Csak felnőtteknek! – avagy az integrációs kurzus szépségei

Ebben a bejegyzésben olyan kifejezéseket fogok használni, amiket szerintem még soha nem írtam le, és nem is akartam, de most muszáj valahogy ezt elmesélnem. Komolyan muszáj. Lehet gyerekek ne olvassák, illetve mit tudom én mit tudnak a mai gyerekek, és mit nem. Korábban már írtam az integrációs kurzusról, igaz csak egy keveset. Azóta már elvégeztem a kurzust, le is vizsgáztam ügyesen, de most nem erről szeretnék mesélni.

Az integrációs kurzus kicsivel több, mint egy sima nyelvkurzus, mert azon kívül, hogy az ember tanul németül, és tesz egy nyelvvizsgát, el kell végezni egy kis pluszt, ami ahhoz kell, hogy minden gond nélkül levizsgázhasson az ember a “Leben in Deutschland”-ból ez az ún. Einbürgerungstest, és ennek a vizsgának a megléte az egyik feltétele a német állampolgárság megszerzésének. A kurzus úgy megy, hogy először felkészítik az embert a B1-es nyelvvizsgára, majd következik még 100 óra plusz, ami az Einbürgerungstest-re készít fel. Nos ez a 100 óra több, mint elegendő. Az első órán azt gondoltam, hogy: basszus, azt sem tudom miről van szó, majd megcsináltam egy online tesztet és egyből sikerült, nem hibátlanul, de sikerült.

A lényeg, hogy 100 óra sok. A csoportunknak egy tündéraranyosszuper tanárnő jutott, aki nagyon alaposan felkészített bennünket a nyelvvizsgára, és teljesen tisztában volt vele, hogy a 100 óra az viszont sok a “Leben in Deutschland”-ra. Nem ma kezdte a tanítást, így bőven  van tapasztalata. Elmesélte, hogy először ez mindössze 40 óra volt, nos az kicsit kevésnek bizonyult, ezért felemelték 60-ra, na az pont elég volt, majd valaki kitalálta, hogy legyen 100, így valahogy le kell tudni ezt a 100 órát. Mellesleg megjegyzem, hogy az Einbürgerungstest olyan embereknek is sikerült, akik egyébként nem teljesítették a szükséges minimumot a B1-hez, tehát németül nemigen beszélnek, de azért az itt éléshez szükséges alapinformációkkal rendelkeznek. Nem szerintem szükséges, nyilván azok szerint ez a szükséges, akik a kérdéssort összeállították. Vannak benne vicces dolgok, de lehet ami nekem vicces, illetve evidens, az semmiképp nem az, egy teljesen más kultúrából érkezett egyénnek.

Nem vagyok maximalista, messze nem, de esténként az Einbürgerungstest nevezetű applikációval játszottam a telefonomon, a játék lényege annyi volt, hogy mennyi idő alatt tudom hibátlanul megválaszolni az összes kérdést, ami nem kevés. A játék bizonyos szabályait én találtam ki magamnak, mert természetesen az app lehetőséget ad arra is, hogy csak 10, vagy 30 kérdésre válaszoljon az ember. Több, mint 300 kérdésből áll a teljes sor, és elég bosszantó, ha az ember a 298-adikat rontja el, de akkor kezdtem előröl. A Zuram szerint kicsit túlzásba vittem, de azért volt tétje a dolognak, mert ha az ember sikeres vizsgát tesz nyelvből is, és még az Einbürgerungstest is sikerül, akkor a tanfolyam árának fele visszajár, márpedig én nem szerettem volna lemondani a pénzről, és a vizsgákat sem szerettem volna ismételni, valamint kizárt, hogy ne tudjak egy tesztet hibátlanul megírni.

Tehát a lényeg, még mindig az, hogy sok az a 100 óra, így a tanárnőnk egy csomó kirándulást tervezett nekünk. Erre lehetősége van, csupán a minisztériumtól kell erre engedélyt kérnie, meg egyeztetni a saját főnökével, valamint a csoport minden tagjával, hiszen ezen kirándulások önköltségesek, mindenki saját magának fizeti. Szerencsére Wolfsburgban van egy-két ingyenesen látogatható múzeum is. A mi nagyon kedves és elkötelezett tanárnők szinte minden nap hozott nekünk szórólapokat, munkalehetőségről, tanulásról, programokról, persze ezekre a programokra nem tudtunk mindenhová elmenni, ide az ment akinek kedve, ideje volt.

