Szülinapok

Tehát először Magyarország. Szombaton hajnal kettőkor keltünk, hogy elérjük a repülőt. Berlinből indult a járat, és Berlin, habár nincs messze, közel sincs. Szívünk szerint vonattal mentünk volna, mert akkor nem kell az autónak parkolót bérelni, de a repjegyhez járt egy kedvezményes parkolási lehetőség, shuttle szolgáltatással együtt. Az A2 nem túl megbízható, már ami a közlekedést illeti, folyton baleset van. Most például három napon belül három halálos baleset. Nem kedvelem a Berlin-Hannover autópályát. Reméltük, hogy hajnalban nem lesz akkora a forgalom. Mindig ezt reméljük, de az A2-n olyan nincs, hogy nem nagy a forgalom, vagy legalábbis mihez képest. De semmi gond a repülőt elértük, és meglepi, de a tervezettnél jóval hamarabb értünk Pestre. A repülőn nagyobbik a legutóbbi fülfájós, kellemetlen élménye óta leginkább csak mellettem szeret ülni, így az ülésbeosztás nem kérdés. Sajnos most is jött menetrendszerűen a fülfájás, nem leszálláskor, nem felszálláskor, csak úgy repülés közben. Kifejlesztettünk egy technikát, egyrészt folyamatosan rágózik, másrészt fogja, vagy inkább szorítja a kezem, és közben mélyeket lélegzünk együtt, ő a füle, én a kezem miatt. Ez bevált, megnyugszik, a fájdalom meg, ha nem is azonnal, de múlik. Egyébként is múlna, de hogy megnyugodjon az is nagyon fontos.

Mivel a tervezetnél hamarabb szállt le a gép, így a bérautó még nem volt kész. Ott vártunk, és a kölcsönzős sráccal beszélgettünk kicsit. Legalább telt az idő. Amíg vártunk a papírok elintézésére pont szemtanúi voltunk egy problémás kölcsönzésnek. – Egy család érkezett igen-igen messziről, és ahonnan érkeztek az ottani ügyintéző azt állította, hogy a bőröndjeik be fognak férni az általuk választott autóba, de persze nem, akkor másik autó, de az nem jó, mert azt nem vihetik külföldre, akkor még egy másik, de az sem jó, mert nekik azt mondták, és különben is ők mindenkit be fognak perelni. De értsék meg, hogy azt az autót, nem lehet külföldre vinni. De ugyan már, hát tolvajnak nézek én ki, nem fogom ellopni, az USA-ban élek, és mindenkit be fogok perelni. De értse meg, hogy a biztosítás miatt nem lehet külföldre vinni az autót. Mindjárt felhívom Amerikát, és majd az ottani ügyintézővel beszéljék meg, mert mindenkit be fogok perelni. – Engem tényleg könnyű szórakoztatni, és legalább a Zuram is meggyőzödhetett róla, hogy muszáj nagy autót bérelni, ha az embernek sok csomagja van, mert jól mondta az utazásszervező, különben nem fér be, a bőrönd a csomagtartóba. Ebből a szempontból mondjuk nyugodtak voltunk, Floridában ezzel nem lesz gond, mert a Zuram lemondott a menő kocsiról, a csomagok kedvéért. Igen, igen, mindenről a nyaralás jutott eszünkbe.

Azért csak leértünk Szegedre, és igen hamar rájöttünk, mondjuk eddig is tudtuk, hogy bizony mi autó tekintetében nagyon el vagyunk kényeztetve. Az, hogy átlag fél évente egy a Zuram által választot, konfigurált vadonatúj autóba tehetjük be a fenekünket, na az nem mindennapos, attól hogy nekünk már nem létezik olyan, hogy “újautószag”, attól még igenis értékelnünk kell a kivételes helyzetünket, ezt a kölcsönzős autóban többször is megtettük. Hamar rájöttünk, hogy egy kisebb teherautót sem tudunk megelőzni, sőt utolérni sem. Próbáltunk trükközni, hogy ha lekapcsoljuk a klímát, akkor hátha, de nem. Végül is nem siettünk sehova. Mondjuk az én kicsi autóm is hasonló kaliber, nem épp előzésre tervezték, de mivel arra használom, amire való, városban mászkálásra, így ez nem is igazán tűnik fel.

Keresztapám szülinapi ünnepsége délután kezdődött, így volt még időnk lezuhanyozni, átöltözni, ilyesmi. Aludni is jó lett volna, de nem bírtam, na meg ilyenkor az ember inkább a szüleivel tölti az időt, mint alvással. Közben megérkeztek nővéremék is, és a négy unokatesó szokás szerint örült is egymásnak, ennek hangot is adtak, és ha ők négyen együtt vannak, ott mellettük tuti nincs alvás. Ami jó is, mert sajnos elég ritkán találkoznak.

A szülinapi parti Mórahalmon volt, ahol majdnem mindenki ott volt a családból. Anyuék 5-en testvérek, mindenkinek van gyereke, meg már a gyerekeknek is gyereke, így vagyunk páran, néhány generáció. Amióta nem lakunk otthon nem kicsit estünk ki a tágabb családi életből, mert bárhogy szeretnénk is minden családi eseményen nem tudunk részt venni. Így kimaradnak esküvők, ballagások, keresztelők, azért évente egyszer próbálunk ott lenni, viszont, ha egy évben több történés van, na az nehéz.

Viszont most ott lehettünk, és habár a hajnali két órás kelés miatt elég hamar kidőltünk, mégiscsak tudtunk kicsit beszélgetni. A lányok sokkal hamarabb kidőltek, mint mi, és anyuék haza is vitték őket, így mi még maradhattunk kicsit. Meg is tettük, de eljött az a pont, hogy úgy éreztem elalszok az asztal alatt, és ekkor még nem volt 22 óra. Öregszem.

Másnap a Zuram szüleit látogattuk meg, de mivel a Zuram mondta, hogy neki még délután valahol fel kell vennie egy csomagot, így hamar mennünk kellett, de előtte még próbáltam pihenni. A Zuram szüleinek van egy masszírozós ágyuk, amit én előszeretettel használok, amikor ott vagyunk. Most is elvonultam egy kicsit, és akkor ott az ágyon megvilágosodtam. Nekem a Zuram meglepetés partit szervezett! Biztos voltam benne, hogy nincs semmi csomag, nem kell semmit felvenni. A sok apró jel, ami addig nem tűnt fel, hirtelen összeállt. A leggyanúsabb Edina volt, akinek hiába írtam bármit, csak fél szavakkal válaszolt, vagy azzal se, de az is gyanús volt, hogy miért kéne nekem ott lennem a csomagfelvételnél, valamint, hogy a másnapra tervezett családi szülinap szervezéséből is teljesen kihagytak.

