A Zuram szülinapjai 3 és fél, hőség, hőség

Szigorúan véve az AC/DC koncert nem tartozott a születésnapi ünnepségsorozat eseményei közé, de én határozottan emlékszem, hogy elhangzott a Zuram szájából, hogy naná, hogy vesz jegyet, mivel a fene se tudja, hogy lesz-e még valaha lehetőségünk AC/DC koncertre menni, valamint úgyis  akkoriban lesz a szülinapja is. A Zuram szerint ő ilyet nem mondott. De. De nincs jelentősége a jegynek már hónapok óta örült.

Abban a pillanatban, hogy elkezdték árulni a jegyeket azonnal vadászni kezdett, de a jegyek pillanatok alatt elfogytak. Szerencsére egy kis jegyirodánál sikerült vennie kettőt. A jegy nem volt olcsó, bár ez is csak viszonyítás kérdése 99 EUR volt darabja, de mint már említettem, a fene se tudja, hogy lesz-e ég valaha lehetőségünk AC/DC koncertre menni, valamint úgyis akkoriban lesz a Zuram szülinapja is. Dorka is (akivel a blogon keresztül ismerkedtünk meg, és még azóta sem utáltak meg minket, vagy nem szóltak) is mozgásba lendült, mert az ő élete szerelme viszont rajongó. Dorka határozott egyéniség, ha valamit kitalál véghez is viszi, így az ő férje koncertjegyet kapott karácsonyra. Nem volt kérdés, hogy akkor hárman megyünk.

Én nem vagyok AC/DC rajongó, de azért szívesen mentem. Az albumot is beszereztük, és jó sokszor meghallgattuk a kocsiban. Készültünk.

Bevallom őszintén, hogy nagyjából a hátam közepére sem kívántam a koncertet, miközben hazafelé tartottunk Hollandiából. A koncert vasárnap este volt, hétfő munkanap, tudtam, hogy valamikor hajnalban fogunk hazaérni… ááááááááááá. Mindegy, összeszedem majd magam.

A koncert Hannoverben volt, az még plusz egy óra autózás oda, majd vissza. Annyira jó lenne, ha legalább olvasni tudnék az autóban, így nem mennének pocsékba ezek az órák, de sajnos olvasás közben  mindig rosszul leszek. Nem túl nagy kedvvel indultam útnak, de azért szépen lassan meggyőztem magam arról, hogy jobb, ha megpróbálok lelkesedni. Odafelé természetesen dugó volt az autópályán, így valamelyik alsó úton mentünk, ami plusz fél órát jelentett, de így is időben odaértünk. Bőven időben, még az előzenekar játszott.

A parkolás jól meg volt szervezve, csomó parkoló volt a koncert helyszínétől nem messze, és többen is irányították a forgalmat. Egy kis sétával el is értük a helyszínt. Rettentő komoly ellenőrzés volt, volt néhány beléptető kapu, ahol morc őrök megtapogattak mindenkit, a nők, azaz én is választhattam női morcot, mondtam, hogy nekem mindegy, de a női morcnál senki nem volt, így a női morc kiválasztott engem. A jegyre csak ránéztek, semmi vonalkód ellenőrzés, semmi. Természetesen volt jó pár jegyüzér, akik árulták a jegyeket, de erre nem volt szükségünk.

Jól beöltöztünk, mert óriási esőt ígértek, azért reménykedtünk, hogy megússzuk szárazon.

Elindultunk a színpad felé, de mások már jóval korábban elindultak, hisz kb. 80.000 emberről beszélünk. A korosztály nagyon vegyes volt, az öt évestől a kilencvenig mindenféle ember volt. Esélyünk nem volt a színpad közelébe férkőzni, de legalább az egyik kivetítőt láthattam, na meg itt is nagyon sok férfi hátat.

