London, baby

Pontosan, túl sokat nézem a Jóbarátokat, nem tudom megunni.

Szóval, másnap reggel újabb problémával találtuk szembe magunkat, én, hogy nincs hajszárító a fürdőben, és hiába hoztam a villásdugó szabvány tök más. Kijelentettem, hogy enélkül márpedig nincs élet, menjen a Zuram olyan mán jelleggel a recepcióra és kérjen hajszárítót, meg konvertert, mert a telefonokat sem tudjuk tölteni, és abból még gond lehet.

A  Zuram nagy sóhajok kíséretében, azonban megjegyzések nélkül távozott, kisebbik vele tartott erősítésnek, hogy szerezzenek hajszárítót, meg konvertert. Visszaérkezvén vigyorogva mesélték, hogy miután a Zuram angolul előadta a mondandóját és kapott hajszárítót, és konvertert is, azután derült ki, hogy a recepciós hölgy magyar. Amúgy vicces, mert vasaló alapból volt a szobában. Nem, nem próbáltam ki. Amíg összekészülődtünk a telefonok is feltöltődtek és megbeszéltük a napirendet.

Kiderült, hogy a Zuram egyáltalán nem vette komolyan annak a jelentőségét, hogy mekkora Harry Potter rajongó nagyobbik. Simán nem a Kings Cross-ra akart menni először. A lányokkal közösen értetlenül néztünk, hogy most ezt, hogy gondolja, muszáj ott kezdenünk, mert a varázspálca meg izé, meg egyébként is. Sokszor nem győzőm emlékeztetni a Zuramat, hogy az, hogy lányai vannak, kizárólag rajta múlt, én az általam vállalt X kromoszómát adtam a dologhoz, az Y ugyebár, nem az én dolgom.

A Zuram beadta a derekát, mintha lett volna választása, de mindenek előtt természetesen, el kellett intézni ezt az Oyster Card dolgot, irány tehát a legközelebbi állomás. A hotel előtt ugyan pont megáll a busz, de csak 10 perc séta volt az állomás, ahol volt információ meg minden. Elvileg, ugyebár. Na a gyakorlatban ez úgy működött, hogy nem volt. Az információnál eleve senki nem üldögélt, de kis sétával átmentünk az állomás másik bejáratához, ahol már volt minden. Megreggeliztünk. Örömmel tapasztaltuk, hogy az élelmiszerboltokban van meleg péksüti, vagy mi, vettünk mellé kakaót, kávét, kinek, kinek választása szerint, és séta közben mindent be is faltunk. Elégedettek voltunk, és úgy terveztük, ez minden reggelre jó lesz nekünk. Majd kerestünk egy szimpatikus embert, nem volt sok választás, mert csak egy ember állt a kapuknál, és megkérdeztük, hogy akkor most, mi is van, meg hogy.

A hölgy roppant kedves volt, hozott papírt, meg ceruzát, hogy felírjon nekünk mindent, majd csak beszélt, beszélt, beszélt, mi meg néztünk. A Zuram elég jól beszél angolul, mikor nemzetközi csapatban kell dolgoznia nincs gond, amikor váltani kell németről, angolra, magyarról angolra, vagy fordítva, oda-vissza, nincs gond. Na jó egyszer volt, amikor egy spanyol kollégával beszélgetett és nem igazán értette, hogy mi van, de azután egy indiai kolléga felvilágosította, hogy nem ő a hülye, csak kedves spanyol barátunk nem túl jól beszél angolul, és hiányosságát úgy próbálta meg leplezni, hogy az általa nem ismert angol szavakat, spanyollal helyettesítette, de legalább angolos kiejtéssel. Tehát ezt leszámítva, soha nem volt gond, sem az indiai, sem az amerikai, sem a mexikói angollal, de itt, na itt láttam, hogy lesz. Az angol angol az valami másnak tűnt.

