Házból, otthon

Beköltöztünk, de még nagyon sokáig úgy éreztem, hogy valaki más házában élek. A bútoroknak meg kellett találni a helyét, a felújítási munkákról nem is beszélek. Egy csomó holmink még dobozban várakozott a pincében, de azért természetesen éltük a mindennapi életünket.

Pestről egy 150 m2-es lakóterületű házból költöztünk egy 120 m2-esbe, azzal a különbséggel, hogy Pesten volt egy nagy pincénk, itt viszont csak egy kis tároló várt bennünket. Akkor nagyon sok dolgot eladtunk, elajándékoztunk vagy épp dobtunk ki a szemétbe, hogy elférjünk az új körülmények között. Eltelt 3 év, és a 120 m2-es házból, illetve bungalowból egy hatalmas házba költöztünk. Van nekünk négy szint, pince, földszint, emelet, tetőtér, ami mind lakható. 5 hálószoba, ami inkább 6, mert a pincében is van egy lakószoba. Rendelkezünk 3 fürdőszobával és két konyhával, de nem rendelkeztünk ennyi bútorral, sőt a mai napig nem rendelkezünk. Nem szerettünk volna ilyen nagy házat, de vagy ez, vagy ugyanennyiért régebbi jóval kisebb házak, esetleg sorházi lehetőségek voltak még. A volt tulajok válásából igazából, mi húztuk a legnagyobb hasznot, még ha meg is küzdöttünk velük, akkor is megérte.

A beköltözés utáni első időszakban a volt tulajdonosok szemeteit szedtük össze, és halmoztuk fel az udvaron, egy tetővel fedett helyen, hogy azért mégse ázzon szét. A papa élvezte, hogy most már bejöhet a házba, így időnként, főleg a vasárnap déli időpontot kedvelte, meglepett bennünket. Először ez még jó is volt, mert egy csomó dolgot elmondott, mi hogy működik, például az esővízgyűjtő, a pizzasütő kemence stb., de azután a bácsi már kezdett viccessé válni. A mamma hagyott itt egy ágyat, amit a bácsi mindenáron el szeretett volna vinni, mi mondtuk, hogy vigye bátran, mert nekünk nincs rá szükségünk, de a bácsi nem tudta hova tenni, így az ismerőseit küldte a nyakunkra, hogy nézzék meg és ha kell vigyék el azt a vacakot. Nem kellett senkinek, csak a bácsinak, de ő még mindig nem tudta hova tenni. A Zuram megbeszélte vele, hogy meddig jöhet átnézni a szemetet, hogy mit szeretne elvinni, és mit nem. A bácsi nem siette el. A mamma jött a megbeszélt időben, és mindent elvitt, amire még szüksége volt, de szemét így is maradt bőven.

Azért a papa is megjelent 3 haverjával, és csak sikerült összeszedni az ágyat, meg átdúrták a szemetet is. Abból nem kellett semmi, mert a 3 haver is csak röhögött az öregen, hogy ez tényleg szemét, ők ebből nem kérnek semmit. A bácsi mondta nekem, hogy akkor ő most bemenne a garázsba és ott is szétnézzen, na ekkor azért már nagyon elegem volt a hónapok óta tartó odamászkálásból és mondtam, hogy na azt nem. Ott már csak a mi cuccaink vannak. Egy csomó dolgot keresett, amit ő régen a fiainak adott, hogy az megvan-e, de egyrészt nem volt meg, másrészt mi közöm van nekem az ő magánéletükhöz. A Zuram szerint tök jó fej az öreg, de én már eléggé örültem, hogy ígérete szerint nem jár tovább a nyakunkra.

Végre elérkezett a napja, hogy megszabaduljunk a szeméttől. A Zuram bérelt egy utánfutót, nem is kicsit, szükség volt rá, mert 320 kg lim-lomot, szemetet, veszélyes hulladékot, vicket-vackot, és még ki tudja mit hagytunk a szeméttelepen. Sajnos van még, van egy tároló, amit még át kell bogarászni, de 320 kg már biztos nem fog belőle összejönni. Szemét projekt: pipa.

Következhetett a bútor projekt. Azzal tisztában voltunk, hogy nem fogjuk tudni hirtelen bebútorozni az egész házat, de pár dologra szükség volt. Ilyen volt például néhány függöny, egy-két szőnyeg, pár polc, kisebbiknek íróasztal és még apróságok. Ezeket szépen lassan, tényleg apránként szereztük be. Még az Ikeában is jártunk, pedig az külön kihívás, hogy a Zuram betegye oda a lábát. Hazacipeltük a bútorokat, amik ügyesen vártak arra, hogy össze legyenek szerelve. A Zuram ezt is megoldotta, és csak ici-pici segítséget kért tőlem az összeszerelésnél. Legtürelmetlenebb kisebbik volt, mert nagyon szerette volna, ha van már szekrénye a ruháinak, meg polca, de legjobban az íróasztal érdekelte. Minden szabad percében az apját nyúzta, hogy lásson már neki. Ennek több oka is volt, az hogy el szerette volna rakni a holmijait, az csak az egyik, de a másik, na az egy tudományos kísérlet volt.

