Költözünk, nem költözünk, költözünk, nem…

Kis iskolai kitérő után visszatérek a ház témához, amit ott hagytam abba, hogy aláírtuk a szerződést. Szóltunk a bérelt házunk tulajának, hogy most már költözni fogunk, de tényleg. Tényleg? A Zuram meg is beszélte vele a részleteket, hogy mikor szeretnénk leadni a házat. Ettől kezdve szoros időbeosztással dolgoztunk. Azért, hogy minden biztosan simán menjen készítettünk egy menetrendet, hogy melyik hétvégén mit kell csinálnunk, milyen sarokpontok vannak a tennivalókban.

Először is volt még nagyjából két hónapunk, ami elegendőnek tűnt mindenre, de mivel hét közben dolgozunk, így a munka java hétvégére maradt, és két hónap alatt nincs olyan sok hétvége, tehát tényleg tartani kellett magunkat az ütemtervhez.

Első körben kerestünk költöztetőket. A barátaink nem is olyan régen estek át hasonló macerán, így ők tudtak ajánlani egy megbízható céget. A Zuram alapos ember révén utánajárt annak is, hogy milyen esetben támogatná a VW a mi költözésünket. Nos a VW-nek olyan feltételei voltak, hogy gyakorlatilag a semmilyen esetben jött ki végeredményként. Kért a VW-től egy ajánlatot, hogy mégis mennyiért csinálnák meg a költöztetést, azt a fajtát, amikor jönnek mindent bepakolnak, majd mindent a helyére is tesznek az új házban. Az ajánlat nagyon alapos volt, nagyon kedves, de olyan számot mondtak, hogy röhögnöm kellett, na nem azért, mert annyira olcsó lett volna. Nos a költöztetés ezen formája alig 8000 EUR lett volna. Köszöntük a lehetőséget, és bizalommal fordultunk a barátaink által ajánlott költöztető brigádhoz.

Jött is egy ember a brigádtól, felmérte mennyi cuccunk van. Sajnos a ház egy zsákutca végén állt, és egy bizonyos szakaszt nem lehetett kocsival megtenni, csak gyalogosan, így a teherautó sem tudott felállni a ház elé. Ez mindenképp növelte a fizetendő összeget. Annyiban sikerült megegyezni, hogy mi mindent bedobozolunk, majd a dobozokat kihordjuk a garázsba, mivel a garázs elé fel tud állni a teherautó, a bácsik a házban lévő bútorokat szétszedik, majd miután az összes cuccunkat kipakolták az új házban, a bútorokat össze is szerelik. Ezért 1200 EUR-t kértek. Az összeg nem hangzik kicsinek, és nem is az, de ezért négy ember dolgozik egy teljes napig, plusz a teherautó. Bizony, amihez itt ember nyúl és dolgozik vele, az nem olcsó.

Kezdődhetett a munka. Minden hétvégén dobozoltunk, terv szerint haladtunk. Az összes dobozt kihordtuk a garázsba, meg zsákokat, meg amit tudtunk, és szép lassan meg is telt a garázs. Lassan úgy éltünk, mint egy kempingben, minimál ruhatár, nem veszünk semmit, nehogy több legyen a cucc, minimál konyha, de elégedettek voltunk, mert tartottuk a tervet, és kiköltözés után a bérleményt még ki is kellett festeni, rendbe kellett tenni, tényleg fontos volt mindennel haladni.

Ekkor azonban jött egy telefon a banki ügyintézőnktől, nagyjából másfél héttel a költözés előtt. Ne ijedjünk meg, de… Jó vicc, természetesen megijedtünk, sőt éreztük, hogy ebből még nagyobb ijedelem is lehet. Bankos hölgy közölte, hogy eladóink, nem töröltették még a jelzálogot, így a bank nem fog fizetni, pár napot csúszhat az egész. Hahó! Nekünk minden le van szervezve, dobozok közt élünk, december lesz mindjárt, és tudjuk nagyon jól, hogy akkor leáll az élet, a költöztetőket is lehetetlen átszervezni.

