Fogadó óra

Minden nap, amikor hazaérünk a lányokkal a suliból megkérdezem, hogy a mutimappában van-e valami. Általában emlékeznek rá, ha a tanárnéni adott egy papírt és azt be kellett rakni a mappába, de nem mindig, így biztos, ami biztos meg is szoktam nézni. A csavar ott van, ha a gyerek azt mondja, hogy nincs semmi a mappában, ami igaz is, mert nem a mappába tette az értesítést, hanem a táskájába, a könyvek közé, csak azt már elfelejtette. Ilyenkor pár nap csúszással jutok hozzá az információkhoz. Persze gyermek megígéri, hogy többet nem fordul elő, ami így is van a következő esetig.

Egyik nap a mutimappában volt egy papír, hogy az elsősöknek fogadó óra lesz, válasszunk egy időpontot, ami megfelel nekünk a felsoroltak közül. Ezt a Zuramra bíztam, mivel nekem bármelyik időpont jó, csak valószínűleg nem sokat értenék abból, amit az osztályfőnök mond. Megfelelő időpont kiválasztásra került rögtön kettő is, tekintve mennyire rugalmasak vagyunk ez nem is meglepő. Kisebbik másnap visszavitte a papírt, és még aznap vissza is hozta, a tanárnéni is megjelölte a számára megfelelőt a kettőből, így közös nevezőre jutottunk.

A kiválasztott napon be is mentünk az iskolába. Megálltunk a terem előtt, mert kicsit korábban érkeztünk, és az előttünk lévő még beszélgetett a tanárnővel. Pár perc és mi következtünk. A teremben le volt kapcsolva a villany, csak az adventi koszorún  lévő gyertyák világítottak. A tanárnő egy bögre teát kortyolgatott. Elég oldott volt a hangulat, mondjuk nem is idegeskedtünk.

Magyarországon is jártam már fogadó órán, de az napközben volt, és az étkező melletti folyosón ültünk le beszélgetni. Mint utólag kiderült, nem is nagyon kellett volna bemenni, mert igazán azokat várták, akiknek valamilyen problémájuk van a tanulással, mivel nagyobbiknak ilyen gondja nem volt, így arról beszélgettünk, hogy érzelmileg hogyan viseli a megpróbáltatásokat, de ezen a téren sok javulás történt. Az egyik legnagyobb különbség az iskolába való bejutás. Magyarországon nem lehetett bemenni a suliba, csak a portás bácsin keresztül, akinek a stílusa nem volt kifogástalan. Megértem, hogy az a dolga, hogy ne engedjen be senkit, és tuti nagyon sok szülő ezt nehezen érti meg, hisz bent van a gyereke, de attól még nem kell sem durvának lenni, sem kioktatni azt, aki esetleg még nem ismeri a rendszert. Itt bárki szabadon bemehet az iskolába, elég egyszerű eljutni a titkárságig, reggel is bekísérhetem az osztályba is a gyereket, és délután is  maradhatunk játszani az udvaron, ha van kedvünk. Az elsősök szülei közül még a mai napig ott ül bent a teremben egy-kettő, egészen a tanár érkezéséig. A gyerekek fokozatosan megszokják, hogy már nagy, okos gyerekek nincs erre szükség, de egyáltalán nem ciki az sem, hogy reggel a nagyobbik gyerekemtől is puszival és öleléssel köszönök el, az egész osztály szeme láttára. Vagy csak elkönyvelték magukban, hogy a magyarok ilyenek, biztos így szokták.

A tanárnéni kérte, hogy üljünk le, amit meg is tettünk, majd elmondta, hogy a mi gyerekünk: kedves, ügyes, szorgalmas, bárcsak minden gyerek ilyen lenne, ahhoz képest, hogy nem beszélt németül mennyire magasan a többiek előtt jár, nagyon akarja csinálni a dolgokat, mindenben lehet rá számítani, segít a padtársának, aki szintén nem beszél németül, de megérteti vele is, hogy mi a feladat, ne aggódjunk a gyerekkel minden rendbe van, sőt. Egyáltalán nem túlzok, tényleg ezeket mondta. Megkérdeztük, hogy kell-e valamit gyakorolni otthon vele, de a tanárnő szerint erre semmi szükség. Rákérdeztünk arra is, hogy hogyan értékelik a gyerekeket, mert nem látunk a füzetekben, könyvekben csak mosolygós fejeket. Elmondta, hogy mást nem is nagyon fogunk találni, mivel nincs negatív értékelés, nincs fekete pont. Tudja, hogy Magyarországon, de az oroszoknál, románoknál is másképp van ez, és nem is olyan régen még Németországban is a poroszos szemlélet volt a divat, de ezen változtattak, főképp a Pisa teszt eredmények hatására. 2000-ben Németország még a középmezőnyben végzett a felmérések után, ami sokként érte az ország vezetőit. Innentől kezdve a gyengébbek felzárkóztatására, a pozitív megerősítésre helyezték a hangsúlyt. Nem elitista képzés folyik, nem az okos megy előre, és a többiek követik ahogy tudják, hanem differenciáltan igyekeznek foglalkozni mindenkivel, úgy hogy az alapismereteket mindenki tökéletesen elsajátítja.

Persze arról lehet vitatkozni, hogy milyen, és mekkora tudásanyag van egy magyar, vagy egy német gyerek fejében. A Pisa teszteken mára már Németország jóval Magyarország előtt végez. Az itteni gyerekek sokkal felszabadultabbak, még egyszer sem hallottam a gyerekeim szájából azt, hogy nem akarnak iskolába menni, sőt nagyon sokszor várják a következő napot. Nagyobbik például ebben a félévben főzni tanul, amit nagyon élvez. Magyarországon rendszerint novemberben már annyira elfáradt, hogy rendre le is betegedett, otthon volt, gyógyult, és minden nap pótolt, hogy le ne maradjon, itt még egy napot sem hiányzott az iskolából betegség miatt, pedig augusztus elején kezdték a sulit. Az is biztos, hogy az otthon maradt osztálytársai tudásban előtte járnak, itt nem kell annyi mindent megtanulni, és azt sem olyan tempóban, de mivel mi még a legfontosabbnak a német nyelv elsajátítását tartjuk, így úgy gondolom, jól is van ez így. Szerencsére a leckét meg tudják csinálni az iskolában, ritkán marad itthonra valami.

Folytattuk a tanárnénivel a beszélgetést, aki elmondta azt is, hogy sok esetben a szülők nehezítik meg a gyerek tanulását. Több szülő is panaszkodott, hogy nem érti, miért tanulnak a gyerekek kézzel írni, mert elég lenne csak gépelni megtanítani őket, mert a jövőben biztos, hogy nem fog senki kézzel írni. Mi ezt nem így gondoljuk, sőt kisebbiknek megvettük az elsős és másodikos tankönyvek nagy részét, mert szabad időnkben én tanítom őt írni, olvasni magyarul. Ezt a tanárnéni nagyon helyeselte, és mondta, hogy akkor meg különösen nem kell plusz feladat otthonra. Kicsit beszéltünk még a továbbtanulás lehetőségeiről, hogy ne aggódjunk ha a nyelv miatt esetleg nagyobbik nem gimnáziumba megy, mert van más lehetőség is. Kisebbik esetében szerinte csak annyi dolgunk lesz, hogy kiválasszuk a gimit, mivel neki sokkal több ideje van, mint nagyobbiknak. Szerinte amiatt sem kell aggódnunk, hogy nagyobbik zárkózottabb egy kicsit, ő szokott vele beszélgetni, és minden rendben.

