Aláírás

Végre eljutottunk odáig, hogy megvolt az időpont a közjegyzőnél. Mondjuk ez így, ebben a formában nem igaz, hisz volt már egy időpontunk, csak ezt a mamma nem vette komolyan, most azonban újra feléledt bennünk a remény. A következő információkat kaptuk meg: helyszín, időpont, szerződés, valamint, hogy a mamma talált magának egy lakást, és a  mi időpontunk előtt fog ugyanott aláírni, mármint ugyanannál a közjegyzőnél, csak egy másik irodában. A Zuram próbált utánajárni a VW immobiliennél, hogy tényleg talált-e a mamma lakást magának, de nem adtak ki információt, csak annyit, hogy igen, van egy olasz hölgy, aki vesz egy lakást. Na már most mi ezt pozitív jelnek vettük, mert hátha tényleg talált egy lakást, hátha nem csinál belőlünk hülyét újra.

Nekem szereznem kellett egy tolmácsot, mert habár mindent átbeszéltünk a szerződésről, és elég sok dolgot amúgy is értek, de biztos, ami biztos. A Zuram nem lehetett a tolmácsom, mivel ő családtag, aztán nehogy az legyen, hogy a férjem belerángat egy általam nem támogatott házvásárlásba. Szerintem olvasták, hogy vette a Zuram a vitorlását, és azért kellett ez az egész, de mindegy. A barátnőm Ildikó vállalta a tolmács szerepét, ő éppen akkor még kismamaként tengette mindennapjait, és még örült is, hogy van oka kimozdulni. Neki is elküldtük a szerződést nézze át bátran, hogy aztán minden menjen rendesen. Lelkiismeretesen át is nézte, és jutalmul az ő neve is bekerült a dokumentációba, de hiába mondtam neki, hogy adja meg a bankszámlaszámát is, hogy baj esetén tőle vonják a törlesztőrészletet, arra nem volt hajlandó. Mindegy, legalább fordít.

Mivel még nyár volt, vagy legalábbis még csak szeptember, ezért a  lányok is jó helyen voltak aznap délután, az iskolában, illetve megbeszéltük, hogy mindkét gyerek szépen hazamegy, nagyobbik a busszal, kisebbik gyalog, és otthon ügyesen várnak ránk, és mire hazaérünk már tudni fogjuk, hogy van-e ház, vagy nincs. Azért 100%-ra még nem vettük a dolgot.

Kora délutánra kaptunk időpontot, én hamar végeztem a munkával hazarohantam, átöltöztem, pattantam az autóba és mentem Ildikóért, mert habár azt mondta egyedül is odatalál, de úgy gondoltam mindenkinek jobb, ha felveszem, bemegyünk együtt, és előtte még lesz egy kis időnk mászkálni is.

Egy ici-pici bökkenő azért akadt. Amikor hazafelé tartottam átöltözni, már akkor feltűnt, hogy a városba bevezető út le van zárva, ott áll egy rendőrnéni, és nem enged felhajtani senkit. Ez csak azért kellemetlen, mert a város azon végéből, ahol éldegéltünk csak két úton lehetett bejutni. Én pont a másik út felől jöttem haza, így azt nem láthattam, hogy nem csak a befelé menő sávot zárták le, hanem a kifelé menőt is. Gondoltam én naivan, hogy nem tarthat ez sokáig, legfeljebb pár óra és feloldják az útzárat.

Befelé menet más választás híján a másik utat választottam, ami kerülő és mindig dugó van, de repülni nem tudok. Időben indultam mivel Ildikóval még mászkálni szerettünk volna. Igen általában a mászkálni szó egyet jelent a vásárolgatással. Az egyébként 20 perces utat 45 perc alatt tettem meg, de erre számítottam is. Gondoltam tankolni kéne, de ááá van még benne annyi, hogy haza is érjek, sőt.

Felszedtem Ildikót, tényleg volt egy kis időnk mászkálni is, de ekkor megjelentek az első hírek az útzár okáról. Van néhány gyalogosoknak és bicikliseknek szánt híd az autóút felett, és a legelső, ami  útba esik, ahogy kihajtanánk Detmerodéból egy picit megadta magát. Az egyik fele 50 cm-t lejjebb ereszkedett annál a pontnál, ahol találkozott a talajjal. Teljes útzár, mindkét irányba, bizonytalan ideig. Később kiderült, hogy a híd menthetetlen, ha nem bontják le, le fog szakadni.