Hogy ez a kísérlet érthető legyen be kell vallanom, egy nem túl szimpatikus szokásomat. Szoktam káromkodni, főleg vezetés közben, ez talán genetikus, talán csak túl sokat hallottam gyerekkoromban apámtól a kocsiban, de tény, az autóban mindig nagyon választékos a szókincsem. Szerencsére a lányok nem utánoznak, sőt gyakran szóvá is teszik, hogy nem kéne, én meg próbálom visszafogni magam. A legtöbbször kisebbik ül mellettem, és egyik alkalommal megjegyezte, hogy: Anya, te szoktál káromkodni a kocsiban, apa, meg nem. Mit tehettem volna beismertem, de nem bírtam ki, hogy ne lökjem meg kicsit a Zuram glóriáját, így megjegyeztem, hogy figyelje meg, apa mindig szerelés közben káromkodik. Kisebbik ezen elgondolkozott, hajlott rá, hogy belássa az igazam, de azért csak kereste az alkalmat, hogy bizonyítékot találhasson.

Tehát a gyerek nyúzta az apját, én meg hagytam. A Zuram persze mit sem tudott arról, hogy kísérleti alanyként szeretné kisebbik megfigyelni. Végre eljött a nap, a Zuram nekiesett az íróasztal összeszerelésnek. Kisebbik pezsgett ezerrel, egyfolytában segíteni akart. A Zuram sem értette, hogy mi ilyen izgalmas egy íróasztalban, de igyekezett nagyon, mert valamiért kell kisebbiknek az az asztal. Én kicsit izgultam, hogy bejön-e a kísérlet, vagy sem, de az íróasztal tervezői nekem kedveztek, mert nem volt egyszerű összelegózni. Kisebbik és az apja fent szereltek, amikor is egyszer csak a gyerek diadalmas mosollyal az arcán rohant le az emeletről, és közölte, hogy: Anya! Igazad van! Apa azt mondta az íróasztalra, hogy: nyavalyás. Belül nagyon röhögtem, mert a nyavalyás mégse az a káromkodós szó, de a kísérlet sikerült, sőt később még sikeresebb is lett, mert az íróasztalt 2 órán át tartott összerakni, és elhangzott még pár szó a nyavalyáson kívül is.

A függönyök felkerültek a helyükre, a bútorok összeszerelése is sikerült. Elpakolásztuk a holmijainkat. Lassan belaktuk az új helyünket, tehát kezdődhetett a következő nagy feladat, a felújítás. Nem volt szükség olyan borzasztó nagy felújításra, tehát nem kellett padlót felszedni, csempét leverni, de kellett festeni, volt egy csomó érthetetlen vezeték, némi szerelnivaló, a kert romokban stb. Ez már sokkal nagyobb falat, mint mondjuk egy íróasztal összerakása, segítség nélkül nem is ment volna. Szerencsénkre nem maradtunk magunkra, jött a felmentő sereg.

Reklámok

A munka folytatódik

Megjavult a fűtés, minden rendben volt, kezdődhetett a munka java, vagyis inkább folytatódhatott, mert a két hónappal ezelőtt betervezett munkának még csak a feléhez értünk. A régi házat ki kellett festeni, az újat is ki kellett volna, de ezt most inkább hagyjuk, az újban meg ki kellett pakolni a dobozok nagy részéből, ha élni is akartunk valahogy.

A festés férfimunka, legalábbis szerencsére így hozta a sors, hogy nekem ebben most nem kellett részt vennem. Az első segítség Pestről érkezett. A Zuram barátja, és a fia megérkeztek hozzánk, említettük nekik, hogy viszonylag tábori körülmények lesznek, de ez őket cseppet sem zavarta, ugyanis egy focimeccs miatt utaztak ennyit. A Bajnokok Ligája keretében érkezett a Manchster United a városba, és ők ezt a meccset szerették volna megnézni. Sokkal inkább érdekelt őket a MU, mint a VFL. A Zuram már jó előre megvette a jegyeket, ha nem így tett volna, nem is lettek volna jegyek. Bizonyos meccsekre lehetetlen szerezni, még jó, hogy ez a téma nem érint.

Nos a fiúk kibírták a nomád körülményeket, azt is, hogy a MU kikapott, és még segítettek is. A régi házban lefóliáztak mindent, leszedték a kapcsolókat, és mindent előkészítettek, hogy már “csak” festeni kelljen.

