Rügen- 2. nap

Az időjárással nagyobb szerencsénk nem is lehetett volna, sütött a nap, alig fújt a szél. Szép tavasz. Előző este már leegyeztettük a programot, reggeli után irány a fürdő, ahová 3 órás szabad belépésünk volt, majd elmegyünk egy strandra és megnézzük, hogy ott milyen a part.

Annyi kaját pakoltam, hogy nagyjából egy hétre elég lett volna, így nem mentünk boltba, mert minek, kényelmesen megreggeliztünk, és a megbeszélt időpontban találkoztunk Vivekékkel a fürdő előtt.

A fürdő nem volt nagy, leginkább kicsi, volt azonban benti medence, meg kinti, meg egy pezsgőfürdő, valamint egy csúszda a vállalkozó kedvűeknek. Átöltözés után el is indultunk a gyerekekkel együtt a benti medence felé, majd amikor már nekem térdig ért a víz megállapítottam, hogy hideg. Arpita is megállapította, hogy hideg, így javaslatomat, miszerint az apukák maradjanak a gyerekekkel, mi pedig menjünk át a pezsgőfürdőbe, örömmel fogadta. Otthagytuk játszani a nagy- és kisgyerekeket, mi pedig beültünk beszélgetni a meleg vízbe, ami nagyon jó volt.

Persze nem kellett hozzá sok idő, hogy a fiúk rájöjjenek arra, hogy nekik is hideg a víz, amúgy meg a gyerekeknek, mindnek leér a lába, baromi jól eljátszanak apukák nélkül is, és csatlakoztak hozzánk. Teljesen békésen üldögéltünk egy amúgy nagyjából 8 személyes pezsgőfürdőben, amikor is megjelent két kislány, és búvárszemüvegben elkezdték vizslatni, hogy mi is van a víz alatt. Először nagyon meglepődtünk, majd látva, hogy a férfiak milyen zavarban vannak, Arpitával vigyorogtunk, de 10 perc után, már inkább fura volt, mint vicces. Mindegy, a lányok végül szerintem nem találtak semmit, és hamarabb adták fel, mint mi. Átvonultak játszani a másik medencébe.

A 3 órába azért belefért az is, hogy átmenjen mindenki a hideg vízbe, hogy kimenjünk a kinti medencébe, ami szerencsére összeköttetésben volt a bentivel, így nem kellett hab testünket kitenni a kinti levegő frissességének. Mondjuk a gyerekeink simán mentek volna játszani a medence szélére, de anyukájuk eléggé megtiltotta, mert annyira azért nem volt jó idő, de a gyerekeknek meg sokkal több eszük van ennél, mert tök véletlenül kidobták a kinti játszóra a labdát, és hát valakinek el kellett menni érte, de ha az a valaki már úgyis ott volt a játszótéren, akkor gyorsan ki is próbált mindent. Meg is állapítottuk, hogy Vivekék fia, és a mi kisebbik lányunk igazából németek, mert ők egyszerűen nem fáznak, és az sem érdekli őket, hogy milyen hideg a víz.

A gyerekek kipróbálták a csúszdát is, de gyorsan meg is utálták, mert senki nem felügyelte, hogy ki mikor indul el lefelé, és pár fiú azzal szórakozott, hogy szinte azonnal elindult a másik után, jól hátbarúgva a mi gyerekeinket. A gyerekeinket nem kell félteni, mert olyan szépen küldték el a fiúkat melegebb éghajlatra, hogy csak na. Lett egy kisebb anyázás, de mivel a németek nem használnak olyan sok szót káromkodásra, mint mi magyarok, így gyorsan kifulladt a szópárbaj.

A fürdés után visszamentünk a szállásra, majd megbeszéltük, hogy ebéd után találkozunk a Dotto megállójában, ami levisz bennünket a strandra. A Zurammal még gyorsan átmentünk a boltba, mert arra gondoltam, hogy igazán hangulatossá kéne tenni a parton való ücsörgést. Be is szereztünk mindent ami ehhez kellhet. Ettünk pár szendvicset, majd elindultunk a megállóba. Vivekék is jöttek, kivételesen most mi értünk oda előbb. A Dotto megállójában volt kint valami cetli, de én nem igazodtam ki rajta, a Zuram azt mondta ő igen, akkor jó. Jött a kisvonat és fel akartunk szállni az utolsó kocsiba, mert az szabad volt, de a vezető nem engedte. Azt mondta balesetveszélyes, üljünk előre. Elől mondjuk nem volt túl sok hely, de ha nem vettünk levegőt, akkor elfértünk. Út közben volt egy nagyon meredek lejtő, gondolom ezért kellett a sofőrnek figyelni a megfelelő súlyeloszlásra.

Ez a part is hasonlóan szép volt, mint a másik. Nem nagyon lehet melléfogni. Béreltünk egy-egy kosarat, ami tök jól néz ki, ám szerintem nem annyira kényelmes, viszont szélfogónak tökéletes lett volna, ha fújt volna a szél. Nem fújt. Mindegy, a hangulat kedvéért megérte. A homok olyan meleg volt, hogy simán lehetett a homokban mezítláb mászkálni, valamint üldögélni. Gyerekeink azonnal eltűntek homokozni, amit nagyon élveztek, és nagyjából fél óra múlva már el is ásták egymást combig.

Mi pedig csak élveztük a napsütést, beszélgettünk, elővettük a boltban vásárolt dolgokat. Először is, vettünk műanyag pezsgős poharakat, meg pezsgőt és mivel eper nem volt, így szőlőt. Vivekék sem tiltakoztak. Van abban valami hangulatos, ahogy a délutáni napfényben üldögél az ember a tengerparton a homokban, egy pohár pezsgővel a kezében, és nem csinál semmit. Részemről igyekeztem a látványra, a hullámok hangjára koncentrálni, ami elég giccsesen hangzik, és az is volt, de néha szükség van egy kis feltöltődésre, hogy azután a mókuskerékben ne legyen az ember annyira kedvetlen.

Itt már azért be is merészkedtünk a vízbe, de persze csak bokáig, illetve talpig, mert nagyon hideg volt, nem a talpam, a víz. A gyerekek mondjuk nagyjából combközépig lettek vizesek a homokban, de ezen egyikünk sem aggódott, és ennek semmi köze az elfogyasztott pezsgőhöz. Összességében nagyon gyorsan eltelt a délután, és olyan szívesen maradtunk, hogy még az utolsó kisvonatra sem szálltunk fel. Csak megvontuk a vállunkat,  hogy majd visszasétálunk, de olyan jót játszanak a gyerekek, és olyan szépen süt a nap.

Így is tettünk, amikor már meguntuk, nem, nem untuk meg, csak ésszerű döntés volt visszasétálni a szálláshoz, mert valahol vacsorázni is kellett még, szóval visszaindultunk, és megmondom őszintén ami idefelé lejtő volt, és kisvonattal, az visszafelé emelkedő és gyalog, hááát. A lényeg, hogy felmásztunk. Méghozzá nyavalygás nélkül. Egyébként gyalog sem volt több 15 percnél. Nézegettük a házakat, és megbeszéltük, hogy melyiket vennénk meg, ha esetleg annyi pénzünk lenne, hogy megtehetnénk, bár ha álmodunk, akkor álmodjunk nagyban, én valamelyik villát választottam volna a főutcán.