Innentől volt pár nagyon nem vicces napunk. A Zuram hívta a tulajokat, akik első körben azt mondták, hogy elintézték, csak nem találják a papírt, második körben már azt mondták, hogy most intézik, mert a közjegyző nem szólt, de nyugodjunk meg azt mondta a bank, 3 nap és kiadják a papírt. Ezután a Zuram felhívta a közjegyzőt, ahol azt az infot kapta, hogy el lesz az intézve, de nem 3 nap, hanem 3-6 hét. Nem írom le, miket gondoltunk magunkban. Az már épp átcsúszhat a jövő évre, pedig nekünk ki kell költözni, és ki is kell festeni. Arról már rég letettünk, hogy a beköltözés előtt kifessük az új házat, pedig eredetileg arra is hagytunk időt. Már mindegy hogy, csak költözzünk be, lehetőleg még karácsony előtt.

Nem volt jó kedvünk. Az összes karácsonyi ajándék valahol bedobozolva, azon viccelődtünk, hogy újakat kell venni. Igen, mi is tudtuk, hogy nem vicces. Jöhetett a következő kör, beszélni az eladókkal, hogy most akkor hogyan tovább, elvégre ez az ő hibájuk. Ezzel ők is tisztában voltak, és egy megbeszélést követően azt mondták, hogy átadják a házat, ez előtti nap, hogy mi költöznénk. Mert mégiscsak az ő hibájuk, és már egyébként is kiköltöztek. Ez egyébként annyit jelentett, hogy még egy csomó cuccuk volt a házban, de mondtuk, hogy nem érdekes, majd megoldjuk, elvisszük mi a szeméttelepre, csak adják oda a kulcsot. Ők is megnyugodtak, hogy otthagyhatják a szemetet, nem kell ezzel foglalkozni, és remélik, hogy hamar meglesz a papír, mert a tulaj már átköltözött az új lakásba, de addig bérleti díjat kell fizetnie, amíg a bank nem utal, mert addig ő sem tudja kifizetni a vételárat. A lényeg, hogy megkapjuk a kulcsot.

A költözés előtti napon, a tulaj lányával találkoztunk egy parkolóban. Ott odaadta a kulcsot. Megvan! Ennyi volt a nagy ház átadás. De a lényeg: kulcs a kézben. Elmentünk a házhoz, szétnéztünk, minden rendben volt, festés most nem lesz, de ez van. Annyira nem vészes. A Zuram első dolga volt az összes zárat kicserélni. Kezdődhetett a költözködés.

Reklámok

Aláírás

Végre eljutottunk odáig, hogy megvolt az időpont a közjegyzőnél. Mondjuk ez így, ebben a formában nem igaz, hisz volt már egy időpontunk, csak ezt a mamma nem vette komolyan, most azonban újra feléledt bennünk a remény. A következő információkat kaptuk meg: helyszín, időpont, szerződés, valamint, hogy a mamma talált magának egy lakást, és a  mi időpontunk előtt fog ugyanott aláírni, mármint ugyanannál a közjegyzőnél, csak egy másik irodában. A Zuram próbált utánajárni a VW immobiliennél, hogy tényleg talált-e a mamma lakást magának, de nem adtak ki információt, csak annyit, hogy igen, van egy olasz hölgy, aki vesz egy lakást. Na már most mi ezt pozitív jelnek vettük, mert hátha tényleg talált egy lakást, hátha nem csinál belőlünk hülyét újra.

Nekem szereznem kellett egy tolmácsot, mert habár mindent átbeszéltünk a szerződésről, és elég sok dolgot amúgy is értek, de biztos, ami biztos. A Zuram nem lehetett a tolmácsom, mivel ő családtag, aztán nehogy az legyen, hogy a férjem belerángat egy általam nem támogatott házvásárlásba. Szerintem olvasták, hogy vette a Zuram a vitorlását, és azért kellett ez az egész, de mindegy. A barátnőm Ildikó vállalta a tolmács szerepét, ő éppen akkor még kismamaként tengette mindennapjait, és még örült is, hogy van oka kimozdulni. Neki is elküldtük a szerződést nézze át bátran, hogy aztán minden menjen rendesen. Lelkiismeretesen át is nézte, és jutalmul az ő neve is bekerült a dokumentációba, de hiába mondtam neki, hogy adja meg a bankszámlaszámát is, hogy baj esetén tőle vonják a törlesztőrészletet, arra nem volt hajlandó. Mindegy, legalább fordít.