Én közben, mint itthoni bázis, kialakítottam egy nappalit, ahol már le lehetett ülni, és végre mindent elkezdhettem kitakarítani. A festés nagyon nem ártott volna, de jobb híján, aminek csak lehetett nekiestem fertőtlenítővel, és nekiálltam összegyűjteni az előző lakók itt hagyott szemetét. A teljesség igénye nélkül néhány dolog, amit találtunk: ijesztő kerámia bohóc a WC-ben, mellette egy nem ijesztő, de nagyon csúnya kerámia malac, nem működő rádiók, nagyjából négy polcnyi befőtt, két gyógyszeres szekrény tele gyógyszerekkel, néhány szék, törülközők, cserepes virágok, mindenféle fogalmam sincs mihez passzoló kulcs, hajlakk, csatok, zacskók, nem tudom hány éves tészták, valami azonosíthatatlan iszonyat büdös trutyi a fiókban, ágyneműhuzatok stb, stb, és ez még csak a ház, a garázs, a műhely, a hátsó tároló, és az udvar még csodákat rejtett. A volt tulajokkal megbeszéltük, hogy egy helyre gyűjtünk mindent, aztán majd átnézik, és amire szükségük van, azt elviszik, amire nincs azt majd mi a szeméttelepre, de ez még egy hosszú, több hónapon átívelő történet lesz.

Egyszer csak megjelent a volt tulaj, mármint nem a mamma, hanem a volt férj. Egyrészt azért jött, hogy megérdeklődje, hogy tényleg nem utalt-e még a bank, megnyugtattuk, hogy tényleg nem, és ő végre átadta a házat. Elmondott egy csomó technikai tudnivalót, például azt, hogy azért lógnak mindenhonnan vezetékek, mert a fia villanyszerelő, és értett hozzá. Nagyjából 72, élet kioltására alkalmas vezetéket kellett megszüntetni, és olyan helyen is találtunk áramot, ahol soha nem gondoltuk volna, egy bokor alján, aljnövényzettel és fűvel takarva, még jó, hogy nem kezdtünk el ott kapálni. A papa viszont elhozta a garázs távirányítóját, ami kicsi nagy, de legalább van, és működik. A papát 5 évvel ezelőtt egy nejlonzacskónyi cuccal tette ki a volt felesége, és azóta nem túl sokszor járt a házban, elő is adta, hogy mennyire bántja, hogy így el van hanyagolva a ház, de egy idő után már azt sem hittem el neki amit kérdezett. Néhány hasznos tanácsa volt, mint például, hogy nem ártana leengedni az esővízgyűjtőből a vizet, mielőtt szétfagy. Szerencsére az ijesztő bohócot is vitte magával, mivel az neki kedves emlék. Jelezte, hogy majd jön ő is átnézni a szemetet, mert szeretné elvinni ami kell neki. Sose szabadulunk!

Persze keresztbe tehettünk volna, hogy nem vesszük át a házat, ne utaljon a bank, amíg ki nem pakolnak, de mivel nekünk az albérletre már fix kiköltözési időpontunk volt, így nem lett volna hova mennünk. Azt is megtehettük volna, hogy nem hagyjuk őket a szemétben turkálni, de annyival kevesebbet kell vinni a szeméttelepre, ott már pedig súly alapján kell fizetni. Legalább valamennyit tüntessenek el.

Na, de mielőtt idáig eljutottunk volna azért volt még tennivaló a régi házzal is, mégpedig a festés, majd az azt követő takarítás, és a végső kipakolás, mivel a tárolóban még hagytunk némi cuccot, annak a többségét is a szeméttelepre kellett vinni. A festést a Zuram némi segítséggel hihetetlen gyorsan letudta. Ezért köszönet jár Herr és Frau Rosenthalnak. Nélkülük nem lettünk volna kész.

A takarítás rám maradt, de annyira jól lefóliáztak mindent a festés előtt, hogy nem volt nehéz dolgom, lehetett haladni, de még minden vackot át kellett nézni, mi kell, mi nem az új házban. Igen már átköltöztünk, de a tárolóban volt még pár dolog, ami kérdéses volt. Azért csak sikerült döntenünk, és szelektálnunk.

Miután mindennel kész voltunk a régi házban, azt a tulaj megbízott embere átvette tőlünk, minden papírt aláírtunk. Kész. Letudva.

Mi azonban baromira tudunk élni, és szervezni, december lévén még haza is utaztunk karácsonyozni, de szilveszterre vissza is kellett érnünk, mivel vendégeket hívtunk, házavató-szilveszteri-bulira. Minden barátunk teljesen toleráns, simán bírják napokig a tábori körülményeket.

