Boldog, boldog karácsonyt!

Reklámok

Autóban

Azért van már némi rutinunk hosszú utakkal kapcsolatban, haza utazni sem két óráig tart, és Göteborg sincs túl közel. Kihívást annyiban tartogathatott magában az utazás, hogy Szegedig elég jól tudjuk már az utat, hol van traffipax, hol milyen hülyén vannak kitáblázva az utak, hol számíthatunk a legtöbb útjavításra, hol kell megállni tankolni, hol van autópálya, no meg hogy hol nincs, mert ezt már igen sokszor megjártuk, volt tapasztalatunk bőven, no de Svédországhoz még nem volt szerencsénk, ahogy Dániához sem. Azért nagy szerencse, hogy van navigáció a kocsiban, nekem bárki elhiheti, hogy különben nem találnánk oda sehova.

Az alapszituáció az lenne, hogy a Zuram vezet, én meg nézem a térképet, ez egészen addig működne is, amíg nem kellene valahol lekanyarodnunk, mert ott egész biztos eltévednénk. Egyszerűen képtelen vagyok térképeken kiigazodni, de még egy parkolóház is gondot okoz, komoly félelmeim vannak például aluljárókban is, hogy soha nem találok ki belőlük, vagy legalábbis nem ott bukkanok fel ahol kellene, nem túlzok, volt rá példa. Hiába a feliratok, nekem az sem segítség, mert fejben valahogy mindig fordítva vannak a dolgok, mint valóságban. Még kapcsolatunk hajnalán hitte azt a Zuram, akkor még pasim, hogy én amúgy viccelek, mert ez a térkép dolog nem olyan bonyolult, naná, neki nem, de egy bécsi kirándulás alkalmával, a csúcsforgalom kellős közepén jött rá, hogy nem viccelek, ha nem áll meg időnként megnézni a térképet, Bécsben ragadunk. Naivan először megpróbálta elmagyarázni, hogy hogyan is kell térképet olvasni, és valamiért akkor is azt hitte hogy viccelek, mikor azt mondtam nem megy, de aztán rájött, hogy nincs ilyen rossz humorérzékem, tényleg csak simán reménytelen eset vagyok. Igen, ennek ellenére vett feleségül, persze azóta folyton vigyorog ezen, és volt már rá példa, hogy Horvátországban egy tök idegen városban megkérdezte tőlem, hogy merre van a strand, merre forduljon a kereszteződésnél, mire én mondtam, hogy jobbra, erre ő elment egyenesen, de bejött, tényleg egyenesen kellett menni. Egész használható navigátor vagyok, ha az ember tudja, hogy mit, hogy értsen, a jobb az egyenesen, a bal az hátra stb.

Ez már évekkel ezelőtt volt, és most elsősorban az autóban lévő navigáció segíti őt és nem én hátráltatom, azt már nem is említem, hogy mi történik akkor, ha megkér arra, hogy állítsak át valamit a navin, már tudja, hogy sokkal jobban járunk, ha ő indulás előtt mindent beállít. Semmiből nem tanul, azt gondolta, hogy csak viccelek, amikor nem tudom melyik gombot kell nyomni, meg minek, de aztán csak rájött, hogy ha rajtam múlik akkor a navi sem megy. Persze van mentségem, nem vagyok teljesen hülye, neki van folyton új kocsija, új navival, de ez egy másik történet.

Tehát elindultunk, megvolt minden ami kell, bepakoltunk a kocsiba, hajnal kettőkor keltünk, hogy tuti elérjük az áhított reggeli kompot, és minél hamarabb érjünk Gáborékhoz, semmiképp nem akartuk vesztegetni az időt.

Utazni soha nem egyszerű, az ember órákat kell eltöltsön összezárva egy viszonylag kis helyen, mondjuk jelen esetben az pozitívum, hogy a családjával. Az már némiképp negatívum, hogy nem feltétlen ugyanazokat a zenéket szeretjük, mármint a Zuram meg én csak csak, de a lányok zenei ízlése a miénktől kissé eltérő. Könnyű volt, amíg kicsik voltak, mert azt hallgatták ami szólt és kész. Ez úgy nézett ki, hogy anya autójában gyerekdalok, mondókák, apa autójában Quimby, Belga, Manu Chao, AC/DC és még egy csomó minden. Ovisan már profin énekelték a kocsiban, hogy “a borból a minőséget legalizáld” és mivel azt a szót, hogy chardonnay egyáltalán nem értették, így mindig csak azt kérték, hogy apa, most a sárgarétet!, így a “sárgarét” elég gyakran szólt a kocsiban. Cserébe a Zuram lelkesen jött velünk Gryllus Vilmos vagy Halász Judit koncertre. Quimbyt és “sárgarétet” bármikor szívesen hallgatnak a mai napig is, de a Zuram zenei válogatás CD-je imitt-amott erős nekik. Most már, hogy nagyok, meg tinik, és hogy kisebbik imádja a zenét, és kialakult a saját ízlése, így nehezebb megállapodnunk, mert ő Bravo válogatást hallgatná, Violettát, és ne felejtsük a német kedvenceket sem, Namika, Mark Forster, Revolverheld, ez utóbbinak véletlenül van egy száma melynek a címe: Sommer in Schweden. Ezt párszor meg kellett azért hallgatnunk. A Zuram a Bravo válogatást még elviseli, de Violettával ki lehet kergetni a világból, szerencsére Violetta rajongásnak egy ideje vége van, vagy legalábbis a kocsiban nem zaklat bennünket vele a gyerek.