Egyik nap azonban felvetette a tanárnő, hogy elmehetnénk egy programra, valami egészségügyi rendezvény lesz, az egyik menekülteket segítő intézményben, nem tudja mi lesz ott, de ha van kedvünk, akkor ő megszerzi a szükséges engedélyeket. Nagyjából bárhová mentünk volna, csak ne a tesztre kelljen állandóan gyakorolni, eddigre már átvettük az egész anyagot, és tényleg rengetegszer ismételtük át az egészet.

A tanárnő lelkes volt, és végül is, mi is, hisz felhívta a szervezőket telefonon, akik nem csak szeretettel vártak bennünket, hanem ebéddel is. A program és az ebéd teljesen ingyenes volt. Azt még mindig nem tudtuk, hogy miről is fog szólni ez az egészségügyi előadás, de igazából nem is számít, majd németül beszélnek, és az nekünk jó gyakorlás.

Elmentünk tehát a programra. Tényleg volt ebéd, spárgakrém leves, meg sütik, gyümölcs, zöldségek feldarabolva és kenyér. Én elég óvatos vagyok az ilyen mindenféle kipakolós kajákkal, inkább nem eszek semmit, soha se nem lehet azt tudni. Azért, hogy ne sértsek meg senkit magamhoz vettem pár répát és elrágcsáltam. Vártunk egy keveset, de nem baj, addig is ettünk, pontosabban a bátrak ettek, én meg rágicsáltam a répát és beszélgettünk.

Egyszer csak jött egy hölgy, hogy kezdődik a foglalkozás, menjünk vele. Foglalkozás? Azt hittem előadás, de mindegy, foglalkozzunk. A férfiak menjenek azzal az úrral, a hölgyek tartsanak velem – mondta kedvesen. Férfiak, nők külön? Rosszat sejtettem, de legalábbis éreztem, hogy itt kérem ebből még móka is lehet, nem feltétlen kacagással.

Bementünk egy nagy terembe, ahol is körbe kellett ülnünk, hát mit mondjak, ha a csoportunk nem lett volna ott, elég kevesen vettek volna részt az előadásfoglalkozáson, vagy min. Jött egy hölgy, leült ő is a körbe, volt egy nejlonzacskó a kezében. Bemutatkozott, elmondta, hogy ki ő, mivel foglalkozik pontosan, hány nyelven beszél, kérdezzünk bátran stb. Majd belekezdett.

Először is elővett a tatyójából egy plüss női nemi szervet, illetve hát nem egyet, hanem úgy kompletten kérem. Még petefészek is volt, az egyes részek tépőzárral kapcsolódtak egymáshoz, majd elkezdte magyarázni, hogy mi micsoda. Részletesen kitért mindenre, közben prezentált mindent a plüss puncin, esküszöm aggódtam, hogy mindjárt meg fogjuk keresni együtt a G-pontot, de erre szerencsére nem került sor. Kicsit óvatosan körbenéztem, hogy ki mit szól ehhez, de nagyjából mindenki ledöbbent. Én főként azon, hogy egy háromgyerekes anyuka olyan kérdést tett fel, hogy hát meglepődtem, mert három gyerek után azt kérem illik tudni, hogy mi mire való. Sebaj, az előadást tartó hölgy megdicsérte, hogy milyen jó, hogy kérdez, és itt nincsenek hiábavaló, felesleges, vagy buta kérdések. Én már azt hiábavalónak éreztem, hogy ott ülök és hallgatom a hölgyet, mert amúgy semmi újat nem tudott mondani.  Arról is biztosított bennünket, hogy tök mindegy, hogy hogy néz ki a nemi szervünk, az úgy jó, ahogy van. Mindenkié szép. Őszintén reméltem, hogy nem fogja az övét megmutatni.

Megmondom, hogy kíváncsi voltam, hogy hogy fogja bemutatni nekünk a férfi nemi szerveket, jön valami plüss megint? Egyébként hol lehet ezeket kapni, az Ikeában?  Elképzeltem, ahogy piacra dobnak egy sorozatot, majd bemegyek a gyerekkel a boltba, és azt mondja, hogy jajj anya, olyan aranyos az a plüss petefészek, azt szeretnék karácsonyra. Kérem, a Mese a vakondról, aki tudni akarta, hogy ki csinált a fejére című könyv óta én már elég sok mindent el tudok képzelni. Ez utóbbit csak a könyvesboltban lapoztam át, és nem hittem el amit látok, majd mégis, és én még meg is vettem volna, de a Zuram szerint a gyerekeink már nagyok voltak ehhez, nekem meg eszembe se jusson, őt meg még csak nem is szórakoztatja a vakond problémája, pedig a férfiak úgy általában bírják az altesti poénokat.

