London, baby

Pontosan, túl sokat nézem a Jóbarátokat, nem tudom megunni.

Szóval, másnap reggel újabb problémával találtuk szembe magunkat, én, hogy nincs hajszárító a fürdőben, és hiába hoztam a villásdugó szabvány tök más. Kijelentettem, hogy enélkül márpedig nincs élet, menjen a Zuram olyan mán jelleggel a recepcióra és kérjen hajszárítót, meg konvertert, mert a telefonokat sem tudjuk tölteni, és abból még gond lehet.

A  Zuram nagy sóhajok kíséretében, azonban megjegyzések nélkül távozott, kisebbik vele tartott erősítésnek, hogy szerezzenek hajszárítót, meg konvertert. Visszaérkezvén vigyorogva mesélték, hogy miután a Zuram angolul előadta a mondandóját és kapott hajszárítót, és konvertert is, azután derült ki, hogy a recepciós hölgy magyar. Amúgy vicces, mert vasaló alapból volt a szobában. Nem, nem próbáltam ki. Amíg összekészülődtünk a telefonok is feltöltődtek és megbeszéltük a napirendet.

Kiderült, hogy a Zuram egyáltalán nem vette komolyan annak a jelentőségét, hogy mekkora Harry Potter rajongó nagyobbik. Simán nem a Kings Cross-ra akart menni először. A lányokkal közösen értetlenül néztünk, hogy most ezt, hogy gondolja, muszáj ott kezdenünk, mert a varázspálca meg izé, meg egyébként is. Sokszor nem győzőm emlékeztetni a Zuramat, hogy az, hogy lányai vannak, kizárólag rajta múlt, én az általam vállalt X kromoszómát adtam a dologhoz, az Y ugyebár, nem az én dolgom.

A Zuram beadta a derekát, mintha lett volna választása, de mindenek előtt természetesen, el kellett intézni ezt az Oyster Card dolgot, irány tehát a legközelebbi állomás. A hotel előtt ugyan pont megáll a busz, de csak 10 perc séta volt az állomás, ahol volt információ meg minden. Elvileg, ugyebár. Na a gyakorlatban ez úgy működött, hogy nem volt. Az információnál eleve senki nem üldögélt, de kis sétával átmentünk az állomás másik bejáratához, ahol már volt minden. Megreggeliztünk. Örömmel tapasztaltuk, hogy az élelmiszerboltokban van meleg péksüti, vagy mi, vettünk mellé kakaót, kávét, kinek, kinek választása szerint, és séta közben mindent be is faltunk. Elégedettek voltunk, és úgy terveztük, ez minden reggelre jó lesz nekünk. Majd kerestünk egy szimpatikus embert, nem volt sok választás, mert csak egy ember állt a kapuknál, és megkérdeztük, hogy akkor most, mi is van, meg hogy.

A hölgy roppant kedves volt, hozott papírt, meg ceruzát, hogy felírjon nekünk mindent, majd csak beszélt, beszélt, beszélt, mi meg néztünk. A Zuram elég jól beszél angolul, mikor nemzetközi csapatban kell dolgoznia nincs gond, amikor váltani kell németről, angolra, magyarról angolra, vagy fordítva, oda-vissza, nincs gond. Na jó egyszer volt, amikor egy spanyol kollégával beszélgetett és nem igazán értette, hogy mi van, de azután egy indiai kolléga felvilágosította, hogy nem ő a hülye, csak kedves spanyol barátunk nem túl jól beszél angolul, és hiányosságát úgy próbálta meg leplezni, hogy az általa nem ismert angol szavakat, spanyollal helyettesítette, de legalább angolos kiejtéssel. Tehát ezt leszámítva, soha nem volt gond, sem az indiai, sem az amerikai, sem a mexikói angollal, de itt, na itt láttam, hogy lesz. Az angol angol az valami másnak tűnt.

Értettem én, hogy mit magyaráz a hölgy, csak nem értettem, hogy miért. Elmondta, hogy 16 éves korig ingyenesen közlekedhet a másik gyerek is, de muszáj lesz igazolnunk, hogy ő még csak 12, mert lássuk be magas is, meg idősebbnek is néz ki a koránál, és hát igazolnunk kell, hogy iskolába jár. Nem értettem minek, na meg hogy, hogy azt se. Ezután a hölgy kifejtette, hogy a vidéki angolok is közlekedhetnek ingyen, mármint a diákok, csak ugye kell ez az igazolás, és ezért be kell mennünk a Victoriára. Stop. Ennél a pontnál kénytelenek voltunk közbeszúrni, hogy mi nem a vidéki Angliához tartozunk, és jöttünk megnézni a nagy fővárost itten, hanem Németországból jöttünk kirándulni. A nő már vagy 10 perce beszélt úgy egyébként, levegővétel nélkül. Ja, hát akkor ő nem tudja mit kell tenni. Vegyünk jegyet kisebbiknek is, menjünk be a Victoriára, ott megmondják. Nem értettük, hogy ha amúgy ingyenesen közlekedhet a 11 év alatti, akkor minek jegy, de megvettük. Bementünk a Victoriára, ahol feltöltöttük az Oystereket, kisebbik is kapott egy tartót, mert szépen nézett a nénire, elmondták, hogy a kicsi, csak menjen együtt az apjával, nem kell semmi, a beengedő kapunk együtt menjenek át, és kész, a buszon meg mosolyogjon. A Victorián egyébként valami egész más angolt beszéltek, mert ezzel már semmi gond nem volt.

Első feladat pipa. Nagyobbik már tűkön ült, vagy inkább állt, hogy mikor megyünk már Harry Potter boltba, mert varázspálca nélkül nincs élet, és egyébként is, ez London! Értettük, mentünk. A Zuram időnként ugyan forgatta a szemeit, de mint már említettem nem volt más választása. Kisebbik közben rákezdett, hogy neki ki van száradva a szája, és vegyünk valahol valamit, amivel ezt orvosolni lehet, mert ki fog sebesedni, és annyira fáj. Mikor megemlítettem, hogy miért nem hozott otthonról egyet a számtalan szőlőzsír közül, akkor totál hülyének nézett, hogy hát ilyeneket nem lehet felvinni a repülőre, megegyeztünk, hogy de, de pillanatnyilag ez nem segített a kiszáradt ajkak problémáján.

A Kings Crossra érvén rögtön a 9 és 3/4-ik vágány keresésébe kezdtünk. Kár volt sietni, a vágány is ott volt, meg az üzlet is. Hát kérem szépen, nagyobbik egyáltalán nincs egyedül a rajongásával, csak azért sorba kellett állnunk, hogy beléphessünk a boltba. Dübörög az üzlet! Ahhoz, hogy fényképet is tudjunk csináltatni, ahhoz pedig a sor akkora volt, hogy a vége már az állomáson kívül volt található. Nagyobbik szerencsére közölte, hogy egyáltalán nem érdekli a fénykép. Mondjuk, ha érdekelte volna is lebeszéltem volna, de így egyszerűbb volt. Bejutottunk a boltba, a lányok választottak egy-egy varázspálcát, és nem a varázspálca őket. Megnéztük az óriási tömegben a mindenféle bisz-baszt. Majd két folyamatosan vigyorgó gyerekkel távoztunk. Kifelé menet, pont mellettünk állt meg egy magyar család, akik pont úgy rohantak a 9 és 3/4-ik vágány felé, ahogy mi, és csak szusszanni álltak meg, hogy megnézzék merre is kell menni tovább. Kár sietni- akartam volna mondani, de nem volt rá időm, mert már szaladtak is tovább.

Innen elindultunk a British Museumba. Természetesen kellett fényképezkedni telefonfülkével, busszal, mindennel. Gyönyörű napos időnk volt. Utunk egy parkon vezetett keresztül, ahol is láttunk egy mókust, azt is vadul elkezdtük fényképezni, kb. úgy, mint amikor valaki nálunk van és meglát egy nyulat. Azután Tamás mondta, hogy mókus van bőven, és később ez tapasztaltuk is, de azért így is cuki volt. Itt is van egy csomó mókus, meg süni, na meg a nyulak, na de az mégiscsak egy angol mókus volt!

A British Musemba is volt némi sor, de csak a hátizsákokat vizsgálták át, így nagyon gyorsan haladtunk, annak ellenére is, hogy kisebbik szája még mindig nagyon ki volt száradva és a Tescoban nem kaptunk semmit. Kisebbik azonban erre sűrűn emlékeztetett, de megegyeztünk, hogy neki nem lesz jobb, és nekem sem, ha csak erről beszélünk, és az első adandó alkalommal veszünk egy labellot, vagy valamit a kiszáradt ajkak kezelésére.

Beértünk a múzeumba, és csak néztünk. Mondta a Zuram, hogy ő megkeresi a pénztárt, vesz belépőt. Gyanús volt, hogy sehol egy sor, meg semmi, de azért találtunk egy kasszát, a Zuram, aki egy jólnevelt ember be is állt a sorba, ahol közölték vele, hogy a múzeum ingyenes. Jó, hát mi ezt nem tudtuk, nem ehhez vagyunk szokva. Gyorsan dobtunk is némi pénzt az adomány gyűjtőbe. Nem bliccelünk, ha ingyen van, akkor se.

A múzeum természetesen csodálatosfantasztikusstb, de a legjobb, hogy emberbarát, nem kell feszengeni, senki nem szól rám, ha csinálok egy fotót, vannak dolgok, amiket még meg is lehet fogni. Egészen újfajta élmény volt a lányoknak is. Nem, képtelenség lett volna bejárni az egészet, de majd legközelebb. Ellenben a shopban találtunk ajakírt, ami egyszerűen tökéletes, hisz karamell popcorn ízesítésű, ami szerintem pfuj, de kisebbik szerint életében soha ilyen jó ízű szőlőzsírt még nem használt, abba ne menjünk bele, hogy kell-e ezt nyalogatni vagy sem.

A Zuram még el akart menni egy-két helyre, de ránézett a lányokra és önként feladta, este még Tamásékkal akartunk találkozni, és javaslatom, hogy előtte még menjünk vissza kicsit a hotelba sikert aratott. Nagyobbiknak egyébként is gond van a talpacskáival, és nem bír túl hosszan gyalogolni. Kapott most speciális talpbetétet, ami már nagyon sokat javított a lábán,  de az egész napos gyaloglás nem megy.

Visszaérve a hotelba, a lányok természetesen előkapták a varázspálcáikat, és varázsolni kezdtek, kiderült, hogy egy csomó varázsigét ismernek. Egy idő után kisebbik elkezdte nézegetni a pálcáját, és közölte,  hogy szerinte ez csak egy darab bot. Nagyobbik megvetően ránézett, és csak annyit mondott, eh Mugli!