Azt most hagyjuk is, hogy direkt nem szerettem volna meglepetés partit, de az, hogy a Zuram nem szólt, hogy vegyek már fel valami rendes ruhát, esetleg dobjak némi sminket, jó, jó tudom, szerinte biztos mindig tökéletesen nézek ki. Ha ha. Tehát játszós ruhában érkeztem meg a meglepi szülinapi partimra. Kicsit haragudtam, de azért nagyon nem.

A meglepi parti egyébként nagyon jól esett, és innen is mégegyszer köszönöm mindenkinek aki eljött, a fényképeket, az emlékeket, az ajándékokat, de a legeslegjobb az volt, hogy tényleg szívemnek kedves barátok jöttek el, csupán a szülinapom miatt. És olyan fényképeket hoztak, amik nekem miért nincsenek meg?

Egyébként 40 lettem, no igen. Ezt egy picit nehezebben éltem meg, mint bármelyik eddigi szülinapot. Nem fáj,  meg nem is változott semmi, de akkor is. Emlékszem, amikor pici lány voltam még, és esténként ültem a fürdőkádban időnként nézegettem a nagylábujjamat, és arra gondoltam, hogy majd amikor idősebb leszek, pont ugyanezt a lábujjat fogom-e látni, pont ugyanígy, mennyit fogok változni, nem csak a lábujjam persze, hanem úgy összességében, én, az élet, mi fog velem történni, mit hoz a jövő. Akkor ott, az olajkályhával fűtött fürdőszobában, amikor még nem volt színes tv-nk, telefonunk, el sem tudtam képzelni, hogy mennyi minden történhet még, mekkorát fordul a világ. De az a lábujj, még mindig az a lábujj, én még mindig én vagyok,  40 évesnek lenni pont olyan, mint 39-nek, és 39-nek pont olyan, mint 38-nak, és 15-nek pont olyan, mint 14-nek, tehát egyáltalán nem öregszünk, nincs itt semmi látnivaló.

Még várt ránk egy szülinapozás, de ott már mindenki szülinapja volt, nem csak az enyém. Ismét együtt volt a család, most már mondhatom, hogy hagyomány szerint, mert már évek óta így szoktuk, mindig ugyanoda megyünk, a Tisza partra, ebédelünk, beszélgetünk, torta, összevonva a szülinapok, még jó, hogy ilyen közel vannak a naptárban a szülinapjaink. Minden napra jutott egy parti, de másnap ismét kelhettünk hajnalban, mert délelőtt indult vissza a gépünk Berlinbe, hogy 4-én ismét Berlinben indíthassuk a napot, és végre irány Florida.

Ismét köszönöm szépen az ajándékba kapott miniüveg alakú csokikat, melyek miatt oly alaposan átvizsgálták a hátizsákomat.

A lányok már repültek többször, de kisebbik a biztonsági vizsgálatnál megkérdezte a detektoros kapu után, a röntgennél, hogy ott most neki mit kell csinálnia, hogy megálljon-e, vagy menjen tovább, vagy mi legyen. Vicces kedvemben voltam, és már nagyon hozzászoktam, hogy úgyse beszél senki magyarul körülöttem, így mondtam, hogy egy nagyot kell ugrani, de tényleg nagyot, hogy egy ugrással jusson át a kapun. Az ellenőrzést végző őr rám nézett – ekkor esett le, hogy Magyarországon vagyunk, és mindenki érti amit mondok- de az őr csak kacsintott egyet, majd a gyerekre nézett és annyit mondott: – tigrisbukfencben.

 

Reklámok

Tervezés

Az én könyvecském mellett szerepelt egy lista, meg dátumok, programjavaslatok. A Zuram egy utazásszervezővel dolgozott össze, mert ilyen nyaralási program nem létezett, tehát nem tudott volna bemenni egy irodába, hogy akkor lefoglalom ezt az utat. Ez az út a Zuram kívánságai alapján lett összeállítva, ő elmondta mit szeretne az ügyintéző csajszi pedig segített. Legközelebb ha mennénk lehet már nem kellene a segítség, de így nem az ismeretlenbe vágtunk bele, illetve igen, de némi támogató háttérrel. Egyébként a Zuram, aki elég alapos, utánajárt a dolgoknak, és mondta, hogy saját maga nem biztos, hogy rábukkant volna ezekre  a szállásokra, vagy nem biztos, hogy ennyiért. Meglepő, de amíg itt neten keresztül olcsóbbak a szállások, mint mondjuk irodán keresztül, addig a floridai szállásainkat privátként, csak drágábban találtuk meg.

Egy biztos 4-én indulás, méghozzá igen korán reggel Berlinbe, mert onnan repülünk Amszterdamba, és onnan Orlandóba. Előtte ugye még 30-án Pestre, majd 3-án vissza Berlinbe. Kicsit soknak éreztem én ezt repülés szempontjából, mert annyira nem rajongok ezen élményért, de legyen. Kisebbik, aki kifejezetten nem rajong a repülésért egy cseppet sem vinnyogott, mert Disneyworld, az Disneyworld, ha repülni kell, hát repülni fog. Szintén meglepő, de a Berlin-Amszterdam-Orlando repjegy olcsóbb volt, mint ha közvetlen Amszterdamból repültünk volna, utóbbi is felmerült opcióként, hisz nekünk innen nagyjából mindegy, hogy Berlinig autózunk, vagy Amszterdamig, az ár azonban eldöntötte a kérdést.

Innentől kezdve a lányok folyamatosan a netet bújták, hogy mi legyen, mert Disneyworld, az Disneyworld, de Universal Studios, na az nincs Európában, Disney meg ugye van Párizsban, és ha elmennénk Párizsba, akkor ott meg lenne a Mickey egér meeting, de ha a Universal kimarad, azt elég nehéz pótolni. Kis nehezítés, hogy a parkok több részre vannak bontva, és egy nap alatt max. csak egy járható be. Az áráról nem is beszélve, már egy napi belépőből simán lehetne nyaralni valahol, valahol máshol, ami nem olyan drága, mint a Universal. Mivel ők ezt kapták szülinapjukra, és közösen kellett dönteni, így kaptak 5 egész napot, hogy eldöntsék mit szeretnének. Azt hittem, hogy ettől kezdve, csak veszekedni fognak, de szerencsére nem. Folyamatosan videókat néztünk, élménybeszámolókat olvastunk, egyfolytában zaklattak, hogy mondjam meg mi legyen, de annál azért több eszem van, hogy döntsek helyettük. Egymással szemben nagyon előzékenyek voltak, mert a Universalban ott van Harry Potter, de nagyobbik azt mondta nem baj, ha kimarad, mert voltunk Londonban, kisebbik lemondott Disneyről, mert ugye az van Párizsban, és ki tudja, oda még lehet eljutunk.