A férfi nemi szervekről azonban nem esett szó. Gondolom a másik teremben, a férfiaknak szóló előadás része lehetett, de mikor a fiúkat kérdeztük erről, csak annyit mondtak, hogy az előadás jó volt, és érdekes, de többet nem voltak hajlandóak erről beszélni.  Tehát nem derült ki, hogy van-e férfi “plüssállat”.

A német tudásom viszont valóban fejlődött, mert megtudtam, hogy a Scheide szó már elavult, azt ne használjuk, mert nem helyes. Helyette a vulva és a vagina szavak összevonásából keletkezett Vulvina a  korrekt. Új szó, vagy a szótáram régi, de nem találtam meg egyik szótáramban sem. Viszont erre a szóra rákeresve a YouTubeon számos oktatóvideóval találkozhatunk.

Az előadás negyedénél az egyik csoporttársam egész egyszerűen felállt és elment, őszintén  megmondta, hogy egyrészt ő orvos, szájsebész, másrészt van már két unokája, most jön a harmadik és valahogy ez a téma úgy érzi nem érinti. Úgy érzem a többség vele tartott volna. Nem tudom, hogy a szájsebészek miről tanulnak pontosan, pláne nem tudom, hogy miről tanulnak az orosz egyetemeken, de megértettem, sőt.

Miután tisztáztuk, hogy mink van, mire használjuk, mindenkié szép, hogy hívjuk, ezután az következett, hogy a hölgy elmagyarázta, hogy mi is történik egy ciklus alatt. Azok, akik tényleg az előadás miatt jöttek, próbáltak kérdezősködni, mind a három hölgyet a fogamzásgátlás problematikája érdekelte, és mind a három pici gyerekkel volt. A hölgy válaszolt, hogy majd válaszol az előadás után, és ajánl nőgyógyászt, de ő folytatná inkább tovább a mondandóját, és nem viccelt, folytatta. A kérdezők sem vicceltek, nem hagyták magukat, és kérdeztek tovább. Ezen a ponton már három nyelven folyt a társalgás és megmondom őszintén elég nehéz volt követni, különösen úgy, hogy a harmadik nyelvből egy szót sem értettem. Ekkor már nem először néztem körbe, hogy de mégis mit keresek én itt?

Szerencsére, vagy nem szerencsére, de fel kellett szednem az egyik gyermekemet az iskolánál, így elköszöntem a társaságtól, pedig akkor következett a játék. Később a többiek mesélték, hogy szerepjáték volt, és az egyik csoporttársamra konkrétan a menstruációs vér szerepét osztották. Erre nem tudtam mit mondani, és nem is kérdeztem rá, hogy mit és hogyan kellett eljátszania. Sajnos ők sem készítettek fotót.

Bónusz, hogy többen még aznap rosszul lettek, valószínűleg a levestől, de ez már soha nem fog kiderülni, de egy kis gyomorrontás ide- vagy oda igazán nem számít.

Másnap a tanárnőnk, aki szintén rosszul lett, mondta, hogy ő is valami teljesen másra számított, de végül is jó volt. Pozitív személyiség. Az újságban is írtak az előadás sikeréről, a kajáról nem esett szó.

 

 

Reklámok

Fókales

Amint hazaértünk Londonból, a következő hétvégén már utaztunk is Wilhelmshavenbe. Egyrészt a tavaszi szünetet minden szempontból szerettük volna kihasználni, másrészt a szüleim nálunk voltak, és szerettük volna elvinni őket valahová kirándulni.

Azért Wilhelmshavenre esett a választás, mert onnan indul hajó Helgolandra, amit én már nagyon rég szerettem volna megnézni. Wilhelmshavenben voltunk tavaly is, megnéztünk már elég sok dolgot, de volt ami kimaradt, gondoltuk ha más nem, akkor azt bepótoljuk.

Helgoland mindenképp érdekes, de én szerettem volna látni végre természetes körülmények között fókákat. Állítólag ott élnek, és látni is lehet őket. Rügenen is voltak a parton táblák, hogy esetleg lehet fókákra számítani, de a fókák nem számítottak ránk, így egy ici-pici fóka nem sok, annyit nem láttunk. Rügen ettől függetlenül gyönyörű és bármikor vissza is mennék, na de most jött el az én időm, irány Wilhelmshaven, aztán Helgoland.

Szüleimet is belelkesítettem, hogy habár egy hosszabb hajóút lesz, de mégiscsak kibírható, mert a fókák ugyebár. Szüleim mondták, hogy nekik az is jó, ha csak Wilhelmshaven, sőt az is, ha az se, jó nekik Wolfsburgban is.