Megbeszéltünk mindent, kicsit mesélt a saját lányairól is a tanárnő, meg a többi gyerekről, és már kopogtatott is az ajtón a következő szülő. El is köszöntünk egymástól, és elindultunk az autó felé. Kimentünk a főbejárathoz, ami zárva volt, így visszasétáltunk a hátsó bejárathoz, ami szintén zárva volt, így visszamentünk a teremhez, ahol megkérdeztük a tanárnőt, hogy mi a teendő abban az esetben, ha mégsem szeretnénk itt éjszakázni. Azt mondta, hogy keressünk egy takarítót, mert náluk biztosan van kulcs, és kiengednek majd. Mivel a főbejáratnál láttunk egy férfit seprűvel a kezében, így azt gondoltuk, hogy majd ő kienged. Nem így történt, az stimmel, hogy ő takarító minőségben fogdossa a seprűt, de kulcsa, na az nincs. Így ismét visszamentünk hátra az osztályteremhez tanácsért, hogy mégis mit kell itt tenni azért, hogy valaki kiengedjen. A tanárnő javaslatára elkezdtük keresni a másik takarítót, akit a harmadik folyosó végén megtaláltunk, és ami a lényeg volt nála kulcs, és ki is engedett bennünket. Lehet, hogy mégsem olyan rossz, a magyar, portás bácsis rendszer…

Karácsonyi vásár járás – Wolfsburg

Ahogy hazaértünk Hannoverből, már indultunk is a belvárosba. Elég motiváltak voltunk, mivel a Zuram szeretett volna magának venni egy új télikabátot, gyermekeinket ez kevésbé érdekelte, így motiváltsági fokuk sem egyezett a miénkkel, de a karácsonyi vásár őket is érdekelte. A kabát vásárlása nem tartott túl sokáig, így a lányok is bírták, pláne, hogy a boltban volt egy műanyag ló, ami 20 Centért egész sokáig lefoglalta őket. Mivel két gyerekünk van, ilyenkor is duplán kell számolni, tehát 40 Cent, de megérte.

Ezután már mehettünk is megnézni a helyi kínálatot. Puncsból. Mivel már besötétedett, így teljes fényében láthattuk a díszkivilágítást. Le a kalappal, mert nagyon hangulatos kis vásárt sikerült összehozni. A szokásos árusokon kívül volt egy kis faház, ahova a gyerekek bemehettek kézműveskedni. Fából készíthettek mindenféle apró díszt. Az egyik helyen nyílt tűz mellett füstölték a halat. Nem csak fánkot lehetett kapni, de isteni finom kecskesajtos szendvicset is.

A Zuram itt is kedvet kapott a forralt bor kóstoláshoz, a csajok ismét forró csokit kértek, én meg azt amit a Zuram hozott. Most tojáspuncsot hozott, ami egy bögre forró tojáslikőr, tejszínhabbal a tetején, és nagyon finom. Ilyet ittunk már többször Olaszországban síelés közben, csak ott Bombardinónak hívják, és kicsit kisebb pohárban adják, mert alkohol tartalmát tekintve enyhén erősebb, mint a puncs.

Nagyon sok ember volt, és mindenki nevetgélt, meg jól érezte magát. Egyszer csak megjelent egy zenekar, melynek minden tagja Mikulásnak volt öltözve. Ez egy picit össze zavarta a lányokat. Ők még mindig hisznek a Mikulásban, persze volt már, hogy meginogtak. Nagyobbik osztálytársai már elsőben közölték, hogy he he csak a kisgyerekek hisznek a Mikulásban, mert valójában nincs. Nagyobbik rettenetes szomorúan jött haza, félrevont és elárulta, hogy ő tudja az igazságot a Mikulás nem létezik, elárulták neki, de kérte, hogy ne mondjuk el kisebbiknek, mert nem szeretné, hogy ő is ilyen szomorú legyen. Megölelgettem a gyereket, és elmondtam neki, hogy nagyon sajnálom, hogy az osztálytársai nem hisznek a Mikulásban, így nekik tényleg nem létezik, de annak, aki hisz benne, nincs oka szomorúságra, mert a Mikulás mindenkinek létezik, aki csak hisz benne. Hatalmas kő esett le a szívéről, és közölte, hogy ő hisz, és nem érdekli, hogy mit mondanak a többiek.

Amikor én gyerek voltam, magamtól jöttem rá, hogy nincs Télapó, akkor még Télapónak hívtuk. Mivel azért elég gyanús volt, hogy a szüleim a szomszéd gyerekekkel együtt beültettek minket a szobába, és biztattak bennünket arra, hogy énekeljünk, és Minden ének végén, örömmel közölték, hogy annyira szépen énekeltünk, hogy hozott egy csomagot a Télapó. Természetesen minden szülő vásárolt az összes szomszéd gyereknek csomagot, így fejenként jutott vagy 5 csomag mindenkinek. Mi még énekeltünk volna lelkesen, de persze egyszer csak közölték, hogy most már hagyjuk abba, mert látták, hogy a Télapó már elment. Azután még ott volt a Télapó ünnepség a Tiszti Klubban, ahol minden gyereket név szerint szólítottak, és kicsit sem ismertük fel azt, aki a műszakáll mögött üldögélt. Azután jött még az iskolában is a Télapó, és benne sem ismertük fel a nálunk pár évvel idősebb felsős szomszéd srácot. Így hát egyik évben a nővéremmel, és a szomszéd barátnőnkkel kitaláltuk, hogy mi leszünk a Télapó. Nővérem volt a  legidősebb és legmagasabb, így ő lett a Télapó, azért is ő nyert a castingon, mert neki volt piros köntöse, és apám a műhelyben az ő osztályának hegesztett egy piros puttonyt, aminek a szélére édesanyám ragasztotta vattából a díszt. Nővérem bitorolta a Télapó kellékeket. Készítettünk neki vattából szakállt. Én és a szomszéd kiscsaj lettünk a krampuszok. Lenyúltuk anyáink télikabátját, ami olyan hosszú volt, hogy a földön húztuk magunk után, és a fejünkre nejlon harisnyát húztunk, szintén anyáinktól csórtuk, hogy elegánssá tegyük megjelenésünket kerestünk egy-egy jókora botot a kezünkbe. Mindenféle rissz-rossz zacskóba almát, meg diót, meg vackokat tettünk, így kész lettek a csomagok is. Az összes szomszédhoz becsöngettünk, illetve dehogy csöngettünk, vertük az ajtót, féljenek csak a gyerekek nyugodtan. Utólag csodálom, hogy senki nem állított le minket, mert a legtöbb gyerekre a frászt hoztuk.

Na, de most itt volt ez a sok Mikulás, de gyorsan megmagyarázták maguknak, hogy ezek nem is Mikulások, csak viccből beöltöztek a zenészek, mert bárki láthatja, hogy szakálluk sincs. És tényleg. Ekkor bemondták a hangosban, hogy még 10 perc és érkezik a Mikulás. Mi ott álldogáltunk a kis faház mellett, gondoltuk oda jön a Mikulás, hát ott maradtunk, és vártuk, de egyszer csak megjelent a levegőben a Mikulás, a szánján érkezett, amit rénszarvasok húztak. A lányoknak a szájuk is tátva maradt, ilyet még nem láttak, ott lebegett a szán a levegőben, a Mikulás elkezdett beszélni, mesélt a karácsonyról, majd varázsport szórt a levegőbe, és tovasiklott, eltűnt az egyik ház felett. A lányok teli szájjal nevetve ugráltak örömükben, hogy látták az igazi Mikulást.Ezzel eloszlott azon félelmük is, hogy Németországban nem fogja őket megtalálni a Mikulás. Eleinte egyfolytában kérdezgették, hogy most hogy lesz? Írjunk levelet a Mikulásnak, hogy elköltöztünk? Nem győztük nekik mondani, hogy itt is pont úgy jár a Mikulás, mint Magyarországon. Így, hogy látták a saját szemükkel, nem volt több kérdés.

Nagyon ötletesen volt megoldva, felállítottak egy darut, amiről drótköteleket vezettek az egyik ház tetejére, ezeken a drótköteleken siklott a szán, és amikor elérte a ház tetejét, akkor lekapcsolták a fényeket, így a sötétben nem látszódott, hogy a szán még mindig ott van a ház tetején, de amúgy sem látszott volna, mert reklámtáblák takarták. Egy idő után a szánt visszahúzták a daruhoz, de akkor a gyerekek már nem figyeltek oda, így nem is látták.

Ez sokkal jobban tetszett a lányoknak, mint az összes karácsonyi vásár, amit valaha láttak. Ráadásul, még kisebbik egyik osztálytársa is ott volt, akinél volt egy labda és örömmel szaladt kisebbikhez oda, és elkezdtek hármasban labdázni. Meg is értem, hogy miért nem volt kedvük hazajönni, de szép lassan rávettük őket, megígértük, hogy még jövünk máskor is. Ezt az ígéretet nem volt nehéz teljesíteni, mivel a következő hétvégén is itt kötöttünk ki. Akkor azért már nem hatotta meg őket az igazi Mikulás, nem jöttek ki a faházból, inkább bent dolgoztak és fából kisautót készítettek. Újabb karácsonyi ajándék készült el. Amikor kijöttek, akkor viszont tényleg megjelent egy Mikulás, aki mindenféle csokit osztogatott a gyerekeknek. Ennek is nagyon örültek, dacára annak, hogy a csávó még egy béna állszakállt sem vett fel, ráadásul volt vagy 20 éves. Terveztük, hogy elmegyünk még Braunschweigbe is, de abből már nem lett semmi. Majd jövőre.