Visszaértünk a szálláshoz, megszabadultunk fejenként 1,5 kg homoktól, majd indultunk vacsorázni. Természetesen nem az előző napi pizzériába. Ez a hol vacsorázzunk témakör eléggé fárasztó volt, mert a legtöbb helyen amit kinéztünk, nem volt szabad asztal. A lányok halat szerettek volna enni, ami a társaság indiai részének szintén megfelelt volna. Volt egy étterem, ami baromi jól nézett ki, de a Zuram mindenkit meggyőzött, hogy oda ne menjünk, mert annak üres a terasza, és üres étterembe ne menjünk, mert ott biztos rosszul főznek. A logika hibátlan, amúgy férfi módra, mert újabb fél órás keringés után mégiscsak bementünk az étterembe, amelynek terasza üres volt. A terasz üres, de bent meg nem volt szabad asztal, annyian voltak. Szerencsére a különteremben nem volt senki, így oda mehettünk. Végre, mert már nem csak a gyerekek voltak éhesek.

Az étterem konyhája kitűnő volt, nagyon finom volt minden, a pincérek meg hihetetlenül kedvesek. Ár-érték arányban is sokkal jobban jártunk, mint a pizzériával.

Miután bevacsoráztunk visszaindultunk a szállásra, ami ugye nem egy nagy séta. Arpita ment elől, és a gyerekek körbevették, mint valami tyúkanyót, egyik oldalán az én kisebbik gyerekem, másik oldalán a sajátja, mögöttük pedig a két nagy, mi felnőttek pedig kicsit lemaradva követtük őket. Ekkor valami olyasmi történt, ami eléggé meglepett.

Jött szembe egy nagyjából 50 körüli nő, egy közepes méretű fekete kutyával. A kutya pórázon, de az én kisebbik gyerekemet ez kevéssé érdekli, mert retteg a kutyáktól. Mindenféle kutyától, kicsitől, nagytól, aranyostól, cukitól, kölyöktől, okostól, butától, mindegy milyen, ha kutya ő fél. Sajnos volt rossz élménye. Még Pesten, a szembe szomszédnak volt egy kutyája, akit egyébként láncon tartott, de időnként elengedte, és ha nyitva volt a kapu, a kutya kiszökött, mondván nem baj, nem bánt senkit. Nem is bántott, csak nekiugrott amúgy játékosan a bicikliző gyerekemnek, aki felborult a biciklivel, a kutya nem bántotta, de nem tudtuk  kimagyarázni. Majd a másik szomszéd hatalmas kutyája ugrott a kerítésnek ugatva, szegény kisebbik ismét biciklivel, úgy megijedt, megint elesett. Innentől kezdve tök mindegy mit mondok, a kutya legyen távol. A mellettünk lévő szomszéd kutyája, meg csak simán állandóan átszökött a mi udvarunkba, amitől a gyerek frászt kapott, pedig az a kutya akkor még csak kölyök volt. Kisebbik nagyon hosszú idő után képes tolerálni egy-egy kutyát, de nem erőltetjük. Fél, kikerüli, ennyi.

Most is ez történt. Meglátta a kutyát, egy jujj hangot adott ki magából, majd átment a másik oldalra. Ez valamiért nagyon felháborította a nénit. Emelt hangon elkezdte magyarázni a már amúgy is félő gyereknek, hogy ez milyen hülyeség, hogy fél a kutyáktól, mert a kutyák sokkal jobb fejek, mint az emberek, és egyébként se kell félni. Ekkor értünk oda mi is, és sétáltunk volna tovább. Mondtam a gyereknek is, hogy nem tett semmi rosszat, ballagjon, ballagjon. A néni csak nem bírt leállni, és már kiabált. Eddig meg sem szólaltunk, de Vivek nem bírta szó nélkül és mondta, hogy ugyan ne kiabáljon már, mert megijeszti a gyerekeket, és gyerekekkel nem kell ordibálni. Gyerekek már eléggé meg voltak ijedve, kisebbik már majdnem sírt, mert nem értette mi rosszat tett azzal, hogy átment a túloldalra. Mi szépen továbbsétáltunk, próbáltam nyugtatni a gyereket, Arpita a másik gyereket, mert már az is majdnem sírt, de a néni csak üvöltött tovább, és ekkor az érvei érthetetlenné váltak. Üvöltve elkezdte szidni az arabokat, a terroristákat, a Koránt.

Vivek még mindig próbálta megmagyarázni, hogy gyerekekkel miért nem üvöltözünk, arra nem is tért ki, hogy ő indiai, a fent említett dolgokhoz még véletlenül sincs semmi köze. A Zuram mondta neki, hogy jöjjön nem éri meg, a néni csak simán hülye. Ő nem is szólt a nénihez egy szót sem. Azután végül egy legyintéssel otthagyták a nénit.

Mindenki nagyon fel volt dúlva, de a gyerekek miatt ezt nem mutattuk ki, csak elmagyaráztuk, hogy nem tehetnek semmiről, a néni biztos bolond volt. Meg rasszista, de ezt nem mondtuk. Ami érdekes, hogy Vivek az arab terroristázást, nem is vette magára, ő csak azon volt kiakadva, hogy hogy lehet gyerekekkel így beszélni. A Zuram próbálta neki mondani, hogy a néni bolond, frusztrált, és kár vele vitatkozni, de nagyon nehezen nyugodott meg. Egy biztos a kedvünket elvette az estétől, így nem is mentünk át egymáshoz, mindenki ment a saját szobájába, hogy kipihenje a napot.

Ezen a napon nem készült sok fénykép, egyrészt, mert én tudatosan nem vittem magammal gépet, hogy ne telefonon keresztül lássam a világot, másrészt valamiért nem működött a fényképezőgépben a kártya, azt mondta tele van, pedig nem is.

 

Rügen – Megérkezés

Befejeződött a házfelújítás, minden a helyére került, a szüleink is hazamentek, visszarázódhattunk, vagy inkább beleszokhattunk az új körülményekbe, kialakíthattuk új szokásainkat. Ez nem egy bonyolult tevékenység, mert az ember teszi a dolgát és kész. Gyerekek iskolában, felnőttek munkában, felnőttek rohangálnak a gyerekekkel, gyerekek rohangáltatják a felnőtteket, szépen minden megy a maga útján, tehát van mit kipihenni.

Wilhelmshaven nagyon szép volt, és tényleg jó volt kirándulni, így nem zárkóztunk el a további lehetőségektől. Itt Niedersachsenban májusban két hosszú hétvégét is kaptunk, amit tök jól hangzik, és az is, de tekintve, hogy más tartományokban több ilyen valláshoz kapcsolódó hosszú hétvége van, mint itt, már más a helyzet. Mindegy örülünk ennek a kettőnek is. A Zuram el is határozta, hogy mi nem fogunk itthon ülni egyik hétvégén sem, hanem folytatjuk a kirándulós hétvégét.

A következő választása Rügen volt. Rügenről sem tudtam túl sokat, persze egy-két dolgot igen, hogy sziget, meg hogy NDK, meg Prora, de ennél többet nem nagyon. Mivel sziget, tenger van, már rossz nem lehet. A Zuram foglalt is nekünk szállást, igen jó áron talált is, a leírás alapján tökéletes. Közel a part, de  rossz idő esetén a szállás mellett van egy kis uszoda, ahová ráadásul ingyen belépőt is kapunk. A Seepark Sellinben sikerült egy apartmant foglalni. Megmondom őszintén én még azt sem kérdeztem meg, hogy hány szobás, hol van, mit fogunk csinálni, teljes mértékben a Zuramra bíztam az egészet. Amúgy is ő szokta szervezni ezeket a dolgokat, és mivel nincs okom panaszkodni, most sem éreztem késztetést arra, hogy beleszóljak.

