Gyermekorvos

Eljött az a pillanat, amikor orvost kellett keresnünk a lányoknak. Kisebbik úgy döntött, hogy belázasodik, de amúgy sem árt, ha tudjuk hová kell mennünk, ha van valami. Kisebbik láza egyáltalán nem volt vészes, 38 C° körül megállt. Kisebbik sápadtka volt, kicsit köhögött, és borzasztóan fájlalta a torkát, de mivel ő mindent nagyon végletesen él meg, ez akár azt is jelenthette, hogy nem fáj az annyira, ennek ellent látszott mondani, hogy nem evett, mert nyelésnél fájlalta. Biztos, ami biztos menjünk orvoshoz.

Amikor Zuram elvitte az iskolaérettségi vizsgálatra, ott már jelezte az orvos, hogy amennyiben alkalom adódik menjünk keressünk egy gyerekorvost, mert át kellene nézni az oltásokat. Első látásra, amit ki tudott nézni a doktornő az oltási könyvből, az az, hogy minden oltás rendben van, de az MMR (mumpsz, kanyaró, rózsahimlő) újraoltás hiányzik. Hiányzik, mert nálunk ezt az oltást a gyerekek 11 évesen kapják, itt viszont 6 éves korig megkapja mindenki. Azt olvastam a neten, hogy elvileg itt nem kötelezőek a védőoltások, csak ajánlottak, mégis mindössze  3% nem oltat, de tőlünk nem kérdezték, hogy akarunk-e szurit adatni a gyerekeinknek, vagy sem, ami mindegy is, mert eddig is beadattuk, és ezen szokásunkon nem kívánunk változtatni.

Az iskolaérettséget vizsgáló doktornő adott egy listát a fellelhető gyerekorvosokról, a környékünkön, de azután a Zuram a gugli segítségével is megtalálta a listán szereplő kiszemelt orvost. Csekkolta a véleményeket, és mivel nem talált semmi rosszat, el is mentünk. Az rendelő egy emeletes ház aljában található. Bementünk, egy hölgy ült egy pult mögött és érdeklődött, hogy mi járatban vagyunk. Zuram felvázolta a helyzetet, hogy honnan jöttünk, mikor, gyerekorvosra van szükségünk, mivel van két gyerekünk. Semmi probléma, de máskor kérjünk időpontot, most is megnézik a gyereket, csak sokat kell várni. Ha! Mi a magyar egészségügyön edződtünk, vérünkben van a várakozás, bele van kalkulálva. Leültünk hát a váróban, ami kisebbik szerint inkább játszótér. Magyarországon sem uralkodtak rossz állapotok, mert egy felújított, szép rendelőbe jártunk, de 5 orvos rendelt egyszerre, közös váróval, tehát rengeteg beteg gyerek várakozott egy viszonylag kis helyiségben. Itt csak egy orvos rendelt, ehhez mérten egy szobában van a váróterem. Van papír, ceruza, rengeteg mesekönyv, mindenféle traktor, autók, kis hinta, tehát sok-sok játék amivel a gyerekek játszhatnak.

Kisebbik leült rajzolni, és nagy hirtelen lerajzolt egy spongyabobot, csiguszt, malackát, szívecskét, házikót, napot, eget, kiscicát ez volt nagyjából 5 perc, és még vártunk nagyjából egy órát, mert természetesen akik időpontra jöttek, előnyt élveztek. De mivel ezt tudtuk, nem is morogtunk. A rajzoláson kívül nem volt kedve semmihez kisebbiknek, beteg is volt, meg izgult is, hogy mi fog következni, de egy óra unatkozással még vígan elvagyunk. Nem volt sok beteg, és haladt is a rendelés. Mivel a fogadó pultnál be kell jelentkezni, és név szerint szólítanak, így nincs vita, hogy ki jött előbb, vagy kinek van időpontja.

Egyszer csak szólították kisebbiket, tehát mentünk. Egy fiatal srác bevezetett bennünket egy pici szobába, ahol felvette az adatokat. Kezébe nyomtuk a gyermek egészségügyi kiskönyvet, hogy küzdjön meg ő az oltásokkal. Küzdött is, meg is állapította, hogy igen az MMR újraoltás hiányzik. Kicsit kellett még várni, és már jött is a doktornő. Nagyon kedves volt, kisebbik meg nagyon félős, egy szót se mert szólni. Elmondtuk, hogy mi a probléma, a doktornő pedig azonnal mintát vett kisebbik torkáról egy hosszú pálcikával. A fiatal srác meg el is tűnt vele a laborban. Tehát van labor! A doktornő megnézte az oltási könyvet, és mondta, hogy mennyire hasonlít a törökre. Zuram felvonta bal szemöldökét és ejtett pár szót a Finnugor elméletről, hogy a doktornő nem-e véletlenül a finnre gondolt. Mondta a doktornő, hogy nem, mert tanult pár évig finnül, de semmi hasonlóságot nem lát. Látni nem is lehet.

Pár perc alatt kiderült, hogy nem bakteriális a fertőzés, nem kell antibiotikum. Írt fel a  doktornő lázcsillapítót, megbeszéltük, hogy Prospan van otthon, abból kapjon kisebbik és ha minden rendben 2 nap múlva mehet iskolába. Gyorsan kértünk igazolást, de a doktornő felvilágosított, hogy igazolás csak 3 napon túli hiányzásnál kell, addig nem. Ez az információ elég fontos, hiszen ha a gyereknek mondjuk fáj a hasa, vagy nem érzi jól magát akkor otthon maradhat egy napot anélkül, hogy orvoshoz kéne rohanni igazolásért.

Magyarországon nem szerettem, hogy a kicsit beteg gyerekemet, aki nagy valószínűséggel egy-két napon belül rendbejön el kell vinnem az orvoshoz, ahol a váróban összeszedhet egy csomó betegséget. Mondjuk a gyerek soha nem szedett össze semmit, velem ellentétben, de ez egy másik kérdés.

Megbeszéltük, hogy ha úgy gondoljuk, hogy a gyermek teljesen meggyógyult, akkor menjünk vissza és merüljünk el egy kicsit jobban ebben az oltásos témában. El is jött ez a pillanat, tehát Zuram kért egy időpontot, és felkészítettük a lányokat, hogy bizony, bizony szuri lesz. Ismét odaértünk, ismét váró, és ahhoz  képest, hogy volt időpontunk bő fél órát vártunk. Még ezt sem tartom problémásnak, mivel fél órás csúszás simán lehet, még időpontos rendelés esetén is, főleg ha a doktornő nem időre nézi a beteget, hanem tényleg lelkiismeretesen. A lányok nem unatkoztak, most nem csak rajzolás volt, hanem nagyjából felborították a várót 5 perc alatt, egyszerre 4 gyereknél több nem volt a váróban.

