Hazamegyünk. Hova?

Január óta elég gyorsan telik az idő, nem mintha olyan sok különleges dolog történne velünk. A köhögésen túl vagyunk. Lassan. Én két napig nyomtam az ágyat, majd további másfél hétig köhögtem, de elég gyorsan össze kellett szedni magam, mivel a Zuram nem két napig nyomta az ágyat, hanem egy hétig. Az orvosi fel is állította a diagnózist, influenza. Fájt, nagyon, és mivel szép sorban érintette a családtagokat elég sokáig is tartott. Nem vagyunk mi ehhez hozzászokva! Mióta kiköltöztünk nem volt még ilyen. Láthatóan a környezetünkben is elég sok embert érintett a probléma, és mindenki a köhögéssel kínlódott a legtovább. Mi is.

Mára már jól van mindenki, ami elég szerencsés, mivel közeledik a tavaszi szünet, amit Magyarországon szándékozunk eltölteni, illetve a Zuram tesz egy kis horvátországi kitérőt is, mert hívja a tenger,  meg a szél…, vagy inkább a régi csapattársai vitorlázni.

A lányok már hetek óta nagyon várják. Készülnek, hisz nem voltunk Magyarországon tavaly augusztus óta, és bizonyos dolgok hiányoznak nekik. Kisebbik szokta szépen sorolni, nagyjából naponta kétszer, hogy kik és mik, de már ráunt, hogy mindig elmondja, így csak annyit sóhajt el: hogy a szeretteink, a legjobb lesz a szeretteinkkel találkozni. Hatalmas szíve van, elég sok szerettje, úgyhogy lesz dolog bőven. Nagyobbik nem ennyire érzelmes, mikor őt kérdezem, akkor csak annyit mond, hogy a legjobb az lesz, hogy végre elmegyünk moziba. Itt nem voltunk még moziban, pedig már mehetnénk, mert mindent értenének, de valahogy kimaradt, majd pótoljuk.

Naponta szóba kerül, hogy mi lesz a program, mi mindent fogunk csinálni, hova fogunk elmenni. Elég érdekes dolgok is eszükbe jutnak, mint például, hogy parizert enni kell, otthon azért akkorát nem ugrottak érte, de hát a nosztalgia már csak ilyen, el kell mennünk még villamosozni is, ez tipikusan szegedi program, Pesten sem nagyon tömegközlekedtünk, itt meg nincs is villamos, a mozi nem maradhat ki, utoljára én is tavaly augusztusban voltam moziban, akkor is a Csingilinget néztem, úgyhogy nekem is hiányzik. Anno, diák koromban moziban dolgoztam, mint jegyszedő, akkor azt hittem, soha többet nem akarok majd moziba menni, de az már olyan régen volt, hogy meg sem mondom hány évvel ezelőtt. El kell még menni a kedvenc éttermükbe, piacra, lottózni, kacsát etetni, csúszda parkba, biciklizni, vadasparkba…

Egy picit nehéz, hogy ők Pesthez is nagyon kötődnek, viszont alapból Szegedre megyünk, hisz a szüleink ott élnek. Azért megoldjuk, és remélem mindenkivel tudunk találkozni akivel csak ők, vagy mi szeretnénk.

Én személy szerint már nagyon várom, hogy otthon legyünk. Eddig még soha ennyire. Lehet, hogy ez a honvágy? Talán gyerekkoromban éreztem honvágyat, amikor igen rossz úttörőtáborban voltam, és semmiképp nem akartam ottmaradni, de ez most más. Nem arról van szó, hogy ne akarnék ide visszajönni, vagy elegem van az itteni életünkből, mert nincs, sőt nagyon is hosszú távra tervezzük kapcsolatunkat az országgal, a várossal. Egész egyszerűen szeretnék a számomra fontos emberekkel találkozni, beszélgetni. Sétálni Pesten, Szegeden egy kis hazai levegőt szívni, feltöltődni. Lehet mókás, de arra is vágyom, hogy magyarul beszéljenek körülöttem és ne németül. Az utóbbi időszakban, egyre többször kell németül intéznem bizonyos dolgokat, no nem hivatalos dolgokat, de olykor még egy cipővásárlás is kihívásokkal teli. Általában mennek is ezek a dolgok, és mikor szabadkozom, hogy mennyire rosszul beszélek németül, akkor mindenki borzasztó kedves és  megértő és segítőkész lesz, de jó lesz, ha estére nem zsibog az agyam, és nem azon fogok gondolkozni mondjuk főzés közben, hogy ezt, hogy is mondanám németül. Mondjuk, le merem fogadni, hogy ez nem fog változni és otthon is gondolkozni fogok, hogy mi hogy is van.