Azért, hogy a lányok jobban viseljék az utat már teljes fegyvertárunk van. Van nekik DVD lejátszó, melyet az első ülések fejtámlájára lehet csatolni, nagyobbiknak van egy nintendoja, mindig hoznak magukkal könyvet is. A DVD lejátszó nagyon jó találmány, pár film azért leköti őket, de az első tapasztalataink vegyesek voltak, már mint nem a lányoknak, hanem mi felnőttek nem tudtuk eldönteni, hogy ez jó-e vagy sem. Mert az ember nagyon örül, amikor megkapja ajándékba a nagyszülőktől ezt a masinát, hogy milyen jó lesz az autóban, és tényleg el is hiszi, de egy dologra nem gondol. Nem gondol Eperkére, vagy Hello Kittyre, először nem gondol rájuk, aztán meg már csak rájuk tud gondolni, meg egy csendes helyre, ahol először Eperkét fojtaná meg, aztán Kittyt, vagy egyszerre mind a kettőt. Ugyanis ez a masina épp a mi fülünk mögött szól, és nem halkan, mert ha halk lenne a lányok nem hallanák, tehát elindul a mese, és az ötödik “Itt van eljött Eperke, a régen várt Eperke”, vagy “Hello Kitty yam yam yam” után, mindenféle gyilkos gondolatai vannak a szülőknek. Igen, van fejhallgató kimenet a masinán, de gyermekei hallását féltő felelős szülő nem tesz olyat, nem dugdos mindenféle fülhallgatót a gyerek fülébe. Aztán persze, miután néhány napnak tűnő órán keresztül megtudjuk, hogy kicsoda Pom Pom, már a felelős szülő is elgondolkodik, de még vár pár évet, hogy megvegye a tök jó fejhallgatókat.

Gond kiküszöbölve a lányok megnőttek, nyugodtan használják a fejhallgatókat, mi megmenekülünk a meséktől, ők meg békében utazhatnak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már elég nagyok, és már filmeket néznek, illetve kisebbik még Barbiet is, meg ilyeneket, de nagyobbik azokat utálja, így ő addig olvas, vagy nintendózik. El is lennénk így órákon keresztül, de a gyerekek nem azok a típusok, akiket ilyenformán le lehet szedálni, mert ők szeretnek velünk játszani és/vagy beszélgetni, így azt is szoktunk.

Van egy nagyon jó direkt hosszú autóútra tervezett társasjáték, az Ott vagyunk már?, nos ezzel rengeteget játszunk. Van egy csomag kártya, azokon képek, és az út során ezeket a képeket kell megkeresni, például: integető ember, autó melyben 4-en utaznak, piros terepjáró stb. Órákon keresztül szoktuk játszani, és mindenki segít mindenkinek, persze a sofőr nem játszhat, de ő is szokott figyelni. Azért vannak nehéz feladatok is, pontosabban szólva nem igazán autópálya kompatibilis a játék, de ettől csak még érdekesebb, mert volt már olyan, hogy én kaptam a lufis kártyát. Tegye fel a kezét, aki sokszor látott már autópályán lufit! Na ugye! De soha nem szabad feladni, mert miután abbahagytuk a játékot, átpattogott előttünk az úton egy lufi, el sem hittem. Ilyen nincs! A lényeg, hogy remekül szórakozunk, szoktunk még barkochbázni is. A barkochbát nagyon szeretik, egyszer vonatoztunk a Balatonra, csak én meg a lányok, és nagyobbik  még nem értette a dolog lényegét, úgy kezdte, hogy: anya, a kutyára gondoltam, most találd ki! És én nagyon nehezen, de végül kitaláltam, a vonaton rajtunk kívül utazók pedig nagyon jól szórakoztak. Egy dolog nem jön be az a Csendkirály. Nagyobbik még kicsi volt, amikor apukája egyszer a folytonos csacsogást megunva kérte, hogy játszanak Csendkirályt, nagyobbik bele is egyezett, majd 2 mp után közölte az apjával, hogy : ok apa! te nyertél! Nem tud veszíteni egyébként, csak a Csendkirályban.