Este Tamásékkal vacsiztunk, ahol is Tamás felajánlotta, hogy húsvét hétfőn, mivel úgyse lesz nagyon nyitva semmi, elvisz bennünket tengerpartra. Ez nagyszerű ötletnek tűnt, és nem is gondoltuk volna, hogy még ilyesmiben is lesz részünk.

9-kor befejeződött a vacsora, hisz a gyerekek nem maradhattak a kocsmában, erre többször is figyelmeztetett bennünket egy öltönyös úr. Egyébként ránk is fért a pihenés, a lányokra meg pláne.

 

 

London, jövünk

Az indulás reggelén egész határozottan döntöttük el, hogy egyáltalán nem akarunk Hamburgban szétnézni, elég lesz a reptérre menni. Hamburg amúgy érdekes város, de most London volt a cél.

Időben elindultunk, időben odaértünk, találtunk parkolót, eljutottunk busszal a terminálig, majd vártunk, és vártunk. A gép késve indult, és volt valami kavarodás is, mivel már sorban álltunk a beszálláshoz, amikor is azt halljuk, hogy Mr. Puskas. Uh, hát ezek mi vagyunk. A Zuram odament a kedves, beszállást intéző alkalmazotthoz, aki közölte, hogy tudja ám, hogy már megvan a helyünk, amit online elintéztünk időben, de ők úgy gondolják, hogy üljünk már máshová. Eredetileg egy sorban ültünk volna mind a négyen, a Zuram helye szólt a lányok mellé, én meg ugye a szomszéd sorban kaptam helyet, de ezt átvariálták. A Zuramat átültették valahova 8 sorral hátrébb, engem meg átraktak a lányok mellé, ami nem gond, amúgy is én ültem volna melléjük, mert hát kötött az ígéretem, hogy fogom a kezét kisebbiknek.  A Zuram mondta, hogy semmi gond, ül ő hátra és  kész, kicsit több, mint egy óra a repülési idő, azt kibírjuk.

Indulás előtt még mindig volt kavarodás, mert 4-en nem találták a helyüket, nem azért mert nem tudnak olvasni, hanem mert nem volt olyan hely. A légikísérők azért csak megoldották a helyzetet, és a tervezetthez képest fél órával később, már sikerült is felszállni. A repülés teljesen eseménytelenül zajlott, leszámítva azt a kis csavart, hogy a Zuramat beültették az óvodába, vagyis inkább bölcsibe, mert három pici is ült a környékén, akik felváltva üvöltöttek. Ő ezt nehezen viseli, még akkor is ha tudja, hogy a gyerek sem jókedvében üvölt. Többször gondoltam rá, hogy cserélek vele helyet, de kisebbiknek megígértem ezt a kézfogás dolgot, ezért maradtam, különben előttünk is ült egy baba, és mi van ha az is elkezd üvölteni. Mondjuk nem kezdett, és végig csendben volt, de ki tudhatja ezt előre?

Olyannyira eseménytelen volt az út, és olyan rövid ideig tartott, hogy kisebbik minden félelme ellenére közölte, hogy visszafelé ő ül az ablak mellé, mert ez a repülés semmi, nem is érti mitől félt, de a rend kedvéért közölte, hogy a füle azért fáj, de valahogy elviseli.

Tamás volt olyan kedves és kijött elénk a reptérre, a reptértől azért jó sokat kell még menni, amíg az ember beér a városba. Tamás már előre mondta, hogy hol fog minket várni, és biztosak voltunk benne, hogy mi oda is találunk, ami így is lett, csak először rossz irányba indultunk el, és keringtünk egy kicsit, de azután meglett a helyes irány. Mentségünkre legyen mondva, hogy az egész reptér fel van durva, és a Tamás által javasolt körforgalom, mint irány helyes volt, csak épp a körforgalom nem volt ott. Persze Tamás nyújtott nekünk telefonos segítséget.

A lányok és a mi nagy örömünkre, Tamás autójában már járt a húsvéti nyúl, aki nagyon kedvesen mindenkinek hozott egy csomó mindent. Éjszaka volt már, de a lányok jól bírták, és én is csak egyszer kaptam szívrohamot az autóban, hiába ezt a fordított közlekedést szokni kell. Ehhez az ott töltött idő kevésnek bizonyult, mert ok, hogy a másik oldalon van a kormány, de hogy mindig rossz felé kanyarodnak… érthetetlen.

Tamás és a menyasszonya Andrea voltak olyan kedvesek, hogy még Oyster Cardot is intéztek nekünk, hogy másnap már minden gond nélkül tudjunk közlekedni. Egész kis intéznivaló maradt csak, mégpedig, az, hogy megkérdezzük, hogy működik az ingyenes utazás, mivel kisebbik még nincs 11 így ő ingyen vehette igénybe a tömegközlekedés adta lehetőségeket. De Tamás elmondta, meg a recepciós is, hogy hol van a legközelebbi állomás, ahol ezt el tudjuk intézni.

A hotelben a szoba meglepetésünkre egyáltalán nem volt kicsi, nagyon is korrekt, sőt volt sörnyitó is, így a húsvéti nyuszi által prezentált söröket meg is kóstolhattuk. Nyaralunk, vagy mi.

Egy baj volt csak. Én állítom, vagyis inkább meg vagyok győződve róla, hogy a mi házasságunk rendben van. Jó, szoktunk veszekedni, meg nem egyet érteni, és bizonyos dolgokról tök más a véleményünk, de szeretjük, támogatjuk egymást, arra azonban ami a szobában várt, nem voltunk felkészülve. Egy nagy közös paplan. Ez nekünk nem fog menni, az egy közös paplan azt jelenti, hogy én elalvás után 20 perccel megszerzem az egészet és a Zuramnak nem jut semmi, hely sem nagyon, de azt már megszokta. Viszont a paplan… Na mindegy, talán elég álmosak vagyunk ahhoz, hogy ne zavarjon annyira. Mondjuk engem csak a másnap zavart, mert tudtam, hogy valaki meg fogja említeni, hogy neki nem volt takarója. Így is lett, így is lett. Viszont a második éjszaka után hozzászoktunk, én a nagy paplanomhoz, a Zuram meg ahhoz, hogy neki nincs. Működik ez a házasság, mondtam én!

Mivel nagyjából fejben már előre megvolt a program, így csak aludni kellett egy nagyot, kinek takaróval, kinek a nélkül, és másnap már nyakunkba is vehettük a várost.

Húsvéti szünet

Nemrég értünk haza Amszterdamból és máris egy újabb utazásra készültünk. A tavaszi szünet itt két hétig tart, és a legtöbben elutaznak valahová, ahol lehetőség szerint melegebb van, mint Wolfsburgban. Sokat gondolkodtunk a kérdésen, hogy hova is menjünk. Összeült a családi kupaktanács, mivel ezekbe a döntésekbe, ésszerű keretek között a lányokat is be szoktuk vonni. Az ésszerű keretek között természetesen azt értem, hogy mondjuk nem teljesítünk olyan kívánságokat, amiket nem tudunk.

Feltettük a lányoknak a kérdést, hogy mit szeretnének. Legyen egy hét valami tengerpartos nyaralás, egész konkrétan Egyiptom, hisz az kifizethető és ott már meleg is van ebben az időszakban, vagy menjünk el inkább egy városnézéses túrára. A Zuram legnagyobb meglepetésére a lányok azonnal leszavazták Egyiptomot, mondván, hogy ott már jártunk és inkább nézzünk meg valami várost. Először arra gondoltunk, hogy bepattanunk az autóba, és irány Olaszország, de azután a Zuram kapott egy e-mailt, melyben akciós repjegyekre hívták fel a figyelmét. Így került képbe London. Londonért a lányok már nem is tudom mióta rágják a fülünket, rég, de eddig még nem gondoltunk rá komolyabban, mert nem is tudom miért nem. Talán minket nem érdekelt annyira.

A repülőjegyek tényleg kedvezőek voltak, pénteki indulás, szerdai visszajövetel, és négyünknek 150 EUR-ba került. A Zuram kérdés nélkül foglalta a jegyeket. Másnap reggel a lányokkal már tényként közöltük, hogy Londonba megyünk, amit először nem hittek el, de miután elhitték, már szövögették is a terveket, hogy hová szeretnének eljutni. Mindenhová, olyan helyekre is, amiről mi nem is tudtunk, de a jól tájékozott barátnőik igen.

Ezután következett a szállás keresés, amiben Tamás volt segítségünkre. Tamás a Londonban élő unokatestvérem, már réges régen él menyasszonyával kint, így azonnal két lehetőséget is tudott mondani, hogy hol tudunk jutányos áron szállást foglalni. Az egyik szállóban nem volt hely, de a másikban igen. A képeken elég picinek tűntek a szobák, de ez minket nem zavart egyáltalán, hisz jó esetben csak aludni járunk majd a hotelba, napközben a várost fogjuk járni. A hotel árai azonban nagyon meggyőzőek voltak, a neten nem találtunk rá erre a lehetőségre. Ettől kezdve Tamás még nagyon sok tippet adott nekünk, mit hogy, hol, hogyan érdemes, és ez nagyban segítette a kirándulás megszervezését.

A lányok is adtak nekünk ötleteket, ez azonban nem igazán segítette a kirándulás megszervezését. Kisebbik közölte, hogy márpedig ő szeretne elmenni a Shrek múzeumba. Először azt sem tudtam mire gondol, másodszorra már voltak tippjeim, de nem nyertem, így kigugliztam, hogy mégis mi a manó lehet az a Shrek múzeum. Erre persze kiderült, hogy a London Eye mellett van egy Shrek Adventure nevezetű hely, ahol is, ahogy a nevében is benne van Shrekkel élhetünk át kalandokat, meg Kung Fu Pandával, meg Fogatlannal és egyéb meseszereplőkkel, de persze Shrek a fő. Olyan, de olyan szerencse, hogy, ha veszünk jegyet a Shrekbe, akkor a London Eye-ra már kedvezményesen tudunk venni. Nem tudtunk ellenállni az ajánlatnak, a Zuram már foglalt is egy időpontot. Kisebbik innentől kezdve folyamatosan vigyorgott, illetve ha nem, akkor csak annyit kellett mondani, hogy: tudod Cinike, megyünk a Shrekbe – és már minden rendben is volt.

