Heti program

Elkezdődött az iskola, már egy ideje, sőt már Magyarországon is. Szinte minden nap szembejön velem egy írás arról, hogy mennyire elégedetlenek a szülők a magyar oktatási rendszer miatt. Túl sok óraszám, túl sokat követelnek, több tankönyv is használhatatlan stb.

Nos, egyáltalán nem szeretném összehasonlítani a német iskolarendszert a magyarral, mert alapjaiban más, arról viszont tudok írni, hogy mennyire terhelik le itt a gyerekeket. Ez is csalós azonban, mivel Németország elég nagy, és bizony változó, hogy hol milyen az órarend, vagy milyen a követelmény. Elég sokat hallani, hogy minél északabbra megy az ember, annál gyengébb az oktatás, délen sokkal szigorúbbak, magasabbak a követelmények, nem juthat be bárki egy gimnáziumba. Nos, mi elég északra lakunk, főleg délhez képest, de azért nem annyira északon. Például lehet olvasni, hogy megérkezett az ősz, itt az első komolyabb vihar, Sebastian tombol északon, Hamburgban volt halálos áldozat is, de szerencsére itt csak a “szokásos” szeles esős idő van. A lényeg, hogy az a  mondás járja, hogy errefelé gyengébb az oktatás színvonala, ennek ellent látszik mondani, hogy az érettségi eredmények viszont elég jók lettek ebben a tartományban tavaly, bár azt is hozzátették, hogy sok éve ez az első alkalom, hogy Niedersachsen elől végezzen. És mint tudjuk, vannak kis hazugságok, nagy hazugságok meg a statisztika.

Az oktatási rendszerhez azért még annyit hozzáfűznék, habár erről már korábban sokat, és sokszor írtam, hogy a Grundschule az csak négy év, utána kell választani a különböző iskolatípusok közül, mivel az én gyerekeim gimnáziumba járnak, így másról nehezen tudnék írni.

A Grundschule pite, mondhatnám. Nem azt mondom, hogy nem csinálnak semmit, de nem túl sokat. Az első osztály átmenet iskola és ovi között, a mi iskolánkban babzsákok voltak az egyik sarokban, hogy ha valaki elfárad órán, elmehet nyugodtan aludni egy kicsit. Az első két évben simán fel lehet állni órán, oda lehet menni a tanárnénihez, ha valaki valamit nem ért. Kisebbik egyszer eléggé fel is volt háborodva azon, hogy a helyettesítő tanárnál jelentkezni kellett, nagyobbik erre csak annyit mondott, hogy na te a magyar iskolát nem bírnád ki. Nagyobbik mindössze két évig járt magyar iskolába, és már nem is túl sok dologra emlékszik, de arra határozottan igen, hogy a fegyelem enyhén szólva is más.

Amikor az első szülői értekezleten voltunk a német általános iskolában, akkor nem értettük, de komolyan nem. Azt hittük, hogy valamit benéztünk és kisegítő iskolába írattuk a gyereket. Nagyobbik itt kezdte a harmadik osztályt, és az osztálytársai még nem tudtak szorozni, és még csak nyomtatott betűkkel írtak, sokaknak nem ment a folyóírás. Leckét alig kaptak, dolgozatot ritkán írtak, szóbeli felelésről nem tudták, hogy mi az, ami viszont sokkal jobban számít az az órai munka, ami egy introvertált gyereknél mindenképp hátrány. Szóbeli felelés helyett, egy-egy prezentációt, vagy könyvbemutatót kell a gyerekeknek csinálni. Ezt elkészíthetik számítógépen, vagy akár csinálhatnak egy plakátot hozzá, anyagot kell gyűjteniük, de nem használhatják a wikipediát, és minden prezentációnak tartalmaznia kell egy személyes megjegyzést, vagy akár élménybeszámolót. Olykor ezek a prezentációk csapatban készülnek, 2-3-4 gyereknek kell együtt dolgoznia, ha nem tudják az iskolában megcsinálni, akkor valamelyik gyereknél összegyűlnek, és ott dolgoznak rajta délután. Az általános iskolában nagyobbiknak, két kis társával a sünről kellett egy prezentációt csinálni, amihez készítettek plakátot, valamint egy plüss sünit dobozban száraz levelek közé dugtak, bemutatva ezzel, hogy hogyan is alszik téli álmot a süni. Tanári segítséget ehhez nem igazán kapnak, mindenki a saját ötletei alapján dolgozik, a tanár csak egyfajta keretet ad. Kisebbikék osztályában egy állatot kellett választani, és arról prezentálni. Szinte minden gyerek a kutyát választotta, ezért kisebbik a sirály mellett tette le a voksát, és mivel előtte jártunk Svédországban, így a beszámolójában felhasználta Gáborék sztoriját a sirályról, aki az erkélyről lopja a sült csirkét. Utólag is köszönjük a történetet, emiatt kapta meg kisebbik a legmagasabb osztályzatot.  A gimnáziumban prezentáció gyanánt könyvbemutatókat készítenek a gyerekek. Egyáltalán nem kötelező olvasmányokból, hanem ami tetszett, vagy kedvenc volt, erről mesélnek a többieknek, persze adott szempontok alapján.