Azonnal telefonáltam a Zuramnak, hogy nagyobbik gyermekünk nem fog tudni hazamenni a suliból, hívja fel, és szedje fel, hozza magával a szerződéskötésre. Szerencsére sikerült a gyereket elérni és összeszedni, nagyjából egyszerre értünk oda az épület elé. Fel is mentünk az irodába, ahol már ott várt bennünket a közjegyző, az ingatlanos és a háztulajdonosok 50%-a, vagyis a papa, akit életünkben most láttunk először. Az ingatlanost is, hisz új volt. A hóna alatt szorongatott egy nagyjából 8 kg-os mappát, és mondta, hogy igen ez mind a házhoz tartozó ügyintézéshez kapcsolatos iratok összessége, de ha hisszük, ha nem ő még életében ennyit nem telefonált egy ingatlanügylettel kapcsolatban, és azt meg úgyse hisszük el, hogy mennyi munkája van abban, hogy ez az aláírás összejöjjön. Hittük, persze, hogy hittük, csupáncsak nem érdekelt. Minket az érdekelt, hol van a mamma?

Leültünk egy tárgyalóba és vártunk. Mondta a közjegyző, hogy a mamma itt van aláírt már a lakásra, de nem tudja, hol van már, mi tart ennyi ideig. Első gondolatom az volt, hogy a mamma meglógott, ebből nem lesz semmi, de ezt nem mondtam ki, csak a kezemet tettem a Zuram vállára, mert láttam, hogy mennyire ideges, próbáltam nyugtatni, hogy most már aztán tényleg minden rendben lesz. A közjegyző is idegesnek tűnt, és mindenki más is, a papa is, az ingatlanos is.

De megjelent a mamma és teljes udvartartása, egy lánya, férjjel együtt, egy fia, egy másik fia és természetesen a tolmácsuk is. A közjegyző nem számított a családra, így nem volt ennyi szék, de azért hoztak, illetve ennyi nem is fért be, néhányan álltak a fal mellett.

Végre elkezdődött amire vártunk. A közjegyző felolvasta az egész szerződést, időnként viccelődött, a mamma időnként a tolmáccsal beszélgetett, a papa nem csinált semmit, jórészt hümmögött. A közjegyző külön felhívta a figyelmet, arra, hogy van még egy bejegyzés a tulajdoni lapon, azt a tulajdonosoknak töröltetni kell, mert amíg az törlésre nem kerül, addig nincs kifizetés. Üvöltve szólalt meg a vészcsengő a fejemben, ajjaj a famíliának még intéznie kell valamit. Sose szabadulunk. Két és fél hónapjuk volt a törlés elintézésére, decemberre terveztük a költözést, méghozzá a legelejére, hisz a mindennapi mantránk közt szerepelt: a karácsonyt már az új házban töltjük. A teremben fagyos volt a levegő, a mamma és a papa egy szót sem beszéltek egymással, de ami még feltűnő volt, hogy a gyerekei sem szóltak az apjukhoz, rá sem néztek.

A közjegyző teljesítette a Zuram kérését, ő írt alá utoljára. Aláírtunk. Tényleg. Mindenki. El se hittük. Beszéltünk még pár szót az ingatlanossal, illetve a mamma lányával, mivel szerettünk volna elmenni megnézni a házat, valamikor novemberben, hogy felmérjük mivel is állunk szemben. Mit kell felújítani, ilyesmi. Valójában csak látni szerettük volna, hogy költöznek-e már akkor kifelé, mert erősen tartottunk tőle, hogy nem.

A napnak azonban még nem volt vége, haza kellett jutni. A Zuram a gyerekkel elindult haza, én még először Ildikót vittem haza, és utána indulhattam el Detmerodéba. Na, ha be nem lehetett jutni a városba, akkor ki sem. Sőt ez hatványozottan igaz volt, mert ekkor ért véget a munka és mindenki haza akart jutni, de ha csak egy út vezet kifelé, akkor ez rettenetesen nehézkes. Persze másfelé is vezetett ki út, és ma már tudom, hogy arra mennék, de akkor még azt nem ismertem. Egyébként arra is dugó volt, de talán nem akkora, mert arra nincsenek közlekedési lámpák, falvakon keresztül lehetett volna menni.

