Illeszkedjünk be

Gyorsan teltek a hetek, mind kerestük a helyünket, és meg is találtuk.

Persze nem ment minden egyszerűen, de azért nagyon sok gondunk sem akadt. A lányoknak, különösen kisebbiknek akadtak problémái. Egyébként is ő a család drámakirálynője, minden érzelmét végletesen éli meg. Mivel nem beszél németül, és az osztálytársai fiatalabbak nála, így akadtak gondok. Az osztálytársainak nagyon sokszor nem volt türelmük hozzá, ezért elfordultak tőle, és nem engedték magukkal játszani. Ez nagyon megviselte, olyannyira, hogy szerinte neki egy barátja sincs, és senki nem áll vele szóba, ennek azonban ellent mondott, hogy minden reggel vigyorogva ment iskolába, gondosan készítette elő azt a játékot, amit másnap visz az magával, hogy a többiekkel játszhasson. Délutánonként mikor mentem érte, akkor sem egyedül üldögélt valahol, mindig játszott valakivel, vagy bandában játszottak együtt. Amikor meglátta, hogy ott vagyok, pofákat vágott, és mindig maradni akart. Igyekeztünk helyén kezelni a dolgokat, meghallgattuk a bánatát, és neki ennyi elég is volt. Egy kisfiúval nagyon jóban van. A kisfiú sem beszél németül, egy igazi kis energiabomba, ő Mexikóból érkezett, a nővére másodikos.

Nagyobbik nem tudom minek köszönhetően, de már a második héten népszerű lett. Amikor mentem érte, mindenfelől integettek neki, köszöntek, vigyorogtak rá. Ő azért már tanult németül, ami nem mondom, hogy haszontalan volt, vagy hasznos, de az biztos hogy legalább pár tőmondatot ki tudott nyögni. Sajnos az iskolai német tanulás hátránya, hogy nem mert megszólalni, mert félt, hogy rosszat mond, rosszul mondja. Nagyon sokat kellett a lelkére beszélni, hogy teljesen mindegy, hogy ha rosszul mondja, csak szólaljon már meg. Az ő osztályába érkezett egy magyar kisfiú, így nem volt egyedül. Elég sokat játszanak együtt, kisebbik is szokott csatlakozni, de elmondásaik alapján német gyerekekkel is játszanak, nem klikkesedtek. Nagyobbik szerzett barátokat az osztályból, a napköziből, az ebédlőből, a szakkörökről, de ha úgy érzi, akkor nem akar senkit maga mellett tudni, elvan egyedül. Olyankor rajzol, alkot, készít valamit.

A gyerekek elég befogadóak, nem bánnak másként sem kisebbikkel, sem nagyobbikkal, csak úgy, mint a többiekkel. Ugyanúgy játszanak velük, piszkálják őket, hívják őket fogócskázni, rohannak a folyosón, ha kisebbik sírt valamiért akkor három másik gyerek termett mellette és simogatták, kérdezgették, hogy mi a baj. Ha nagyobbik pityergett valamiért, akkor őt vigasztalgatták. Amikor reggel beértünk és valamelyik gyereknél volt gumicukor, akkor máris kínálgatták a lányokat.

Sokszor láttam, hogy nagyobbik csak ül a teremben reggel egyedül, és nem csinál semmit. Elbeszélgettünk, hogy nyugodtan csatlakozhat a többiekhez, odamehet, senki nem fogja megenni. Össze is szedte a bátorságát, és most már odamegy, vagy ha nem, akkor a padtársa, aki egyben barátnője is, hívja oda magához, és vagy játszanak, vagy sutyorognak. Az egyik osztálytársa, egy kissrác, nos a legtöbb érzelmi vihart ő okozta, okozza. Nem a legjobb gyerek, igazi kis vagány, naná, hogy az a típus, aki tetszik a lányoknak. Minden nap nagyobbikkal együtt ebédel, minden nap egymás mellé ülnek, együtt csinálják a leckét, és én nem értek a ceruza hegyzéshez sem, mert azt a kissrác jobban tudja. Persze ha a kissrácnak olyanja van akkor kicsavarja a lányom kezét, aztán bocsánatot kér, odaadja az összes csokiját, két napig mosolygás van, azután következő nap fellöki a lányomat, úgy hogy az nekiesik egy másik osztálytársnak is, borulnak mindannyian. Kissrác újra bocsánatot kér, újra bezsebeli az én gyerekem az összes csokit, tanárnéni büntetőfeladatot ad a kissrácnak. És ez így megy folyamatosan.

