Nem búcsú

Szegedről indultunk, elköszöntünk a szüleinktől. Nem volt vidám, de nem a világ végére mentünk, és a technika csodájának köszönhetően naponta láthatjuk egymást, még ha csak egy monitoron keresztül, akkor sem kell állandóan egy levélre várni.

Nem búcsúzkodtunk, úgyis hazajövünk még látogatóba, és hozzánk is lehet jönni.

Megálltunk még Pesten, megígértük a lányoknak, hogy elköszönhetnek a háztól. Nekünk meg még be kellett pakolni az autóba azokat a holmikat, amiket a végére hagytunk.

A lányok le-fel rohangáltak a házban és minden szobától elköszöntek, az udvarban is elköszöntek a fáktól bokroktól, Dzsekktől, a macskától, és Pedu a tengerimalac sírjánál Pedutól is. Hógolyó a törpehörcsög költözött velünk.

Nehogy bárki azt higgye, hogy cserben hagytunk egy macskát. Dzsekk  egy kóbor cicus, akit kisebbik szelídített meg, és szoktatott a házhoz. Amolyan teljesen önálló macskát kell elképzelni, a mi házunk udvarában született a testvéreivel együtt, de azok szétszéledtek, Dzsekk pedig visszatért. Könnyű volt beazonosítani, mert az egyik szeme hiányzik. Már pici cica korában is hiányzott. Dzsekk odajárt hozzánk enni, szerette, ha simogattuk, amikor grilleztünk várta a leeső falatokat, de egész télen nem láttuk. Fogalmam sincs, hol telelt át, de mindig tavasszal jelent meg újra. Persze Dzsekk nem járt egyedül, amint kiraktuk neki az ételt, jött evett pár falatot, majd hívta a többieket a maradékra, így nagyjából 5 macskát etettünk, de csak Dzsekk hagyta, hogy megsimogassuk. Dzsekket rábíztuk a szomszédokra, de ez nem nagy dolog, mivel nagyjából 4-5 házba volt bejáratos, ahogy kifigyeltem. A szomszéd kutyával hatalmas haverok voltak.

Pedu akkor jött a házhoz, mikor kisebbik 3 éves lett, cserébe nekem adta a cumiját. Eredetileg egy tengerimalacban gondolkodtunk, de amikor ott voltunk az állatkereskedésben, és kiválasztottuk a jószágot, akkor a Zuram rámnézett, és azt mondta, hogy legyen kettő, mert gondoljam el, hogy én hogy unatkoznék egész nap egyedül egy ketrecben. Így lett Pedu és Csini. Két kislány malackát választottak a lányok, aztán egyik nap arra lettem figyelmes, hogy valami gyanúsat művel a két kislány. Mutattam a Zuramnak, hogy nézze már meg, mert ez így nem lesz jó. Odajött, megnézte, és közölte, hogy játszanak. Ja, persze papás-mamást.

Mondtam, hogy vigye vissza a kereskedésbe és cserélje ki valamelyiket, mielőtt lesz belőlük vagy nyolc. Visszavitte és Csinikét kicserélte egy másik Csinire egy tényleg lányra. A szaporulatot megúsztuk. Azért utólag belegondolva, simán megvezetett a Zuram ezzel az unatkozós dumával, mert természetesen én takarítottam, etettem, fürdettem őket, vágtam a körmüket… A lányok meg nagyon szerették őket. Csinike már hamarabb elpusztult, amikor nővéreméknél nyaraltak a  malacok. Pedu, pedig egy évvel később halálozott el. Csináltunk rendes temetést, szakadó esőben ásta Zuram a sírt, vettünk virágot, és eltemettük .

Volt pár kaland a malacokkal, vettem nekik pórázt, hogy majd sétáltatjuk őket. Igen, tényleg lehet kapni, tengerimalacnak való pórázt. Szépen ráadtam a malacokra. Egyik póráz egyik lány kezébe, másik póráz másik lány kezébe. Malacok meg csak simán megvadultak. Az egyik le-föl rohangált a kertben, nyomában egy hangosan kacagó kislánnyal, a másik meg valahogy kibújt a pórázból és irány a bokor. Csodaszép mozdulattal vetődtem a bokor aljába, két kézzel előre, hasmánt landoltam, de épp elértem a vágtázó malacot, és elkaptam, de a gyerekem annyira röhögött rajtam, hogy eleresztette a másik póráz végét, így malaccal a kezemben felpattantam és futás a másik malac után. Szerencsére rá tudtam lépni  a póráz végére, így azt is elkaptam. Mindkét lányom fetrengett a röhögéstől és hálás vagyok, hogy a Zuram ebből nem látott semmit.

Megannyi emlék köt minket Pesthez, a pesti házhoz. Nagyobbik fogalmazta meg mindannyiunk érzéseit, amikor azt mondta:”nagyon izgatott vagyok a költözés miatt, és nagyon szomorú is vagyok a költözés miatt, de nem tudom eldönteni, hogy melyik érzés erősebb bennem”. Azért nem szomorkodtunk, a szegedi nem búcsúzkodás után az izgalom erősödött fel.

Gyorsan Wolfsburgba értünk, a lányok végigcsipogták az utat, már nagyon várták, hogy megnézhessék az új szobájukat, hogy mi  minden változott. Megvannak-e még a nyuszik. Jöttek-e gyerekek a játszótérre, milyen lesz az iskola, mit fognak csinálni a szünetben, hova megyünk kirándulni… Mostanra az összes félelmük elmúlt.

Zuram is megkönnyebbült, hogy nem kell nagyjából kéthetente ingázni Magyarország és Németország között. Volt remény arra is, hogy itt is fogok tudni rendes levest főzni, az első próbálkozás ellenére.

Hazaértünk, és már el is érkezett a pillanat, hogy látogatóba megyünk pár nap múlva Pestre, és Szegedre is. Nagyon gyorsan elszaladt az idő.

Rövid volt a nyár Wolfsburgban.

 

Költözés

Egy szóban össze lehetne foglalni az eseményeket: sikerült!

Persze ennél,  hosszabb a történet. Szerveztünk, aggódtunk, izgultunk, elfáradtunk, annál sokkal jobban elfáradtunk.

Az évek alatt felhalmozódott sok felesleges holmitól megszabadultunk, amit tudtunk azt eladtuk, ami szemét volt, azt kidobtuk. Kicsit bánkódtunk a csodás nagy hűtőnk, a hatalmas szekrényünk után, de egyik sem fért be új otthonunkba. Szekrény problémával a mai napig küzdünk, de azért egyszer majd megoldódik ez is. Hűtő be van építve a konyhabútorba, ami nagyon jó, de fele akkora, mint a régi volt, így nagyon okosan kell vásárolni. Egy előnye azért van, nem halmozok fel semmit. A szemét elszállításához kértünk egy konténert, azt hittük nem telik meg, de  aztán csak sikerült telepakolni.

A Zuram egyik legrégebbi és egyben legjobb barátja Viktor szerzett nekünk egy teherautót, és vállalta, hogy mint sofőr jön is velünk, segít a költözködésben. Sógoromnak, Krisztiánnak van egy kisteherautója, ő is azonnal felajánlotta,  hogy jön segít. Nélkülük nem ment volna. Nővérem Heni, akit én Hencsillának hívok, szintén jött, hogy segít pakolni.

A nővéremet Henriettának hívják, gyerekkoromban mérges voltam édesanyámra, hogy hogy lehet az, hogy a nővéremnek egy ilyen szép dallamos, hosszú nevet választott, hogy Henrietta, amíg én Edit lettem. Felháborító, ráadásul az Edit utoljára valamikor a hatvanas években volt népszerű. Nem értettem. Szegény anyu, hiába magyarázta, hogy de A kőszívű ember fiai, és mennyire szerette, és amiatt lettem Edit, na meg azért mert neki az Adrienn tetszett, de a szomszéd kislány hamarabb született nálam pár hónappal, és Adrienn lett, anyukája olyan büszke volt magára, hogy milyen csodaszép nevet választott a kislányának, hogy édesanyám nem szerette volna, ha bárki azt gondolja, hogy utánozza a szomszédasszonyt. Mostanra már megszoktam a nevem, és remélem, hogy engem az én lányaim nem kérnek számon a nevük miatt, mert még egy fél könyvet sem tudok felmutatni,  hogy igazoljam magam.