Ültem a dugóban, és araszoltam, nem is lettem volna ideges, ha az autó nem kezd el egyfolytában villogni, meg csipogni, hogy ha ilyen tempóban haladok tovább, akkor ki fog fogyni a benzin. Az első fél órában nem estem kétségbe, mert amikor nem tudtam haladni, akkor leállítottam a motort, de az csak csipogott, meg villogott. A Zuram már rég otthon volt, és ha egy nő kétségbe esik, mit csinál? Felhívja a férjét és alapjáraton elkezdi hibáztatni, na nem feltétlenül a kialakult helyzetért, hanem azért mert azt nem oldja meg azonnal, akkor is a férj a hibás, ha a feleség tudja, hogy ésszerűtlen telefonba bőgve mondani, hogy bassza meg, ki fog fogyni a benzin, és az sem túl ésszerű dolog, hogy amikor a férj nem tud megoldást mondani, vagy csak olyat, amit a feleség hülyeségnek gondol, akkor feleség leteszi a telefont. Szerencsére az én férjem nagyon türelmes ember, és addig hívott, amíg fel nem vettem, simán megvárta amíg befejezem a bőgést és a káromkodást, majd még el is tudta velem magyaráztatni, hogy hol vagyok, és onnantól kezdve navigált fejből mindenféle kis utcán keresztül, hogy ő is arra szökött meg a dugó elől, és meg is győzött arról, hogy az nekem is jó lesz, plusz úgy navigált, hogy még útba esett egy benzinkút is, ahol tudtam tankolni. Mondanám, hogy mentségemre szolgáljon, hogy a szerződés miatt is nagyon ideges voltam, valamint a 20 perces út több, mint 1,5 óra volt, de nem kell mentséget keresnem, mert a jelek szerint a Zuram szeret, és még arról is meg tudott győzni, hogy dacára annak milyen későn értem haza, és a gyerekeknek másnap iskola, menjünk el étterembe ünnepelni.

Ennyi járt, mindannyiunknak, hisz a lényeg, hogy aláírtunk, mindenki. Ugyan mi történhet? Most már biztos, hogy a karácsonyt az új házban töltjük. Tényleg! Mi történhet?

Reklámok

Ez nekem is menne

12900975_909650759132917_5131416369265148023_o

Már a botránnyal kapcsolatban írtam pár szót, a Magyarországon megjelenő hírekről, nos kérem szépen itt egy gyöngyszem. A fenti képen az látható, hogy valaki írt egy cikket az aktuális helyzetről a Volkswagen botrány kapcsán. Az alul pirossal bekarikázott rész az igazán figyelemre méltó. Mindenkire rábízom, hogy miként értelmezi a leírtakat.

Ha nem látszódna jól a képen, íme: “Egy egyesült államokbeli bíró megadta a Volkswagen és az US szabályozók, amíg április 21. jutni dízel kibocsátás megjavít, amely mintegy 600.000 jármű követő autógyártó masszív kibocsátás csalás botrány.”

Tisztában vagyok vele, hogy a gugli mindenkinek jó barátja, és hogy remek fordítások születhetnek általa, mint a fenti példa is mutatja, de hogy valaki egy cikket bemásoljon, lefordítson, majd azt nyilvánossá tegye, sose gondoltam volna. Így nekem is menne!

Azóta a cikk javítva lett, de nagyon sok órán keresztül látható volt ez a remek írás.

A hír amúgy igaz, a Volkswagen kapott 4 hetet még az USA-ban. A többi csak 4 hét múlva derül ki.

Házmizéria, még mindig

A nyaralás alatt többször átrágtuk magunkat az eddig történteken. Átbeszéltünk mindent, végül is akkor sincs nagy gond, ha a bérelt házban maradunk, ha azt vesszük meg, habár egy picit nagyobb kényelmesebb lenne, de jó helyen van, eddig is szerettünk ott lakni, ez mitől változna. Abban azonban biztosak voltunk, hogy pár dolgot meg kell csináltatni a házon, mert a házat felújító fiatalember neve egész biztos Herr Elek Mekk. A burkolatok egész jók voltak, na de a festés, az összes él, és sarok ki volt húzva szilikonnal, biztos, ami biztos. Herr Mekk egyébként is ragaszkodhatott a szilikonhoz, mert minden javításra azt használt.