Most egy másik vizsgálóba hívtak be bennünket. Ebben a vizsgálóban még ultrahang is volt. Tehát megfigyeléseim szerint a rendszer úgy működik, hogy van legalább 3 vizsgáló helyiség, ahová behívják a kis betegeket. Amíg a doktornő vizsgál egy beteget, addig az asszisztensek kikérdezik a szülőket, megmérik a gyerek súlyát, magasságát, és próbálják megnyugtatni a kis pácienseket, azután érkezik a doktornő, megtörténik a vizsgálat, felírják a recepteket, és a doktornő már megy is tovább a másik vizsgálóba.

Odaadtuk az oltási könyveket, én előzőleg itthon már összeszedtem, hogy mi micsoda németül és magyarul, hogy könnyebb legyen kiigazodni rajta. Nem volt az, pláne, hogy 2004 és 2006 között változott az oltási rend, és más a két gyerek könyve. De mindent sikerült tisztázni. Azt is, hogy voltak bárányhimlősek, arra nem kaptak oltást, de most már nem is kell. Tényleg minden oltás megvan, csak az MMR 2 hiányzik, és a Hepatits B elleni, amit Magyarországon nyolcadikban kapnak a gyerekek. A doktornő megkérdezte, hogy szándékozunk-e Magyarországra hazatérni a közel jövőben, mert akkor maradjon a magyar oltási rend, akkor majd megkapják otthon. Zuram mondta, hogy nem szándékozunk. Nem zárjuk ki a lehetőségét sem, de az első ötéves tervünkben nem szerepel a hazatérés gondolata. A doktornő úgy döntött, hogy legyen akkor most a hepatitis elleni, amiből kell még majd kettő, és valamikor a három oltás között kapják meg az MMR 2-t is. Legyen! Ennek a lányok örültek legkevésbé.

Az asszisztens, aki korát tekintve még simán ülhetett volna akár a váróban is a gyerekek között, próbálta megnyugtatni a lányokat, hogy az egész egy szúnyogcsípés. Egyből mondtam, hogy ugye, hogy ugye! Én is pont ezt mondtam! Így már biztos igaz. Nem hitték el, egyrészt mert kaptak már injekciót, másrészt mert már nem is egyet kaptak. Kis sírással, pontosabban csak kisebbik sírt, túlestünk a dolgon. Nagyobbik németül mondogatta szemrehányóan az orvosnak, hogy ez azért egy kicsit fáj, egy kicsit fáj, egy kicsit fáj… de fél perc múlva már vigyorgott. Kisebbik viszont közölte, hogy ő aztán soha többet be nem teszi ide a lábát, és a vizsgáló asztalon talált katica párnát elviszi magával haza, mert ennyi bántás után az jár. Erről gyorsan lebeszéltük.

Ha már ott jártunk megkérdeztük a kullancs elleni védőoltást is, mivel mindkét gyerek megkapta, most már csak az 5 évenkénti oltások vannak soron. A doktornő mondta, hogy ezen a területen nincsenek olyan kullancsok, amik fertőzöttek lennének, Németország azon területein ahol vannak olyan kullancsok, ott alapból oltanak. Az itteni gyerekek nem kapják ezt az oltást, természetesen kérésre igen, de nagyobbiknál csak jövőre lesz aktuális, kisebbiknél meg van még 2 év. Nagyobbik gyermekünk kicsit csámpás, (az apja jobb napjain csámpáskirálynőnek hívja, pedig nem is kedveli az operetteket) régebben rosszabb volt a helyzet, mostanra javult, de nem maradéktalanul. Használt supinált talpú cipőt, de az orvos szerint csak akkor fog javulni a lába, ha megerősödtek az izmok, vagy szalagok vagy mittomén mik. Most ezt is megmutattuk, a doktornő azt mondta, hogy annyira nem vészes, de kapott nagyobbik egy beutalót, biztos, ami biztos. A következő forduló orvoslátogatás témakörében tehát a szakorvos. Szerencsére épp van egy ortopéd orvos abban az épületben, ahol a Zuram dolgozik, így még keresni sem kell.

Hazafelé megbeszéltük a lányokkal, hogy lesz még oltás bőven, emiatt ne aggódjanak, mivel megkaptuk a következő időpontunkat, így nagyobbik gyorsan kiszámolta,hogy addig még pont száz nap van, tehát ráérnek izgulni. Kisebbik nem volt meggyőzve, tartotta magát azon álláspontjához, hogy ő már pedig ide soha többet be nem teszi a lábát. Pedig de. És mivel a bal karjába kapta az oltást, így hazáig sántított.

Német gyerek – magyar gyerek

Mielőtt kiköltöztünk is volt már azért némi fogalmam arról, hogy nem minden országban úgy nevelik a gyerekeket, mint Magyarországon. Nem mintha Magyarországon minden gyerek azonos nevelésben részesülne, de hajdanában-danában, amikor a Balatonon nyaralt az ember lánya, akkor már a parton, diszkóban, alapvetően bárhol meg lehetett különböztetni a német fiatalok csoportját a magyar fiatalok csoportjától. Igen, sokat segített az, hogy németül beszéltek, de itt most nem erre gondolok. Alapvetően a német fiataloknak jelentősebb összeg állt rendelkezésre a szórakozáshoz, mint nekünk, valamint sokkal inkább úgy viselkedtek, mintha övék volna a világ, pedig a miénk volt, csak szerényebben álltunk a kérdéshez. Az, hogy ez a pénznek volt-e köszönhető, vagy inkább valami neveltetésbeli vagy akár hozzáállásbeli különbségnek nem tudom. Egyetlen egyszer sem keveredtem közelebbi kapcsolatba német fiatalemberrel, illetve egyszer, de az sem volt túl közeli, ráadásul a fiatalember anyai ágon magyar volt, így beszélt magyarul. Személyes tapasztalatom tehát nincs, csak előítélettel teli megfigyelésem.

Természetesen ez a német gyerek-magyar gyerek kérdés erős általánosítás, mint ahogy az is, hogy párhuzamot vonjunk magyar és német gyerek között. Azt gondoltam, hogy a német precizitás valamilyen formában a nevelésben is felüti a fejét, és ha nem is csupa tökéletes gyerek van ebben az országban, de legalábbis szabálykövetők.

