VOR-Alicante-2018

Végre, végre indulhattunk a VOR faluba, a verseny megnyitójára. Volt aki lelkesebb volt, volt aki kevésbé, de azért ki senki nem hagyta volna. Hágában is elég jó volt a rendezvény, pedig az “csak” egy megálló volt, viszont ez meg a megnyitó. A kapunál elég sokan várakoztak, de gyorsan ment a beengedés, de előtte volt egy kis biztonsági vizsgálat, táskába nézés ilyesmi. Természetesen volt nálunk egy üveg ásványvíz, amit ki kellett nyitni, és két lehetőség volt, meginni, vagy kiönteni. Megittuk, mert azt gondoltuk, hogy bent drága lesz az innivaló, és nem tudtuk, hogy lesznek-e ivókutak. Minden belépő kapott egy kupont, én nem, de ez nem is tűnt fontosnak. Kisebbik már örült, hogy tuti ezért adnak valamit, és már be is állt az első sorba, ahol feltehetően osztogatnak valami nagyon fontos dolgot, de mire sorra került a nagyon fontos dolog már el is fogyott. Nem tudtuk meg mi volt az, talán toll, talán matrica. A mellettünk álló sorban viszont a kuponért cserébe kulacsokat osztogattak, hogy a bent lévő ivókutakból meg lehessen tölteni azokat, és tudjunk inni. Ez elég jó ötlet volt, sokan többször is sorba álltak kuponért, és én is visszamentem egyért. Megkaptuk a kulacsokat, kisebbik végig izgult, hogy vajon milyen színűt kap, mert a dobozokon volt pink, zöld, meg kék, de rájöttünk, hogy csak szürkét adnak. Erről ez jutott eszembe: Trabant

A hivatalos megnyitóig még volt egy kis idő, ezért körbe néztünk. A kikötő U alakú volt, és a bejárattól lehetett jobbra is meg balra is menni. Mi balra indultunk el, mert arra volt a színpad, és úgy sejtettük, hogy ott lesz valami. Volt, de tévedtünk, mert nem az. Nem kis távolságot kellett lesétálni, de ezért voltunk ott, közben a lányok begyűjtöttek néhány képeslapot és posztert, de azért elég csalódottak voltak, mert Hágában pólót, esőkabátot, napszemüveget kaptak, ahhoz képest ez semmi. Nem győztem mondani, hogy nem ezért jöttünk, de kisebbik közölte, hogy ő már pedig ezért, és ugye én sem gondoltam komolyan, hogy ő a hajók miatt jött. Nem.

Megnéztük a hajókat, illetve nagyobbik és az apja megnézte a hajókat, én meg kisebbiknek kerestem árnyékot, ami nem volt, de megtaláltuk az ivókutat, ami tök jó volt, leszámítva azt a tényt, hogy langyos víz folyt belőle, a semminél jobb. Nagyobbik beállt egy sorba ahol egy csörlőt lehetett kipróbálni, nem mintha nem látott volna még csörlőt, de, ilyen típusút még nem próbált, és szerette volna, ráadásul mérték a sebességet is, hogy milyen gyorsan tudja tekerni, de mindig amikor sorba került volna, akkor beugrott elég egy szemfüles gyerek, és már harmadszor  maradt le, amikor is kezdődött a menj közelebb, de én nem vagyok olyan, de tolakodj, de én nem tudok – párbeszéd, aminek naná, hogy sírás lett a vége. Megbeszéltük, hogy ez így nem fog menni, itt bizony ez megy, tolakodni kell és kész. De ő azt nem tud, de akkor lemarad, akkor lemarad. Ennyiben maradtunk.