Értettem én, hogy mit magyaráz a hölgy, csak nem értettem, hogy miért. Elmondta, hogy 16 éves korig ingyenesen közlekedhet a másik gyerek is, de muszáj lesz igazolnunk, hogy ő még csak 12, mert lássuk be magas is, meg idősebbnek is néz ki a koránál, és hát igazolnunk kell, hogy iskolába jár. Nem értettem minek, na meg hogy, hogy azt se. Ezután a hölgy kifejtette, hogy a vidéki angolok is közlekedhetnek ingyen, mármint a diákok, csak ugye kell ez az igazolás, és ezért be kell mennünk a Victoriára. Stop. Ennél a pontnál kénytelenek voltunk közbeszúrni, hogy mi nem a vidéki Angliához tartozunk, és jöttünk megnézni a nagy fővárost itten, hanem Németországból jöttünk kirándulni. A nő már vagy 10 perce beszélt úgy egyébként, levegővétel nélkül. Ja, hát akkor ő nem tudja mit kell tenni. Vegyünk jegyet kisebbiknek is, menjünk be a Victoriára, ott megmondják. Nem értettük, hogy ha amúgy ingyenesen közlekedhet a 11 év alatti, akkor minek jegy, de megvettük. Bementünk a Victoriára, ahol feltöltöttük az Oystereket, kisebbik is kapott egy tartót, mert szépen nézett a nénire, elmondták, hogy a kicsi, csak menjen együtt az apjával, nem kell semmi, a beengedő kapunk együtt menjenek át, és kész, a buszon meg mosolyogjon. A Victorián egyébként valami egész más angolt beszéltek, mert ezzel már semmi gond nem volt.

Első feladat pipa. Nagyobbik már tűkön ült, vagy inkább állt, hogy mikor megyünk már Harry Potter boltba, mert varázspálca nélkül nincs élet, és egyébként is, ez London! Értettük, mentünk. A Zuram időnként ugyan forgatta a szemeit, de mint már említettem nem volt más választása. Kisebbik közben rákezdett, hogy neki ki van száradva a szája, és vegyünk valahol valamit, amivel ezt orvosolni lehet, mert ki fog sebesedni, és annyira fáj. Mikor megemlítettem, hogy miért nem hozott otthonról egyet a számtalan szőlőzsír közül, akkor totál hülyének nézett, hogy hát ilyeneket nem lehet felvinni a repülőre, megegyeztünk, hogy de, de pillanatnyilag ez nem segített a kiszáradt ajkak problémáján.

A Kings Crossra érvén rögtön a 9 és 3/4-ik vágány keresésébe kezdtünk. Kár volt sietni, a vágány is ott volt, meg az üzlet is. Hát kérem szépen, nagyobbik egyáltalán nincs egyedül a rajongásával, csak azért sorba kellett állnunk, hogy beléphessünk a boltba. Dübörög az üzlet! Ahhoz, hogy fényképet is tudjunk csináltatni, ahhoz pedig a sor akkora volt, hogy a vége már az állomáson kívül volt található. Nagyobbik szerencsére közölte, hogy egyáltalán nem érdekli a fénykép. Mondjuk, ha érdekelte volna is lebeszéltem volna, de így egyszerűbb volt. Bejutottunk a boltba, a lányok választottak egy-egy varázspálcát, és nem a varázspálca őket. Megnéztük az óriási tömegben a mindenféle bisz-baszt. Majd két folyamatosan vigyorgó gyerekkel távoztunk. Kifelé menet, pont mellettünk állt meg egy magyar család, akik pont úgy rohantak a 9 és 3/4-ik vágány felé, ahogy mi, és csak szusszanni álltak meg, hogy megnézzék merre is kell menni tovább. Kár sietni- akartam volna mondani, de nem volt rá időm, mert már szaladtak is tovább.

Innen elindultunk a British Museumba. Természetesen kellett fényképezkedni telefonfülkével, busszal, mindennel. Gyönyörű napos időnk volt. Utunk egy parkon vezetett keresztül, ahol is láttunk egy mókust, azt is vadul elkezdtük fényképezni, kb. úgy, mint amikor valaki nálunk van és meglát egy nyulat. Azután Tamás mondta, hogy mókus van bőven, és később ez tapasztaltuk is, de azért így is cuki volt. Itt is van egy csomó mókus, meg süni, na meg a nyulak, na de az mégiscsak egy angol mókus volt!