WP_20131130_019 WP_20131130_023 WP_20131130_026 WP_20131130_027 WP_20131130_028 WP_20131130_030

1456735_500756156689048_1196058172_n

Karácsonyi vásár járás – Hannover

Be kell vallanom, hogy a karácsony soha nem volt a kedvenc ünnepem, de mára sokat javult a helyzet. Nem szerettem a rohanást, az ajándék vadászatot, azt, hogy mindenhol lenni kellett, de három nap alatt nehéz mindenkit meglátogatni, vagy fogadni, akivel ünnepelni szeretnénk. Azután az évek során kialakult egyfajta rendszer, ami működött és nagyon kellemesen telt a karácsony is, valamint a készülődés is. Nem kaptam piros kiütéseket az üzletekben, habár a mai napig nehezen viselem az október közepén felcsendülő Last Christmas-t bevásárlás közben, sőt a Last Christmas-t alapból nehezen viselem. Pláne mikor még Pesten valamelyik szomszéd augusztus közepén hallgatott végig egy Wham albumot, olyan hangosan, hogy én is jól halljam, különösen figyelt arra, hogy a Last  Christmas többször is felcsendüljön.

Hagyománnyá vált, hogy meglátogassunk több karácsonyi vásárt is, ezzel is segítsük a karácsonyra való hangolódást, szép díszeket nézegessünk, lássuk, érezzük a karácsony szellemét, hangulatát, he he he valójában a buli és a puncs érdekelt mindenkit. Mindig megnéztük a kerületben rendezett karácsonyi vásárt, a lányok ettek kürtős kalácsot, hatvanezerszer megnéztek mindent. Elmentünk a Vörösmarty térre, a program nagyjából ugyanaz, csak ez már mindenkinek jobban tetszett, elmentünk Szegeden is. Egy baj volt azért ezekkel a vásárokkal, volt forralt bor, de a puncs kínálat, hát nem fogható a bécsihez. Azt nem mondhatom, hogy a hangulat, a fények, vagy a programok szegényesebbek lettek volna, mint Bécsben, csak más. Először a Zurammal kettesben mentünk Bécsbe, egy éjszakát ott is aludtunk, hogy ne legyünk időhöz kötve. Nagyokat sétáltunk, megkóstoltunk pár puncsot, és az sem volt rossz, hogy kettesben tölthettünk némi időt. Az Einsteinben vacsoráztunk, ami mind a kettőnknek nagyon tetszett. A következő években már szerveztünk társaságot magunk mellé, jöttek barátok is velünk, így még jobb volt a hangulat. Gyerekek maradtak a nagyszülőkkel, ezt kimondottan felnőtt programnak gondoltuk.

Idén persze borultak a hagyományok, de karácsonyi vásár itt is van minden sarkon, tehát nem estünk kétségbe. Amennyi vásárt csak lehet végig látogatunk. Ez volt a terv. Mivel bemenni a belvárosba bármikor be tudunk, így Hannoverrel kezdtünk. Már reggel elindultunk. Előtte a Zuram utánanézett, hogy hová érdemes menni, mit érdemes megnézni, de ez teljesen felesleges volt, mivel bárki, aki bemegy a belvárosba, akár autóval, akár vonattal érkezik rögtön karácsonyi hangulatba botlott.

El is indultunk az állomásnál lévő vásárhoz. Kezdjünk akkor rögtön egy punccsal. Nos az rögtön kiderült, hogy ez nem Bécs, mert a választék nem épp olyan volt, mint a bécsi bőséges, de sebaj, lássunk hozzá. Lányaim nem szeretik a puncsot, így ez a probléma őket nem érintette. Forró csokit kértek, tejszínhabbal. Legyen. A Zuram pedig hozott kétféle forralt bort, egy fehéret és egy vöröset és kérte válasszak. Megemlítettem, hogy nem szeretem a forralt bort, mire közölte, hogy ez nem az, pedig még én is éreztem a nem túl kifinomult szaglásommal, hogy ez bizony bor. Mivel inkább vörösbor párti vagyok, így a vöröset választottam. Láttam a Zuram arcán, hogy nem erre számított, így felajánlottam, hogy jó, akkor legyen övé a vörös, de nem hagyta. A vörös, a Vikingek vére névre hallgatott. Belekortyoltam nem volt rossz, de azért ittam már jobbat is. Szépen megiszogattuk az innivalónkat, miközben azt hallgattuk a lányainktól, hogy ugye milyen szépek a mézeskalácsok, és ugye milyen jó lenne már, ha nekik is lenne. Nem feltétlenül értettünk egyet.

1426239_763204640359986_1793971895_n 1456112_763178997029217_1322570136_n

Ami meglepett, hogy ez a vörös izé szinte azonnal fejbe vágott. Emlékeim szerint Bécsben 3 bögrével is meg bírtam inni úgy, hogy különösebben nem okozott gondot, de itt ettől az egy bögrétől igen vidám hangulatba kerültem, és cseppet sem fáztam. Igazából senkit nem zavart az én vidám hangulatom, engem kivéve, és tudtam, hogy én bizony nem kérek több innivalót. Mégse szeretnék lerészegedni, na. Tudom, gyenge vagyok, hogy egy bögre elég, de hát ez van. Nem bírom. Elindultunk tovább, hogy nézelődjünk, akármerre mentünk, mindenfelé gyönyörű mézeskalácsok voltak, a lányok szerint. Addig duruzsoltak, amíg a Zuram megígérte, hogy amikor megyünk hazafelé, akkor kapnak egyet-egyet, de csak a végén, hogy ne kelljen cipekedni. Ha bárki azt gondolja, hogy innentől kezdve nem kellett hallgatnunk, hogy mennyire meseszépek a mézeskalácsok, és hogy ugye, hogy ugye, az téved.

Megálltunk a Kaufhof kirakata előtt, ami nagyon tetszett a lányoknak, és mi tagadás nekünk is. Mindenféle jelenetek voltak összerakva, és a szereplők plüssállatok voltak, amik mozogtak. Nagyjából vadnyugat témakörre épült az egész, volt erőd, meg bank, amit majmok raboltak ki, volt kocsma, és lakóház is. A főszereplők mackók voltak. A kedvencem a menetelő katona jelenet volt, ahol a menetelő katona mackók egyszerre masíroztak, kivéve a hátsót, akinek egy zöld üveg volt a kezében. Teljesen értettem, hogy mit érez. Elég sok embert érdekeltek a kirakatok, de valahogy mindenki úgy helyezkedett és annyi időt töltött el nézelődéssel, hogy mindent nyugodtan meg tudtunk figyelni, a legapróbb részletekig, egyáltalán nem volt tülekedés.

Ezután tovább mentünk, és ha már ott voltunk gondoltam nézzünk be a Primarkba. Hiba volt, karácsony nélkül is tömeg van, de most, embertelen. De nem is ez volt a baj, mert amit szerettem volna azt 3 perc alatt kiválasztottam, és annyi kassza ment, hogy nem volt lehetetlen kifizetni azt amit szerettem volna. A problémát az jelentette, hogy pisilnem kellett. Az, hogy ez teljesen természetes dolog egy bögre forralt bor után, az nem számít. Ha pillantással ölni lehetett volna, holtan esem össze. Zuram nem volt túl toleráns, és közölte, hogy én milyen gyerekes vagyok. És dühösen elkezdte keresni a mosdót. Erre persze én is dühös lettem. Simán agyunkra ment a tömeg. Azért írom, hogy agyunkra, mert ő is olvassa, amúgy igazából az ő agyára. Mert tömeg volt, meg meleg volt, meg egyébként is. A mosdó a próbafülkéknél volt, de ott annyian voltak, hogy nem jutottunk előrébb. Így visszamentünk a Kaufhofba, ahol megtaláltuk a mosdót. Lányaim suttogva közölték, hogy nekik is kell, de apukájuk már egész lenyugodott. Mindenki elintézte, amit el kellett intézni, és közösen el is döntöttük, hogy egy darab üzletbe nem tesszük be a lábunkat. Inkább irány a karácsonyi vásár. A lányok helyeslően bólogattak, mivel nem is tudták, hogy említették-e már, de annyi szép mézeskalácsot láttak.