A költözés előtti napon felsorakozott a két tehergépjármű, nem nagy autókat kell elképzelni, mindkét kocsi B kategóriás jogsival vezethető. Előtte már találgattuk, hogy befér-e minden cucc, vagy nem, vagy mi lesz. Persze én voltam az aggodalmas, hogy jujj nem fér be, jujj mi lesz, míg a Zuram, nyugi befér, nem lesz semmi gond, ami nem fér be, az marad.

A lányok már nagyszülőknél voltak, véget ért a tanév, a költözés idejére nekik a nyaralást választottuk programnak. Nem is tiltakoztak. Egyszer az évzáró ünnepségre a Zuram szülei felhozták a lányokat. Mindenképp szerettük volna, ha nagyobbik részt vesz az eseményen. Egyrészt ezért dolgozott egész évben, másrészt szeretett volna elbúcsúzni a tanárnéniktől. Nagyobbik nagyon szeretett iskolába járni, nagyon szerette a tanítónénijeit, kötődött hozzájuk. Amikor a tanárnénije kihívta, hogy átvehesse a bizonyítványát, az nagyon meghatóra sikeredett. A tanárnéni egyesével kihívott mindenkit, mindenkiről mondott pár mondatot, a gyerek egész éves munkáját jellemezte pár mondatban, kiemelve az erősségeket, de amikor nagyobbik gyermekem kiment, csak átölelte a tanárnénit és csak szorította, nem akarta elengedni. Persze sírt is. Nem csak ő. A másik tanérnénije épp helyettesített egy másik osztályban, de tőle is elbúcsúzott az ünnepség után, és pityergett tovább. Sikerült az egész éves terv, nagyobbik idén is kitűnő lett, matekból és rajzból, technikából dicséretet kapott.

Jöttek Vikiék is segíteni, elkezdtünk bepakolni. Párhuzamosan egyszerre mindkét autóba. Az autók csak úgy nyelték a cuccot. Minden befért, még az is, amit nem biztos, hogy magunkkal szerettünk volna vinni, de valamirecsakjóleszúgyisbefér alapon bepakoltuk. Nagy megkönnyebülés volt, hogy a biciklik is befértek. A szétszedett gyerekbútorok, az ágyunk, mosógép, szárítógép, az összes doboz, a ruhás zsákok, a játékok, még a vállfás szatyor is. Kisebbik kedvenc szekrénye a csillámos pónis matricával természetesen már a helyén volt Wolfsburgban. Nagyon elégedettek voltunk. A megpakolt teherautók egy zárt helyen töltötték az éjszakát.

Mivel a Sharan nálam volt, a Zuram a 156-al jött haza, így kicsit sakkozni kellett, hogy végül minden autó a helyén legyen. Sharannal és 156-al elvittük Szegedre a lányokat a nagyszülőkhöz, az 56-ossal mentünk vissza Pestre. Majd két teherautóval és az 56-ossal mentünk ki Wolfsburgba, azután az 56 kinnmaradt Wolfsburgban, a teherautókkal visszajövetel Pestre. Majd Krisztián és Hencsilla elviszik a Zuramat Szegedre, aki visszajön a Sharannal, majd együtt lemegyünk a Sharannal Szegedre, és utána a lányokkal együtt Sharannal vissza Wolfsburgba. Egy darabig azért ezen gondolkodni kellett, még repülős verzió is volt.

Másnap időben indulás! Tudtuk hogy 100 km/h lesz a max. sebességünk. Hosszú lesz. Hosszú is volt. Minden adott volt egy normális úthoz, szép idő, vidám társaság. Hencsilla és Krisztián egy autóban, Viktor egyedül, és én meg a Zuram teljes kényelemben az 56-osban. Minden kocsiban volt egy walkie talkie, hogy tudjunk egymással beszélgetni, ha baj van tudjunk szólni egymásnak, ha véletlen valaki elkeveredik, ha valakinek szünet igénye van, vagy tankolni kell.

Az út elég eseménytelen volt, és hosszú. Viktornak meg különösen. Egyedül, még szólni sem tudott senkihez, de egy hős, mert egyáltalán nem panaszkodott, nem szólt egy rossz szót sem, és még mosolygott is. Időnként szólt a walkie talkieba, hogy azt mondta a GPS, hogy menj 320 km-t egyenesen, és hogy ezt most komoly-e, erre Hencsilla is rákérdezett. Komoly volt. Senki nem keveredett el, még Prágában sem, minden nagyon összehangoltan működött.

Amikor megérkeztünk, és kiszálltunk a kocsikból, mindenki meglepődött, hogy milyen hideg van. Én és a Zuram nem, mert mi tudtuk, de a többieknek nem esett jól. Június vége, otthon már rövidnadrág póló, itt még azért valami könnyű kabátot simán elviselt magán az ember.

Elkezdtük behordani a cuccot. Volt benne koncepció, de azért mindenfelé dobozok és bútorok voltak. Mindent a helyére pakoltak be, vagy legalábbis oda, ahol majd a helye lesz.

Kép

Engem beküldtek a konyhába, a Zuram már előre betárazott a hűtőbe némi élelmet, így nekiálltam a vacsorára szánt húst megsütni. Közben pakolásztam, és mérlegeltem, hogy befér-e , majd minden a konyhába.

A bepakolással végeztünk, megvacsoráztunk, és mindenki ment aludni.

Másnap délelőtt Viktor és Krisztián nem elég, hogy bepakolták a bútorokat, de össze is rakták. Még az én általam tönkretett íróasztalt is megjavították, és még be is rendezték a gyerekszobát. Ez nekem hihetetlen nagy megkönnyebbülés volt, mert szerettem volna, ha a lányok egy kész szobába érkeznek meg. Ahol legalább nagyjából helyén vannak a dolgaik. Hencsilla és én kipakoltuk a konyhai dobozokat, és mindent a helyére tettünk, majd Zuram én és Hencsilla elmentünk a Realba vásárolni. A visszaútra enni és innivalót.

A gyerekszoba egyre jobban nézett ki, és dacára a sok doboznak, és zsáknak, hiányos bútorzatnak, egyre inkább kezdett ez az egész egy otthonra emlékeztetni.

Egy problémám volt azért. A mosógépem és a szárítógépem. A mosókonyha ajtaja nagyon keskeny, egyik barátnőm sem fért be. A mosógépet a fiúk szétszedték, bevitték, majd bent újra összerakták. Ez volt a terv a szárítóval is, de az nem hagyta magát, nem lehetett megoldani. A szárítógépet vissza kellett hát vinni Magyarországra. Legalább világot látott. Itt is megoldható a ruhák szárítása egyszerű teregetéssel, otthon is csak télen használtam a szárítót, vagy ha valami miatt nem tudtam az udvaron kiteregetni. Itt is ki tudok az udvarra teregetni, csakhogy már augusztus közepétől jellemzően 3 nap alatt száradnak meg a ruhák. A levegőnek kicsit magasabb a páratartalma. Így is sokszor kiteregetek, majd becipelem a szárítót ruhákkal együtt, azután megint kicipelem, mikor elállt az eső. Nem rossz program, csak unalmas.

A lányok szobáját sikerült annyira előkészíteni, hogy még az ágyneműjüket is felhúztam, bekészítettem a plüssállatkáikat, odaraktam a mesekönyveket. Játékok egy része a helyén volt. Nagyon reméltem, hogy örülni fognak neki.