Valójában megegyeztek abban, hogy rossz döntést nem tudnak hozni, bármit választanak is, az óriási élmény lesz. A Zuram szívéről leszakadt egy kisebb kőtömb, mert ő nagyon nem akart volna a Disney hercegnő világában elmerülni, megtette volna, mert a lányokért mindent, de azért elég erőteljesen szurkolt a Universal mellett. Becsületére legyen mondva egy szót sem szólt, egyáltalán nem befolyásolta a lányokat, leszámítva azt, hogy egyszer-kétszer megemlítette, hogy Párizs nincs olyan messze, ezzel blebegtetve egy lehetséges ígéretet.

Tehát eldőlt, hogy a Universal, a következő lépés, az volt, hogy azon belül is melyik park legyen, és sikerült dönteni, ez már gyorsabban ment, bár volt idejük, mert csak a Disneyben volt olyan lehetőség, hogy egy hónappal előtte be lehet foglalni, hogy mikor melyik játékot szeretnénk kipróbálni, megspórolva a sorban állást. Az Island of Adventure esett a választást ugyebár, de azért nem maradtak a lányok téma nélkül, mert természetesen minden nap át lehetett beszélni, hogy jól döntöttek-e.

Alig pár nap telt el és már meg is van egy, az az egy program. Ekkor következtem én, és vethettem be guglizási képességeimet. A már többször emlegetett unokatesóm Tamás és a felesége decemberben jártak Floridában, így tőlük is kértünk némi tanácsot, hogy mit javasolnának.

No, nézzük tehát a tervezett túrát.

4-én megérkezünk Orlandóba, ahol átvesszük a bérautót. A Zuram szeretett volna valami nagyon menő amerikai jószágot, de az utazásszervező felhívta rá a figyelmét, hogy abba nem fér be a csomagunk, így inkább válasszon valami kevésbé menő 7 üléses családit, mert kelleni fog a hely. Este hétkor száll le a gép, ottani idő szerint.

5-én Orlando, a lányok által választott program.  6-án irány Palm Beach, 8-án Miami, 10-én Key West, 12-én Key Largo, 13-án Fort Myers Beach, 16-án St. Petersburg, 19-én vissza Orlandóba és utazás haza.

Tehát teszünk egy kört, és azon kívül, hogy meg kellett nézni, hogy hol mit érdemes megnézni, vagy csinálni, azon kívül még két város közti útra is találni kellett valami programot, amennyiben az lehetséges, hogy az autózással töltött időbe is csempésszünk valami izgalmat.

Magamtól is villámgyorsan rájöttem, hogy Floridában a lehetőségeknek csupán az ember pénztárcája valamint az idő szab határt, ám e két tényező igen erőteljesen képes befolyásolni egy nyaralást. A belépők árai sem kevesek, különösen ha figyelembe vesszük azt az egyszerű tényt, hogy az adó sehol nincs feltüntetve, tehát még azt is rá kell számolni. Tényleg nagyon nehéz leszűkíteni a kört, de azért igyekeztem. Nyitottam egy új mappát, és abba gyűjtöttem a linkeket, majd esténként átbeszéltük, hogy mi legyen, mi fér bele és mi nem. Mindent nem lehet, hiába is szeretné az ember, de egész egyszerűen nem megy, ezért is készültünk fel alaposan. Kijegyzeteltem egy papírra, hogy melyik helyen mi a látnivaló, mennyibe kerül a belépő, és az értékelések szerint jó-e, vagy sem. A kezdeti pánik után azért összeállt a kép.

Az utazásszervezőtől kaptunk egy kis füzetet, ami csak a mi utazásunkat tartalmazta, szállások, voucherek, programjavaslatok, na ebbe a füzetbe végül beleírtam mindent, amit terveztünk, a címeket is, hogy ne akkor keljen keresgetni pláne, hogy fogalmunk sem volt, hogy mikor és hogy jutunk nethez.

Következhetett a szükséges és bürokratikus rész. Megkértük a beutazási engedélyt, az ESTA-t, ez egy honlapon keresztül történt, ahol a megfelelő összeget is be tudtuk fizetni, ez fejenként 14 $ volt. A beutazási engedély két évig érvényes, viszont egy beutazás alkalmával csak 90 napot tölthetünk az USA-ban, de ezt majd a határőr fogja bepecsételni az útlevelünkbe. A Zuram kötött egy utasbiztosítást négyünknek, mert habár van éves, de az USA-ban az nem érvényes. Rendelt egy adaptert, hogy tudjuk majd tölteni a telefonjainkat. És, ami fontos még vadászott 4 bőröndöt, mert nem volt ennyi bőröndünk vagy utazótáskánk. Egy nagy bőröndünk volt, de az eltört Londonból hazafelé jövet. Használt, de igen jó állapotú Samsoniteokhoz jutottunk hozzá, vicces áron, viszont ezek nem TSA záras bőröndök. Mi az a TSA? A TSA a Transportation Security Administration szavak rövidítése. 9/11 után a nagyobb biztonság érdekében az USA-ban bevezettek egy csomag ellenőrző folyamatot, amellyel minden csomagot röntgeneznek és néhányat fizikailag megvizsgálnak. A reptéri alkalmazottakat rettenetesen nem érdekli, ha fel kell törniük egy bőröndöt a vizsgálat érdekében. A TSA zár egy olyan biztonsági zár, amelyhez a reptéri biztonságiaknak van egy speciális kulcsa, amellyel kinyithatják a vizsgálni kívánt bőröndöket, így nem kell a zárat tönkretenni. Ha nem TSA lakat van a bőröndön, akkor a lakatot letörik és többet nem lehet használni, vagy ne zárd be a kofferedet, és akkor nem törik le a lakatot, nem szedik szét a zárat, de a bőrönd nyitva lesz. Ennek kiküszöbölésére vettünk négy pántot, mellyel zárható a bőrönd, a pántok TSA zárasok. Rengeteg blog, oldal foglalkozik azzal, hogy mit lehet bevinni, mit nem, mik a szabályok, mire kell készülni, ezeket átnéztük, de az utazásszervező is küldött egy elég alapos tájékoztatót. Tényleg alapos volt, mert ilyeneket írtak benne: a parkolás drága, de a büntetés még drágább, kérlek ne vezess részegen, az automata váltó működéséről pár szó…, ezeket az ételeket érdemes megkóstolni…, komolyan mondom minden szava aranyat ért, engem olyan könnyű szórakoztatni.

