Bemutatkoznánk, ahogy mindenki más is

A gimiben a délutáni grillezés, nos, hát megjelentünk teljes létszámban, hogy lássuk milyen a környezet, milyenek a tanárok, és persze nagyon érdekelt bennünket (engem), hogy mikortól ebédelhet bent a suliban a gyerek, valamint mikor indul a napközi.

Az udvaron volt az esemény megrendezve, természetesen kolbászt sütöttek, a felsőbb évesek és némi apróért cserébe adtak is belőle. A salátákat a szülők szolgáltatták, az innivalókat a tanárok kínálták, de ők is csak aprópénzért cserébe adtak belőle. A gyerekeknek voltak kipakolva szabadtéri játékok, így a mi  két gyerekünk azonnal el is tűnt ezeket kipróbálni. Az udvar amúgy nem sokban különbözik a magyar iskolák udvaraitól, beton és por. Nem túl kedves, de legalább vannak játékok, amiket kivihetnek magukkal. Bár lehet, hogy ennek a korosztálynak bőven elég a beton, hisz azon állva is tudnak pletykálni, vihorászni, vállat vonogatni. Hiába no, kamaszodnak.

Én meg a Zuram csak álltunk és beszélgettünk, egymással. Nem igazán vegyültünk el, ahogy a többiek sem, mindenki várta a pillanatot, hogy pár szót beszélhessen a tanárokkal. Mi is, aztán telt-múlt az idő, és egyszerűen ez a pillanat nem jött el. Kívülről nézve egyébként beillettünk volna egy klasszikus, amolyan csetlős-botlós vígjátékba. Először is megkértük nagyobbikat, hogy maradjon már velünk pár pillanatra, és akkor együtt odamegyünk a tanárnénihez, meg a tanárbácsihoz. Nagyobbik, aki amúgy elég kitartó és lassú az ilyen feladatokhoz, fél perc múlva már nem volt sehol, mert meglátta a barátnőjét és elrohant. Sebaj, megoldjuk mi ezt egyedül is, de ahányszor elindultunk a tanárok felé, annyiszor lépett be valaki elénk, mi meg tehettünk úgy, mintha nem is oda indultunk volna. Toporgásból diplomát szerezhettünk volna. A harmadik ilyennél azért már nagyon röhögtünk, elsősorban magunkon. 25-en vannak az osztályban, ez így baromi hosszú lesz. A Zuram neki is állt nyavalyogni, hogy ő oda sem akar menni, és majd lesz szülői, és egyáltalán állandóan odamegy valaki, és az meg hogy néz már ki, hogy mi félbeszakítjuk. Addig, addig bénáztunk, míg elérkezett a pillanat, hogy akár haza is mehetnénk. A lányok már kijátszották magukat, ettek, ittak, unták, önként megálltak mellettünk, hogy mikor megyünk már.

A Zuram mondta, hogy most, én meg hogy, nem. Márpedig úgy nem megyünk el, hogy nem köszönünk el a tanároktól, mert egyrészt az illetlenség, másrészt, nehogy azt gondolja bárki is, hogy a tanárok full sötétek, és nem látták, hogy ott vagyunk. Az én gyerekemet márpedig senki nem fogja elkönyvelni a bunkó szülők gyerekének, ezért határozottan el is indultam a tanárbácsi felé, mert ő épp szabad volt. Mindössze hat lépésről volt szó, de igen most is odalépett előttem egy apuka. Ki tudja, lehet ő is már erre a pillanatra várt 1 órája, akárcsak mi. De most nem kezdtem el tartani a távolságot, hanem odaléptem mögéjük, hogy érezzék, sor van, és a következő én vagyok, vagyis a család. A terv sikerült, 5 perc múlva már be is tudtunk mutatkozni a tanárbácsinak. A tanárnéni meg nagyon szemfüles volt, és azonnal odalépett ő is, így még jobban alakultak a dolgok, mint elterveztem.