Egyébként elég nehéz itt megfigyelést végezni német gyerek témában, mert a legtöbb, akit látok, nem német, vagy csak félig, de inkább semennyire. Egy közös azért van bennük, amennyiben itt születtek, még ha a szüleik nem is, ők bizony németnek vallják magukat. Teljesen németnek, még akkor is ha két, vagy három nyelven beszélnek is. A suliban a legtöbb gyerek minimum két nyelven beszél, de kisebbiknek van olyan osztálytársa, aki 3 nyelven beszél 6 évesen, anyanyelvi szinten spanyolul, franciául és németül. Sokan beszélnek a szüleikkel valamilyen vegyes nyelven, tehát keverék spanyol-német, orosz-német, lengyel-német. Elkezdik valamilyen nyelven a mondatot, és valamilyen nyelven befejezik. Azok a szülők is, akik már mondjuk 20 éve itt élnek, és a gyerekeik már itt születtek, azok gyerekei is beszélik az anyanyelvüket, de természetesen németnek vallják magukat.

Most, hogy már lassan egy éve itt élünk az én lányim is összezavarodtak kicsit. A nap nagy részében németül beszélnek, és egyre inkább látszik, hogy itthon ragaszkodni kell a magyarhoz, nem nem felejtik el, erről szó sincs, de hajlamosak egymás közt is németre váltani. Kisebbikre jellemző, hogy teljesen természetes módon németül beszél hozzám is, amikor kapcsol, hogy én nem biztos, hogy értem, akkor elmondja magyarul is. Persze ki is használja a helyzetet a kis drágám, mert ha meg akar vezetni, akkor németül beszél a testvérével, de ezeket azért még értem, azonban még pár hónap és végem. Egyik nap amikor jöttünk hazafelé az iskolából és a német vagy magyar volt a téma, ők közölték velem, hogy ők már németek. Elő kellett venni itthon egy kicsit a témát arról, hogy attól, hogy elköltöztünk még nem váltottak nemzetiséget. Németországban is magyarok maradnak, magyar az állampolgárságuk. Arról nem beszélgettünk, hogy később ezen lehet-e, vagy kell-e változtatni, nem gondolom, hogy nekik ezen kellene gondolkodniuk. Úgy érzem, hogy az állhat a háttérben, hogy azokhoz a gyerekekhez hasonlítják magukat, akiknek a szülei szintén nem németek, de már itt születtek. Nem gondolom, hogy abban az iskolában ahová járnak előnyt élveznének azok a gyerekek, aki németek, nincs is így. A gyerekek részéről sem látom azt, hogy kiközösítenék a lányokat azért, mert nem németek.

Kisebbiknek és nagyobbiknak is vannak barátai. Természetesen a suliból, főként az osztálytársak közül, de ez Magyarországon is így volt, leginkább az ovi, suli hozta magával a barátságokat. Volt persze olyan barát is, akiknek anyukájával rengeteget toltuk együtt a babakocsit, nagyjából egykorúak a gyerekeink, de pont ezért egy oviba, suliba kerültek. Balett, úszás, karate szintén ovis-sulis kapcsolatok voltak. Az osztálytársak többsége itt lakik a környéken, amikor elmennek játszótérre, vagy fagyizni, akkor rendszerint összefutnak velük, és együtt játszanak, ezekbe a játékokba az osztálytársak tesói is bekapcsolódnak.

Annyit már az első iskolalátogatáskor sikerült leszűrni, hogy ezek a gyerekek cseppet sem stresszesek, vagy legalábbis nem izgulnak, vagy nagyon jó színészek és igazán hitelesen leplezik. A folyosón rohangálnak, kiabálnak, játszanak. Nem a fal mellett, csendben osonva járnak a mosdóba. 8 előtt pár perccel még nagyon nyugodtan sétálnak az iskola felé, szülőkkel együtt. Ha már becsengettek akkor sincs rohangálás, a szülők nem teremtik le a gyereket, hogy szedd a lábad, mert elkésel. Ez nekem elég furcsa, mivel nekem mániám pontosan, vagy inkább hamarabb érkezni, nem szeretek beesni az utolsó pillanatban, de már sokat lazultam én is, mert beláttam, hogy tényleg elég 8 előtt pár perccel érkezni, semmi szükség hogy már fél 8-kor ott toporogjanak a teremben. A tanárok sem kezdik el feltétlen becsengetéskor az órát. Mivel rendszeresen vagyok reggelenként a suliban, így szoktam látni több osztályt is kezdés előtt. Az egyik negyedikes osztályban minden, de tényleg minden reggel zene szól és a gyerekek táncolnak. Annyit már sikerült kilesni, hogy 4-5 lány valamiféle koreográfiát gyakorol, csak mindig más zenére. Az elsősök ki-be rohangálnak a termekben, igen termekben, mert hogy nem csak a sajátjaikban. Kisebbik osztályának terme szemben van nagyobbik osztályának termével, az életkor nem akadály simán van átjárás a kettő között. Kisebbik osztálytársai például rendszeresen rajongják körbe nagyobbikat, ajándék rajzokat készítenek neki. Nagyobbik  pedig mindig megdicséri őket. Elmondásaik alapján a szünetekben is együtt játszanak. A negyedikes fiúk verik az elsősöket, vagy fordítva, másnap meg már a legjobb barátok a világon, ez független attól,  hogy ki milyen nemzetiségű, ez csak életkori sajátosság. Ha fogóznak, vagy bújocskáznak, akkor szintén kortól, nemtől és nemzetiségtől függetlenül teszik. Van egy roppant hülye fogócska szerű játék, amikor a fogónak be kell csuknia a szemét, úgy kell elkapnia valakit, és amikor elkapta meg kell mondania,  hogy ki az,  minél nehezebb terepen annál jobb, például mászóka, csúszda. Nagyobbik a múltkor úgy beverte az orrát, hogy vérzett, mert persze ő ebben sem csal és kicsit sem leskelődik.