Na de, és ez a nehezebb kérdés, nagyobbik. Ő pár hónapja beleesett Harry Potter fantasztikus világába, óriási rajongó lett, folyamatosan falja a könyveket, kívülről tud mindent, varázsol, elemez, és úgy általában képes reggeli közben kérdéseket feltenni, hogy: tudtuk-e, hogy a Harry Potterben…? vagy, nem érzünk-e ellentmondást a Harry Potterben?, vagy fel tudjuk-e sorolni a három főbenjáró nem tudom mit. Nem tudtuk, nem érezzük, nem tudjuk, de ez őt cseppet sem zavarja, mert akkor jól kifejti nekünk. Kis nehezítés, hogy én magyarul olvastam a könyveket, ő németül, így időnként neveket kell egyeztetnünk, de azért sikerül.

Szóval nagyobbik szerette volna megnézni a HP stúdiót, meg egy olyan boltot, ahol HP-s dolgokat lehet venni. Ez utóbbit meg is találtam a neten, de előbbibe nem sikerült helyet foglalnunk, mert arra az időpontra amikor mi mentünk már nem is volt szabad hely. A blog facebook oldalán segítséget is kértem, hátha tud valaki segíteni, mit lehetne ez helyett, és érkezett is válasz. Londonban vannak ingyenes túrák, ahol is lelkes fiatalok viszik el a rajongókat olyan helyekre, amik az írónőt megihlették, illetve valóban külső helyszínként szolgáltak a film forgatásakor. Egy bibi van a dologban, a túra csak angolul, és spanyolul van. Nagyobbik mindkét nyelven tanul, de nem beszél. Az angollal kicsit jobban boldogul. Felvetettük neki a problémát, de azt mondta, hogy beszél ő már annyira angolul, és egyébként sem érdekli, ha egy szót sem ért az egészből. Anyja lánya. A Zurammal megbeszéltük, hogy semmi gond, legfeljebb fordítunk, ha tudunk. A túra ingyenes, vagyis a végén annyit kell fizetni amennyire elégedettek vagyunk, tehát veszítenivalónk nincs. Időpontot le is foglaltuk. A HP boltba meg mindenképp elmegyünk, ezt megígértük. Mivel nagyobbik ismét továbbjutott a Pangeán (matekverseny) így örömömben tettem egy olyan felelőtlen kijelentést, hogy kap tőlem egy varázspálcát. Aztán megnéztem mennyibe kerül, de lényegtelen.

Tamás szólt időben, hogy foglaljunk helyet a Sky Gardenbe is, mert ingyenes ugyan, de csak foglalással lehet bemenni, a helyek viszont gyorsan fogynak, és 3 héttel a tervezett időpont előtt kell foglalni. Mivel időben szólt, így ide is lett helyünk. Már egész szépen alakultak terveink. Természetesen a kötelezőket is szerettük volna megnézni, de nem akartunk egy napra túl sok dolgot, hogy a lányok is bírják, és ne is utáljanak bele a dologba. Terveztünk múzeum  megtekintést, Buckingham palotát, Towert, Tower Bridge-t, meg hát a Big Ben sem maradhat ki stb. stb.

A hotelben  nincs étkeztetés, valami reggelit lehet kérni, amit magával tud vinni az ember, de úgy voltunk vele, hogy valami bolt biztos van abban a nagy városban, ahol be tudjuk szerezni ami kell. Attól sem riadtunk meg, hogy esetleg séta közben kell megenni egy péksütit, és mellé elfogyasztani a kávét. Mindenképp az optimális időkihasználás volt a cél, méghozzá úgy, hogy még élvezzük is.

Ahogy közeledett az időpont kisebbik egyre többször emlegette, hogy mennyire utál repülni, és a repülésnél jobban már csak a hajót utálja. 2 éve nem ült repülőn, és egyszer amikor Athénba mentünk ugyanígy városnézésre, akkor leszállásnál nagyon fájt a füle, ez a rossz emlék elég ahhoz, hogy utálja a repülést, meg egyszer volt egy viharban landolás, ahol folyamatosan győzködött arról, hogy le fogunk zuhanni, én meg őt arról, hogy nem, szóval minden nap mérlegre tette a dolgokat, hogy vajon megéri-e a repülés Shreket, meg Londont. Szerencsére Shrek győzött. Bele sem kellett nagyon szólni a magával folytatott párbeszédbe. Egy kikötése volt, fogjam a kezét. Nagyobbik viszont imádja a repülést, ő  már alig várta, szerintem ha tehetné nekiindulna egy világjáró körútra, mindegy, hogy repülő, hajó, vonat, busz, autó csak mehessen.

Mivel gyorsan telik az idő, nem kellett sokat várni az indulásra. A repülő Hamburgból indult, így csak egy kérdés maradt, hogy indulás előtt szétnézzünk-e Hamburgban. A repülő késő este indult, így lett volna idő, de úgy döntöttünk, hogy ezt majd az indulás reggelén döntjük el.

Színház, mozi

Szeretjük a színházat, szeretünk színházba járni, és keressük is az alkalmat, hogy mehessünk. Amikor kiköltöztünk, akkor még nem erőltettük a dolgot, mondván, hogy úgysem értenénk belőle semmit, meg egyébként is akkor még ismerkedtünk a környezettel, a várossal a lehetőségekkel. Bábszínházba azért el-elvittük a lányokat, mert ha nem is értenek belőle semmit, nyelvgyakorlásnak jó. Én is érzem az előbbi mondatokban az ellentmondást, de a gyakorlatban sok hülyeséget gondol az ember, pláne mikor a gyerekeinek meg kell tanulnia egy idegen nyelvet, és ebben semmi tapasztalata sincs, mármint a szülőnek sincs, meg a gyereknek sincs. Egyébként az sem igaz, hogy nem értenek, nem értünk belőle semmit, legfeljebb nem minden szót.

Magyarországon is jártunk színházba, gyerekekkel, gyerekek nélkül is. Volt olyan mázlink, hogy például a Szépség és a Szörnyetegre kaptunk jegyet, de az is igaz, hogy tudtam milyen jegyirodákat kellett felkeresni, ha még esetleg elfekvő jegyekre szerettem volna bukkani. Fontos volt számunkra, hogy a lányok megismerkedjenek a színház világával, és ez nem volt ellenükre.

Emlékszem a Hókirálynőt néztük, még kicsik voltak, ovisak voltak még mind a ketten. Egy jelenetben a Hókirálynő a magasba emelkedett, amikor is nagyobbik lányom megkérdezte, hogy: ezt hogy csinálják? Elérkezett a pillanat amikor is, gondoltam én, örökre nagyobbik szívébe fog férkőzni a színház világa, ezért belekezdtem egy magyarázatba arról, hogy a színház varázslat, és a színházban bármi megtörténhet, mire is gyermekem félbeszakított, és közölte, hogy rendben, érti, de látja a madzagot amin a Hókirálynő lóg, őt az érdekli, hogy ezt hogy tudták megoldani, hogy az nem szakad el, miként működik a technika. 6 éves volt ekkor. Varázslat nincs, csak tudomány. Mindegy, jött a következő lehetőség, kisebbik is kérdezett. A Hókirálynő a darab elején, még nem volt Hókirálynő, csak később vált azzá. Kisebbik megkérdezte, hogy szerintem kiből lesz a Hókirálynő. Lelkesen elkezdtem magyarázni, hogy figyelje meg a szereplőket, mi lehet jellemző egy Hókirálynőre, milyen lehet a viselkedése, szerinte ki lenne erre alkalmas, mire kisebbik leintett, hogy ugyan, hagyjam már, ezek színészek, ő arra kíváncsi, hogy, hogy hívják a színésznőt, aki a Hókirálynőt játssza. 4 éves volt, és ő meg aztán végkép nem hisz a csodákban. Ettől függetlenül mindig el szoktunk beszélgetni arról, hogy mit láttak, mi tetszett, mi nem, milyen volt a díszlet stb. és ők ezt nagyon élvezik, a beszélgetést is, nem csak az előadásokat.

A Zuram is szeret színházba járni, persze ő azért válogat a műfajok között, nem mindenre szeret, bár a kedvünkért hajlandó. Így már láttunk balettot, és operával is próbálkoztunk. Előbbi bejött, utóbbi rém rossz volt, nem volt jó a hangosítás, de annyira nem, hogy még én is feladtam, és az első felvonás végén inkább javasoltam a hazamenetelt.

A kiköltözés után egy darabig még, leszámítva a bábszínházat, szinte csak abban gondolkodtunk, hogy amikor hazamegyünk, akkor menjünk el egy előadásra, de tekintve mennyi kötelezettségünk van hazalátogatáskor, ez nem igazán jött össze. Karácsonykor a Zuram szüleitől kaptunk színházjegyet ajándékba, aminek nagyon örültünk, és az előadás is nagyon, nagyon jó volt. Nem csak a darab. Kicsit mindig tartok tőle, hogy ki ül majd mellettem, előttem, mögöttem, ez több szempontból is fontos, például nehezen viselem a kellemetlen testszagot, ha hangosan esznek körülöttem (mozi), ha csörögnek, ha mobiloznak, vagy ha rugdossák a székem hátulját, vagy, ha végig kommentálják a filmet (mozi), ez utóbbit nagyobbik gyerekem, és a Zuram is rendszeresen művelik. Nagyobbik például annyira beleéli magát egy darabba, vagy filmbe, hogy nem csak, hogy hangos megjegyzéseket tesz, de olykor eléggé gesztikulál is, és amikor finoman jelzem felé, hogy mások is vannak a nézőtéren, akkor engem meg sem hall. Nagyjából, mintha egyedül lenne. Ez régen még cuki volt, és azt hittem majd kinövi, de nem. Mindjárt 13 éves, de semmi nem változott, legfeljebb annyi, hogy kisebbiket ez rettenetesen idegesíti, és megpróbálja megnevelni a nővérét, ami meg a nővérét idegesíti. Ők ketten együtt meg engem. Móka velünk az élet.

Karácsonykor például a mellettem ülő fiatalembernek a színházban, kis kocsma szaga volt, és amint leült kérdezte meg a szüleit, hogy hány félidő, és mikor lesz  már vége. Ha nem lett volna büdös, akkor még röhögtem is volna a félidőn, de mivel szaglott, így ki kellett fejlesztenem egy olyan testtartást, hogy még véletlenül se kerüljön az orrom olyan távolságba, hogy kicsit is érezzem az alkoholos befolyásoltság, szaglószervemre gyakorolt kellemetlen hatásait. Ez nem is olyan egyszerű, és az első felvonás végéig nagyon elzsibbadtam. A mögöttem ülő kislány pedig eléggé unatkozott ahhoz, hogy végig doboljon a lábával, ami nagyjából csak 20 perc után kezdte el zavarni a kislány szüleit, engem kicsit hamarabb, de mivel kisgyerekről beszélünk, én meg elvileg toleráns vagyok, így nem szóltam, inkább kicsit előredőltem, hogy ne zavarjon annyira. Nem mondom, hogy túl kényelmes úgy ülni, hogy a mellettem ülő szagát is el tudjam kerülni, és hogy ne is halljam a mögöttem ülő dobogását. Mindezt egy viszonylag kicsi helyen, de a rutin, meg az évek, ugye, megoldottam. A Zuram pedig egy szót sem szólt, hogy félig rátámaszkodva nézem végig a darabot. Lehet azt hitte, hogy romantikusan hozzábújok.