Nincsenek kötelező olvasmányok. Olvasni kell, de nagyon sok könyv közül lehet válogatni. Az Antolin rendszert használják. Ezen a weboldalon található rengeteg könyv, évfolyam szerint ajánlva, a gyerek választ egy könyvet, majd kikölcsönzi a könyvtárból, vagy megveszi és kiolvasás után a weboldalon kitölti a könyvhöz kapcsolódó szövegértési tesztet. Erre pontokat kap, és év végén megnézik kinek hány pontja van, ez alapján pedig kap egy jegyet, vagy ha németből két jegy között áll, és elég sok pontja van, akkor a jobbik jegyet kapja.

Nincs extra készülés, nem kell verset tanulniuk, nincs előadás anyák napjára, a német nemzeti ünnepeket nem ünneplik az iskolában, nincs ünneplős ruha vagy hétvégi kötelező program. Évnyitó létezik, de csak iskolakezdésnél, elsősöknek és ötödikeseknek, évzáró nincs, a bizonyítványt az osztályban kapják meg, az utolsó tanítási napon, a harmadik órában. Nincs legjobb gyerek, könyvjutalom, persze mindenki tudja, hogy ki hol áll a képzeletbeli rangsorban, de ez nincs kihangsúlyozva. Nem kell beszédeket végighallgatni, vigyázzban állni. Viszont ünneplik a farsangot, és a halloweent is, és minden gyerek szülinapját – ilyenkor az ünnepelt visz be sütit az osztályba, és felköszöntik. Hogy ez jó, vagy rossz mindenki döntse el maga, egy biztos, hogy sokkal inkább tisztelik a szabadidő fogalmát, szünetre, vagy hétvégére nem- vagy nem sok leckét kapnak a gyerekek, mert akkor pihenni kell, és a családdal lenni.

Minden nagyobb dolgozat időpontját már nagyjából egy hónappal előtte megmondják, vannak meglepi röpdolgozatok, főleg idegen nyelvből, de azt is közli a tanár, hogy tőle lehet ilyenekre számítani a jövőben.

Egy-egy extra napot szánnak sportra, vagy felvilágosításra, ilyenkor nincs tanítás, vagy olyan is van, hogy jön egy író az iskolába, aki gyerekkönyveket ír, ő felolvasást tart, és a végén a gyerekek beszélgethetnek vele, autogramot kérhetnek. Szintén a tanrend része a kicsiknek, hogy jön egy fogorvos és megtanítja őket fogat mosni, valamint egész osztály együtt tanul meg gyalogosan közlekedni, buszozni, majd ebből le is vizsgáznak. Szintén mindenki leteszi a biciklis vizsgát, ami áll egy elméleti és egy gyakorlati részből, nem extra óra, a tanrend része, ahogy az úszás is. Negyedik év végére a legtöbb gyerek megcsinálja az alapfokú úszás vizsgát.

Az általános iskolában eléggé figyelnek arra is, hogy minden gyerekkel foglalkozzanak, azzal is aki gyorsabban halad, azzal is aki lassabban. Kisebbiknek pár tantárgyból extra könyveket kellett vennünk, hogy ne unatkozzon órán. Mondjuk a kellett nem jó kifejezés, mert a tanár megbeszélte először a gyerekkel, azután velünk is, egyrészt, hogy egyetértünk-e azzal, hogy a mi gyerekünk terhelhető, valamint, hogy nem okoz-e anyagi problémát a plusz könyvek beszerzése. Utóbbit a gyerekkel nem beszélte meg.

Negyedikben a szülők beszélnek a tanárral, ahol is a tanár tesz egy javaslatot, hogy adott gyereknek melyik iskolatípus passzolna legjobban. A mi gyerekeinkhez a gimnázium passzolt, vagy inkább ők passzolnak a gimnáziumhoz, arról is írtam már, hogy miért és hogy választódott ki a wolfsburgi Ratsgymnasium, szóval ezzel nem untatnék senkit.