Elindultunk az Óváros irányába, mert azt olvasta a Zuram, hogy ott van a vásár java, mert ott egy egész karácsonyi falut építettek fel. A lányok nem sokszor kérdezték meg, hogy ott is van-e mézeskalács. Átsétáltunk és tényleg megérte. Nagyon hangulatos volt. Nem jellemző, hogy tele lett volna pakolva bazár áruval, inkább vendéglátó egységek voltak kihelyezve. Sütöttek fánkot, kolbászt, gesztenyét, és volt természetesen jó pár puncsos is, de a lényeg a mézeskalács volt. Nem mintha nem sütnénk minden évben annyit, hogy nagyjából 62 gyereknek is sok volna. Nem, puncsot én már nem vállaltam be, de mivel éhesek voltunk ettünk Bratwurstot. Mi lányok, de a Zuram valami mást választott, valami olasznak kikiáltott olajban sült töltött lángosszerűséget, ami annyira rossz volt, hogy kidobta. A szagából ítélve 3 hete ugyanazt az olajat használták. Vett magának ő is egy kolbászt. Járt utat a járatlanért ugye… Bejártuk az egészet, és mivel már eléggé eltelt az idő elindultunk haza. Elindultunk volna, de ugye még nem volt meg a mézeskalács. Tehát elkezdtünk járkálni, mert habár eddig is megnézték az összeset, de kiválasztani, na az egy bonyolult folyamat. Némi ultimátum árán, miszerint 1 percet kaptok, és ha nem megy, akkor már indulunk is – sikerült. Elindulhattunk vissza az autóhoz. Ha valaki azt gondolja, hogy annyira fáradtak voltunk, hogy örültünk, hogy hazaértünk, az téved. Ahogy hazaértünk, egy gyors megbeszélés után, már mentünk is be a városba, hogy megnézzük a wolfsburgi vásárt is.

WP_20131130_002 WP_20131130_009 WP_20131130_012 WP_20131130_017 WP_20131130_034

Borkóstoló

A Zuram kollégáit egyszer már vendégül láttuk a nyáron: https://editpuskas.wordpress.com/2013/10/14/az-elso-vendegseg/ . Azonban ezen az eseményen nem tudott megjelenni a kollégák nagy része, mert ugye nekünk nyár közepén a szabadságolások idején kell szervezni a vacsorát. Emiatt a Zuram úgy vélte, hogy rendeznünk kell még egy eseményt, ahol vendégül láthatjuk azon kollégákat is, akik egyéb elfoglaltságuk okán távol maradtak.

Én gyorsan felvetettem azon problémámat, hogy véges számú emberre tudok csak ételt készíteni, valamint nincs sátor felállítva az udvaron, tehát az időjárást tekintve is csak bent lehetünk a házban, ahol szintén csak egy bizonyos mennyiségű ember fér el. Megvitattuk a lehetőségeket. Én az alábbiakat jelentettem ki: nem főzők 50 emberre, senki ne hozza a családját, mert akkor végképp nem férünk el, legyen a rendezvény a kollégáknak, és tényleg csak a közvetlen kollégáknak. Zuram egyetértett velem, de ez tulajdonképpen semmit sem jelent, mert nagyon tud úgy helyeselni, hogy közben valójában mást szeretne, és tudja, hogy még rengeteg ideje van, hogy megváltoztassa a véleményem. Ezúttal azonban úgy tűnt tényleg egy oldalon állunk.

Zuram is és én is szeretjük a jó borokat, és itt Németországban még nem igazán sikerült nagyon jót találni. Voltunk két borfesztiválon, kóstolgattunk, de vagy finnyák vagyunk, vagy nem a megfelelő helyen próbálkoztunk, de nem jártunk sikerrel. Nem támadt kedvünk vásárolni pár üveg bort. Szerencsénkre  Zuram barátja Viktor segítségével nagyon, nagyon jó magyar borokhoz jutunk hozzá, így adta magát az ötlet, hogy tartsunk egy kis kóstolót a kollégáknak. Októberben amikor otthon voltunk fel is tankoltunk megfelelő mennyiségű és minőségű borból. A fiúk elég jó sort állítottak össze. Tehát terv szerint a Zuram tart a kollégáknak egy borkóstolót, amiben nekem nem sok szerepem lesz, csak a szokásos takarítás, terítés, és némi rágcsálnivaló megsütése. Vacsorát nem kell főzni. Jó. Ez így nekem is megfelel.

Zuram minden érintetettnek szólt a kitűzött időpont előtt két héttel. Nagyjából mindenki vissza is jelzett. Az előzetes jelzések alapján szinte mindenki el tudott jönni. Az egyik kolléga jelezte, hogy csak úgy tud jönni, ha hozhatja a fiát is, mivel ő elvált és apás hétvége van. A kissrác olyan idős, mint nagyobbik, legalább jól ellesznek.

Délután 5-re volt tervezve a kezdés. Mindent előkészítettem, sütöttem pogácsát és fokhagymás csigát, ami veszélyes a vegetáriánusokra  nézve, mivel libazsírral készül, ezt jeleztem is a Zuramnak, hogy mondja el mindenkinek, akit érint, nehogy valakinek is rosszat tegyünk. Meglepetésként csináltam egy csomó palacsintát, ha már azt gondolják, hogy mi mindig palacsintát eszünk, hát legyen! A palacsintából készítettem túrós palacsintát is, a túrót kikevertem cukorral, tettem bele mazsolát, citromhéjjat, tejföllel kikent tepsiben összesütöttem úgy, hogy a tetejét citromkarikákkal díszítettem. Mert habár eldöntöttem, hogy nem lesz nagy vacsoráztatás, de azt is tudom, hogy ennyi alkohol mellé kelleni fog az ennivaló, különösen, hogy hoztunk némi pálinkát is. Barackot, szilvát és diót is, biztos, ami biztos.

A csajok nem voltak túl lelkesek, mivel mondtuk, hogy most nem jönnek gyerekek, csak egy kisfiú. Nem baj azzal is lehet játszani. Valahogy majdcsak ellesznek. Mondtam, hogy sok dolguk nem lesz, amikor jön valaki akkor kijönnek köszönni, aztán mehetnek a szobájukba játszani, vagy tv-t nézni, amit csak szeretnének, és igen majd palacsintát is ehetnek, és nem kell túrósat, ehetnek nutellásat. Ezzel ők meg is nyugodtak.

Zuram kivételesen időben hazaért, rögtön bele is kötött a terítésembe, mert nem tisztáztuk előre, hogy ő mit hogyan szeretne, így átpakoltam a borokat újra, nagyjából harmadszor, mivel előtte már volt két nagyszerű ötletem. Átraktuk az asztalt is. A poharakat előkészítettem, volt vörösboros pohár, fehérboros pohár és pálinkás pohár is. Zuram gyorsan elrakatta velem a fehérboros poharakat, hogy nem kell, mert úgyis kiöblítjük a poharat minden bor után, nem kell flancolni. Jó. Nekem mindegy. Legyen ahogy akarja! Raktam ki pogácsát és csigát is, meg mindent amiről úgy gondoltam, hogy hasznos lehet.

Az első vendég a Zuram volt főnöke volt, aki egy másik országba ment vezetőnek, de épp Németországban volt, így eljött. Ő pontosan érkezett, de a többiek nagyon sokáig nem jöttek. Nem gond, addig is beszélgettek, majd szépen sorban elkezdtek érkezni a többiek. Persze minden érkező kapott gyorsan egy pálinkát, hogy ne legyen szomorú. Nos, a kollégák még nem nagyon ittak pálinkát, kivéve azokat akik már voltak nálunk. Mindenki nagyon erősnek találta, így pár szilva után megkegyelmeztünk és elővettük a diópálinkát, mivel az édes is és nem is olyan erős, mint a szilva vagy a barack.