Sajnos a koncertről nem tudok áradozni, korrekt volt, talán ez a legjobb szó, de semmi több, leszámítva egy elég jó gitárszólót. Olyan érzése volt az embernek, hogy jöttek, lenyomták, megvolt, benne volt a programban, hogy két ráadás szám és ennyi. A hangosítás sem volt tökéletes. Lehet túl hátul álltunk ahhoz, hogy átjöjjön, a nem tudom mi, az AC/DC koncertérzés, vagy valami. Sajnos mire belejöttem, már abba is hagyták. Nem fanyalgok ám, mert máskor is elmennék, annak ellenére is, hogy a kedvenc számom nem hangzott el. A látvány is biztos jó volt, de nekem csak férfi hátak jutottak. Kicsi vagyok, ez van, már nem is fogok nőni. Úgy tűnik, hogy ez bizonyos események esetében hátrány. Ezután még haza kellett jutni, a parkolóból kiállni közel annyi idő volt, mint a koncert időtartama. Amikor 80.000 ember egyszerre indul el, az nem kis tömeget jelent. Azért eső szempontjából mázlink volt, mert akkor kezdett el szakadni, amikor már az autópályán voltunk.

A Zuram a születésnapja alkalmából szervezett egy fiús grillezést. Annyira nem voltam elragadtatva az ötlettől, mondtam is, hogy nem veszek részt sem az előkészületekben, sem a takarításban. A mosogatógép persze elromlott, és a mosogatásban sem akartam részt venni. Aztán persze előkészítettem a vendégszobát (mivel ketten nálunk aludtak), de nem akartam otthon lenni, ha már fiús parti.

Kisebbiknek szülinapi meghívása volt a bowling pályára, mondtam, hogy elviszem, és amíg tart a buli addig nagyobbikkal strandolunk az Allerseenél. Az időjárás több, mint kegyes volt hozzánk, 38 fok körül volt árnyékban. Kisebbiknek mázlija volt, a bowling center ugyanis légkondis. Én nagyobbikkal beültem egy étterembe ebédelni, de ott nem volt légkondi, így az udvaron foglaltunk helyet, de borzasztó meleg volt. Ebéd után lesétáltunk a partra, vagy inkább levánszorogtunk, ott már elviselhetőbb volt a hőmérséklet. Nagyobbik pancsolt, kártyáztunk, majd kis idő elteltével összeszedtük kisebbiket, de nem mentünk haza, hanem visszasétáltunk a tóhoz, ahol a lányok még pancsolhattak, fagyiztunk, játszottunk, de azért egyszer el kellett indulni haza, bár semmi kedvem nem volt a fiúpartihoz.

Hazaértünk, a Zuram és a barátai kint ültek az árnyékban és láthatóan mindenkinek melege volt, megitták az összes ásványvizemet, nem fogyott sem az étel, sem az alkohol. Nagyon csendes parti volt. Gyorsan kimentünk a lányokkal a Realba vízért, jeget is akartam volna vinni, de megvették az összeset, így fagyit vittem haza. Elég népszerű voltam, jég nélkül is. A parti ugyan éjszakába nyúlt, de tényleg inkább csak egy szolid beszélgetés volt, mint buli. Hajnalban még segítettem elpakolni, elmosogattam, majd vigyorogva közöltem a Zurammal, hogy látszik már az öregedés, és szerintem a buli mélypontja az volt, amikor 5 pasi Abbát hallgatott. A Zuram szerint neki ehhez semmi köze, mert az egyik barátja telefonjáról szóltak a zenék, és azon javaslatom, hogy legközelebb szervezzen egy Mamma mia estet, nem okozott nagy sikert.

A hőség másnapra sem csillapodott, egy hete olvastam az újságban, hogy 1881 óta nem volt ilyen meleg július a tartományban. Azt, hogy ez igaz-e nem tudom, de tény, hogy mióta itt lakunk még nem volt ilyen és ez már a harmadik nyarunk. Ismét az Allerseenél kötöttünk ki, a vízben elviselhetőbb volt a meleg. Egész délután nagyon jól elvoltunk, de mivel esőt ígért az előrejelzés, elindultunk haza este 7 körül, másnap amúgy is suli volt a lányoknak, nekünk meg munka. Nagyjából 10 perc elérni a tópartról a parkolóig, de hiába szóltam kb. ötször a lányoknak, hogy indulás, nem sikerült értelmezniük a kérést, és pancsikáltak tovább, a végén már a Zuram megfenyegette a lányokat, hogy otthagyjuk őket, ha nem jönnek. Nagy nehezen elindultunk, és már félúton voltunk, amikor feltűnt, hogy milyen különösek a felhők, nagyjából, mint a Függetlenség napjában, amikor jönnek a földönkívüliek. A Zuram felvilágosított bennünket, hogy szép, meg érdekes, de futás, ha ilyet látsz futás, de azonnal valami védett helyre. Mondta, hogy a Balatonon ő már tapasztalt ilyesmit, és soha nincs szép vége.