Tehát adott most két kis gimnazista, az egyik ötödikes, a másik hetedikes. Mindketten a zenei tagozatot választották, tehát pluszként tanulják a hangszert, de szerencsére az órarendbe beépítve, hatodik után szabadon lehet mondani, hogy köszönöm szépen nem csinálom tovább, nem érdekel a hangszer, és ilyenkor akik lemondanak a hangszerről sima zene órán vesznek részt tovább. Persze a hangszert bármikor abba lehet hagyni, de jellemzően hatodik után teszik fel a kérdést, hogy szeretnél-e tovább hangszeren játszani. Nagyobbik nem mondta le, tehát csinálja tovább, de továbbra is be van építve az órarendbe. Nagyobbik szaxofonozni tanul, kisebbik pedig a trombitát választotta, amit még nem láttunk, mert csak a jövő héten hozhatja haza.

A vallás nem kötelező, illetve lehet választani különböző vallások közül, vagy ha valaki nem szeretne vallás oktatásban részesülni, akkor választhatja az etikát.

Kezdem az ötödikessel.

Az iskola 7:45-kor kezdődik. A normál órarenden túl lehet jelentkezni különböző szakkörökre, melyek délután vannak. Kisebbiket csak kettőre vették fel, de ez teljesen rendben van, mert az ötödikeseknek egyébként sincs annyi lehetőség, mint a nagyobbaknak. Kisebbik horgolni jár, na nem teljesen önkéntes alapon, hanem a nővére miatt, aki nagyon szeret horgolni, de nem volt ki a létszám, így szépen megkérte kisebbiket, aki engedett a nyomásnak, sőt rábeszélt még másokat is, valamint a nővére kedvéért a horgolást átrakatta hetedik órából a nyolcadikba, mert a nővérének aznap van hetedik órája. A tanár nem ellenkezett, és a többi gyerek is benne volt, hogy nagyobbik kedvéért legyen inkább a horgolás a nyolcadik órában. A másik szakkör amire felvették, az Élő bolygó, délután ezen szakkör tagjai foglalkoznak az iskola állataival, ők etetik, és természetesen takarítják, valamint beszerzik az új állatokat, ha valamelyik véletlen jobb létre szenderül, (ez gyakran megesik, mert leginkább halak vannak az iskolában, de csak évente egyszer van beszerzés). A legérdekesebb jószágok, az iskola kabalaállatai két mexikói axolotl, egy fehér, vagy inkább olyan rózsaszínes és egy fekete. Az egyik Axel a másik Lotel névre hallgat. A szakkör hetedik és nyolcadik órában van kedden, de beosztás szerint kisebbiknek csak szerdán kell etetni az állatokat, más napokon más gyerek teszi ugyanezt.

Kisebbik ezen kívül még úszni is jár, hetente jelenleg kétszer, de próbáljuk rávenni a háromra, azonban ő  nem meri bevállalni, mert fél, hogy akkor nem tudja megcsinálni a leckéjét. A három egyébként azért lenne fontos, mert bekerült a versenyzők közé, ami nem azt jelenti, hogy ő most akkor a következő olimpiai bajnok, csupán azt, hogy eljár versenyekre, amit mondjuk ő nem akart eddig, de a hétvégén túlesett egy versenyen, és megjött a kedve, tehát jobb lenne a három, de erről még tárgyalunk. A gitározást sem hagyta abba, hetente egyszer megjelenik a zeneiskolában is.

Hétfőn nincs első órájuk, de ez nem minden osztállyal van így, csak nekik így jött ki a lépés, ilyenkor ráér egy későbbi busszal iskolába menni, de más előnnyel nem igen jár, mivel reggel ugyanúgy hatkor kel fel kisebbik, hogy velünk reggelizhessen.

Az órarendben narancssárgával jelöltem a nem kötelező programokat. Hétfőn nem elírás, hogy a második és negyedik óra is biológia, csak annyi történt, hogy a biológiát ugyanaz a tanár tartja, mint a kémiát és megcserélte a két órát, hogy egymás után, vagy közel egymás után legyen a két biológia, vagy éppen a két kémia.

A Campus nem tudom mi, a gyerek se tudott nekem erre határozott választ adni, ilyenkor az osztályfőnökkel vannak és hol matekoznak, hol meg nem.