A borok sikert arattak. Elég jónak találták, de nem ittak sokat, szerintem ennek egyik oka az lehetett, hogy valahogy haza is kellett jutni, és kevesen választották azt a megoldást, hogy a feleséget taxisként használják. Az este mélypontjaként megmutattam ByeAlex Kedvesemjét, mivel mégiscsak Németországtól kapott maximális pontot a dal, hátha ismerik. Igen, ismerték, és lövésük nem volt arról, hogy ez a dal magyar, ja ja játszották a rádióban, és szerintük ez annyira jó, hogy nemzetközi mezőnyben simán megállja a helyét, de nem tudták, hogy a csávó magyarul énekel. De szerették. Az én próbálkozásom az est fényének emelésére, ezennel véget is ért. Mindenki fellélegezhetett. Én is.

A borok fogytak, a pálinka is. Egyre jobb lett a hangulat. Ezt jelezte az is, hogy mennyire igyekeztek a kedves német vendégek lefordítani angolra azt a szót, hogy libazsír az érkező vegetáriánusoknak, de senkinek nem jutott eszébe a szó angolul. Ezzel elvoltak egy öt percet és már mindenki nagyon vígan sorolt fel mindenféle szárnyas állatot, pedig mindegyikük beszél angolul.  Az egyik vendégnek elfogyott a cigije, így elkísértem a boltba, szerencsére már én is ittam egy kis pálinkát, így angolul tudtunk végig beszélgetni. Nem volt kínos csend, viszont olyan tempóban ment a csávó a boltig meg vissza, hogy azt hittem futni fogunk, a végén már nem volt levegőm beszélni.  Szerencsére nincs messze a bolt.

Ezután gyorsan feltálaltam a palacsintát. Mindenki meglepődött, mert a Zuram azt mondta, hogy csak a pogácsa lesz, ami szintén nagy sikert aratott, mert az indiai vendégek még soha nem ettek ilyet. A palacsinta nagyon ízlett mindenkinek, szerintem jól is esett, mert úgy ették, mintha éhesek lennének. A lányaim is kimerészkedtek a szobából és leültek palacsintát enni, amiből a kissrác is tolt párat. Tettem ki nutellát, meg házi barack- és szilvalekvárt, valamint tejszínhabot is.

Volt akinek hamarabb el kellett menni, és nem tudták végigkóstolni a sort, de kárpótlásul adtunk egy üveg bort, hogy igyák meg otthon. Senki sem tiltakozott. Miért is tették volna? Egyrészt nagyon udvariasak, másrészt ízlett a bor is. Fél tíz körül kezdtek hazaszállingózni az emberek, ekkor kopogtak, és megérkezett egy újabb kolléga, aki elnézést kért, hogy csak most jön, de eddig dolga volt. A többiek hazamentek, de a Zuram ismételhette a kóstoltatást, de nem bánta mivel nagyon jót beszélgettek. Miután az utolsó vendég is elment, még összepakoltunk, és megbeszéltük, hogy ez pont jó volt így, ahogy volt.

Kép

Bratwurst

Amikor októberben mentünk hazafelé, akkor nem véletlenül október 3-án indultunk. Október 3-a egész Németországban munkaszüneti nap, mivel ez a Német egység napja. Amikor átléptük a szlovák-magyar határt egyből megkerestem a Petőfi rádiót, mert mégiscsak jól esnék valami hazai hang. A műsorvezető gyorsan elmondta, hogy mivel ma van a Német egység napja, így az elkövetkező két órában német zenéket hallgathat a tisztelt magyar hallgatóság, és időnként mindenféle érdekes dolgot fog velünk megosztani Németországról. Zurammal egyszerre röhögtünk fel. Hurrá! Végre valami hazai. Az első érdekes információ, amit megosztott velünk a műsorvezető az az volt, hogy Németországban nagyon sokféle kolbász van, és a németek sokszor esznek kolbászt.

Tény. Sokféle kolbász van. Felsorolni is nehéz lenne. Mindenfelé sütik, vagy épp főzik fajtától függ, piacon, vásárban, étteremben. Itt, ahol mi élünk Detmerodeban minden héten kétszer van piac. Csütörtökön és szombaton. Ez annyit tesz, hogy a főtéren megjelenik pár árus, és kocsikból árulják a portékáikat. Van két árus, aki egész héten kint van, a halas és a savanyúságos, valamint van egy grillkocsi, ami csak péntekenként jelenik meg. A grillkocsiból lehet venni grillcsirkét, csülköt, oldalast, sültkrumplit, savanyúságot, és salátákat. Mindig van forgalom, mindegyik kocsiból vásárolgatnak az emberek.

A piacon árulnak zöldséget, gyümölcsöt, húst, felvágottakat, na és persze nem maradhat el a Bratwurst sem. A húsos szárnyasokat kínál, no meg persze nyulat. Elég szép áruja van, de ami nekem furcsa nem lehet külön illetve tyúkkal egyben sem májat kapni. Ha van máj, akkor csak nyúl és vagy pulykamáj van. Gyöngytyúk mindig van, de amikor elmondjuk, hogy mi levesnek kérjük, akkor a bácsi csak ingatja a fejét, hogy abból nem jó a leves, mert sötét a húsa, az csak sütni jó. Nos, én a gyöngyösből levest szoktam főzni, és szívesen megkóstoltatnám a bácsival, hogy milyen finom, habár tényleg nem olyan világos a húsa, mint egy csirkének. Külön árfekvésben kínálja a tápos és a kukoricán nevelt jószágokat. Kakast és kacsát is mindig lehet nála kapni. ( Hogy örülne ennek a kis Vuk.) Ami hiányzik nekem a csirkéről és a tyúkról egyaránt, az a lába. Persze alsó, felső comb rajta van, de lába nincs, és nincs visszapakolva a belsőség, tehát hiányzik a máj a szív, és a zúza is, pedig nálunk ez azért mindig elfogyott. A láb is ízlés dolga, de kisebbik nagyon szereti a csirkelábat a levesben. Nem csak kisebbik.

A zöldség gyümölcs szép, és az egyik helyen nagyon szép leveszöldség csomagot lehet kapni, amiben minden van amit én is beletennék egy levesbe, de még szoktam hozzá válogatni ezt-azt, mert a petrezselyem az én ízlésemnek kevés a csomagban, de szerencsére lehet külön kapni. Árulnak nagyjából 8 féle krumplit, már kitapasztaltuk, hogy melyiket vegyük sütni, vagy főzni. Mindig megkérdezik hogy a nagyobbakból, vagy a kisebbekből válogassanak inkább. De velünk jól járnak mert nekem tök mindegy, hogy nagy, vagy kicsi a krumpli. Gyümölcsökből mindig a szezonális gyümölcsöket árulják, a külföldről érkezők a boltban vannak, nem a piacon. Persze ez csak a detmerodei piac, mert a belvárosban csak egyszer voltunk, de drágább, mint a miénk, habár a választék is sokkal nagyobb.

Kedvencünk a Bratwurstos kocsi. Két nagyon kedves, szimpatikus hölgy süti minden csütörtök és szombat reggel a kolbászokat. Természetesen lehet kérni nyersen is, ha valaki otthon szeretné elkészíteni. Sütnek simán kolbászt, de készítenek Curry Bockwurstot is. Náluk mindig áll valaki. A kolbászt lehet ott helyben fogyasztani, vagy elvinni és akkor becsomagolják jó alaposan, hogy ne hűljön ki, de van sétaverzió is, amikor csak egy papírba csomagolják a kolbász egyik végét, hogy a másikat már lehessen is rágcsálni. Lehet kérni zsemlében, magában, ketchuppal, mustárral.

Egyik reggel amikor kisétáltunk a piacra úgy döntöttünk, hogy megkóstoljuk, hogy mit tud ez a sült kolbász. Kértünk is fejenként egyet, lányoknak zsemlével, ketchuppal, a miénket mustárral, és hogy hangulatos legyen ott fogyasztottuk el. A nénik megkérdezték, hogy világosabbat, vagy sötétebbet szeretnénk-e. A sötétebb konkrétan néhol fekete, de mint ez később kiderült egyáltalán nem hátrány, mert nagyon finom  szenesen is. Személy szerint én otthon soha nem ettem meg a sültkolbászt, mert nem szerettem, zsírossága okán. Ha otthon ebédre sült kolbász és hurka készült, én akkor is kihagytam a kolbászt, de az ittenivel semmi problémám, mert az otthonihoz képest száraz, és amikor beleharapok nem fröccsen ki belőle a zsír. Inkább hasonlít virslihez, csak ízesebb. Ami megfejthetetlen számomra az az édes mustár, amit a fehér kolbászokhoz kínálnak előszeretettel. Ez is ízlés dolga, de én nem szeretem, a Zuram viszont nagyon. Egy-egy ilyen móka közel 9 EUR-ba kerül négyünknek.