A lányok beszédébe már egy-két dolog teljesen németül épült be, és kisebbik időnként amikor magyarul beszél, német szavakat is belevesz a mondanivalójába, tehát nem árt nekik sem egy kis magyar megerősítés, mert én ugyan mindig elmondom, hogy hogyan is kell ezt magyarosan mondani, de legközelebb megint a német szót használják. Nagyobbik ugyan magyarul is olvas, de kisebbik azt mondja, hogy neki nehéz. Jó, hát őt meg kényszerítem arra, hogy magyarul is olvasson, meg is teszi, csak nem olyan lelkesen, de ez mondjuk annyira nem hat meg. Olvasni kell, így is, úgy is. Nem mondom, hogy könnyű nekik, de ügyesek és alkalmazkodnak.

Napi szinten szóba kerül az utazás, visszaszámolnak, és csak mondják, hogy mennyi mindent fognak csinálni. Egyik nap beszélgettünk arról, hogy mikor kezdődik a szünet, ki-mit fog csinálni a szünetben, mármint az osztálytársaik, és akkor a Zuram azt mondta, hogy azért nem mehetnek a különböző programokra, mert mi megyünk haza. A két gyerek szeme elkerekedett és nem értették. Hova megyünk? -Haza -mondta a Zuram még egyszer. A lányok csak néztek tovább értetlenül. Na, a Zuram is nézett most már ő is értetlenül. A lányok nem értették, a Zuram meg nem értette, hogy ők mit nem értenek, én meg remekül szórakoztam. Nem hagytam, hogy végtelen köröket fussanak a “haza, hova” témakörben, és kisegítettem őket. A Zuramnak elmagyaráztam, hogy a lányok soha, de soha nem mondják azt, hogy megyünk haza, hanem azt szokták mondani, hogy megyünk Magyarországra. Ekkor mindenkinek tiszta lett minden, a gyerekek megértették, hogy Magyarország az a haza, a Zuram meg megértette, hogy a lányok mit nem értenek.

Egyébként az is nagyon bájos, mikor ők hárman nem értenek valamit, csak én, és szellemi fölényemet kihasználva vigyorgok rajtuk, és amikor már kivigyorogtam magam a kezükbe adom a megoldás kulcsát. Persze azért élvezem annyira ezeket a szituációkat, mert igen ritkák, legtöbbször én vagyok a leggyengébb láncszem.

Nem tudom, hogy az életkorukból, vagy a körülményekből adódóan nem haza nekik Magyarország. A haza  itt egyértelműen az otthon szinonimájaként jelenik meg. Természetes, hogy nekik az otthon itt van, Wolfsburgban, ahol élnek, iskolába járnak. Nekünk felnőtteknek viszont, akiknek ott élnek a szüleink, ott voltunk gyerekek, ott jártunk iskolába, kezdtük el közös életünket, mindig is otthon marad Szeged is, Pest is, Magyarország.

Berlin, lego, még több lego, de valami hiányzik

Az utóbbi időben nem volt szerencsénk, semmi rosszra nem kell gondolni, csak hát ebben az országban is megél néhány vírus, és a tavalyi évvel ellentétben idén már kipróbáltuk milyen betegnek lenni. Nagyobbik kezdte, mondhatnám csak a szokásos, köhögés, aztán még erősebb köhögés, aztán nem alszunk éjszaka köhögés. Hideg párásító elővesz, éjszaka egész jó műsor van néhány mesecsatornán, és alvás nélkül egész jól elvagyunk. A Zuram a gyerek helyén aludt, a gyerek mellettem. Szerencsére csak egy ilyen nagyon nem alvós éjszakával megúsztuk, és el sem kapta senki. Az orvos adott köptetőt, meg éjszakára szirupot, hogy azért valamennyit tudjunk aludni. Eltelt néhány hét, már el is felejtettük az egészet, amikor kisebbik is kedvet kapott.