Elsétáltunk a színpadig, ahová nem engedtek be, mert ott csak koncertek lesznek, megnyitó nem. Volt térképünk, ahol az volt, hogy a megnyitó nagyjából mindenütt lesz, de azt meg nem tudtuk elképzelni, hogy hogy. Visszasétáltunk majdnem az U betű közepéig, ahol is kisebbik közölte, hogy most ő igényelne egy mosdót. Hurrá! Azt a színpadnál láttam utoljára, megbeszéltük a Zurammal, hogy én visszamegyek kisebbikkel, ő meg várja nagyobbikkal a megnyitót, mi meg sietünk vissza. Dehogy siettünk. Már alig bírtunk menni, és visszafelé pont nem volt sor annál az épületnél ahová egy hajó volt kiállítva, kettévágva, hogy meg lehessen nézni mennyi helyen, milyen körülmények között élnek a versenyzők a verseny ideje alatt. Reménykedtünk egy légkondiban ezért bementünk. Ez mondjuk volt Hágában is, tehát már láttuk, de azért megnéztük még egyszer, és újra megállapítottuk, hogy ez nem nekünk való.

Közben a Zuram már vagy nyolcszor hívott, csak én nem hallottam, mert elkezdődött a megnyitó. Rohantunk vissza, amikor is kérdőre vont, hogy hol a manóban voltunk. Mondtam, hogy egész a színpadig vissza kellett mennünk, mert ott voltak a mosdók. Láttam, hogy nem érti, én meg nem értettem, hogy miért néz rám úgy, mintha elment volna az eszem, de akkor megmutatta, hogy pont onnan indultunk el, ahol szintén mosdók voltak, csak hogy én azt nem vettem észre. Sebaj, sétáltunk egy kicsit, nem kicsit.

A megnyitó valóban elkezdődött, és két nagy csapat ment végig az U alakú kikötőn. Lányok és fiúk. Mindkét csapat be volt öltözve, és táncoltak élő zenére, mivel minden táncos csapatot élő zenekar kísért. Fantasztikus hangulatot csináltak. Kalózoknak vagy nem tudom minek voltak beöltözve. Nagyobbik óriási változáson ment keresztül az alatt a 20 perc alatt, amíg nem láttam. Simán odament a kalózokhoz és kérte, hogy fényképezkedhessen velük, sőt láttam, hogy még beszélgetnek is. Mikor visszajött hozzám megkérdeztem, hogy mi történt, mire ő közölte, hogy fantasztikus a hangulat, nagyon jól érzi magát, és ha nem megy oda, nem lesz fényképe. Tényleg? Ezután megkérdeztem, hogy mégis milyen nyelven kéri a fotókat, és beszélget, mire azt válaszolta: -angolul, tudod anya, én tanulok angolul. -Komolyan? Tudtam ám, de azt nem, hogy meg is mer szólalni. Nem akartam elrontani az örömét, így nem emlékeztettem az egy órával ezelőtti sírásra. Azért még megkérdeztem, hogy mégis miről beszélgettek, mire elmesélte, hogy semmi különös, csak megkérdezték, hogy honnan jött, mire mondta, hogy Magyarországról. Aha! Ő is össze van ilyenkor zavarodva, de a Zuram már kijavított sokszor, hogy nem, mi Németországból szokunk már érkezni. Nagyobbik erre mondta, hogy de tulajdonképpen oda  meg Magyarországról, és most meg Hollandiából repültünk, tehát több helyes válasz is létezik. Mé’ nem az apukájával beszélget?