Minden gond nélkül érkeztünk meg Wilhelmshavenbe, foglaltuk el a szállást, ami nem is volt rossz, majd indultunk el a kikötőbe, hogy vegyünk a hajóra jegyet, nehogy lemaradjunk Helgolandról.

A terepet már ismertük, hisz voltunk tavaly is, nem sok dolog változott, csupán egy, nem indul hajó Helgolandra, indul egy másik városból, de odáig vagy 1 órát kell autózni, plusz  még ugye 2 óra hajózás. Mondtam, hogy azt talán mégse, akkor ez most megint kimarad, de sebaj, mert Wilhelmshaven közelében vagy egy homokpad, és ott szoktak lenni fókák, és ami a lényeg, megy is oda egy hajó. A Zuram csalódott volt, mert annyira szeretett volna engem elvinni Helgolandra, mert tudja, hogy ez az egyik vágyam, de kénytelen voltam tisztázni, hogy Helgoland egy dolog, persze az is érdekel, de a lényeg, a lényeg a fóka. Nem tudta, azt hitte Helgoland a lényeg. Jó lesz átbeszélni még egy két kívánságomat, nehogy félreértés legyen. Például az, hogy nem szeretnék meglepi partit a 40. szülinapomra, egyáltalán nem azt jelenti, hogy szeretnék, tényleg nem, sőt.

Miután tisztáztuk ezt a fóka dolgot gyorsan meg is vettük a jegyeket, ez nem jelenti azt, hogy másnap akkor mégis végre sikerül látnom fókát,  mert a néni a kikötőben elmondta, hogy a fókát azt nem garantálják, a hajó megy, minden nap megy, de csak a homokpad a biztos. A többi ugye az állatokon múlik, de ők ritkán olvassák a hajó menetrendjét. Lelkesedésem töretlen volt, éreztem, hogy a fókák a kedvemben akarnak járni, és meg fogják magukat mutatni. Na, nehogymá’ ne  legyen fóka! Lesz!

A hadi kikötőt már megnéztük tavaly, ahogy a múzeumot is, bár most állt bent másik hajó is, viszont a tengeri akváriumot még nem láttuk, az még jó program lehet, pláne, hogy a lányoknak megígértük -teljesen könnyelműen- hogy ha erre járunk legközelebb, akkor természetesen nem hagyjuk ki az akváriumot. Fene gondolta, hogy ilyen gyorsan erre járunk, viszont a lányok egész biztos nem felejtenek, és már mondták is, hogy ha nem emlékeznénk véletlenül, akkor ők most szólnak. Akvárium!

Én már alig vártam a fókalest, a lányok meg a fókalest és az akváriumot. A szüleim meg azt, hogy egy kicsit süssön a nap, mert szegények nem ehhez a hideghez vannak szokva, és már egy ideje nálunk voltak, de nem az a tavasz volt, amire ők számítottak. Többször jelezték is, hogy ők nem üldögélni jöttek, hanem segíteni a ház körül, jó lenne, ha szólnánk az időjárásnak, de nekik mégiscsak egyszerűbb volt mondani, hogy üldögéljenek csak nyugodtan.

Londonban szép napos idő volt, egyszer sem esett, nem is értem miért panaszkodnak mindig az esőre a londoniak, bezzeg Wilhelmshavenben hideg volt, még annál is hidegebb szél fújt, és folyton eleredt az eső, sebaj, kabátot vittünk, kapucnisat, illetve akinek nem volt kapucni az vitt sapkát. Sétáltunk a parton, a lányok sárkányt eregettek, míg meg nem fagytak, illetve míg én meg nem fagytam, és nem szóltam, hogy most már elég, de nem sértődtek meg, mert beültünk egy kávézóba, ahol fel tudtak melegedni egy forró csoki mellett. Vicces volt, hogy a Zuram és a pincér srác egyforma karkötőt hordott, na nem olyan szíp arany típust, hanem a VFL szurkolói számára készített szép zöldet. Lehet, hogy Wolfsburgból meg a tengerpartra áramlik a munkaerő, pincérkedni? Gyanús.