Elkéstünk, feltámadt a szél, futottunk ugyan, de tudtuk, hogy már mindegy. Pillanatok alatt törtek a fák, a szél karom vastagságú ágakat hozott felénk, falevelek, faágak kavartak körülöttünk, és elkezdett esni az eső. Már nem voltunk messze, elkaptam kisebbik kezét és húztam magam után. Közben már dörgött, villámlott. Elértük az autót és gyorsan bepattantunk. Hazajutni azonban már nehezebb volt, az autók sorban álltak a lámpánál, hogy ki tudjanak hajtani a parkból. Közben már nem esett az eső, hanem úgy szakadt, hogy semmit nem lehetett látni, egy perc alatt besötétedett. A Zuram persze tudja, hogy kell megnyugtatni a gyerekeket, amikor jó hangosan dörgött, akkor mindig megjegyezte, hogy hú ez itt csapott be, és azta milyen szél, csak ránk ne döntsön egy fát, kisebbik hazáig bőgött, pedig mondtuk, hogy a kocsiban nem eshet baja. A parknál útépítés van és az ideiglenes táblákat mellettünk borogatta fel a szél, szerencsére nem a kocsira. Hazaértünk, az úton állt a víz. A gyerekeket sikerült meggyőznöm, hogy nem fog beléjük csapni a villám, futás be a házba. Közben folyamatosan dörgött, villámlott, csomó autó állt meg a felüljáró alatt, gondolom jégtől tartottak, de az most nem volt.  Összeszedtük az udvarban a cuccokat, amiket mindenfelé szórt a szél. Még jó, hogy ebéd után  mindent bepakoltam, csak a kukát borította fel a szél, így némi szemetet kellett szedni. A városban és a környékben nem mindenkinek volt szerencséje, komplett tetőket szedett le a szél, és néhány autó sem úszta meg a közelebbi találkozást egy fával.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A legnehezebb az volt, hogy ebben a hőségben is kellett iskolába járni, még ha délutánra általában szerveztek nekik vizes programot, akkor is úgy jöttek haza, hogy csak vánszorogtak. De már csak pár hét volt a szünetig.

 

Reklámok

Karácsonyi hangulatban

Közhelyes, de tény, hogy nagyon gyorsan telik az idő. Ismét december, karácsony, szilveszter és már itt is van 2015. Idén nem mentünk haza a téli szünetben. Életemben először nem töltöttem együtt a karácsonyt a szüleimmel. Nem jó, de szerencsére novemberben meglátogattak bennünket, így legalább akkor együtt voltunk pár napot. Soha nem gondoltam volna, hogy nem hetekben, hanem hónapokban mérem az időt, azt az időt amíg találkozhatok a családommal. De nagyon előrerohantam igazából a karácsonyi ráhangolódásról szerettem volna írni.

Nem feltétlen a karácsony a kedvenc ünnepem, de az is lehet, hogy nincs is kedvenc ünnepem és kötözködős vagyok, mindenben találok valamit ami nem tetszik. Idén azonban elhatároztam, hogy korán elkezdem a készülődést a karácsonyra, hogy mire elérkezik az ünnep teljesen ráhangolódjak. Így is tettem. Egyáltalán nem zavart, hogy az üzletek már októberben karácsonyi lázban égtek, és ahányszor olyan üzletben jártam, mindig vettem a lányoknak valamilyen apróságot a fa alá. Nem sűrűn járok nem élelmiszerboltban, úgyhogy nem napi szinten kell ezt elképzelni, és tényleg apróságokról beszélek.