Este, ha már ideáig eljöttünk, átmentünk Hannoverbe, ahol vacsoráztunk egy jót. Másnap már indulhattunk is vissza. Visszafelé már én és a Zuram beszálltunk Viktor mellé, hogy szórakoztassuk. Szegény! A visszafelé út már nem volt annyira eseménytelen, volt pár baleset, pár dugó, de nagy gond nem volt.

Azért fáradtak voltunk, Krisztián és Hencsilla rájöttek, hogy Németországban azért van olyan hideg, mert a sok ventilátorral (szélkerék) hűtik az országot. Mi hárman azzal szórakoztunk, hogy ha tetű többesszáma tetvek, akkor a tatu többesszáma tatvak, illetve daru – darvak, kapu – kapvak stb. Bónuszként a Zuram nem volt jól, tudtam, hogy beteg lesz. Ő is tudta, de azért tartotta magát. Nekem pont erre a napra esett a szülinapom. Nem volt nagy ünneplés, már gyerekként is sejtettem, hogy a születésnap valójában ugyanolyan nap, mint a többi és tényleg. Volt egy-két rosszul sikerült születésnapom, például a 30. vagy a 32. is rémes volt, azokhoz képest ez a szülinap jó volt, sikerrel zártuk a költözést.

Visszaértünk Pestre, aludtunk egyet, majd másnap a Zuram lement Szegedre Hencsillával és Krisztiánnal, hogy felhozza a Sharant. Teljesítette a küldetést, hazaért, lefeküdt és belázasodott. Tényleg beteg lett. Orvoshoz még véletlenül sem akart menni, de legalább aludt. Még voltak dolgok, amit el kellett intézni Pesten, némi papírmunkát. Amikor ezzel végeztünk már mehettünk is a lányokért, hogy elköszönjünk a szüleinktől és indulás most már végleg. Wolfsburgba.

Kép

 

 

Pesten

Végre együtt volt egy kicsit a család. A Zuram végre tudott egy kis időt eltölteni velünk és a barátokkal, és most ő válaszolhatott a kérdésekre. Mondjuk valamiért őt nem kérdezgették.

Az utóbbi pár hétben nagyon népszerű lettem. Először csak a legszűkebb körben, barátoknak árultuk el, hogy úgy néz ki költözünk. Szépen lassan beadagoltuk a családnak is. Azután szóltunk az iskolában, óvodában is. Ezek után persze szépen lassan elterjedt az információ. Volt akinek én mondtam el, és volt akinek más.

Sokan kérdezgettek, hogy hová megyünk. Mit fogunk csinálni, Zuram mit dolgozik, én mit fogok csinálni? Mi lesz a gyerekekkel, a házzal? Aztán miután Zuram elköltözött, a kérdések köre bővült, hogy tetszik neki a munka, hogy érzi magát, én és a lányok mikor költözünk utána? És miután én is voltam kint, jöttek az újabb kérdések: hogy tetszik Németország, jó lesz ott nekünk, jó lesz ott a lányoknak, kerestünk már iskolát?

Olyanok is megszólítottak akiket maximum látásból ismertem. Ugyanazok a kérdések, sok sok embertől. Mindenkinek nagyon szívesen válaszoltam, mindenkivel szívesen elbeszélgettem, nem esett nehezemre, de nem mindig tudtam a helyes választ.

Vannak az ember életében ilyen fordulópontok, amikor lehet olyan kérdéseket feltenni, hogy nem tud értelmesen válaszolni, vagy válaszol értelmesen, de a válasz inkább megfelel a kérdezőnek, mint a valódi érzelmeimnek.

Ilyen kérdések például: na és, hogy tetszik az iskola? na, és hogy tetszik a fősuli? na, és milyen nem otthon lakni? na, és milyen feleségnek lenni? na, és milyen anyának lenni? na, és milyen érzés, hogy ekkorák a gyerekeid? na, és hogy tetszik Németország?

Mit lehet ezekre válaszolni? A kérdező nem azt szeretné hallani, hogy az iskola unalmas, a fősuliban az a legjobb, ha buli van, nem otthon lakni, pont olyan, mint otthon lakni, csak nekem kell mindent csinálni, feleségnek lenni pont olyan, mint barátnőnek, anyának lenni ijesztő, a gyerekeim meg nőnek ha akarom, ha nem.

Pár hét Németországban meg végképp nem elég ahhoz, hogy megmondjam, hogy milyen Németország. Idegen, elsősorban idegen, de barátságos. Ugyanakkor ijesztő, hogy átköltözünk egy másik országba, messzire a családtól, barátoktól, ki kell szakítani a lányokat a megszokott környezetükből, be kell őket dobni a mélyvízbe, és nincs olyan alternatíva, hogy nem megy, vagy nem tetszik. Eldöntöttük, nem jöhetünk haza fél év múlva, hogy jaj itt sokat esik az eső, vagy hiányzik a sarki pék kiflije. Féltem, de bíztam magunkban. A lányoknak is elmondtam vagy ezerszer, hogy teljesen mindegy,  hogy hol élünk, a lényeg, hogy együtt legyünk.

A másik alternatíva, hogy Zuram ingázik, mi meg maradunk otthon nem járható út. Feltettük ezt a kérdést a lányoknak is, hogy szerintük mi a legjobb megoldás, természetesen azt mondták, hogy a legjobb az, ha apa is és mi is itthon maradunk. Elmagyaráztuk, hogy ez nem lehetséges, akkor szomorúan, de mind a ketten belátták, hogy menni kell. Nem azért, mert nem szeretünk Magyarországon élni, nem azért, mert megbántott minket valaki, hanem azért, mert adódott egy olyan lehetőség, amit életünk végégig bántunk volna, ha nem próbáljuk meg. Nem akartuk, hogy egy év múlva otthon esténként azon gondolkodjunk, hogy mi lett volna ha megpróbáljuk.

De a félelmeimet, a sírásos estéket nem szerettem volna mindenkivel megosztani. Igyekeztem mosolyogni, és válaszolni. Azért volt, hogy kiborultam, és kibukott belőlem, pedig nem szerettem volna a környezetemre zúdítani a kétségeimet. Voltak kétségeim bőven, és hiába mondta mindenki, hogy jól teszitek, hogy elmentek, mi is mennénk, ha volna hova. Minden rendben lesz, a gyerekek gyorsan alkalmazkodnak, majd meglátod milyen gyorsan megtanulnak németül.

Tudom én is hasonló dolgokat mondtam volna, könnyedén, mert fordított helyzetben nem rólam, nem az én gyerekeimről lett volna szó. Biztató az volt, hogy a Zuram jól érezte magát, úgy tűnt megtalálta a helyét, és készíti elő a miénket is.

Nagyon örültem azoknak a napoknak amikor a Zuram itthon volt, azon túl, hogy együtt lehettünk kicsit, ebből a nyomásból is adhattam át neki. Pedig megvolt neki is a saját baja. Azért jellemzően ő képviseli a pozitív hozzáállást, én meg a ha nem is a pesszimistát, de hajlamos vagyok elképzelni a legrosszabb lehetőséget is.

Nagyobbik koraszülött volt, még amikor beindult a szülés, akkor is mindenki azt mondta, hogy nyugodjak meg, minden rendben lesz, nagy a baba, nem lehet baj. És én nyugodt voltam! Aztán meg csak a hoppá, kisebb, mint gondoltuk, és át kellett vinni a koraszülött intenzívre. Azóta nehezen hiszem el, a nyugodj meg minden rendben lesz hozzáállást. Honnan lehet ezt tudni? Honnan lehet bármit is tudni? Szeretem felkészíteni magam arra, hogy nem biztos, hogy minden rendben lesz.