A menetrend ugyanaz, köhögés, aztán még erősebb köhögés, aztán nem alszunk éjszaka köhögés. Kisebbik azonban nem végez félmunkát. Nem úsztuk meg egy éjszakával. Első éjszaka még hatott a szirup, 6 órát sikerült folyamatosan aludni, de innentől kezdve 3 éjszaka virrasztás következett. A Zuram is beszállt a mókába, és hol ő üldögélt kisebbik mellet a kanapén, hol én. Micsoda szerencse, hogy hajnal kettőkor is lehet Violettát nézni. Az orvos szerint mehet a gyerek iskolába, semmi komoly baja nincs, de ha akarjuk tartsuk otthon, 3 napig nem kell orvosi igazolás. Nos, én semmiképp nem engedtem kisebbiket iskolába, hisz semmit nem aludt, jó, ha 3 órát, és azt sem folyamatosan, természetesen hányás is volt  a köhögés miatt. Azt valaki elmagyarázhatná, hogy ha egész éjszaka nem alszik a gyerek, másnap miért nem fáradt? De tényleg, miért nem? Olyannyira nem fáradt, hogy unatkozik, és egyáltalán nem érti, hogy miért is kell neki pihennie. Ahogy közeleg az este, úgy erősödik fel a köhögés. A hétvége és még három nap alatt helyrejött, mehetett is iskolába. Fellélegeztünk, vége van.

Ha! Ez valami irtó jó anyag, mert én következtem a sorban, nem akarok panaszkodni, de még ma sincs hangom. A Zuram ápolt, 4 napon keresztül csak feküdtem, nem is bírtam mást. A Zuram hőssé avanzsált, mert olyan levest főzött, hogy csak na, és tuti a levesnek köszönhető, hogy ki bírtam mászni az ágyból, de a hősök is elbuknak, a Zuramat ma hazazavarták a munkából, mert köhög. Elkapta. Ő is. Szépen körbement az egész családon. Habár én egy kicsit megutáltam a teát, mert annyit ittam, de lelkesen főzőm a többieknek, és ma végre eljutottam bevásárolni is, mert mindent kiettünk a hűtőből, és a lányok már két napja maguknak veszik a tízórait a pékségben.

De mindezek előtt, még az év elején történt egy-két dolog, ami miatt a kedvem a béka feneke alá csusszant, és ez a béka is egy feneketlen gödör mélyén üldögél, üldögélne, de mivel nincs feneke a gödörnek, így a béka is csak lefelé csúszik folyamatosan. Közöltem hát a családdal, hogy mi márpedig ki fogunk mozdulni, és kimozdulás alatt nem azt értem, hogy elmegyünk az Autostadtba, mert minden hétvégén ott vagyunk, hanem azt, hogy beülünk az autóba és minimum egy órányi távolságra eltávolodunk a várostól.

Első gondolatom Hannover volt, mivel a Primarkban be szerettem volna szerezni egy-két dolgot. Gondoltam elmegyünk a Sealifeba, vagy nézünk valami programot a lányoknak, de a Zuram tett egy javaslatot, miszerint miért is nem megyünk Berlinbe, hiszen Primark ott is van, kettő is, és már nagyon rég ígérjük a lányoknak, hogy elvisszük őket a Lego Discoverybe , A Heide parkba szóló éves belépőnk jó ide is, tehát a belépő még csak plusz költséget sem jelent. Berlin még jobb! Akkor már tudom teljesíteni egy régi ígéretemet Edinának, hogy megnézek neki valamit, ami csak Berlinben van.

Tavaly februárban voltunk utoljára Berlinben, ott vettük a lányok farsangi jelmezét, azóta is voltunk már, de csak a repülőtéren, azt meg nem nevezném kimondott kirándulásnak, már éppen ideje volt, hogy újra megnézzük a várost, vagy inkább a Lego Discoveryt.

Korán elindultunk, és majdnem zökkenőmentes volt az indulás. Eldöntöttük, hogy a pékségben veszünk valamit reggelire, beszálltunk a kocsiba, a Zuram elkanyarodott a pékség felé, amikor is eszembe jutott, hogy ez mind szép és jó, de otthon felejtettem a belépőkártyáinkat. Hurrá! Sebaj, én felejtettem el, én is megyek vissza érte. 5 perc gyalog, amíg a Zuram megveszi a reggelit én vissza is érek a belépőkkel. Szedtem a lábaimat, berontottam a házba, és rohantam vissza. Nem vagyok babonás, pedig lehet kellene. Édesanyám mondta mindig, hogy ha valamiért vissza kell menni, akkor az nem hoz szerencsét, és nem szabad kimenni addig a házból, míg az ember le nem ült egy székre, legalább egy kis időre. No, ezt én soha nem értettem, mert a szerencsétlenség már akkor megvan, ha az ember otthon felejt valamit, és az meg még nagyobb szerencsétlenség, ha az embernek  már csak akkor jut eszébe, hogy elfelejtett valamit, ha már nem tud érte visszamenni.