Gondoltam, hogy elkapom a kissrácot, és elmagyarázom, hogy mit illik és mit nem, de teljesen felesleges lenne ebbe beleavatkozni. Baj nem történt, és úgy tűnik nagyobbik élvezi, hogy ő a királylány, és van aki esdekel a bocsánatáért, az csak mellékes, hogy az esdeklés nem véletlen. Volt olyan, hogy két napig gondolkodott azon, hogy megbocsásson-e, aztán persze nagy kegyesen engedett. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy két napig nem volt hajlandó cserélgetni az uzsisdobozából. Volt olyan is, hogy a kissrác tisztes távolból követett minket hazafelé, és halkan szólogatta nagyobbikat, hátha meghallja, de mire meghallotta már nem egy irányba mentünk. Persze az én lányom javasolta, hogy kövessük, hogy tudjuk meg hol lakik. Ebbe inkább nem mentem bele. Szóval kölcsönös a vonzalom. Nagyobbikat csak egy dolog zavarja, hogy a kissrác egy fejjel alacsonyabb nála.

Én is emlékszem még az első szerelmemre, ovis voltam, ő is, de egy évvel idősebb nálam, és amikor iskolába ment, szakított velem. Azt mondta, hogy ő ovisokkal nem játszik. Egy világ dőlt össze bennem, és ekkor döntöttem el véglegesen, hogy a fiúk hülyék. Pláne, hogy onnantól kezdve a “nagyokkal” játszott, a nővéremmel, és az ő nővérével, akik addig le se tojták. Ez a nagy összeborulás tartott két napig, de én nem bocsátottam meg. Biztos nem volt csokija.

Kisebbik ugye a mexikói kissráccal van nagyon jóban, de itt nincs szó szerelemről, kisebbik, inkább segíteni próbál Arturonak. Elmagyarázza, hogy mi a lecke, és nagyon jókat játszanak együtt, szünetekben csatlakozik Arturo nővére is. Kisebbik még ajándékot is készített Arturo szülinapjára, és fel is köszöntötte. Arturo nagyon boldog volt. Neki sem lehet egyszerű. Van egy másik kisfiú is, aki volt, hogy minden ok nélkül megütötte kisebbiket, azt gondoltam, hogy ez valami személyes ellentét, de nem, ez a kisfiú mindenkit így ütöget, rendszeresen hazavitetik délben a szülőkkel büntetésből, nem maradhat délután a napköziben.

Be kell vallanom, hogy ennél nagyobb problémákra számítottam, de legalábbis sokkal több sírásra. Azt gondoltam, hogy majd nagyon sokszor elhangzik, hogy költözzünk haza, hogy itt minden rossz. Ehhez képest, egyszer-kétszer volt csak némi pityergés. Egyszer sem akartak még hazaköltözni, sőt amikor rákérdeztem, hogy mit szólnának, ha hazaköltöznénk, mindketten azt mondták, hogy ne, mert nagyon sok dolog hiányozna, és ez a legjobb iskola a világon. Nagyon jól érzik magukat, megtalálták a helyüket.

 

Hol a gyerek?

A második héttől kezdve már egyedül hoztam vittem a lányokat. Reggel fél nyolckor elindultunk itthonról, beértünk nagyjából 15 perc alatt, majd délután négykor összeszedtem őket. Kisebbik a Schulkindergartenben volt. Nagyobbik pedig általában valahol. A második héten elindultak a különböző szakkörök, az AG-k. Nagyobbik hétfőnként varázslótanoncnak állt, csütörtökönként pedig kedvére labdázhatott a Ballsportspiele-n. Kisebbik szerdán hangszeres zene foglalkozásokon, csütörtökönként street dance-n tartózkodott. Ebből csak a labdajáték volt az ami nem ért véget négyre, fél ötig tartott, ilyenkor kisebbikkel vártuk nagyobbikat a folyosón, vagy az udvaron.

A harmadik héttől elindult az úszás. A harmadikosok testnevelés óra keretében hetente egyszer úszni járnak a helyi csúszdaparkba, a Badelandba. Kicsit nehezen indult az egész, mert először csak elméleti oktatás volt a  teremben, majd elméleti oktatás az uszodában, végül eljött a nagy nap, reggel már plusz hátizsákkal indultunk, benne úszódressz és  minden ami kell. Nagyon izgatott volt, mert szeret uszodába járni, és úszni is. Már évek óta hordtam mindkét lányt hetente kétszer az uszodába, hogy megtanuljanak úszni, tehát ezzel nem lehetett gond. Itt az úszástudás, és a közlekedési ismeretek elsajátítása is fontos a gimnáziumi felvételhez.