Kis idő múlva indult a hajó is. Ugyanaz a hajó volt, mint tavaly, csak most másfelé ment. A homokpad nincs messze a parttól, ami jó, mert annyira fújt a szél, hogy elég magas hullámok voltak. Bónusz, hogy mivel rossz idő volt, mindenki hajókirándulni akart, tették ezt nagyon sokan kisbabával. Sajnáltam szegényeket, mert valamelyik gyerek folyton bőgött. Volt egy nagyon kitartó baba, aki úgy tűnt, hogy hivatásául választotta az elkeseredést, és vagy emiatt, vagy amiatt mert pici babák nem élvezik a hajózást egyfolytában üvöltött. Tiszteletre méltó volt a kitartása, de azután rájöttem a turpisságra, gyanús is volt, mivel azért a legtöbb gyerek előbb-utóbb feladja, de ez a baba nem, illetve igen, de kiderült, hogy kettő van belőle, ikrek. Amikor az egyik abbahagyta, kezdte a másik, szegény szülőknek egy pillanat nyugtuk nem volt, és egy pillanatra nem tudtak kilépni a hajó belsejéből a szabad levegőre. Már megérte eljönni hajózni nekik. Egyébként, hol esett az eső, hol nem, tehát a nép is ki-be mászkált.

A gyerekeknek viszont, mármint a kicsit nagyobbaknak elég jó volt, mert nekik előadást tartottak a fókákról, a tenger állatvilágáról, és ezt prezentálták is, mert felhoztak a fedélzetre néhány akváriumot, amiben rákocskák, meg mindenféle apró élőlények voltak. Lányaimat az eső sem zavarta, és érdeklődve figyelték az előadást, és fogdosták azon állatkákat, amiket lehetett. Az előadásra a kedves bácsi és nénik, mert hárman tartották, hoztak 3 különböző fókabőrt is, amiket meg lehetett simogatni. Azt most ne firtassuk, hogy ez mennyire morbid, amikor az ember fókalesre megy, és fókabőrt simogat. Mondjuk én nem simogattam, és az előadást sem hallgattam meg, pedig ott lehet elmondták, hogy szegény fókák önként adták a bőrüket a haláluk bekövetkeztével, ami természetes volt, csak úgy, mint a bodies kiállítás “résztvevői”, szintén jónak találták a gondolatot, hogy haláluk után az emberek csupasz valójukban nézegessék, és jelen esetben simogassák őket. Nem.

De elérkezett a pillanat odaértünk a homokpadhoz. Mindenki, kivéve az ikresek, fent tolongott a fedélzeten hátha megpillant egy fókát. És igen, ott volt! Egy, azaz egy darab fóka. Elég messze voltunk, tehát akár egy darab kő is lehetett, mert egy sötét kerekded izé ott feküdt a homokpadon és ennyi. A Zuram kihúzta magát, büszkén nézett rám, hogy hát akkor sikerült, még egy kívánságomat teljesítette, láttam fókát. És tényleg, láttam. Akkora szél volt, hogy a homokpad nagy részét víz fedte, 70 cm-vel volt magasabb a vízszint a szokottnál, tehát egyáltalán nem elvárható, hogy a fókák ott legyenek. Köszönet annak az egynek is. De amikor visszafelé jöttünk, akkor már két darab kő feküdt a homokpadon, és akkor már teljesen biztos voltam benne, hogy azok fókák, mert megmozdultak, és pont azzal a jellegzetes fóka mozgással, amit már a tv-ben is láttam, illetve ez az a típusú mozgás amivel én próbálok elhelyezkedni esténként az ágyban, de lusta vagyok a kezeimet használni ahhoz, hogy magamra húzzam a takarómat, testalkat is stimmel. Tehát két fóka. Két fóka már sokkal több, mint amit eddig láttam, leszámítva persze a tv-t, állatkertet, fókashowt. Ami a legjobb, hogy egyáltalán nem voltam csalódott, sőt, és a lányok se, nagyon élvezték. A szüleim szintén, és ilyenkor mindig nagyon boldog vagyok, hogy átélhettem valami különlegeset, az eső, a szél egyáltalán nem számít. A kikötő felé tartva még felhívták a figyelmünket, hogy a hajótól nem messze úszik még egy-két fóka, ha nagyon figyelünk, akkor láthatjuk, az a kis fekete gombóc, ami hol kiemelkedik a vízből, hol eltűnik, az a feje. És láttam! Még három fókát, vagy csak egyet, csak az az egy össze-vissza úszkált a víz alatt. Azért egyszer megnézném nyáron is azt a homokpadot, amikor tényleg sok-sok fóka sütteti magát, na nem úgy, a napon.