Soha nem vettem gyertyát és gyújtottam meg a házban mivel a Zuram nem szereti, ugyanis amikor elfújjuk a gyertyát, idézem: ” tele lesz égéstermékkel a ház”. Most nem érdekelt ez a nyafogás, és vettem gyertyákat, méghozzá illatosat, nem is akármilyen illatot választottam, hanem mézeskalácsost, még mézeskalács illatú illóolajat is vettem a párologtatóba, hogy ezzel is fokozzam a hangulatot. A Zuram meg is jegyezte, hogy mennyire csodálkozik rajtam, mert ő úgy tudta, hogy nem szeretem a gyertyát… én meg úgy, hogy tele lesz égéstermékkel a ház, de ez mindegy is. Jó volt ezt tisztázni ennyi év után.

Vettem karácsonyi hangulatú WC-papírt is, na ezt így leírva látni szörnyű, de lehetett kapni Mikulás mintást, és rénszarvasost is, jajj még szörnyűbb így leírva, de vettem mindkét fajtából biztos, ami biztos. December elején sütöttük az első adag mézeskalácsot, majd kis időre rá a másodikat is, mert habár itt nem tartanak névnapot, de kisebbiket ez nagyon nem érdekelte, így nevének napja alkalmából vitt be egy nagy doboz mézest. Sütöttem egy adag bejglit is, aminek nagy részét elajándékoztam. Itt is sütnek hasonló süteményt, de diósat nem. Diót nem is nagyon lehet kapni, inkább mogyorót, vagy mandulát. Vettem egy adag diót, de nem volt finom, konkrétan avas volt, még szerencse, hogy édesanyám hozott otthonról, így az került a bejglibe. Mákkal nem volt gond, mert azt lehet kapni, még ha csak kis kiszerelésben is, de lehet és a származási helye Magyarország volt annak, amit vettem, tehát hazai mák került a bejglibe. Karácsonyra azután sütöttem még egy adag bejglit, akkora már elfogyott a mák az üzletekből, két boltban sem volt, de szerencsére volt még itthon egy csomaggal.

Természetesen kinyitottak a karácsonyi vásárok is. Tavaly Hannoverben és itt helyben Wolfsburgban voltunk, idén nem szándékoztunk Hannoverig menni. A Zuram a minden héten ment valamilyen céges összejövetelre, volt, hogy étterembe, volt hogy valamelyik karácsonyi vásárba mentek a kollégákkal. A karácsony benne volt a levegőben. A tervem bejött, sikerült ráhangolódni. Az ajándékokat is gyorsan lerendeztük, mivel nem szeretünk az utolsó pillanatban rohangálni, így gyakorlatilag december elsejére mindenkinek megvettünk mindent, már csak csomagolni kellett.

Lányaim is ügyesen megoldották a kérdést, a Freizeitheimban idén is volt ajándékkészítő műhely, ahová elmentek és egy hatalmas dobozzal tértek haza, ami tele volt a családtagoknak szánt dolgokkal. Az összes zsebpénzüket itt költötték el, és nagyon büszkék voltak magukra, hogy egyedül intézték az ajándék kérdést. 0,5-1 EUR között mozgott egy-egy tétel. Készítettek gyertyát (tudom, tudom égéstermék), mécsestartót (még mindig égéstermék), gyertyatartót (ettől az égéstermék dologtól sose szabadulunk), angyalkát, festettek konyharuhát, csináltak fürdőgolyót, befőttesüvegbe félkész sütit (mármint a száraz hozzávalókat berakták egy üvegbe és mellékelték hozzá  a receptet), volt még kulcstartó készítés is, meg még jó pár dolog, amire nem is emlékszem, mert nem voltam ott, a kész dolgokat meg nem nagyon akarták megmutatni, mivel abból szándékoztak minket is megajándékozni. Nálunk nem a Jézuska hozza az ajándékot, mi egymást ajándékozzuk meg.