Mivel fogalmam sincs, hogy lehet itt táblázatot készíteni, így csak csináltam pár oszlopot, és értelem szerűen az első oszlop, hogy mettől-meddig tart egy óra, a második hétfő, a harmadik kedd és így tovább. Remélem ki lehet belőle venni a lényeget.

 

7:45-8:30                           Vallás           Matek             Német         Campus

8:35-9:20        Biológia    Vallás           Matek             Német         Ofői

9:40-10:25      Angol        Német          Angol             Tesi               Földrajz

10:30-11:15    Biológia    Angol           Angol              Tesi              Matek

11:35-12:20    Zene          Matek           Földrajz          Kémia          Rajz

12:25-13:10    Zene          Zene             Német              Kémia          Rajz

Ebédszünet      13:10-13:55

13:55-14:40                        Élő bolygó    Állatok etetése

14:45-15:20                         Élő bolygó       Horgolás

Ehhez jön hozzá hétfőn a gitár, és kedden meg szerdán az úszás.

Most következzék a hetedikes órarendje. A tanítás szintén 7:45-kor kezdődik. Nagyobbik szintén sportol, ő úszik és vitorlázik is, mindezt önkéntes alapon. Tagja két különböző sportegyesületnek is. Úszni csak hobbiszinten úszik, mert anyukája kényszerítette rá. Anyukájának az a kényszerképzete ugyanis, hogy aki vitorlázik, annak jól kell tudnia úszni, valamint a vitorlázáshoz nem árt némi erőnlét sem. A mostani sulikezdéskor felajánlottuk neki, hogy abbahagyhatja az úszást, mert megcsinálta a szükséges vizsgát, de ő nem akarja abbahagyni, így minden külső kényszer nélkül hetente egyszer elmegy úszni. Ezen az úszáson is foglalkozik velük egy edző, de nem járnak versenyekre. A vitorlázással már más a helyzet. Hivatalosan hetente egyszer van edzés, de az kevés, így amikor jó idő van, vagy inkább vitorlázásra alkalmas, mert a kettő nem ugyanaz, akkor apukája viszi is a tóra a gyereket, és edzenek. De gyerek akkor is megy, amikor az apjának van edzése, akkor csak úgy vitorlázik, ahogy kedve van, edző nélkül, de természetesen felnőtt felügyelet alatt. Ezen kívül, a hétvégék is vagy edzéssel, vagy versennyel telnek, de ezt is a gyerek szeretné, az apja meg örül neki, a család maradék része meg támogatja.

Pont a múlt hétvégén egyszerre volt mindkét gyereknek verseny, de a képlet egyszerű, egyik megy az anyjával, másik az apjával.

Nagyobbik természetesen részt vesz a horgolás szakkörön, valamint egy úgynevezett kutatás szakkörön, ahol mindenki kiválaszt egy témát, nem tudom, hogy mi alapján, majd a saját témájával foglalkozik, azt kutatja, ahhoz ír egy tanulmányt, majd év végén bemutatja hová jutott. Idén nagyobbik a GPS működésével foglalkozik. Szintén vállalt szakkör az informatika, ahol ő az egyetlen lány, és minden fiú idősebb nála, mondtam is, hogy jó lesz vigyázni, de szerinte nem kell aggódnom, még nem fog férjhez  menni, és “ezek különben is kockák” -mondja a kocka. Viszont nagyon szeret programozni, egy úgynevezett Calliope-t programoz, amivel egy nyári táborban ismerkedett meg, és imádja. A tanár szerint már jobban tudja mit hogyan kell vele csinálni, mint maga a tanár, mert egyébként ez egy új eszköz a suliban, és a tanár még nem sokat foglalkozott vele.

Térjünk vissza az órarendhez, illetve én térjek vissza. Amiket narancs színnel jelöltem, azok a szakkörök.

7:45-8:30        Spanyol       Német            Fizika             Matek          Rajz

8:35-9:20        Zene             Történelem   Fizika             Matek          Rajz

9:40-10:25      Német          Tesi                 Történelem   Német         Zene

10:30-11:15    O.fői             Tesi                 Spanyol          Német         Biológia

11:35-12:20    Matek           Angol             Zene               Spanyol       Vallás

12:25-13:10    Matek           Angol             Angol             Spanyol        Angol

Ebédszünet 13:10-13:55

13:55-14:40     Informatika                            Vallás               Biológia

14:45-15:20     Informatika                        Kutatás         Horgolás

 

Ehhez jön hozzá hétfőn az úszás, valamint a lehetőség szerinti vitorlázás, esetenként péntek és hétfő kivételével minden nap.