A British Musemba is volt némi sor, de csak a hátizsákokat vizsgálták át, így nagyon gyorsan haladtunk, annak ellenére is, hogy kisebbik szája még mindig nagyon ki volt száradva és a Tescoban nem kaptunk semmit. Kisebbik azonban erre sűrűn emlékeztetett, de megegyeztünk, hogy neki nem lesz jobb, és nekem sem, ha csak erről beszélünk, és az első adandó alkalommal veszünk egy labellot, vagy valamit a kiszáradt ajkak kezelésére.

Beértünk a múzeumba, és csak néztünk. Mondta a Zuram, hogy ő megkeresi a pénztárt, vesz belépőt. Gyanús volt, hogy sehol egy sor, meg semmi, de azért találtunk egy kasszát, a Zuram, aki egy jólnevelt ember be is állt a sorba, ahol közölték vele, hogy a múzeum ingyenes. Jó, hát mi ezt nem tudtuk, nem ehhez vagyunk szokva. Gyorsan dobtunk is némi pénzt az adomány gyűjtőbe. Nem bliccelünk, ha ingyen van, akkor se.

A múzeum természetesen csodálatosfantasztikusstb, de a legjobb, hogy emberbarát, nem kell feszengeni, senki nem szól rám, ha csinálok egy fotót, vannak dolgok, amiket még meg is lehet fogni. Egészen újfajta élmény volt a lányoknak is. Nem, képtelenség lett volna bejárni az egészet, de majd legközelebb. Ellenben a shopban találtunk ajakírt, ami egyszerűen tökéletes, hisz karamell popcorn ízesítésű, ami szerintem pfuj, de kisebbik szerint életében soha ilyen jó ízű szőlőzsírt még nem használt, abba ne menjünk bele, hogy kell-e ezt nyalogatni vagy sem.

A Zuram még el akart menni egy-két helyre, de ránézett a lányokra és önként feladta, este még Tamásékkal akartunk találkozni, és javaslatom, hogy előtte még menjünk vissza kicsit a hotelba sikert aratott. Nagyobbiknak egyébként is gond van a talpacskáival, és nem bír túl hosszan gyalogolni. Kapott most speciális talpbetétet, ami már nagyon sokat javított a lábán,  de az egész napos gyaloglás nem megy.

Visszaérve a hotelba, a lányok természetesen előkapták a varázspálcáikat, és varázsolni kezdtek, kiderült, hogy egy csomó varázsigét ismernek. Egy idő után kisebbik elkezdte nézegetni a pálcáját, és közölte,  hogy szerinte ez csak egy darab bot. Nagyobbik megvetően ránézett, és csak annyit mondott, eh Mugli!

Este Tamásékkal vacsiztunk, ahol is Tamás felajánlotta, hogy húsvét hétfőn, mivel úgyse lesz nagyon nyitva semmi, elvisz bennünket tengerpartra. Ez nagyszerű ötletnek tűnt, és nem is gondoltuk volna, hogy még ilyesmiben is lesz részünk.

9-kor befejeződött a vacsora, hisz a gyerekek nem maradhattak a kocsmában, erre többször is figyelmeztetett bennünket egy öltönyös úr. Egyébként ránk is fért a pihenés, a lányokra meg pláne.

 

 

Reklámok

Amszterdam, süti, nem süti, süti

Reggel korán ébredtünk, egyrészt mert hozzá vagyunk szokva a 6 órai ébresztéshez, másrészt, mert az ágy elég furcsa volt. Az ágybetét puha, mint egy felhő, ami elsőre jónak hangzik, de nem az. Tényleg, mint egy felhő, hol itt süppedt be, hol ott, és ha az ember elaludt, és az összes izma megpihent, azonnal fel is ébredt, mert úgy érezte, hogy valahol le fog erről a felhőről gurulni, időnként úgy éreztem, hogy még a lábujjaimmal is kapaszkodom. Azért nem gurultunk le, de nem is voltunk túl kipihentek. Mivel a hotelben kimondottan drágán adtak volna reggelit, így ezzel a lehetőséggel nem éltünk, gondoltuk, majd a városban eszünk valamit. Egy kávé valami péksütivel bőven elég lesz.