Követtük egy kicsit a táncosokat, lelkesen videóztunk, fényképeztünk. Még kisebbiknek is tetszett, mivel fúvós zenekar volt, és volt trombitás is. Egy idő után viszont ugyanazt a koreográfiát ismételgették, így elérkezettnek láttuk az időt, hogy bemenjünk a VOR múzeumba. Így is tettünk. Volt légkondi. Természetesen itt is az volt az első kérdés, hogy honnan jöttünk, de szerencsére a Zuram válaszolt, így nem jöttem zavarba. Nem nagy meglepetés, ha azt mondom, hogy a múzeumban a VOR történetét tekinthettük meg, modelleket, útvonalat, és egy csomó olyan dolgot, ami a vitorlázókat érdekelheti, kisebbiket meg nem, így mi mindig jó pár lépéssel előrébb jártunk, mint azok, akik érdeklődtek. Volt egy nagy szimulátor, két hajót lehetett versenyeztetni egymással. Egy hajót két embernek kellett irányítani. Volt egy nagy kivetítő azon lehetett követni a hajók mozgását, na meg látni, hogy merre kell menni. Egy ember állt elől, neki is kellett tekergetni valamit, valami oszlopon, a másik meg hátul és előtte is volt egy oszlop, amin mindenféle dolgot lehetett állítani. Nagyobbik és a Zuram beálltak az egyik hajóhoz, én meg kisebbik a másikhoz. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a mi csapatunk arra se jött rá, hogy mit kell csinálni, amíg a Zuram meg nagyobbik olyan lelkesen “vitorláztak” hogy csak na. Totál ugyanazt hallottam, mint edzésen, állítsd szélnek, félszél, figyeld a vitorlát, meg ilyenek, amíg a mi hajónk továbbra is egy helyben állt. Ekkor javasoltam kisebbiknek, hogy ne égjünk tovább, menjünk. Ekkor egy srác megszólított bennünket, magyarul, és megdicsérte a Zuramékat, hogy milyen jól megy nekik. A Zuram megköszönte, és mondta, hogy ők vitorláznak és azért. Volt egy terem, ahol vetítés volt, és pont azt a részt sikerült megnéznünk, amikor megemlékeztek egy versenyzőről, aki a verseny során veszítette életét. Nem volt túl vidám, így egy idő után javasoltam, hogy menjünk. Ez mondjuk jó alkalmat adott arra, hogy nagyobbik elbeszélgessen arról, hogy milyen fontos a biztonsági előírásokat betartani. Kifelé a múzeumból még ott volt egy shop, ahol mindenféle VOR-os dolgot lehetett venni, de nagyon drága volt. Nagyobbik azóta gyűjti a pénzét, hogy egy pulcsit meg tudjon majd venni magának, amikor idén megyünk Hágába.

Az U betű másik szárát már nem szerettem volna megnézni, mivel reggel óta gyalogoltunk, és már éhesek is voltunk, meg fáradtak is. Javasoltam, hogy menjünk és vacsorázzunk. Menjünk vissza a táblácskás helyre, az jó volt, finom volt, olcsó volt. El is indultunk, és eléggé meglepődtünk, hogy kint áll a sor az utcán, arra várnak a népek, hogy szabaduljon egy asztal. A Zuram azért bement érdeklődni, de neki is csak annyit tudtak mondani, hogy sor, várni kell. Az utcán is voltak asztalok, ott is volt kiszolgálás, de ott csak állni lehetett, és ahhoz nem volt kedvem. Átmentünk egy másik helyre, ez egy hálózat, több ilyen étterem is van a városban, Lizarran a neve. Itt is nagyon jó tapasokat  ettünk, de azért drágábban, mint a táblácskásban. Itt nagyjából az utolsó szabad asztalhoz ültünk le, és még javában vacsoráztunk, amikor hallottuk, hogy vége a megnyitónak, nagyon hangos volt a tűzijáték. Egyszer csak elkezdett özönleni a tömeg, és elég sokan akartak vacsorázni, mindenhol várt valaki egy asztalra, hogy felszabaduljon, de úgy láttam ez bevett szokás, senki nem türelmetlenkedett, a pincérek fejben tartották, hogy kinek melyik asztalt ígérték. Mi lassan elindultunk haza.

Másnap vegyes napot terveztünk, strand is és VOR is, először VOR természetesen. Megnéztük a programot, és lehetett vitorlázni, meg volt egy régebbi versenyhajó amire fel lehetett menni, meg volt még egy csomó dolog, ami az egyik gyereket érdekelte, a  másikat meg nem, de megígértük kisebbiknek, hogy másnap csak strandolás lesz, mert mi egy család vagyunk, és egy család tagjai úgy cselekszenek, hogy mindenkinek jó legyen. Egyszer egyikünk enged, másszor a másikunk, és a végén mindenki elégedett lesz. A VOR faluban kettévált a csapat, a Zuram beállt abba a sorba nagyobbikkal, ahol vitorlázni lehetett. A Zuram azt hitte, hogy majd nagyobbikat engedik optival egyedül menni, de én ezt eleve hülyeségnek tartottam, mert hogy? Hogy ellenőrzik, hogy ki tud vitorlázni, és ki nem, a Zuram által felvázolt koncepció életveszélyesnek tűnt, mármint ha valaki nem tud vitorlázni mégis megpróbálja, egy optiban, egy gyerek. Amikor odaértünk, akkor kiderült, hogy nem lehet csak úgy vitorlázni, be lehet szállni egy vitorlásba és viszik egy kört az érdeklődőket. A Zuramnak el is ment a kedve a sor láttán, de mondtam, hogy mán azonnal álljanak be a sor végére, mert legalább elmondhatja majd a gyerek magáról, hogy ő itt is vitorlázott. Nagyobbik csak annyit tudott ehhez hozzáfűzni, hogy igen, apa, igen apa, álljunk be a sor végére. Nem is tudom mit tett volna, ha az apja nemet mond, de nem mondott. Mi kisebbikkel kerestünk egy árnyékos helyet, ahová leültünk, és vártunk és vártunk és vártunk. Kisebbik megemlítette, hogy most nem adtak kupont, így nincs kulacs, pedig akkor vitt volna ajándékba a barátnőjének, de megbeszéltük, hogy nem baj, majd keresünk mást.