Már amikor kiköltöztünk is vettünk többféle kolbászt, amit grillen sütött meg a Zuram. Volt ami ízlett és volt ami kevésbé, de rosszal nem igazán találkoztunk. Mivel olyan remekül megy a grillezés, ezért úgy gondoltuk, hogy itthon is el tudjuk készíteni a szombat reggeli Bratwurstunkat, így megvettük a boltban előre, és nem kellett szombaton a piacra menni. Van egy nagyon jól használható grill serpenyőm, amiben nagyon jól lehet az ilyen dolgokat elkészíteni. Egy párat kipróbáltunk, de legjobban a debrecziner típusú jött be. Nem is értem miért. Azóta menetrend szerűen szombat reggel a Zuram készíti a reggelit. Mi csajok meg lelkesen fogyasztjuk.

400630_535517303212933_1656320071_n 1379427_488777524553578_260687996_n 1453512_492108614220469_133272207_n

Karácsonyi készülődés

November végén, december elején sem volt unalmas az élet. Halloween után Márton nap, Márton nap után Mikulás, Mikulás után Luca nap, Luca nap után Karácsony. Közben pedig be kellett járni a karácsonyi vásárokat.

Egyik nap ismét azzal fogadtak a lányok az iskolában, hogy újabb plakát van kiragasztva mindenfelé az iskolában, újabb program várható. A tájékoztatóból kiderült, hogy az iskolában szerveznek egy Mikulás műhelyt, ahol a gyerekek kézműveskedhetnek, elkészíthetik a karácsonyi ajándékokat, némi aprópénz ellenében. Kizárt, hogy mi kimaradhatnánk bármiből is ami program a suliban, pláne ha kézműveskedésről van szó.

Elindultunk szombat délután, ebéd után az iskolába. Van egy helyiség az iskolában amit Freizeitheim-nak hívnak, ahogy a nevében is benne van itt szabadidős tevékenységeket végezhetnek a gyerekek. A helyiség nem is megfelelő szó, mert igazából ez az iskola épületéhez tartozó leválasztott rész, ahol több helyiség is van. Itt tartanak különböző szakköröket is, mint például a Töpfern, azaz  a fazekasság, de itt van az iskolának saját konyhája, ahol bizonyos órák keretében főzni tanulnak a diákok. Van egy szoba, ahol nagy népszerűségnek örvendő Nindtendo Wii található, amit egy nagy kivetítőre vetítenek ki, de van itt még kártya, társasjáték és különböző foglalkoztatók is.

De a folyosón van biliárd, ping pong asztal, léghoki és csocsó is. Van egy nagy asztal is, ahol a gyerekek a tanárral együtt körben ülve színezhetnek, rajzolhatnak. Ide a gyerekeknek szabad bejárásuk van, kivéve az elsősöket, mert ahogy már korábban írtam, ők csapatban mozognak, ha elhagyják a Schulkindergartent. Most épp az elsősöknek is szerencséjük van, mert beázik a tető, így amíg a felújítás, javítás tart, addig ők is a Freizeitheim-ban töltik a délutánt. Így ők is léghokizhatnak, biliárdozhatnak, vagy játszhatnak azzal, amihez hozzáférnek, vagy a nagyok oda engedik őket.

Odaértünk a Freizeitheim-hoz, és be is mentünk. Bent már elég sok gyerek volt, és mindenki dolgozott valamin. Mi gyorsan kerestünk helyet a kabátunknak, majd körbenéztünk. Nagyon sok lehetőség várta a gyerekeket. A napközis tanárok üldögéltek az asztalok mögött és segítették a gyerekek munkáját. 50 Cent, és 1 EUR között mozogtak az árak, attól függően, hogy mennyire eszközigényes az, amit készítenek.

A legtöbb időt azzal töltöttük az elején, hogy megpróbáltuk rábeszélni a lányokat, hogy ugyan moccanjanak már meg, és döntsék el, hogy mit szeretnének először készíteni. Nem volt ez olyan egyszerű, hiába mosolyogtak rájuk a tanárok, vagy hívták őket oda, akkor sem tudtak dönteni. Ennek nagyon egyszerű oka volt, túl nagy volt a választék.

Lehetett sütni mézeskalácsot, amit amikor készen lett egy szép ajándékzacskóba tettek, és átkötötték egy szép szalaggal. Ezt egyből kilőttük, mivel minden évben készítünk otthon is mézeskalácsot, és már tervben volt az idei is. Az éhes gyerekeknek sütöttek gofrit, de mivel ebéd után voltunk senki sem volt éhes. Lehetett karácsonyi asztali díszt készíteni, egy bögrébe fenyőágakat raktak és feldíszítették, volt még ajándékdoboz készítés, ahol különböző alakú dobozokat lehetett decoupage technikával díszíteni, természetesen mindenféle karácsonyi mintás papírral. Az egyik asztalnál fa mécsestartót, vágódeszkát lehetett forrasztópákával díszíteni, magyarul mintát beleégetni, volt ahol karácsonyi lámpásokat készítettek, azután volt még egy olyan hely is, ahol egy másik fajta asztali díszt lehetett csinálni, itt fa alapra tették fel a fenyőágakat, és azt díszítették, ezen kívül egy másik asztalnál száraz receptet lehetett összeállítani, ez annyit jelent, hogy egy befőttes üvegbe belemérték a gyerekek egy muffin, vagy egy keksz száraz hozzávalóit: liszt, cukor, sütőpor, barnacukor stb., majd szépen a befőttes üveg tetejét körbekötözték egy zöld madzaggal, amire előzőleg rátették a receptet, hogy mit kell még az üveg tartalmához keverni, és hogyan kell kisütni. Nagyon jól volt kiszámolva a dolog, mert pont akkora volt az üveg, hogy tele legyen. Azután lehetett még szappant készíteni, na jó, nem ők készítették a szappant, hanem egy nagy tömbből vágtak le szappan darabokat, amit valamilyen anyaggal bevontak, így szép színes lett. Ha már szépségápolás, akkor a másik asztalnál apró üvegcsékbe lehetett összeállítani természetes bőrradírt, olivalolajból, cukorból, aromaolajból, miután kikeverték a bőrradírt, beletették az üvegcsébe, és utána az üvegcsét szépen feldíszítették. Az egyik kisebb helyiségben mindenféle színes gyertyát lehetett önteni, de lehetett fadarabból Mikulást is festeni.

Nagyjából 83-szor jártunk körbe minden helyiséget, duruzsolva a lányok fülébe, hogy ugyan döntsenek már, legyenek kedvesek valahova letenni apró feneküket, készítsenek már valamit. Nagyjából a: különben haza megyünk! – mondat segített, akkor végre eldöntötték, persze először kialkudták, hogy sok helyre lehet menni, és nem csak egy-egy dolgot készíthetnek. Mondanivalójukat alátámasztották azzal, hogy elővették az összes ujjukat és bőszen számolni kezdték, hogy hány embernek kell ajándékot készíteni. Soknak, tudtuk, csak kezdjék már el!

Végül megfogtuk őket és leültettük őket oda, ahol a fadarabokat festegették, és nekiláttak egy-egy Mikulásnak. Nem tartott sokáig, gyorsan készen lettek, és kezdődött előröl, hogy mégis mit és kinek készítsenek. Ismét szülői ráhatásra volt szükség, leültettük őket szappan készíteni. A szappan után rájöttek, hogy tulajdonképpen nem sziámi ikrek, és csinálhatnak mást és mást, nem kell egymás kezét fogva mászkálni körbe-körbe. Innentől elosztottuk, egyikünk kísérte az egyiket, másikunk a másikat, majd önállósodtak annyira, hogy csak pénzt kérni jöttek oda hozzánk, és odaadták, hogy vigyázzunk a kincseikre. A végén már le kellett őket beszélni dolgokról, mert annyi mindent készítettek, hogy ennyi ajándékra már nem is volt szükség.