Igyekeztünk felkészülni a hosszú repülőútra is, lányoknak felhívtuk a figyelmét, hogy kölcsönözzenek könyvet, készítsék elő a nintendókat, meg amit akarnak. Már mindenkinek van a családban e-bookja így nem kell cipelni a könyveket, és ami a legjobb, a lányok csatlakoztak a könyvtárhoz elektronikusan, így tudnak e-pubokat is kölcsönözni, ami viszont azért szuper, mert az automatikus, és nem kell büntetést fizetni, mert nem tudják elfelejteni visszavinni a kikölcsönzött könyveket.

Nagyon, nagyon készültünk. Ruhavásárlásra nem volt szükség, mivel szándékunkban állt Floridában bevásárolni, így nem szerettük volna telepakolni mind a négy bőröndöt, legfeljebb visszafelé.

A program összeállt, már csak ki kellett várnunk az indulást, de előtte még hazalátogattunk Magyarországra.

Nyári tervek

A nyaralás tervezésében én idén nem vehettem részt, mivel a Zuram szeretett volna nekem meglepetést szerezni a 40. szülinapomra, azután eléggé kinőtte magát a projekt és végül mindenkinek ez lett a szüli- és névnapi ajándéka is, meg úgy karácsonyig minden.

Azonban a nyaraláson kívül is voltak még terveink. Még év elején lefoglaltuk a szállást Hágába, hogy a Volvo Ocean Race befutóját megnézhessük, de egy otthoni, magyarországi családi rendezvény, ahol mindenképp szerettünk volna részt venni, töröltette velünk a szállás foglalásunkat. Ez, amint kiderült óriási mázli is volt, mert a VOR a vártnál egy héttel hamarabb befutott, a jó szélnek köszönhetően, így tulajdonképpen lett volna szállásunk, és le is maradtunk volna mindenről. Így van ez, egy hónapokig tartó vitorlásverseny esetében, de legalább az elején ott voltunk.

A családi esemény keresztapám születésnapja volt, és mivel elég közel állnak hozzám a keresztszüleim, így nem is volt kérdés, hogy ott leszünk-e. A szülinapját június 30-án ünnepeltük, és ez a dátum befolyásolta a nyaralásunk kezdetének időpontját is, értelem szerűen nem indulhattunk 30-án nyaralni, valamint még vissza is kellett érnünk az indulás időpontjára, hacsak nem Magyarországról terveztük volna az indulást.

Rémesen éreztem magam, hogy nem tudom, hogy hova megyünk nyaralni, hogy nem vehetek részt a szervezésben, és hogy nem szólhatok bele. Nem azért mert szeretek beleszólni a dolgokba, hanem mert muszáj beleszólnom a dolgokba. A Zuramon is láttam, hogy szenved, hogy nem mondhatja el, és nem vonhat bele ebbe az egészbe, de nem akartam kiszedni belőle, hogy mi lesz, mert a meglepetésemet sem akartam elrontani. Egyszer megtettem, hogy addig győzködtem arról, hogy mennyi veszélye van annak, ha nem árulja el mi a meglepetése számomra, hogy végül elárulta, ez évekkel ezelőtt volt, és akkor megfogadta, hogy soha többet, én meg, hogy soha többet nem próbálkozom, na jó ezt nem sikerült betartanom, de most nem faggattam. Annyit árult el, hogy július 4-én indulunk, tehát 30-án hazarepülünk Pestre, ott bérautóba pattanunk, leautózunk Szegedre, ott minden születésnapozást, ünneplést letudunk amilyen gyorsan csak lehet, mert 3-án repülünk vissza Berlinbe, és 4-én hajnalban mehetünk is vissza Berlinbe, mert onnan indul a repülőnk, a nagy nyári kalandra. Lesz majdnem egy teljes napom Wolfsburgban, ha esetleg még szükség lenne valamire, de az biztos, hogy addigra már össze kell csomagoljam a bőröndöket.

Sűrűnek nézett ki így elsőre, és az is volt. A Zuram időnként csepegtetett némi információt, de csupa olyan általánosságot, amiből nem derült ki, hogy hova megyünk. Ilyeneket mondott, hogy: lesz strand, meleg lesz, nem kell kabát stb. Természetesen találgattunk a lányokkal együtt, de tisztában voltunk vele, hogy ha ráhibázunk sem fogja elárulni, hogy hova megyünk.

Az indulás előtt 1 hónappal azonban kénytelen volt elárulni hová megyünk, mert néhány programot meg kellett beszélnünk, illetve nem akart egyedül dönteni, hogy mi legyen, mi maradjon ki, valamint néhány jegyet le kellett foglalni előre. Nagyjából kétszer egyébként már majdnem lebukott, de lehet többször is. Először is amikor az útleveleket csináltattuk, ő már tudta, hogy hová megyünk, mert akkor már szervezés alatt állt az ügy, és amikor felmerült, hogy nagyobbiknak gond van az útlevelével, akkor egy kisebb szívinfarktus árán ugyan, de tartotta magában a titkot. A következő alkalom akkor volt, amikor indiai barátainknál ebédeltünk, és Viveket a Zuram beavatta a terveibe, ő meg simán rákérdezett, hogy sikerült-e már szállást foglalni. Én naivan mondtam, hogy még azt sem tudjuk, hogy hova megyünk nyaralni, állítólag ő akkor konkrét helyet is említett, de nekem ez nem tűnt fel. Innentől kezdve a Zuram senkit nem avatott be, talán még saját magának sem vallotta be, hogy hova megyünk. De volt még egy veszélyes helyzet, egyik nap kaptunk egy levelet, ami egy közepes méretű, de vastagabb boríték volt. Nem szoktuk egymás postáját piszkálni, de ezen a borítékon én is szerepeltem, mint címzett, de már nem emlékszem miért, de a lényeg, hogy nem volt időm kinyitni a borítékot, csak oda raktam az asztalra, ahova a Zuram postáját szoktam. Mikor hazaért mondtam neki, hogy jött valami, de nem foglalkoztam vele, nézze meg. Mondta, hogy nyissam ki nyugodtan, de én meg mondtam, hogy majd később, mert annyira nem érdekel, biztos számla. Erre ő megnézte, majd eltűnt a hálószobában, és a lelkemre kötötte, hogy bele ne nézzek abba a borítékba, mert titok. Nem néztem.