Nagyratörő terveink voltak, mindent látni akartunk. Ez nagyjából a lehetetlennel egyenlő feladat, pont ezért megbeszéltük, hogy azért jöttünk, hogy pihenjünk, kikapcsolódjunk, és nem azért, hogy egyik helyről rohanjunk a másikra, egyébként is vissza tudunk jönni, ha valami kimarad. Ezen gondolat alapján nagyjából még 42-szer kellene visszatérnünk a városba, de majd meglátjuk.

Első állomásként a Van Gogh múzeumot vettük célba. Amszterdamban a bulin kívül rengeteg olyan program van, amivel napközben el lehet tölteni az időt. Rengeteg jobbnál jobb múzeum, amit most semmiképp nem fogok felsorolni, már csak azért sem mert egy nap alatt lehetetlen bejárni valamennyit. Persze vannak programajánlók, hogy mik a legfontosabb látnivalók, és mit lehet egy nap alatt teljesíteni, és elhiszem, hogy elméletben ez működik is, de a gyakorlat azt mutatja, hogy ez lehetetlen, vagy aznap nem eszik, nem iszik az ember, és egyáltalán nem lát semmit a városból. Nem is idegesítettem magam, ami belefér, belefér, ami nem, nem.

Elindultunk a Van Gogh múzeum felé, a metró teljesen üres volt, gondolom a legtöbb ember az előző estét, vagy előző hetet pihente ki, de mi frissen (ha, ha, ha) indultunk a túrára. Át kellett szállnunk egy villamosra, ami elvitt bennünket a múzeumokig, mert itt több múzeum is van egy helyen. Az átszállás alkalmával némi kávéhoz jutottunk, szerencsére volt ott egy pici Starbucks. 36 éves koromig egyáltalán nem ittam kávét, nem is szerettem az ízét, illetve terhesen orvosi tanácsra kénytelen voltam inni, mert folyton szédültem, és olykor el is ájultam, de nagyon szenvedtem attól, hogy nekem kávét kell innom, aztán egyszer úgy döntöttem, hogy szükségem van nekem is arra a kis koffeinre. Azóta minden reggel iszom egy kávét, persze tejjel, és be kell valljam, hogy a starbucksos lattét imádom. De tényleg. Annyira örültem neki, hogy még az sem zavart, hogy kávésbögrével nem szállhattunk fel a villamosra, pedig direkt sétálós bögrében kértük. Teljesen békésen megvártuk a következő villamost. Enni persze egy falatot sem ettünk, de olyan későn és olyan mennyiséget vacsoráztunk, hogy cseppet sem voltunk éhesek.

A következő villamosra egyáltalán nem kellett sokat várni, az idő szép volt, vagy 10 fokkal melegebb, mint otthon, így még jól is esett a szabad levegőn lenni. A villamosról leszállva nem egy nagy teljesítmény megtalálni a múzeumot. A múzeumnál beálltunk az egyik sorba. Kettő van. Először az ember sorba áll jegyért, másodszor meg azért, hogy beengedjék. Nem volt valami hosszú sor, sőt a második sor gyakorlatilag nem is létezett, egyből mehettünk befelé. A ruhatárnál sem volt szinte senki.

