Wilhelmshaven

A nagy házfelújítás projekt közepette valahogy szerettük volna megköszönni a szüleinknek, hogy eljöttek és segítettek nekünk abban, hogy mindent szép és otthonos legyen, nem is beszélve az életveszélyes vezetékek megszüntetéséről, a kertről, a mindenről. Sokat dolgozott mindenki, így ránk is fért egy kis kirándulás.

A választásunk, pontosabban a Zuram választása Wilhelmshavenre esett, ennek több oka is volt. Anyu még soha, de tényleg soha nem volt tengernél, amikor gyerek voltam mi a Balatonhoz jártunk nyaralni, vagy voltunk például Baján is, kihasználtuk a katonai üdülő adta lehetőségeket, amiben semmilyen tengerpart nem szerepelt. Ez nem panaszkodás, hiszen nagyon, de nagyon szerettünk a Balatonra járni, és nővéremmel együtt bandázni a többi “katonagyerekkel”. Szuper nyarak voltak, még az is, amikor szeptemberben jutottunk el Balatonberénybe, és olyan hideg volt, hogy el kellett mennünk zoknit venni, és rajtunk kívül nem volt gyerek, mert mindenkinek elkezdődött az iskola, csak minket elengedtek.

Ha már anyuék eljöttek két hónapra, akkor nehogy már ne férjen bele egy kirándulás a tengerhez! Egyébként is amikor kiköltöztünk nagyon sokszor elmondtuk a gyerekeinknek, hogy most egy olyan országba költözünk, aminek van tengerpartja, és majd nagyon gyakran megyünk, ehhez  képest nem mentünk, na akkor most viszont mehetünk. A másik ok az volt, hogy itt találtunk szállást. Egyszerű ok, ami egyébként minden mást felülírt volna. A szállás jónak tűnt, és árban is megfelelő volt, valamint mind a nyolcan el is fértünk benne.

Wilhelmshaven azért is tűnt jó választásnak, mert a tengeren kívül is van mit nézni, habár a tenger volt az elsődleges szempont.

“Wilhelmshavenben található egy akvárium melyben az Északi-tenger őshonos élőlényei tekinthetőek meg. A város híres építménye a 159 m hosszú Kaiser-Wilhelm-Brücke (Vilmos császár-híd), melyet 1908-ban építettek. 159 méteres hosszával ez a híd Európa egyik leghosszabb forgóhídja. A városban található ezenkívül egy haditengerészeti múzeum is, melyben megtekinthető a haditengerészet egykori rombolója a Mölders, egy tengeralattjáró, valamit számos kisebb hadihajó, melyek a német haditengerészet történetét mutatják be a 19. századtól kezdve.” Forrás: Wikipedia

Már jó! Csomó katonai, meg haditengerészeti dolog, apámat már most biztos érdekli, anyut is, a Zuram szüleit is biztos, mert ők meg elég nyitottak, és biztosak voltunk benne, hogy szívesen kirándulnak velünk. A lányok, no igen ez volt egy kérdőjel, hogy mennyire fogja érdekelni a lányokat egy hadihajó, vagy egy hadikikötő, de nekik meg nem volt más választásuk, minél több dolgot látnak annál jobb. Végső esetben megnézzük velük az akváriumot, nem mintha nem lettünk volna már egy párban, de mentőötletnek jó lesz.

Anyu, mint már említettem nehezen mozdul ki, ezért vele szemben azt a taktikát kell választani, hogy egyszerűen közölni kell vele, hogy megyünk, és kész, majd amikor elkezdi mondani, hogy de hát jó nekünk itt is kislányom, meg a mi kedvünkért igazán nem kellene, akkor csak annyit kell mondani, hogy de, és kész.

A Zuram először lefoglalta a szállást szombat éjszakára, de kiderült, hogy vasárnapra nekünk már program van, így módosított is gyorsan péntekre. Pénteken fel is kerekedett a csapat, a lányok a Zuram szüleinek a kocsijában foglaltak helyet, anyuék pedig a miénkben. A tengerhez autózni nem mindig annyira jó, pláne Hamburg környékén, de most mázlink volt, nem volt dugó, meg semmi simán haladtunk. Meg nem is Hamburgba mentünk.

Azt hogy a Zuram szüleinek (Mama és Tata) kocsijában milyen hangulat volt, nem tudom, de mi remekül szórakoztunk, mert apám szórakoztatott minket. Először is, amikor úgy gondolta, felolvasta az út mellett lévő táblákon szereplő feliratokat, és mivel nem beszél németül, ez elég vicces volt, anyám szerint persze idegesítő, aki ennek időnként hangot is adott, de mondtuk, hogy minket nem zavar, nyugodtan olvasson csak. Másodszor is mivel apám az összes szabadidejét, ami nem kevés, hiszen nyugdíjas, valamelyik tóparton tölti horgászással, így minden útba eső tónál azt figyelte, hogy horgásznak-e, de nem. Mert megszámolta, és összesen csak 4 embert látott, aki horgászgyanús volt, ezért hosszan ki is fejtette azon véleményét, hogy a németek valószínűleg nem normálisak, mert itt van ez a sok tó, az idő kiváló, és mégse horgászik senki. Ezt nem tudtuk sem cáfolni, sem megerősíteni, de az biztos, hogy nem olyan nagy német ismeretségi körünkben ketten is horgásznak, mondjuk arról fogalmunk sincs, hogy hol, mert mi viszont nem horgászunk, és ezen szándékunkon nem is kívánunk változtatni. Ültem én eleget a tóparton, és hiába volt zsebpecám, az biz’ unalmas volt, a halat meg nem szeretem.