Egyik nap a Zuram mikor hazaért mondta, hogy lehet haragudni fogok, de beszélgetett az egyik kollégájával, és nagyon tetszett nekik az ötlet, hogy kiránduljunk Rügenre, és úgy döntöttek a feleségével, hogy eljönnének velünk. Fel sem merült a gondolat, hogy haragudjak, egyrészt ismerjük egymást, másrészt a gyerekeink nagyon jól kijönnek egymással. Róluk volt már szó korábban a blogban, ő a Zuram egyik indiai kollégája. Ők is lefoglalták a szállást, ők is találtak a Seeparkban még szabad apartmant.

Azt nem tudtuk, hogy Sellin jó hely-e, már abból a szempontból, hogy merre lehet kirándulni, mit lehet csinálni, de abban biztosak voltunk, hogy nagy baj nem lehet, mert legfeljebb autózunk kicsit. Innen tőlünk az út nem rövid, de nem is elviselhetetlen, elhatároztuk, hogy jó korán indulunk, de aztán megbeszéltük, hogy elég lesz 7-kor is. Pontban 7-kor indultunk is. Mi is mindig nagyon igyekszünk pontosak lenni, de Vivekéket (a Zuram kollégája és családja) lehetetlen ebben lekörözni, mert ha mi korábban ott vagyunk, ők még korábban ott vannak.

Mivel a navigáció a friss adatok alapján mindig elkerültette velünk az autópályán lévő dugókat, így nagyobb bosszankodás nélkül érkeztünk meg Rügenre. Tudom, tudom olyan vagyok, mint egy gyerek de már a hídon átmenni is tök jó volt. Látni a tengert és azt a sok horgászt. Apám meg se tudta volna számolni őket, annyian voltak. Szerintem el se hitte volna, pedig a híd két oldalán is álltak végig, és rengeteg kishajóról is horgásztak. Csak van remény, mégse olyan bénák ezek a németek.

Az országban autózva a Zuram szerint van különbség volt NDK és NSZK között, de szerintem rengeteg különbség van tartomány és tartomány között is. Egy biztos, hogy ennyi Trabantot, és Simsont már rég láttam, mint ott a szigeten. Igaz, hogy volt valami oldtimer rally azon a hétvégén így rengeteg gyönyörű öreg autót is láttunk, lehet a trabantok is rallyztak.

A szigeten belül már lehetetlen volt elkerülni a dugókat, így az utolsó pár km már elég fárasztó volt, de azért elszórakoztattuk magunkat. A Zuram azzal, hogy szerinte az egésznek olyan Balaton feelingje van, ami először viccesnek tűnt, majd eléggé nem. Tényleg olyan Balaton érzés fogott el, különösen akkor amikor megláttam a dinókiállítás plakátot, meg mindenféle kiállításét, nagyjából mindegy, csak menjé’ és költsé pénzt. Kisebbik is észrevette a dinós plakátot, hál’ Istennek! Egyből meg is kérdezte, hogy: Anya, voltunk már dinókiállításon?- a szándéka egyértelmű volt, ha voltunk, ha nem, menjünk – Én meg egyből rávágtam, hogy persze, voltunk! A Zuram erre közölte, hogy piszok vagyok, mert még életünkben nem jártunk erre, nemhogy a dinókiállításon. Ekkor kellett tisztáznom a félreértést. A gyerek nem azt kérdezte, hogy itt voltunk-e, hanem, hogy voltunk-e, márpedig voltunk többször is. Különben meg az a gyerek aki közölte velem nem is olyan régen, hogy ő nem hisz a dinókban, mert azok amiket láttunk azok műanyagok, és ezt az egész dinóhistóriát bárki kitalálhatta, na az a gyerek ne akarjon engem rávenni arra, hogy elmenjünk egy szerinte tök kamu tudomány kiállítására. Nem, nem született hívő, mert állítása szerint a vallásokat még nem ismeri annyira, hogy el tudja dönteni miben higgyen. Kisebbikkel amúgy sem könnyű múzeumba menni, mert amikor először voltunk a Magyar Természettudományi Múzeumban, és meglátta a kitömött állatokat, csak egy kérdése volt: Anya, ezeket azért ölték meg, hogy én nézhessem őket? – mire azt válaszoltam, hogy tulajdonképpen igen, erre ő közölte velem, hogy ő akkor nem. Majd így is tett, nem nézte meg. Szóval kidobott pénz lenne egy dinókiállítás.

Araszoltunk a szállás felé, majd végre megláttunk valami vizet, a partján házakkal. Először meg voltunk róla győződve, hogy ez a tenger, másodszor tisztán láttuk, hogy ez azért tengerpartnak nagyon gyenge. Nesze neked Balaton!  A navi azonban tök másfelé vitt bennünket, tehát az nem is a tenger volt, és nem is ott volt a szállásunk.

Végre megérkeztünk, de tenger sehol, tekintve, hogy a Zuram azt mondta, hogy a parton lesz a szállás, nem volt sehol víz, kicsit csalódottak voltunk, de a mi csomagtartónkban volt pálinka, Vivekéknél meg sör, nagy gond nem lehetett. Volt viszont egy Edeka, ami jó hír, mert tudunk hol vásárolni a reggelihez.

A recepción átvettük a kulcsokat, ahol is elmagyarázták, hogy hol tudunk parkolni, és mennyiért. Kipakoltunk az apartmanokba. Az apartmanok hibátlanok voltak, normális fürdőszoba, apró, de jól felszerelte konyha, szekrények, egy franciaágy a felnőtteknek, és a nappaliban egy kinyitható kanapé a gyerekeknek.

Gyorsan tisztáztuk, hogy a szállás nem tengerparti, de ha elindulunk arra, valamerre, akkor jó lesz. El is indultunk megnézni a várost, meg keresni valami helyet, ahol ebédelhetünk. Vivekék, habár erőteljesen az indiai konyhát, szokásokat követik, azért bárhol tudnak maguknak ételt választani, így az étterem keresés ebből a szempontból nem lehetett probléma.

Először autóval indultunk el a városba, ami amúgy tök hülyeség mert gyalog is nagyjából 10 perc lett volna, de mindegy, ezt akkor még nem tudtuk.

Valami hihetetlen gyönyörű helyre csöppentünk. Csodálatos, többnyire fehér villák, széles macskaköves út, nem győztem nézelődni. Annyi látszódott, hogy még nem igazán indult be a szezon, mert nem minden üzlet volt nyitva, és néhány helyen az utcára volt téve az építési törmelék, bár lehet, hogy ez főszezonban is pont így van.

Egy gyorséttermet választottunk, megbeszéltük, hogy este majd valami komolyabb lesz. Szerencsére a kajálda egy bazáros mellett volt, így máris vehettünk egy labdát, meg egy kis csomag homokozójátékot, mert anélkül nincs élet a tengerparton.

Az ebéd után elindultunk, hátha látunk már végre tengert. Komolyan mindenki ezt kérdezgette már, hogy de mégis merre, és akkor megláttuk. Elakadt a szavunk olyan gyönyörű volt, kicsit sem bántam, hogy nem néztem utána semminek, mert így sokkal nagyobb meglepetés volt. Ezt láttuk:

 

Mivel mi felnőttek megláttunk egy hirdetőtáblát, ahol ki voltak rakva a hajókirándulások gyorsan meg is álltunk, hogy megnézzük mik a lehetőségek, de a gyerekek rögtön engedélyt kértek arra, hogy mehessenek játszani. Elengedtük őket. Korábbról is ismerték egymást, de azért nem tegnap találkoztak, ami nem látszódott rajtuk, mert teljes egyetértésben rohantak a partra. Ez az egyetértés egész hétvégére megmaradt.