Semmi bevezetés, rögtön a tárgyalás, már a földszinten, illetve alsó szinten, mert rögtön egy mozgólépcsővel menni kell lefelé egy szintet, egyből Van Gogh önarcképeivel találjuk szemben magunkat. Majd emeletenként újabb, és újabb korszak, alkotások következnek. Közben megismerhetjük nemcsak munkásságát, életét, családját, barátait, barátai munkáit is, valamint, hogy kiknek nyújtott inspirációt. Láthatunk még festményeket pl. Henri de Toulouse-Lautrec-től és Gauguintől is, és még jó néhány festő munkásságából nézhetünk meg képeket. Fényképezni tilos, ami annyit tesz, hogy elég sokan próbálkoznak, sikerrel. Fentről ugyan kamerák figyelik a szabálytalankodókat, de azon kívül, hogy szólnak az embereknek, hogy nem szabad, nem tesznek semmit. Gondolom a telefonokat, fényképezőgépeket nem vehetik el. Csak annyit mondhatok, hogy én nem fényképeztem, de más nevében egyáltalán nem beszélhetek, és azt az egy képet amit más csinált, nem fogom feltölteni sehova sem, hiába biztatgat az illegális fotó készítője, én csak az előtérben fotóztam, de ott meg lehet. Több shopot is találhatunk a múzeumban és én is gazdagabb lettem egy napraforgós hűtőmágnessel. Valamint itt már elég éhes voltam, így 3 EUR-ért ettem egy csokis muffint. Finom volt. A múzeum sokkal nagyobb, mint hittem, és az egész délelőttöt sikeresen el is töltöttük odabent. Megnéztük az időszakos kiállítást is, ami szintén érdekes volt, a “Prints in Paris” eléggé emlékeztetett egy már korábban látott kiállításra, még Pesten néztük meg a Szépművészti Múzeumban a Gustav Klimt kiállítást, persze nem ugyanaz a kettő, közel sem.

Kifelé jövet megbeszéltük, hogy ennyi. A többi tervezett múzeumprogram kimarad, mert a Rijskmuseum ennél sokkal nagyobb. Majd legközelebb, most inkább nézzük meg a várost. Tegnapról kapott ajándék lábfájásommal egyébként is jobbnak láttam, hogy ha nem járjuk le a lábunkat, tekintve, hogy hol van még az éjszaka, és ma már pedig akkor is belevetjük magunkat az éjszakai életbe, de előtte még ebédelni kellene, mert már kora délután volt. Na a múzeum előtt most volt sor rendesen. Vagy mindenki a Rijksmuseumban kezdett, vagy csak sokáig aludtak, de a a ruhatárban is sorba kellett állni, és a beengedésnél is annyian voltak, hogy a jegyárusítást fel is függesztették. Szerencsére ez a probléma bennünket nem érintett.

Volt néhány ételt árusító jóképű bódé, így be is álltunk a sorba, és ettünk egy-egy szendvicset, meg ittunk egy üdítőt. Ár-érték arányban nézve elég nagy lehúzás, ehhez képest az előző esti steakvacsora olcsónak mondható. Hangsúly az ehhez képesthez van, mert Amszterdamban minden drága. Viszont a bódé melletti kukán meglepő feliratot találtunk, erről fényképet is készítettem. Kicsit néztek, hogy mit fényképezek én egy kukán, de különösebben nem zavart, több képet is csináltam. A bejegyzés alatti képek között ez megtekinthető.

Ezután vettünk egy kombinált jegyet, hajóra és városnéző buszra, 24 órán át érvényes, hop on hop off, városlátogatásaink során már rég rájöttünk, hogy ez a szolgáltatás egyáltalán nem hülyeség, mert egy elég jó idegenvezetést kapunk, melynek során tényleg bejárjuk a várost. Busszal vagy hajóval egyértelműen gyorsabb, mint gyalog, és ha az embernek mindössze két napja van, akkor ez praktikus. Még vártunk a hajóra, addig közben elbeszélgettünk, hogy milyen buszos túrát lehetne Wolfsburgban csinálni, például hollywoodi mintára meg lehetne tekinteni néhány focista házát (ez nem vicc, kisebbikék egyszer mentek kirándulni, és a buszról mutogatták nekik, hogy jól figyeljenek, mert az a Benaglio háza), dühös ügyfeleknek megállót lehetne szervezni a volt VW vezér háza elé és így tovább, a végére egy egész korrekt túrát hoztunk össze, már csak befektetőkre várunk.

A hajó egész hosszú útvonalat tesz meg, közel két óra alatt. Persze az útitársakat nem válogathatja meg az ember és mellettünk egy zajos csoport ült, nem tudtam eldönteni, hogy nem hallanak jól, vagy csak simán nem tudnak viselkedni, esetleg Indiában ez egész elfogadott, de az első adandó alkalommal átültünk máshová. Több  megálló van, bárhol ki lehet szállni, és mindenhol valami érdekesség várja az érdeklődőket. Mi inkább csak nézelődtünk, és majdnem egy teljes kört mentünk, de mivel érdekelt volna bennünket a Heineken Experience, ezért leszálltunk a hozzá közelebbi megállóban. A Heineken Experience, persze pont két megálló között van, így kellett kicsit gyalogolni, de ezt nagyon nem bántuk, mert belebotlottunk egy piacba.