Jó, hát átfutott a fejemen, hogy le kéne ülnöm, de legyintettem egyet gondolatban, és becsuktam magam mögött az ajtót, azt hiszem, hogy hangosan hozzáfűztem  még annyit, hogy: baromság. Lehet nem hangosan, de mivel időnként magamban beszélek, bármi előfordulhat, úgysem hallotta senki.

Viszonylag időben odaértünk Berlinbe, a Zuram tett egy kósza kísérletet arra, hogy rá tudna-e engem venni, hogy nézzük meg a tavat, ahová le lehetne rakni a hajót, de nem volt sikeres. Hárítottam, mivel nem ezért jöttünk, és tényleg nem.

Első utunk a Primarkba vezetett, ahol fél óra alatt végeztünk, mindent sikerült beszerezni amit akartam, csak a sapkámat hagytam el valahol. Tehát fél óra alatt végeztünk volna, ha nem keressük újabb negyed órán keresztül a sapkámat. A kedvenc sapkámat, bár a Zuram szerint nekem havonta van egy kedvenc sapkám, és valamiért nagyon vonzódom a kötött sapkákhoz. Tényleg nagyon szeretem a kötött sapkákat, de kikérem magamnak, ez már vagy két hónapja a kedvencem volt, és még hozzá illő sállal is rendelkeztem. Rendelkezem, mert a sál még megvan. A sapkát természetesen nem találtuk meg. Sebaj, gyerünk tovább, a lányok már nagyon kíváncsian várták a Lego Discoveryt.

Visszamentünk a kocsihoz, és valami gyanús cetli volt a szélvédőjén. Naná, hogy büntetés. Nem néztük meg figyelmesen a táblát, és nem lett volna szabad megállni, csak rakodni, legalábbis ebben az időszakban. 15 EUR mínusz, plusza sapkám is mínusz, és azt a 3 EUR-t amit a parkoló órába bedobtam, azt sem nevezném bevételnek. A Zuram végül is jól viselte, mert csak addig morgott, amíg oda nem értünk a helyhez, amit Edinának néztünk meg. Megállt a parkolóban, ez ingyenes volt, és szabadott is megállni, semmi gond. Megkérdeztem kér-e inni, azt mondta igen. Odaadtam az üveg colát, amit még induláskor raktam be a kocsiba. Nem is lett volna semmi gond, ha előtte a cola nem dől el a kocsiban. A Zuram fogta a colát, kinyitotta és már fürdött is, colában. Gyermekeim cifra káromkodásokat tanulhattak, ha akartak, de ezzel akkor nem törődtem, mivel az összes zsebkendővel egyszerre próbáltam letörölni, a Zuram kabátját, kezét, arcát, a műszerfal egy részét. Szerencsére nem lett minden olyan, de az épp abbamaradt morgást lehetett tovább folytatni.

Innen az utunk már tényleg a Lego Discoverybe vezetett. Nem tudom, hogy máskor is ilyen sok rendőr van-e Berlinben, de most lépten-nyomon egy rendőrautóba botlottunk. Megtaláltuk a helyet, szerencsére volt parkolóház a közelben, ahol hely is volt bőségesen. A lányok már nagyon izgultak. Kerestük egy kicsit a bejáratot, és akkor jöttünk rá a sok kirakott mackóból, hogy a Berlinale bizony most van. Aha! Akkor biztos ezért az a sok rendőrautó. Gondoltuk mi, vagy nem ezért, de mindegy.

A bejárat előtt már volt egy óriási zsiráf legóból (Noémi és Anita, ha ez olvassátok +2 sékel). Ez a nagy zsiráf borzasztó izgalmas lehetett, mert fiatalok kapirgálták a fenekét, gondolom próbálgatták, hogy szét tudják-e szedni. Nem. Szerencsére nem sokan álltak sorba, gyorsan bejutottunk. Amíg sorban álltunk, addig a lányok egy lego spongyabobbal barátkoztak. Nagyobbik még mindig spongya rajongó, nem is tudom hány éve, de régóta. Mivel most játsszák az új spongya filmet a moziban, és az egyik ház falán ötször akkora plakátja volt, mint a Szürke ötven árnyalatának, gondoltuk, hogy bent még egyéb spongyás dolgok is várnak ránk.