A hajókirándulást ki is néztük, hogy honnan indul, volt persze több is, meg hová megy, hány órás. Arpita és én halkan jeleztük, hogy tengeri betegségünkre való tekintettel nekünk bőven elegendő a 1,5 óra, nem kell a 4, amibe a fiúk is beleegyeztek.

Ezután mi is lementünk a partra, ahol a gyerekeink javában játszottak, és kiderült, hogy jobb dolgot nem is tehettünk volna annál, minthogy labdát és homokozójátékot vegyünk. A gyerekeink egyáltalán nem akartak velünk elsétálni a híd végére, amire nem is kényszerítettük őket, de mi azért elsétáltunk. A híd végén található egy nemtudom minek hívják, gondolom búvárharang, amiben leeresztik a vállalkozó kedvű egyéneket és leeresztik a tenger fenekére, onnan pedig meg lehet tekinteni az élővilágot. Biztos van az a pénz, amiért ebbe én beleszállnék, és hagynám, hogy rámzárják az ajtót, de amúgy tiszta ésszel gondolkodva, soha. Nem is fenyegetett ez a veszély, mert Arpita pont úgy gondolta ahogy én, és éreztem, hogy jó szövetségesem ő abban, ha a fiúk bármi hülyeséget kitalálnának, akkor nemet mondunk és kész. Esélyük sem volt.

A séta és játék után visszamentünk a szobáinkhoz és megbeszéltük, hogy valahol most már vacsorázni kellene. A szállásnál volt egy pizzéria, gondoltuk, hogy az jó lesz. Tévedtünk. A kiszolgálás lassú volt, a kaja szinte ehetetlen, de legalább drága. Most már tudom, hogy a pizzát is el lehet rontani, és a spagettit is. Komolyan mondom, hogy a mai napig emlegetjük és röhögünk ha szóba kerül.

Kompenzálandó a rossz vacsorát, a mi apartmanunkban folytattuk az estét, a gyerekek társasoztak, a felnőttek meg beszélgettek, persze egyáltalán nem ittunk bort, és pálinkát meg aztán végképp nem.

A Zuram szülinapjai 2. Meseország

Reggel mindenki magától ébredt, senkinek nem kellett könyörögni, hogy készüljön, már indultunk is reggelizni. A panzióban viszonylag egyszerű reggeli volt, de mindenki talált olyat, amit szeretett. A lányok reggeli közben kifejtették az apukájuknak, hogy mennyire örülnek, hogy itt vagyunk, mert Hollandia nagyon szép, a szállás szuper, a reggeli isteni. Ez azért is érdekes, mert előtte hetekig hallgattam, hogy miért kell nekünk Hollandiába menni, mert kisebbiknek két barátnője is azon a hétvégén tartotta a szülinapját és ő lemarad, csak azért mert az apja mindig kitalál mindenfélét. Na, ennek nyoma sem volt, mindkét gyereknek fülig ért a szája, alig várták, hogy elinduljunk végre a partra. Nem tudom mit rakhattak a reggelijükbe, de adhatnának itthonra is. Szerintem az extra csokiszórás, amit a nutellához járt tette meg hatását.

Megkérdeztük a portást, még tegnap éjszaka, hogy szerinte tömegközlekedjünk, vagy inkább autóval menjünk a kikötőbe. Nos a csávó azt sem tudta mi az a Volvo Ocean Race, és úgy néz ki rajtunk kívül senki nem volt a szálláson, aki szintén ezért érkezett volna. Azért a csávó ráguglizott, majd határozottan  mondta, hogy menjünk valami tömegközlekedéssel, mert tele vannak a parkolók, de ha kocsival megyünk, akkor a parkolókból külön busz visz a kikötőbe. A Zuram azt mondta lesz, ami lesz ő kocsival megy, aztán meglátjuk. Ha már ő kocsival megy, mi is megyünk kocsival. El is indultunk. Az autópályán már jó előre ki volt írva merre kell menni a parkolókhoz, de a Zuram csak azért is a gps-re hallgatott, hogy menjünk a kikötőbe, mert ott van egy parkolóház, hátha lesz hely.

Közeledtünk a kikötőhöz, és közben persze egy nagyon keveset láttunk Hágából is, lányoknak meg ilyeneket mondtunk, hogy nemzetközi bíróság, törvényszék. A kikötőnél a Zuram mondta, hogy bárhol látunk szabad parkolót szóljunk, mert ő megáll. Nem láttunk, így mentünk a tömeg után, elég sok autó volt. Azután már mindenféle sárga mellényes nénik meg bácsik irányították a forgalmat, így arra mentünk amerre mutatták, hogy lehet. Azután mindenki elkanyarodott jobbra, de mi mentünk tovább egyenesen, mert a gps azt mondta, hisz a parkolóház volt beütve címként. Meg is találtuk a parkolóházat, de nem állt be a Zuram mert semmilyen jelzés nem volt arra vonatkozóan, hogy van-e hely bent, vagy sem. Már épp megbeszéltük, hogy nem sokat kell visszafelé menni, visszamegyünk, azután legfeljebb gyalogolunk egy keveset. Ebben a pillanatban pattant be két fiatalember egy autóba, és hajtottak el. El sem hittük! Pont a kikötőben lett nekünk hirtelen egy parkoló. Gyorsan megálltunk, és már mehettünk is a rendezvény felé. Na jó, még 10 percig járkáltunk az autók körül, hogy tényleg meg lehet-e ott állni, na meg, hogy hol van  a parkolóautomata, de sehol, így ingyenesen parkoltunk egész nap.

Alaposan felöltöztünk reggel, hogy eső esetén se kelljen otthagyni a partot, erős szélben se fagyjunk meg, de az időjárás is nekünk kedvezett, nagyon kellemes idő volt. Olyannyira, hogy mire odaértünk a rendezvény bejáratához már egy réteg ruhától meg kellett szabadulni. Nagyjából fogalmunk sem volt arról, hogy merre meg, hogy, hogy, így mentünk a többiek után. Ahogy beléptünk a beléptető kapukon, már volt is pár bódé, ahol mindenfélét reklámoztak, osztogattak. Mondtuk a lányoknak, hogy menjenek bátran. Először odamentek a tengerészet standjához, ahol fiatal tengerészektől kaptak egy-egy szatyrot, amiben volt valami poszter (utóbb kiderült, hogy egy hadihajóról, amit még élőben is láthattunk), meg kulcstartó, meg matrica, meg szórólapok. Ekkor még nem tudtuk, de a szatyroknak nagy hasznát vettük később. Mentünk tovább befelé, ahol láttunk egy sort, és mivel láttuk, hogy adnak valamit a végén, így beálltunk. Mondhatnám, hogy tipikus magyar szokás, de minden arra járó ezt tette, különös tekintettel arra, hogy a holland csapat standja volt. A végén kaptunk cukorkákat, meg szemüvegtörlőt, és mindenki egy napszemüveget. Már megérte! Igazából egy csomó mindent szedtek össze a csajok. Mivel idén indult egy csupa lányokból álló csapat is a versenyen, így az őket szponzorálók is képviseltették magukat, így szereztek intim betétet, sminklemosó vattát (ezekre volt a legnagyobb szükségük), papírzsebkendőt, esőkabátot, és még egy-egy pólót is, pont olyat, mint a lánycsapat tagjainak volt. Készítettek rólunk fotót a kupával, meg a lányokról egy hajókormány előtt, ezeket később le tudtuk tölteni. A lányok nagyon élvezték a vadászatot, én meg, hogy cipelhetem sok holmit.