Egyébként ezen az egy úszáson kívül más testnevelés nincs az iskolában, csak szakkörök formájában. Kisebbiknek hetente két tesi órája van, amit vagy megtartanak, vagy nem. Szó sincs mindennapi testnevelésről. Nem kell tudni a bukfencet, nem kell szekrényt ugrani, és nem futtatják őket az iskola körül, pláne nem hidegben. A bukfenc nálunk nagy mumus volt, egész egyszerűen nem ment. Mondjuk azt is kicsit érdekesnek tartom, hogy olyan ember tanítsa, hogy hogy kell bukfencet csinálni, aki nem tudja megmutatni, és nagyobbik esetében pont ez volt a helyzet. Azután megelégeltem a dolgot, és nagyjából 5 perc alatt megtanítottam, hogy hogy kell bukfencelni, úgy hogy megmutattam, szépen szabályosan. Zuramat is rávettük a mókára és ő is bukfencezett, majd végül az egész család. Az iskolához egy külön épület tartozik, az a tornaterem, ami nagy, világos és télen fűtik, ezt nagyobbik nagyon értékeli, mert állítása szerint otthon mindig fázott, itt meg végre nem. Anyja lánya, fagyos na. Kisebbik meg olyan, mint egy jegesmedve.

Közeledett a szeptember, elég változatos volt az időjárás, egyik nap kellett pulcsi, másik nap elég volt a póló, akár 10 C° ingadozás is volt egyik napról a másikra. Szerdán még pulcsiban mentek, csütörtökön erre már nem volt szükség. Csütörtök reggel bevittem a lányokat az iskolába, nagyobbik hátán a hátizsák, hogy mennek úszni.

Szépen eltelt a nap, délután megyek értük. Az iskolához közeledve, van egy dombocska ami egy játszóteret vesz körbe. Látom ám, hogy a domb tetején gyerekek viháncolnak  fürdőruhában, egy bácsi slaggal locsolgatja őket, és visongva csúsznak le a domboldalon egy oda leterített nejlondarabon. Gondoltam magamban, hogy hát bátrak ezek a német szülők, hogy így engedik a gyerekeiket, mert jó idő van, jó idő van, de nem strandolós. Megyek tovább az iskola felé, amikor is a szemem sarkából látok egy kislányt, lila fürdőruhában, amint a háta mögött, mint egy szuperhős lebegteti a narancssárga törülközőjét. Hoppá! Mintha az én gyerekemnek is pont ilyen fürdőruhája és pont ilyen törülközője lenne. Ez az én gyerekem!

Míg átvágtam a füvön hozzá több gondolat fordult meg a fejemben, először is, ha a vizes fürdőruháját vette fel, amiben reggel úszott, akkor nem bátor, hanem beteg, legalábbis lesz. Ha nem gyalog jöttem volna, hanem kocsival, akkor a főbejáraton mentem volna be, és esélyem nem lett volna megtalálni. Ha nem lassítok nézni a vihánckodó gyerekeket, akkor nem veszem észre nagyobbikat és ismét csak kereshetném égre-földre. Mert habár bent a teremben rajta van a táblácskája a nevével, a megfelelő helyen, hogy hol is van a gyerek, de akkor még nem tudtam, hogy mi mit jelent.

Odaértem a gyerekhez, és megérdeklődtem kedvesen, hogy mégis mi a jó fenét csinál egy szál fürdőruhában a játszótéren. Menet közben megláttam Frankot, aki amikor meglátott ránézett az órájára, és rájött, hogy négy óra van be kéne küldeni a gyerekeket, szólt, de aztán legyintett, és ült tovább a padon. Úgyse lehet őket kirángatni a csúszdázásból. Nagyobbik elmesélte, hogy nem volt reggel úszás, mert lekésték a buszt, ezért most felvehették a fürdőruhát és csúszdázhatnak, de ő épp most jött ki, mert eddig társasjátékozott, mert azt is szeretett volna, és nem tudott dönteni, de a Lara szólt neki, hogy jöjjön, és akkor ő átöltözött és jött, de még nem csúszott, és milyen igazságtalan, hogy én most jöttem érte, mert ő még csúszni szeretne- mindezt egyszuszra, és már elkezdtek volna potyogni a könnyei. Mondtam, hogy állj, nyomás csúszdázni, de aztán én bemegyek kisebbikért, ne tűnjön el. Várjon meg minket!