Mivel még nyár volt, vagy legalábbis még csak szeptember, ezért a  lányok is jó helyen voltak aznap délután, az iskolában, illetve megbeszéltük, hogy mindkét gyerek szépen hazamegy, nagyobbik a busszal, kisebbik gyalog, és otthon ügyesen várnak ránk, és mire hazaérünk már tudni fogjuk, hogy van-e ház, vagy nincs. Azért 100%-ra még nem vettük a dolgot.

Kora délutánra kaptunk időpontot, én hamar végeztem a munkával hazarohantam, átöltöztem, pattantam az autóba és mentem Ildikóért, mert habár azt mondta egyedül is odatalál, de úgy gondoltam mindenkinek jobb, ha felveszem, bemegyünk együtt, és előtte még lesz egy kis időnk mászkálni is.

Egy ici-pici bökkenő azért akadt. Amikor hazafelé tartottam átöltözni, már akkor feltűnt, hogy a városba bevezető út le van zárva, ott áll egy rendőrnéni, és nem enged felhajtani senkit. Ez csak azért kellemetlen, mert a város azon végéből, ahol éldegéltünk csak két úton lehetett bejutni. Én pont a másik út felől jöttem haza, így azt nem láthattam, hogy nem csak a befelé menő sávot zárták le, hanem a kifelé menőt is. Gondoltam én naivan, hogy nem tarthat ez sokáig, legfeljebb pár óra és feloldják az útzárat.

Befelé menet más választás híján a másik utat választottam, ami kerülő és mindig dugó van, de repülni nem tudok. Időben indultam mivel Ildikóval még mászkálni szerettünk volna. Igen általában a mászkálni szó egyet jelent a vásárolgatással. Az egyébként 20 perces utat 45 perc alatt tettem meg, de erre számítottam is. Gondoltam tankolni kéne, de ááá van még benne annyi, hogy haza is érjek, sőt.

Felszedtem Ildikót, tényleg volt egy kis időnk mászkálni is, de ekkor megjelentek az első hírek az útzár okáról. Van néhány gyalogosoknak és bicikliseknek szánt híd az autóút felett, és a legelső, ami  útba esik, ahogy kihajtanánk Detmerodéból egy picit megadta magát. Az egyik fele 50 cm-t lejjebb ereszkedett annál a pontnál, ahol találkozott a talajjal. Teljes útzár, mindkét irányba, bizonytalan ideig. Később kiderült, hogy a híd menthetetlen, ha nem bontják le, le fog szakadni.

Azonnal telefonáltam a Zuramnak, hogy nagyobbik gyermekünk nem fog tudni hazamenni a suliból, hívja fel, és szedje fel, hozza magával a szerződéskötésre. Szerencsére sikerült a gyereket elérni és összeszedni, nagyjából egyszerre értünk oda az épület elé. Fel is mentünk az irodába, ahol már ott várt bennünket a közjegyző, az ingatlanos és a háztulajdonosok 50%-a, vagyis a papa, akit életünkben most láttunk először. Az ingatlanost is, hisz új volt. A hóna alatt szorongatott egy nagyjából 8 kg-os mappát, és mondta, hogy igen ez mind a házhoz tartozó ügyintézéshez kapcsolatos iratok összessége, de ha hisszük, ha nem ő még életében ennyit nem telefonált egy ingatlanügylettel kapcsolatban, és azt meg úgyse hisszük el, hogy mennyi munkája van abban, hogy ez az aláírás összejöjjön. Hittük, persze, hogy hittük, csupáncsak nem érdekelt. Minket az érdekelt, hol van a mamma?

Leültünk egy tárgyalóba és vártunk. Mondta a közjegyző, hogy a mamma itt van aláírt már a lakásra, de nem tudja, hol van már, mi tart ennyi ideig. Első gondolatom az volt, hogy a mamma meglógott, ebből nem lesz semmi, de ezt nem mondtam ki, csak a kezemet tettem a Zuram vállára, mert láttam, hogy mennyire ideges, próbáltam nyugtatni, hogy most már aztán tényleg minden rendben lesz. A közjegyző is idegesnek tűnt, és mindenki más is, a papa is, az ingatlanos is.

De megjelent a mamma és teljes udvartartása, egy lánya, férjjel együtt, egy fia, egy másik fia és természetesen a tolmácsuk is. A közjegyző nem számított a családra, így nem volt ennyi szék, de azért hoztak, illetve ennyi nem is fért be, néhányan álltak a fal mellett.