Bemutatkoztunk, elmondtuk honnan jöttünk. A tanárok nagyon érdeklődőek voltak, mert azonnal kifaggatták nagyobbikat, hogy fog-e zenét tanulni, hogy érzi magát, várja-e a hétfőt, majd kisebbiket is, hogy hanyadikos, ő is ebbe a gimibe szeretne-e járni, szeretne-e zenét tanulni? Teljesen meglepődtem, de mindkét gyerekem kerek egész mondatokban válaszolt, és kisebbik is csak egy picit volt megilletődve, de azért elmondta, hogy a zenében nem biztos, mert ő jelenleg gitározik, és tudja, hogy itt csak rézfúvósok vannak. A tanárbácsi megnyugtatta, hogy nyugodtan lehet két hangszeren is játszani, annál jobb lesz. Azután mi is megkérdeztük, hogy hogy is van ez a napközi meg ebéd, de nem tudtak ebben segíteni. Majd hétfőn kapnak a gyerekek tájékoztatást az ezekért felelős tanártól, de ha nem tudjuk megoldani a hétfő délutánt, akkor segítenek, biztos, hogy lesz aki vigyázzon a gyerekre, csak az ebéd nem biztos. Majd telefonálnak, hogy mi a helyzet, tanítás után. Mondtuk, hogy semmi gond, meg tudjuk oldani, mivel apuka ott dolgozik a közelben, a gyereknél van mobiltelefon, felhívja apukáját, és majd együtt ebédelnek, aztán gyerek hazabuszozik, csak szerettük volna tudni, hogy mire számítsunk.

Elköszöntünk, és már csak egy feladat volt hátra, vissza kellett szereznem a salátástálamat és a hozzá tartozó kanalaimat. A tál és egy kanál meglett, a másik kanalamat pedig láttam, hogy hol van, benne egy másik salátában. Kisebbik mondta, hogy cseppet se aggódjak, ő visszaszerzi, nem mintha aggódtam volna, gondoltam, hogy ha elkérjük akkor visszaadják. Szokatlan volt kisebbiktől ez a kezdeményezés, de legyen, akkor kérje el ő. Így is lett, odament és elkérte és el is hozta. Milyen jó hatással van ez a környezet a gyerekemre!

Mind izgatottan vártuk a hétfőt. Nagyobbik azért mert első igazi nap a gimiben, én azért, mert aggódtam, hogy sikerül-e a buszozás-ebéd projekt, a Zuram azért mert, izgult, hogy jól fogja-e érezni magát a gyerek, kisebbik meg azért, na jó ő egyáltalán nem várta, egyáltalán nem izgult.

Évnyitó

Végre elérkezett a napja, hogy nagyobbik megkezdje a várva várt gimnázium első osztályát, amit azért ötödiknek hívnak. Volt egy előzetes szülői értekezlet, ahol a Zuram megjelent és nagyon lelkes volt, mert a tanárok szimpatikusak voltak, és a suli is.

Több információval is gazdagabbak lettünk. Két tanár vezeti az osztályt. Habár ez a zenei osztály, nem akart olyan sok gyerek zenét tanulni, ami elég lett volna egy osztályhoz, így feltöltötték a létszámot olyan gyerekekkel, akiket szerintük rá tudnak beszélni a későbbiekben a zene tanulására. Három hangszer közül lehet majd választani: szaxofon, harsona, trombita. Az ötödikesek és a hatodikosok teljesen különálló épületben vannak, ami nem olyan rég lett kész, tehát minden új, és modern. Minden teremben van okostábla is. Itt is vannak mindenkinél okosabb anyukák, akiknek mindenről van véleményük és ezt el is mondják, ha nem kérdezi senki akkor is, ha nem nekik lett feltéve a kérdés, akkor is. Nemzetiség tekintetében az osztály vegyes, ahogy eddig is, és ahogy ez meg lett ígérve, nagyobbik barátnőjét is ebbe az osztályba vették fel.

A gyerekek majd első nap kapnak egy részletes tájékoztatót, valamint tanszer listát, mert amit kaptak az nem teljes, lehet még vásárolni, a bérelt tankönyveket is meg fogják kapni. Hurrá, pedig azt hittem minden megvan, nincs. Adtak egy kisebb füzetet, amiben a házirend szerepel. Szóban is mondtak erről egy-két dolgot, például azt, hogy a gyerekek nem kapcsolhatják be a mobiljukat, csak iskola után. Tájékoztatták a megjelent felnőtteket arról, hogy kik lesznek a tanárok, milyen tantárgyak lesznek, az osztályfőnököket hol lehet elérni. Arról is ejtettek némi infót, hogy az évnyitón mi lesz a program. Lesz valami 15 perces műsor, majd a gyerekek elmennek a termükbe ismerkedni, és délre már lehet is értük menni, de minden gyereket a teremnél kell felvenni,nem engedik ki őket még az iskola elé sem.

A Zuram nagyon elégedetten ért haza a szülőiről és optimizmusát rá is ragasztotta az érintett gyermekre, aki már alig várta, hogy végre elkezdődjön az iskola.