WP_20130822_002 WP_20130822_003 WP_20130822_005

Így is történt. Megvárt minket, azután együtt mentünk haza, hazáig hallgatva kisebbik panaszát, hogy bezzeg ők nem csúszdázhattak. Az, hogy nem volt fürdőruhája, cseppet sem érdekelte.

Innentől kezdve legalább tudtam, hogy jobban teszem, ha eszembe sem jut kocsival menni, mert így van esélye észrevenni, ha gyermekem az iskola falain kívül tartózkodik, ami rendszeresen elő is fordult.

A játszótér melletti részen két nagy kocsi volt felállítva tele játékkal, ami az iskola tulajdona, a harmadikosok és negyedikesek, amikor jó idő van ide járnak ki játszani délutánonként, de ha valaki nem ebbe az iskolába jár, akkor is várják szeretettel simán beállhat és használhatja a játékokat.

De nem csak játszani szoktak a gyerekek, hanem a tanárok segítségével készítenek mindenfélét, van egy kis faszenes sütő, itt sütöttek palacsintát, vagy éppen valamiféle tésztát, amit nyársra tekertek, majd cukorba forgattak. Kisebbik szerint ez nagyon igazságtalan, szerinte az elsősöket is ki kellene hozni, mert biztos mindegyik szót fogadna, az elsősök is okosak annyira, mint a harmadikosok. Pont ezért mindig hagytam nagyobbikat is még játszani mindig, nem rángattam el onnan, és kisebbiket is kihoztam, hogy ő is játszhasson.

IMG_0005 WP_20130905_003 WP_20130905_009 WP_20130905_011

Októberig maradtak a játékok kint, majd bezárták az iskola egyik udvarára, mert hidegben nincs móka. Gondolom tavasszal újra kirakják őket, és megint vadászhatok a gyerekre, ami egyszer-kétszer elő is fordult, mert ő kint játszott, megbeszéltük, hogy megvár, de közben szóltak neki, hogy menjen be, ő bement, de én már kijöttem kisebbikkel és természetesen elkerültük egymást, így mehettem vissza az iskolába, hogy mégis hol a gyerek?

Az is teljesen természetes, hogy nincsenek mindig az iskolában, és erről én nem is tudok. Csak amikor megyek értük, akkor mesélik el, hogy ma a szakkör helyett a tanárbácsi elvitt bennünket sétálni, és mindenkinek vett egy jégkrémet, vagy ma a tanárnéni azt mondta, hogy sétáljunk át a másik játszótérre, ne csak ezen játsszunk, és útközben mindenkit meghívott egy gombóc fagyira. Szerencsére ilyen mókában, már az elsősök is részesülnek, így nincs állandó panaszkodás.

Szeretnek iskolába járni.

Friss hírek :)

Ideköltöztünk, és máris!

http://www.dw.de/deutschlands-top-st%C3%A4dte/g-17278730

A második legjobb város Németországban.

Szülői értekezlet II.

Nagyobbik szülői értekezlete hasonlóképpen zajlott, mint a kisebbiké. Itt már rendes padokban ültünk, nem körben a tanítónő körül. Nem volt olyan közvetlen és mosolygós a hangulat. Itt is megtörtént a szavazás, nem volt annyi jelentkező a pozíciókra, mint az elsősök szülei között, sőt többször fel kellett szólítani a szülőket, hogy ugyan valaki jelentkezzen már. Ekkor derült ki számomra, hogy a szülők nem igazán ismerik egymást. Azért én már első végére a legtöbb gyerek szüleit ismertem.

Ennek több oka is lehet. Elképzelhető, hogy a szülők nem barátkoznak, és iskola után a gyerekek sem járnak össze. Nincsenek szülinapi partik sem ahol ismerkednének. Esetleg az is lehetséges, hogy azért van ez, mert változik az osztály összetétele, itt két évig van az osztály egy tanárral, azután harmadikban új tanárt kapnak, ötödiktől pedig már másik iskolába járnak, vagy gimnáziumba, vagy szakiskolába. De az is lehet, hogy pont egy olyan apuka ment ki a táblához felírni a neveket, akinek fogalma sem volt arról, hogy ki kicsoda.