Az órarend egyébként fél évente változik, a szakkörök is. Van olyan tantárgy, amit csak fél évig tanulnak, majd azt váltja egy másik. Például kisebbik az első félévben fizikát tanul, de a másodikban már történelmet fog. Az angol illetve a második idegen nyelv oktatását elég komolyan veszik. 6. év végén angolból az összes gyerek vizsgát tett, szóbelit. Utólag erről azt mondta nagyobbik, hogy kár volt annyit izgulnia. A második idegen nyelv oktatásást csak hatodikban kezdik el, és több nyelv közül lehet választani, mint például spanyol, francia és latin. Nem tudom kisebbikkel mi lesz, mert az általánosban már négy évet tanult spanyolul, amit folytatni szeretne, de nagyon tetszik neki a francia is. Azt mondta, hogy ő mindkettőt szeretné tanulni, és majd megbeszéli a tanárokkal, hogy ezt hogy lehetne. Szerintem nagyjából sehogy, de később lesz rá lehetőség. Az angolt lehet egyébként még több óraszámban tanulni, ha valaki azt szeretné, de ez inkább azoknak a gyerekeknek jó, akik már valamennyire beszélnek angolul, vagy már oviban is tanulták.

Hogy mennyire fáradnak el, vagy mennyire nem, az egy jó kérdés, mi, vagy inkább ők, már ehhez a rendszerhez vannak hozzászokva. Azért a gimnázium már egész  más műfaj, mint az általános volt, több a lecke, több a dolgozat, többet kell tanulni, de még mindezek mellett is tudnak jól teljesíteni, és az általuk választott, szeretett dolgokban részt venni. Úgy általában mindent szeretnének tanulni, nagyobbik szívesen tanulna például még zongorázni a szaxofon mellett, de egyszerűen már nincs rá idő. Fizikailag és mentálisan nem lenne gond, de már eléggé tele a naptár.

Ami nagyon fontos, hogy szeretnek iskolába járni. Utálnak betegek lenni, mert itthon lenni egyedül rosszabb, mint iskolába menni. Kisebbiknek az általános iskolában azt mondta a legtöbb gyerek, hogy semmiképp nem menjen ebbe a gimnáziumba, mert ez nagyon nehéz és itt tanulni kell. Most, másfél hónappal a kezdés után kisebbik azt mondja, hogy ez hülyeség, jó hát kell tanulni, de nem vészes, és a legtöbb tanár kedves és vicces.

Ami szerintem nagyon fontos, és segít abban, hogy ne nagyon fáradjanak el, az az, hogy amikor már merülnének ki az elemek, akkor jön egy szünet. A nyári szünet ugyan csak hat hét, viszont cserébe van egy hosszabb, mármint a magyarhoz képest hosszabb őszi szünet, és tavasszal is tudnak pihenni a húsvéti szünetben, ami szintén hosszabb, mint a magyar. Hogy úgy fogalmazzak nagyon jó a ritmusa az iskolának, mondjuk itt elég ritkán van augusztusban 37 fok, idén például aug. 3-án kezdődött a suli, és egyszer sem panaszkodtak a lányok, hogy jajj de meleg van, nem tudok koncentrálni.

Viszont soha nem lehet semmi elég jó. Elég sokan elégedetlenek a német oktatási rendszerrel, mert bezzeg a skandinávok. Főleg azt nehezményezik a rendszerben, hogy már négy év után döntenie kell gyereknek, szülőknek, hogy merre tovább, és ugyan a rendszer átjárható, de nem olyan könnyen. A Pisa teszt eredményeivel sem elégedettek, mert ugye bezzeg a skandinávok, pedig minden csak viszonyítás kérdése, mondjuk őket pont nem érdeklik a magyarok eredményei.

 

 

Reklámok

Csak felnőtteknek! – avagy az integrációs kurzus szépségei

Ebben a bejegyzésben olyan kifejezéseket fogok használni, amiket szerintem még soha nem írtam le, és nem is akartam, de most muszáj valahogy ezt elmesélnem. Komolyan muszáj. Lehet gyerekek ne olvassák, illetve mit tudom én mit tudnak a mai gyerekek, és mit nem. Korábban már írtam az integrációs kurzusról, igaz csak egy keveset. Azóta már elvégeztem a kurzust, le is vizsgáztam ügyesen, de most nem erről szeretnék mesélni.