Ebben a helyzetben nagyon sokat segített a fokozatosság. Először csak a Zuram, majd rövid látogatások, ismerkedés a hellyel, helyzettel. Szépen lecsillapodtam én is, és kezdtem elhinni, hogy menni fognak a dolgok. Az is nagyon sokat segített, hogy volt kire számítani, otthon a szülők, enyémek is, Zuram szülei is, bármikor fordulhatunk hozzájuk, a nővérem, a sógorom, valamint a barátaink, ha bármi bajom volt, mindig tudtam kihez fordulni.

Kisebbik elballagott, igyekeztem nem végigbőgni az egészet, de be kell valljam nyeltem a könnyeimet. Nagyon ügyes volt, nagyon boldog, és rém büszke saját magára. Ő is mehet iskolába.

Itthoni feladataimhoz tartozott még a lányok szülinapjának megszervezése, mely egyben az ő búcsúbulijuk volt, és szerettünk volna egy felnőtt partit is.

Büszkén mondhatom, hogy a lányok búcsúbulija remekül sikerült. Eléggé nehéz volt, mert egyszerre tartani a két lánynak… Rengeteg barátjuk van. Ez azt jelentette, hogy minimum 20 gyerek rohangált fel-alá a házban. Kicsik és nagyok, fiúk és lányok, de remélem mindenki jól érezte magát. Amint elmentek az apró vendégek, még aznap este vártuk a felnőtteket. Szerintem ez is nagyon jól sikerült, utoljára nagyon jót buliztunk. Az estét egy kis biciklis incidens zárta, de erről nem beszélhetek.

Már csak a költözés volt hátra.

A leghosszabb út

Csütörtökön el kellett indulni Pestre, mivel kisebbik ovis ballagása péntek délután volt, azt nem mertük megkockáztatni, hogy péntek hajnalban indulunk, mert ha nem érünk oda, akkor végünk. Soha nem nyerjük el a gyerek bocsánatát. Indulás csütörtökön munka után.

Már előtte bepakoltunk a kocsiba, a Sharanba, mert ugye Ő maradt Wolfsburgban. Megbeszéltük, hogy a Zuram telefonál, amikor menjek érte. Hat óra körül jelezte is, hogy indulhatok, már végzett. Elindultam, leparkoltam a szokott helyen és vártam. Vártam. Vártam. Vártam… 32 fok meleg volt kint, az autóban jóval több, melegem volt, izzadtam, minden bajom volt, de a Zuram csak nem jött. Még mindig nem, és még mindig nem. Hallgattam a rádiót, és mérges voltam. Több okból is, először is, értem ha még bent kell maradni és nincs vége a munkának, de miért nem lehet szólni. Másodszor egyre jobban tolódott az indulás időpontja. Tudtam, hogy Zuram is egyre fáradtabb lesz, és ebből következően nem lesz vidám utunk.

Még mindig vártam, és csüggedten ráhajtottam a fejem a kormányra. Nagyjából húsz másodperce pihentettem így a gondolataimat, amikor egy fiatal srác bekopogott a szélvédőn, hogy ugye nincs semmi bajom. Mosolyogtam, mint a vadalma, hogy minden rendben, nem kaptam szívrohamot, és nem főttem meg a kocsiban. Ekkor már egy órája üldögéltem. Nem bírtam tovább, telefonáltam, hogy akkor most mi van. Zuram felvette, nem volt vidám, és közölte, hogy nem tudja meddig tart még. Nem akartam veszekedni, ezért nem említettem, hogy esetleg ő is hívhatott volna engem, de közöltem, hogy elmegyek vissza a házba, és akkor szóljon, amikor már tényleg végzett. Majd leraktam.

Elindultam vissza, megálltam. Bementem, leültem és csörgött a telefon, Zuram szólt, hogy na most végzett, és most tényleg, és elindul lefelé a parkolóhoz. Legszívesebben most én üldögéltem volna a hűvös lakásban, hadd várjon ő a napon, de ez egyrészt nagyon kicsinyes lett volna, másrészt teljesen értelmetlen, mert akkor később tudunk indulni, és akkor jól kiszúrok mindkettőnkkel. Így inkább elindultam, ismét.

Megálltam, de most nem kellett sokat várni, tényleg jött. Hulla fáradt volt, mérges, nem jókedvű. Nem feszítettem a húrt, azzal a nyamvadt telefonnal, csak megemlítettem, de mondta, hogy higgyem el nem rajta múlt. Nem hittem el, mert mégis ki a fenén múlt volna felemelni a telefont, de ez már olyan mindegy. Láttam, hogy valaki őt is felbosszantotta rendesen. Inkább induljunk. Mivel láttam, hogy ideges és fáradt nem adtam át a kormányt, én kezdtem a vezetést. Fél nyolckor sikerült is elindulni. Még mindig ott volt a lehetőség a hajnali indulásra, de nem mertünk kockáztatni, kisebbik várt minket nagyon.

A német szakaszon én vezettem, majd a cseh határ után cseréltünk. Utálok a cseh részen vezetni, főleg azon a szakaszon ahol nincs autópálya és árkon-bokron visz keresztül az út, kicsit fáradt is voltam, ránk sötétedett. A Zuram sem volt fitt, de haladtunk. Hol őzike állt az út szélén, csak a szemét láttam, hogy  világít, majd láttam, hogy ott legelészik, mázli, hogy nem ugrott ki elénk. Két teherautó összement előttünk, magát az eseményt nem láttuk, csak hogy egy teherautó áll az út közepén, a másik kicsit elfordulva az út szélén, és mindkét sofőr a járművét vizsgálgatja. Még jó, hogy a vészvillogójuk működött, mert nem életbiztosítás korom sötétben az út közepén állni. Hiába kicsi a forgalom, vannak olyan idióták, mint mi, akik éjszaka utaznak.

Eljött az éjfél, nem bírtuk tovább, megálltunk egy parkolóban aludni. Szerencsére volt nálunk takaró, így nagyjából egy órát tudtunk pihenni. Én személy szerint nem tudok autóban jót aludni, nem azt mondom, hogy nem tudok aludni, csak nem jót. Kényelmetlen, állandóan felébredek, mocorgok, forgolódok, és tudom, hogy a mocorgással felébresztem azt aki viszont aludna, ezért alvás helyett azon gondolkodom, hogy mocorogjak-e, mert ha megmozdulok lehet, hogy jobban aludnék, de tuti felébreszteném a másikat. Ez most is így volt, de azért pihentem.

Felébredtünk, indulás tovább. Már csak az álmossággal küzdöttünk. Zuram vezetett tovább, aztán megálltunk a szlovák határ előtt matricát venni. Amíg kiszállt a kocsiból, átültem a kormányhoz. Zuram azt állította, hogy semmi baja, és simán hazavezet, de már rendesen aerobikozott, ami azt jelenti álmos. Az aerobikozás annyit tesz, hogy vezetés közben nyújtogatja a nyakát, a kezét, a lábát, állandóan helyezkedik, nem találja a helyét, ekkor muszáj váltani, különben elalszik. Láttam a jeleket, átültem. Csodálkozott, de nem tiltakozott, jelezte, hogy egyáltalán nem álmos, de ha úgy gondolom vezessek bátran. Vezettem, ő pedig 5 perc múlva elaludt. Lehalkítottam a rádiót, hogy ne zavarja.

Pozsonynál ébredt fel, amikor már átmentünk a városon. Látszott, hogy sokkal jobban van. A cseh szakaszon én is aludtam valamennyit, amíg ő vezetett, rá is ráfért. Mondta, hogy átveszi, de nem éreztem úgy, hogy szükség lenne erre, mondtam, hogy inkább haladjunk. A magyar határon, de még szlovák oldalon is meg kellett állni matricáért. Zuram bement, majd morogva kijött, hogy egyrészt aki utána bement pali matricáért mennyire büdös volt, másrészt a kislány aki üldögélt a terráriumban, nem beszélt, sem németül, sem angolul, sem magyarul. Azért sikerült megvenni a matricát, irány Magyarország. Továbbra is én vezettem, nagyjából itt ért bennünket a napfelkelte. Nagyon romantikus, napnyugta, napkelte a kocsiban. Hurrá! Csak érjünk már haza. 