Közben megnéztük a hajókat, kaptunk listát arról, hogy mikor melyik hajó rajtol el, és elindultunk le a partra, hogy megnézzük az első rajtot. Nos a szervezés nem volt az igazi, mert sehol nem volt egy angol felirat, mindenhol Meseország mesenyelvén volt kiírva minden. A holland egyébként is nagyon megtévesztő nyelv, azt hiszed angol, aztán meg azt, hogy német, közben azt gondolod, hogy te ez érted, de nem. Semmit. És a tippjeid sem helytállóak. Lesétáltunk a partra, ahol már nagyon meleg volt, így  a zsákmány mellett cipelni kellett még a kabátokat is, de igazából cseppet sem volt zavaró, a part nagyon szép volt, mint a filmeken, homokbuckák magas fűvel, hét ágra sütött a nap, mindenfelé vidám emberek, remek hangulat, okunk nem lehetett panaszra.

Miután elmásztunk a mólóhoz kiderült, hogy oda viszont csak az arra érdemesek mehetnek fel, halandók nem, mi ez utóbbiak közé tartoztunk, azért felmásztunk és a kordon mögül figyeltük az eseményeket. Mások is így döntöttek, de mi már elfoglaltuk a helyünket, így sokan csak mögöttünk tudtak továbbmenni az igen csak szűk helyen, nem is számoltam, hogy hányan voltak kénytelenek jobb híján a fenekembe kapaszkodni. Szegények.

Elrajtolt az első hajó, amiből nem sokat láttunk, de tudtuk, hogy a parthoz közel van egy forduló, így lesétáltunk vissza a partra, a lányok már útközben elkezdtek kagylókat gyűjteni, mert az fontos. A Zuram nézte a fordulót, és ábrándozott arról, hogy milyen jó lenne ezt hajóról nézni kicsit közelebbről. A következő hajó rajtjáig még volt némi idő ezért visszamentünk a rendezvény helyszínére, megnéztük a többi kiállítót is. Meg lehetett tekinteni egy hajót belülről, így láthattuk, hogy hónapokig milyen kicsi helyen kell elférni, aludni, enni, élni a versenyzőknek, a navigátort kimondottan nem irigylem, mert ő gyakorlatilag egy kis kuckóban lakik, egy monitort bámul, a gondolatra is felfordul a gyomrom.

Természetesen egy csomó mindent lehetett vásárolni, és mivel mindkét gyerekem VOR rajongó lett, így be kellett szerezni egy kis emléket. Kisebbik az Alvimedicának szurkolt, még akkor is, ha szerinte ennek semmi értelme, inkább Alvin medica, de ez mindegy, szóval neki beszereztünk egy baseball sapkát, nagyobbik választott magának egy hátizsákot, mivel gimibe megy, így ez lesz az iskolatáskája, egyébként egy nagyon profi Musto hátizsákról van szó, amit elég nagy kedvezménnyel adtak, Nagyobbik a lánycsapatnak szurkolt, de volt már pólója, így a hátizsák, csak simán VOR-os, nem csapathoz köthető. A Zuram is gazdagabb lett egy baseball sapkával, én meg egy élménnyel.

A hajókat mindig ugyanazzal a szertartással indították útnak, felvonult a csapat, valamilyen zenére, azután kifutottak a kikötőből, ellőtték a rajtot, és már mentek is. A zenéket akárki állította össze nagyon vicces kedvében lehetett, mert a kínai csapat indulásánál a Kung-fu fighting szólt, a lányoknál meg a: Wake me up when it’s all over, pedig nem is a lányok voltak az utolsók, a többi dal is hasonlóképpen “beszólogatós” volt, és őszintén, mi elég jól szórakoztunk.

Közben meg is éheztünk, gondoltam itt már eszünk valamit, ami kevésbé nemzetközi, mint a meki. Gyorskajások voltak kipakolva, és egy életem, egy halálom, bevállaltam a halat, amit egyébként nem szeretek. Odamentünk a kajáldához, csak hal volt, tehát nem is lett volna más választásom. Természetesen itt is minden mesenyelven volt kiírva, de mindenki beszél angolul. Mutogatós módszerrel sikerült rendelni. Ráböktünk arra, amit kérünk, és azt is kaptuk. Rántott halfalatkákat krumplival, meg salátával. Nagyon, nagyon finom volt, a lányok is belaktak, még jó, ők imádják a halat, pláne a tengerit.

A szervezésről annyit, hogy elég kevés helyen lehetett innivalót kapni, de ahol igen, ott mindenhol lehetett kártyával fizetni, még azoknál a srácoknál is akik a hátukon cipeltek egy nagy hordót és úgymond “mobilsörcsapoltak”. Lehetett venni zsetonokat is és azzal is lehetett venni mindent. Ez mondjuk annyira nem állt össze nekem, hogy először sorba állok zsetonért, megveszem, majd sorba állok inni- vagy ennivalóért… Minek, ha egyből fizethetek pénzzel is? Mi a pénzt választottuk, mert utána úgyse lehet a zsetonokat visszaváltani.

Volt a gyerekeknek játszósarok, elsétáltunk arra is. Hát ez inkább kisebb gyerekeknek volt kitalálva, de nem számít, mert a sátorban egy csomó asztal volt tele legoval, és a lányok be is álltak építeni. Folyton rá akartak venni bennünket, hogy töltsünk ki valami kérdőívet, de mondtuk, hogy nem beszélünk mesenyelven. Sajnálták, mi is.

Ezután elindultunk a part felé, majd elkezdtünk innivalóra vadászni, el is indultunk a móló felé, hátha, és akkor szembejött egy csávó, hordóval a hátán. A Zuram meg is állította és egyből három pohár sört kért (egy pohár 2 dl), mondván ő megiszik kettőt húzóra. A csávó nem volt kispályás, előre kérte a pénzt, illetve mi a kártyás fizetést választottuk. A Zuram ki is fizette a három pohár sört, majd várta a hűsítő nedűt, de a hordó pont akkor fogyott ki. Na most mi legyen? A sör ki van fizetve, de a hordó meg ki van fogyva. Mondta a kiscsávó, hogy maradjunk ott, várjuk meg, mindjárt jön a három sörrel. Nem mondhattunk nemet. A Zuram szkeptikus volt, szerinte simán előfordulhat az is, hogy innivaló nélkül maradunk. Mondtam, hogy szerintem nem, álljon csak nyugodtan, Meseország mesefigurája meg fog jelenni a sörrel. Amúgy sem tudtunk volna tovább menni, mert fogalmam sincs miért, de a mólóhoz, illetve a parthoz vezető utat lezárták, és egyenruhás emberek felügyelték a rendet, nem engedtek át senkit.