El is érkezett az első nap. Szép napos péntek. 9-re kellett beérni az iskola aulájába. Azért azt már előre tudtuk, hogy nagyobbik egyedül fog iskolába járni, méghozzá busszal. Ehhez kapott is bérletet a várostól, ami nagyon kedves dolog, mert a tömegközlekedés nem olcsó. Igen ám, de a bérlet önmagában nem elég, attól még a gyerek nem fogja tudni melyik busszal, hova, mikor, hol, merre, meddig stb. Tehát a feladat adott, meg kell tanítani a gyereket egyedül közlekedni. Megmondom azért ettől picit tartottam, hisz nagyobbik hajlamos a saját világában eltűnni, fel is merült bennem a kérdés, hogy biztos jó ötlet-e ez, de más választás híján marad a: tanuljunk buszozni program. Jó, hát az ember magából indul ki, néhányszor én is szálltam le későbbi megállóban, mint kellett volna, de soha nem azért mert ábrándoztam volna, dehogy, én csak úgy egyszerűen nem figyeltem és kész, de mint már említettem olykor csak magamnak vagyok hülye, amiben az a jó, hogy ez senkit nem zavar rajtam kívül.

Nagyon jó alkalom volt a tömegközlekedés rejtelmeinek tanítására az évnyitó napja. Én is örültem, hogy elkísérhetem, és még én sem buszoztam mióta kiköltöztünk, épp itt volt az ideje, hogy igénybe vegyem eme szolgáltatást.

Nagyobbik nagyon izgatott volt, a buszozás miatt is, de inkább az új suli miatt járt a talaj felett egy méterrel. Elindultunk a busz felé, és igen, fogtam a kezét, mert ugyan már nagy gimis, de azért még hagyja. Közben végig magyaráztam, hogy milyen jó lesz, és legyen kedves figyelni az útvonalra, mert én csak pár napig tudom kísérgetni, utána egyedül kell megoldania a dolgot. Figyelt ő nagyon, de rettenetesen izgult a suli miatt. Felszálltunk a buszra, első ajtónál kell felszállni, mutatni kell a bérletet, ő mutatta a bérletét, én 2,30 EUR-ért kaptam egy jegyet. Igyekeztem mondani végig, hogy látod, erre jön a busz, erre szoktunk jönni kocsival, majd aztán, hogy na erre nem szoktunk jönni, de nem kell megijedni, mert mindjárt visszakanyarodik arra az útra amelyiken viszont igen. Így is lett. Hamarosan jött a mi megállónk, ahol le kellett szállnunk, mondtam hogy jelezzen, azután leszálltunk és elindultunk a suli felé. Közben kértem, hogy memorizálja a megálló nevét, hogy amikor bemondják, akkor észbe tudjon kapni, ha véletlen nem látna ki az ablakon, vagy mittomén. A gyalogos útvonalat is magyaráztam, de dacára annak, hogy az iskola a belvárosban van és már ezerszer jártunk arra, nagyobbiknak csak néhány részlet rémlett. Én lelkesen magyaráztam tovább, ő meg  figyelt, már amennyire tudott, mert még mindig az iskola érdekelte jobban.

A buszmegállótól igazán nem kell sokat sétálni az iskoláig, gyorsan oda is értünk, és mivel fogalmunk sem volt róla, hogy merre van az aula, mentünk a többiek után. Ez nem volt rossz gondolat, mert azonnal megtaláltuk az aulát. Kicsit várni kellett mielőtt beléphettünk volna, de pont ott volt nagyobbik másik barátnője, aki elújságolta, hogy egy osztályba fognak járni, így a három grácia nem lett elválasztva egymástól.

Beültünk az aulába, ahol is elkezdődött a műsor. Egy kis zenéléssel indult a dolog, a zenei osztály tartott egy kis hangszeres bemutatót. Nagyobbiknak leesett az álla, hogy akkor majd neki is így fel kell lépni színpadon, ha megtanult játszani a választott hangszeren? Megnyugtattam, hogy igen, de ezen ne izguljon, az még kicsit odébb van. Ezután bemutatkozott az angol színjátszó kör, egy igazán vicces kis darabot adtak elő, melynek a lényege kb. annyi volt, hogy milyen nagyszerű dolog ebbe a gimnáziumba járni, azok a gyerekek akik ide járnak, mind sztárok. Majd az igazgatónő, akinek szintén ez az első éve köszöntötte az ötödikeseket, beszélt az iskoláról, szóval nagyjából a szokásos évnyitós hangulat, leszámítva a fekete-fehér ünneplős, vigyázbanállós feszengést. Minden osztálynak van két képviselője a felsőbb osztályosok közül, ha a gyerekeknek valami problémájuk van, de nem szeretnék tanárral megbeszélni, akkor nyugodtan fordulhatnak ezekhez a gyerekekhez.