Jó, hát a garázs is messze van, és időnként lehetetlen parkolni a közelben lévő iskola miatt, de hát eddig is működött valahogy a dolog, ezután is fog. A lányoknak azonban külön szoba kell, emiatt be kell áldoznunk a vendégeknek fenntartott szobát, de majd legfeljebb veszünk egy kihúzhatós kanapét a nappaliba, és akkor lehet majd ott aludni. Mégse akarunk szállodát nyitni, és a vendégeink is bizonyára megértik, hogy kamaszodó gyermekeinknek jól esnék a magánélet, hát még az én nyugalmamnak milyen jót tenne, ha az egyre többet összekapó kicsi kamaszok el tudnának egymástól vonulni némi időre.

Kell némi kompromisszum az biztos, de nem lenne rossz döntés, ha belemennénk, és még ott van a másik ház is, amit csak kívülről láttunk, de a bérleményünk tulajdonosa abban lakott, tehát nem lehet rossz belülről sem. Ismerjük a környéket, megnézzük belülről is, és kitaláljuk mi legyen. A nyaralás alatt nagyjából minden nap kitaláltuk, hogy hogy legyen, és igyekeztünk nem gondolni arra a házra, amit szerettünk volna, de a mamma nem szerette volna, hogy mi szeressük, és nincs mit tenni, ha nem, nem.

A nyaralás nagyon gyorsan elrepült, visszaértünk Wolfsburgba, beszéltünk kedvenc háztulajunkkal, ő mennyiért gondolná eladni azt, amiben lakunk, mi mennyiért gondolnánk megvenni. Ekkor tudtuk meg, hogy a háznak nem sajátja a telek, de három éve kötöttek szerződést a várossal, 99 évre, és a telek havi bérleti díja nem egy óriási összeg, de valahogy mégse szerettünk volna olyan házat, aminek nem sajátja a telek, no meg, meg kell még nézni a tulaj másik házát is, mert az mégiscsak alá van pincézve, ami sok szempontból jól jöhet. A tulaj, mivel a két házra egyszerre vette fel a hitelt megérdeklődte a banktól, hogy szét tudja-e szedni ezt abban az esetben, ha valamelyik házat megvesszük, a bankosok nem támasztottak ebben akadályt sem a tulaj, sem mi elénk, megvehetjük bármelyiket, megoldják a papírmunkát. Szuper!

Ekkor azonban nem várt fordulat következett be a történetben. A Zuram felhívott egy szép hétfői napon, délelőtt, hogy képzeljem el, a mamma mégis hajlandó aláírni a szerződést. Most mi legyen? A hónap határidő amit adtunk még nem járt le, még 4 napjuk volt. A kérdés az volt, hogy mi hajlandóak vagyunk-e aláírni, mert a közjegyzőtől csak 1 hét múlva kapnánk időpontot, az viszont már nem fér bele az 1 hónapba, amit adtunk. Pár mondat után megegyeztünk, hogy most egyikünk sem tudja eldönteni, hogy ez jó hír, vagy nem. Nekifussunk-e annak még egyszer, hogy esetleg hülyét csinálnak belőlünk, újra. Este megbeszéljük, addig átgondoljuk mind a ketten. Megkérdezzük a lányokat is, rájuk is tartozik a dolog.

Aznap este újra átbeszéltünk mindent, azután újra. A lehetőség megvan, hogy kibújjunk a kötelezettség alól, hisz akárhogy nézzük az aláírás nem lenne meg egy hónapon belül. Annyi történt biztosan, hogy az ingatlanost lecserélték, elvették tőle a házat, és átadták másnak, utólag kiderült, hogy ebben nagy szerepe volt a mi bankos ügyintézőnknek, aki finoman megfenyegette az ingatlanos céget, hogy ez csalás, amit csinálnak. Ez az ingatlanos némileg rátermettebbnek tűnt, de hát ezt néhány telefonos beszélgetés alapján nehéz eldönteni. Eléggé nevetséges, de a házat már hónapok óta nem is láttuk, részletekre nem is emlékeztünk, de abban azért biztosak voltunk, hogy nagyon is jó lenne nekünk.