Amikor megérkeztünk a városba, még volt időnk a szállás elfoglalásáig, de ez nem is volt gond, mert úgyse a szobában szerettünk volna lenni. Irány a tenger! A szállástól elkezdtünk valamerre autózni, majd amikor pár perc múlva a Zuram meglátott egy töltést meg is állt, mert egész biztos, hogy a töltés mögött víz lesz, tenger, azt látni kell. Ki is szálltunk a kocsiból és a gyorsak, meg lelkesek el is indultak felfelé a töltésen, ami nem volt egy kihívás, mivel volt lépcső, fel is értek, majd kis idő múlva jöttek is lefelé, hogy gyönyörű, ezt látnunk kell, nézzük meg. Fel is mentünk mind, és megláttuk, hogy a töltés mögött egy nagy semmi van, vagy legalábbis vonatsínek, meg némi belvíz, de tenger egy csepp sem.

Vissza az autóhoz. A Zuram itt már segítségül hívta a navigációt, hogy most akkor már tényleg jussunk ki a tengerpartra, és nagyjábó 15 perc autózás után sikerrel is jártunk.

Én jártam már egy-két tengerparton, nyilván nem túl sok helyen, de valahogy az északi-tengeri partvidék mindig lenyűgöz. Nagyon tetszik az ár-apály látványossága, hogy apály idején milyen sokáig lehet begyalogolni amíg eléred a vizet. Persze tudom, hogy ez strandolásnál nem feltétlen előny, de a Balaton déli partján is lehet sokat sétálni térdig érő vízben és azzal sincs bajom.

Először is át kellett mennünk a Kaiser-Wilhelm-Brückén, ami tudom, hogy Európa egyik leghosszabb forgóhídja, de amikor odaértünk nem ez jutott eszembe, csupán annyi, hogy menyire bájos, hangulatos, szép. Az északi tenger partján általában ilyenek jutnak eszembe, és tök jó hatással van az idegeimre, mert olyan nyugodt az egész, amitől azután én is nagyon nyugodt leszek.

A sétány nagyon hangulatos, és nem is volt tele emberrel, sétáltunk egyet és eldöntöttük, hogy mi legyen a program. A tengerészeti múzeumot mindenképp meg szerettük volna nézni, a lányok szerettek volna sárkányt reptetni, volt egy hely, ahonnan állítólag szép a kilátás, oda is el akartunk menni. Sétáltunk egy jó nagyot a parton, és megmondom őszintén én inkább anyut figyeltem, hogy mégis milyen az ő első találkozása a tengerrel, éppen apály volt, így elég messzire kellett nézni, de azért a lényeget lehetett látni. Nagyon tetszett neki, és büszkén mondhatom, hogy ő is megkóstolta a vizet, ahogy én tettem annak idején, hogy ellenőrizzem tényleg sós-e. Sós. Persze az ember hallja, hogy sós, így tudja, csak ezt nehéz elképzelni, pláne azt, hogy mennyire sós.

Első program a hajókirándulás volt. Persze ebédeltünk is, és mivel a lányaink imádják a halat, meg a rákot, és mégiscsak tengernél vagyunk, kellett egy olyan helyet keresni, ahol ilyeneket ehettek. A hajókirándulás nem volt hosszú, de bemutatta a partot, meg mindent, valamint egy kis körre be is vittek minket a hadikikötőbe. Mivel fent a fedélzeten elég szeles volt az idő, így én a lányokkal a hajó fenekét választottam, ahol ők vad forrócsokizásba kezdtek, és nagyon jól érezték magukat, ráadásul a hajó fenekéről is lehetett mindent látni. A többiek bírták a szelet és fent nézelődtek. Szerencsére egyáltalán nem voltak hullámok, így senki nem lett rosszul, vagyis én nem, mert azért nekem ezzel szoktak problémáim lenni, de szerencsére semmi nem történt. A kirándulás alatt annyit változott a vízszint, hogy a hajó alsó részén szálltunk be, de a felsőn ki.

A hajókirándulás után már eléggé esteledett ahhoz, hogy elfoglaljuk a szállást, vacsorázzunk egyet, majd aludjunk. Visszaértünk a szálláshoz és kerestünk valakit, aki oda tudná adni a kulcsot. Találtunk is egy hölgyet, aki mondta, hogy nagyon jó, hogy jöttünk, de mi másnapra foglaltunk szállást. A Zuram elkezdte magyarázni, hogy először igen, de aztán módosítottunk, ne ezt ők nem írták be a könyvükbe, de sebaj tulajdonképpen ma nincs ott  senki, odaadja a kulcsot. Olyan gyorsan oldódott meg a probléma, hogy még aggódni sem tudtam elkezdeni, nem mintha szerettem volna.