Ahogy telt az idő, egyre  nőtt a kíváncsiságom, a Zuram meg egyre jobban szenvedett, hogy el kéne mondani, de akkor nem lesz meglepetés, de el kéne, de nem kéne. Biztos, ami biztos, kínlódását velem is megosztotta, szenvedjek csak én is. Nagyobbik nem találgatott, szerinte úgyis jó helyekre szoktunk menni, nincs miért aggódni. Kisebbik napi szinten találgatott, minden nap megosztotta velem az ötleteit, egy idő után kénytelen voltam leállítani, hogy egyrészt felesleges izgulni, másrészt ne rontsuk el apa meglepetését, mert egyszer megtettem és nem jó érzés. Így nagyjából le is csillapodtak a kedélyek.

A nyaralás ismertetése egy úgynevezett előre hozott születésnap keretein belül történt, ahol is én egy könyvecskét, a lányok meg egy halom kinyomtatott papírt kaptak a kezükbe, a lányok az én könyvecskémet nem látták, a papírokon meg mindenféle vidámparkokról volt ismertető. A Zuram közölte a lányokkal, hogy a nyaralás alatt egy nap van vidámparkozásra szánva, úgyhogy legyenek kedvesek egyet kiválasztani a sokból. Lázasan elkezdték nézegetni a papírokat, amikor is kénytelen voltam megkérdezni, mert úgy éreztem nem esett le a lényeg, hogy rájöttek-e hová megyünk valójában, mert én már tudtam, hisz ott állt a könyvecském elején. Mindketten válaszolták, hogy nem. Ekkor rámutattam az egyik papír aljára, ahol ott állt apró betűkkel, hogy: Florida.

Kisebbik mondta, hogy ő egyből rájött amúgy, mert ott van Disneyworld, meg Universal meg még a többi park, amiről tájékoztatót kaptak az apukájuktól. Nagyobbik nem volt ennyire képben, neki kikerekedett a szeme, hirtelen nem nagyon kapott levegőt, majd közölte, hogy le kell ülnie. Hagytuk. Mondta, hogy neki kell egy kis idő, hogy ezt feldolgozza. Volt idő, bőven. Majdnem egy hónap az indulásig.

Az ok, amiért a Zuram hamarabb elárulta a nyaralás helyszínét, az innentől kezdve világossá vált. Meg kell szervezni, tervezni a programokat, és egyedül nem szeretné. A helyszínek, az időpontok adottak, de neki nincs erre ideje, ha esetleg nekilátnék és kinézném, hogy hol, mit, mennyiért, akkor esténként megbeszélhetnénk és összeállíthatnánk az útitervet, mert nagyon nem lenne jó, ha a nyaraláson kellene kitalálni mindent. Egyet értettem, teljesen igaza volt. A lányok is megkapták a maguk feladatát és én is.

Innentől kezdve azzal telt a délután, hogy nézegettem a programot. Mikor indul a repülő, honnan, hánykor, hány órás az út, majd leültünk a tv elé és megnéztük youtubeon a szállodákat, ahol majd lakni fogunk. Majd újra megnéztük, és újra a helyszíneket, meg a program lehetőségeket. Átnéztük a kis könyvet is, és nekiálltunk kutatni, hogy mi kell ahhoz, hogy az USA-ban boldoguljunk. Semmiképp nem akartunk spontán módon cselekedni, mindent jó előre meg kellett szervezni. Azzal azért tisztában voltunk, hogy kell beutazási engedély, de azt is tudtuk, hogy azt van idő még kérni.

Mindenki nagyon boldog volt, én már attól is, hogy láttam, hogy a gyerekeim mennyire örülnek, őszintén bevallom, könnyek szöktek a szemembe. Miért pont Florida? Egyszer talán, erre én nem emlékszem, de a Zuram igen, azt mondtam, hogy szeretnék eljutni Key Westre, megnézi a Hamingway házat. Nem emlékszem, de nagyon, nagyon, nagyon örültem neki, hogy erre lesz lehetőségem. Igazából nincs bakancslistám, vagy úgy fogalmaznék, hogy bakancskönyvem van, mert annyi mindent szeretnék még látni, tapasztalni, ami nem férne rá egy sima listára, vagy úgy fogalmaznék, hogy jöjjenek csak az élmények, utazások, tapasztalatok nem állok ellen a kihívásnak, és ehhez nem kell lista.

Innentől kezdve nem volt nap, hogy ne a nyaralásról lett volna szó, a Zuram napközben nem átallott e-maileket írni, hogy: tudtad, hogy pár hét múlva ilyenkor már… Tudtam, de előtte még várt rám némi kutató munka, mivel mindössze három program volt biztos, illetve, csak kettő, mert a harmadikban csak az volt a biztos, hogy valamelyik vidámparkba megyünk, de erről a lányok még nem döntöttek.

Florida, jövünk!

Év vége a suliban

Június 27-én vége lett a tanévnek. Nagyobbik és kisebbik is sikeresen vette az akadályokat, igazán nem mondhatok semmi rosszat, hisz az év elején kitűzött célokat mindketten teljesítették, már félévkor. Volt némi nehezítés, és igazából ezekkel a problémákkal nem is nagyon tudok mit kezdeni.