A német gyerekek, de ezt nehéz írni, mert igazából német, mexikói, lengyel, olasz, orosz, román, brazil, portugál gyerekek nagyon nyitottak és felszabadultak. Még alig költöztünk ide, amikor már átjött egy iskolástárs játszani, akit cseppet sem zavart, hogy először van nálunk és köszönve elfogadta a felkínált ebédet, és meg is ette. Nincs ellentmondás sem, simán szétdobálták a popcornt a szobában, mert azt játszották, hogy popcorn eső van, de miután mondtam, hogy ezt inkább ne, többet nem fordult elő. Kis idő elteltével nagyobbik fiú osztálytársa is megjelent nálunk, most már ő is rendszeresen nálunk ebédel, miután megebédelt otthon, még átjön egy kis pluszra. Ő például nagyon szereti a sütiket amit sütök, néha az az érzésem, hogy azért jön. De jött már át nagyobbik barátnője is játszani. Soha egy hangos szó nincs a gyerekek között, vagy halkan veszekednek, vagy csak én nem hallom, de a lényeg, hogy nem kell békítgetni őket. Most már egyre több gyerek tudja, hogy hol lakunk, így időnként be-be kopognak hozzánk, és hívják a lányokat játszani, vagy bejönnek. Kisebbik osztálytársa itt is aludt nálunk, és kisebbik is aludt már náluk. Nálunk azonban unalmas aludni, mert tízkor már ágyba küldtem őket, ellenben a barátnő szülei engedték, hogy éjfélkor még tv-t nézzenek. Eleinte fogalmam sem volt,  hogy mit kezdjek a helyzettel, amikor átjön valaki, de úgy döntöttem, hogy az én gyerekeimre vonatkozó szabályok vonatkoznak az ide jövő gyerekekre is, de lehet nem vagyok elég szigorú, mert még mindig jönnek.

A német vagy inkább itt élő gyerekek elég önállóak, ez már abból kiderül, hogy egyedül járnak iskolába, és haza. Természetesen ehhez az is kell, hogy itt el lehet őket engedni egyedül iskolába, mert nem fogja őket egy másik gyerek megtámadni, hogy elvegye a pénzüket, vagy eddig még nem tapasztaltuk és nem is hallottunk ilyesmiről. Lehet, majd a gimnáziumban más lesz. Pont azért mert a gyerekek egyedül mászkálnak soknak van mobiltelefonja is, de nagyon drága okostelefonokat még nem láttam, inkább csak a régi butákat, ami arra pont elég amire kell, telefonálni. Azt, hogy a gyerekek egyedül járjanak iskolába külön kérték, még az első szülőin, szoktassuk önállóságra a gyereket felkiáltással. Természetesen sokan kísérik is a gyereket, ahogy mi is, de volt már arra példa, hogy egyedül mentek suliba a lányok, de nem volt túl sikeres, mert félútról visszafordultak, hogy itthon maradt kisebbik nyaklánca, ha ott lettem volna velük, tuti nem fordulnak vissza. Egyedül még nem jöttek haza, mert év elején úgy kértük, hogy ne engedjék el őket.

Az itt élő gyerekek roppant rendetlenek. A táskák általában szerteszét dobálva a folyosón, a kabátok nem ritkán nem a fogason vannak, és a többiek simán átsétálnak rajta, mondván nem az övé. Sokszor látok eldobált lapokat, egy-egy fél füzetet, mappát a termek előtt, vagy közelében. Nem vigyáznak a holmijaikra, csúsznak-másznak a földön, sárban. A talált tárgyak doboza meg csak telik, van benne hátizsák, papucs, ruhaneműk. Nagyobbik eltűnt kulacsa nincs benne, de kisebbik elveszett kardigánja 2 hét után magától előkerült, ahogy a tolltartója is, mind a kettő. Az én gyerekeim elég jól alkalmazkodtak, rohangálnak, kiabálnak, csúsznak-másznak a folyosón, az udvaron is, elhagynak ezt-azt.

A gyerek, az gyerek itt is, ott is. A legfőbb különbség a német és a magyar gyerek közt az, hogy a német gyerek -2 fokban felhúzza a kabátján a cipzárt, -4 fokban felveszi a sapkáját is.

Játszanak a suliban.

Játszanak a suliban.

Félév

Az iskola augusztusban kezdődött, és máris elérkeztünk a félévhez. Magyarországon valamivel több fogalmam volt arról, hogy mégis hogy áll nagyobbik, hisz volt egy ellenőrzője, amibe beírták a jegyeit, így nem mondhatnám, hogy nagy meglepetésben lett volna részem, amikor kiosztották a féléviket. Itt azonban csak a dolgozatait láttam, már ha megmutatta, és nem felejtette el. Dolgozatot, csak matekból írt, de hogy pontosan mennyit, és összesítve milyen jegyei vannak azt nem tudtam. Be is vallom nagyon őszintén, hogy nem is érdekelt annyira. Sokkal jobban izgatott a beilleszkedés  kérdése, hogy megtalálja a helyét, és jól érezze magát, valamint a nyelv, mint az, hogy mindenből kiváló eredményt érjen el. Jegyet egyébként sem nagyon kapott más tantárgyakból, mivel a nyelv miatt felmentése volt.

A matek dolgozatokkal semmi problémája nem volt, jó jegyeket hozott, nem mindig 1-est, volt 2-es is, ami még szintén jó. A matektanára szerint egyébként is magasan a legjobb az osztályban, sőt. Gyors, pontos, amit a többieknek magyaráz azt ő 10 perc alatt érti meg, míg az osztálytársainak ehhez 3-4 órára van szükség. Ha nem is beszél annyira németül, de kikövetkezteti. Egyedül a szöveges feladatok nem mennek annyira, de ott sem a számítással van gond, csak az írásbeli válasszal, de már az is megy. A tanár előre odaadta nekünk a feladatokat, Zuram vagy én lefordítottuk, és így volt lehetőség magyarul gyakorolni, de nagyobbik már nem igényli a feladatokat magyarul, mert érti. Tehát a matekkal semmi gond, a jegyektől függetlenül is tudjuk, hogy a matek a kisasszony erőssége.

Olvasni nem igazán szeret, de muszáj és ha nem is lelkesen, de megcsinálja. Azokon az órákon ahol a kreativitás, az alkotás a lényeg, ott is élen jár. Az egész osztályban csak ő kapott 1-est a fából készített robotra. Kicsit lassú, nem mindig készül el időben az órán, de ilyenkor hazahozza a feladatot és itthon befejezheti.

Ezek után nem tudtuk, hogy mi lesz a félévi értékelésében, pláne hogy a felmentés miatt nem írt dolgozatokat, nem volt mivel mérni. Ellenőrző féle dolgot nem láttam, de mivel a tanárokkal beszéltünk, nem gondoltam, hogy nagy lenne a baj.