Szinte csak kamionok voltak az autópályán, és még egy pár külföldi rendszámos autó. Fél hatra haza is értünk. A szüleim már nagyon vártak, eléggé aggódtak miattunk, de végre megnyugodhattak. Hatkor felmentem ébreszteni a lányokat. Nagyon megható pillanat volt. Nagyobbik rögtön felébredt, már amikor lopakodtam fel a lépcsőn akkor. Csak annyit tudott, mondani, hogy ANYA, és ugrott a nyakamba és csak bújt, csak bújt. Felébresztettem kisebbiket is, aki nem hitt a szemének. Kicsit pityergett is, hogy nem hitte volna, hogy tényleg hazaérünk a ballagására. Annyira boldog volt, hogy az egész éjszakai szenvedés megérte.

Szüleim elvitték őket iskolába, oviba, mi pedig lefekhettünk aludni. De nem bírtam. Pont mint a kocsiban, Zuram egy pillanat múlva aludt én meg azon gondolkodtam, hogy akkor mocorogjak-e vagy sem. 2 óra kínlódás után inkább felkeltem, és kimentem beszélgetni. Zuram sem sokat aludt, egy csomó dolog volt még amit el kellett intézni a ballagás előtt. Nem tartottunk ünnepséget, nem hívtunk vendégeket, mert véleményem szerint nem olyan nagy érdem elvégezni az óvodát, de azért egy kis emléket szerettünk volna venni a kisebbiknek, valamint mindenképp mi szerettünk volna menni nagyobbikért az iskolába.

Mozgalmas nap következett.

Vegyünk autót!

Pesten átnéztünk megszámlálhatatlanul sok hirdetést. Ki is választottunk egy-kettőt a környéken, amit feltétlen meg kell nézni. Pénteken indultunk Wolfsburgba, természetesen a Sharant ismét teherautónak használva. Amit csak lehetett, azt mindent bepakoltunk. Már odafelé kinéztünk egy kereskedést, ahol volt egy autó ami felkeltette a Zuram érdeklődését.

Mivel már volt egy olyan autónk ami megfelel a cégpolitikának, így eszünk ágában sem volt tovább ebben gondolkodni. A kiszemelt autó egy alfa volt. Mióta a Zurammal ismerjük egymást és együtt vagyunk, a két dátum majdnem ugyanaz, volt már 56-os, Sprint, 64-es, 66-os és két 59-es is, de van még a családban 47-es és 45-ös alfa is. Mondhatni nem sikerült csalódni az olasz autókban. Ízlésen kár vitatkozni, a Zuramnak ez tetszik, kerül amibe kerül. Ha bárki azt  hiszi, hogy sok baj volt az olasz vasakkal téved, mindig mindegyik rendben volt tartva, soha nem hagyott ott bennünket egyik sem az út szélén. A legnagyobb szerelem a Sprint volt, nagyon kis pénzért vettük, és nagyon sokáig családtag volt. A mai napig emlegetjük. A 64-est nem szerettük meg egyedül.

A kiszemelt autó útba esett, de oda kellett érni, mert 6-kor bezárt a kereskedés, Wolfsburgtól viszont 2 órányira volt, így az nem volt járható, hogy munka után elmegyünk és megnézzük. Ezért a Zuram egész úton nem engedett vezetni, hogy biztos odaérjünk. Nagyon nagy szerencsénk volt, nem volt dugó, nem volt túl sok útépítés, jó volt az idő lehetett haladni. Csak akkor álltunk meg ha nagyon muszáj volt.

Reggel még el kellett intézni az én autóm eladásával kapcsolatos papírmunkát, átvenni a pénzt, elbúcsúzni a kocsitól, majd indulás. Egész úton duruzsoltam, hogy nyugalom odaérünk. A Zuram reménykedett benne, hogy az autó pont olyan, mint amilyennek hirdették. Egy szép Breráról volt szó, ami jó állapotban van, és belefért a költségkeretbe. A GPS segítségével megtaláltuk a kereskedést, ami amúgy Nissanokkal foglalkozott, és bevett használt autókkal. A Brera is ilyen volt.

Megálltunk a parkolóban, és szemünkkel gyorsan átnéztük az udvart, ahol az eladó kocsik parkoltak. Láttunk ugyan egy Brerát, de az nem az volt, mint amit a hirdetésben láttunk. Nosza hát be kell menni, beszélni kell valakivel. Egy nagyon kedves hölgy egy csöppet sem kedves kollégájához irányított bennünket.

Ott ült az íróasztal mögött, fényes szürke öltöny, hozzá illő fényes lenyalt haj, és valami rettenet zárt szájjal beszélt. Elmondta az úriember, hogy igen, az autó létezik, de nekünk nem adnák el, mert van rajta 2 év garancia, és ő mit csinál akkor, ha mi mégis érvényesítenénk a garanciát. Tessék? Mert ugye ez mégiscsak egy használt autó bármi lehet. Tessék? Amúgy az autó nincs is itt, csak és kizárólag autókereskedőnek adják el, aki el is viszi külföldre. Tessék? Német rendszámra nem adják oda mert akkor biztos érvényesítenék a garanciát. A Zuram többször is rákérdezett a sztorira, mert eleinte azt hitte, hogy nem beszél németül, mert ugye a hirdetésben semmi ilyen nem szerepelt.

Több lehetőség is van, vagy gond volt az autóval mondjuk a motorjával, esetleg be sem indult, vagy egész egyszerűen hulladék volt. Esetleg nem voltunk szimpatikusak, vagy csak simán hülyének néztek.

Eléggé csalódottan kullogtunk ki a kereskedésből. Egyrészt mert nagyon sok reményt fűzött a Zuram a kocsihoz, másrészt mert rettenetesen hülyének éreztük magunkat. A szomszéd városban volt még egy település ahol szintén hirdettek egy alfát, de oda már nem értünk volna oda zárásig. Azért elmentünk arra, és megnéztük, hogy az autó legalább ott áll az udvaron, tehát létezik, és ha a Zuram egyik nap hamarabb végez, talán el is tudunk jönni megnézni.

Nem gond, az előttünk álló két hétben meg fogjuk oldani ezt is. Wolfsburgba értünk, bepakoltunk, kicsit deja vu érzésem volt. Már megint itt, már megint pakolunk. Sok dolog nem változott, talán jobb lett az idő. A gyerekszobába minden behordva, hiába raktuk volna arrébb, vagy máshova a dolgokat, attól még elég erőteljesen kupi hatása lett volna, a szétszerelt bútoroknak. A hálószobában még mindig csak egy matrac volt, de legalább kimostam, kivasaltam Pesten mindent, így frissült a készlet. A konyha már nem volt annyira hiányos, már tudtam rendesen főzni. A könyvek és minden más apróság amit elhoztunk, le volt rakva a padlóra, volt abban rendszer, de egy szekrény, vagy pár polc jobb lett volna.

Szerencsére legalább az étkező bútor itt volt, normálisan le tudtunk ülni az asztalhoz. Hétköznap, nap közben ki tudtam takarítani, nem volt porszívó, de legalább volt egy seprűm meg lapátom. Meg tudtam pucolni az ablakokat. Hoztunk rendes kanapét és fotelt a nappaliba, így már kényelmesen le lehetett ülni, nem csak a kerti garnitúra állt rendelkezésünkre.