Ezen kívül természetesen szoktuk figyelni az őzikéket, szarvasokat, vaddisznókat, mindenféle madarakat, megfigyeljük, hol milyen az autópálya, az út során milyen házakkal találkozunk, milyen stílusú házakban laknak az emberek, ha át kell menni egy városon, akkor nézelődünk.

Mindent megteszünk annak érdekében, hogy jól érezzük magunkat a kocsiban, és ne menjünk egymás agyára. Nekem például van pár olyan kérdésem, amit ha felteszek, tudom, hogy a Zuram egy csomó időt eltölt azzal amíg arra válaszol, majd alkalomadtán elárulom ezeket a kérdéseket. Nem, nem arról van szó, hogy ilyenkor én nem figyelek a válaszra, inkább csak arról, hogy egyáltalán nem gondolkodom semmin, és beszéltetni van, hogy jobb, mint beszélni.

Tehát minden benn a kocsiban, ház bezárva, indulás terv szerint, első tervezett megálló a kompnál.

 

Miért éppen Svédország?

Alighogy hazaértünk a hosszú hétvégéről, már csomagolhattam is újra, hisz következett még egy hosszú hétvége. Tervezett úti célunk Svédország, pontosabban Göteborg. De hogy is kerültünk mi Göteborgba?

Ez a gondolat nem úgy jött, hogy kitaláltuk hol nem jártunk még és menjünk oda, hanem ide hívtak bennünket. Vendégségbe mentünk. Amúgy Göteborg nincs olyan közel, hogy kiszemeljük magunknak egy négynapos hétvégére, sőt, eszünk ágába se lett volna elindulni, ha nincs megfelelő motivációnk.

A megfelelő motivációt Gábor és családja nyújtotta számunkra. Ők szintén elhagyták Magyarországot, nagyjából egyidősek vagyunk, nekik is két lányuk van, és voltak olyan kedvesek, hogy vendégül lássanak bennünket pár napra.

Gáborékat nem ismertük míg Magyarországon éltünk, ezt az ismeretséget a blognak köszönhetjük. A Határátkelő időnként megosztja egy-két írásomat, és ilyenkor szélesebb közönséghez is eljut a blog. Így bukkantak ránk Gáborék is. Először csak néhány hozzászólást írt pár bejegyzéshez, majd privátba fordult a beszélgetés. Mint kiderült az életünkben sok a közös pont, azon túl is, hogy ők sem Magyarországon élnek már néhány éve, Gábor is bolondul a vitorlázásért, akárcsak a Zuram, tehát mindketten bírják a hajókat. Amikor ez kiderült én át is passzoltam a frissen jött ismeretséget a Zuramnak, mert hát mit tudok én beszélgetni a vitorlázásról.

A két fiatalember remekül megértette egymást, olyannyira, hogy a Zuram elhívta Gábort egy tavaszi vitorlástúrára az Adriára. Ez általában egy egyhetes program, amit behajózásnak hívnak, ennek keretében próbálja ki egy csapat, egy bizonyos vitorlás charter cég hajóit. Gábort nem kellett kétszer hívni, a Zuram elküldte a részleteket, Gábor pedig utalta a pénzt.

Megjegyzem soha nem találkoztak még előtte, csak és kizárólag a blog adhatott Gábornak némi támpontot arról, hogy mégis kiféle emberek vagyunk, ő mégis teljes bizalommal utalta el a pénzt. Én meg is kérdeztem a Zuramtól, hogy nem furcsa-e ez egy kicsit, de azt mondta, hogy szerinte nem, mert ő nem verne át senkit. Mondtam, hogy jó ezt én tudom, de Gábor nem tudhatja. Később beszélgettünk erről és Gábor csak annyit mondott, hogy meg se fordult a fejében, hogy akár átverésről is lehet szó, egyrészt nem olyan nagy összegről beszélünk, másrészt valószínűleg a svéd mentalitás  már az életük részéve vált, kevésbé gyanakvóak.

El is mentek együtt vitorlázni, majd Gábor errefelé járt munkából kifolyólag, akkor meglátogatott bennünket, majd következő évben megint elmentek együtt vitorlázni, és így tovább. Gábor többször említette, hogy igazán meglátogathatnánk őket, mi mondtuk, hogy természetesen. Persze, persze, de hát ezt már sokan ígérték nekik, de aztán soha nem lett belőle semmi, mi is biztos csak úgy mondjuk. Be kell vallanom őszintén, hogy az első megbeszélt találkozót le is kellett mondanunk, mivel akkor el voltunk foglalva a házvétellel, költözéses mókával, és nem fért bele, sehogy sem. Ekkor szerintem Gábor már biztos volt benne, hogy mi is amolyan papírtigrisek vagyunk, de nem. Eljött az idő, amikor bejelentkeztünk, hogy melyik hétvége lenne nekünk jó.