Az is kiderült már számomra,  hogy nem akkora tragédia ha valaki évet ismétel, mert mondjuk nem elég érett még a gimnáziumhoz. Jó tanuló, de a tanárok szerint nem bírná, ekkor a tanárok javaslatot tesznek, hogy maradjon még egy évet a gyerek a saját érdekében, és a szülők hajlanak is erre, annak érdekében hogy a gyereket biztosan felvegyék a kiválasztott gimnáziumba.

Ez a kérdés jövőre már minket is nyomasztani fog, mivel nagyobbik negyedikes lesz és nagyon jól meg kellene tanulnia addigra a nyelvet. Persze a gimnáziumon és a szakiskolán túl van még egy lehetőség, amit kisebbik tanárnője ajánlott nekünk, hogy ha még nem menne elég jól a német a gimnáziumhoz, akkor van még egy fajta suli, ahol ugyanúgy tanulnak mint eddig és utána is lehet tovább tanulni. Ez az úgynevezett 8 osztályos általános iskola. Szerinte nagyobbik nagyon okos gyerek, nem lenne gond a gimnázium, csak a nyelv lehet akadály. Kisebbikre meg csak legyintett, mire ő negyedikes lesz, nem lesz ezzel gond. Most úgy,  hogy nem beszél németül, így is a legjobb az elsősök között, a gimnáziumot simán fogja venni. Úgy legyen!

Ezután a tanárnéni kiosztotta a gyerekek eddigi dolgozatait, mivel nagyobbiknak nem kellett még dolgozatot írnia, mi ebből kimaradtunk, de láttunk a mellettünk ülök gyerekeiét. Nos, elég érdekesek voltak az eredmények. Itt az osztályozás 1-6-ig történik. Az egyes a legjobb, a hatos a legrosszabb. A hatos az nagyjából a hülye vagy fiam, mint a főd, érdemjegy. Elég sok hatos volt, és elég kevés 1-es. A szülők teljesen kiakadtak, a Zuram meg belesúgta a fülembe, hogy: “Mi ez? A kisegítő osztály?”.

A szülők nagyon sok kifogást emeltek, az egyik szülő azt mondta, hogy azért rossz a dolgozat, mert a gyereke nem grafittal írt, hanem fekete színessel, ami vastagabban fog, ezért a tanár rosszul látja, hogy az milyen betű. A tanár mondta, hogy ő nem tehet arról, hogy milyen ceruzával ír a gyerek, nem véletlen volt a tanszerlistában megadva, hogy milyen ceruza kell. Azzal kell írni. Ő nem azért van, hogy leellenőrizze melyik gyerek, milyen ceruzával ír. A másik kifogás, ami felmerült és ezt már én is jogosnak érzem, hogy nincsenek tankönyveik, illetve most már vannak, de elsőben és másodikban nem voltak. Nem tudnak mihez nyúlni, nem tudják, hogy mit kell átismételni a gyerekkel.

Ez már valódi probléma. Nincs egységes tankönyvrendszer, vagy ebből tanulnak, vagy abból. Kisebbiknek is rengeteg lapja van lefűzve, de tankönyv alig van, az is inkább csak egy kis füzet. Én szeretem kontroll alatt tartani a gyerekeimet, hogy hol tartanak,  mit tanulnak, mennyire sajátították el az adott ismereteket, de így esélyem sem lesz. Amikor iskola után megkérdezem, hogy mit tanultak, mennyire értik, akkor nem kapok egyértelmű válaszokat. Időnként véletlenül kiderül, hogy egy-két dolgot rosszul tudnak, rosszul gondolnak, akkor azt átnézzük, elmagyarázom átismételjük.

Mindkét gyerek szeret tanulni, már ovis korukban is egy csomó feladatos füzetet kellett vennem, mert szerettek vele bíbelődni, mindegy, hogy számolós, írós-rajzolós vagy színezős. Tehát marad az a megoldás, hogy beszerzünk az életkoruknak megfelelő gyakorlós füzeteket és gyakorlunk, természetesen csak szabadidőben, és ha van kedvük. Amíg jól haladnak előre a suliban, és nincs gond, addig azért nem fogom odaparancsolni őket az asztalhoz. Nagyobbik már írt pár matekdolgozatot, mind 1-es lett, egy lett csak 2-es, mert nem rakott ki két egyenlőség jelet, tehát szerencsére számolni tud, csak nem figyelt oda. De mi a kettesnek is örülünk, ami egyébként százalékban otthon még simán 5-ös lenne.