Kisebbik nézelődött, nézelődött, majd elkezdett nyaggatni, hogy menjünk el a Dongfeng épületéhez. Minden versenycsapatnak volt egy saját helye, ahol kiállított dolgokat, meg lehetett játékokat játszani és hasonlók. A Dongfengnek azonban elég nagy épülete volt és még autókat is állított ki. Nem értettem, hogy miért érdekli a gyereket néhány autó, de azután kibökte, hogy ő látja, hogy ott matricát osztogatnak. Hurrá, indulás matricáért, most már nekünk is van célunk. Volt is egy kisebb sor, de mi az nekünk, beállunk, ez ilyen régi szokás, ha sor akkor be kell állni a végére, mert ha kivárod, akkor kaphatsz valamit. Kisebbik egy matricában reménykedett. A sor elég lassan haladt, de nagyon ráértünk. A tűző napon álltunk, de jött egy bácsi és elkezdett legyezőket osztogatni, mi is kaptunk párat. Kisebbik már sokkal jobban volt, egy legyező sokkal jobb, mint egy matrica. Haladt a sor, mi türelmesen vártunk, amikor újra jött a bácsi, gondoltuk megint egy legyező, így nem is figyeltünk rá, amikor is odalépett kisebbikhez megböködte a vállát, mire kisebbik kérdőn ránézett, a bácsi meg vigyorogva kisebbik kezébe nyomott egy jojót. Egy jojót! Hát az meg még a legyezőnél is menőbb. Ahogy közelebb értünk a Dongfeng pavilonjához láttuk, hogy itt könyvdedikálás van folyamatban és egy nagy albumot osztogatnak a Dongfengről, mármint a vitorláscsapatról és nem az autókról. A könyvet az egyik versenyző dedikálta. Ekkor feltűnt, hogy a versenycsapatok tagjai mászkálnak a nép között, teljesen lazán, az egyik dongfenges például rollerrel járt körbe, és nézelődött. A könyveket Jang “Wolf” Jiru dedikálta, és közös fényképet is lehetett vele készíteni. Kisebbik teljesen odáig volt meg vissza, kicsit sajnálta, hogy a nővére ebből kimarad, de mivel csak megadott időközönként volt dedikálás, ő meg ugye a hajón volt, nem tudtunk mit tenni. Kisebbik érezte, hogy nagyon menő, hogy Wolf fog aláírni, hisz Wolfsburgból jöttünk. Szegényt kicsit sajnáltam, mármint Wolfot, mert neki is elég melege lehetett, és ott állni, vigyorogni, fényképezkedni, aláírni, nem lehetett egyszerű. Gyorsan levettem a fejemről a Bruneles napszemüvegemet, nehogy kizáró ok legyen a dedikálásnál. Végre mi is odaértünk, le kellett írni egy papírra, hogy kinek kérjük az aláírást, Wolf lemásolta a neveket, aláírta, fotó és már kész is voltunk. Amúgy nem, nem ismerem ilyen jól a versenyzőket, de ki volt írva a neve, és később utána is néztem.