Gondoltam nekiállok és összeszerelem a lányok már ittlévő bútorait. Nem kéne ennyit gondolkodnom, vagy ha igen, nem mindig kellene megtennem azt, amit kigondolok, vagy legalább valaki szólhatna, hogy ne. A fiókokat, amik a komódokba valók, simán összeraktam, betettem a helyére. Ez valami olyan sikerélmény volt, hogy gondoltam jöhet az íróasztal. Már az összeállítás sem egyszerű feladat, mert ugye a szerelési rajz már nem volt meg, csak egy kupacba egy halom alkatrész, meg zacskóban csavarok. Nekiláttam, és elméletben nagyon jól ment, rájöttem, hogy mi hova való, milyen sorrendben kell összerakni és neki is láttam. Már majdnem kész voltam, tényleg, de sikeresen kiszakítottam egy csavart, amit nem tudtam meggyógyítani.

Összeomlottam. Még ez sem megy. Egy rohadt íróasztalt nem tudok összerakni, pedig annak idején mikor kisebbiket vártam, 6 hónapos terhesen fütyülve szereltem össze a kiságyat. Ok, tényleg nem tudok fütyülni, de ha tudnék, akkor fütyültem volna. És nem, nem esett össze az ágy a gyerek alatt, kisebbik túlélte a csecsemőkort, nekem is köszönhetően, meg a stabil ágynak. Megsemmisülve csuktam be magam mögött a gyerekszoba ajtaját, és azon gondolkodtam, hogy akkor ezt most én elmondjam, vagy ne. Nincs az a hülye aki bevette volna, hogy magát rakta össze félig az asztal, és menet közben kiszakadt egy csavar. Persze szét is szedhettem volna amit eddig összeraktam, de nem. Mindent bevallottam. Azonnal. Zuram finoman megkért, hogy ne szerelgessek. Nem szerelgettem.

Munka után a Zuram sietett haza és rohantunk autóvadászatra. Rengeteg kereskedésben jártunk, sok dolgot megtanultunk. Sok-sok romot láttunk, és sok-sok számunkra megfizethetetlen autót is. Elindultunk vissza a már az udvaron látott autót megtekinteni, de olyan dugó volt az autópályán, hogy egy órát álltunk, minden mozgás nélkül. Zuram ideges volt, ebben az esetben kénytelen voltam javasolni, hogy játsszunk. Van egy olyan játékunk is, hogy az egyikünk mond egy állatot, aztán a szó utolsó betűjével a másikunk mond még egyet és így tovább. Eddig minden barátunk, akit bevontunk ebbe azt hitte, hogy ez iszonyat unalmas, és dedós játék, de volt, hogy mégis 2 napon keresztül is játszottunk. Most nem hatott a játék sem, nem oldotta a feszültséget, de azért hamar beláttuk,  hogy nem fogunk odaérni. Az első adandó alkalommal visszafordultunk.

Másnap irány egy másik kereskedés, harmadik nap egy harmadik kereskedés és így tovább. Arra sikerült rájönni, hogy ha egy hirdetésben nincs megadva a dátum, hogy meddig érvényes a forgalmi, akkor nincs forgalmi. Ha egy autó gyanús a fényképeken, hogy talán sérült, talán karcos, talán leharcolt, akkor az olyan is. Fogyott az idő, fogytak a lehetőségek, nőtt az elkeseredettség. Már csak két kiszemelt autó maradt, az egyik Braunschweigben, a másik Hannoverben. Először elmentünk és megnéztük a braunschweigit, ami egy kereskedésben állt. Ez nekem tetszett, rendben volt. A Zuram is azt mondta, hogy rendben van, de szerette volna látni még a másik jelöltet is. Ezt az autót magánszemély árulta.

El is mentünk szombaton. Nagyon szeretem Hannovert, szeretek ott sétálni, csak úgy mászkálni és persze vásárolni is. Hannover már nem az a kisváros, mint Wolfsburg. Más a hangulata is. Itt azért már sok koldus is van az utcán, sok utcazenész a belvárosban, nyüzsgő-mozgó az egész, főleg Wolfsburghoz képest. Most is örültem, hogy megyünk. A megbeszélt időre oda is értünk és ott állt az utcán Ő. Egy Alfa Romeo 156-os, nagyon nagyon jól nézett ki. Megálltunk, odasétáltunk a kocsihoz és belekukucskáltunk. Zuram felnézett és így szólt: megveszem. Tudtam, hogy jöhet bármi, ez lesz a Zuram autója. Felhívtuk a tulajt, jött, bemutatta Ő-t, elmentek egy próbakörre. Alku megvolt, Ő jöhetett is velünk.

Az autó nagyon szép állapotban volt, van még most is. Kívül-belül, motorháztető alatt egyaránt. A tulaj szintén alfa-bolond, a kocsi már a negyedik autó volt otthon, volt a feleségének, gyerekeinek is, ő is kapott egy cégest, a család pedig fellázadt. Ezért inkább eladta. A tulaj egyébként vitorlázórepüléssel foglalkozott, repülőből is volt kettő az udvarban. Minden javításról megvan a számla. A vétel előtt 3 hónappal megvolt a nagyszervíz az autón. A sok-sok csalódás után, el sem hittük, hogy ilyen szerencsénk van. Az autó azóta is nagy becsben van tartva.

Feladat teljesítve, lehetett visszamenni Pestre.

Vissza

Eltelt a hét, vissza kellett menni Pestre. Direkt úgy vettem meg a repülőjegyet, hogy még legyen idő szétnézni Berlinben indulás előtt. Még soha nem jártam Berlinben, most volt 2 óra szétnézni az indulás előtt.

Felkerekedtünk, Wolfsburgtól Berlin nincs olyan messze, kb. 200 km, persze ez függ attól is, hogy hogy lehet haladni az autópályán. Most lehetett csöndes nap volt. Elég sok magyar rendszámos autót láttunk. Wolfsburgban azért nincs olyan sok.

2 óra alatt nem túl sok dolgot láttam Berlinből, de megmondom őszintén annyira nem volt jó ötlet városnézést szervezni az indulást előtt. A Zuram lelkes volt, igyekezett a lehetőségekhez képest mindent megmutatni, elmesélni, de engem nem érdekelt, ha már elindultam mentem volna haza. Nem volt kedvem 2 órán át kocogni a városban, hogy mindent láthassak, viszont volt olyan hely ahol többet is el tudtam volna időzni. Berlinből ennyi elég is volt.

Az is igaz, hogy utálok repülni, és nem tudtam elszakadni a gondolattól, hogy mindjárt muszáj lesz. Kimentünk a reptérre, elköszöntünk, a búcsú nem volt sem könnyes, sem vidám, már megszoktuk. Pár hét és találkozunk.

A repülés rövid volt, és leszámítva a síró gyerekeket, elég eseménytelen.

Baráti segítséggel hazaértem. Egy hetet nem voltam otthon, és máris idegen volt minden. A gyerekeim elég jól érezték magukat ahhoz nélkülem, hogy felém se nézzenek. Nagyon sok dolog hiányzott már a házból, amit elvittünk Wolfsburgba. Két helyen lakni egyszerre nem is olyan könnyű, lehet úgy is, hogy mindkét helyen otthon vagyunk, és lehet úgy is, hogy egyik helyen sem, inkább éreztem az utóbbit, mint az előbbit.

Visszazökkentünk a hétköznapokba. Közeledett a tanév vége, és közeledett az időpont, amikor ténylegesen ki kell pakolni, és el kell búcsúzni.

Elkelt az autóm is, valahogy meg kellett oldani, ennek pótlását. Az iskola autóval 15 perc, viszont tömegközlekedéssel közel egy óra, mert át is kell szállni, nem lehetetlen, meg tudtuk volna oldani ezt is, meg a különórákra járást is, de megbeszéltük, hogy amint elkel az autó, a Zuram hazahozza nekem a Sharant, és intéz magának egy másik autót. Gondolkodtunk, gondolkodtunk, beszélgettünk, és arra jutottunk, hogy Zuram hazajön, szüleim ismét feljönnek, intézik a  lányokat, én ismét kimegyek Wolfsburgba, ott megvesszük a Zuramnak az autót, és együtt visszajövünk a Sharannal. Aktuálisan úgyis pont a kisebbik ovis ballagására Zuramnak mindenképp haza kellett volna jönni. Sajnos a múltban előfordult, hogy a Zuram lekésett egy-két ovis eseményt, így ez nagyon komolyan betartandó ígéret volt.