Egyik apuka azért emelt szót, mert szerinte túl sok a kézműveskedés, túl sokat alkotnak a gyerekek, ami szerinte felesleges, mert nem Bangladeshben élünk, és ezek a gyerekek egész biztos nem ebből fognak élni. Mit mondjak, kikerekedtek a szemeim. Ezek szerint ez az apuka még soha nem hallott szem-kéz koordinációról, fejlesztésről. A tanárnő azonban hallott és ő elmagyarázta apukának, hogy nem az utcán üldögélő koldust nevel a gyerekből, hanem csupa olyan dolgot csináltat a gyerekkel, ami hasznos.

Részemről én eléggé örülök neki, hogy ilyen sok lehetőség van kézműveskedésre, festésre, rajzolásra, alkotásra. Persze elfogult vagyok, mert mindkét gyerekem kreatív, és szereti ezeket a dolgokat. Ha nem lennének oda érte, lehet én is háborognék.

Általánosságban a fiúk elég rendetlenek, óra közben megbeszélik, hogy kell-e hegyező valakinek és odadobják a másiknak. Dumálnak, felállnak. Ez a hátránya annak, hogy első és második osztályban ez megengedett volt. Azért alakul a dolog, és egyre jobbak.

A tanárnő felajánlotta a szülők részére, hogy akiknek problémája van valamivel, tanulás, ismétlés, pótlás azok kedvéért minden reggel bejön 20 perccel hamarabb, hogy lehessen vele beszélni. Minden egyes szülőt külön megkérdezett, hogy megfelel-e, és a problémákkal küzdő gyerekek szüleivel meg is beszélte konkrétan a találkozókat. A harmadikosok nagy része egyedül jár iskolába, így nem olyan természetes, hogy reggel összefutnak a tanárral. Velünk nem beszélt meg semmit a tanárnő, mert azt mondta, hogy látja hogy minden reggel ott vagyunk nagyobbikkal az iskolában, ha valami gond van szól, vagy ha nekünk van gondunk, akkor keressük nyugodtan, ha úgy gondoljuk, akkor beszél a többi tanárral is.

Ezután vége is lett a szülőinek, a szülők megrohanták a tanárnőt, mi pedig igyekeztünk kijutni a teremből. Kifelé menet még láttam, ahogy a tanárnő előveszi a fiókjából az eddig elkobzott játékokat és visszaadja a szülőknek.

Szülői értekezlet I.

Itt is akárcsak Magyarországon, ahogy elkezdődött az év gyorsan szerveztek egy szülői értekezletet. Pontosabban szólva kettőt, mert két gyerek, két külön osztályba jár.

Kaptunk is egy, illetve két szép meghívót, amin tematikusan fel volt sorolva, hogy mi is lesz a szülői értekezlet témája. Nagyjából mindkét értekezlet ugyanarról szólt, mindenféle SZMK képviselőt kell választani, valamint a tanítónénik szerettek volna beszámolni az eddigi tapasztalatokról.

A meghívókat az Elternmappe-ba tették bele. Ez egy dosszié, amibe minden lényeges információt tesznek be a tanárok. Olyasmi, mint otthon az üzenőfüzet, csak itt annyival könnyebb dolguk van a gyerekeknek, hogy nem kell írni semmit, hanem mindent megkapnak nyomtatva. Ezt a mappát még hívják Kuckmappénak is, amit az én gyerekeim lefordítottak, és mutimappának hívják. Zuram sokáig meg volt róla győződve, hogy nem mutimappa, hanem Muttimappa, ami ugye anyamappát jelentene. Szerintem a lányok nagyon kreatívan fordítottak.

Mind a ketten elmentünk a szülői értekezletre. Először kisebbik értekezlete volt. Ugyanúgy, mint a gyerekek az órákon, mi is körben ültünk, de mi nem a párnákon, hanem az asztalok tetején. A tanárnéni elmondta az eddigi tapasztalatokat, de előtte bemutatkozott mesélt magáról, hozott fényképeket a családjáról, hogy egy kicsit mi is megismerhessük őt.

Nagyon lelkes, és aranyos az osztály. A fiúk élénkek, a lányok csendesebbek. Minden gyerek bírja a tempót, senki nem ment el óra közben lepihenni a babzsákokra, pedig nyugodtan megtehetnék. Egy kisfiú volt, aki az első napot az asztal alatt vészelte át, de másnap már kimerészkedett onnan, azóta semmi baj. Van egy trambulin a teremben, kicsit élénken ugráltak a fiúk, az egyikük esett is egy nagyot, de nem lett baja.