A moziban meg ezt a nagy evésmániát nem értem. Minek? Jó, tudom, én is ettem régen mindenféle vackokat a moziban, de már nem. Az a jó, hogy a filmet megelőző reklámok olyan hosszúak, hogy egy nachost, vagy egy kis kukoricát simán elfogyaszt a többség a kezdésig. Szerencsére minden embernek csak két keze van, így elég nehéz megoldani az üdítők, kabátok és kaják bevitelét, elhelyezését a terembe, teremben. A hely sem túl nagy, ezért elég nehéz egy komplett konyhát bevinni, azért van aki próbálkozik. A kaják általában gyorsan fogynak, hacsak valaki nem osztja be, mint például nagyobbik, aki mindig úgy csinálja, hogy még a film végére is marad kukorica bőven, és nem hagyhatom ki a rutinos versenyzők említését sem, akik nejlon zacskókkal felszerelkezve jönnek, és egész biztos, hogy a szatyrok további csörgős műanyagokat rejtenek. Dolgoztam moziban, tudom miről beszélek.

Moziba viszonylag hamar elkezdtünk itt járni, illetve vittük a lányokat, mert én nagyon kis lelkesedéssel vetem bele magam a gyerekfilmek világába, régen szerettem, de ma már nagyon unom. Szerencsére már akkorák a lányok, hogy egyedül járnak moziba, tőlem csak a pénzt kérik. Wolfsburgban több mozi is van, van egy drága soktermes csoda, van egy olcsóbb párteremes kis mozi, és van egy ahol viszonylag régi filmeket játszanak. Sajnos a pártermeseben nem minden filmet játszanak, így van, hogy a lányok a nagymoziba mennek, és ilyenkor jó mélyen kell belenyúlni a pénztárcámba, mert valamiért ők is kötelező jellegűnek érzik, hogy egyenek kukoricát, és kukorica, innivaló plusz jegy közelíti a 20 EUR-t, fejenként. A pártermesben csak édes pattogatott kukorica van, és azt ők nem eszik meg. Amit nagyon meg is tudok érteni, mert az valami pocsék. A mozijegy ára is feleannyi, mint a nagymoziban. Nincs bohóckodás a diákigazolvánnyal, elhiszik, hogy kiskorúak. Magyarországon nem, mert hiába keveredek én vitába, hogy 16 évig muszáj nekik iskolába járni, tehát ha megmutatom a személyiét, és még nincs 16, akkor tuti diák, nem hiszik el, és csak diák ellenében adnak diákjegyet, ami csak azért vicces, mert itt nincs ilyesmi. Iskolalátogatásit kértem ki egyszer, direkt erre a célra, és el is fogadták. Biztos lehetne kikérni nemzetközi diákot, vagy valami ilyesmit, de mivel alig van rá szükség, így még nem jártunk utána. A lányoknak mindegy egyébként, hogy németül, vagy magyarul beszélnek-e a filmben, a lényeg, hogy mehessenek moziba.

A színház. Nos először az iskolával, az osztályukkal mentek először színházba. Ahogy azt illik, fel is öltöztettem őket szép ruhába, és ebből lett a probléma. Kisebbik osztálytársai nem értették, hogy mire a szép ruha, mivel egy másik kislánynak pont aznap volt a szülinapja, és azon a napon a szülinaposnak kell ünneplőbe öltözni. Meg is gyanúsították a gyerekemet, hogy el akarja lopni a showt a szülinapos elől. Hiába magyarázta, hogy de a színházba illik normálisan felöltözni, senki nem hitt neki. Mivel kisebbiket egyáltalán nem zavarta, hogy mit mondanak a többiek, így legközelebb is kiöltözött. Én meg rábíztam a dolgot, mert nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni. Ő viszont bírja a kellemetlenségeket.

Ebből okulva azért nem öltöztünk ki túlságosan a következő színházi látogatásra, ami szintén egy gyerek darab volt, amire úgy kaptuk a jegyeket. Na, itt aztán megtapasztaltam, hogy  nemcsak, hogy nem öltöznek fel, de viselkedni sem tudnak, nem csak a gyerekek, a felnőttek sem. A körülöttünk ülők nagy része nem európai származású volt, és szerencsére volt annyi hely, hogy át tudtunk ülni máshová, majd megint máshová. Az, hogy végig ettek, beszéltek, mászkáltak részükről rendben volt, de amikor a legkisebb gyereket ott helyben a mellette lévő széken tette tisztába az anyukája, na az már sok volt nekem. El is ment a kedvem az egésztől. Egy darabig nem is erőltettem ezt a dolgot.

Azután persze igen, és rávettem a Zuramat, hogy menjünk el a lányokkal a Két Lotti című előadásra. Itt már nem voltak ilyen dolgok, az előadás is elég jó volt. Dacára annak, hogy  Lotte 1,80 m magas volt, vékony és szőke, míg Luise alacsony, barna és kb. annyira kigyúrt, mint egy testépítő, el tudták velünk hitetni, hogy ikrek. És igen, ekkor újra elmagyaráztam a lányoknak, hogy a színház egy csoda, és bármi megtörténhet, még az is, hogy a darab elején, a táborban az egyik gyereket játszó színész a toleranciáról és a rasszizmusról tartson egy kisebb előadást, figyelmeztetve a közönséget, hogy nem számít a származás és a bőrszín. A lányoknak nagyon tetszett, tényleg nagyon szeretnek színházba járni, és nem értik, hogy az osztálytársaik miért nem, és miért találnak minden előadást unalmasnak.

A legutóbbi élményünk elég érdekes volt. A Zuram bement a jegyirodába és megemlítve a lányok életkorát, kért valamilyen nekik szóló előadásra jegyet. Kapott is, eladó kedves mondta, hogy zenés, táncos darab, aktuális témákról a fiataloknak. Jó, legyen! Az előadás kezdete előtt megkérdezte, hogy ki mellé szeretnék ülni, hogy ki fordítson nekem, ha véletlenül nem értenék valamit. Hülye kérdés, hisz ha nem is értek valamit, nem fogok sugdolózni egy színházi előadás nézése közben. Mondtam teljes magabiztossággal, hogy mindent, de mindent érteni fogok. Így is lett, ugyanis egy szót nem szóltak egész előadás közben. Csak zene volt, különböző hanghatások és valami nem is tudom, pantomim.

A hanghatásokat egyetlen ember szolgáltatta aki játszott gitáron, pianínón, és szájdobolt. A beatbox egyébként nagyon meggyőző volt, és élőben nem is láttam, nem is hallottam ilyet. A szereplők nagy maszkokat viseltek a fejükön, ami elsőre szokatlan volt, de azután inkább csak furcsa, de a darab végéig is képtelen voltam megszokni. Az első 10 perc után közöltem a Zurammal, hogy őt átverték, ez nem az a zenés táncos, amire ő gondolt. Tényleg nem. Egyébként végig röhögtük az egészet, többnyire kínunkban. A lányoknak viszont nagyon tetszett, és rendkívül lelkesek voltak. A darab a fiatalokat érintő problémákkal foglalkozott, barátság, párkapcsolat, tanár-diák kapcsolat, csók, szex, udvariasság, viselkedés, alkohol, erőszak, nemi erőszak, kábítószer. Nagyobbik mondta, hogy ő mindent értett (he he, én is!) mert már nagyon sokat beszélgettek ezekről a dolgokról az iskolában, és szerinte ide az osztályával kellett volna jönnie, nem velünk. Szerintem is. Kisebbik a füves cigi dolgot nem értette, nem véletlen, hogy nem vittük Amszterdamba, de azért elmagyaráztam, hogy ott mi történt előadás közben.

Kifelé menet még fel lehetett próbálni a maszkokat, nagyobbik fel is próbált egyet, de kisebbik nem szereti az ilyesmit, ő kihagyta. Nagyobbik közben elmesélte, hogy a múltkor amikor az osztályával voltak színházban, akkor is egy érdekes előadást néztek meg. Idézem:”ott volt a kis róka, és meghalt, aztán jött a medvebocs is, és ő is. De ez jó, mert mindketten feláldozták magukat a többi állatért” Fogalmam sincs mit néztek, és lehet ezt nem is akarom látni.

A következő színházi alkalom, egy tánc előadás lesz. Az  Autostadtban minden évben van egy rendezvénysorozat Movimentos címmel, és ennek az egyik előadására van jegyünk. Néhány ismerősöm szerint itt néha túl modern darabok kerülnek bemutatásra, de majd meglátjuk.

Ezután viszont ismét színházba megyünk, amit már alig várok, mert Bill Murray érkezik Wolfsburgba. Igen az az Bill Murray. Az előadás angolul lesz, így elég nehezen győztem meg a Zuramat, hogy ott a helyünk, nehezen, de még időben ahhoz, hogy kapjunk jegyet. Nem vagyok az a rajongó típus, de Bill Murray-t akkor is megnézem. A múlt héten már újranéztem pár filmjét is, tudom, hogy elég kis bugyuta vígjáték, de akkor is az Isten nem ver Bobbal című film tőle a kedvencem. Nagyon sokszor láttam régen, és még most is meg bírom nézni.  Remélem nekem lesz igazam, és élvezni fogom az előadást, és nem a Zuramnak, aki szerint úgysem fogok egy szót sem érteni az egészből. Optimista vagyok, mert az előző német színházi előadásból is értettem mindent, pedig egy szót sem szóltak, vagy éppen azért.

Integrálódom

Az integrációs kurzus egy lehetőség a Németországban élő bevándorlók számára, ahol nyelvet tanulhatnak, ebből vizsgázhatnak, majd letehetnek még egy vizsgát, ami már a honosításhoz szükséges.

Integrációs kurzusra járok. Hétfőtől-csütörtökig járok iskolába, ahol nyelvet tanulok, és ismerkedem a német szokásokkal, az országgal, az illemmel, a kultúrával a politikával. Ez utóbbiakra nem feltétlen van szükségem, de az integrációs kurzus több, mint egy sima nyelvtanfolyam.