Idén is elmentünk a helyi karácsonyi vásárba, ahol meglepetésünkre árultak kürtős kalácsot, méghozzá magyarok. Kicsit beszélgettünk is, persze vásároltunk is, mert lányaink imádják ezt a csemegét, de értelemszerűen itt elég ritkán jutnak hozzá. Azután meg kiderült, hogy erősebb volt a nosztalgia, és meg sem ették, de kárba nem veszett azért.

Az iskolából ismét érkezett az értesítő, hogy karácsonyi koncert lesz, és kérik beleegyezésünket, hogy a gyerek részt vehessen rajta. Tavaly kicsit elszúrtuk, mert nem tudtuk mi ez az egész, és nem írtuk alá a papírokat, szerencsére a bénázásunk ellenére felléphettek a lányok. Idén egyből aláírtuk a papírokat, nehogy lemaradjanak. A lányok elég titokzatosak voltak, csak annyit árultak el, hogy járnak próbálni, és tanulják a dalokat, és minden másnap megígértették velünk, hogy biztos, de biztos elmegyünk. Idén is december 5-én volt a koncert, így külön izgalmas volt, mert nem csak felléptek, de még a Mikulást is várni kellett. Csizmapucolással, nagy izgalommal.

A koncert napján hazajöttek az iskolából, nagyobbik nagyon, nagyon izgult, mert a próbára nem ment el az a gyerek, akinél a dob lett volna, és ő kapta meg a dobos szerepét. Lehet nem szép dolog, de én is szorítottam, hogy nála legyen a dob, és az a gyerek ne menjen el a koncertre.

Abban, hogy kiköltöztünk az is nagyon jó, hogy a Zuram munkája sokkal kiszámíthatóbb, nem kell azon idegeskedni, hogy el tud-e jönni egy-egy ilyen eseményre. Mindig el tudott eddig még  jönni, soha nem volt gond belőle. Ehhez az is hozzátartozik, hogy péntekenként már délután háromkor, legkésőbb négykor hazaér, és mivel a koncert pénteken volt, be voltunk biztosítva.

Tavaly még nem tudtuk mire számíthatunk, mi lesz, de idén azért már sejthető volt, hogy énekelni fognak. Odértünk a templomba. Jó korán indultunk, hogy biztos az első sorokban kapjunk helyet, de ez idén sem jött össze, a templom már tele volt. Azért leültünk, és a lányok már el is tűntek, hogy megkeressék a barátaikat. Meg is találták, időnként odajöttek és megkérdezték, hogy nem baj-e ha nem velünk vannak. Nem baj, sőt nagyon örültünk, mivel tavaly még a mi kezünket szorongatták, és bizonytalanok voltak.

Idén is hasonló volt a forgatókönyv, mint tavaly. Felléptek az évfolyamok együtt, de voltak különböző egyéni produkciók is. Mivel az iskola egyesült egy másik iskolával, így onnan is érkeztek fellépők, főleg hangszeres bemutatókkal. Nagyobbiknak szerencséje volt, ő kapta meg a dobot, körbeszaladta a szája a fejét, annyira boldog volt.

Tavaly még szokni kellett, hogy egy evangélikus templomban hallgatjuk a Jingle Bellst spanyolul, de mára ezt már teljesen megszoktuk. Nagyobbik egyik osztálytársa zongorázott, de most volt egy csapat gyerek gitárral ők angolul énekeltek. Azért voltak dalok németül is. Kisebbik és nagyobbik is egyaránt kétszer állt színpadra, németül és spanyolul is énekeltek. Nem gondoltam, hogy sikerül meglepni, pedig de. A másik iskolából fellépett egy fiú, aki zongorázott. Karácsonyi dallal kezdett, majd váltott és elkezdte játszani a Hava nagilát. Tulajdonképpen miért is ne lehetne egy német evangélikus templomban a karácsonyi koncerten egy héber dalt játszani? A címe egyébként is azt jelenti, hogy örvendezzünk! A srácnak volt a legnagyobb sikere, hatalmas tapsot kapott.