Sikeres autó eladás után irány vissza Wolfsburgba. Nem voltak rossz előjelek. A fogam kezelése befejeződött. Sajnos a többi kezelés egyáltalán nem volt vidám, mivel nem hatott az extra cucc, és a sima sem, hiába 4-5 injekció, fájt, semmi dental hilti, semmi hi hi, de szerencsére túléltem és a fogam is megmaradt. Egyik gyerek sem lázasodott be, nem gondolták, hogy elhagyjuk őket, nem volt sírás.

Nagyobbik gyermekem félrevont, és szemrehányást tett nekem, hogy miért pont most megyek el, hiszen közeledik az év vége, és az én segítségem nélkül nem lesz kitűnő. Mert ha nem tanulok vele, biztos, hogy nem sikerül semmi. Szemernyi kétségem sem volt amiatt, hogy ez nem ezen múlik, mert még egy olyan lelkiismeretes gyerek, mint az enyém nincs még egy. Önként készül az összes dolgozatra, és maximalista, már nagyjából születése óta. Elsős korában sokszor el kellett beszélgetnünk arról, hogy semmi baj sincs akkor, ha egy dolgozat nem 100%-os, és a négyes jót jelent, még a nevében is benne van, hogy jó, a négyes nem rossz jegy. A hármast is ki lehet javítani, de nem volt hármasa. Mindig a legjobbakhoz mérte magát, soha nem a gyengébbekhez. Minden dolgozata után tudta pontosan, hogy hol hibázott, hányast fog kapni. Az persze nem volt fontos, hogy dolgozatot írtak, azt soha nem mondta el, csak ha rákérdeztem.

Elindultunk hát vissza Wolfsburgba, újabb feladatot teljesíteni. Venni kell egy autót, mégpedig gyorsan, alacsony keretből és jót. Egyszerű, hiszen Németországban nagyon sok eladó autó van, mind remek állapotban, és minden eladó csak ránk vár, hogy elvigyük a kocsit, pláne ebben a városban. A németek egyébként is hibbantak lesznek ha a kocsijukról van szó, alig használják, hogy amikor eladják ne legyen benne sok km, nagyon vigyáznak rá, hogy még egy karcolás se legyen rajta, három évesnél öregebb autója nincs is senkinek, minden kocsit csak jó állapotban adnak el, hogy mi is élvezhessük a nyugat kényelmét.

Gondolják ezt sokan Magyarországon. Tévednek.

Iskola

Az iskola kérdése foglalkoztatott a legjobban. Már előre mindent átnéztem a neten, néztem volna, de ez helyismeret hiányában nehéz. Fogalmam sem volt, hogy melyik iskola jó, vagy nem. Nem tudtam, hogy működik a rendszer, hogy itt is kötelezően be kell íratni a körzetes iskolába, aztán átkérni a választottba, és reménykedni, hogy lesz-e hely. Egyáltalán vannak-e körzetek, vagy szabadon lehet választani?

Felszólítottam, hát a Zuramat,  hogy járjon utána. Ő sem lett okosabb, mert a kollégái többségének egyáltalán nincs iskolás korú gyermeke, akinek meg van, az a város másik végén lakik, és ők a legközelebbi iskolába íratták a gyereket, mivel ők is bevándorlók. Azért én elég kitartó vagyok, ha kellett naponta két e-mailt írtam a tárgyban, hogy járjon utána, mert ez fontos.

Több szempontból is. Ahhoz, hogy gyermekeinket legálisan elhozzuk az országból, nagyon fontos lépés, hogy ezt jelezzük az iskola felé. Nem elég szólni, hogy kérem, mi akkor elköltözünk, és visszük a gyereket, kell egy papír, egy befogadó nyilatkozat az új iskolából, amivel igazoljuk, hogy nem vagyunk hanyag szülők, mi igenis gondoskodunk gyermekeink megfelelő oktatásáról. Ezt a befogadó nyilatkozatot szerettem volna én minél hamarabb megkaparintani, és leadni. Amennyiben ezt nem tesszük meg az iskolának kötelessége jelenteni a gyámügynek, hogy a gyermek nem jelent meg az intézményben egy bizonyos ideje, de ha van papír, akkor nincs mit jelenteni, mert jeleztük, hogy másik iskolába jár és kész.

Kisebbik esetében amúgy is bonyolultabb volt a helyzet, hiszen ő idén kezdte az első osztályt. A nővére sem a körzetes iskolába járt Pesten, hanem az általunk választottba, ugye ott szóltunk előre, hogy elvisszük a gyereket. Nem is volt gond. Na de kisebbiket be kellett íratnom a körzetes iskolába, ahol nem ismertem senkit. Úgy nagyjából 3 óra hosszát álltam sorba a beiratkozásnál, ahol az ajtóban már elkapott egy pap, aki egy személyben képviselte a reformátusokat és katolikusokat, gondolom beosztották, hogy ki melyik iskolába menjen, és megpróbált meggyőzni arról, hogy hittanra írassam a gyereket.

Nem kezdtem el magyarázni a szituációt, csak megköszöntem a tájékoztatást és beálltam a sorba. A körzetes iskolával semmi gondunk nem volt egyébként, szép felújított suli, különböző tagozatokkal, de az általunk választott iskolában indult német nemzetiségi osztály, mivel már oviba is  német csoportba jártak a gyerekek, ezért számunkra fontos volt, hogy ezt folytassák. Akkor még nem gondoltuk, hogy ilyen hamar szükség lesz a nyelv ismeretére.

3 óra álldogálás után bejutottam. Kedvesen megkérdezték, hogy volt-e felvételizni a gyerek. Ezzel egyébként nem értek egyet, hogy felvételizzenek, több szempontból sem. Indult “rajzos” és “tesis” osztály. Először is 6-7 éves gyerekekről beszélünk, és értem, hogy szűrni szeretnék, hogy “alkalmatlan” gyerekek, akik nem bírják esetleg a terhelést ne kerüljenek be az adott osztályba, de úgyis a körzetesekből kell elsősorban feltölteni az osztályokat, tehát hiába a tehetséges gyerek, ha nem az iskola körzetében lakik, vagy nincs olyan ismerőse, akihez bejelentkezhetne, akkor úgysem kerül be az osztályba, hiába csinálja végig a felvételit, hiába mondják a szülőknek, hogy van a gyerekben fantázia, és érdemes lenne vele foglalkozni.

Mikor nagyobbikat írattam be, mert ugye akkor is be kellett íratni a körzetesbe és utána átkérni a választottba, akkor is minden felvételi nélkül megkérdezték, hogy melyik osztályba szeretném íratni, mert mivel körzetes választhatok, és a lehetőségekhez mérten berakják a kért osztályba. Persze akkor is mondtam, hogy ne számítsanak rá, nyugodtan adják át a helyét másnak, mert nem ide jövünk.

Most is mondtam, hogy nem felvételizett a gyerek, és nem is jön ide, mert külföldre költözünk. Így gyorsan végeztünk, mert raktak egy x-et a gyerek neve mellé, és kérték, hogy majd hozzam be a papírt. Elmondták, hogy akkor most nem mondják el nekem, hogy milyen lehetőségek vannak és azt sem mikor lesz a szülői értekezlet, és nem adnak a gyereknek ajándékot sem. Nem undokok voltak, nehogy valaki félre értse, nagyon is kedvesek voltak, megkérdezték hová költözünk, mondták, hogy milyen jól tesszük, egyszerűen az ügyintézők csak tájékoztattak, hogy mi lenne ha. Később megtudtam, hogy kisebbiket felvették a kézilabda tagozatra, pedig nem is felvételizett.