Mi érdeklődve figyeltük, hogy milyen szinten kommunikálnak németül, ami becsapós, mert amint apukájuk a hátuk mögött áll abban a pillanatban felejtenek el mindent, és néznek nagy boci szemekkel apukájukra, hogy fordítson nekik. Ezen megfigyelésünk nem volt túl sikeres, de annyit sikerült leszűrni, hogy a tanárok, akik ismerik őket nem hagyják, hogy apukájukra nézzenek a gyerekek boci szemekkel, hanem nagyon is tudatosan csak a gyerekhez beszélnek, és elvárják, hogy válaszoljon is. Ez teljesen jól is működött, mert a végére már egyedül oldották meg maguknak a dolgokat a lányok. Mi pedig pont ezért is hagytuk őket magukra, hogy egyedül intézzék az ügyeiket, az az érv elég jól hatott rájuk, hogy mi mégse láthatjuk azt, hogy nekünk mit készítenek. Persze simán láthattuk volna, mert nekünk nem készítettek semmit. Annyi eszük simán van, hogy a nekünk szánt ajándékot az iskolában, délután a napköziben készítették el, mivel ott is karácsonyig rengeteg mécsestartót, díszt, apró meglepetést csináltak.

Nagyon boldog volt az egész család, kár lett volna kihagyni a lehetőséget. A csajok nagyon büszkék voltak magukra, hogy az eddigi rajzok helyett milyen fantasztikus ajándékokat tudtak készíteni. Amikor hazaértünk még nagyjából fél óráig rakosgatták a zsákmányt, és még vagy 2 órán keresztül osztották, hogy melyik kié legyen, aztán átgondolták, és osztották újra, és újra. Megnézték, hogy mit készített a másik, megdicsérték egymást, hogy milyen ügyesek, és milyen szépségeket alkottak. Én meg csak néztem, és reméltem, a karácsonyi hazamenetelkor be fog férni a cuccunk a csomagtartóba.

1395790_497773546987309_611661733_n 1424298_497773893653941_1837910471_n 1456607_497773710320626_101794955_n 1472057_497773570320640_954142092_n 1472937_497773830320614_1417677639_n 1475850_497773743653956_773289044_n

 

 

“Vendégpost”: Wochentage

Elérkeztem a harmadik bejegyzéshez is 🙂 Igyekszem a mindennapi munkáról, a hétköznapokról, a kollégákról, új barátokról nem száraz adatokat írni, inkább az itteni “kis színeseket” szeretném felidézni.

Az előzmények.

Informatikával foglalkozom, már elég sok éve. Szereztem főiskolai diplomát, egyetemi (MSc) végzettséget is, és töménytelen mennyiségű szakmai továbbképzésen, tanfolyamon vettem részt. Elég hamar rájöttem, hogy a kódolás nem az én sportom, nem találom meg benne azt, ami miatt nem unom meg a munkát. Így átnyergeltem a tanácsadási, projekt management vonalra. Mindig a legnagyobb cégeknél dolgoztam, ott is évekig, nem voltam sosem egy “job hopper”, viszont elhivatott cégkatona sem. Így az évek alatt sikerült egy – szerintem – elég szép karriert befutnom: a magyaron kívül két nyelvet elég jól (szakmai is), 2 másikat alapszinten beszélek, rendszeresen tartottam előadásokat minden nagyobb IT rendezvényen, publikáltam különböző IT szaklapokban, aktív részese lehettem több állami és versenyszférabeli sikertörténetnek, és mindemellett Európa egyik legnagyobb IT cégének magyar leányvállalatánál igazgatósági tag voltam, különböző magyar és nemzetközi felelősségi körökkel.

Még 2012 márciusában történt, hogy egy külföldi tárgyalás után arra repültem haza Budapestre, hogy a munkahelyem nem olyan fix, mint azt korábban gondoltam. A frissen kinevezett főnököm felhívott, hogy fussunk már össze egy fél órára… Nem tudtam mit akar, de ha velem akar beszélni, az sok jót nem takarhat, mivel mondjuk úgy, hogy nem volt a viszonyunk felhőtlen. Be is igazolódott minden korábbi gondolatom: fél óra alatt tényleg lerendezte az ügyet – közös megegyezéssel elváltunk egymástól, szinte azonnali hatállyal.

Nagyon nem ijedtem meg, mert szinte azonnal kaptam több ajánlatot is, Magyarországról és Németországból is. Akkor még nem gondolkodtunk költözésben, így az egyik elég jónak tűnő magyarországi ajánlatot fogadtam el. Nem akarom részletezni, de a fő tulajdonos alap tevékenységi körében beálló gyökeres jogi változás miatt a hatalmas perspektívával futó cég alól 2 hét alatt kihúzták a teljes megrendelői piacot, ezzel azonnali bezárásra ítélték az egész céget. Még segítettem leépíteni, bezárni, de végül 2012 december 31.-el nekem is eljött megint a fejfájás ideje…

Ekkor megbeszéltük a Zasszonnyal, hogy nem vacakolunk tovább, irány valahová külföldre. Felhívtam a korábban is segítő német, osztrák és angol ismerőseimet, akik azonnal próbáltak segíteni, és az első hívásom után már egy héttel időpontom is volt elbeszélgetésre a Volkswagen egyik konszern CIO-jáhaz, hogy mit tudnánk kezdeni. Mondanom sem kell, nagyon elszúrtam a beszélgetést. Hosszú évek óta nem voltam ilyen helyzetben, és hozzá voltam szokva, hogy akivel beszélgetek, azzal valamilyen szinten ismerjük egymást. No itt nem így volt. Habár ismertem pár embert a cégnél, a Vezér semmit nem tudott rólam. Annyit mondtak csak neki, hogy jön egy srác, akinek mindenképp itt kellene dolgoznia, és a hozzájárulását kérik a felvételhez. Így az alapoktól kellett bemutatni magam, amire pedig nem voltam felkészülve. Utólag így visszagondolva, elég nagy marha voltam. És akkor a marha egy enyhe kifejezés… Mondhatnék egy kicsit beképzeltet is. Legyen elég annyi, hogy a kis magyar valóság által kreált énképemet KS olyan gyorsan és határozottan törte darabokra, hogy még felfogni sem nagyon volt időm. Rá kellett jönnöm, hogy itt megint senki és semmi vagyok.

A beszélgetés után 5 perccel már tudtam, hogy ezt buktam, ebből már semmi nem lesz. Bántam is rendesen… Nem kicsit zuhantam magam alá. Amikor hazaértem Budapestre, el is mondtam a Zasszonynak, hogy mi volt. De nem is baj, mert nem szép a város, kicsi is, meg szürke is. Nem is szeretnénk itt, az már tuti. Majd lesz valami más.

Aztán a legnagyobb meglepetésemre 2 héttel később felhívott a HR vezetője, hogy akkor egyezzünk meg a pénzről meg az egyéb feltételekről, mert erről neki KS nem mondott semmit. Hirtelen azt hittem rosszul értem. Még mondtam is a Zasszonynak, hogy milyen rendesek, nem akarnak elküldeni a fenébe csak így… majd az egyéb feltételeken nem fogunk tudni megegyezni, és akkor mindenki nyugodtan lép tovább. Azonban másnap felhívott az itteni ismerősöm, aki mindezt intézte, hogy no akkor most már nagyon gyorsan egyezzek meg, mert már nagyon számítanak rám! Akkor megint hirtelen forgott körülöttem a világ! Mint később kiderült, KS a végén megvonta a vállát, és közölte, hogy neki mindegy, nem áll az utamba. Így kerültem a Volkswagen konszernhez, így kezdődött életünk egyik legnagyobb kalandja.

A mindennapok.

Érdekesen indult a munka. A csapatban senki nem tudott rólam, csak annyit tudtak, hogy jön majd valaki Magyarországról. Első nap, amikor bementem az irodába, mindenkinek meglepetés voltam. Ennek ellenére a csapat nagyon nyitottan, normálisan fogadott. Csoda is lett volna, ha másképp fogadnak, mivel a 20 fős csapatban van 3 indiai, 1 mexikói, 1 bolgár, 1 spanyol, 1 osztrák és én a magyar. A kollégák igen rövid idő alatt kétszer is fellélegeztek: 1. európai 2. beszél németül.

Persze mindenki hirtelen kíváncsi volt. Honnan jöttem? Hogy kerültem be? Mit fogok csinálni? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombáztak, aminek a nagy részére nem tudtam ekkor még válaszolni. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Ma már tudom, hogy miért kérdezték ezeket, de az meg már nem lényeges. 🙂

Az érkezésem okozta első ijedtséget hamar felváltotta az idegen iránti érdeklődés. Semmit nem tudtak Magyarországról, viszont rengeteg elképzelésük volt. Pl az egyik srác szentül meg volt győződve, hogy mi mindig palacsintát eszünk. Mert hát ő amikor gyerek volt, és 1-2 alkalommal amikor a Balatonnál voltak, akkor minden gyerek palacsintát evett. És hát ez biztosan nálunk valami nemzeti eledel.