A szállás korrekt volt, lepakoltunk, majd elkezdődött az ötletelés, hogy hová menjünk vacsorázni. A Zuram szerint jó ötlet bemenni a városba, és ott autózni majd ha találunk valami jó helyet megállni, és enni. Aha, tök jó ötlet, leszámítva, hogy mindenki fáradt, és én ezt már ismerem, ez a folyamat annyi időt vesz igénybe, ami alatt elmegy mindenkinek a kedve az egésztől. Ellenjavaslatként felvetettem, hogy a szállásnak van egy étterme, ami tök jól néz ki, 3 perc séta és már ott is vagyunk, amikor elkértük a kulcsot, akkor is sokan voltak, tehát nem lehet valami rossz hely. A Zuram ugyan húzta a száját, de már senki nem akart autózni, így a család esze, azaz én, nyertem.

Azt kell mondjam, hogy az étterem tökéletes választás volt, kicsit megijedtünk, amikor beléptünk, mert egy darab szabad asztal nem volt, de a pincérnő mondta, hogy sebaj, van egy különterem, máris mehetünk oda.

Az étlap nagyon barátságos volt, elég sok halétel közül lehetett választani, ami mindenkinek kedvezett, csak nekem nem, mert én nem szeretem a halat, de természetesen volt más is. Ketten renitenskedtünk a Mama és én, ő grillezett sajtot kért, meg előtte ha jól emlékszem hagymalevest, én meg rántott húst, mert azt elég nehéz elrontani. A többiek közül mindenki halat kért. Először kihoztak mindenkinek egy kis tányér salátát, fogalmunk sem volt, hogy ezt most az ételhez, vagy előtte kell megenni, de lassan mindenki elkezdte csipegetni a sajátját, mert éhesek voltunk, és baromi jó volt a saláta. A Mama és a Tata megosztotta velünk Az USA-ban szerzett élményüket, miszerint ott csak előételként kaptak salátát, és az amerikaiak nem értették, hogy márpedig ők ezt a húshoz fogják enni. Elhittük a sztorit, mert itt is nagyon úgy nézett ki, hogy addig nem kapjuk meg a kaját, amíg nem ettük meg a salátát. Pedig én el tudtam volna képzelni a rántott húshoz is, de mindegy. Jött a pincér, és nagyon elégedett volt azzal, hogy megettük a salátát, tehát jól csináltuk, jöhetett a főétel. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az étel fantasztikus volt, mindenki állította, hogy ilyen jó halat, még életében nem evett. A Zuram azóta is visszasírja, és próbál mindenkit meggyőzni arról, hogy az északi tengeri halak mennyire finomak, eddig mondjuk csak simán vagy hülyének nézik, vagy nem hiszik el neki, de ő tántoríthatatlan.

Vacsora után aludtunk egyet, majd frissen vágtunk neki a másnapnak, jöhetett a tengerészeti múzeum. Kicsit tartottam tőle, hogy a lányoknak mennyire fog tetszeni, de elég érdeklődő gyerekek.

A tengerészeti múzeum előtt elmentünk arra a helyre, ahol a navi szerint nagyon szép kilátás van a tengerre. Kilátás volt, meg kerítés, meg töltés, meg birkák, meg szép is volt, de a legérdekesebb az volt, hogy traktorral hordták ki a partra a mobilházakat, kezdődött a szezon. Ott egy kicsi mobilházban el is tudnék képzelni egy nyaralást.

A tengerészeti múzeumnak két része van, van egy épület aminek a benti részében a német haditengerészet története kerül bemutatásra, és elég érdekes módon. A kinti részen van egy tengeralattjáró, és két hadihajó, és mindháromra fel, illetve be lehet menni, tehát ilyen formán ez is benti rész. Az udvaron is vannak mindenféle hadászati dolgok, amit apám el is magyarázott, hogy mi micsoda, és esküszöm akkor nagyon figyeltem, de ezt így most nem tudnám felsorolni.

A benti részt sem 20 perc alatt jártuk végig, és meglepetésemre a lányok sem unták, sőt nagyobbik teljesen feléledt, de kint még jobban élvezte. Először bemásztunk a tengeralattjáróba, ahol az ott dolgozók nagyon szívesen meséltek a hajóról, mi hogy működik, nekik mi a munkájuk stb. A hely elég szűk volt, de aki volt már hajón, az tudja, hogy általában elég helytakarékosan vannak kitalálva a dolgok, most megtapasztalhattuk, hogy ez különösen igaz a tengeralattjárókra.

Ezután felmentünk a hadihajóra, aminek biztos van valami fajtája, de sajnos ehhez nem értek, így nem tudnám megmondani, azt viszont tudom, hogy ez egy aktív hajó volt, és abból csináltak múzeumot. Eltévedni nem lehet, mert elég egyértelműen ki van jelölve az út, hogy merre kell, lehet menni, és minden egyéb le van zárva. Tehát elindultunk, jól elszakadtunk egymástól, így nem tudom, hogy a többieknek hogy tetszett, én kisebbikkel maradtam, aki már a tengeralattjárón is végigrohant, és kijött, mert túl szűknek érezte, és itt sem volt ez másképp. Egy ideig nagyobbik is velünk volt, de mondtam, hogy várja meg az apját, vagy menjen egyedül, mert kisebbik végig fog rohanni mindenen, én meg velerohanok, nehogy bepánikoljon. Kimenni nem tudtunk, végig kellett menni az úton. Azt a taktikát választottam, hogy minden érdekes dologra felhívtam a figyelmét, és mindent kipróbáltattam vele, amit lehetett, hogy valamit mégiscsak lássak én is. A taktika bevált, elég sok dolgot meg tudtunk nézni, és nem pánikolt a gyerek, sőt a végére még tetszett is neki. Nagyobbik bezzeg, mint egy született tengerész, csillogó szemmel érdeklődve járta végig az egészet, nem győzött kérdezni, mintha tudtam volna válaszolni, mindent kipróbált, háromszor is, nagyjából úgy élvezte, mint a vidámparkot, és ez egyáltalán nem túlzás, valahol a hajó közepén el is hagyott, és csatlakozott inkább az apjához, az apja is hasonlóan érdeklődve járta végig, mint nagyobbik, és a szüleink is. A programot sikeresnek nyilvánítottam, de volt még egy hajó, kisebb, mint az előző. Kisebbik azt már inkább kihagyta, de a többiek mentek lelkesen. Kicsit aggódtam apám és a Mama miatt, mert egyikőjük térde sincs valami jó állapotban, de szerencsére nem történt baj, végig bírták, felmásztak, lemásztak. Mondjuk nem egy panaszkodós fajta egyikük sem. Baleset pedig úgyis történt már házfelújítás közben, Tata elfűrészelte a kezét, így az ügyeletet megjárták a Zurammal, apámnak meg kitörött az egyik foga, szóval a meglepikből épp elég is volt.