Nos persze ez nem annyira egyszerű, hisz a munkaszüneti napok Németországban nem azonosak a svédországi munkaszüneti napokkal, de megnyugtattuk őket, hogy minket nem zavar, ha nekik esetleg dolgozni kell, majd mi jól megnézzük egyedül a várost, elleszünk valahogy. Szegények erre nem mondhattak nemet, így el is kezdtük szervezni az utat hozzájuk.

Én személy szerint nagyon vártam, és nem csak a Gáborékkal való találkozás miatt, amiatt azért volt bennem némi félsz, de erről majd később. Tehát nagyon vártam az utat, mert még soha nem jártam arrafelé, de emlékszem, hogy földrajz órán, mikor tanultunk a skandináv országokról, az valami olyan távoli, elérhetetlen dolognak tűnt, hogy biztos voltam benne, soha nem fogok eljutni skandináv földre. És most tessék! Mégis. Egy ideje rákattantam a skandináv krimikre, olvasni is szeretem, de a filmeket is szívesen megnézem. A Zuram szerint ez beteg, ő már a filmet sem bírja, könyvre rá sem bírom beszélni, habár most sikerült elolvastatnom vele egy svéd szerző könyvét, ami nem krimi, de az meg túl szomorú volt neki. Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak című könyvéről van szó. Azóta én még két könyvét elolvastam az írónak, de messze Ove a legjobb. Tudom ám, hogy arrafelé még kevesebb a napfény, és a skandinávok viszonya az alkohollal is tud különleges lenni, ez eredményezheti ezeket a krimiket, de én akkor is nagyon bírom. (Köszi Viktor, hogy rábeszéltél!) A lényeg, hogy a könyvek után még inkább kíváncsi lettem. 3 kedvenc skandináv krimi írom van, ebből egy történetesen svéd, és a könyvei egész közel játszódnak Göteborghoz. Azzal azért tisztában voltam, hogy ebbe a pár napba nem fog beleférni, hogy oda is elmenjünk, de azért nézegettem a térképen, megnéztem mennyi időt venne az út igénybe, hátha, de nem. Azért ami késik, nem múlik, vagy legalábbis nem jön időben.

A Zuram ismét precízen megtervezte az utat, előre megvette a kompjegyet, hídjegyet, mindent ami kell. Navigáción megnéztük mire számíthatunk, és reméltük a legjobbakat.

Bennem azért volt egy kis félsz. Gáborral már találkoztunk, de a feleségével és a gyerekekkel nem, a felesége is olvasta a blogot, sőt talán ő kezdte. Azonban én soha nem tudom, hogy ez valójában jó, vagy nem. Az életünk egy része nyitott könyv, és aki nem ismer abban kialakulhat egy kép rólunk, ami vagy igaz, vagy nem. Vagy jófejek, kedvesek, viccesek, barátságosak vagyunk, vagy épp az ellenkezője. Ha valakival azért talákozom, mert olvasta a blogot, soha nem tudom, hogy egy beszélgetés során milyen témához mit mondhatok el, mert menet közben eszembe szokott jutni, hogy ó, de hát erről már írtam, tuti azt gondolja a másik, hogy jajj ezt már hallottam, de uncsi ez a csaj. Volt már, hogy emiatt mondat közepén hirtelen csendben maradtam, jó, hát ettől mondjuk meg hülyének tűnök, nem uncsinak, de zavarban vagyok, és olykor még dadogni is szoktam. Mondjuk ettől függetlenül is lehetek uncsi. Azonban nincs bennem akkora félsz, hogy emiatt ne induljak el, azt hiszem a kíváncsiság erősebb.

Felkészültünk az útra. Sok előkészületet részemről nem igényelt a dolog, én csak ajándékokat kerestem a vendéglátóinknak, ami több mint nehéz feladat, mivel nem is ismerem őket, és annyira ötletes, és kedves szerettem volna lenni, hogy ez mennyire sikerült, azt nem tudom, de tényleg nagyon igyekeztem.

A lányok is nagyon várták az indulást, mondjuk az ő kis fenekük állandóan be van sózva, folyton utaznának, ha lehet, és nagyobbik tervei között szerepel, hogy bejárja az egész világot. Persze nem velünk, hanem a testvérével, bár mióta kamaszodik, azt hiszem inkább egyedül menne.

Ahhoz, hogy normális időben megérkezzünk, hajnal 3-ra terveztük az indulást, és sikerült is, 3-kor már az autóban ültünk, és el is indultunk.