Ahogy beértünk én már meglepődtem, mert nem volt ruhatár. Pedig tél vala, és hideg. A lányok szép fokozatosan bízták rám a sáljukat, sapkájukat. A sapkájukat! Amikor az enyémet alig 2 órája hagytam el… Mindegy. Szorongattam.

Az első látványosság, pont olyan volt, mint a Miniatur Wunderland Hamburgban, csak persze sokkal kisebb területen és minden legoból. Berlin nevezetességeit láthattuk, és itt is voltak gombok, amiket ha nyomkodtunk valami mozgásba lendült, vagy legalábbis kellett volna lendülnie. A legjobban az tetszett, hogy nagyjából 20 másodpercenként ledöntötték a Berlini fal egy darabját, vidám zene kíséretében.

Innen egy másik terembe léptünk, ahol is maga a Star Wars rajongók mennyországát találtuk. Jelenetek, helyszínek, figurák. Fantasztikus. Habár a lányok még nem látták a filmeket, egyszer ugyan megpróbáltuk, de unták, így kimaradt, ettől függetlenül rájuk ás átragadt a lelkesedés. Jó, hát nem tartott sokáig, de azért élvezték.

Ebből a teremből lehetett menni egy sárkányvasút felé, vagy lefelé, ahol fogalmunk sem volt arról, hogy mi vár ránk, de sejtettük, hogy legohoz köthető. A sárkányvasutat választottuk, és fogalmam sincs miért, de kisebbik kétségbe esett, hogy ő márpedig fél. Az a gyerek, aki nyáron a vidámparkban az átfordulós hullámvasúton kétszer ült, és azt is kevesellte, az most nagyon elkezdett félni egy kisvasúttól. Annyira félt, hogy könnyeit törölgetve ült be a kocsiba, de 3 másodperc múlva rájött, hogy ez tényleg csak egy kisvasút.

Körbe ment, kis extrával, mert lement egy szinttel lejjebb is, de lift vitt le minket kocsival együtt, így azon kívül, hogy sötét volt, nem volt semmi különleges. Mindenféle vicces jeleneteket láthattunk, és bizonyos figurák vizet permeteztek az azon az oldalon ülő fejére. A Zuram ült azon az oldalon, az összes vizet ő kapta, ami teljesen logikus, és igazságos is, lemoshatta a colát.  Az utolsó szakaszon kiírják, hogy kamera következik mosolyogjál, mindjárt itt a kamera, mindjárt, vigyorogtunk, mint a tejbetök, de ekkor ismét vizet permeteztek, de itt már mindenki arcába. Az összes fotón olyan emberek szerepelnek, akik épp megpróbálnak elbújni a víz elől, vagy fura képet vágnak. Mi ezt mindet produkáltuk egyszerre.

Innen lefelé kellett menni, és reméltük, hogy itt jön az extra rész, játék ezerrel, lego hegyek meg minden. Az első meglepetés az volt, hogy van egy csomó fogas, kerestünk helyet és végre leraktuk a kabátjainkat, már elég meleg volt. Először körbenéztünk, valójában egy nagy játszóházban találtuk magunkat. Volt kicsiknek lego duplós rész, volt műhely, ahol irányítottan lehetett építeni, volt egy hely, ahol földrengésbiztos házakat kellett készíteni, mert ha megnyomtunk egy gombot, rögtön elkezdett mozogni a felület, és ha nem volt a gyerek elég alapos, akkor összedőlt a ház. Persze volt olyan gyerek, aki azt élvezte, hogy nem elég alapos, és volt olyan picuri kislány is, aki sírva fakadt, amikor összedőlt a háza.

Az én lányaim gyorsan eltűntek játszani. Az egyik helyen autókat kellett építeni, és ha valaki ügyesen építette fel, akkor egy nehéz pályán végig tudott menni az autó egy lendülettel, volt a pályában egy átforduló is. Nagyobbik ezen dolgozott, de már másodikra sikerült neki, és nagyon büszke volt magára. Kisebbikkel én elmentem forgózni, mert volt egy sárkányforgó, amivel lehetett menni amennyit csak bírt az ember. Kisebbik bírta, de szerencsére két menet után inkább szét szeretett volna nézni.