Gyakorlatilag hónapok óta ment a meló folyamatosan, nem mondom, hogy nem voltunk fáradtak, mert de. Ugyanakkor baromira elégedettek is voltunk, hisz pakolás, takarítás, szerelési munkálatok közben rájöttünk, hogy a ház nagyon rendben van, leszámítva azt, hogy mennyire elhanyagolták az utóbbi években, ezek viszont szerencsére sok munkával helyrehozható dolgok. Leszámítva a fűtésrendszer javítását, ahhoz azért már szakemberek kellenek, de a héten jönnek, és nem csak egy percig fognak a dologgal foglalkozni a pincében, mint a bácsi, hanem egész nap itt lesznek a szerelők, és érzem, hogy jól megleszünk.

Valójában, ha nem lett volna ennyire elhanyagolva, nem is tudtuk volna megvenni a házat, mert akkor nyilván nem is ennyibe került volna. Tehát ez mázli, még akkor is ha tudtuk, hogy rengeteg munka vár még ránk. Szerencsére nem maradtunk segítség nélkül.

Amúgy a Zuram is szokta azt gondolni, hogy vicces, és az is, de verset írni nem tud, vagy igen, és szoktunk is költögetni, amolyan izé, nem költő módjára, de ez minket szórakoztat. Ez a versike ebben az időszakban született. Ezt most nem én írtam.

“Megteltek a kartonok már,
Kiürül ám lassan a vár.
Velünk jön ám innen minden,
Festett vázám, minden kincsem.
Maradnak az üres szobák,
Puskásék elmentek tovább.
Visszajönnek ám még ide,
Kifesteni ám izibe.
Mert koszos falat nézni nem jó,
Ugorhat a kaució.
Ezért visszajön a család,
Kifesteni a ház falát.
Megcsináljuk ám izibe!
Kaució? Ide vele!”

Ha nem lesz több bejegyzés, az nem  véletlen műve.

12299333_849333855164608_8137711023963624690_n

Küzdelmünk tárgya

Költözés

Kezünkben a kulcs, minden cuccunk dobozban, remélhetőleg este már az új házban alszunk, igaz újra nagy kupi lesz, mindennek meg kell keresni a helyét, de több, mint fél éves mókázás után csak eljutottunk idáig. Minden, de minden tökéletes lesz! Gondolja ezt az ember, miután egy folyamat végére ért, és végre elkezdődhet az, amit már hónapok óta tervezget, aztán jön a valóság.

Egy esős pénteki napra esett a költözés. A Zuramnak dolgoznia kellett, így én maradtam a költöztető brigáddal, lányok pedig iskolába mentek. 8-ra ígérte magát a költöztető csapat, ez annyit jelent, hogy fél 9 után kicsivel meg is érkeztek. Sebaj, csak kezdjék el. El is kezdték, rögtön az elején érdeklődtek, hogy van-e lehetőség kávét inni. Mivel tudom, hogy itt bármiféle szerelő, munkás, kertész kávéval  működik, így a kávéfőzőt el sem csomagoltam, meg hagytam bögréket, tejet, cukrot stb. Tehát megnyugtattam őket, hogy kávé van, lesz is. Mondták, hogy most nem kérnek, csak kérdezték. Nekiláttak a munkának. Hárman voltak, pedig mi négyre gondoltunk, de mindegy. Egy ember nekiállt szétszerelni a bútorokat, a másik kettő pedig kihordta azokat, amiket nem kellett szétszerelni. Szó nélkül tették a dolgukat, és baromi jól haladtak.

Én kb. unatkoztam, de azért néha kértek egy kávét, azzal le tudtam foglalni magam. 10 óra felé megérkezett a negyedik ember, aki kb. feleannyi volt korban, mint a többiek, viszont első ránézésre is másnapos volt. Na, ő egyből kávéval kezdte, de utána ő is pakolt. Nekem igazából tök mindegy volt, hogy ki mennyit pakol, vagy másnapos-e, a lényeg, hogy legyen kész a munka.

Haladtak is rendesen, szépen telt meg a teherautó. Egy-két bútorral gond volt, kiderült, hogy penészes a bútorlapok hátulja, de nem kicsit. Két komód, és egy kis könyvespolc volt az áldozat. A ház penészedett, de ezeket a dolgokat eddig nem láttuk. Őszintén szólva megdöbbentem. Megegyeztünk, hogy az a 3 bútor marad, aztán majd kitaláljuk mi legyen. Egyébként nem volt nehéz a megoldás, mert leszedte a Zuram a penészes lapokat, aztán az egyik építési boltban vágatott méretre újat, azt felszögelte, és a bútorok meg is lettek mentve. Később ezeket mi átköltöztettük.