A nyelvtanulásra, tudásra sok dolog miatt van szükség. Először is, hogy megértsem a környezetemet és hogy mások is megértsenek engem. Ezt gondolom nem is kell magyaráznom. Jelenleg utóbbi tűnik nehezebbnek, bár ha szükséges kézzel lábbal is besegítek. Azért, hogy a végzettségemnek megfelelő  munkát kaphassak, ahhoz is nyelvet kell tanulnom. Ezért is jelentkeztem az integrációs kurzusra. Itt az ember megtanul németül, vagy nem, de erről papírt kap, ismerkedik a, na jó erről már fentebb írtam. A lényeg, hogy először kellett kérnem egy papírt, hogy jogosult vagyok ezen a kurzuson részt venni. Ez egyébként alanyi jogon jár, csak egy igazolás kell. Beküldtük a kérvényemet, majd három nap múlva meg is érkezett a válasz, hogy jogosult vagyok a részvételre. Itt lehet tájékozódni: BAMF  És még egy kis segítség: Információs lap

Persze nem tudom, hogy nekem volt-e szerencsém, mert másoktól hallottam, hogy ez nekik nem három nap volt, de biztos vagyok benne, hogy sokat segített, hogy a Zuram felkutatta a neten a közvetlen ezzel foglalkozó ügyintézőt, és személyesen neki küldtük a kérelmet. Az sem hátrány gondolom, hogy a kiköltözésünk után bejelentkeztünk a bevándorlásnál, és ott minden szükséges papírunkat leadtuk. A kiállított igazolással, valamint a személyes irataimmal besétáltunk a VHS -be ahol írnom kellett egy tesztet, hogy mégis milyen szinten áll jelenleg a nyelvtudásom, melyik csoportba tudnak berakni, majd az ügyintéző feltett egy csomó kérdést, mondjuk a statisztika kedvéért. Hogy minél magasabb szintre kerüljek, így próbáltam önállóan válaszolgatni, hogy ez most jó volt-e, vagy sem, azt nem tudom, de az ügyintéző szerint elég jól teljesítettem. Egyébként nem csak a VHS foglalkozik integrációs kurzussal, hanem még jó pár nyelviskola, de a VHS elég nagy intézmény, elég sok dologgal foglalkoznak, ezért ezt választottuk. Olyan jól sikerült a teszt, hogy nem kellett előröl kezdenem az egész nyelvtanulást, hanem “csak” az utolsó 3 modult kell megcsinálnom a B1-es vizsgáig. De ahogy most látom ebből az utolsó másfél modul leginkább csak ismétlés és vizsgára készülés. Azért sem mindegy, hogy hol kezd az ember, mert ez a móka, fizetős, legalábbis nekem. Ha sikeresen vizsgázom, akkor felét azért visszafizetik. A többségnek azért valahogy fizeti a munkaügyi központ, nekem nem, már az első beszélgetésen közölték a központban, hogy nem számítok rászorulónak,  mivel a Zuramnak jó állása van, így én kaphatok támogatást, amolyan lelkit, anyagit azt nem. Anyagi támogatást egyébként sem szerettem volna igénybe venni, ellenben munkát szeretnék a tanfolyam után, mondjuk rögtön. Viszont arra ígéretet tettek, hogy a későbbiekben valamilyen képzést egész biztos támogatni fognak, ha nem is teljesen, de kis mértékben, esetleg. Majd meglátjuk. A munkaügyi központban azt is kedvesen közölték, hogy nagyon szép a történelem tanári diplomám, de inkább hagyjuk, azzal csak akkor tudnék kezdeni valamit, ha még tanulnék pár évet. Felvetettem, hogy esetleg napközis tanárként volna-e esélyem, de az ügyintéző annyira örült a közgazdasági érettségimnek, hogy csak na. Szerinte inkább gondolkodjak valami irodai munkában, pláne, hogy esetleg a magyarországi munkáimat is el lehet talán ismertetni mint szakmai gyakorlatot, ha azt valamiképpen igazolni tudom. Jelenleg a mindenféle papírjaimat fordíttatjuk, közben készülök a vizsgára, hogy párhuzamosan haladjanak az események. Ha kész a fordítás, akkor be kell mennem vissza a központba, ahol is majd továbbküldik a papírjaimat, ahol majd megszakértik, hogy az mire jó. Ismerősök tapasztalatai szerint a munkaügyi központban tök sok dolgot mondanak, viszont keveset segítenek, és munkát egyáltalán nem tudnak ajánlani, csak rosszabb fajtákat. Na, majd meglátjuk. A remény hal meg utoljára, ja, nem. A csótány.

Mindegy, vannak rosszabb napok, amikor azt gondolom, hogy öreg vagyok én már ehhez az egészhez, az életben nem tanulok meg rendesen németül, soha nem lesz normális munkám, és különben is tök hülye vagyok. Ilyenkor igyekszem összeszedni magam, és optimistán gondolkodni, hogy na és, ha hülye vagyok, na és ha most kell pályát módosítanom, tanulnom? Próbálok előre nézni, és ügyesen kitalálni, hogy mi is lenne a legjobb. Valójában egy lehetőség van a kezemben, amit ki kellene tudnom használni, meg alaposan meg kell néznem, hogy melyik kezemben, hol van az a lehetőség. A cél valami normális, elfogadható munka.

Visszatérve az integrációs kurzusra. A VHS-es ügyintéző nem tudta megmondani mennyit kell várnom, hogy csatlakozhassak egy csoporthoz, sokat. Megkérdezték, hogy hol lesznek a gyerekek, amíg én iskolában leszek, erre én mondtam, hogy reményeim szerint ők is iskolában. Az jó. És ennyiben maradtunk.

Teltek a napok, hetek, hónapok, de semmi hír. Ok, mondták, hogy fél év is lehet, de arra nem gondoltam, hogy a lehet az azt jelenti, hogy annyi is lesz. A Zuram már nem bírta tovább, hiába mondtam, hogy mindegy, én tudok várni, rá telefonált az ügyintézőre, aki semmit nem tudott mondani, még megközelítőleg sem. Ehhez képest másnap csörgött a telefon, hogy ok, van hely, hétfőn kezdek, de délutáni csoport, ami annyit tesz, hogy hosszabb ideig tart a kurzus, mivel délelőtt több óra van, az rövidebb lett volna. Ha nem vállalom így, akkor nem tudják, hogy mikor tudok kezdeni. A Zuram mondta, hogy no problem, hétfőn ott leszek. Csak tudnám akkor minek kérdezték meg, hogy hol lesznek a gyerekek amíg én iskolában vagyok? Én egy kicsit azért kétségbe estem, főleg a gyerekek délutáni programjai miatt, mert eddig én fuvaroztam őket. Mégsem hagyhatják abba a vitorlázást, meg gitárt miattam.

A lányok viszont, és a Zuram is nagyon gyorsan alkalmazkodtak a kialakult helyzethez, elvégre volt rá két napjuk. A lányok megtanultak még pár helyre buszozni, de például a tóhoz nem megy busz, a gitárra meg nem érne oda kisebbik busszal, így a Zuramnak kell rohangálnia bizonyos napokon. Egyébként ő egy szent, mert azonnal átszervezett mindent, és soha nem panaszkodik. Na jó, néha igen, de az még belefér.  Azt mondta, hogy az utóbbi években az ő karrierjére koncentráltunk, emiatt is vagyunk itt, és most én jövök. Na, nem mintha nem lennék realista azzal kapcsolatban, hogy milyen esélyeim vannak a munkaerő piacon, de nem zárom ki annak a lehetőségét sem, hogy találok valami olyat, ahol még jól is érzem magam.

Az integrációs kurzust viszont nagyon szeretem, és eléggé bánni fogom, amikor vége lesz. Nagyon jó a tanárnő, és a csoport is. Ahhoz képest, hogy én már egy hónapok óta összeszokott társaságba csöppentem bele, elég jól beilleszkedtem. Barátkozom, ismerkedem. A tanárnő elég sok kirándulást szervez nekünk, voltunk a könyvtárban, múzeumban, megyünk Berlinbe, holnap pl. a munkaügyi központba látogatunk el, de voltunk egy ifjúsági központban is, és hallgattunk már előadást a nők védelméről is. Az integrációs kurzus arra is tökéletesen jó, hogy megtanuljak bizonyos akcentusokat megérteni. Az orosszal eddig sem volt problémám, de be kell vallanom, hogy a kínai és az afgán okoz némi problémát. Főleg a kínai, az afgánt már szokom. Már van, hogy értem. A kínait szerintem még a kínai sem érti, de biztos át fog menni a vizsgán, mert majd a vizsgáztatók sem fogják tudni eldönteni, hogy mit mond a csávó.

Igen, a csoporttársaim többsége menekült, migráns, ki más jelentkezne integrációs kurzusra? Nem kezdek ebbe bele, mert már ez a két szó is, menekült és migráns, olyan fajta érzelmeket vált ki emberekből, amivel vagy nem értek egyet, vagy igen, vagy nem akarok vele vitatkozni, vagy igen. Itt ez mondjuk nem is kérdés, itt egy csoport vagyunk, a közös bennünk az, hogy tanulni szeretnénk, egy jobb munka reményében. Már megvan a vizsga beosztás, szóbelin a kezdjenek a jók először, miatt az első vagyok. Nem, nem azért mert én vagyok a legjobb a csoportban, szó nincs róla, de a párom az, és párban kell vizsgázni. Izgulok, tessék nekem szorítani!

Gyakorlati haszna már van az egésznek, magabiztosabb vagyok. Megtapasztaltam, hogy az enyémnél jóval kevesebb nyelvtudással is elég jól lehet boldogulni, valamint simán bevállalok ügyintézéseket egyedül. Például kisebbiket teljesen magabiztosan vittem egyedül orvoshoz, előtte teljes kétségbeesetten vittem volna. Még ki is húztam magam, mert volt olyan szó, amit én ismertem, a gyerek meg nem. Ezen márpedig elég sok minden múlt, mert a doktornő megkérdezte, hogy szirupot kér-e a gyerek, vagy kúpot, mire az én nagy okos gyerekem rávágta, hogy természetesen kúpot. Én azért megkérdeztem, hogy ismeri-e a szót, és tudja-e mi az, mire rávágta, hogy nem, de a sziruphoz ő már tuti túl nagy. Ekkor elmagyaráztam neki, hogy mi az kúp, magyarul tudta, de a német szót nem ismerte. A doktornőtől pedig kértem tablettát. Gyerek elég hálás volt.  A felírt gyógyszert sehol nem találtuk, de végül sikeresen megbeszéltem annak megrendelését, a harmadik gyógyszertárban,  és mindenhol türelmesen elmagyaráztam, hogy a gyerek lány, hiába Luca. Már néniket kérdezek meg a boltban, ha látom, hogy tanácstalanok, és felajánlom a segítségemet. Persze, baromi távol vagyok még a helyes nyelvtantól, de igyekszem, és kérem, ez nem is érdekelt még senkit. Tisztában vagyok vele, hogy ha rendes munkát akarok, akkor majd érdekelni fog, ezért is hanyagolom a kedvenc könyveim, és még lefekvéskor is nyelvtankönyvvel bújok ágyba. Most még ott tartok, hogy folyamatosan próbálok mindent németül mondani, fejben, remélem egyszer majd jön automatikusan is. Bárcsak. A remény… ja nem, a csótány.