Az integrációs kurzus kicsivel több, mint egy sima nyelvkurzus, mert azon kívül, hogy az ember tanul németül, és tesz egy nyelvvizsgát, el kell végezni egy kis pluszt, ami ahhoz kell, hogy minden gond nélkül levizsgázhasson az ember a “Leben in Deutschland”-ból ez az ún. Einbürgerungstest, és ennek a vizsgának a megléte az egyik feltétele a német állampolgárság megszerzésének. A kurzus úgy megy, hogy először felkészítik az embert a B1-es nyelvvizsgára, majd következik még 100 óra plusz, ami az Einbürgerungstest-re készít fel. Nos ez a 100 óra több, mint elegendő. Az első órán azt gondoltam, hogy: basszus, azt sem tudom miről van szó, majd megcsináltam egy online tesztet és egyből sikerült, nem hibátlanul, de sikerült.

A lényeg, hogy 100 óra sok. A csoportunknak egy tündéraranyosszuper tanárnő jutott, aki nagyon alaposan felkészített bennünket a nyelvvizsgára, és teljesen tisztában volt vele, hogy a 100 óra az viszont sok a “Leben in Deutschland”-ra. Nem ma kezdte a tanítást, így bőven  van tapasztalata. Elmesélte, hogy először ez mindössze 40 óra volt, nos az kicsit kevésnek bizonyult, ezért felemelték 60-ra, na az pont elég volt, majd valaki kitalálta, hogy legyen 100, így valahogy le kell tudni ezt a 100 órát. Mellesleg megjegyzem, hogy az Einbürgerungstest olyan embereknek is sikerült, akik egyébként nem teljesítették a szükséges minimumot a B1-hez, tehát németül nemigen beszélnek, de azért az itt éléshez szükséges alapinformációkkal rendelkeznek. Nem szerintem szükséges, nyilván azok szerint ez a szükséges, akik a kérdéssort összeállították. Vannak benne vicces dolgok, de lehet ami nekem vicces, illetve evidens, az semmiképp nem az, egy teljesen más kultúrából érkezett egyénnek.

Nem vagyok maximalista, messze nem, de esténként az Einbürgerungstest nevezetű applikációval játszottam a telefonomon, a játék lényege annyi volt, hogy mennyi idő alatt tudom hibátlanul megválaszolni az összes kérdést, ami nem kevés. A játék bizonyos szabályait én találtam ki magamnak, mert természetesen az app lehetőséget ad arra is, hogy csak 10, vagy 30 kérdésre válaszoljon az ember. Több, mint 300 kérdésből áll a teljes sor, és elég bosszantó, ha az ember a 298-adikat rontja el, de akkor kezdtem előröl. A Zuram szerint kicsit túlzásba vittem, de azért volt tétje a dolognak, mert ha az ember sikeres vizsgát tesz nyelvből is, és még az Einbürgerungstest is sikerül, akkor a tanfolyam árának fele visszajár, márpedig én nem szerettem volna lemondani a pénzről, és a vizsgákat sem szerettem volna ismételni, valamint kizárt, hogy ne tudjak egy tesztet hibátlanul megírni.

Tehát a lényeg, még mindig az, hogy sok az a 100 óra, így a tanárnőnk egy csomó kirándulást tervezett nekünk. Erre lehetősége van, csupán a minisztériumtól kell erre engedélyt kérnie, meg egyeztetni a saját főnökével, valamint a csoport minden tagjával, hiszen ezen kirándulások önköltségesek, mindenki saját magának fizeti. Szerencsére Wolfsburgban van egy-két ingyenesen látogatható múzeum is. A mi nagyon kedves és elkötelezett tanárnők szinte minden nap hozott nekünk szórólapokat, munkalehetőségről, tanulásról, programokról, persze ezekre a programokra nem tudtunk mindenhová elmenni, ide az ment akinek kedve, ideje volt.

Egyik nap azonban felvetette a tanárnő, hogy elmehetnénk egy programra, valami egészségügyi rendezvény lesz, az egyik menekülteket segítő intézményben, nem tudja mi lesz ott, de ha van kedvünk, akkor ő megszerzi a szükséges engedélyeket. Nagyjából bárhová mentünk volna, csak ne a tesztre kelljen állandóan gyakorolni, eddigre már átvettük az egész anyagot, és tényleg rengetegszer ismételtük át az egészet.

A tanárnő lelkes volt, és végül is, mi is, hisz felhívta a szervezőket telefonon, akik nem csak szeretettel vártak bennünket, hanem ebéddel is. A program és az ebéd teljesen ingyenes volt. Azt még mindig nem tudtuk, hogy miről is fog szólni ez az egészségügyi előadás, de igazából nem is számít, majd németül beszélnek, és az nekünk jó gyakorlás.

