikor leszálltak, már mentek volna a következő körre. Látszott, hogy dolgozik az adrenalin, mert hihetetlen módon felpörögtek és addig nem nyugodtak meg még újra fel nem ültek. IDE.  Nagyobbik is elégedett volt, mert megengedtük, hogy egyedül felüljön a Bobbahnra, ami a kedvence, és most itt sem volt sor. Igazán sikerült kihasználni ezt a napot is. A Zuram szinte mindig bejelentkezik facebookon, hogy mikor, hol vagyunk. A múltkor meg is kérdezték tőle, hogy mi tulajdonképpen mikor szoktunk pihenni, vagy otthon lenni. Jelentem: ritkán, és akkor is megyünk valahova.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.