Az egyik tanárnőről kiderült, hogy kisbabát vár, ami egy örömteli esemény leszámítva azt az apróságot, hogy ez kihatással lehetett nagyobbik év végi jegyére. Ez a tanárnő a történelemtanár és nem viselte olyan jól az áldott állapotot, mint remélte, így egy laza másfél hónapot hiányzott év végén. Ez ugyebár nem is lenne akkora probléma, ha tudták volna helyettesíteni, de ez nem, vagy csak részben jött össze, de inkább nem, így nagyobbik minden lehetősége füstbe ment arra vonatkozólag, hogy kijavítson egy dolgozat jegyet. Ezt a dolgozatot a francia forradalomból írták, mit mondhatnék, van egy töri tanári diplomám, de számomra mindig ez volt a mumus, nem szerettem, így még csak nem is kárhoztattam a gyereket miatta. Annyira nem szerettem a témát, hogy államvizsgára ez volt az első tétel amit megtanultam, mert biztos voltam benne, hogy ezt fogom húzni. Nem így volt, mert a Magyarország története a két világháború között című tételt sikerült megnyernem. Ez volt a második amit megtanultam, Mumus 2.  Visszatérve nagyobbikhoz, mivel egy évben jó, ha két dolgozatot írnak, így nemigen van lehetőség dolgozatot javítani pláne, ha tanár sincs. A jegye nem lett rossz így sem, csak épp szeretett volna jobbat. A tanárhiány sajnos elég jellemző, ha valaki kiesik év közben, akkor a helyettesítést sokszor nem szaktanár végzi, csupán valaki bemegy az osztályba, és vigyáz a gyerekekre. Ha az óra nap kezdetén, vagy végén van, akkor egésze egyszerűen elmaradnak az adott órák.

Ehhez hozzá jön még, hogy nagyobbik a testnevelés jegyével sem volt elégedett. Odament a tanárához, hogy megbeszélje, mit változtasson, hogyan tudna javítani, mire a tanár válaszként szépen körülírva közölte vele, hogy kár erőlködni, ő nem olyan sportos alkat. Tény, nem az. Tény, hogy 4 évesen már síelt, hetente minimum háromszor vitorlázik, de azzal sem lehet vitatkozni, hogy utál futni, valamint fél átfordulni a gyűrűn. A testnevelés tananyagban viszont nem szerepel sem a síelés, sem a vitorlázás. A tanár pedig csak a követelmények alapján tud osztályozni, megértem, a válaszát azonban nem, legalább biztathatta volna a gyereket, de nem. Itthon megbeszéltük, hogy amíg rendszeresen edz, addig pont jó az a testnevelés jegy ami van, és a tanár válasza nem őt, hanem a tanárt minősíti. Kérdeztük, hogy véleménye szerint beszéljünk-e a tanárral, de szerinte felesleges, a jegyén úgyse változtatna, nem lehet mindenből a legjobb, inkább vitorlázik és kész. Ehhez képest év végén mégis a jobb jegyet kapta tesiből, amin nagyobbik finoman szólva is meg volt lepődve, mert továbbra sem fut jobban, és még mindig nem tud átfordulni a gyűrűn, mert fél. A hullámvasúton nem fél, az átfordulhat akár többször is.

Év végén még egy okból elmaradt elég sok óra, ez az ok pedig az időjárás. Hőségriadó esetén ugyanis egyszerűen hazaküldik a gyerekeket a suliból, vagy aki akar bent is maradhat. Tanítás nincs, csak felügyelet és játék. Ezeknek a Hitzefrei-oknak a lányok eléggé örültek, mert tényleg elég meglepő az idei időjárás. Volt olyan, hogy kisebbik bent maradt a suliban játszani, amit nagyon élveztek, mert összesen négyen maradtak bent. Gondolom a tanár is élvezte, aki miattuk nem mehetett haza.

Kisebbik elég könnyedén vette a gimnázium első évét. Nem lehet panaszunk, mert mindkét gyerek teljesen önállóan tanul, készülnek fel a dolgozatra, szervezik össze a csapatot, ha csoportmunkáról van szó, sőt németből lelkesen kérik a tanárt, hogy csinálhassanak könyvbemutatót. Ez utóbbi arról szól, hogy egy általuk választott és kiolvasott könyvet bemutatnak az osztály előtt, ehhez plakátot készítenek. Nagyobbik rengeteget olvas, szerencsére magyarul is, amint teljesítette az Antolinon számukra előírt olvasási mennyiséget, rögtön hozzákezdett Rejtőt olvasni, és azóta is nagy rajongó. Kisebbik nehezebb ügy, ami az olvasást illeti, de ha valamire rákattan, akkor azt teljes erőbevetéssel éjjel-nappal olvassa, csak azt a valamit nehéz megtalálni. Most talán újra nekifut a Harry Potternek hátha, majd meglátjuk. Én biztatom, mert nagyobbik is rém nehezen olvasta ki az első kötetet, de a másodikat már nem bírta letenni. Fontos lenne, mert Antolinban rengeteg pontot jelentene. Azt meg nem engedem meg, hogy a nővére töltse ki kisebbik helyett a tesztet az Antolinban, hiába csinálják így azon osztálytársai, akik szintén idősebb testvérrel rendelkeznek.

A tanév vége felé mindig kicsit nagyobb a hajtás, több a program, mindig akad plusz tennivaló. Az iskolában az utolsó héten azonban már a fű sem nő, tanulni meg aztán végképp nem tanulnak semmit, pontosan ezért az utolsó hét már “Projektwoche”  a suliban. A tanulók több extra program közül választhatnak, és egész héten azzal foglalatoskodnak. Nagyobbik a horgolást választotta, így egész héten horgolt. Lehetett volna még választani kirándulást, biciklizést, fizikát is, de neki a horgolás tetszett. Legnagyobb meglepetésemre kisebbik viszont a fizikát választotta, pedig erősen versenyben volt a biciklizés is. Apropó bicikli, a km gyűjtést az ő osztályuk nyerte meg, erről korábban írtam, hogy miért, meg hogy. A program olyan sikeres volt, hogy most már a családtagok is részt vehetnek a km gyűjtésben, így kisebbik engem is benevezett a programba, tehát újra biciklizhetek, amennyit csak bírok, még szép zöld szalagot is kaptunk, amit rá kell kötni a biciklire.

Tehát kisebbik a fizikát választotta, mint kiderült azért, mert a barátnője is azt választotta, mivel tésztából kellett hidat építeniük. Ez a feladat mindkettőjüket érdekelte, nem kis részben azért mert együtt kellett dolgozniuk. A konkrét építés előtt kisebbik és apukája sokat beszélgettek hidakról, építésről, statikáról, mit miért, hogyan, majd kisebbik készített egy tervet. Ezt a tervet azonban nem tudta megvalósítani, mivel az adott szabályrendszernek nem felelt meg, így egy új tervet készített. Vettünk pár zacskó tésztát, szétnéztünk itthon milyen készlet van elfekvőben, vettünk a ragasztópisztolyba három kg ragasztót, és indulhatott a munka.