Kisebbik elégedett volt, de teljesen. Utána azért még bementünk a kiállító terembe is, ahol csak autó  modellek voltak, de azokat megnéztük, mert volt légkondi. Egy kedves kínai hostess próbált eligazítani bennünket, hogy mi micsoda, de nem igazán beszélt angolul, inkább spanyolul, de az meg nekünk nem ment, de mindegy, nagy mosolygások közepette megértettük egymást. Viszont kaptunk matricát, egy fiatalember ragasztgatta mindenkinek a pólójára, de én ebből nem kértem.

Ekkor talált meg bennünket a Zuram és nagyobbik, egymás szavába vágva kezdték el a lányok mesélni az élményeiket. Kiderült, hogy a vitorlázás nem volt olyan, mintha ők irányíthatták volna a hajót, de azért jó volt, ráadásul kuponokat is kaptak, így lehet hazavinni a barátnőknek kulacsot, arról nem is beszélve, hogy ők meg Mapfrés csapattagokkal futottak össze. Nagyobbik oda is ment egy fotót kérni, mire közölték, hogy de ők nem is versenyzők. A Zuram közölte, hogy az egyáltalán nem baj, nagyobbik akkor is szeretne egy közös fotót. A Zuram később mondta, hogy egyébként az egyikük tényleg nem versenyző volt, de a másikuk igen, ő azért jobban megismeri a csapattagokat, mint én. A kép sikerült, és ez a lényeg. Nagyobbiknak nagyon tetszett a Dongfenges album. Lassan elindultunk, hogy megnézzük azt ami még kimaradt. Néhány csapatnak még nem érkezett meg a cucca a pavilonba, de a Mapfrénak igen, így ott a Zuram tudott magának egy hátizsákot venni, az előző VOR-os már szétment.

Megálltunk még a Turn the Tide on Plastic pavilonjánál is, nagyobbik nézelődött, amikor láttam, hogy megérkezett egy Dongfenges versenyző, rollerral. Gyorsan szóltam nagyobbiknak, hogy ha akar egy képet, akkor most lépjen akcióba, hátha Chen ‘Horace’ Jinhao hajlandó megállni egy fénykép erejéig. Az én nagyon felbátorodott lányomnak ezt nem kellett kétszer mondani, már ment is, kérte és kapta a fotót. Utána megkérdezte tőlem, hogy honnan tudom, hogy ő versenyző? Megosztottam vele a tapasztalataimat: először is a versenyzőknek nem simán csak a csapat neve van ráírva a pólójuk hátuljára, hanem a nevük is, valamint Chent pont láttam párszor, amíg a könyvre vártunk, mivel ő volt a másik csapattag akinek dedikálnia kellett.

Volt egy nagy félgömb alakú sátor, ahol vetítések voltak, a csapatokról, a környezetvédelemről, a női versenyzőkről, és még jó pár témáról. Ide is bementünk és végignéztünk pár kis filmet, de nem működött a légkondi, vagy a szellőztetés, így egy idő után már nagyon melegnek és levegőtlennek tűnt a sátor, inkább kimentünk, elindultunk megnézni azt a részt, amit még nem láttunk. Itt Volvókat lehetett tesztelni, gyerekeknek volt kézműves rész, de a lányok ehhez már nagynak érezték magukat.

Szép lassan elkezdtem felvezetni, hogy mi lenne, ha ma kihagynánk a strandot, mert már fáradtak vagyunk, meg késő lesz, mire hazaérünk, és akkor még autózzunk el a strandra, ááá, kinek van ahhoz kedve? Mindenkinek. Így nem is mondtam tovább az érveimet, mert a strand minden érvemet elmosta volna. Haza indultunk, érintve azon üzleteket, ahová kisebbik szeretett volna bemenni, mivel egy család vagyunk, egyszer az egyik enged, másszor a másik. A Zuram is rém türelmesen várta, míg kisebbik mindenféle plüss jószágokat, kulcstartókat és hasonlókat nézeget.

Majd elindultunk a strandra, de már autóval. És megérte, kicsit nehezebben találtunk parkolót, kicsit többen voltak, de a víz, a víz ismét fantasztikus volt, és másnapra csak ennyit terveztünk. Lustálkodást a parton.

 

 

Reklámok