Másnap következhetett az akvárium, ami nagyon jó volt. Sealifeokban jártunk már párszor, nem sok a különbség, de például a szüleim még nem jártak ilyen tengeri akváriumban. Apám nagy horgász, de ekkora halakat, cápát, ráját még ő sem látott. Tartottam is tőle, hogy mind ki akarja fogni. El is mondta párszor, hogy: hej, ha lenne nálam bot. Szerencsére nem volt. Annyira jó volt látni, ahogy a szüleim pont úgy élvezik a kirándulást, mint a gyerekeim. No meg persze mi is. Itt már biztosra mentünk fók ügyben, itt az akváriumban lakik három fóka, akik még egy kis showt is előadtak. Ők mindhárman fogságban születtek, a gondozójuk imádja őket. A show közben nagyon sok információval szolgált a gondozójuk a fókákról, az életükről, hány évesek, mekkora a súlyuk, milyen gyorsan úsznak, és hogy cukik ugyan, de ne felejtsük el, hogy éles fogacskáik vannak, és egyáltalán nem játékszerek.

Az akváriumban nem csak halakat láthatunk, hanem madarakat, majmokat is, és más tengeri élőlényeket. Az egyik nagyobb akváriumba be volt lógatva egy madzagon egy fél cukkini, egy darabig gondolkodtunk, rajta, hogy minek, és már arra a megoldásra jutottam, hogy biztos azért, hogy a látogatóknak legyen min gondolkodni, de akkor kisebbik szólt, hogy nézzem már, mert a rája lecsapott a cukkinire, és majdnem egyben bekapta az egészet. Később láttam, hogy több akváriumban is van cukkini belógatva, de valahogy soha nem gondoltam volna, hogy ezt a tengeri élőlények eszik, mivel valahogy azt gondoltam, hogy cukkini egyáltalán nem nő a tengerben. Többször is megnéztem közelről, és nagyon cukkininek nézett ki, habár lehet, hogy ez valami tengeri fajta.

Az akvárium megnézése után még arra volt idő, hogy együnk abban a parti büfében, ahol a Zuram már tavaly is szeretett volna, de nem volt rá alkalom. Egyébként én nem nagyon szeretek ilyen jellegű helyeken enni, de végül is beadtam a derekam, mivel ételmérgezést eddig még csak éttermi kajától kaptam, büfében még nem.

Londont sem pihentük még ki, de most aztán már végképp elfáradtunk, az idő lehetett volna jobb, de ezt ugye nem lehet megrendelni. Most aztán már tényleg azt gondolom, hogy Wilhelmshavent megnéztük, de egyáltalán nem zárnám ki annak a lehetőségét, hogy visszamenjünk. Amennyit mi mászkálunk, simán belefér, és a fókák, ugye a fókákat még egyszer meg kell néznem.

 

London, utolsó nap

Az utolsó nap sem vesztegettük az időt, gyorsan kijelentkeztünk a hotelből, majd irány a Kings Cross. Igen ismét a HP bolt miatt, de nem is, mert onnan indult a vonatunk a reptérre, és ott van csomagmegőrző is, és nem akartunk egy bazi nagy bőrönddel mászkálni. Itt kicsit bénáztunk mire mindent megtaláltunk és elintéztünk, de végül azért mégiscsak sikerült.

Feltettük a lányainknak a kérdést, hogy mit szeretnének csinálni, hova szeretnének még menni, mert amit eredetileg terveztünk, arra már nincs idő, illetve van, csak akkor gyalog megyünk haza, meg egy kicsit is úszni is kell, lévén szigeten vagyunk. A lányok persze valami olyan helyre szerettek volna menni, ahol még nem jártak, így a National Gallerybe indultunk, szigorúan az után, hogy még elköltötték a maradék zsebpénzüket a HP boltban, és olyan fontos dolgokat szereztek be, mint ceruza, bérlet tartó és egy baglyos kulcstartó. Erről jut eszembe, most egy csomó ceruzát vettünk iskolakezdésre, majd ma este megkérdezem már, hogy mé’ nem jó a béna Potteres.

A lányok azért feltették a kérdést, hogy mégis mi a manó van ott ahova megyünk, mondtuk, hogy jó lesz, mert képek vannak. Kisebbiket nem győztük meg, de nagyobbik imádja az ilyesmit. Mondjuk azzal tisztában kell lennünk, hogy ha nagyobbik beszabadul egy múzeumba, ahol festmények vannak, akkor arra sok időt kell szánni, mert normál ember bemegy, és néz, majd megy tovább, nézi a következőt, párat kihagy, aztán megint néz, megy tovább, de nem így nagyobbik, aki minden egyes képet képes hosszan tanulmányozni, a legapróbb részletekig. Szó szerint elveszik egy-egy festményben. Legyen az bármilyen. Egyszer voltunk egy Munkácsy kiállításon, ahol nem volt sok kép, mégis sokáig tartott. Általában a család többi tagjának ehhez nincs türelme, így én szoktam kísérni a gyereket, és megbeszéljük, hogy várjanak meg, majd kint találkozunk.