A terem szép, de ez az előző osztály közösségi munkája, ők festették ki a termet, ők vették a trambulint. Most szükség lenne egy porszívóra. Ezt az osztálypénzből szeretné megvenni a tanárnő, az osztálypénz 10 EUR egy évre, ezt mindenki helyben be is fizette, és mindenki beleegyezett a porszívó vásárlásba. Erre azért van szükség, mert nem a tavalyi gárda takarítja az iskolát, és a termeket finoman szólva sem csinálják teljes lelkesen. A mosdókat és a folyosót takarítják szépen. A teremben a következő jelenet zajlott le: takarítónéni bement az osztályba, megkérte a gyerekeket, hogy álljanak fel a pad tetejére, majd ezután felmosott a padok körül, máshol nem. Ezután a tanárnéni kérte, hogy tán lenne olyan kedves most letörölni a padokat, mire takarítónéni közölte, hogy a tanárnéni választhat, vagy felmos, vagy a padokat törli le, a kettő együtt nem megy. Az ablakokat meg nem fogja megtakarítani, mert túl nagyok. Ehhez nincs is nagyon mit hozzátenni.

Még év elején kaptunk egy pár oldalas tájékoztatót arról, hogy mire számíthatunk a tanév során, és mit várnak el tőlünk. Voltak hasznos információk, mint például, hogy figyeljünk oda a gyerek cuccaira, mert habár kicsi még, de testnevelés órán izzadhat, így kérik, hogy időnként mossuk ki a tornafelszerelést. Lehet, hogy itt vannak büdös gyerekek? Ezért kellett ezt külön kiemelni? Valamint vegyük figyelembe azt is, hogy az ilyen korú gyerekek bizony hirtelen változnak, ennek következtében lehet, hogy már év közben szükség lehet arra, hogy cseréljük a tornacipőt. Az uzsisdobozba kéretik egészséges ennivalót tenni, nem édességet. A gyerek nem kaphat leckét pénteken és hétfőn, hét közben is csak annyit, hogy napi fél óránál tovább ne tartson elkészíteni, ha tovább tart, akkor gond van, szólni kell a tanárnak.

Ezeket az információkat is átbeszéltük a szülői értekezleten, valamint még egy csomó mindent. Ha bármi gond van akkor nyugodtan szóljunk a tanárnak, segít. Ez tényleg így is van, már teszteltük. Amennyiben beteg a gyerek szólni kell az iskolának, erre van egy külön üzenetrögzítő, a harmadik naptól kérnek orvosi igazolást is. Két napig simán hányhat otthon a gyerek igazolás nélkül is. Minden gyereknek van ilyen esetre egy saját mappája, amiben gyűjtik a leckét, ezért be kell menni, és ha a gyerek jobban van, akkor bizony be kell vele pótolni mindent. A pótlás a szülő felelőssége, de ha gond van segítenek.

Az oktatás reggel 8-kor kezdődik, 7:45 előtt nem nagyon kell beérni, az sem baj, ha kezdés előtt két perccel esik be a gyerek. Gyakorlatban azt látom, hogy nagyjából mindenki beér nyolcra, de ha nem, akkor sem veszi le senki a fejüket, nem kapnak beírást. Egyébként sem a negatív visszajelzés a jellemző, elsőben nincs feketepont meg,  ma rossz voltál ezért büntetésből nem színezheted ki a virágodat. Kisebbik füzetében, könyveiben csak mosolygós smileyk vannak rajzolva, ha valamit rosszul csinál az meg csak egyszerűen ki van javítva.

Az egyik gyerek már az első héten elhagyta a kulacsát, tolltartóját,  uzsis dobozát, mutimappáját. (Nem akarok árulkodni, de Salaheddin volt.) Semmi gond, van egy hely ahol a talált tárgyakat gyűjtik, de a tapasztalatom szerint ott aztán soha nincs meg semmi. Kisebbik eltűnt kardigánja 3 hét után lett meg, egyszerűen csak kirakták a folyosón a padra. Nagyobbik eltűnt kulacsa nem is lett meg. Más még nem tűnt el, csak tönkrement. Időnként látok kiragasztgatva cetliket, hogy ez és ez eltűnt, keressük, kérjük itt és itt leadni. Még egy kirakott cetlit sem vettek le, úgyhogy szerintem nem kerültek elő ezek a dolgok. Szóval ez pont úgy megy, mint otthon ment, a ceruza, vonalzó fogyóeszköz.