A ház kiürült, a teherautó megtelt, indulás az új házba. Az új házhoz már megérkezett a Zuram is, mert közben délután lett. A költöztetők pontosan mindent oda raktak, ahová mondtuk, a bútorokat is villámgyorsan összeszerelték.

Van egy üveg vitrinünk, amiben a Zuram a modellautóit tartja, mind Alfa Romeo, már elég régóta gyűjti őket, van is egy pár. Ezt a vitrint mikor vitték be a költöztetők, az egyik rákacsintott a Zuramra, hogy ebbe milyen sok borospohár elfér. A Zuram meg mondta nagy büszkén, hogy ja, de ebben nem poharakat tart, hanem modellautókat. Még tisztán hallottuk, amint befelé az egyik férfi mondta a másiknak, hogy minden Volkswagenes hülye.

Én közben összeszedtem a lányokat az iskolából, és mire visszaértem a házhoz, a költöztetők kész is voltak. Mindenki izgatottan járkált körbe, majd mondtam, hogy jó, de most már csukjuk be az ajtókat, mert baromi hideg van. Tekerjük fel a radiátorokat. Decemberhez képest nem volt hideg, mert volt vagy 13 fok, de azért egy kis meleg nem árthat.

Így is lett fel is tekertük az összes radiátort, és elkezdtünk kicsit pakolászni. Visszamentünk a régi házhoz, ott bezártunk mindent. Nosztalgiával gondoltunk vissza az elmúlt évekre, és nem győztük megjegyezni, mennyire nincs kedvünk festeni. De hát ez nem kívánságműsor, komoly tétel a kaució, amit jó lenne visszakapni.

Ismét az új házban tapasztaltuk, hogy nem lett melegebb. Egyáltalán nem. Sőt. Próbáltuk nézegetni a fűtést, meg a termosztátot, meg kapcsolgatni, meg állítgatni, de még soha nem láttunk ilyet, azt sem tudtuk, hogy működik, és baromira nem voltunk sikeresek. A kedvünk elment, a hideg maradt.

Közöltük a lányokkal, hogy tudjuk, hogy úgy volt, hogy külön szobájuk lesz, de nem, mert nem jó a fűtés, így egy szobában fognak aludni. Van egy olajradiátorunk, amit még Pestről költöztettünk magunkkal, mert sose tudni, és tessék, milyen jó hogy van. Van egy kis hőkockánk is, azzal meg be fogjuk tudni melegíteni a fürdőszobát, meleg vízben szerencsére nem volt hiány. Sebaj! Megoldjuk! A Zuram hívta az előző tulajokat, hogy mégis mi a frász van, de persze nem vették fel a telefont. Én picit dühöngtem, de Zuram a Buddha rávilágított, hogy ettől még nem fogják felvenni a telefont, és meleg sem lesz. én meg közöltem, hogy én viszont sokkal jobban érzem magam, ha kiadom a mérgem, örülök az ő lelki békéjének, de momentán az sem segít.

Hidegben telt az első éjszaka, legszívesebben visszamentünk volna a régi házba aludni, de az mégis milyen lett volna már. Maradtunk. Az első reggelit egy mekiben fogyasztottuk el, jah szánalmas, de ott meleg van, és meleget adtak enni. Szerencsére a lányoknak aznapra meghívásuk volt egy Mikulás partira, legalább melegben voltak egész nap. A Zurammal megpróbáltunk szerelőt keresni, bemenni a szolgáltatóhoz lévén központi fűtés, de szombat délelőtt a fű sem nő. Sebaj, hazamentünk pakolászni, a fenének volt kedve, az otthon melege nélkül, de muszáj volt. Közben a volt tulaj lánya visszahívott minket, és azt mondta, hogy ők már kijelentettek mindent, fűtést, vizet, biztos központilag lekapcsolták a fűtést, mert volt kint egy ember a szolgáltatótól, biztos ő csinált valamit, de hogy mit azt ők nem tudják.

Hittük is, nem is, de mivel fogalmunk sem volt arról, hogy működik a rendszer, és szombat volt, nem sokat tehettünk, minimum még egy nap olajradiátoros móka, aztán meglátjuk. Időnként lementünk a pincébe, néztük a rendszert, hátha, de nem. A hétvége folyamán többször is összefutottunk a kapcsolótábla előtt a Zurammal, ő is próbált szemmel javítani, én is, de nem sikerült.

Vasárnap már az is eszünkbe jutott, hogy hoppá, nekünk van ám kandallónk, be lehetne gyújtani. Kicsit féltünk tőle, mi van, ha az sem működik rendeltetésének megfelelően és elönti a füst a házat, de szerencsére nem ez történt. A kandallóban lobogott a tűz, és kellemes meleg lett a nappaliban. A lányoknak a szobájában ment az olajradiátor, egyedül a mi hálónkban nem volt fűtés, mert habár vettünk magunknak is egy valami elektromos fűtő izét, de az az első éjszaka megdöglött, így nekünk maradt a kötött pulcsiban való alvás.