Amszterdam, süti, nem süti, süti

Reggel korán ébredtünk, egyrészt mert hozzá vagyunk szokva a 6 órai ébresztéshez, másrészt, mert az ágy elég furcsa volt. Az ágybetét puha, mint egy felhő, ami elsőre jónak hangzik, de nem az. Tényleg, mint egy felhő, hol itt süppedt be, hol ott, és ha az ember elaludt, és az összes izma megpihent, azonnal fel is ébredt, mert úgy érezte, hogy valahol le fog erről a felhőről gurulni, időnként úgy éreztem, hogy még a lábujjaimmal is kapaszkodom. Azért nem gurultunk le, de nem is voltunk túl kipihentek. Mivel a hotelben kimondottan drágán adtak volna reggelit, így ezzel a lehetőséggel nem éltünk, gondoltuk, majd a városban eszünk valamit. Egy kávé valami péksütivel bőven elég lesz.

Nagyratörő terveink voltak, mindent látni akartunk. Ez nagyjából a lehetetlennel egyenlő feladat, pont ezért megbeszéltük, hogy azért jöttünk, hogy pihenjünk, kikapcsolódjunk, és nem azért, hogy egyik helyről rohanjunk a másikra, egyébként is vissza tudunk jönni, ha valami kimarad. Ezen gondolat alapján nagyjából még 42-szer kellene visszatérnünk a városba, de majd meglátjuk.

Első állomásként a Van Gogh múzeumot vettük célba. Amszterdamban a bulin kívül rengeteg olyan program van, amivel napközben el lehet tölteni az időt. Rengeteg jobbnál jobb múzeum, amit most semmiképp nem fogok felsorolni, már csak azért sem mert egy nap alatt lehetetlen bejárni valamennyit. Persze vannak programajánlók, hogy mik a legfontosabb látnivalók, és mit lehet egy nap alatt teljesíteni, és elhiszem, hogy elméletben ez működik is, de a gyakorlat azt mutatja, hogy ez lehetetlen, vagy aznap nem eszik, nem iszik az ember, és egyáltalán nem lát semmit a városból. Nem is idegesítettem magam, ami belefér, belefér, ami nem, nem.

Elindultunk a Van Gogh múzeum felé, a metró teljesen üres volt, gondolom a legtöbb ember az előző estét, vagy előző hetet pihente ki, de mi frissen (ha, ha, ha) indultunk a túrára. Át kellett szállnunk egy villamosra, ami elvitt bennünket a múzeumokig, mert itt több múzeum is van egy helyen. Az átszállás alkalmával némi kávéhoz jutottunk, szerencsére volt ott egy pici Starbucks. 36 éves koromig egyáltalán nem ittam kávét, nem is szerettem az ízét, illetve terhesen orvosi tanácsra kénytelen voltam inni, mert folyton szédültem, és olykor el is ájultam, de nagyon szenvedtem attól, hogy nekem kávét kell innom, aztán egyszer úgy döntöttem, hogy szükségem van nekem is arra a kis koffeinre. Azóta minden reggel iszom egy kávét, persze tejjel, és be kell valljam, hogy a starbucksos lattét imádom. De tényleg. Annyira örültem neki, hogy még az sem zavart, hogy kávésbögrével nem szállhattunk fel a villamosra, pedig direkt sétálós bögrében kértük. Teljesen békésen megvártuk a következő villamost. Enni persze egy falatot sem ettünk, de olyan későn és olyan mennyiséget vacsoráztunk, hogy cseppet sem voltunk éhesek.

A következő villamosra egyáltalán nem kellett sokat várni, az idő szép volt, vagy 10 fokkal melegebb, mint otthon, így még jól is esett a szabad levegőn lenni. A villamosról leszállva nem egy nagy teljesítmény megtalálni a múzeumot. A múzeumnál beálltunk az egyik sorba. Kettő van. Először az ember sorba áll jegyért, másodszor meg azért, hogy beengedjék. Nem volt valami hosszú sor, sőt a második sor gyakorlatilag nem is létezett, egyből mehettünk befelé. A ruhatárnál sem volt szinte senki.

Semmi bevezetés, rögtön a tárgyalás, már a földszinten, illetve alsó szinten, mert rögtön egy mozgólépcsővel menni kell lefelé egy szintet, egyből Van Gogh önarcképeivel találjuk szemben magunkat. Majd emeletenként újabb, és újabb korszak, alkotások következnek. Közben megismerhetjük nemcsak munkásságát, életét, családját, barátait, barátai munkáit is, valamint, hogy kiknek nyújtott inspirációt. Láthatunk még festményeket pl. Henri de Toulouse-Lautrec-től és Gauguintől is, és még jó néhány festő munkásságából nézhetünk meg képeket. Fényképezni tilos, ami annyit tesz, hogy elég sokan próbálkoznak, sikerrel. Fentről ugyan kamerák figyelik a szabálytalankodókat, de azon kívül, hogy szólnak az embereknek, hogy nem szabad, nem tesznek semmit. Gondolom a telefonokat, fényképezőgépeket nem vehetik el. Csak annyit mondhatok, hogy én nem fényképeztem, de más nevében egyáltalán nem beszélhetek, és azt az egy képet amit más csinált, nem fogom feltölteni sehova sem, hiába biztatgat az illegális fotó készítője, én csak az előtérben fotóztam, de ott meg lehet. Több shopot is találhatunk a múzeumban és én is gazdagabb lettem egy napraforgós hűtőmágnessel. Valamint itt már elég éhes voltam, így 3 EUR-ért ettem egy csokis muffint. Finom volt. A múzeum sokkal nagyobb, mint hittem, és az egész délelőttöt sikeresen el is töltöttük odabent. Megnéztük az időszakos kiállítást is, ami szintén érdekes volt, a “Prints in Paris” eléggé emlékeztetett egy már korábban látott kiállításra, még Pesten néztük meg a Szépművészti Múzeumban a Gustav Klimt kiállítást, persze nem ugyanaz a kettő, közel sem.

Kifelé jövet megbeszéltük, hogy ennyi. A többi tervezett múzeumprogram kimarad, mert a Rijskmuseum ennél sokkal nagyobb. Majd legközelebb, most inkább nézzük meg a várost. Tegnapról kapott ajándék lábfájásommal egyébként is jobbnak láttam, hogy ha nem járjuk le a lábunkat, tekintve, hogy hol van még az éjszaka, és ma már pedig akkor is belevetjük magunkat az éjszakai életbe, de előtte még ebédelni kellene, mert már kora délután volt. Na a múzeum előtt most volt sor rendesen. Vagy mindenki a Rijksmuseumban kezdett, vagy csak sokáig aludtak, de a a ruhatárban is sorba kellett állni, és a beengedésnél is annyian voltak, hogy a jegyárusítást fel is függesztették. Szerencsére ez a probléma bennünket nem érintett.

Volt néhány ételt árusító jóképű bódé, így be is álltunk a sorba, és ettünk egy-egy szendvicset, meg ittunk egy üdítőt. Ár-érték arányban nézve elég nagy lehúzás, ehhez képest az előző esti steakvacsora olcsónak mondható. Hangsúly az ehhez képesthez van, mert Amszterdamban minden drága. Viszont a bódé melletti kukán meglepő feliratot találtunk, erről fényképet is készítettem. Kicsit néztek, hogy mit fényképezek én egy kukán, de különösebben nem zavart, több képet is csináltam. A bejegyzés alatti képek között ez megtekinthető.

Ezután vettünk egy kombinált jegyet, hajóra és városnéző buszra, 24 órán át érvényes, hop on hop off, városlátogatásaink során már rég rájöttünk, hogy ez a szolgáltatás egyáltalán nem hülyeség, mert egy elég jó idegenvezetést kapunk, melynek során tényleg bejárjuk a várost. Busszal vagy hajóval egyértelműen gyorsabb, mint gyalog, és ha az embernek mindössze két napja van, akkor ez praktikus. Még vártunk a hajóra, addig közben elbeszélgettünk, hogy milyen buszos túrát lehetne Wolfsburgban csinálni, például hollywoodi mintára meg lehetne tekinteni néhány focista házát (ez nem vicc, kisebbikék egyszer mentek kirándulni, és a buszról mutogatták nekik, hogy jól figyeljenek, mert az a Benaglio háza), dühös ügyfeleknek megállót lehetne szervezni a volt VW vezér háza elé és így tovább, a végére egy egész korrekt túrát hoztunk össze, már csak befektetőkre várunk.

A hajó egész hosszú útvonalat tesz meg, közel két óra alatt. Persze az útitársakat nem válogathatja meg az ember és mellettünk egy zajos csoport ült, nem tudtam eldönteni, hogy nem hallanak jól, vagy csak simán nem tudnak viselkedni, esetleg Indiában ez egész elfogadott, de az első adandó alkalommal átültünk máshová. Több  megálló van, bárhol ki lehet szállni, és mindenhol valami érdekesség várja az érdeklődőket. Mi inkább csak nézelődtünk, és majdnem egy teljes kört mentünk, de mivel érdekelt volna bennünket a Heineken Experience, ezért leszálltunk a hozzá közelebbi megállóban. A Heineken Experience, persze pont két megálló között van, így kellett kicsit gyalogolni, de ezt nagyon nem bántuk, mert belebotlottunk egy piacba.

A piacon gyorsan ettünk egy frissen sütött szirupos ostyát, amit a Zuram nagyon szeret és szerintem is finom, de olyan tömény, hogy két falat után úgy érzem összeragad a szám is. A piac pont olyan, mint más piacok, tele bazárral, használhatatlan, felesleges holmikkal, nem a hűtőmágnes tökre nem felesleges, viszont a zöldség, gyümölcs, hal, hús elég meggyőző volt, Wolfsburghoz képest sokkal nagyobb, és szebb kínálat. Nem teljesen tudtuk merre kell menni a Heinekenbe, de az irány azért megvolt, mentünk, mentünk, mentünk, amikor is kiértünk egy térre, ahol is a Zuram azt mondta: Ez az! Ez az a tér!