Családilag megbeszéltük, hogy lesz, ami lesz még egyszer nekifutunk a történetnek. A végeredményt nézve rosszabb helyzetbe, mint most vagyunk, nem kerülhetünk. A bankos hölgy elküldte újra a szerződést, aktualizálva a kamatokat, dátumokat. Aláírtuk, visszaküldtük. A közjegyző is ismét elküldte a szerződést, és a mi megnyugtatásunkra belekerült a szövegbe az is, hogy ha a mamma nem költözik ki, akkor hatóságilag kirakják őket. He, he előbb még alá is kellene írni azt a szerződést. Megvolt az új időpont, mehettünk aláírni. Mint kiderült, a papa is értesítve lett arról, hogy az exfelesége nem írt alá semmit, így a papa, aki elrepült Olaszországba, hogy ott nézzen magának valami házat, visszarepült Németországba és ő is próbált nyomást gyakorolni mind az ingatlanosra, mind a közjegyzőre, hogy csináljanak valamit, mert ez a játék számára már nagyon nem vicces. Most nem volt bohóckodás, a közjegyző is tanult az esetből és csak akkor volt hajlandó az egész aláírásmókát eljátszani, ha mindenki egyszerre megjelenik az adott időpontban. A Zuram még annyival kiegészítette a dolgot, hogy mi írunk alá utoljára, először az eladók. De először is meg kell jelennie mindenkinek egyszerre a közjegyzőnél.

Ez nem is annyira egyszerű, mint amennyire elsőre tűnik.

Ház, vagy nem, vagy most mi lesz?

Tehát visszatérve a házvásárlás mikéntjéhez, és hogyanjához, folytatnám a történetet. A bankban aláírtunk mindent, az ingatlanossal aláírtuk a szerződést. Következő dolgunk az volt, hogy megbeszéljük a bérelt  házunk tulajdonosával, hogy valamikor a közeljövőben ki szeretnénk költözni, mert házat veszünk, és nem tartunk igényt két házra. Összességében azt mondhatom, hogy nagy szerencsénk volt a tulajdonossal, beköltözésünk óta mindössze kétszer találkoztunk vele, és ha szóltunk, hogy valamivel probléma van, akkor azonnal intézkedett. Jó, hát az is igaz, hogy menet közben ő a családjával kiköltözött Brazíliába, tehát nehéz is lett volna összefutni.

A mi nagyon rendes tulajdonosunk azt mondta a saját ingatlanszerzési törekvéseinkre, hogy megérti, és minden úgy lesz, ahogy mi szeretnénk, alkalmazkodik hozzánk, mivel eddig mindig időre fizettünk, soha nem volt semmi probléma, bízik bennünk, és tudja, hogy, ha mondunk valamit az úgy is lesz. De! De, ha már úgyis házat keresünk, akkor ő felajánlja nekünk, hogy vegyük meg azt amiben most lakunk, akkor ugye nem kell költözködni se, illetve van neki egy másik háza is, amiből ő kiköltözött Brazíliába, akár azt is eladná nekünk szívesen, az egy picit nagyobb, mint a mostani, fel van újítva, és alá is van pincézve, de amúgy ugyanolyan bungalow, mint amit bérlünk, csak még egy pici kerti tó is van.  Köszöntük a lehetőséget, de már aláírtunk az ingatlanossal és várjuk, hogy kapjunk a közjegyzőnél is egy időpontot, ahol már ugye a végleges szerződést írjuk alá a kiszemelt ház tulajdonosaival. A bérleményünk tulajdonosa továbbra is azt mondta, hogy úgy lesz, ahogy mi szeretnénk, és az ajánlatát fenntartja. Meg is adta a másik ház címét, hogy menjünk el megnézni nyugodtan.

Közben az ingatlanos is szólt, hogy megvan a közjegyzőnél az időpont, amit úgy időzítettek, hogy mielőtt indulnánk nyaralni, előtte való nap írjunk alá, hogy nehogy végig kelljen izgulni a pihenést. Jó. Legyen, előtte egy nappal.

A közjegyző átküldte a szerződéstervezetet, amit jó alaposan áttanulmányozott a Zuram, és pontról pontra át is beszéltünk mindent, hogy én is értsem, hogy mit hogyan, és mikor. Teltek a napok, tervezgettünk, mi hogyan lesz, és főleg, hogy a karácsonyt már az új házban töltjük, milyen jó lesz, minden simán ment eddig. Ugyan, mi történhetne?