Hétfőn reggel a Zuram a szolgáltatónál kezdett, ahol is közölték, hogy ez baromság, ők aztán nem tudják elzárni a fűtést, központilag meg pláne nem, de küldenek egy szerelőt, gyorsan, aztán meglátjuk. Mivel én otthon maradtam még arra a hétre, hogy otthon legyen valamelyest a házból, így vártam a szerelőt, de nagyon.

Csoda történt, mert a Zuram felhívott, hogy majd valamikor jön egy szerelő, és a bácsi már fél óra múlva ott is volt. Gyorsan elnézést kértem a hiányos nyelvtudásomért, mire közölte, hogy semmi gond, neki ez a dolga, és tudja milyen, ha hideg van, pláne ha gyerekek is vannak. Nos vagy ennyire rosszul beszélek, vagy a bácsi is ennyire rosszul beszél, vagy csak az elnézést hallotta, de a lényeg, éreztem, jól megleszünk. Lementünk a pincébe, ahol is ő, nagyjából 1 percet foglalkozott a dologgal. Közölte, hogy egy kapcsoló rossz, azt kiiktatta a rendszerből, majd mondta, hogy szerinte 2 óra múlva meleg lesz. Imádtam a bácsit. Pedig olyanokat is mondott, hogy mi mindent kell kicserélni. Kérdeztem, hogy tud-e ajánlani egy szerelőt ehhez a tevékenységhez, de ő csak a telefonkönyvet ajánlotta, mondta, hogy biztos megértsem, hogy azt a sárgát, amiben a szolgáltatók vannak. Kikísértem a bácsit, és közöltem vele, hogy nekem most ő a Mikulásom. No ezt megértette, és mondta, hogy tényleg, igen ő ma a Mikulás, aki meleget hoz.

Azonban nem lett meleg, melegebb lett, de nem sokkal. Este hazaért a Zuram, és mondtam, hogy szerintem valamit még állítani kéne, lement a pincébe, és állított valamit, aminek következtében fél órán belül tényleg meleg lett, mindenhol. Olyan igazi otthonos. Végre.

Költözünk, nem költözünk, költözünk, nem…

Kis iskolai kitérő után visszatérek a ház témához, amit ott hagytam abba, hogy aláírtuk a szerződést. Szóltunk a bérelt házunk tulajának, hogy most már költözni fogunk, de tényleg. Tényleg? A Zuram meg is beszélte vele a részleteket, hogy mikor szeretnénk leadni a házat. Ettől kezdve szoros időbeosztással dolgoztunk. Azért, hogy minden biztosan simán menjen készítettünk egy menetrendet, hogy melyik hétvégén mit kell csinálnunk, milyen sarokpontok vannak a tennivalókban.

Először is volt még nagyjából két hónapunk, ami elegendőnek tűnt mindenre, de mivel hét közben dolgozunk, így a munka java hétvégére maradt, és két hónap alatt nincs olyan sok hétvége, tehát tényleg tartani kellett magunkat az ütemtervhez.

Első körben kerestünk költöztetőket. A barátaink nem is olyan régen estek át hasonló macerán, így ők tudtak ajánlani egy megbízható céget. A Zuram alapos ember révén utánajárt annak is, hogy milyen esetben támogatná a VW a mi költözésünket. Nos a VW-nek olyan feltételei voltak, hogy gyakorlatilag a semmilyen esetben jött ki végeredményként. Kért a VW-től egy ajánlatot, hogy mégis mennyiért csinálnák meg a költöztetést, azt a fajtát, amikor jönnek mindent bepakolnak, majd mindent a helyére is tesznek az új házban. Az ajánlat nagyon alapos volt, nagyon kedves, de olyan számot mondtak, hogy röhögnöm kellett, na nem azért, mert annyira olcsó lett volna. Nos a költöztetés ezen formája alig 8000 EUR lett volna. Köszöntük a lehetőséget, és bizalommal fordultunk a barátaink által ajánlott költöztető brigádhoz.

Jött is egy ember a brigádtól, felmérte mennyi cuccunk van. Sajnos a ház egy zsákutca végén állt, és egy bizonyos szakaszt nem lehetett kocsival megtenni, csak gyalogosan, így a teherautó sem tudott felállni a ház elé. Ez mindenképp növelte a fizetendő összeget. Annyiban sikerült megegyezni, hogy mi mindent bedobozolunk, majd a dobozokat kihordjuk a garázsba, mivel a garázs elé fel tud állni a teherautó, a bácsik a házban lévő bútorokat szétszedik, majd miután az összes cuccunkat kipakolták az új házban, a bútorokat össze is szerelik. Ezért 1200 EUR-t kértek. Az összeg nem hangzik kicsinek, és nem is az, de ezért négy ember dolgozik egy teljes napig, plusz a teherautó. Bizony, amihez itt ember nyúl és dolgozik vele, az nem olcsó.