Elmentünk tehát a programra. Tényleg volt ebéd, spárgakrém leves, meg sütik, gyümölcs, zöldségek feldarabolva és kenyér. Én elég óvatos vagyok az ilyen mindenféle kipakolós kajákkal, inkább nem eszek semmit, soha se nem lehet azt tudni. Azért, hogy ne sértsek meg senkit magamhoz vettem pár répát és elrágcsáltam. Vártunk egy keveset, de nem baj, addig is ettünk, pontosabban a bátrak ettek, én meg rágicsáltam a répát és beszélgettünk.

Egyszer csak jött egy hölgy, hogy kezdődik a foglalkozás, menjünk vele. Foglalkozás? Azt hittem előadás, de mindegy, foglalkozzunk. A férfiak menjenek azzal az úrral, a hölgyek tartsanak velem – mondta kedvesen. Férfiak, nők külön? Rosszat sejtettem, de legalábbis éreztem, hogy itt kérem ebből még móka is lehet, nem feltétlen kacagással.

Bementünk egy nagy terembe, ahol is körbe kellett ülnünk, hát mit mondjak, ha a csoportunk nem lett volna ott, elég kevesen vettek volna részt az előadásfoglalkozáson, vagy min. Jött egy hölgy, leült ő is a körbe, volt egy nejlonzacskó a kezében. Bemutatkozott, elmondta, hogy ki ő, mivel foglalkozik pontosan, hány nyelven beszél, kérdezzünk bátran stb. Majd belekezdett.

Először is elővett a tatyójából egy plüss női nemi szervet, illetve hát nem egyet, hanem úgy kompletten kérem. Még petefészek is volt, az egyes részek tépőzárral kapcsolódtak egymáshoz, majd elkezdte magyarázni, hogy mi micsoda. Részletesen kitért mindenre, közben prezentált mindent a plüss puncin, esküszöm aggódtam, hogy mindjárt meg fogjuk keresni együtt a G-pontot, de erre szerencsére nem került sor. Kicsit óvatosan körbenéztem, hogy ki mit szól ehhez, de nagyjából mindenki ledöbbent. Én főként azon, hogy egy háromgyerekes anyuka olyan kérdést tett fel, hogy hát meglepődtem, mert három gyerek után azt kérem illik tudni, hogy mi mire való. Sebaj, az előadást tartó hölgy megdicsérte, hogy milyen jó, hogy kérdez, és itt nincsenek hiábavaló, felesleges, vagy buta kérdések. Én már azt hiábavalónak éreztem, hogy ott ülök és hallgatom a hölgyet, mert amúgy semmi újat nem tudott mondani.  Arról is biztosított bennünket, hogy tök mindegy, hogy hogy néz ki a nemi szervünk, az úgy jó, ahogy van. Mindenkié szép. Őszintén reméltem, hogy nem fogja az övét megmutatni.

Megmondom, hogy kíváncsi voltam, hogy hogy fogja bemutatni nekünk a férfi nemi szerveket, jön valami plüss megint? Egyébként hol lehet ezeket kapni, az Ikeában?  Elképzeltem, ahogy piacra dobnak egy sorozatot, majd bemegyek a gyerekkel a boltba, és azt mondja, hogy jajj anya, olyan aranyos az a plüss petefészek, azt szeretnék karácsonyra. Kérem, a Mese a vakondról, aki tudni akarta, hogy ki csinált a fejére című könyv óta én már elég sok mindent el tudok képzelni. Ez utóbbit csak a könyvesboltban lapoztam át, és nem hittem el amit látok, majd mégis, és én még meg is vettem volna, de a Zuram szerint a gyerekeink már nagyok voltak ehhez, nekem meg eszembe se jusson, őt meg még csak nem is szórakoztatja a vakond problémája, pedig a férfiak úgy általában bírják az altesti poénokat.

A férfi nemi szervekről azonban nem esett szó. Gondolom a másik teremben, a férfiaknak szóló előadás része lehetett, de mikor a fiúkat kérdeztük erről, csak annyit mondtak, hogy az előadás jó volt, és érdekes, de többet nem voltak hajlandóak erről beszélni.  Tehát nem derült ki, hogy van-e férfi “plüssállat”.

A német tudásom viszont valóban fejlődött, mert megtudtam, hogy a Scheide szó már elavult, azt ne használjuk, mert nem helyes. Helyette a vulva és a vagina szavak összevonásából keletkezett Vulvina a  korrekt. Új szó, vagy a szótáram régi, de nem találtam meg egyik szótáramban sem. Viszont erre a szóra rákeresve a YouTubeon számos oktatóvideóval találkozhatunk.