Tavaly elég sokáig elhúzódott itt is a tél, szokatlanul sokáig. Én márciusban érkeztem, de még áprilisban is esett egy kis hó. A Magyarországról való ismereteket jól példázta, amikor az első hóesés volt az érkezésem után, az egyik német kollégám kirángatott az utcára, és elkezdett nekem magyarázni: “Ez a hó! Ilyen a hóesés! Láttál már ilyet valaha?” 🙂 Én meg elég bután néztem, mert akkoriban volt az ominózus “Üljön át egy másik autóba!” össznemzeti sms-társasjáték Magyarországon. Így szépen elmagyaráztam neki, hogy igen, tudom milyen a hó. És igen, Magyarországon is szokott esni. Amikor megmutattam neki az akkori indexes fotókat, akkor el volt hűlve, hogy ő nem is gondolta, hogy olyan délen ennyi hó tud esni…

Érdekes, hogy akárkivel beszélgetek, és kiderül, hogy honnan jöttem, egyből mindenkinek két szó jön fel: Piroschka, Balaton. Pár embernek beugrott még:

  • Palacsinta
  • az 1954-es foci VB döntőn nyert Németország Magyarország ellen
  • Budapest
  • A magyar nyelv az orosszal rokon?
  • A magyar nyelv a törökkel rokon?

Ezeken kívül nem sok más… Érdekes, hogy itt mindenki meg van győződve arról, hogy a gulyás az osztrák étel. És sosem hallottak még a pálinkáról, de a magyar borokról sem. No ezen a hibán elég sokat javítottunk az utóbbi 1 évben. 🙂

Viszont bennem is voltak előítéletek. Pl. ha a német kollégáim választhatnak, szinten minden esetben bort rendelnek, nem sört. Elég sok disznóhúst esznek, de nem annyit, mint gondoltam. Igazi német kaját alig esznek hét közben. Inkább olaszt, kínait, mexikóit, thait vagy szendvicset. Néha elugrunk az egyik törökhöz (itt elég kevés van, nem dolgoznak törökök a gyárban) egy kis kebabra.

A munka és a munkához való hozzáállás is nagyon más. Nem a munka tölti ki az egész életüket! Ez annyit jelent, hogy amíg bent vannak az irodában, addig mindent megtesznek, azonban ha lejárt a munkaidő, akkor senkit nem érdekel, hogy nincs befejezve valami – ők mennek haza. Érdekes a túlórához való hozzáállás is. Mivel a cégben nagyon erős a szakszervezet, ezért minden ilyesmi szabályozva van. Az alap munkaszerződés napi 7 óra munkát ír elő, közben egy 40 perces ebédszünettel. Ha lejárt a törzsidő, minden perc túlórának számít. És ezt kőkeményen vezetik, majd a hónap végén ki is fizetik. Azonban egy hónapban maximum 30 órát túlórázhat bárki. Ha elérte a 28 órát, jön az illetékes levele, hogy tessék odafigyelni. Ha elérte valaki a 30 órát, szó szerint hazaküldik a napi 7 óra letelte után. Ekkor senkit nem érdekel, hogy mit akar még valaki befejezni aznap. Este 7 után csak nagyon indokolt esetben maradhat valaki, hétvégén pedig csak extra kiemelt esetben van munka!

Van egy szállóige, amit előszeretettel emlegetnek: “German engineering”. Ez a mérnökök egyik szállóigéje manapság felénk, ezzel fejezik ki, hogy ők magas szinten dolgoznak, minőséget adnak csak ki a kezükből. Persze ez tartalmaz egy kis szakmai felsőbbrendűséget is, mondjuk nem alaptalanul. Egyébként ez annyit jelent a gyakorlatban, hogy mindent nagyon alaposan csinálnak. Egyáltalán nem gyorsak, inkább dupla időt töltenek el mindennel, mint ami alatt meg lehetne csinálni, de rossz, vagy csak nem tökéletes dolgot nem adnak ki a kezük közül. Nekem is megmondták, hogy senki nem fog egy rossz szót sem szólni, ha lassan haladok, vagy sokáig csinálok valamit. Azonban nagyon komoly gondok lesznek, ha valamit készre jelentek, és az nem tökéletes. Ugyanez a gondolkodás visszatükröződik a megbeszéléseken is. Az átlagos meeting nagyon messze áll attól, amit hatékonynak gondolunk mi Magyarországon. Korábbi hiedelmeimmel ellentétben, a németek egyáltalán nem pontosak. A meetingek sosem kezdődnek pontosan akkor, amikorra össze van hívva, azonban legkésőbb 5 perccel a kezdés után az utolsó késő is megérkezik (ha nem tud valami miatt, akkor jelzi). Az átlagos megbeszélés 3 részből áll:

  • Az első részben elbeszélgetnek a résztvevők a problémáról. Nem csak az eldöntendő kérdésről, hanem igyekeznek a dolgokat teljes szélességében áttekinteni. Minden járulékos, párhuzamos témát összefoglalnak. Ekkor még nem a megoldásról beszélünk, csak az egyszerű problémafelvetés zajlik. Ez eltart kb 20-25 percig.
  • A második részben elkezdik megvitatni a lehetséges megoldásokat. Nem csak a lényegeseket, mindet. Nem csak a lehetségeseket, a gyakorlatilag kizárhatót is. Csak akkor zárnak ki egy megoldási lehetőséget, ha mindenki egyetért abban, hogy ezt zárjuk ki. Minden szempontot figyelembe vesznek, minden nézetet áttárgyalnak. Sokszor ez már szinte kötekedésbe is átmegy. Ez eltart nagyjából 20-25 percig megint.
  • A harmadik részben megállapodnak. Persze a megállapodás lehet az is, hogy nem állapodnak meg, és egy másik meetingen folytatják a beszélgetést. De lehet ez akár feladat kiosztása, vagy tényleges döntés is. Nem ritka az sem, hogy kiosztják a feladatokat, hogy miket kell felderíteni, hogy aztán újra kezdhessük az egészet az első ponttól…

Gondolom nem kell elmondanom, hogy ezek után a kedélyes beszélgetések után néha a hajamat tudnám tépni. 🙂 Tipikus példa volt: amikor az első feladataimat megkaptam, és végeztem azokkal, akkor kaptam új feladatokat. Két hét múlva beszélgettem a főnökömmel, és mondtam neki, hogy kellene valami új feladat, mert amiket adott, már elintéztem. Erre finoman megjegyezte, hogy azokat nekem 2 HÓNAPRA adta, és ne gondoljam azt, hogy neki a fő feladata az, hogy engem folyamatosan munkával tömjön. Oldjam meg magam, és egyáltalán nem kell ennyire rohanni, viszont legyek biztos benne, hogy minden tökéletes.

Ezekből kifolyólag az emberek jelentősen nyugodtabbak, van idejük mindenre, és van magánéletük is. Érdekes, hogy a sétáló utca (Porsche Straße) tele van kávézókkal, sörözőkkel, teraszokkal, éttermekkel, cukrászdákkal, amik szinte kivétel nélkül megtelnek minden nap 5 óra után. Aztán 7 körül kiürülnek, hogy újra megteljenek kis idővel később azokkal, akik a munka után hazamentek és a barátokkal, családdal újra visszajönnek a városba egy beszélgetésre, sörre.

Sokkal nyugodtabb itt az életünk. Korábban azt gondoltam, hogy Magyarország is utolérte már a nyugatot, és ugyanolyan az élet otthon is, mint máshol. Csak a pénz a kérdés, de ha egy jó szakmád és állásod van otthon, akkor semmivel nem másabb ott, mint máshol. Ma már tudom, hogy mekkorát tévedtünk. Az emberek hírül nem rohannak annyira, nem olyan idegesek, a forgalomban nem anyáznak, nem tolnak le az autópályán, nem állnak be oldalról a sor elejére, és még folytathatnám.

1 éve elég sok kétség volt bennünk, hogy érdemes-e? Ma már csak egy kérdés maradt: miért nem jöttünk hamarabb?