Igen, megtaláltuk az ír sörözőt. Teljesen véletlenül, de ha már így alakult, akkor jöjjön az a pásztor pite! Aha, de egy szabad hely sem volt bent, mivel épp rugby meccs volt, és özönlöttek a szurkolók. Sebaj kint volt még egy szabad asztal, akkor eszünk a szabad levegőn, volt kirakva hősugárzó is, így még csak meg sem fagytunk. A pásztor pite tényleg isteni volt, a sör meg nagyon drága, de egyszer élünk, egy sört iszunk. Ezzel a vacsorát le is tudtuk, már egyébként is 6 óra körül járt az idő. Mehettünk tovább a Heineken Experiencbe, ahol is akkora sor volt, hogy hát hosszabb, mint a Van Gogh múzeum előtt. mindegy beálltunk, de amikor jött a néni, hogy 1 óra a várakozás, csak a jegyért, akkor azt mondtam, hogy nincs az a sör, hogy én ezt a sort végigálljam. Megbeszéltük, hogy sört tudunk inni máshol is. Utólag persze kiderült, hogy a szálláshoz járt egy kupon, hogy sorbanállás nélkül mehettünk volna be, de annyira nem bánom, hogy kimaradt.

Elindultunk vissza a belvárosba, illetve a piroslámpás negyed felé, mert arrafelé gondoltuk, hogy beszerzünk némi ajándékot a lányainknak, nem nem a piroslámpás negyedben konkrétan, hanem az egyik főutcán, de elég közel van egymáshoz a kettő. Már jó ideje gyalogoltunk a villamossínek mellett, és eléggé fájt a lábam, amikor is eszembe jutott, hogy akár fel is szállhatnánk egy villamosra. A Zuram helyeselt, de persze nem szálltunk fel, hanem átmentünk egy sétálóutcára, aztán egy másikra, és magával ragadott a város forgataga. A lányoknak nem akartunk semmi nagy dolgot vinni, volt egy Primark és ott mindig vannak Harry Potteres pólók, nagyobbik épp HP lázban ég, de nem kicsit, már a hatodik részt olvassa, nagyjából 4 hónap alatt jutott el az első résztől a hatodikig, és állítja, hogy HP miatt szerette meg az olvasást, hiába mondom, hogy tavaly is vagy 30 könyvet olvasott ki, az nem számít, HP az HP. Kisebbiknek is találtunk neki való pólókat. Na, de a Zuram közölte, hogy mennyire ciki már bevetni magunkat az éjszakai életbe egy primarkos papírzacskóval. Tényleg! Tök égő! Nem is tudom mit gondoltam. El is szégyelltem magam arra a gondolatra, hogy megyek sütit enni és lesz egy papírzacskó a kezemben. Egek!

Szerencsére a táskámba belefért a cucc, így kidobhattuk a zacskót. Micsoda megkönnyebbülés. Most már aztán keressünk egy sütit!

Ez azonban nem is olyan egyszerű feladat. Az összes hely tömve emberekkel, az utcák is, minden. Az egyik vibrátoros üzlet előtt megszólított egy férfi, hogy nézzem meg azokat ott, de vigyázzak velük, veszélyesek. Aha, akkor nem is veszek vibrátort.

Bementünk egy helyre, de ott meg nem volt süti, akkor menjünk tovább. A következő helyen, na ott már volt süti, szabad hely viszont nem, mindegy vegyünk sütit, majd megesszük a hotelben. Meg is vettük. 7 EUR volt darabja, hogy biztosak legyünk a dolgunkban, vettünk az egyik boltban is sütit. Sétáltunk még, nézelődtünk, majd elindultunk a hotel felé, persze már 10 óra volt. A biztos hatás kedvéért még vettünk néhány sört.

A visszaút a hotelbe, hát az elég szánalmas volt. Fájt már mindenem, nem csak a lábam. Reggel óta mentünk, elfáradtunk. Az a 10 perc a metró és a hotel között nagyon nem 10 perc volt, és mindenki vígan megelőzött bennünket. Mindegy végre visszaértünk, és lerogytunk az ágyra, illetve felhőinkre. Jöhet a süti! Megettük, az első finom csokis volt. Majd vártunk, de semmi hatása nem volt. Lehet 20 sütit kellett volna enni. A második sütinek konkrétan széna íze volt, így én odaadtam a Zuramnak, mondván, hogy nem vagyok tengerimalac, ő meg is ette. Vártunk tovább, de továbbra is semmi. És semmi. A véleményem az, hogy vettünk két baromi drága csokis muffint. A múzeumban nagyobbat adtak, jóval olcsóbban. Ez nem jött be, de mindegy is. A sört sem bontottuk fel, elhoztuk haza ajándékba. Jól kirúgtunk a hámból, de valahogy nem is hiányzott, és teljesen elégedettek voltunk azzal, hogy mennyi mindent láttunk, és mennyit gyalogoltunk, és azt se felejtsük el, hogy megtaláltuk, vagy inkább belebotlottunk az ír sörözőbe, és a pásztor pite tényleg isteni volt.

Másnapra már igazán nem sok dolgot terveztünk, nagyjából kettő körül el szerettünk volna indulni haza, nem mintha nem értünk volna rá tovább maradni, de sok program nem fér bele egy délelőttbe. Kijelentkeztünk a hotelből, majd ismét irány a metró. Utolsó napra hagytuk a hop on hop off buszozásos részét. Busszal is megéri menni egy kört, mert az ember nem ugyanazt látja, mint a hajóról, bár vannak közös pontok, csak nem a víz felől, viszont a fülesben hallható szöveg ugyanaz. Valamiért nagyon fontos, hogy a Hard Rock Caféban van egy póló, ami a Shakirájé volt. Kövezzetek meg, de engem ez egyáltalán nem érdekel. A buszra elég sok érdeklődő volt, az elsőre fel sem fértünk, de 10 perc múlva jött a következő. A buszos túra is elég hosszú volt, és nem is szálltunk le sehol, csak a kiinduló ponton. Azt gondoltam volna, hogy vasárnap napközben Amszterdam megpihen, elcsendesedik, hatalmasat tévedtem. Még több ember, persze az állomás közelében mászkáltunk, lehet mindenki a vonatra ment, vagy onnan jött. Többek még az előző napi hangulatot igyekeztek fenntartani, szívták a cigiket rendesen, de ha annyi hatása van mint a szénás sütinek, akkor kb. teljesen feleslegesen. Nagyjából minden harmadik fiatal kezében egy süti volt, ismét megjegyzem nem biztos, hogy kell ezekre pénzt kiadni, hacsak nincs egy tuti beszerző helyük, de a boltban kapható szénásnak nem sok értelme van. Ezután kezdődött újra a mit, és hol együnk kérdés, de most az első estéhez képest hamar döntöttünk, és még jót is ettünk. Ezután már tényleg elindultunk vissza a metróhoz, azzal vissza az autóhoz és irány haza.

Gyorsan eltelt, mint minden hétvége, de nagyon jól esett.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

Amszterdam, megérkezés

Ez a hétvége is eltelt, és már haza is értünk Amszterdamból. Olyan szerintem még soha nem volt, hogy egy esemény után rögtön nekiálljak a bejegyzés megírásának, de most nagyon friss leszek, vagy inkább a bejegyzés lesz friss én még elég fáradt vagyok.

Tehát, mivel a szüleim meglátogattak bennünket, illetve ez a látogatás hosszabb idejű, tehát még itt vannak, így a Zurammal elhatároztuk, vagy én határoztam el, de ez most mindegy, hogy most van itt a lehetőség, hogy lelépjünk kettesben valahova. Na, itt most egy kis kitérő, a Zuram megszólítás, tudom, hogy nem mindenkinek tetszik, rögtön a blog elején elmagyaráztam, hogy miért meg hogy. Amikor a blog indult azt sem tudtam, hogy ez tényleg egy blog lesz, azt meg végképp nem, hogy ilyen sokáig írni fogom. Csak, hogy világos legyen, nem, itthon nem így hívom a férjem, még férjemnek se, sőt egész sok beceneve van, attól függően választok nevet és hangsúlyt, hogy épp mérges vagyok-e, vagy nem, vagy szeretnék valamit, vagy sem, vagy csak simán mondok valamit, de olykor az is beszédes minden név, hangsúly és megszólítás nélkül, ha csak hallgatok, vagy nézek. Megkérdeztem a Zuramat, nos őt egyáltalán nem bántja, ez a megszólítás, de kifejezetten megkért rá, sőt nyomatékosította, hogy még véletlenül se írjam le, hogy hogy szólítom itthon, ha mégis megtenném, annak a következményeit nekem kéne viselnem, amit nem szeretnék. Tehát marad a Zuram.

Már évek óta nem jártunk kettesben sehol, illetve moziban, vagy vásárolni igen, de egy hétvégére nem mentünk el a lányok nélkül. Igényünk mindig is volt rá, csak a lehetőség nem volt meg. Na majd most. Az elhatározás már régóta ért, a megvalósítás pedig gyorsan zajlott. Ráböktünk a naptárban egy hétvégére, majd már foglaltuk is, illetve a Zuram foglalta is a szállást, alapos körültekintéssel, ahogy azt mindig is szokta.

A város nem volt kérdés, mert már elég régóta játszunk a gondolattal, hogy ha lenne egy szabad hétvégénk, akkor hova mennénk, egyértelmű, hogy Amszterdamba. Már csak azért is jó választás, mert mindössze 4 óra kocsival tőlünk. Bizonyos forgalmi akadályok esetén picivel több.

Nos, a gyerekeink nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy nélkülük menjünk bárhova is. Nagyobbik próbált úgy tenni, mintha megértő lenne, mert ő már nagy és megérti, a kamaszok viselkedése bosszantó ugyan, de elég sokszor kiszámítható, vagy csak tudom, hogy nagyobbiknak mit kell mondanom ahhoz, hogy a viszonylag ritka kedves kamasz figurát hozza. Nem így kisebbik gyerekem, aki kamaszodás nélkül is egy kamasz alaptermészetével született. Ami nem rossz, csupán nem egyszerű időnként. Most is próbálkozott félig viccesen lelki terrorban tartani bennünket, hátha tud egy kis nyomást gyakorolni ránk. A célzásaiból gyorsan rájöttem, hogy nem az a baja, hogy mi elmegyünk, hanem az, hogy ő nem jön velünk. Egy kis közepes elbeszélgetés hatására-, ahol is példaként említettem meg az osztálykirándulást, ahova nem mentünk vele, -gyorsan változtatott a hozzáállásán, és nem győzte hangsúlyozni, hogy csak az a fontos, hogy mi jól érezzük magunkat. Ezzel nem lehet nem egyet érteni.