Nagyobbik és az osztálya, vagy inkább az évfolyam ezt a dalt énekelték:

A Hava nagila, a hangulat kedvéért:

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

 

Ünnepi koncert

Az egyik nap mindkét lány hazahozott egy-egy papírt az iskolából, miszerint szeretnénk-e, hogy a gyerekeink szerepeljenek-e a karácsonyi koncerten, vagy sem. Mi úgy értelmeztük, hogy egyénileg fellépjenek-e a lányok, és mivel egyikük sem egy zenei tehetség, és nem játszanak semmilyen hangszeren, így nem írtuk alá. A koncertet a közeli templomba szervezték.

Mi abban a hitben voltunk, egészen a koncert előtti napig, hogy nem megyünk a templomba, mivel a mi gyerekeink nem szerepelnek, de kisebbik közölte, hogy ő bizony ma próbálni volt az egész osztállyal, és fel fog lépni, kétszer is. Énekelni fog a többiekkel. Nem volt mit tenni megkérdeztük a tanárnénit, hogy hányra menjünk, és milyen ruha kell a gyerekeknek. A tanárnéni tájékoztatott bennünket a részletekről, este hatra menjünk, aztán majd lesz valami. Az iskolai egyen pólót vegye fel az, akinek van, akinek nincs az abban megy amiben csak akar, nincs fekete-fehér meg ünneplős, meg kopogós, meg öltözz úgy, mintha színházba mennél, csak amiben szeretnél. A koncertet éppen december hatodikára szervezték.

Tehát a lányaim extrán izgatottak voltak. Mivel már elkezdődött az adventi időszak, így mindkettőjük osztályában volt egy-egy adventi naptár, és minden nap kihúzták egy gyerek nevét, aki kinyithatta az aznapi ajtócskát, és övé lehetett a csoki, ami abban rejtőzött. Hatodikán reggel ráadásul minden osztályba vitt valami kis ajándékot a Mikulás is. Kisebbik osztálya decemberben minden nap úgy kezdte a napot, hogy leültek egy körben, aminek a közepén az adventi koszorú volt, meggyújtották rajta az éppen aktuális gyertyát, és a tanárnéni beszélgetett a gyerekekkel. Elég sokat szoktak beszélgetni, például minden hétfő reggel úgy indul, hogy a gyerekek elmesélik mit csináltak a hétvégén.

A Mikuláson kívül még Xavér is izgalomban tartotta a környéket. Xavér a vihar. Xavér december ötödikén érkezett. Mi is vártuk, de nálunk semmilyen óvintézkedésre nem volt szükség, nem zárták be az iskolákat, nem rendeltek el munkaszüneti napot. Én azért biztos, ami biztos vettem pár gyertyát, ha véletlenül lenne egy kis áramszünet. Nem lett. Nagyobbik gyermekem szerint akkor lett volna tökéletes a nap, ha a hó is esne. Délután négyre mentem a lányokért az iskolába. Délután 3 körül Xavér jóvoltából besötétedett és nagyon erős szél volt. Mióta itt lakunk volt már részünk forgószélben, jégviharban, és most Xavér. Szerencsére Xavér éppen csak beköszönt. Amikor mentem a lányokért a suliba, nagyon fújt a szél és elkezdett szakadni a hó. De nem csak sima kis havazásocska, nem, olyan volt, mintha Holle anyó formában lett volna, és kiszakította volna az összes dunnáját. Azért eljutottam az iskoláig, aminek az udvarán három gyerek játszott, és nagyon élvezték a havat meg a szelet, rohangáltak, sikítoztak, és ugrándoztak, hogy elkapják a hópelyheket. Természetesen kisebbik volt az egyik gyerek.

Nagyobbik nagyon boldog volt, végre havazik. Ez a hó még nem maradt meg, sok dolgot nem lehetett vele kezdeni, de volt. Másnapra elég jó kis hó esett, a koncertre már úgy indultunk el, hogy ropogott a hó a csizmánk alatt. A lányok nagyon izgatottak voltak a koncert miatt. Nagyobbik szemrehányást tett nekünk, hogy neki miért nem írtuk alá  a papírját, mert ő is szívesen énekelt volna a többiekkel. Náluk nem az egész osztály lépett fel, csak nagyjából a fele. Pesten rendszeresen jártak a lányaink fellépni, a sulival, ovival, német nemzetiségi eseményeken vettek részt, minden évben volt balett záró gála is, ahol megmutathatták, hogy mit tanultak egész évben. Természetesen ezek nem országos nagy események voltak, de ők nagyon szerették ha kicsit megmutathatták magukat. Itt erre még nem volt lehetőség, ez lett volna az első, és mi jól elszúrtuk.