A tengerészeti múzeum el is vitte az idő nagy részét, és délután szerettünk volna hazaindulni, még egy kis shopping és sárkányreptetés (nem, nem engem reptettek) belefért az időbe. A Zuram vett valami hiper-szuper sárkányt, ami azonban nem repült, kicsit sem, mert ahhoz mittomén milyen nagy szél kellett volna, ami nem volt. Szerencsére az egyik boltban találtuk egy pici zsebsárkányt, amit megvettem a gyerekeknek, így azzal szórakoztak, hogy azt reptessék, azt legalább egy picit sikerült.

Szerencsére a Mamának valami hihetetlen táskája van, mert mindig van benne az, amire szükség van. Ha leültünk, már elő is vett egy takarót, hogy arra, nehogy felfázzunk, de ha kell mindig van nála olló, és még egyéb varázslatok. Nem tudom, hogy csinálja, de tényleg mindig van nála minden, pedig nem egy hátizsákot cipel, hanem egy normális táskát.

Ugyanott ebédeltünk, ahol előző nap, mert a lányok mindenképp tintahalat akartak enni, és az ott volt. Persze az előző esti vacsorához nem volt mérhető az ebéd, de gyorséttermi kaja volt, ehető volt, jóllaktunk. És mégiscsak a parton ettünk csodás kilátással, ami nem mindegy.

Nagyon jól sikerült családi kirándulás volt, bármikor szívesen megismételném.

Mivel rettenetes sok dolgot nem tudok úgy leírni, hogy az ember el is tudja képzelni milyen is valójában, így most sok képet csatolok az íráshoz.

 

 

 

Felújítás

A házban várt még ránk egy csomó  munka, hogy végre úgy nézzen ki minden, ahogy mi szeretnénk, vagy legalábbis ahogy lehetőségeink engedik.

Első körben megérkeztek a szüleim, és be tudták vállalni, hogy két hónapig maradnak, festenek, tapétáznak, kertet rendbe raknak, meg ami kell. Anyu többször célzott rá, hogy szerinte sok lesz ez nekünk belőlük, és nem hitte el, hogy teljesen őszintén mondom, hogy nem. Először is, saját szobát kaptak, saját fürdőszobával és konyhával, ha egymás agyára megyünk van hová elvonulni, másodszor is elég jóban vagyunk, harmadszor bírjuk a főztjét, negyedszer mi napközben dolgozunk és végül mi pontosan tudtuk, hogy mennyi munka van, amihez mi vagy nem értünk, vagy nincs rá időnk.

A szüleim lelkesek voltak, meg is érkeztek, nagyon tetszett nekik a saját lakhelyük, én kicsit aggódtam, mert anyu olyan típusú ember, aki bárhová is utazik 3 nap után mindig elkezdi mondogatni, hogy: de legjobb otthon, meg jajj de hiányzik az ágyam. Két hónap állt előttünk és nem voltam benne biztos, hogy nem kapja el a honvágy. Apámmal ilyen gond nincs, szerintem azt se tudja milyen az a honvágy, jó hát a szülőfaluja időnként hiányzik neki, de ha nem tud hazamenni, akkor sem sírja el magát.

A szüleim felmérték a terepet, megállapították, hogy nem fognak unatkozni, majd apám kapott egy kisebb röhögőgörcsöt, amikor meglátta a kertet. Említettem anyunak, hogy itt most lesz egy kis konyhakert, ahová lehet ültetgetni. A hangsúly a kicsin van. Apám majd megpukkadt, mert anyu annyi magot pakolt, ami háromszor ekkora kertre is elég lett volna. Apám nem szégyellt ezen röhögni még másnap sem, én meg nem győztem mondani, hogy de hát én szóltam, hogy kicsi. Egyébként van egy almafánk, szőlőnk, és később még lett pár dolog. Anyu egy tanyán nőtt föl, tehát elég sok dolgot tud a mezőgazdaságról, és gyerekkoromban is mindig volt kertünk, szóval nagy meglepetés nem érhetett bennünket. Az biztos volt, hogy krumplit nem kell vetni, de hagyma, répa simán mehet, és gondoltuk, hogy megpróbáljuk hátha megmarad a paprika, mivel ezen a vidéken sem tv paprikát, sem hegyes erőset nem lehet kapni. Márpedig a Zuram paprika nélkül kevésbé szereti a húslevest. Egyébként a Zuramnak voltak elképzelései, szerinte ültessünk mindenhova epret, mert azzal nem kell csinálni semmit, elültetjük, aztán majd csak le kell szedni az epret. Én megemlítettem neki, hogy már akkor is örülhetünk, ha ő a füvet lenyírja, ne adjon ötleteket. Pláne, ha nem is ért hozzá.