Sok-sok nyaggatás után a Zuram utánajárt, hogy két iskola van a kerületben, jó azért most már tudom, hogy van még egy, de akkor ez nem derült ki. Az egyik iskola a Waldorf, ami itt van az utcában, a másik pedig egy spanyol-német kéttannyelvű iskola, ami Europaschule. Jó! Ez kell nekem! Miért is ne tanulhatnának most spanyolul is? Felmerült a kérdés, hogy akkor ez most valami speciális iskola-e, vagy nem, vagy körzetes-e vagy sem, vagy mi van?

Azután a Zuram írt egy e-mailt az iskola igazgatójának, miszerint mi mostan költözünk, van két csodálatos gyerekünk, ennyi meg ennyi idősek, és szeretnénk, ha felvennék őket. Közel 3 napig nem jött válasz, már nógattam a Zuramat, hogy szedje össze magát és menjen be a suliba személyesen és kérdezzen rá, hogy hogy is megy ez, de még aznap jött válasz. Nagyon kedves válasz volt. Várják a gyerekeket sok szeretettel, ebbe az iskolába nagyon sok gyerek jár aki külföldi, nagyjából 14 nemzet gyermekeivel foglalkoznak, nem okoz gondot, ha nem beszélik a nyelvet, ezzel ők külön fognak foglalkozni, de egy feltételük van. Na, tudtam, hogy túl szép, hogy igaz legyen! A feltételük az volt, hogy menjünk el megnézni az iskolát, hogy nekünk tetszik-e. Tessék? Hogy tetszik-e? Ez is lehet szempont?

Zuram el is ment, az elsősök szüleinek volt egy tájékoztatás, ahol bemutatkoztak a tanárnénik, megmutatták az iskolát, a termeket, minden kérdésre válaszoltak. Az elsősök termeiben nincsenek csak apró padok, párnák, babzsákok. Egyáltalán nem gond, ha egy elsős elfárad és kicsit ledől. Abszolút átmenet az ovi és az iskola között. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy itt már 5 évesen el lehet kezdeni az iskolát, és nincsenek évvesztesek, és mivel az én lányom évvesztes, ő lesz a legöregebb az osztályban a maga 7 évével. Ahogy nagyobbik is a legidősebb lesz a harmadikosok között, ami aztán kiderült, hogy nem igaz, mert van egy nála egy fejjel magasabb srác, aki később kezdte az iskolát, mint a többiek.

Minden, minden nagyon szimpatikus volt, Az iskola udvara, a termek, a tanítók, és amit elmondtak az is. Szabadon ki lehet választani, hogy melyik nap szeretnénk, hogy a gyerek ott maradjon a napköziben. Ez akár 1 nap is lehet a héten, de akár mind is. Nekünk azt javasolták, hogy legyenek napközisek a lányok, hogy ismerkedhessenek délutánonként, és úgyis játék közben ragad a nyelv legjobban. Ezért úgy döntöttünk, hogy hétfőtől csütörtökig napközi, pénteken délben hazahozom őket. Jelezték azt is, hogy nem nagyon örülnek, ha a gyerekek nem mennek iskolába, tehát az utazásainkat próbáljuk meg úgy szervezni, hogy ne vegyen el az iskolaidőből. Ez a veszély nem is fenyeget, mert a Zuram is dolgozik, de pénteken az ő napja is a lányoké is rövidebb, tehát ha Magyarországra kell menni akkor nem este nyolckor kell indulni.

Rengeteg foglalkozást kínálnak a gyerekeknek délutánonként. Nagyon sok a szakkör. A Zuram kérdezte, hogy mégis mennyit lehet választani, erre mondták, hogy bármennyit, mind ingyen van, de csak egyet ajánlanak, mert ne terheljük le a gyereket! Tessék? Nos, otthon gyakorlatilag egyetlen napjuk volt, amikor nem jártak valamilyen külön foglalkozásra, és azt is bírták. Teszem hozzá, hogy nem én kegyetlen anya találtam ki, hogy járni  kell, hanem ők akartak, és még könyörögtek, hogy járhassanak másra is, de mondtam, hogy az egy szabadnaphoz ragaszkodom. Jártak, persze nem mind a kettő mindenre, de jártak: balettra, úszni, labdajátékra, karatéra, külön németre. De szerettek volna még zenét tanulni, kézműveskedni, és kisebbik birkózni is. Egyrészt ennyi pénz a világon nincs, hogy mindezt finanszírozzuk, másrészt ennyi nap nincs egy héten.

Sikerült kialkudni heti kettőt fejenként. Nem volt egyszerű elmagyarázni a lányoknak, hogy miért csak kettő, pláne mikor felsoroltuk, hogy mik a  lehetőségek. Azért most már tudom, hogy jövőre nyugodtan járhatnak heti négyre is, mert a leterheléshez köze nincs a német oktatásnak.

A Zuram be is íratta a lányokat, mondták, hogy a tankönyvlistát majd küldik e-mailban, és mindenről tájékoztatnak, de ha bármi kérdésünk van, kérdezzünk bátran. Ha valami kérdés felmerült, azonnal küldött a Zuram egy e-mailt, és tényleg még aznap válaszoltak. Rendkívül segítőkész volt mindenki.

Mondták, hogy amikor a Zuram ráér menjen be és odaadják a nyilatkozatokat. A Zuram persze pont azon a héten ért rá, amikor én is ott voltam, természetesen, hogy én is láthassam az iskolát. Annak ellenére, hogy tökéletesen megbíztam a Zuram értékítéletében, örültem a lehetőségnek.

Bementünk az iskolába, ami tényleg nagyon szimpatikus volt. Ilyen apróságok például, hogy beláttam az egyik mosdóba, ami tiszta volt, a gyerekeknek kialakított mosdókkal, később azt is megtudtam, hogy mindig van WC-papír, és folyékony szappan is, úgy, hogy ezt nem a szülőknek kell bevinni. A falakat a gyerekek rajzai, alkotásai díszítették, csodaszép kreatív munkák. Mivel mind a két lányom nagy alkotóművész ennek igazán örültem. A nagyobbik olyannyira komolyan veszi az alkotást, hogy festőművész szeretne lenni, aki bejárja a világot. Minden szemetet összeszed, és mindenből készít valami mást, olykor lerajzolja a találmányait is. Fest, rajzol, szobrokat csinál. Órákon keresztül elvan, addig amíg az általa megalkotott dolog olyan nem lesz, amilyennek megálmodta. A fiókjába be sem merek nézni.

A gyerekek rohangáltak a folyosón és elég hangosak volta, ami elég szokatlan, mert otthon nem lehet sem rohangálni, sem kiabálni. Először kicsit ijesztő volt, de azután rájöttem, hogy ez itt teljesen természetes. A tanárok mosolyogva sétálgattak. Bementünk a titkárságra, ahol a Zuramat már ismerősként üdvözölték, tudták, hogy ki és miért jött. Mikor meglátott minket az igazgatónő, kijött az irodájából, odajött és üdvözölt az országban, elmondta, hogy nagyon örül hogy jöttünk, és nyugodjak meg, minden rendben lesz.

Ezt az iskola titkára is megerősítette, nincs aggódnivalónk, eddig minden gyerek beilleszkedett, ő sem német, még a 70-es években költözött ide a családjával. Járnak ide spanyol, mexikói, cseh, lengyel, orosz, román, francia és német gyerekek is. Az iskola tényleg nagyon színes, a szó lehető legjobb értelmében. Már a kapuban ki van téve egy tábla, mely jelzi, hogy nem elfogadott a rasszizmus, és nem is tűrik, hogy bárkit faji atrocitás érjen.

A titkárnő elkészítette a papírokat, odaadta, majd elköszöntünk. Ezzel minden a hétre előre eltervezett feladat el volt intézve.