Két fős csapatok versenyeztek egymással, természetesen a fiúk szerint a lányoknak egyáltalán de semmi, de semmi esélyük nincs. A lányok két napig dolgoztak a hídon, terv szerint haladtak, minden szabályt betartottak, és még arra is volt idejük, hogy építményüket némi csillámmal dekorálják, ráírják a nevüket, majd jöhetett még némi csillám. Eljött a nagy nap, a fiúk hídja már előző nap megroppant a próba mérés alatt, de korrigálták a hibát és ők is részt vehettek a megmérettetésen.

Kisebbik nagyon izgult, de egész magabiztosan több kg-val nyerték a terheléses versenyt. A hidakra súlyokat pakoltak, és nézték, hogy melyik hány kg alatt roppan össze. Jutalmul egy kinder tojást kaptak ajándékba, illetve kettőt, minden csapattag egyet. Elmondhatatlanul boldogok voltak, majd el is szomorodtak, hogy jövőre nem lesz ilyen, mert a tanárnő arra gondolt, hogy nagyobbak fognak jelentkezni és komolyabban fogják venni a dolgot. Pedig kisebbik és barátnője elég komolyan vették, és tényleg megdolgoztak azzal híddal, csillámok meg minden. A blog facebook oldalán fent is van a videó a mérésről, akit érdekel ott megnézheti, sajnos ide videót nem tudok beilleszteni.

A bizonyítványokat megkapták az utolsó napon, ahogy kell, és alig voltunk itthon, már kezdődhetett is az idei nagy nyári kalandunk.

A bizonyítványban, nagyobbik testnevelés jegyét leszámítva nem volt meglepetés, már minden jegyüket tudták. Ezt a tanárok mindig megmondják előre, legalábbis a legtöbb tanár megmondja előre, de természetesen úgy, hogy az osztálytársak ne tudják, ugyanis azt tilos. Egymás közt elmondhatják, ha akarják, de a tanár a többiek előtt nem  mondhatja meg, hogy ki milyen jegyet kapott. Dolgozatnál is csak annyit szoktak mondani, hogy hány 1-es, 2-es stb. lett. Meg a legjobb dolgozatokat az érintettek általában később kapják meg, mivel azt az iskola igazgatónője is alá kell írja. Az év végi, vagy a fél évi jegyek közlése úgy történik, hogy a diákok felállnak a teremben, majd hátat fordítanak a tanárnak, a tanár egyesével szólítja a gyerekeket, majd a szólított megfordul, és a tanár a kezén mutatja, hogy hányast fog kapni, ha még bizonytalan a jegy, azt is jelzi. Ezt megelőzően, még az év vége előtt nagyjából másfél hónappal,  a tanárok mindenkivel személyesen közlik, hogy nagyjából mire számíthat, és azt is, hogy miért, mondjuk hogy milyen volt az órai munka, mennyit számítanak a dolgozatok stb.

Azt nem mondom, hogy nem szoktak a lányok izgulni, mert szoktak, különösen a szóbeli megmérettetés idegen számukra. Nyelvből azonban minden év végén van vizsga, írásbeli és szóbeli is, egy mini nyelvvizsgát modelleznek le, hogy felkészüljenek majd az igazira. Mivel egyébként nem szoktak szóban felelni, csak kiselőadásokat tartani, így a szóbeli vizsga elég nagy mumus, különösen, hogy párban kell dolgozni. Nagyobbiknak idén év végén spanyolból kellett vizsgázni. Az írásbelije majdnem hibátlan lett, fél ponton múlt, de a szóbelije nem sikerült olyan jól. A tanárnő nagyon rendes volt, mert a vizsga után el is beszélgetett nagyobbikkal, hogy tudja, hogy ennél sokkal jobban megy neki a spanyol, és azt is tudja, hogy az izgulás miatt nem ment annyira jól a szóbeli. Szerencsére nagyobbik eléggé motivált, és mindenképpen nagyon jól szeretne beszélni spanyolul és angolul is. Minden nyaralásunk alkalmával meggyőződik arról, hogy nem jár rosszul, ha több nyelven is beszél. Erre idén is ráerősítettünk.

Pár nappal a bizonyítvány osztás után neki is vágtunk a nagyvilágnak.

 

15 év

Ennyi idő után elég nehéz felvenni a  fonalat, hogy hol is tartottam, de szerencsére pont ma van a házassági évfordulónk, így némiképp könnyebb. Meg persze személyesebb. Gondoltam ezen alkalomból leírom a megismerkedésünk történetét, főként azért, hogy teljes legyen a családi napló, a lányok számára is. Rövid történet lesz.

Nos, 15 éve házasodtunk össze, de megismerkedésünk dátuma valamivel korábbra tehető, de ki számolja?

1999-ben ismerkedtünk meg, és habár ezt a mostani ismerőseink kétkedve fogadják, de egy squash pályán, merthogy akkoriban némiképp aktívabban sportoltunk, mint most. Na jó, akkoriban sportoltunk, most meg időnként úgy teszünk, mint ha.

Akkoriban a legjobb barátnőm, céges juttatásként kapott a főnökétől squash bérletet, melyhez edző is járt, de mivel nem akart egyedül menni, és amúgy is folyton mindent együtt csináltunk, így elhívott engem is. Nem utasíthattam vissza, így hetente eljártunk a squash pályára tanulni, a nem titkolt célunk azonban mindenképp az volt, hogy ismerkedjünk. Mindketten függetlenek voltunk, és azt gondoltuk, hogy a pályára bizonyosan jó pasik járnak, ha meg nem, hát a sport sem árthat. Előbbi feltevésünk annyiban hibásnak bizonyult, hogy lehetetlenség volt ismerkedni, vagy mi voltunk bénák.

Elsőre egy fiatal csaj tanított bennünket a squash fogásaira, és habár egy darab pasi nem volt a láthatáron a squash tetszett, így eljártunk rendszeresen. A klubban természetesen mindenki köszönt mindenkinek. Egyik edzés végén épp a recepciós pultnál vettem fel az öltöző kulcsomat, amikor is közeledett egy fiatalember, én szépen köszöntem, ő meg odalépett a recepcióshoz és kért egy új labdát, mivel ami a kezében volt azt szétverte, dehogy köszönt vissza.