Az nem volt kérdés, hogy festeni is kell, meg két szobából leszedni a tapétát, meg mivel kisebbik gyermekem tapétát szeretett volna a szobájába, így tapétázni is. Meg volt egy csomó vezeték, ami kilógott a falból, és a földből is, ez utóbbi elég nagy meglepi volt, de a hátsó tároló is tele volt mindenféle vezetékkel, amit apám egyből életveszélyesnek nyilvánított. A kert, mint említettem többször is, nagyon, de nagyon elhanyagolt volt. Tehát már csak egy tervet kellett készíteni, hogy milyen sorrendben, mi mikor legyen megcsinálva. Ebbe már csak az időjárás szólhatott bele, az meg bele is szólt, de ez minket kevésbé lepett meg, mint a szüleimet. Ők a napfény városából érkeztek az eső és szél városába persze most épp 35 C° van, de akkor nem volt, és remény sem volt rá.

A Zuram meg a szüleim megbeszélték, hogy mi legyen, bár a Zuram mondta, hogy neki aztán tök mindegy a sorrend, és az se baj, ha nem csinálnak semmit, elég, ha itt vannak velünk, de persze ezt ők kikérték maguknak, hogy semmit csinálni el se jöttek volna, vagy legalábbis nem két hónapra.

Apám első körben megszüntette az életveszélyes vezetékeket, majd nekiláttak a tapéta leszedésnek, meg a tapétázásnak. Nem volt szerencséjük mert kisebbik jó mintás tapétát választott, de mivel már elég nagy rutinjuk van a tapétázásban ez nem fogott ki rajtuk. Persze a két gyerekszoba volt a legfontosabb, azok kifestése. Megbeszéltük, hogy ne okozzunk túl sok fejtörést így csak a lányok szobája lehet színes, mintás, anyám tyúkjás, minden más fehér lesz. Kisebbik kiválasztotta a tapétát, nagyobbik a szép színes festéket, kétféle színt, mert az úgy menő.

Igen ám, de itt történt egy kis csavar a történetben. Nagyobbik kiválasztott egy Cashmere fantázianevű festéket, meg is vettük, de nem voltunk benne biztosak, hogy elég lesz, de nem gond 10 perc kocsival a barkácsáruház, ha kell kiszaladok és veszek még. Természetesen nem lett elég a festék, mondja apám, hogy kellene még, sebaj ugrok a kocsiba, hogy hozzak még, de előtte biztos, ami biztos lefényképeztem a festéken a vonalkód matricát, mert nehogy eltévesszem, de a nevében biztos voltam, nem lehet baj. A vonalkód fölé ugyan oda volt írva, hogy sweet home, és én még gondoltam is magamban, hogy ej, milyen szöveg már, hogy kifested a házat édes lesz az otthonod. Odaértem a barkácsboltba, már nagyon jól tudtam merre vannak a festékek, gyorsan szerettem volna végezni. Meg is találtam a Cashmere-t és ekkor már tisztán láttam, hogy ez baromira nem olyan színű, mint a gyerek szobája. Még csak nem is hasonló. Na, gondoltam, most mi lesz, nézem a színpalettát, hogy hol a hiba, és egyből rájöttem, hogy az én drága férjem nem a Cashmere nevezetű színt pakolta be a bevásárlókocsiba, hanem a Sweet Home-ot, mert az nem véletlen volt oda írva, az biz’ a szín neve volt. Na jó, hát nincs mit tenni, akkor ebből a Sweet Home-ból kell keresni. Újabb móka, természetesen nem találtam, mert biztos vagyok benne, hogy minden idióta, akárcsak mi édes otthont akar. Átnéztem még egyszer, majd még egyszer a kupacot, és találtam! De, természetesen csak a legnagyobb kiszerelésben. Itt nagyjából már nem érdekelt a dolog, megveszem és kész, a legközelebbi barkácsbolt a város másik végén van, és senki nem garantálja nekem, hogy ott nem vásárolták fel az összes Sweet Home-ot. Így történt, hogy végül édes otthon lett a hálószobából és a konyhából is.

A legjobb az egészben az, hogy nagyobbik hazaért az iskolából és én elé járultam bevallani az apjának az ő nagy hibáját, miszerint még véletlenül sem azt a színt pakolta be a kosárba amit a gyerek választott, de gyerek nézze meg, mert nincs mit tenni, ez már így fog maradni. Gyerek elkenődött fejjel ment a szobájába, megnézte, majd nagy kegyesen közölte, hogy semmi baj, neki ez tetszik. 1 óra múlva hazaérkezett a gyerek apja, akinek gyerek a nyakába borult és a következőket mondta: köszönöm apa, hogy nem azt a festéket vetted le a polcról, amit választottam, mert ez sokkal jobb.