Kisebbik esetében még annyira sem volt fogalmam arról, hogy hol tart, mint nagyobbik esetében. Az osztályfőnöke csak dicsérte, gyors, okos, pontos, bár minden gyerek ilyen volna. Ez nagyon jól hangzik, de nem tudom, hogy mit jelent a gyakorlatban. Igen, kisebbik gyerekem villámgyors, mert nincs türelme, így mindent összecsap, ami rajzolásnál színezésnél nem gond, de nem tudom, hogy áll ez a matek, írás, olvasás esetében. Az olvasással haladt, olvasott nekünk itthon többször, és mivel nem szótagolva tanulnak olvasni, így úgy hangzott az olvasás, mint amikor a Némo nyomában-ban a Senilla cetül beszél. Daaankeeee schöööön… – kicsit mintha énekelt volna. Egy matekdolgozatot láttam, amit írtak, hibátlan volt, és ő volt a leggyorsabb az osztályban. Később egy másik is előkerült, ami szintén hibátlan lett, és másodiknak készült el. Mivel egy évvel idősebb a többieknél a gyors haladás bizonyos szinten természetes, de ellensúlyként ott van a hiányos nyelvtudás, így nagyjából egy szinten áll a többiekkel, képességek terén. Az írás elég fura, mivel csak nyomtatott betűket tanulnak, itthon én tanítom neki az írott betűket, ami nem biztos, hogy jó, mert amikor később tanulják majd unatkozni fog a suliban. Ezért  nem is erőltetem annyira. Az összes betűt még nem tanítottam neki, de már így is folyékonyan olvas magyarul, és hallás után bármit lebetűz, persze ez egyenlő azzal, hogy a helyesírása elég rossz, de majd ezen is dolgozunk.

Mivel nem kapnak az elsősök fekete pontot, nincs negatív értékelés csak pozitív megerősítés, ezért azt sem lehetett tudni, hogy, ha nincs mosolygós fej a feladatok mellet, az most akkor jó, vagy sem. A leckét az iskolában írják meg, a hét elején megkapják az  összes feladatot, és mindenki beosztja magának, hogy mikor készíti el. Ezeket a lapokat sem látom mindig, sőt alig. Egyszer volt, hogy nem jól értelmezte a feladatot, és azt hitte, hogy a heti leckét egyszerre kell megcsinálni, sírt az asztal mellett, hogy jajj le van maradva. Szerencsére írt a tanárnéni dátumot a lapok tetejére, így nagy küzdelem árán de sikerült rábeszélnem, hogy ne csinálja meg egyszerre az egészet.

Elég becsületesen készíti el mindkét gyerek a leckét, maguktól. Rákérdezni rá kell arra, hogy van-e lecke, mert azt hajlamosak elfelejteni, de ha megkérdezem, akkor meg is csinálják. Nem mintha minden nap hoznának haza valamit. Hétfőn és pénteken eleve nem kaphatnak leckét, a többit az esetek nagy részében az iskolában csinálják meg, de időnként azért az egész család összedugja a fejét egy-egy német lecke felett.

A félévi értékelés osztásának a napján egyáltalán nem izgultunk. Na jó, ez nem teljesen igaz. Én izgultam kicsit. Főleg azért, hogy nehogy törés legyen a lányoknak egy nem kedvező értékelés. Mindig kisebbikért megyek először a suliba, ahogy megláttam tudtam, hogy baj nincs. Táncolva, énekelve jött felém, és közölte, hogy ő az osztályelső, és a tanárnéni kiállította a többiek elé példának, hogy nem is beszél németül, mégis okos, szorgalmas, ügyes stb. A táncolást nem hagyta abba, és boldogan újságolta nagyobbiknak is, hogy mi történt. Kicsit tartottam tőle, hogy nagyobbik ezt hogy fogadja, mert eddig ő volt a kitűnő a családban, mivel csak ő volt iskolás. Nagyobbik azonban roppant toleráns gyerek és nagyon szereti a testvérét, mert a saját értékeléséről egy szót sem szólt, csak kedvesen átölelte kisebbiket és dicsérgette hazáig. Én sem faggattam az ő félévijéről, gondoltam, hogy ráérünk vele, ha nem akar róla beszélni nem kell.

Kisebbik örömmámora tovább folytatódott, otthon is táncolt és énekelt. Itt azért már elkértem nagyobbik papírját is, aki nem túl lelkesen adta oda, pedig semmi oka nem volt a szomorúságra. Matekból 1-est kapott, rajzból is, egyedül énekből állt egy 3-as a papíron. Rögtön védekezett, hogy de hát ő nem is énekelt soha egy dalt sem. Később persze kiderült, hogy pont ez a baj, hogy félénk, és nem áll be a többiek közé énekelni, ezért 3-as, ha bátrabb lenne 1-es lenne. Amikor az apukájuk hazaért nagyon örült, kisebbik tovább táncikált, nagyobbiknak pedig felolvasta és lefordította a szöveges értékelést is. Nagyon megdicsértük mind a két gyereket, hogy egy ilyen nagy költözés után, idegen környezetben ilyen nagyszerűen megállják a helyüket. Mindkettőjüket összeölelgettük, és nagyon boldogan mentek aludni.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Ház apróbb hibákkal

Már írtam a házról ahol élünk. Jó helyen van, a környék csendes, az iskola közel van, a városközpont is, az autópálya is, az erdő is. A ház maga megfelelő méretű, elég szobánk van, elférünk, a nappali világos, a konyha megfelelő. A házat a beköltözésünk előtt újították fel, friss festés, új nyílászárók, új konyha, új fürdő, új padló. A padló, szép fiatalos, divatos mintázattal, hi hi, sima laminált padló, nem túl jó minőségű, de ennél rosszabb, ahogy lerakták. A nyár végére már szinte nem volt olyan szoba ahol ne púposodott volna fel. Ha fiaim lennének biztos, hogy kisautóztak volna a púpokon, mert a csúcsról messzire gurult volna a játék. A falaknál is hát, nem olyan pontosan sikerült lerakni, de nem annyira feltűnő, mint amennyire zavaró annak aki tudja, hova kell nézni. A falakon a festést én is meg tudtam volna csinálni ilyen minőségben, a sarkoknál nem tökéletes, és vannak olyan foltok, ahová nem jutott a festékből elég mennyiség.

Összességében a problémákkal lehet együtt élni, a kert gyönyörű szép, van vele munka, mert aki a kertet építette annyi növényt ültetett el, ami három kertre is elegendő lenne, de cserébe tavasztól őszig mindig virágzik valami. Van a kertben négy nagy levendula bokor, amit imádok. Tavaly még csak szárítottam, de idén már tervezem, hogy kezdek is vele valamit. Csinálok levendula párnácskákat, vagy valamit.