Kezdődhetett a munka. Minden hétvégén dobozoltunk, terv szerint haladtunk. Az összes dobozt kihordtuk a garázsba, meg zsákokat, meg amit tudtunk, és szép lassan meg is telt a garázs. Lassan úgy éltünk, mint egy kempingben, minimál ruhatár, nem veszünk semmit, nehogy több legyen a cucc, minimál konyha, de elégedettek voltunk, mert tartottuk a tervet, és kiköltözés után a bérleményt még ki is kellett festeni, rendbe kellett tenni, tényleg fontos volt mindennel haladni.

Ekkor azonban jött egy telefon a banki ügyintézőnktől, nagyjából másfél héttel a költözés előtt. Ne ijedjünk meg, de… Jó vicc, természetesen megijedtünk, sőt éreztük, hogy ebből még nagyobb ijedelem is lehet. Bankos hölgy közölte, hogy eladóink, nem töröltették még a jelzálogot, így a bank nem fog fizetni, pár napot csúszhat az egész. Hahó! Nekünk minden le van szervezve, dobozok közt élünk, december lesz mindjárt, és tudjuk nagyon jól, hogy akkor leáll az élet, a költöztetőket is lehetetlen átszervezni.

Innentől volt pár nagyon nem vicces napunk. A Zuram hívta a tulajokat, akik első körben azt mondták, hogy elintézték, csak nem találják a papírt, második körben már azt mondták, hogy most intézik, mert a közjegyző nem szólt, de nyugodjunk meg azt mondta a bank, 3 nap és kiadják a papírt. Ezután a Zuram felhívta a közjegyzőt, ahol azt az infot kapta, hogy el lesz az intézve, de nem 3 nap, hanem 3-6 hét. Nem írom le, miket gondoltunk magunkban. Az már épp átcsúszhat a jövő évre, pedig nekünk ki kell költözni, és ki is kell festeni. Arról már rég letettünk, hogy a beköltözés előtt kifessük az új házat, pedig eredetileg arra is hagytunk időt. Már mindegy hogy, csak költözzünk be, lehetőleg még karácsony előtt.

Nem volt jó kedvünk. Az összes karácsonyi ajándék valahol bedobozolva, azon viccelődtünk, hogy újakat kell venni. Igen, mi is tudtuk, hogy nem vicces. Jöhetett a következő kör, beszélni az eladókkal, hogy most akkor hogyan tovább, elvégre ez az ő hibájuk. Ezzel ők is tisztában voltak, és egy megbeszélést követően azt mondták, hogy átadják a házat, ez előtti nap, hogy mi költöznénk. Mert mégiscsak az ő hibájuk, és már egyébként is kiköltöztek. Ez egyébként annyit jelentett, hogy még egy csomó cuccuk volt a házban, de mondtuk, hogy nem érdekes, majd megoldjuk, elvisszük mi a szeméttelepre, csak adják oda a kulcsot. Ők is megnyugodtak, hogy otthagyhatják a szemetet, nem kell ezzel foglalkozni, és remélik, hogy hamar meglesz a papír, mert a tulaj már átköltözött az új lakásba, de addig bérleti díjat kell fizetnie, amíg a bank nem utal, mert addig ő sem tudja kifizetni a vételárat. A lényeg, hogy megkapjuk a kulcsot.

A költözés előtti napon, a tulaj lányával találkoztunk egy parkolóban. Ott odaadta a kulcsot. Megvan! Ennyi volt a nagy ház átadás. De a lényeg: kulcs a kézben. Elmentünk a házhoz, szétnéztünk, minden rendben volt, festés most nem lesz, de ez van. Annyira nem vészes. A Zuram első dolga volt az összes zárat kicserélni. Kezdődhetett a költözködés.

Ahogy kezdődött

2012. októberében döntöttük el családilag, na jó nem családilag, mert a gyerekeket nem kérdeztük meg, de ez már csak így van minálunk, szegény szegény gyerekek kénytelenek csinálni amit csak kitalálunk. Eldöntöttük tehát, hogy megpróbáljuk, nekivágunk a világnak és elhagyjuk Magyarországot.

Kedves párom, nem szeretem ezt a szót, mert habár párom, de erről mindig az jut eszembe amikor az általános iskolában sorba kellett állni, és ha nekem nem akart senki a párom lenni, akkor maradt a maradék, holott annak a másiknak én voltam a maradék, és a mi egymásra találásunkban senki nem volt maradék, mi határozottan egymás mellé akartunk állni a sorban. Tehát a Zuram, és én eldöntöttük, hogy nekivágunk. Volt már ezelőtt külföldről érkező ajánlata, de elutasította mondván, hogy miért is mennénk, megvan mindenünk.