Semmi, köszönöm anyám, hogy egész délután festék ügyben rohangáltál, semmi. De tudom, hogy hálás lesz majd az anyjának is a sok jóért, amit kapott, majd egyszer.

Menet közben megérkeztek a Zuram szülei is, akik szintén beszálltak a házfelújításba, így gyakorlatilag már nagyon gyorsan haladt minden. Apósom kezébe vette a villanyászati dolgokat, és mindent megjavított. Nagyon sok dolog úgy volt kész a házban, hogy megcsinálták, megcsinálták, csak nem rendesen. A garázs felső szerkezetét egy csavarhúzó tartotta. A bejárati kaput nem lehetett kinyitni. Az autóbejárón jártak be a házba, az ottani kaput viszont nem lehetett bezárni, és még ezer apróság, amivel dolgozni kellett. A díszburkolat gyakorlatilag fekete volt, azt nagynyomású mosóval nagyon szépen le lehetett takarítani.

A szüleink nekiálltak a kertnek is, el sem tudom mondani mennyit metszettek, daraboltak, amíg valahogy elkezdett kinézni a kert. Apám, aki bárhol feltalálja magát még a szomszéddal is beszélgetett, a szomszéd nem tud magyarul, apám nem tud németül, de állítólag mégis megértették egymást. A szomszéd javaslatot tett a sövény nyírására, de a Zuram nagyon nem szereti, ha neki a szomszéd bármire javaslatot tesz, ennek ellenére a sövény is szépen rendbe lett téve, ezt mondjuk pont én csináltam, annak ellenére, hogy azt gondoltam elég távol áll tőlem az, hogy létrán állva nyírjam a sövény tetejét, de végül is megérte.

Anyu paprika palántákat nevelgetett, amihez apám egy kis fóliasátrat épített a kertben, tényleg kicsit, de a palántáknak jót tett, mert ha nem is nagyon hamar, de azért csak növekedésnek indultak.

Haladt minden, mindenki dolgozott nagyon, és teljesen őszintén mondom, hogy a szüleink segítsége nélkül, még most sem tartanánk sehol. Hálásak is vagyunk, nagyon.

A hálánkat már akkor is szerettük volna valamilyen módon kifejezni, így foglaltunk szállást mindannyiunknak  Wilhelmshavenben, ahova el is mentünk együtt kirándulni.

A kert szépen alakul, a ház elé fűszernövények is kerültek és nagyon szeretem, hogy csak kilépek a konyhából, hogy friss mentát, vagy majorannát szedjek, a bazsalikom megdöglött, de a kakukkfű bírja. Rengeteg levendulám is van, amit szintén imádok, nem utolsósorban azért mert elég igénytelen, és tulajdonképpen nem sokat kell vele foglalkozni, akkor is szép. A szőlő nagyon hajt, nem is értünk hozzá, de van rajta bőven, és már szép kék, a paprikák szépen és nagyon lassan növögetnek, de már ettünk is belőle. A hagymát már felszedtem rég, répa van még, a fokhagymát már mind megettük, az uborka is növöget szépen, és valami hihetetlen mennyiségű alma van a fán, és a csipkebogyót sem hagyom veszni. Nem állítom, hogy mindent a legjobban csinálok, de örülök, hogy van egy pici kert, és szívesen foglalkozom vele, még ha gazolni nem is mindig élvezet.

 

Nem unatkozunk

Kis kitérőt teszek ismét, mielőtt visszatérnék a házfelújítás örömére, folyamatára. Itt már elkezdődött a suli, méghozzá augusztus 4-én, lassan, nagyon lassan vissza is szokunk a normál kerékvágásba. Még mindig utálunk hatkor kelni, de ezt nem kérdezi tőlünk meg soha senki, sajnos. A nyári szünet ismét 6 hét volt, de ehhez már hozzászoktunk, nem okoz gondot ehhez igazítani a nyári menetrendet.

Tehát elkezdődött az iskola, nagyobbik hatodikos, kisebbik negyedikes lett. Ez már a negyedik évük a német iskolarendszerben.

Amikor kiköltöztünk, és még csak ismerkedtünk mindennel, és minden alatt tényleg mindent értek, ami az iskolához kapcsolódik, akkor még nem merült fel a lányokban, hogy extra elfoglaltságot is szeretnének az iskolán kívül. Ekkor még bőven lefoglalta őket a nyelv elsajátítása, és elegendőnek bizonyultak az iskolán belül nyújtott programok. Rengeteg féle szakkör nyújtott és még a mai napig nyújt nekik lehetőséget arra, hogy délutánonként még csak véletlenül se unatkozzanak. Igen ám, de eltelt egy év, majd gyorsan a következő is, és már jöttek is a kívánságok. Naná, Magyarországon is hozzá voltak szokva, hogy mindenféle plusz foglalkozásra járnak már 3 éves koruk óta.