Legjobban a padló zavart bennünket, ezért Zuram szólt a tulajdonosnak, hogy jó lenne, ha megnézné valaki, hogy lehet-e kezdeni a problémával valamit. Főbérlőnk, akire rossz szavunk nem lehet, mert gyakorlatilag az egy év alatt én még csak egyszer láttam, de ha valami problémánk van azonnal intézkedik, főbérlőnk szólt is az embereknek, akik megígérték, hogy jönnek, és megnézik.

Zurammal gondolkodtunk is, hogy mely nemzet sajátja lehet ez a precíznek egyáltalán nem mondható szakmunka. A WC-ben például rosszul volt összerakva a lehúzó szerkezet, de azt a Zuram orvosolta, a kis mosdóban rosszul voltak összerakva a lefolyó csövek, de Zuram azt is orvosolta, a padló azonban már nagyobb falat. Törtük a fejünket, és arra jutottunk, hogy ez bármi lehet csak német szakmunka nem, mert a német precizitás ugye, valahol meseföldön 1000 km-rel arrébb a mesefiguráknak olyan elképzeléseik vannak tündérországról, hogy ott minden derékszögű, mindenki pontos, rendes, alapos, minden működik, és minden nem csak jól működik, hanem annál is sokkal jobban, azt a szót, hogy minőség ott találták ki.

Ember fel is hívta a Zuramat, hogy jönnének megnézni a padlót, Zuram mondta, hogy rendben délután fél négy körül jöhetnek, de ne később, mert a Zasszonynak menni kell az iskolába az utodókért, ja és Zasszony korlátozottan beszél németül ezt kéretik figyelembe venni. Jeleztem, hogy jobban örülnék, ha Zuram itthon lenne, mert Magyarországon a kedves szerelő bácsik állandóan hülyének néztek és azt nehezen viselem. Példának okáért megtörtént, hogy elment az internetünk, Zuram mondta, hogy tuti a modem rossz, kijön a szerelő, és cseréltessem ki. Jó. Szerelő jött, majd közölte, hogy a modemnek nincs semmi baja, azért nincs internet mert túl sok tv-nk van. Ekkor rávilágítottam, hogy mióta ott laktunk mindig annyi tv-nk volt, ez már így megy három éve, internet viszont 2 hete nincs. Szerelő barátom közölte, hogy ok, de a modemnek semmi baja, azért nincs internet mert túl meleg a nyár, meg túl hideg a tél. Tessék? Ismét közölnöm kellett, hogy nyár is meg tél is volt már mióta a házban élünk, úgyhogy ha tán a modemmel foglalkoznánk. Kicserélte a modemet, egy másik rosszra, de mivel épp leállt a szolgáltató rendszere, ez nem derült ki, csak amikor már elmentek. Kezdtük előröl.

Ültem a házban és vártam az embert. Valamiért azt gondoltam, hogy nem azok az emberek fognak jönni, akik lerakták a padlót, mivel az már kiderült, hogy olyat nem tudnak csinálni. Tehát csak ültem és vártam, az idő telt. Elmúlt fél négy, és az emberek sehol, vártam, vártam, de eljött az a pont, hogy muszáj volt elindulnom a suliba a lányokért. Kiléptem az ajtón, még a sarokig sem értem el, amikor is szembe jött két nagydarab ember, munkásruhában, fejbúbig tele tetoválásokkal, na gondoltam ezek lesznek a padló javító szakemberek. Igazam is lett, visszafordultam, megmutattam, hogy hol a hiba. Látták. Zuram közben hazaszáguldott, én meg el az iskolába. Zuram leegyeztette, hogy mikor jönnek megcsinálni a padlót, és hogy reggel 8-ra jöjjenek.

Eljött a nagy nap, elmúlt 8 óra, az emberek nem jöttek. Zuram elszáguldott a melóba, én meg vártam, hogy odaérjenek és megjavítsák a padlót. A lányoknak aznap pont suliszünet volt, így hárman vártuk a csodát. Egy olyan 40 perces késéssel meg is érkeztek a jó munkásemberek, bepakolták a motyót és szó nélkül nekiálltak a munkának. Nagyobbik egy darabig bámulta őket, majd a végén összefoglalta amit látott: nem gondoltam volna, hogy akik jönnek azokon ennyi tetoválás lesz. Megbeszéltük, hogy ez semmit nem jelent, mindenki annyit tetováltat amennyi jól esik. Arról, hogy ezek szélsőjobbos tetkók voltak, nem beszélgettünk, és ennek semmi köze a munkájukhoz. Délután négyre végeztek is, volt nagy por meg kosz, de szépen feltakarítottak maguk után, összeszedték a szemetet, és úgy tűnt, hogy tényleg minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy rendbe tegyék amit elsőre nem sikerült jól megcsinálni, mert kiderült, hogy mindent ők csináltak a házon. Kérdezgették is tőlem, hogy mindennel meg vagyok-e elégedve, mert ugye milyen szép, és jó minden. Annyira nem beszélek németül, hogy elmeséljem a WC történetét, és amúgy is Zuram megoldotta a problémát, így mondtam, hogy minden rendben, szeretjük a házat. Mikor elmentek még elmagyarázták, hogy hova szabad lépni meg hova nem, és ahol most még púp van, az el fog múlni mert kisimul.

Ez már pár hónapja történt és fogalmazzunk úgy, hogy a helyzet sokkal jobb lett, púpok azért vannak még, csak máshol és kisebbek. Nem annyira látványos, de megbeszéltük a Zurammal, hogy ebbe már nem kötünk bele, mert egyszerűen ez a maximum amit ki tudtak hozni a dologból.

A következő probléma a fürdőszobában adódott, a dugó fel-le emelő szerkezet (fogalmam sincs hogy hívják) nem működött. Egyik nap hiába tekertem a tekerőt a dugó meg sem mozdult. Ki lehetett szedni kézzel, és mivel ahhoz, hogy a szerkezethez jussunk ki kellett volna bontani a burkolatból a kádat, inkább nem értékeltük olyan nagy problémának a dolgot. Ki lehet az húzni kézzel, nincs azzal semmi gond. Eltelt vagy másfél hónap amikor is nagyobbik közölte velem, hogy most már jó a dugó, használhatjuk. Megmondom őszintén nem hittem, hogy magától megjavult, így ki sem próbáltam, húzgáltam tovább ki a kis kezemmel, de nagyobbik két nap után nyomatékosan közölte,  hogy ő már mondta, hogy jó. Jó, mondta. Tény. De megkérdeztem tőle, hogy ugyan mitől javult meg? Ekkor elmesélte, hogy van a dugón egy csavar és ő azzal kísérletezett, tekergette, csavargatta, hogy mikor milyen magasra emelkedik a dugó, de most már tudja, hogy működik, rájött, és visszacsavarta oda ahol volt. Használjuk nyugodtan. Rendes gyerek, miután többször is méltatlankodtam, hogy nem jó a dugó az ő jelenlétében is, egy szót nem szólt, addig amíg ő be nem fejezte a megfigyelését.