Eléggé bírtam követni a tanárnőt, nagyjából értettem amit mond, de ha nem értettem volna, sem unatkoztam volna, mert a mellettem ülő anyuka hozta a nagyjából nyolc hónapos babáját, aki erősen fogzott, ezért sok volt a nyála, mindent megrágcsált, eldobált. Amiket eldobált összeszedtem, anyuka nem féltette különösképpen a picit, mert simán a szájába adta azt, ami már ötször járt a padlón. Hiába a fertőtlenített játék csak az első gyerek kiváltsága. A szülői értekezlet alatt megevett kosz mennyiségéből ítélve, nagyjából harmadik gyerek lehetett. Amikor a baba unatkozott, akkor anyukája megszoptatta. Ezen a nyilvános szoptatáson senki nem rökönyödött meg, teljesen természetes volt.

Átbeszéltük a lényeges pontokat, jöhetett az SZMK választás. Kellett egy SZMK elnök, egy helyettes, egy olyan ember aki az iskolai gyűléseken képviseli a szülőket, ez nem lehet az SZMK-s, és ennek a képviselőnek is kellett egy helyettes. Az otthoni tapasztalatokból ítélve éreztem, hogy soha nem fogunk végezni. Ja és még kellett egy fő, aki aláírásával hitelesíti, hogy szabályos volt a szavazás. Szavazás? Hű. Reméltem, hogy egyáltalán jelentkező lesz, nem pedig annyi, hogy még szavazni is kelljen. A tanárnő gyorsan felkérte a Zuramat, hogy legyen ő az aki, majd a végén aláírja a papírt. Jó legyen.

Ezek után teljesen meglepődtem, mert elég sokan akartak valamilyen pozíciót maguknak. Minden helyre több jelentkező is akadt, és tényleg szavazni kellett. Nem úgy, mint otthon, amikor úgy kellett lasszóval vadászni az SZMK-s szülőket. Édesanyám egyszer amikor hazajött a szülőiről odaadta a jegyzeteit amiben ez állt:”a tanárnő most SZMK-st szeretne, keresi az önként jelentkezőt, de én csak jegyzetelek, és kerülöm a szemkontaktust”.

A szavazás elkezdődött. Sok értelmét nem láttam, mert nem is ismerjük ezeket az embereket, honnan is tudhatnám, hogy ki képviseli az osztály érdekeit a legjobban. A szülők egymást sem ismerik, még a tanárnőt sem. De jó szavazzunk. Szavaztunk, már majdnem végeztünk, amikor az egyik anyuka szólt, hogy szerinte rosszul lettek összeszámolva a szavazatok, mert ha az összeset összeadjuk, több lesz, mint ahányan szavaztunk. Kezdhettük előröl, de ha demokrácia, akkor legyen demokrácia! Azért sikerült.

Ezután feltehették a szülők a kérdéseiket. Az egyik szülő panaszkodott, hogy a fiának konfliktusa volt egy másik gyerekkel az udvaron a szünetben. A tanárnő mondta, hogy bizony ez már az iskola, amikor kint vannak az udvaron, a tanár nem tud ott lenni minden gyerek mellett, van 80 gyerek és 1 tanár. Két lehetőség van, vagy a gyerek megoldja maga, vagy szól a tanárnak.

Még beszéltünk egy kicsit arról, hogy ha ez már az iskola és nem az ovi, akkor próbáljuk meg önállóságra szoktatni a gyerekeket. Először még természetesen kísérjük be a terembe, nyugodtan maradjunk ott vele, amíg a tanár oda nem ér, de fokozatosan szoktassuk hozzá ahhoz, hogy anyu és apu nem lesz ott vele. Ha lehetőség van rá, akkor pár hét után engedjük a gyereket egyedül iskolába, ha nem is teljesen otthonról, de az iskola sarkától, az utca végéről már nyugodtan. Ez egyébként működik is, mert a nagyobbak egyedül jönnek-mennek, és már egyre több kisebb is. Sokszor a nagyobb testvérek kísérik a kicsiket, vagy a kicsik a nagyokat.

A szülői értekezlet végén sok szülő megrohanta a tanárnőt, mi is, mert a Zuram nagyon szerette volna az aláírásával hitelesíteni a szavazás demokratikus voltát, de a tanárnő nagyon demokratikusan elkeverte a papírt, így az aláírás elmaradt, mi meg mehettünk haza. Két nap múlva következett nagyobbik szülői értekezlete.