A sort kisebbik kezdte, aki mindenképp szeretett volna gitározni tanulni. Azt, hogy hangszeren szeretne játszani, már 4 éves kora óta mondogatja, azt, hogy az ő hangszere a gitár, azt csak 3 éve tudja és azóta rágta is a fülünket, hogy neki márpedig zeneiskolába kell járnia. Sajnos az iskolájában erre nincs lehetőség, de semmi gond, mivel a barátnője is gitározni szeretett volna tanulni, így a barátnő anyukája egyszer csak a kezünkbe nyomott egy papírt, hogy töltsük ki, jelentkezzen a két lány együtt a zeneiskolába. Mi soha nem állnánk a kisasszony tehetségének útjába, így kitöltve leadtuk a papírokat a zeneiskolában, elkezdődhetett a zenei karrier. A gitárórák hétfőnként délután 4 órakor kezdődnek és 5-ig tartanak. Kisebbik nagyon szeret gitározni, és kért tőlem kottafüzetet is, hogy le tudja írni a dalokat, amik a fejében vannak, rajtam nem múlik, vettem neki, és talán egy dalt már le is írt, de persze nem mutatta meg. A jövő hónapban megy a zeneiskola versenyére is, de csak ő lesz egyedül gitáros, korosztályában mindenki más hegedülni fog. A vele együtt tanuló barátnőjének nem olyan jól megy ez a gitár dolog, egy könyvvel le van maradva kisebbik mögött, de kisebbik ezt nem bánja, egyedül szerinte nem lenne olyan jó gitározni járni. A versenyt majd meglátjuk, addig is a gyerek anyja próbálja rávenni a gyereket, hogy minden nap gyakoroljon, akkor is, ha mindhárom darabot kívülről tudja. Ismétlés a tudás anyja, én meg a gyereké, úgyhogy nincs szerencséje. Ráadásul még szeretem is hallgatni ahogy játszik.

A következő programot én találtam ki kisebbiknek. Mivel nagyon keveslem a heti mindössze két testnevelés órát, így közöltem a gyerekkel, hogy válasszon valami sportot magának, mert a család hengeres testalkatát tekintve szüksége van neki is valamilyen mozgásra. Kisebbik nem gondolkodott sokáig a dolgon egyből rávágta, hogy ő márpedig úszni szeretne. El is mentünk az uszodába, és megkérdeztük a dolgok mikéntjét. Több úszóegyesület is van a városban, mi találomra kiválasztottunk egyet, na jó, nem találomra, hanem az alapján, hogy a heti munka- és órarendbe mikor tudjuk beiktatni az úszást. Egy szimpatikus néni felmérte a gyerek úszótudását, és rákövetkező héten már mehetett is úszni. Az egész folyamat nagyon szimpatikus volt, úszónéni mondta, hogy baromira ráérünk beíratni a gyereket, járjon el úszni, aztán ha komolyan gondolja, akkor odaadja a papírokat. Nem sikerült meggyőzni, hogy, ha a gyerek nem is gondolja komolyan, de az anyja nagyon, így tuti el fog járni úszni a gyermek minden héten az uszodába, hiába, nem kaptunk papírt. A kitöltendő nyomtatványokat végül két hónap után kaptuk meg, úszónéni rendes volt, mert szerinte nem kell elsietni ezt a fizetés dolgot. Az úszás szerdán 16:30-17:30 között van.

A következő program a Zuram lelkén szárad. Aki olvassa a blogot, vagy olvasott pár idevágó bejegyzést, az tudja, hogy a Zuram eléggé bírja a vitorlázást. Nagyon bántja, hogy szeretett hajóját a Balatonon kellett hagynunk, mert itt a közelben nincs egy épkézláb tó, ahova le lehetne tenni, illetve letenni le lehetne, csak mókásan nézne ki. Elég régóta kereste már a lehetőséget, hogy vitorlázhasson, és mivel van itt egy tó, amiről már szintén esett szó (Allersee), így adott volt, hogy a legegyszerűbb lenne megkeresni az ott működő vitorlásklubbot. Egy darabig rágtam a fülét, de nem nagyon akarta, mert a tó kicsi, ahogy a hajók sem épp azok, amikhez ő hozzá van szokva. Kis idő után azonban belátta, hogy márpedig, ha vízre akar szállni, bizony ez a legegyszerűbb lehetőség. Nagyobbik gyermekünk is bírja a vitorlázást, így együtt mentek ki, és lettek azonnal klubtagok. Nagyobbik rögtön bele is vágott az edzésekbe, amit nagyon szeret. Az edzők is nagyon jó véleménnyel vannak róla, és már elhangzott vele kapcsolatban az “ösztönös tehetség” kifejezés. Az apja persze borzasztóan örül ennek, annak persze kevésbé, hogy időnként csak a mi gyerekünkre kell várni, mert képtelen 10 perc alatt átöltözni, de mindegy, lényeg, hogy a vízen ügyes. A klub pár hónapja vásárolt két új versenyhajót, amiből az egyiket, nagy meglepetésünkre nagyobbik kapta meg. Ez csak az ő hajója, neki kell rá vigyázni, és csak ő vitorlázik vele. Az edzői szerint még idén le kell tennie egy vizsgát, mert jövőre már versenyeken szeretnék őt indítani, ami azt jelenti, hogy jövőre már nem lesz elég a heti egy edzés, szükség lesz kettőre. Jelenleg a vitorlázás csütörtökönként van délután négy és hét óra között, jövőre már kedden is.