Egész télen nem volt gond a fűtéssel, dacára annak, hogy úgy emlékeztem, hogy tavaly tavasszal majd megfagytam, és ettől komolyan tartottam is, nem volt semmi ilyesmi. Kellemes meleg volt, és nem fagytam meg, de eljött március elseje, és leállt a fűtés. Kint még fagyott, de a mi radiátoraink nem akartak melegedni, éjszaka sem. Az egész házban, ha elzártuk az összes radiátort, akkor ha egyet kinyitottunk az langyosodott. A gyerekszoba mellett döntöttünk, hogy a gyerekek ne fázzanak meg. Zuram napközben dolgozott, lányok a jó meleg suliban, csak én ültem beöltözve a házban és most tényleg majd megfagytam. Egész  nap ittam a forró teát és tekergettem a radiátorokat, hátha. De nem. Eltelt jó pár nap, mire a Zuramat meg tudtam győzni arról, hogy ez nem normális így, ő győzködött, hogy de, mert Németországban ilyen a távfűtés, és ő tavaly is fázott. Mondtam, hogy az, hogy ő tavaly fázott, az nem érv, mert már akkor is lehetett valami gond. Szerinte azonban semmi gond, a távfűtési szezonnak vége. Mivel tényleg nagyon fáztam, ezért tovább győzködtem, megkérdeztem mást is, aki elmondta, hogy náluk van rendesen fűtés, és éjszakára le kell tekerni a radiátorokat, mert annyira meleg van. Ha! Tudtam én! Zuram nagy nehezen írt egy levelet a tulajnak, hogy ez normális-e így, vagy sem, aki azt válaszolta, hogy fogalma sincs, de telefonálni fog az ember, hogy mikor jön ki, ugyanaz, aki a padlót csinálta. Ajjaj. 1 hétig nem telefonált, de mi vártunk türelmesen, ha kint sütött a nap, a nagy ablakoknak köszönhetően, nem fagytam meg, csak fáztam.

Addig amíg vártunk a telefonra, addig sem tétlenkedtünk. Kísérleteztem, hogy melyik radiátor, hogy, jegyzeteket készítettem, hogy ha az egyiket elzárom, mennyire melegszik a többi, szépen szisztematikusan végigmentem az egész házon. Eredmény semmi, mert ettől ugye a fűtés nem javult meg. Kint az előtérben van a fűtésrendszer központja, benne csapok, meg mérő, meg jó meleg csövek. Próbáltam én tekergetni, meg kinyitni, meg elzárni, de annyira meg voltak szorulva, hogy nem mertem feszegetni. Zuram is tanulmányozta a rendszert, de feszegetni ő sem akarta, nehogy nagyobb baj legyen. Azután már annyira felhúzta magát,  hogy mégis kinyitotta az egyik csapot, ás láss csodát a radiátorok elkezdtek duruzsolni, majd melegedni. 10 perc múlva kellemes meleg volt az egész házban. Másnap telefonált az ember is, de addigra már jó volt minden. Tehát az, hogy a Zuram tavaly fázott egész tavasszal, na az nem volt normális, de legalább már ezt is tudjuk.

Egy év elegendő idő arra, hogy megismerjük a ház működését, nekem is kellett hozzá vagy 8 hónap, hogy rájöjjek, hogy működik rendesen a főzőlap, de sikerült.

A karácsony és a hazautunk is hómentes volt, de a lányok legnagyobb örömére januárban esett hó. Nem sok, csak annyi, hogy játszani lehessen. Az előző években amikor csak tudtunk, mindig elmentünk síelni. Nagyobbik lábára már másfél évesen kis léceket csatoltunk, és a Tatája, valamint apukája segítségével vigyorogva csúszkált a hegyen. Első pillanattól kezdve imádta a havat, a telet,  a szánkózást, a síelést meg pláne. Kisebbik esetében fogalmazzunk úgy, hogy nem volt szerelem első látásra, mert az első találkozása a sível elég hangosra sikeredett, üvöltött mint a sakál. Nem is erőltettük egészen addig, amíg ő is úgy nem gondolta, de erre nem kellett sokat várni. Kicsi koruktól kezdve síel mind a kettő.

Zuram, aki nagyon sokoldalú ember, síoktató is. Rengeteg embert tanított meg síelni, és be kell vallanom én vagyok a legreménytelenebb tanítványa. Gyáva vagyok, és elég sok síszezon telt el addig, amíg én is meghallottam a hegyek hívó szavát, ugyan csak halk suttogás volt, de azért már az is valami. Nem szégyellem bevallani, hogy bizony volt olyan, hogy a pálya közepén közöltem, hogy én bizony lecsatolom a lécem, eldobom a francba, a bérletemet meg elcserélem pogácsáért. Igen, ennek ellenére elvett feleségül. El kellett járnom egy másik oktatóhoz, hogy belássam pont ugyanazokat a dolgokat mondja mint a Zuram, és tényleg úgy kell síelni, csak valahogy nekem nem megy. A lányokat is elhordtuk Pesten sísuliba, mert apukájuk nem vállalta be, hogy megtanítja őket síelni, mivel kiderült, hogy családtagoknál nem működik a dolog. Ausztriában is, Olaszországban is olyan sítáborokat kerestünk, amik direkt gyerektáborok, és arról szólnak, hogy egész nap foglalkoznak a gyerekekkel, és tanítják őket síelni. Ez be is jött, a lányok elég ügyesek voltak. Egy dolog hiányzik belőlük, a versenyszellem, baromira nem érdekelte őket, hogy a táborok végén megrendezett versenyen milyen helyezést érnek el, sokkal inkább az, hogy minél többet csúszhassanak, még ebédelni sem álltunk meg, csak leültek a pálya mellett és megettek pár szem pogácsát, és már mentek is tovább.