Végre elkezdődött amire vártunk. A közjegyző felolvasta az egész szerződést, időnként viccelődött, a mamma időnként a tolmáccsal beszélgetett, a papa nem csinált semmit, jórészt hümmögött. A közjegyző külön felhívta a figyelmet, arra, hogy van még egy bejegyzés a tulajdoni lapon, azt a tulajdonosoknak töröltetni kell, mert amíg az törlésre nem kerül, addig nincs kifizetés. Üvöltve szólalt meg a vészcsengő a fejemben, ajjaj a famíliának még intéznie kell valamit. Sose szabadulunk. Két és fél hónapjuk volt a törlés elintézésére, decemberre terveztük a költözést, méghozzá a legelejére, hisz a mindennapi mantránk közt szerepelt: a karácsonyt már az új házban töltjük. A teremben fagyos volt a levegő, a mamma és a papa egy szót sem beszéltek egymással, de ami még feltűnő volt, hogy a gyerekei sem szóltak az apjukhoz, rá sem néztek.

A közjegyző teljesítette a Zuram kérését, ő írt alá utoljára. Aláírtunk. Tényleg. Mindenki. El se hittük. Beszéltünk még pár szót az ingatlanossal, illetve a mamma lányával, mivel szerettünk volna elmenni megnézni a házat, valamikor novemberben, hogy felmérjük mivel is állunk szemben. Mit kell felújítani, ilyesmi. Valójában csak látni szerettük volna, hogy költöznek-e már akkor kifelé, mert erősen tartottunk tőle, hogy nem.

A napnak azonban még nem volt vége, haza kellett jutni. A Zuram a gyerekkel elindult haza, én még először Ildikót vittem haza, és utána indulhattam el Detmerodéba. Na, ha be nem lehetett jutni a városba, akkor ki sem. Sőt ez hatványozottan igaz volt, mert ekkor ért véget a munka és mindenki haza akart jutni, de ha csak egy út vezet kifelé, akkor ez rettenetesen nehézkes. Persze másfelé is vezetett ki út, és ma már tudom, hogy arra mennék, de akkor még azt nem ismertem. Egyébként arra is dugó volt, de talán nem akkora, mert arra nincsenek közlekedési lámpák, falvakon keresztül lehetett volna menni.

Ültem a dugóban, és araszoltam, nem is lettem volna ideges, ha az autó nem kezd el egyfolytában villogni, meg csipogni, hogy ha ilyen tempóban haladok tovább, akkor ki fog fogyni a benzin. Az első fél órában nem estem kétségbe, mert amikor nem tudtam haladni, akkor leállítottam a motort, de az csak csipogott, meg villogott. A Zuram már rég otthon volt, és ha egy nő kétségbe esik, mit csinál? Felhívja a férjét és alapjáraton elkezdi hibáztatni, na nem feltétlenül a kialakult helyzetért, hanem azért mert azt nem oldja meg azonnal, akkor is a férj a hibás, ha a feleség tudja, hogy ésszerűtlen telefonba bőgve mondani, hogy bassza meg, ki fog fogyni a benzin, és az sem túl ésszerű dolog, hogy amikor a férj nem tud megoldást mondani, vagy csak olyat, amit a feleség hülyeségnek gondol, akkor feleség leteszi a telefont. Szerencsére az én férjem nagyon türelmes ember, és addig hívott, amíg fel nem vettem, simán megvárta amíg befejezem a bőgést és a káromkodást, majd még el is tudta velem magyaráztatni, hogy hol vagyok, és onnantól kezdve navigált fejből mindenféle kis utcán keresztül, hogy ő is arra szökött meg a dugó elől, és meg is győzött arról, hogy az nekem is jó lesz, plusz úgy navigált, hogy még útba esett egy benzinkút is, ahol tudtam tankolni. Mondanám, hogy mentségemre szolgáljon, hogy a szerződés miatt is nagyon ideges voltam, valamint a 20 perces út több, mint 1,5 óra volt, de nem kell mentséget keresnem, mert a jelek szerint a Zuram szeret, és még arról is meg tudott győzni, hogy dacára annak milyen későn értem haza, és a gyerekeknek másnap iskola, menjünk el étterembe ünnepelni.

Ennyi járt, mindannyiunknak, hisz a lényeg, hogy aláírtunk, mindenki. Ugyan mi történhet? Most már biztos, hogy a karácsonyt az új házban töltjük. Tényleg! Mi történhet?