Meg is volt mindenünk, nagy baráti társaság, gyerekeknek barátok, rendszeres programok, jó óvoda,  jó iskola, családi ház a főváros egyik külső kerületében a kertvárosában, két autó, kis vitorlás a Balatonon, síelés télen, tengerpart nyáron. Félreértés ne essék nem luxus körülmények között éltünk, nem 5 csillagos szállodákban nyaraltunk, hanem kempingben, nem vadiúj autókkal furikáztunk, de a nagy magyar átlaghoz képest jól éltünk.

Mégis eljön az a pillanat, amikor az ember úgy érzi nincs más lehetőség, menni kell. Ennek nincs politikai háttere, legalábbis közvetlenül nincs. Közvetve persze rengeteg, és kellett ehhez még néhány egymást követő esemény, amit nem gondoltunk volna, hogy valaha bekövetkezik. Bekövetkezett.

Szerencsére a lehetőség nem úszott el, amit másfél éve ajánlottak, ajánlották most is, ha lehet még szebb ruhában.

Tudtuk, hogy nehéz lesz, nagyon, de minden nehézség ellenére valahogy akartuk is ezt az egészet.

A Zuramnak el kellett menni decemberben egy állásinterjúra, hogy megmutassa igenis érdemes őt felvenni.

Ez a három nap, amíg odavolt maga volt a rossz előjelek tömkelege. Először nagyobbik gyermeket döntötte le a lábáról a láz, és ha ő lázas nem csinál fél munkát, nem hat holmi gyógyszer csak úgy, kell mellé hűtőfürdő, vizes lepedő. Olykor népi lázcsillapító módszereket is bevetünk, mint krumpli a talpra, éjfélkor teliholdnál rigmusokat mondunk, azután ezeket együtt alkalmazva különböző ráolvasásokkal csillapodik a láz, de a műveletet 4 óránként ismételni kell. Éjszaka is. Eltelt egy nap és kisebbik gyermek elirigyelve a törődést szintén ágynak esett, az ő lázát könnyebb kezelni, könnyebb lenne, hogy otthon lenne az apjuk, és a másik gyermek nem fetrengene az ágyban, de ilyenkor kisebbik is igényli a hűtőfürdőt, krumplit, békákat, nótaszót stb., ráadásul ő tudja fokozni, elkezdett hányni is.

Hurrá! Nem baj, megoldom. Természetesen ilyenkor velük alszom, ha alvásnak lehet nevezni, hogy őket figyelem éjszaka, közben próbálom elkerülni, hogy az arcomba köhögjenek.

Amúgy is volt program, mert a kikészített lavór mellé nagyon ügyesen tudnak hányni, bele soha, de optimistán mindig odateszem. Ilyenkor jöhet az éjszakai takarítás, ágynemű áthúzása, és természetesen nem mindegy, hogy a pónis, vagy a hercegnős lesz az új huzat, ezt is meg kell vitatni.

Így telt el mindkét éjszaka, ráadásul nagyon beszélni sem tudtam a Zurammal, hogy mi a helyzet.

Természetesen a lányok legjobb barátnői ezen a hétvégén tartották a szülinapi bulijukat, tehát két hányás között ment a bőgés, hogy: “eeeeeez életem legrosszabb napja”. És tényleg, nem volt valami fényes nap.

Mindeközben kiderült számomra, hogy nem tudok kimenni a reptérre a Zuramért, mert mégse hagyhatok otthon két lázas, hányós gyereket. Ezt is sikerült baráti segítséggel megoldani, férj sikeresen hazaért.

Hogy hogy sikerült az interjú nem volt túl optimista. És én nagyon örültem neki, hogy nem megyünk sehova, mert úgy gondoltam a sors döntött helyettem, és egyébként sem bírnék ki pár hónapot egyedül a lányokkal. Nem átallottam sírva a Zuram nyakába borulni, hogy nem akarom hogy elmenjen. Mondjuk már két napja nem aludtam, és ha én nem alszom rosszabb érzelmi kitöréseim vannak, mint 3 brazil sorozat 5 főhősnőjének.

Azért a Zuram elmesélte, hogy nem szép a város, sőt nem is tetszene egyáltalán, mert iparváros, hideg van, persze decemberben Pesten bikiniben járunk, úgyhogy szépen meg is nyugodtunk, hogy nem megyünk mi sehova.

Aztán jött a telefon, hogy felajánlják az állást, ettől kezdve ment az alkudozás a feltételekről, az alku megköttetett.  

Irány Németország, vár Wolfsburg.

Image