Az aláírás előtt egy nappal csörög a telefonom, a Zuram hívott, azzal a hírrel, hogy ennyi. A tulajdonos néni, az olasz szappanoperánk fő-főszereplője, most mondta vissza az egészet. Az indok a következő volt, mi van akkor, ha ő nem talál magának lakást, mégsem mehet az utcára. A Zuram mondta, hogy mi meg mégse fogunk addig várni, amíg ő nem talál magának valamit, különösen nem fogunk, semmit aláírni, hogy aztán ő meg ne költözzön ki. Megbeszéltük, hogy egy hónapot vagyunk hajlandóak várni, ha egy hónapon belül aláírnak, akkor mi is, egyébként tekintsék semmisnek az egészet. Ez főleg az ingatlanosra vonatkozott, hiszen azt ő sem gondolhatta komolyan, hogy a semmire fogunk jutalékot fizetni.

Az érdekes az, hogy egyikünk sem volt csalódott, valahol sejtettük, hogy ez lesz, hisz előttünk már három emberrel játszották el ugyanezt, azért is tudtunk alkudni, mert a mammának tök mindegy volt, mire mondja később, hogy nem írja alá. Ez persze csak találgatás, de arra jutottunk, hogy a játék arra megy ki, hogy kisemmizzék a papát, aki aznap már aláírt a közjegyzőnél, amikor a mamma visszamondta, ugyanis annyira nem beszélnek egymással, hogy nem voltak hajlandóak egyszerre megjelenni a közjegyzőnél az aláíráson. A papa mindent aláírt előre, a mamma meg finoman szólva is keresztbe tett, de nem csak a papának, nekünk is.

Vegyük sorra milyen problémát is okozott nekünk hirtelen. Először is fel kellett hívni a bankot, és elmondani, hogy ugyan mi aláírtuk a szerződést, és fel is vennénk azt a szép hitelt, de nincs mire. Mi van ilyenkor? A banki ügyintéző hölgy elsőre nem is értette, hogy mi van, majd felhívta a közjegyzőt, az ingatlanost, és csalást emlegetve mindkettőt kiosztotta, de varázsolni ő sem tud, ha a mamma nem ír alá, akkor nem ír alá, ez van. Szerencsére náluk két embernek kellett volna aláírni a szerződést, de csak ő írta alá, a kollégája még nem. Menjünk el nyugodtan nyaralni, meglátjuk mi lesz, hátha vannak, még csodák és a mamma mégis aláír, ha aláír, akkor ő is aláíratja a kollégájával, de addig nem, és akkor nem kell rendelkezésre állási díjat fizetnünk, ha a mamma mégse írna alá, akkor is megvan a hitelkeret, keressünk másik házat, és akkor legfeljebb módosítjuk a szerződést. Ez nagyon emberi hozzáállás, de tapasztalatainkból kiindulva másik házat találni szinte lehetetlen, azonban ne felejtsük el, hogy bérleményünk tulajdonosa két házat is felajánlott nekünk.

Ha azt nézzük kivételes helyzetben voltunk. Csupán várnunk kell egy hónapot, vagy lesz aláírás, vagy nem, ha nem akkor még mindig ott a ház amiben lakunk, vagy a másik ugyebár. Gyakorlatilag csak várnunk kell, na meg beszélni a mostani házunk tulajával, hogy ő is várna-e még 1 hónapot, és továbbra is áll-e az ajánlata.

Mint mondtam mázlisták vagyunk, mert a tulaj azt mondta, hogy annyit vár, amennyit csak szeretnénk, és csak akkor kezdi el bármelyik házát is hirdetni, ha mi már tudjuk, hogy mi lesz.

Tök nyugodtan mehettünk nyaralni. A házról lemondtunk, elengedtük. Igyekeztünk nem gondolni rá, és a másik két lehetőségen gondolkodni, hogy mi is legyen tovább. Úgy tűnt az olasz szappanopera számunkra itt véget ért, ha nem is volt 200 részes, de pár epizódban benne lehettünk, mint a bábok, akiket felhasználnak egy válás során a másik fél kiforgatására.