Pár pillanat alatt családok szakadtak ketté! Hiába könyörgött apuci az egyenruhásoknak, hogy engedjék át, mert a felesége a pici gyerekekkel a kerítésen túl várja, nem engedték, javasolták neki menjen körbe. Valóban meg lehetett közelíteni a partot egy 15 perces sétával, de ha átengedték volna, az 1 perc sem lett volna. Emberünk káromkodva távozott. Mi is arra mentünk volna, mondtam is a Zuramnak, hogy nem tudunk átmenni a mólóra, sem a partra, muszáj lesz körbemenni. Ez van, de hát még a sör se ért oda, és a Zuram egyre jobban kételkedett abban, hogy ő hozzájut a jól kifizetett italához. Pár perc múlva azonban megjelent emberünk és volt sör a kezében. A hátán már nem volt ott a hordó, csak a kezében szállította az életmentő folyadékot. Mire odaért, addigra eltűntek az egyenruhások, az út újra nyitva állt a móló felé. Szegény kettészakadt család férfi tagja még fél útig sem ért el…

Mi elindultunk a mólóra, még két hajó rajtja hátra volt, talán látunk belőle valamit. Eddig én őszintén szólva csak baromi sok ember hátát láttam. A lányok ügyesek voltak, mert a homokdűnén négykézlábra ereszkedve átmásztak a felnőttek lábai között, így az első sorban üldögélve nézhették a rajtot. Mivel a móló egy része még mindig zárva volt, most elindultunk a másik irányba, ahol is Meseország mesenyelvén ki volt valami írva egy táblára, amiből annyit értettünk, hogy 10 perc, valamint láttuk, hogy mindenki egy hajóhoz áll sorba. A hajó ingyenes volt, gondoltuk valami sétajárat, be is álltunk sor végére, hogy ha már van lehetőség, miért ne hajóznánk egyet. A Zuram már olyan dolgokról álmodozott, hogy vízről fogja látni a rajtot. Nem. Felszálltunk a hajóra, ami 2 perc alatt átvitt bennünket egy másik mólóhoz. Kiderült, hogy ez a halandók számára fenntartót móló, innen bárki nézheti a rajtot. Igaz, hogy ezt gyakorlatilag a nap végére sikerült kideríteni, de sikerült!

A Zuram elindult a móló vége felé, de mondtam, hogy én a csajokkal lemegyek a partra, végre gyűjthetnek kagylókat, játszhatnak. A Zuram eltűnt, mi a csajokkal lementünk a partra, és én lefeküdtem a homokba, fejem alá tettem az egyik hátizsákot, elmondtam a lányoknak a szabályokat, hogy meddig mehetnek, mit csinálhatnak. Arcomat napoztatva pihentem. Mellettem sirályok sétálgattak, és ezen a partszakaszon folyt némi szörf oktatás is, gyerekek fociztak, nem volt sok ember, minden csendes volt, nyugodt, békés, annyira, hogy el is aludtam volna, csak hát figyelni kellett a lányokra is.

A lányok nagyon élvezték, rohangáltak a homokban, nem is tudom mennyi kagylót gyűjtöttek össze, térdig belementek a vízbe is. Egyszer csak a Zuram is előkerült, hál’ Istennek rengeteg fényképet tudott készíteni, és innen tényleg látta a rajtot rendesen. Ő is leheveredett mellém a homokba, de el is kezdett lassan hűlni az idő, így lassan összeszedtük a lányokat és visszasétáltunk a kocsihoz.

A vacsora még hátra volt, visszamentünk Delftbe, és miután lepakoltunk a szálláson elindultunk befelé, a meki irányába, hátha most találunk valami éttermet ahol ehetünk is, valami igazi holland ételt. Delft egy csodaszép hely, nagyon hangulatos, és egy csomó olyan házat láttam, ahová akár azonnal beköltöznék. Már annyira nem lep meg, hogy nincs az ablakokon függöny, hisz itt sincs nagyon sok helyen, de most szó szerint beláttunk az emberek életébe. Pontosabban szólva beláthattunk volna, de nem leskelődtünk. Fapaucsot nem láttunk, csak az egyik ház falán, gondolom dísznek volt kitéve, de legalább mondhattuk a lányoknak, hogy na ugye, hogy van fapapucs!

Most szerencsénk volt, rá is találtunk egy térre, ami tele volt éttermekkel, emberekkel, egyetemistákkal. A helyi ételeket nem sikerült megismerni, mivel itt a legtöbb étterem pizzéria volt, meg volt egy kínai is, meg egy mexikói, de azt sem mondanám kimondott hollandnak. Beültünk az egyik pizzériába és megvacsoráztunk, a lányok meg a közelben játszottak. Mindannyian kikapcsolódtunk, pihentünk. Itt derült ki, hogy azoknak volt igazuk akik a parton kenegették magukat naptejjel, mivel a pizzéria mosdójának tükrében megláttam, hogy vörösre égett az arcom.

A másnapi reggelinél a lányok ismét istenítették az apjukat, hogy milyen jó ötletei vannak, és hogy ők nem is akarnak hazamenni, maradhatnánk még egy kicsit. Maradhatnánk, de apa egy újabb remek ötletének köszönhetően jegyünk van az esti AC/DC koncertre. A lányoknak nem, csak a felnőtt részlegnek. El is kellett indulni hazafelé! A hazafelé vezető úton megtapasztaltuk a normál holland időjárást, szakadt az eső, de nem csak úgy egyszerűen, hanem úgy, hogy gyakorlatilag semmit nem lehetett látni, még jó, hogy a kocsi a távolságtartó tempomat miatt esőben is fékez, magától.

Szerencsésen hazaértünk, és még volt pár óra a koncertig.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A Zuram születésnapjai 1. Indulás

Eljött a június, július, amikor szép sorban mindenki elfújhatja a gyertyákat a tortáján, ki többet, ki kevesebbet. A Zuram mind a torták számában, mind pedig sorrendben élen jár, ő az első ünnepelt. A cím kicsit csalóka, mert neki is csak egy szülinapja van minden évben, de idén ezt többször is sikerült megünnepelni, ami nem volt véletlen.

Egyik este fáradtan, gyanútlanul szépen csendben üldögélek, miközben ő a számítógépén nyomkodja a billentyűket és megszólal:-Nem megyünk el Hollandiába valamelyik hétvégén?

Értettem a kérdést, csak azt nem, hogy jön ez most ide, meg mégis hogy gondolja ezt az egészet, hogy 1 nap kedvéért annyit autózzunk, nem értettem a motivációt, hogy most kirándulni akar, vagy sütit enni, vagy valami mást esetleg, így azonnal meg is adtam a választ: nem. Mondtam, hogy most fáradt vagyok a hülyeségeihez, hagyjon békén, folyton megyünk így is valahova. Kiderült, hogy a Volvo Ocean Race-nek lesz egy két napos megállója Hágában, és a Zuram ezt szerette volna megtekinteni. Amúgy a VOR egy igen nagy vitorlás verseny, amit én nem is tudnék mi az, ha nem tájékoztatna a Zuram minden eseményről, résztvevőről, és nem vasalnám a VOR-os pólóit már évek óta. Ennek ellenére nemet mondtam.

Eltelt egy hét, éppen bevásárolni mentünk, amikor a Zuram ismét feltett egy kérdést:-Mit szólnátok hozzá, hogy ha azt kérném születésnapomra, hogy menjünk el együtt kirándulni, mondjuk Hollandiába?

Mégis mit lehet erre mondani, hogy neeeem, mert én már kinéztem neked azt a szuper kávéfőzőt, amit nagyon régóta szeretnél, vagy azt, hogy ez nem ér, vagy azt, hogy “MONDJUK HOLLANDIÁBA”, ennyire hülyének látszom? De csak annyit mondtam, hogy ez övön aluli volt, és tudja nagyon jól, ha ezt szeretné szülinapjára, akkor úgyis megyünk, mondjuk Hollandiába. A gyerekek fellelkesedtek, kisebbik egyből Párizsba szeretett volna menni születésnapjára, nagyobbik meg a Heide parkba. Kedvesen azt is megkérdezték, hogy én hova szeretnék menni, de hát hova is szeretnék, természetesen Hollandiába.