A hely nagy hiányossága, hogy nincs hova leülni. Van egy büfé, pár székkel, meg asztallal, de finoman szólva sincs annyi, amennyire igény lenne. Mivel már éhesek voltunk, és le is akartunk ülni, beálltunk a sorba. Fél óra után hozzá is jutottunk egy hot doghoz, meg egy szendvicshez, egyik se volt jó, de legalább volt. Leültünk, a lányok meg eltűntek játszani. Egyszer csak kisebbik előkerült és magával rángatta az apukáját, aki 20 perc múlva telefonált, hogy van 4D-s mozi, és ők beálltak a sorba. Összeszedtem nagyobbikat és mi is beálltunk. Rövid kis legos filmeket vetítettek. A 4D annyit jelentett, hogy vizet és szelet kaptunk az arcunkba. A lányoknak nagyon tetszett. Az első kisfilm, amit megnéztünk egy Lego Chima történet volt, a második pedig valami középkori varázslós. Na, ez a második már rendesen ijesztgetős volt, és a gyerekeknek annyira tetszett, hogy a végén tapsolni meg huhogni kezdtek.

Persze voltak szülők akiknek nem tetszett, és kifogásolták, hogy nem gyerekeknek való volt. Személy szerint én egy bizonyos kor alatt egyáltalán nem vinnék gyereket moziba, ahogy nem is vittem. Tény, hogy volt akit ki kellett vinni, mert sírt, olyan 3 éves forma volt, egy másikat még a kezdés előtt kivittek a szülei, de a Zuram mondta, hogy mögöttük álltak a sorban és a gyerek folyamatosan sírt, már a sorban is, ennek egyik oka lehetett, hogy olyan szaga volta a pelenkájának, hogy az én érzékeny orrú Zuram majdnem elájult.

Számomra a legviccesebb az volt, hogy minden filmet egy animátor vezetett fel. És elmondta azt is, hogy a film végén a szemüvegeket a vászon előtt elhelyezett dobozba kell tenni. Az első animátor szerint a doboz kék, a második szerint fehér, én meg direkt megnéztem, kétszer is és a doboz szürke volt.

Volt még egy Ninjagos kiképző pálya, vagy nem tudom minek nevezem, de mindenféle fények között kellett minél gyorsabban átjutni. Kisebbik ezt élvezte a legjobban. Nagyobbik ezt valahogy észre sem vette, és kimaradt, de nem nagyon bánta, szívesebben üldögélt és épített.

Volt még egy program, amin részt vettünk, itt pedig elmagyarázták, hogyan is készül egy legokocka. Aranyos, látványos bemutató volt, és természetesen egy darab kocka sem készült el, de a végén mindenki kapott egy kockát a “legogyárból”. Minden gyerek úgy szorongatta, mint valami kincset.

Ezek után már csak kicsit maradtunk, játszottak, forgóztak. Aztán megpróbáltuk rábeszélni őket az indulásra. Sikerült, de kifelé menet azért még van egy shop. Ugyan melyik gyerek nem szeretné hazavinni az egész boltot? A végén megengedtem, hogy összeállítsanak maguknak egy-egy lego figurát, illetve még egyet, mert ha hármat vettünk, úgy olcsóbb volt, és nagyon megérte. A lego figurák alkatrészekre voltak szedve, 5 darabból lehetett összeállítani egy figurát. Nagyon menő figurákat állítottak össze, az egyiknek varázspálca (rózsaszín) volt a kezében, a másiknak meg fényképezőgép.

Imádták az egész helyet, de azért nem egy egész napos program, legalábbis felnőtteknek semmiképp. Semmilyen spongyabobos dolgot nem találtunk, de ez csak a végén jutott eszükbe.

Elindultunk hazafelé, de még tankolni kellett, a Zuram meg is állt egy benzinkútnál, természetesen a pisztoly amit megfogott csupa gázolaj volt, így a keze is az lett. Morgás funkció bekapcsolt. Általában van nálam valamilyen normális törlőkendő, de most nem volt. Javasoltam, hogy mossa le a maradék colával, az mindent lehoz. A Zuram szerint én olykor egyáltalán nem vagyok vicces. De.

Baromság, baromság, de legközelebb, ha valamit otthon felejtek, és eszembe jut, és visszamegyek érte tuti leülök.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.