A költözés és egyéb változások miatt egy szezon kimaradt, azután most még egy, hó hiányában, és mert nem úgy jött ki a lépés, és a szabadság kivétele sem a téli időszakra terveződött. Síelési lehetőség lenne itt a közelben, és át lehetne menni Ausztriába is. Egy óra autózásnyi távolságra innen található a Harz hegység, ahol lehet síelni is, de kirándulni is, van egy nemzeti park, ahol gyerekprogramokat is szerveznek, egyik látnivaló a hiúzok etetése. Már tervben van a hiúzok meglátogatása is.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Harz

http://www.nationalpark-harz.de/

De mivel a síelés kimaradt, így be kellett érnünk Wolfsburg adottságaival. Az iskolánál lévő dombocskát már nyáron is kinéztük, (amikor nagyobbik osztálya egy leterített nejlon darabon csúszkált) hogy szánkóval ez még jobb lesz majd, csak legyen hó. Lett. Az időjárás is elég hidegre fordult, nem volt vészes, nem fagytunk meg, csak éppen elő kellett venni a lányok síruháját, mert reggelenként nem ártott sígatyában elindulni az iskolába. Előszedtük a hótaposókat is, aki arra tippel, hogy mindent kinőttek a lányok, az nyert. Kisebbiknek még csak-csak megmagyaráztam, hogy attól, hogy nem tudja begombolni a sígatyán a gombot, az attól még jó, de nagyobbik esetében ez több, mint reménytelen volt. A hótaposók esetében, meg mégsem lehet kivágni a hótapi orrát, mint régen a tornacsukákét. Tehát először el kellett mennünk beszerezni a kellékeket a télhez, és hagytuk magunkat rábeszélni egy popsi csuszkára is, mert két gyereknek egy szánkó, az teljesen igazságtalan, mert mi van ha versenyt akarnak csúszni. Igen, kisebbik egész jól érvel, bár az igazság inkább az, hogy addig rágja a fülünket, míg vagy össze nem veszünk, vagy igazat nem adunk neki. Az összeveszés sem szokta kedvét szegni, nagyjából két nap pihenő után kezdi előröl az egészet.

Amikor már mindent beszereztünk, (a mindenbe beletartozik az is, hogy új kesztyűket vettem és másnap megtaláltam a régieket is, amik természetesen még jók voltak) és biztosak voltunk abban, hogy nem fognak a gyerekeink odafagyni a szánkóhoz el is indultunk a domb felé. Természetesen ezt más gyerekek is így gondolták. A német, spanyol, brazil, lengyel, ukrán és még ki tudja milyen nemzetiségű gyerek pont úgy szereti a havat, mint a magyar. Mindenfelé hóemberek nőttek ki a földből, kisebbek, nagyobbak, répaorral, vagy a nélkül. A gyerekek hógolyóztak az iskolában, iskolába menet, és hazafelé is. Az iskola udvarán a legkisebb havat is összeszedték a gyerekek, ahonnan csak lehetett és építettek belőle mini hóembereket.

Zuramat gyorsan rá lehetett venni, hogy húzza a lányokat a szánkón, de ez nem mehetett túl sokáig, mivel itt elég jól takarítják az utakat, és a járdán nem volt hó, ezen kívül még apró kavicsokkal fel is szórták. Elvileg a házunk előtt is takarítják a havat, de ide csak a hóesést követő harmadik napon jutottak el, így napi 10 percet is kellett áldoznunk a hólapátolásra. A házunk mögött viszont már a hóesés hajnalán feltakarították a havat és utána is rendszeresen. A szomszédaink egy része eltakarította a havat, másik része megvárta míg a hómunkások odaérnek. Gondolom mindenki ismeri azt a vicces téli versenyt, hogy: ki takarította már el a havat a járdáról?. Amikor kinéz az ember reggel, hajnalban, délelőtt, akármikor az ablakon, tudatosul benne, hogy esett a hó, azután sóhajt egyet, hogy nem csak esett, de a szomszéd már le is takarította, pedig még csak hajnal hat óra van. Nosza, akkor gyorsan takarítsuk le mi is, nehogymár!

A hómunkásokat itt nem kell nagyon sajnálni, mert nem hólapáttal járnak körbe, hanem van erre gép, elől kotor, söpör, ami kell, hátul meg szórja a kavicsot. A bicikliúttal egybevont járda, és a házak közötti út is olyan széles, hogy elfér a gép, így elég hatékony és gyors a művelet. Az utakat, autópályákat is elég szorgalmasan takarítják, de az is igaz, hogy nem esett fél méteres hó. A kiemelt helyeket, mint a Detmeroder Markt, naponta többször is feltakarították. A lányok érdeklődve figyelték a hóeltakarítás folyamatát és cseppet sem örültek neki, mert látták, hogy ott nem lehet normálisan húzni  a szánkót. Iskolából hazafelé jövet, egy kedves bácsi tanácsot is adott nekünk, hogy hogyan kell letopogni a havat a csizmánkról. Topogott ő is a járdán, és mi is lelkesen, nehogy azt gondolja mán, hogy mi nem játszunk vele.

IMG_20140125_145950

Odaértünk a dombhoz, ahol rajtunk kívül már elég sokan voltak, felnőttek és gyerekek is egyaránt csúszkáltak. A lányok sem vártak semmire, gyorsan elindultak szánkózni, de 5 perc után éreztem, hogy el kell magyaráznom, hogy miért nem állunk meg a pálya közepén, miért nem üldögélünk még fél órát a domb alján, valamiért nem volt egyértelmű, hogy akár nekik is mehetnek. Baleset nem történt, a nagyobb gyerekek tudták irányítani a “járművüket”, de a kisebbek nem nagyon foglalkoztak ilyesmivel.

Miután  én és a Zuram is odafagytunk a domboldalhoz, otthagytuk a lányokat, hogy csúszdázzanak nyugodtan nélkülünk tovább. Nem igazán marasztaltak minket. Még mindig szokom a helyzetet, hogy itt ottmaradhatnak felnőtt kíséret nélkül a játszótéren, mennyivel önállóbbak, mint otthon voltak. Az iskolában elsőben tanítják őket arra, hogy senkitől nem fogadhatnak el ételt, italt, idegenekkel nem állhatnak szóba, és ha bármit találnak a játszótéren, az iskolában vagy bárhol, azt adják le a tanárnak, vagy szóljanak egy felnőttnek. Ezekre már én is rég felhívtam a figyelmüket, de hatásos ha a tanár is elmondja ezeket a dolgokat, és a barátaikkal is megbeszélik.

IMG_20140125_153439 IMG_20140125_153427 IMG_20140125_153353 IMG_20140125_153336

A lányok innentől kezdve amíg csak lehetett mentek csúszkálni.