Bónusz, hogy én amolyan gyerekét féltő módon tettem egy javaslatot arra, hogy mi lenne, ha nagyobbik, aki vitorlázik, esetleg úszna is, mert egyrészt kell némi erőnlét, másrészt direkt lementünk az uszodába felmérni, hogy hogy is megy ez az úszás dolog, és kisebbik hatszor körbeúszta a nővérét, aki finoman szólva sem volt meggyőző. Úszni tud, azzal nincs gond, de eléggé gyenge, mármint nem az úszástudása, hanem fizikailag. Nagyobbik közölte, hogy van neki mentőmellénye, de anyukáját és apukáját ez baromira nem hatotta meg. Apukája el is magyarázta neki, hogy nagyon örül a mentőmellénynek, de annak még jobban örülne, hogy ha egy-egy vízbeesés alkalmával nem ijedne meg, hanem magabiztosan úszna. Ezért hát nagyobbikat is elvittük úszónénihez, még a tavalyi tanév végén, és csoda történt, mert nagyobbik fülig érő szájjal jött ki úszásról, és közölte, hogy ő ide mindenképp járni akar, mert ez jó móka. A móka persze annak is köszönhető, hogy kiderül ide jár az egyik legjobb barátnője is, és teljesen véletlenül egy csoportban úsznak.

Ezek mellett természetesen az iskolában is járnak 3-3 szakköre. Kisebbik mindenre, ami csak zenével kapcsolatos. Nagyobbik meg horgol, kísérletezik és ha felveszik 3D nyomtat is. Ez azt jelenti, hogy kedd és péntek kivételével folyton rohanunk valahová, vagy folyton várok valahol valamelyik gyerekre. Igen, van busz is, de azzal nem érnének oda, mert a legtöbbször épphogy kiesnek az iskolából, és 20 perc múlva már a város másik végén kell lenniük.

Mindezek a programok mellett még azért tanulni is kell, ráadásul nagyobbiknak ott van kedves barátja a szaxofon. Ha már zenei osztályt választott, akkor csinálja rendesen. Ezzel mondjuk nincs gond, mert nagyon szereti, és szívesen gyakorol. Kezdetben olyan volt, mintha egy hajókürttel élnénk együtt, mivel csak egy hangot gyakorolt, ebből jó hangos autóriasztó lett, ekkor már három hangot is tudott, mostanra viszont szerencsére már dalokat játszanak. A szomszédok is tök jó fejek, mert van, hogy a gyerek gyakorol, a szomszéd meg fütyülve kíséri, miközben kertészkedik, mármint a szomszéd kertészkedik, a gyerek nem tud még kertészkedés közben szaxofonozni. A legjobb, ha rá tudjuk venni a két gyereket, hogy együtt játszanak, egyik gitáron, a másik szaxofonon, de ehhez ritkán van kedvük.

A délutáni programokkal együtt is bírható a tanulás, nincs olyan, hogy este kilenckor még a lecke felett görnyednének. Tavaly is sűrű volt a program, idén még sűrűbb lesz, különösen nagyobbiknak, mivel a választott szakkörökön kívül kiemelt matekra is jár, van, hogy 8 órája van a suliban és elfárad, de azért bírja. Igazából egyik gyerek sem mondana le egyetlen plusz elfoglaltságáról sem, sőt még ezer dolog érdekli mindkét gyereket, de egész egyszerűen már nekem nincs annyi időm, hogy mindenhová elvigyem őket. Logisztikailag összeszervezni így sem mindig egyszerű, de még megoldható.

Nézzük az anyagi hátterét a dolgoknak. Az iskolai programokért nem kell külön fizetni, maximum, ha van némi anyagigény, akkor azt bevisszük, például nagyobbik ugyan kapott horgolótűt és fonalat a horgolásra, de neki az nem volt elég, így vettem neki egy csomót. Amit használ is, húsvétra  a locsolkodóknak ő nem tojást festett, hanem horgolt, és nem csak tojást, de birkát is.

A sportegyesületben történő tevékenységekért természetesen kell fizetni, valamint a zeneiskola sem ingyenes. A gitároktatás 3 hónapra kerül 160 EUR-ba, szaxofonozni ugyan a gimnáziumban tanul nagyobbik, de a hangszert béreljük, ami fél évre 60 EUR. Az úszást szintén 3 havonta kell fizetni, az 55 EUR persze *2 mert mindkét gyerek jár. A vitorlázásnál tagdíjat kell fizetni, ami a Zuramnak 100 EUR évente, a gyereknek 30 EUR. Ezért az árért egy csomó minden van, lehet használni a hajókat, vannak közösségi programok, és már edzőtábor is volt, jó azért pont kellett 50 EUR-t fizetni, de ezért a pénzért abszolút teljes ellátás járt. Igaz, hogy cserébe dolgozni is kell, részt kell venni a klub munkájában, tehát közösségi munkát kell végezni, de a Zuram ezt nagyon egyszerűen megoldja, mert amikor csak kérik, akkor beáll segíteni a gyerekek edzésén. Az iskolában ezen kívül természetesen a tankönyvekért kell fizetni, meg az ebédért. Kisebbik sulijában már 4 EUR egy napra a kaja, de most legalább végre megint ehető ételt kap, nem úgy, mint tavaly. Nagyobbiknak attól függ mennyit fizet, hogy mit eszik, mivel menükből választhat, az ár 2 és 4 EUR között mozog naponta.

Már egész jól beállt egyfajta rend, hogy ki, mikor, kivel, hova rohan és nagyon remélem, hogy nem találnak ki még valamit, amibe az apjuk beleegyezik, mert a barátnőim már megjegyezték párszor, hogy nem igazán könnyű velem találkozni, mert soha nem érek rá. Nem unatkozunk, én sem, pedig néha szeretnék.