Miután hazaérkeztünk a bevásárlásból, a Zuram nekiállt szállást keresni, közel a kikötőhöz, megfizethető áron. Talált is, le is foglalta. Nekem egyfolytában jártak a gondolataim, valahogy sejtettem, hogy már szerveztünk valamit arra a hétvégére, csak nem emlékeztem, hogy mit. Úgy csináltam, mint Micimackó: gondol, gondol, gondol, de nem jutott eszembe semmi. A Zuram megmutatta a szállást, amit lefoglalt, és ekkor beugrott: de hát nekünk koncertjegyünk van!

A csudába! -mondta a Zuram, majdnem ezzel a szavakkal. Neki is bevillant, hogy már hónapokkal ezelőtt nagy örömmel újságolta boldog boldogtalannak, hogy neki bizony sikerült jegyeket venni az AC/DC koncert turné hannoveri állomására, melynek dátuma pont megegyezik azzal a nappal, amelynek reggelén bennünket még a holland nap köszönt. Nem baj! Pénteken délben, hangsúlyozom, délben elindulunk Hollandiába, ott majd nagyon jól érezzük magunkat, azután vasárnap reggel korán visszaindulunk, és este már Hannoverben múlatjuk az időt egy kis AC/DC koncertet hallgatva.

Jó, legyen! Kivitelezhető, majd egyszer fogunk pihenni is.

Vártuk az indulást, készültünk Hágába, hogy majd milyen jó lesz, mert a Zuram láthatja a hajókat, mi meg addig elleszünk a tengerparton. Biztos jó idő is lesz, meg egyébként sem jártunk még Hollandiában, illetve a Zuram igen, de a család nélkül. A lányoknak mondtuk, hogy fapapucs, meg tulipán, szélmalom meg még pár dolgot, de őket csak a tenger érdekelte, kicsit talán még a fapapucs is.

Indulás előtti héten a kocsi kiírt egy hibaüzenetet, nosza akkor irány a szerviz, az amelyikben eddig még nem csalódtunk, csak most. Nem tudták megfejteni a hibaüzenetet, még jó, hogy a Zuramnak van egy csomó madzagja, így kiolvasta ő, hogy mi a gond. A katalizátor izében kellett olajat cserélni, de ez nem olyan egyszerű, mert spec. olaj kell, meg az előzőt lefejteni, meg légteleníteni stb. tehát kell a szerviz. El is mentünk időpontot kérni a márkaszervizbe, ahol szerencsénkre tudták, hogy miről van szó, és mivel szépen néztünk, meg többször megemlítettük, hogy Hollandiában van jelenésünk, így bevállalták az autót, az indulás reggelére, úgy, hogy délután 1-re már készen is lesznek, akkor indulhatunk nyugodtan. Ez pont jó is, mert én is egyig dolgoztam, a lányok is egyig voltak suliban. Fél kettőkor akkor már indulhatunk is, indulhatnánk, ha egyébként kisebbik nem erre a napra kapott volna időpontot a fogszabályozó szakorvostól, naná, hogy egy órára.

Kezdődött a szervezés, akkor én csak délig maradok, elmegyek a gyerekért, majd a Zuramért, elmegyünk fogszabályozni, majd a kocsiért a szervizbe és már mehetünk is, mondjuk úgy kettő körül. Jó. Munka után mentem a gyerekért, majd a Zuramért, aki közölte, hogy felhívták a szervizből, hogy mélyen kérik az elnézését, de csak délután négyre lesz kész a kocsi. Így tulajdonképpen mindenre maradt időnk, ebédelni, orvosra, átöltözni, unatkozni, várakozni, mérgelődni. Négyre kivittem a Zuramat a szervizbe, azután megbeszéltük, hogy otthon találkozunk. Így is lett, hazaért ő is, a kocsi is, és elkezdtük kipakolni mind az egy táskánkat, amiben a cuccunk volt. Ekkor jött a meglepetés, a szervizben benne hagyták a kocsiban az összes szerszámot, amire szükség volt a szereléshez. Egy baromi nagy olajszagú láda foglalta el a csomagtartó felét. A manóba – mondta a Zuram. Vissza kell vinni ezt a vacakot. Természetesen nem a manó és vacak szavakat használta. Mondtam, hogy hagyja a csudába, induljunk, majd hétfőn visszaviszi, de nem, szépen visszamentünk a szervizbe. így sikerült elindulni 1 óra helyett ötkor.

Ezzel csak az volt a probléma, hogy este 10-ig lehetett elfoglalni a szállást, addig volt valaki a recepción. Nem baj, biztos oda fogunk érni, ha meg nem, majd telefonálunk. Szerencsére Hollandiáig csak egyszer nem mentünk a gps által javasolt jobb, rövidebb úton, és nagyon sok olyan szakasz van az autópályán, melyen nincs sebességkorlátozás. Ezt a Zuram ki is használta ahol csak lehetett. Szintén szerencse, hogy a rendszer figyeli, hogy hol van dugó az autópályán és ilyen esetben jó előre áttervezi az utat.

A lényeg, hogy fél tízre oda is értünk, a csávó a recepción mondta, hogy kár volt aggódnunk ő 11-ig amúgy is ott van, megvártak volna. A szállás korrekt volt, még az ágy is kényelmes. Delftben egy panzióban laktunk, ez a kis helyiség közel van Hágához, és ami a legfontosabb a kikötőhöz is. Mivel éjszaka értünk oda, elég éhesek voltunk és valamiért azt gondoltuk, hogy egy csomó minden nyitva lesz még ahol ehetünk, de a recepciós szerint ne reménykedjünk, viszont a meki non-stop. Én már előre örültem, hogy ehetek valami holland ételt, de tévedtem, viszont már voltam annyira éhes, hogy egy hamburger is elég volt.

Besétáltunk a belvárosba, ami nagyon szép és hangulatos. Nagyon sokan bicikliztek még az éjszaka közepén is, de amúgy csend és nyugalom volt, néhány fiatal hangoskodott csak. Mivel csak úgy találomra mentünk, illetve a portás által elmagyarázott útvonalat próbáltuk tartani, hogy megtaláljuk a mekit, de a portás abban sem volt biztos, hogy merre van pontosan, már nem ő, hanem a meki, így nagyjából csak találomra mentünk, ezért pont azokat a részeket kerültük el, amit látni szerettünk volna, de ez csak a másnapi séta alkalmával derült ki. A lányok nagyon türelmesek voltak, csak nagyjából kétszázszor említették meg, hogy szerintük eltévedtünk, és éhen fognak halni. Nem tévedtünk el, és még élnek.

Kicsit későn kerültünk ágyba, de sebaj, már alig vártuk a másnapot, hogy mehessünk a partra, ki a hajók, ki a tenger miatt volt izgatott.

Hosszú hétvége 1. nap Büsum

Az őszi szünet most nem a német egység napjával indult, mint tavaly, így volt egy bónusz hosszú hétvégénk. Eredetileg teljesen más programot terveztünk, de különböző átszerveződések miatt észak mellett döntöttünk, habár nem annyira, mint az eredetileg gondoltuk. Nagyjából amióta kiköltöztünk tervezzük, hogy elmegyünk és megnézzük a tengert, vagy inkább A tengert. Annak idején a lányoknak próbáltuk bedobni csaliként A tengert, hogy milyen jó lesz már, hogy olyan országban fogunk lakni, aminek van tengerpartja, persze ha nem tettük volna hozzá, hogy ez nem olyan tenger amire ők gondolnak, hanem ez egy hidegebb változat, akkor valószínűleg a + és nem  a – oldalra került volna A tenger. Persze ettől függetlenül nagyon vonzott mindannyiunkat, hogy elmenjünk északra, és megnézzük magunknak azt A hideg tengert.