A piacon gyorsan ettünk egy frissen sütött szirupos ostyát, amit a Zuram nagyon szeret és szerintem is finom, de olyan tömény, hogy két falat után úgy érzem összeragad a szám is. A piac pont olyan, mint más piacok, tele bazárral, használhatatlan, felesleges holmikkal, nem a hűtőmágnes tökre nem felesleges, viszont a zöldség, gyümölcs, hal, hús elég meggyőző volt, Wolfsburghoz képest sokkal nagyobb, és szebb kínálat. Nem teljesen tudtuk merre kell menni a Heinekenbe, de az irány azért megvolt, mentünk, mentünk, mentünk, amikor is kiértünk egy térre, ahol is a Zuram azt mondta: Ez az! Ez az a tér!

Igen, megtaláltuk az ír sörözőt. Teljesen véletlenül, de ha már így alakult, akkor jöjjön az a pásztor pite! Aha, de egy szabad hely sem volt bent, mivel épp rugby meccs volt, és özönlöttek a szurkolók. Sebaj kint volt még egy szabad asztal, akkor eszünk a szabad levegőn, volt kirakva hősugárzó is, így még csak meg sem fagytunk. A pásztor pite tényleg isteni volt, a sör meg nagyon drága, de egyszer élünk, egy sört iszunk. Ezzel a vacsorát le is tudtuk, már egyébként is 6 óra körül járt az idő. Mehettünk tovább a Heineken Experiencbe, ahol is akkora sor volt, hogy hát hosszabb, mint a Van Gogh múzeum előtt. mindegy beálltunk, de amikor jött a néni, hogy 1 óra a várakozás, csak a jegyért, akkor azt mondtam, hogy nincs az a sör, hogy én ezt a sort végigálljam. Megbeszéltük, hogy sört tudunk inni máshol is. Utólag persze kiderült, hogy a szálláshoz járt egy kupon, hogy sorbanállás nélkül mehettünk volna be, de annyira nem bánom, hogy kimaradt.

Elindultunk vissza a belvárosba, illetve a piroslámpás negyed felé, mert arrafelé gondoltuk, hogy beszerzünk némi ajándékot a lányainknak, nem nem a piroslámpás negyedben konkrétan, hanem az egyik főutcán, de elég közel van egymáshoz a kettő. Már jó ideje gyalogoltunk a villamossínek mellett, és eléggé fájt a lábam, amikor is eszembe jutott, hogy akár fel is szállhatnánk egy villamosra. A Zuram helyeselt, de persze nem szálltunk fel, hanem átmentünk egy sétálóutcára, aztán egy másikra, és magával ragadott a város forgataga. A lányoknak nem akartunk semmi nagy dolgot vinni, volt egy Primark és ott mindig vannak Harry Potteres pólók, nagyobbik épp HP lázban ég, de nem kicsit, már a hatodik részt olvassa, nagyjából 4 hónap alatt jutott el az első résztől a hatodikig, és állítja, hogy HP miatt szerette meg az olvasást, hiába mondom, hogy tavaly is vagy 30 könyvet olvasott ki, az nem számít, HP az HP. Kisebbiknek is találtunk neki való pólókat. Na, de a Zuram közölte, hogy mennyire ciki már bevetni magunkat az éjszakai életbe egy primarkos papírzacskóval. Tényleg! Tök égő! Nem is tudom mit gondoltam. El is szégyelltem magam arra a gondolatra, hogy megyek sütit enni és lesz egy papírzacskó a kezemben. Egek!

Szerencsére a táskámba belefért a cucc, így kidobhattuk a zacskót. Micsoda megkönnyebbülés. Most már aztán keressünk egy sütit!