Pénteken indultunk, a Zuram igyekezett befejezni a munkát, hogy mihamarabb indulhassunk. Én átvariáltam a hetem, csúsztattam kicsit, így egész pénteken szabad voltam. Csak a lányok hazaszállítását vállaltam az iskolából. Nagyjából két órára terveztük az indulást, ami sikerült is.

Nem mondom, furcsa volt, hogy senki nem csiripel a hátsó ülésen, és nem kérdezgeti folyton, hogy melyik országban vagyunk, de nagyon gyorsan meg lehetett szokni.

Szépen haladt a forgalom, gyorsan oda is értünk, de amikor a város határánál voltunk, akkor elég gyanús lett, hogy valami nem stimmel. A Zuram állította, hogy a hotel, ahol szobát foglalt a belváros szélén van, ahonnan sétálva is bejutunk, de ha nem akkor ott a metro. Ennek ellent látszott mondani, hogy a Navi szerint a szállásunk pár km-rel hamarabb van, mint ahogy a várost jelző táblákon Amszterdam szerepel. A Zuram rögtön mondta, hogy valami nem jó, biztos rosszul írtam be a címet. Mármint, hogy én rosszul írtam be, mivel előző nap miközben autóztunk megkért, hogy pötyögjem már be, hogy másnap az indulásnál ne kelljen ezzel szórakozni. Ismerve a kapcsolatomat az ilyen kütyükkel, rögtön egyetértően bólogattam is, hogy biztos én voltam, de most nem tudok mit tenni, menjünk oda, és majd megállunk valahol megnézzük. Közben már magyaráztam is, hogy miért írtam rosszul. A címet, ugyanis alig találtam meg a foglaláson, ami a Zuram telefonján volt, és lehet rosszat találtam meg, vagy csak elírtam, mert béna vagyok. Azonban nem írtam semmit rosszul, tényleg az volt a cím, és az volt a hotel.

A hotel teljesen a város szélén, az út, a nagy semmi mellett. Ennek megvan az az előnye, hogy… semmi nem jutott eszünkbe, mi lehet ennek az előnye. A Zuram magyarázkodott, hogy ő sok hotelt nézett, és valamiért azt gondolta, hogy ez bentebb van, és a bookingon is valami ilyesmit írtak. Igazából nem találtam problémásnak a dolgot, valahogy majd bejutunk, tök mindegy, biztos megy busz, vagy metró.

Elfoglaltuk a szobánkat, ami elég jó volt, de nem annyira, mint amilyen szintet az ember elvárna egy 4 csillagostól. Nekem alap pl. hogy zuhanyozás közben ne változzon a víz hőmérséklete, az meg hogy hidegről, forróra vált folyamatosan, na az meg nem tudom hány csillag. Mindegy, úgysem szándékozunk sokat időzni a szobában, és nagyon akciós volt az ajánlat.

A recepciós elmondta, hogy nagyon könnyű bejutni a városba, mert csak 10 perc séta a metró megálló, és egyenesen a központba visz. Tehát a legfontosabb kérdés már meg is oldódott. Nem, eszünk ágában sem volt közlekedni kocsival. Gyorsan összeszedtük magunkat és irány a város.

A városközpontot metróval tényleg gyorsan el lehetett érni, csupán a másik végállomásig kellett menni, egy bő 20 perc, vagy több. A gyaloglás viszont tényleg nem tartott tovább 10 percnél a metró megállóig. A jegyautomatából kis bénázás után sikerült vennünk két 48 órás jegyet, és már indulhattunk is. A metróról nem volt éppen szép a látvány, mindenfelé építkezések, lakótelepek, de bármely városban is jár az ember, nyilván nem metróval megy várost nézni. Még mielőtt valakinek eszébe jutna, a metró nagy részt a föld felett megy, egész kicsi szakaszon megy csak a föld alatt, legalábbis ez a vonal.

Leszálltunk a központban, és gondoltuk körülnézünk kicsit, majd megvacsorázunk valahol. Először is felmérjük a terepet. Nem is tudom mihez hasonlítsam az első benyomást. Furcsa volt, hogy mindenfelé szemétkupacok voltak, de gondolom másnap vitték a szemetet és azért volt kirakva, de akkor is fura megoldás, hogy az egyik fő utcán minden 5. méteren egy szeméthalomba botlik az ember.

A város folyamatosan nyüzsög, él, a közlekedés elsőre elég káosznak tűnt, majd másodikra is és ez így is maradt, csak fel kell venni a ritmust. A közlekedéshez nagyon gyorsan hozzászoktam, csak senki ne kérje tőlem, hogy vezessek, vagy biciklizzek a belvárosban, egyébként minden rendben. Nagyjából 2 perc után megtanulja az ember, hogy folyton figyelni kell a biciklisekre, aztán már ez jön automatikusan. Gondolom a biciklisek is figyelnek, meg az autósok is a gyalogosokra, mert egy balesetet sem láttam, pedig a közlekedés folyamatos. A gyalogosok is mennek mindenen keresztül, legyen az villamossín, autóút, bicikliút, nem számít, de a Zuram meg is magyarázta miért, mert nagyon szűk a hely, és valahol el kell férni. Az biztos, hogy ennyi embert már rég láttam. Legutóbb Prágában is azt hittem, hogy sokan vannak, de nem, valójában itt voltak sokan.

Feltűnő, hogy hány fiatalember választja úti céljául a várost, és ha már egy fiatalember eldöntötte, hogy Amszterdam lesz az úti cél, akkor hozza a barátait is, így kicsit olyan, mintha amolyan férfihordák járnák a várost, hogy milyen céllal, az pedig leginkább rájuk tartozik. Ezen fiatalemberek nyelve jellemzően angol, és bizony az is megfigyelhető, hogy ezt a hollandok is felismerték, mert elég erőteljesen látszik, hogy igen nagy mértékben szolgálják ki az angol igényeket.

A Zuram pár éve már járt Amszterdamban, család nélkül, egy barátjával, és mindenképp szerette volna megtalálni azt a helyet, ahol akkor evett, mert olyan isteni pásztor pite volt, hogy a mai napig összefut a nyál a szájában. Egy ír kocsmáról beszélünk. Az előbb már említettem, hogy az angol turisták jelentős számban képviseltetik magukat, nos ehhez igazodóan az ír kocsmák száma sem kevés. A Zuram emlékezett rá, hogy valami széles utcán mentek, villamossín mentén, és egyszer csak ott volt egy tér, ahol a fent már nevezett ír kocsma volt. Az irányt azonban nem tudta, hogy merről merre, na azt sem. Hogy létezik-e még az a söröző, azt sem, de valamiért bízott benne, hogy meg fogjuk találni.

Sétáltunk, sétáltunk, sehol egy domb, nem csücsültünk le, viszont már kezdtem elveszíteni a türelmemet, ahogy nőtt az éhség, úgy fogyott a türelem. A Zuram nem mindig könnyű eset, mert elkezd engem kérdezgetni, hogy ugyan mit ennék, mire én válaszolok, hogy tök mindegy, mert éhes vagyok, bárhol tudok választani, erre ő ezt nem hiszi el, és képes 5 percenként megkérdezni, hogy mit ennék. Közben persze sétálunk, és nézelődünk. Megállapítjuk, hogy Amszterdam tetszik. Ekkor még nem vetettük bele magunkat egyáltalán sem az éjszakai életbe, de a város hangulata nagyon más, mint bárhol ahol eddig jártunk. De, még mindig éhesek vagyunk. Kisebb vita után meggyőzzük egymást arról, hogy tényleg tök mindegy hol eszünk, de ne legyen, olasz, indiai, kínai, thai és török sem. Szeretjük ezeket, de ez van Wolfsburgban is. Azonban, ha ezeket kizárjuk nem sok minden marad, szinte csak a steakházak. Kicsit keringtünk még, hátha rálelünk az ír kocsmára, de nem sikerült, így bementünk egy másik helyre, szintén kocsma, ahol egy nagyon nem kedves pincér közölte velünk, hogy itt már enni nem lehet, csak inni. Hiába már 10 óra volt. Biztos bezárt a konyha. Épp akkor hoztak ki két ételt, és tették le egy asztalra. Jó illata volt. Mindegy, menjünk tovább.

Amikor kiléptünk, a Zuram ismét feltette a kérdést, hogy, de mit ennék. Bármit, már mindegy. Igazából már az éhségem is elmúlt. De jó legyen, majd én döntök, így odaálltam egy hamburgerező elé, és mondtam, hogy ezt, ez jó lesz. A Zuram mondta erre, hogy de ő valami rendeset enne, ok, és bementünk az utca túloldalán álló steakhousba.

A hely kellemes volt, és csendes. Az utca forgataga után jól esett leülni. Nem arról van szó, hogy elszoktam a bulizástól, hanem arról, hogy Amszterdamban akkora buli van, amihez soha nem is szoktam hozzá. A pincér kedves volt, és mikor megkérdezte honnan jöttünk, és mondtuk, hogy Németországból, de magyarok vagyunk, akkor mondta, hogy igen, Magyarisztán szép hely. Született holland lehetett.

Vacsora után bevetettük magunkat a piros lámpás negyedbe. Nézelődtünk, vagy én inkább azt se. Bevallom annyira nem érdekeltek a lányok, és egyébként sem tudok nagyon mit kezdeni ezzel a kérdéssel, mert hiába kereslet-kínálat, valahogy nem fér a fejembe, hogy ez bármilyen nőnek is jó lenne. Viszont a coffeeshopok tömve voltak emberekkel, és finoman szólva is dőlt kifelé a füst. Nekem, mint teljesen gyakorlatlan kábítószerfogyasztónak, finoman szólva is büdös volt. Annyira vagyok gyakorlatlan, hogy még nagyon fiatalon amikor nyaraltam egy barátnőmmel a Balatonnál, és Siófokon sétáltunk, odajött egy csávó hozzánk és megkérdezte: -Anyagot lányok? Mire én arra gondoltam, hogy selymet, pamutot, vagy mi? A barátnőm közölte, hogy hülye vagyok és a csávó egyáltalán nem textilnagykereskedő. Azóta sem kerültem soha semmilyen drog közelébe, nem is kerestem az alkalmat. Most azonban elhatároztuk, hogy egy sütit azért biztos eszünk. Eszünk, de nem ma, majd inkább holnap. Elfáradtam. Lejártuk a lábunk. Valamiért azt gondoltam, hogy Amszterdam nem nagy város, de most úgy éreztem, hogy se hossza, se vége. Persze másnap kiderült, hogy ennyire nem összetett a képlet, csak ez van, ha az ember össze-vissza mászkál és azt sem tudja hol van.

A blog facebook oldalára töltöttem fel néhány képet.