Igen, már rég túlléptük az ígért negyed órás műsort, de ezt senki sem bánta. Miután lementek a kötelező körök következett a lényeg. Elkezdték a gyerekeket felhívni egyesével a színpadra. Először az 5. a-sokat. Fent várta őket az a két tanár aki vezeti az osztályt, és az osztály két diákképviselője. Az igazgatónő mindenkivel kezet fogott, majd a gyerekek kezébe nyomtak egy-egy füzetet, valamint egy-egy szál napraforgót. Nagyobbik és a barátnői már tűkön ültek, mondtam nekik, hogy nyugi van, ők c-sek lesznek, az később jön. Miután az összes a-s felért a színpadra, csináltak róluk gyorsan egy osztályfényképet, és már el is indultak a termükbe.

Végre jöttek a c-sek, abc sorrendben, nagyobbik és barátnői, mind olyan névvel rendelkeznek ami az abc vége felé van, de sebaj, kivárták a sorukat. Színpadra fel, vigyorgás ezerrel, osztályfénykép készül, majd irány a terem. Én meg rohantam utánuk, mert fogalmam sem volt merre van a termük, ahol ugye majd fel kell szednem elsőszülött gyermekem. Az osztály követte a tanárt, én kissé lemaradva követtem az osztályt, nem direkt maradtam le, csak iszonyat gyorsak voltak. A folyosón kint álltak a felsőbb évfolyamosok és tapsolva, kiabálva köszöntötték a “kicsiket”. Aztán engem is. Amikor láttam melyik terembe mennek be, megfordultam és kimentem a suliból, pont volt még annyi időm, hogy vegyek magamnak egy cipőt, meg egy táskát, mielőtt délre visszamennék.

Nagyon pontos voltam, visszaértem a teremhez, és nagyobbik pont akkor jött kifelé a teremből, széles vigyorral az arcán, napraforgóval a kezében. Szokás szerint nagyon bőven mesélt az eltelt óráról, annyit mondott, hogy jó volt, igaz ezt többször is, és volt, hogy kiegészítette annyival, hogy nagyon. Tudom ám, hogy még neki is fel kellett dolgozni az eseményeket.

Elindultunk a Zuram felé, mivel ő egy, a gimnáziumhoz közeli irodaházban dolgozik, és megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk, majd ő hazamegy kocsival, én meg a kisasszonnyal hazabuszozom. Visszafelé is magyaráztam a kis gimnazistának lelkesen, hogy mi merre, merre mehet, merre nem, hol a busz stb. Látszott a gyereken, hogy lövése sincs semmiről. Anyja lánya, pont olyan jól tájékozódik, mint én. Reménytelen. Ehhez jött még az is, hogy az apja, aki egyébként nagyon jól tud tanítani egy bizonyos korosztályt, egy másikat meg nem, rögtön kikérdezte, hogy dél meg észak, meg melyik utcának hol van vége, fő csomópontok meg ilyesmi. A gyerek az átélt izgalmak és a sikeres magyarázás hatására elsírta magát, nem baj, ilyenkor jövök én, és  két mondattal elintéztem a dolgot, miszerint a gyerek nyugodjon meg, majd én elkísérem, és megtanulja, menjünk ebédelni. Hármasban együtt ebédeltünk, ahol is rávilágítottam a következő fontos dolgokra, amiről fogalmunk sem volt, illetve csak halvány, az is lila, dunszt nélkül.

Mikortól fog a gyerek ebédet kapni, azt hol kell befizetni, van-e délután is suli, és ha igen, meddig, van-e valamilyen AG? Reméltük, hogy abból a tájékoztató füzetből amit a gyerek kapott választ kapunk, de nem. Benne volt az osztály teljes névsora, lakcím, telefonszám, a házirend újra, a tanárok neve, elérhetősége, térkép, mely segít az iskolában eligazodni, de semmi az érintett kérdésekről.

Sebaj délután ismerkedős grillezés az iskola udvarán, 5-re jöhetünk vissza, és akkor majd elkapjuk valamelyik tanárt és megkérdezzük. Akkor majd mindent meg fogunk tudni. Nem.

A buszozás hazafelé már úgy ment, mintha mindig is ezt csináltuk volna. Nagyobbik ment előre, ő mondta hol kell leszállni, és a nyelve is megeredt egy kicsit. Egy picit mesélt arról, hogy ki mellett ül, és hol, és az miért jó. Melyik tanár szimpatikus neki, mindkettő. Mennyire jól érezte magát, és mennyire elégedett, hogy ezt a gimnáziumot választotta. Reméljük ez így is marad, mert ha  minden jól megy, pár évig még ide fog járni.

Hazaértünk, megvártuk kisebbiket és már indultunk is vissza a grillezésre.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.