Kisebbik különösen nehezen viseli, mert jó, jó, de ezek csak képek. Unja. Pont ezért nem nagyon, inkább csak közepesen erőltetjük számára ezeket a dolgokat. Most is beletörődött a program választásba, hiszen most vagyunk itt, ki tudja mikor jövünk vissza, most kell megnéznünk, amit lehet, titokban pedig reménykedett, hogy úgysincs olyan sok időnk, és lesz pad, ahová leülhet.

Ide már nem akartak annyian bejutni, mint a British Museumba, sor sem volt, de a hátizsákjainkat átnézték. Na, itt találkoztunk egy vicces biztonsági őrrel, aki nagyobbik hátizsákját vizsgálta át, majd nagyon komoly arccal ránézett nagyobbikra, és csak annyit kérdezett, hogy: hol a csoki? Nagyobbik amúgy sem kis szemei óriásira nyíltak, és látszott, hogy nagyon megijedt. Gyorsan odaléptem, és megkérdeztem tőle, hogy érti-e a kérdést, teljes rémületben közölte, hogy igen, de nem tudja, hogy mit kell csinálni, mert neki nincs csokija, most akkor nem engedik be? Tisztáztuk, hogy a bácsi csak viccel, ilyen ez az angol humor. Bácsi és én vigyorogtunk, nagyobbik még mindig nem értette, de a ruhatárig elmagyaráztam, hogy ez tényleg csak vicc volt, a bácsi meg kedves akart lenni. Nagyobbik egyébként sem ért minden viccet, illetve nem talál minden viccet viccesnek, és hát ezt sem. Azért megnyugodott, hogy beengedték.

Belépődíj itt sincs, a ruhatárért viszont kellett fizetni, és nem is keveset, de nem akartuk a hátizsákokat és a kabátokat cipelni. Beléptünk az első terembe, totál cél és minden elhatározás nélkül, amúgy jobban jártunk volna, ha szerzünk valami térképet és a szerint megyünk, mert így a legjobb dolgokra nem, vagy csak alig jutott idő. Első teremben, nem kis termek vannak, nagyobbik megszólalt, hogy: akkor kezdjük!, és nem viccelt, kezdte. Elkezdte egyesével tanulmányozni a festményeket, mi is, csak némiképp gyorsabban. Kisebbik 10 perc után feladta, és leült egy padra középen, de megnyugtatott, hogy nagyon jó szeme van, ő messziről is jó lát mindent.

Egy bizonyos idő után, azért kénytelen voltam nagyobbikat összeszedni, mert így csak egy termet fogunk megnézni, és azért annál többet szeretnénk. Kicsit gyorsított a tempón, de bizonyos képektől nehezen bírt elszakadni. Ami jó volt, hogy lehetett fényképezni, egy-két festménynél volt kiírva, hogy nem szabad, és láss csodát, senki nem is fényképezte le azokat a képeket, mert a többit szabadott. A biztonsági őrök nem rohangáltak állandóan körbe, mint Amszterdamban, hogy légyszi ne má’. Szépen, nagyon lassan haladtunk, nagyobbik festménytől festményig, kisebbik egyik padtól a másikig, a Zuram meg én vegyesen, egy idő után már én is hasznát vettem a nagyon jó szemeimnek és a padról nézelődtem.

Volt a múzeumban zenés gyerekfoglalkozás babáknak, ami tök jó, én is biztos eljárnék a gyerekemmel, még ha mondjuk egy 8 hós baba nem is biztos, hogy sok dolgot fog ebből, de a zenés foglalkoztatók nem tesznek kárt senkiben. Mondjuk kisebbiket próbáltam elvinni ringató foglalkozásra, alig múlt egy éves, de 20 perc után odaállt az ajtóhoz, hogy ki szeretne menni, a kilincset még nem érte fel, ezért egy idő után elkezdte ütni az ajtót, és egyáltalán nem bírtam rávenni, hogy üljön nyugodtan az ölemben, amíg énekelgetek a többi anyukával, akiknek tök békés gyerekük van. Többet nem is mentünk, inkább kerestem egy olyan babás foglalkoztatót, aminek nem a zene, hanem a mozgás volt az alapja. Na, azt élvezte, onnan meg eljönni nem akart. Ehhez képest, most teljes nyugalommal és beletörődéssel üldögélt egy padon, egészen addig, amíg meg nem látott pár olyan festményt, ami már őt is érdekelte, na ott, ha nem is lázba jött, de elkezdett kérdezgetni, és egyáltalán nem akarta a padról használni a nagyon jó szemeit, inkább közelebbről szerette volna látni az őt érdeklő dolgokat. George Stubbs Whistlejacket című festménye egészen elvarázsolta, még le is fényképezte, és biztos, ami biztos engem is megkért, hogy fényképezzem le, hátha az ő képe nem sikerült. Nagyobbikat elég sok dolog elvarázsolta Rubens pont úgy, mint Monet, mondjuk ő már eleve el volt varázsolva egy kicsit.