Bunkó – gondoltam magamban, és ennyiben is maradtunk. Ezután egy héttel az edzőcsaj közölte, hogy nem tud bennünket tovább tanítani, mivel nem jó a beosztás neki, de van helyette Csabi, aki nagyon szívesen folytatná az oktatásunkat. Miért is ne, persze. Következő alkalommal érkezett Csabi, aki nagyon kedves volt, és jó oktató is, de lehetetlenség volt komolyan venni. Nagyjából három hét múlva nem tudott eljönni az oktatásra, de az óra végén felhívott bennünket telefonon, mármint engem és a barátnőmet, hogy rém sajnálja, de beteg. Azonban szeretne kárpótolni bennünket, jövő héten meghívna bennünket egy italra. Mit veszíthetünk? Legyen. Lebeszéltük, hogy eljön értünk egy haverjával, és majd lemegyünk valahova bulizni, de előtte igyunk meg valamit. Jó. Legyen így.

Remekül indult az este, késtek, de azért csak sikerült odaérni a megbeszélt helyre, ami anyuék lakása volt, mivelhogy ott laktam. A barátnőm már hamarabb odajött, így egyszerre tudtak felvenni bennünket.

Meglepetés 1: nem két srác ült a kocsiban, hanem három, mivel az elhívott havernál nála volt az unokatesója, és nem hagyhatta otthon.

Meglepetés 2: a bunkó visszanemköszönő volt a sofőr.

Remek estének néztünk elébe, már itt visszafordultam volna, de Csabi ezt nem érdemelte meg. A rá való tekintettel halkan megbeszéltük a barátnőmmel, hogy megiszunk valamit a fiúkkal, aztán lerázzuk őket, legkésőbb a SZOTE-ban.

Életem egyik legkínosabb estéje következett. Megtudtuk a visszanemköszönő nevét: Norbi, és az az elhatározás született, hogy menjünk fel az ő lakására, és igyunk valamit ott, így is lett. Nézzük addig a Heti Hetest, az vicces. Nem volt az. Ültünk a lakásban, nem igazán ittunk semmit, nem volt közös témánk, Csabi próbálkozott a társalgással, de az sem ment, ezért jóformán csak ő beszélt, majd közölte, hogy éhes. Norbi hűtőjében volt egy üveg lekvár, azt úgy magában elkezdte kikanalazni az üvegből. Baromira nem akartak telni a percek. Mindenki annyival jobban szeretett volna máshol lenni. Ezt egyedül csak Csabi nem érzékelte, lehet nekünk is kellett volna enni a lekvárból, vagy nem tudom.  Norbi unokatesója konkrétan elaludt egy széken.

Azután megtört a jég, barátnőm elment a mosdóba, és egyszer csak Norbinak feltűnt, hogy már baromi régen ott van, majd eszébe jutott, hogy nem jó a tartály és nem olyan egyszerű a WC-t lehúzni. Barátnőm bajlódott egy darabig, mire megkapta az információt, hogy a tartályt meg kell kocogtatni. Na, ezen már végre tudtunk röhögni. És igen, komolyan ez volt az egyetlen vicces ami történt. Norbinak volt egy plüss Garfieldja, amit kínomban a vállamra tettem, ő meg közölte, hogy de szeretne ő a macska helyében lenni. Hogy egyértelművé tegyem a helyzetet, a macskát leraktam a kanapéra, jó messzire magamtól. Azon tervünkről még nem tettünk le, hogy amint belépünk a szórakozóhelyre ejtjük a fiúkat, és lépünk.

Végre eljött a pillanat, irány a SZOTE. A fiúk azonban egyáltalán nem akartak bennünket hagyni lelépni, így táncoltak velünk. Valahogy úgy alakult, hogy Norbi állt mellettem, és egész jókat beszélgettünk, már nem is gondoltam, hogy bunkó, és már lelépni sem akartam, de ekkor az unokatesója, aki elaludt a széken, ennek ellenére mégis velünk jött, közölte, hogy fáradt és haza akar menni. Norbi mondta, hogy hazaviszi a srácot, majd visszajön, nehogy eltűnjek, várjam meg. Aha, persze, el is hittem, ja nem.

Itt már tudtam, hogy a fiúk sokkal fondorlatosabbak, mint mi, végül mégiscsak ők léptek le, igen, igen rafinált módon. Barátnőmmel röhögtünk is magunkon, de sebaj, tele van SZOTE ismerősökkel, bulizzunk tovább.

Nem várt fordulat volt, amikor Norbi visszatért, én  mondtam, hogy nem hittem benne, hogy még látom valaha, ő meg mondta, hogy amit ő mond, az úgy van. Ezután még buliztunk kicsit, majd hazavitt bennünket. A kocsiban udvariasan a kezembe nyomta a névjegykártyáját, és megkérdezte, hogy másnap felhívhat-e esetleg. Felhívhatott. Telefonon meg is beszéltük az első randinkat.

Találkoztunk, elég hosszú randi volt, pláne ahhoz képest, hogy november elseje volt, rettenetes hideg, és a városban mászkáltunk, órákon keresztül. Az első randin kijelentette, hogy ő 30 éves korára apa lesz, a fiát Eriknek fogják hívni. Én meg csak néztem, hogy mégis mi közöm van nekem ehhez, de tiszteltem, hogy vannak tervei. Én csak addig jutottam el a tervezésben, hogy, izé… ááá nem, nem voltak terveim. A randi végén én közöltem, hogy szerintem annyira különbözünk egymástól, hogy hagyjuk ezt az egészet semmi értelme, erre ő csak annyit mondott, hogy szerinte meg az ellentétek vonzzák egymást és találkozzunk két nap múlva.

Ma pedig a 15. házassági évfordulónk van.

Utólag Norbi elmesélte, hogy Csabi rengeteget szervezkedett azon, hogy ő lehessen a squash oktatónk, valamint Csabi Norbitól kért tanácsot, hogy hogy a manóba hívhatná el a barátnőmet randira, mert mégiscsak ketten vagyunk, és valamiért azt gondolta, hogy megbántódnék, ebből egyenesen következett, hogy Norbi bele lett rángatva a sztoriba, amihez semmi kedve nem volt. Az ő squash órája a miénk után következett közvetlenül, de állítja, hogy a rém kínos este előtte még soha nem látott a klubban. Tehát nem azért nem köszönt mert illetlen, csupán azért mert láthatatlan voltam.

Apró megjegyzés: Norbi szereti mindenkinek azt mondani, hogy én kértem meg az ő kezét, én ezt mindig ráhagyom, de nem igaz. Volt lánykérés, ő kérte meg a kezem 2002-ben a szülinapomon, bármit is állít.