Ez azonban nem is olyan egyszerű feladat. Az összes hely tömve emberekkel, az utcák is, minden. Az egyik vibrátoros üzlet előtt megszólított egy férfi, hogy nézzem meg azokat ott, de vigyázzak velük, veszélyesek. Aha, akkor nem is veszek vibrátort.

Bementünk egy helyre, de ott meg nem volt süti, akkor menjünk tovább. A következő helyen, na ott már volt süti, szabad hely viszont nem, mindegy vegyünk sütit, majd megesszük a hotelben. Meg is vettük. 7 EUR volt darabja, hogy biztosak legyünk a dolgunkban, vettünk az egyik boltban is sütit. Sétáltunk még, nézelődtünk, majd elindultunk a hotel felé, persze már 10 óra volt. A biztos hatás kedvéért még vettünk néhány sört.

A visszaút a hotelbe, hát az elég szánalmas volt. Fájt már mindenem, nem csak a lábam. Reggel óta mentünk, elfáradtunk. Az a 10 perc a metró és a hotel között nagyon nem 10 perc volt, és mindenki vígan megelőzött bennünket. Mindegy végre visszaértünk, és lerogytunk az ágyra, illetve felhőinkre. Jöhet a süti! Megettük, az első finom csokis volt. Majd vártunk, de semmi hatása nem volt. Lehet 20 sütit kellett volna enni. A második sütinek konkrétan széna íze volt, így én odaadtam a Zuramnak, mondván, hogy nem vagyok tengerimalac, ő meg is ette. Vártunk tovább, de továbbra is semmi. És semmi. A véleményem az, hogy vettünk két baromi drága csokis muffint. A múzeumban nagyobbat adtak, jóval olcsóbban. Ez nem jött be, de mindegy is. A sört sem bontottuk fel, elhoztuk haza ajándékba. Jól kirúgtunk a hámból, de valahogy nem is hiányzott, és teljesen elégedettek voltunk azzal, hogy mennyi mindent láttunk, és mennyit gyalogoltunk, és azt se felejtsük el, hogy megtaláltuk, vagy inkább belebotlottunk az ír sörözőbe, és a pásztor pite tényleg isteni volt.

Másnapra már igazán nem sok dolgot terveztünk, nagyjából kettő körül el szerettünk volna indulni haza, nem mintha nem értünk volna rá tovább maradni, de sok program nem fér bele egy délelőttbe. Kijelentkeztünk a hotelből, majd ismét irány a metró. Utolsó napra hagytuk a hop on hop off buszozásos részét. Busszal is megéri menni egy kört, mert az ember nem ugyanazt látja, mint a hajóról, bár vannak közös pontok, csak nem a víz felől, viszont a fülesben hallható szöveg ugyanaz. Valamiért nagyon fontos, hogy a Hard Rock Caféban van egy póló, ami a Shakirájé volt. Kövezzetek meg, de engem ez egyáltalán nem érdekel. A buszra elég sok érdeklődő volt, az elsőre fel sem fértünk, de 10 perc múlva jött a következő. A buszos túra is elég hosszú volt, és nem is szálltunk le sehol, csak a kiinduló ponton. Azt gondoltam volna, hogy vasárnap napközben Amszterdam megpihen, elcsendesedik, hatalmasat tévedtem. Még több ember, persze az állomás közelében mászkáltunk, lehet mindenki a vonatra ment, vagy onnan jött. Többek még az előző napi hangulatot igyekeztek fenntartani, szívták a cigiket rendesen, de ha annyi hatása van mint a szénás sütinek, akkor kb. teljesen feleslegesen. Nagyjából minden harmadik fiatal kezében egy süti volt, ismét megjegyzem nem biztos, hogy kell ezekre pénzt kiadni, hacsak nincs egy tuti beszerző helyük, de a boltban kapható szénásnak nem sok értelme van. Ezután kezdődött újra a mit, és hol együnk kérdés, de most az első estéhez képest hamar döntöttünk, és még jót is ettünk. Ezután már tényleg elindultunk vissza a metróhoz, azzal vissza az autóhoz és irány haza.

Gyorsan eltelt, mint minden hétvége, de nagyon jól esett.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.