Odaértünk a templomhoz, ez egy evangélikus templom. Beléptünk a templomba, ami már tele volt emberekkel. Azt hittem időben érkeztünk, de tévedtem, már csak az utolsó sorban volt hely, ahol gyorsan le is foglaltunk négy helyet. Azután megpróbáltuk kitalálni, hogy mi is legyen. Hová kell a gyereknek mennie, de bárkit is kérdeztünk nem adott túl egyértelmű választ, csak határozatlanul mutatott egy irányba, hogy arra. Jó, arra. Mondtam kisebbiknek, hogy látom az osztálytársait a fal mellett, menjen oda. Ment volna ő, de nem mert. Mondtam az apjának, hogy kísérje oda, mire ő közölte, hogy ha a gyerek nem mer odamenni, akkor ottmarad. Sokan csodálkoznak azon, hogy őszülök. Én nem. Azért mégiscsak megoldódott a szituáció, mert kisebbik mégis oda mert menni, pláne, hogy megfogtam a kezét, és odavezettem ahonnan már ő is láthatta az osztálytársait és odament, leült közéjük.

A közönség elég ismerős volt, anyukák apukák, tanárok a suliból. Előttünk lengyelek, mellettünk oroszok ültek, mögöttünk németek álltak. A spanyol ajkúak ügyesek voltak, nekik még jutott hely az első sorokban. Lassan el is kezdődött az ünnepség. Először az igazgatónő mondott egy nagyon rövid beszédet, és már léptek is az elsősök a színpadra. Kisebbik ragyogott, és nagyon lelkesen énekelte a többiekkel együtt a dalt, amit egész héten gyakoroltak. Utána következtek a másodikosok, majd a harmadikosok, végül a negyedikesek. Nagyon vegyes előadások voltak, többnyire énekeltek, de volt hangszeres kíséret is, volt aki gitározott, mások furulyáztak. Bemutatkoztak a különböző AG-k, szakkörök. Volt flamenco tánc, afrikai dob bemutató és gyönyörű spanyol karácsonyi dalokat is hallhattunk. Egy pillanatig sem volt unalmas, vagy erőltetett a dolog, látszódott, hogy a gyerekek tényleg fel akartak lépni, és nagyon büszkén álltak színpadra.

Egyedül azt sajnáltam, hogy a tájékoztató félreértelmezése miatt nagyobbik kimaradt ebből az egészből. Ő is nagyon szomorú volt. Ekkor vége is lett a koncertnek, következett az utolsó szám. Az összes gyerek színpadra állt. Mondtam nagyobbiknak, hogy szaladjon ő is, ismeri a dalt amit énekelni fognak, menjen nyugodtan. Az  én szabálytisztelő gyerekem felháborodottan közölte velem, hogy de ő nem fellépő, és nincs aláírva a papírja, de mondtam, hogy az összes gyereket hívták a színpadra, és mivel ő is gyerek, ezért mehet. Nem kellett kétszer mondani, már futott is a színpad felé, vagy inkább átverekedte magát a tömegen. Fülig ért a szája, neki is meg kisebbiknek is. Ott álltak a német evangélikus templom színpadán, és spanyolul énekelték a Jingle Bellst. Ha valaki azt mondja nekem fél évvel ezelőtt, hogy ez így lesz, hát finoman szólva is hülyének néztem volna.

A nap lezárásaként mivel megmaradt a hó, a lányok lelkesen elkezdtek a ház előtt hóembert építeni. Egy egész pofásat sikerült összehozni. Egy hátránya volt a dolognak, a havat a ház előtti füvön gurítgatták össze, ahol a nyulak is egész sokat mászkálnak és nem csak mászkálnak… Amikor elolvadt a hó egy egész szép kupac maradt a ház előtt.