Szépen ballagtunk, és pont kisebbikkel beszélgettem, amikor a Zuram egyszer csak megbökött, és annyit mondott, hogy most figyelj! Nem értettem mit akar, csak azt láttam, hogy fülig ér a szája, na nem az a boldog mosoly volt, hanem inkább az a diadalmas típus, amit akkor szoktam rajta látni, amikor például győz a kártyában. Telefonját előkapta a zsebéből, és a népeken keresztül ment egyenesen előre. És akkor megláttam, Van Gogh Napraforgóihoz igyekezett, és le is fotózta. Megint. Ok, győzött, most még rá se szólhattam, és nem is tehettem meg, mert itt ezt szabadott. Annyira elégedett volt.

Van Gogh 7 festményt készített a napraforgókról, egy megsemmisült, de van belőle Londonban, Münchenben, Amszterdamban, Amerikában és Japánban. Egy festményt pedig titkos helyen őriz egy milliárdos, fogalmam sincs ki ez a milliárdos, tehát azt a festményt soha nem fogja a Zuram lefényképezni, de kettő már pipa. Ez lehetne a következő kirándulásaink célja, nem pedig folyton a vitorlázás. Tényleg, erről el kell beszélgetnünk! Nagyobbik kifelé menet viccelődött, hogy akkor ő most odamegy a bácsihoz és megmutatja neki, hogy nincs nála csoki, de inkább lebeszéltem, szerintem ezt meg a bácsi nem értette volna.

Sajnos hamarabb be kellett fejeznünk a nézelődést, mint szerettük volna, hisz a repülőt el kellett érnünk, és előtte még a vonatot is. A Zuram mindent kiszámolt, hogy mikor honnan kell elindulnunk, hogy oda is érjünk. Nem is volt gond, leszámítva, hogy azt a vonatot, amivel menni szerettünk volna törölték, de sebaj, mert egy csomó vonat megy arra, mentünk egy másikkal. Egyébként egy mellettünk álló pár készségesen  elmagyarázta, hogy  mehetünk másik vonattal is, ők is a reptérre mennek, kövessük őket bátran. Az angolok nagyon segítőkészek voltak, és udvariasak, a kirándulás alatt végig, én még életemben ennyiszer nem hallottam, hogy sorry, persze szerény véleményem szerint az sem volna hátrány, ha kicsit odafigyelnének, és nem löknének fel, vagy lépnének a lábamra, akkor nem kéne bocsánatot sem kérni, de lehet, hogy ők szeretnek bocsánatot kérni.

Vicces, hogy a vonaton mellettünk ülő csaj, a repülőn a Zuram mellett ült. No meg az is vicces, hogy megtaláltuk azt a körforgalmat, amit Tamás emlegetett, azt amit még érkezéskor kellett volna megtalálnunk, de megnyugodhat mindenki megvan.

Természetesen a reptéren várni kellett, a poggyászunk meghaladta a megengedett súlyt, fránya kövek, mondjuk nem volt gáz, mert kinyitottuk, és pár dolgot átraktunk a hátizsákokba. A Zuram szerintem nem tudja, hogy a bőröndben lapult egy-két kő, de ez már ugye lényegtelen is.

A repülőn hazafelé kisebbik már bátran ült az ablak mellé, persze megígértem, hogy fogom a kezét, hiába a nővére ül mellette, az én kezem kell,  anya az anya. Ehhez képest foghattam én a saját kezem, mert egyáltalán nem volt szükség arra, hogy megnyugtassam a rettegő gyereket, mert nem rettegett, sőt nagyon élvezte, pláne, hogy sötétben szálltunk fel, és a fények ugye, úgy örültek a gyerekeim a fényeknek, mint akik még nem láttak lámpát, de ez a jó, amíg lelkesednek elfelejtenek félni.

Nem is baj, ha szokják, mert októberben Spanyolországba megyünk, mondjuk most nem Hamburgból indul a repülő, hanem Hollandiából, hiába no, szeretünk utazni.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.