Az eredeti cél Hamburg volt, nincs olyan közel, mint amennyire gondolnánk, a Heide Parktól még 70 km, mondhatni oda nagyon közel van, csakhogy a vidámparkig is vagy 2 óra hosszán keresztül kell autózni. Ez annyit jelent, hogy ha az ember veszi a fáradtságot, hogy elmenjen Hamburgig, vagy akár a tengerig, ami ugye még messzebb van, akkor biza érdemes keresni szállást. Ez nem is annyira egyszerű, vagy csak mi kezdtünk későn hozzá a szállás keresés műveletéhez. Dorkáék is velünk tartottak, így többen is dolgoztunk azon, hogy hol fogunk aludni. Szállás volt, de vagy túl messze, vagy túl drágán. A normális áru szállások, amelyek Hamburgban voltak, nem léteztek. Az érdem végül is Dorkáé lett, mert ő talált szállást, nagyjából 30 km-re Hamburgtól, de ez egyáltalán nem baj, mert így közelebb voltunk a tengerhez. Ha már úgyis arra járunk, akkor menjünk el a tengerpartra. A szállást két éjszakára foglaltuk, egy kirándulást terveztünk a tengerpartra, és két napot szántunk Hamburgra. Ez nem túl sok, de egy hosszú hétvége nem tarthat két hétig.

Péntek reggel elindultunk, és az autópálya kihagyásával érkeztünk meg a szálláshelyünkre Barmstedtbe. Mivel a helyből semmit nem láttunk, csak aludni mentünk oda, így erről sokat nem is tudok mondani. A szállás pont olyan volt, mint amennyibe került. Aludni jó. Én a kirándulást megelőző héten megbetegedtem, de szerencsére a kirándulásra már egész jól voltam, és bíztam a tengeri levegő jótékony hatásában. Amit lepakoltunk a szálláson, már indultunk is a tengerhez. A Zuram előzőleg kinézte, hogy hova kellene menni. Több város is nyújt a turistáknak lehetőséget a kirándulásra, a Zuram választása Büsumra esett. Amikor odaértünk a városba egy darabig keringtünk, mert parkoló, na az itt sem volt. De végül megálltunk a városi könyvtár előtt, innen kicsit sétálni kellett a központig, de tényleg csak kicsit.

Ha már több északi tengeri városban jártam volna, azt is mondhatnám, hogy ez egy tipikus tengeri kisváros turistáknak, de mivel ez az első ilyen város, így egész biztos, hogy mindent ehhez fogok mérni innentől kezdve. Minden volt a belvárosban, ami csak kell, boltok, éttermek, tömeg, nyüzsgés, mozgás. Engem nagyon megfogott, de amikor megláttam a vizet, meg a világítótornyot, azután a tengerpartot, na az volt az igazi. Dacára annak, hogy folyamatosan attól tartok, hogy én egyszer bizony meg fogok fagyni, nagyon tetszik minden, minél jobban északra megyünk, annál jobban. Nagy szerencsénk volt, mert hétágra sütött a nap.

A tengerpart, nos ilyen tengerparton még nem voltam. A partja nem homokos, hanem füves. Olyasmi, mint a Balaton part, de csak olyasmi, van fű meg víz. Lépcsős lejárók a vízbe, illetve esetünkben mivel apály volt, a tenger fenekére. A lányok, amint meglátták a tengert már kérdezték is, hogy bemehetnek-e. Előzőleg már megbeszéltük, hogy akármi is lesz térdig mindenképp bemegyünk, mert ezt nem hagyhatjuk ki. Azt nem gondoltuk, hogy ahhoz, hogy térdig belemenjünk, ahhoz jó 20 percet kell sétálni befelé. Először megpróbáltam a lányokat visszafogni, hogy saras, mert úgy nézett ki, meg mindenféle kifogással lassítani őket, de pillanatok alatt magával ragadott a hangulat. A part nagyon hosszú volt, és egy lejtős füves part vezetett le a vízig. Az emberek sétáltak, sárkányt reptettek, minden nyugodt volt.

A lányok levették a cipőjüket és rohantak a vízbe, pontosabban szólva víz az apály miatt nem nagyon volt, majd jöttek is vissza, hogy képzeljük el egyáltalán nem saras. Én is és a Zuram is azonnal ledobtuk a cipőt, felhajtottuk a nadrágunk szárát és már indultunk is. Tényleg nem saras a tenger feneke, hiába tűnt annak. Rengeteg kagylóhéj volt, amit a lányok elkezdtek összegyűjteni, de láttunk pici rákocskákat is.  A séta kifejezetten jól esett, amikor kijöttünk, a lányok még sárkányt reptettek, mi pedig leheveredtünk a fűbe és pihentünk, majd felkerekedtünk és körbenéztünk a városban. Időnként nagyon jól esik úgy kirándulni, hogy tulajdonképpen nem is csinálunk semmit. Elég erőteljesen kialakult bennem egy olyan érzés, hogy nagyon szívesen nyaralnék itt akár két hétig is. A tenger után sétáltunk egyet a kikötőben és a városban. Innen indul jó pár hajós kirándulás is, legközelebb nem maradhat ki. Még a hullámokat és a rosszullétet is bevállalom, csak menjünk!

Láttunk igazi rákászhajókat, pont mint a Forrest Gumpban, még árulták is az aznap kifogott zsákmányt. Volt egy eladó hajó is, jó tudni, hogy a Zuram szerint ez alternatíva lehetne számunkra, ami jövőt illeti. Vennénk egy halászhajót és egész nap halásznánk, na jó, ő halászna én inkább tengeribeteg lennék, úgyhogy ez nekem sokkal inkább kínzás lenne, mint valós alternatíva, de a lányaink szerint is nagyon jó ötletei vannak apának. Miért gondolja a családom összes tagja, hogy amikor én rosszul vagyok a hajón, az nem is olyan igazi rosszullét, csak valami kitalált móka, és a hányást meg ki lehet bírni. Azért mégse vettünk hajót, amúgy is van már egy, azzal sem nagyon tudunk mit kezdeni.

A város nagyon hangulatos ki is néztem azt a házat, amiben el tudnék tölteni akár két hetet is, aztán kinéztem még egy házat, majd még egyet, aztán már nem is  két hétre, inkább többre, de most maradt a valóság. A család azon tagjai akik szeretik a halat ettek egy halas szendvicset, én maradtam a sültkolbásznál, de sajnos ez nem olyan volt, mint amit már Wolfsburgban megszoktam, de azért elfogyott. Még szétnéztünk volna az üzletekben is, de a kajáltatók kivételével minden zárt befelé, pedig rengeteg ember sétálgatott még a városban. A kirakatban feltüntetett árak alapján ez nem is volt akkora baj. Gondolom minden anyuka előtt ott van az a jelenet, amikor viháncka gyerekeik minden kirakat előtt felfedeznek valamit, ami annnnnyira cuki, és édes és jajjjj, és ugye anya, ugye anya. Ezeket simán lehet hárítani, de mennyivel jobb már azt mondani, hogy nem azért nem nézzük/vesszük meg az összes cuki dolgot, mert rém felesleges, hanem mert: jajj sajnos az összes üzlet bezárt.

Szépen lassan visszasétáltunk az autóhoz, bár én szívem szerint maradtam volna, vagy másnap visszajöttem volna, de várt ránk Hamburg.

Jöjjenek a képek:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.