Az előadás negyedénél az egyik csoporttársam egész egyszerűen felállt és elment, őszintén  megmondta, hogy egyrészt ő orvos, szájsebész, másrészt van már két unokája, most jön a harmadik és valahogy ez a téma úgy érzi nem érinti. Úgy érzem a többség vele tartott volna. Nem tudom, hogy a szájsebészek miről tanulnak pontosan, pláne nem tudom, hogy miről tanulnak az orosz egyetemeken, de megértettem, sőt.

Miután tisztáztuk, hogy mink van, mire használjuk, mindenkié szép, hogy hívjuk, ezután az következett, hogy a hölgy elmagyarázta, hogy mi is történik egy ciklus alatt. Azok, akik tényleg az előadás miatt jöttek, próbáltak kérdezősködni, mind a három hölgyet a fogamzásgátlás problematikája érdekelte, és mind a három pici gyerekkel volt. A hölgy válaszolt, hogy majd válaszol az előadás után, és ajánl nőgyógyászt, de ő folytatná inkább tovább a mondandóját, és nem viccelt, folytatta. A kérdezők sem vicceltek, nem hagyták magukat, és kérdeztek tovább. Ezen a ponton már három nyelven folyt a társalgás és megmondom őszintén elég nehéz volt követni, különösen úgy, hogy a harmadik nyelvből egy szót sem értettem. Ekkor már nem először néztem körbe, hogy de mégis mit keresek én itt?

Szerencsére, vagy nem szerencsére, de fel kellett szednem az egyik gyermekemet az iskolánál, így elköszöntem a társaságtól, pedig akkor következett a játék. Később a többiek mesélték, hogy szerepjáték volt, és az egyik csoporttársamra konkrétan a menstruációs vér szerepét osztották. Erre nem tudtam mit mondani, és nem is kérdeztem rá, hogy mit és hogyan kellett eljátszania. Sajnos ők sem készítettek fotót.

Bónusz, hogy többen még aznap rosszul lettek, valószínűleg a levestől, de ez már soha nem fog kiderülni, de egy kis gyomorrontás ide- vagy oda igazán nem számít.

Másnap a tanárnőnk, aki szintén rosszul lett, mondta, hogy ő is valami teljesen másra számított, de végül is jó volt. Pozitív személyiség. Az újságban is írtak az előadás sikeréről, a kajáról nem esett szó.

 

 

Fókales

Amint hazaértünk Londonból, a következő hétvégén már utaztunk is Wilhelmshavenbe. Egyrészt a tavaszi szünetet minden szempontból szerettük volna kihasználni, másrészt a szüleim nálunk voltak, és szerettük volna elvinni őket valahová kirándulni.

Azért Wilhelmshavenre esett a választás, mert onnan indul hajó Helgolandra, amit én már nagyon rég szerettem volna megnézni. Wilhelmshavenben voltunk tavaly is, megnéztünk már elég sok dolgot, de volt ami kimaradt, gondoltuk ha más nem, akkor azt bepótoljuk.

Helgoland mindenképp érdekes, de én szerettem volna látni végre természetes körülmények között fókákat. Állítólag ott élnek, és látni is lehet őket. Rügenen is voltak a parton táblák, hogy esetleg lehet fókákra számítani, de a fókák nem számítottak ránk, így egy ici-pici fóka nem sok, annyit nem láttunk. Rügen ettől függetlenül gyönyörű és bármikor vissza is mennék, na de most jött el az én időm, irány Wilhelmshaven, aztán Helgoland.

Szüleimet is belelkesítettem, hogy habár egy hosszabb hajóút lesz, de mégiscsak kibírható, mert a fókák ugyebár. Szüleim mondták, hogy nekik az is jó, ha csak Wilhelmshaven, sőt az is, ha az se, jó nekik Wolfsburgban is.

Minden gond nélkül érkeztünk meg Wilhelmshavenbe, foglaltuk el a szállást, ami nem is volt rossz, majd indultunk el a kikötőbe, hogy vegyünk a hajóra jegyet, nehogy lemaradjunk Helgolandról.

A terepet már ismertük, hisz voltunk tavaly is, nem sok dolog változott, csupán egy, nem indul hajó Helgolandra, indul egy másik városból, de odáig vagy 1 órát kell autózni, plusz  még ugye 2 óra hajózás. Mondtam, hogy azt talán mégse, akkor ez most megint kimarad, de sebaj, mert Wilhelmshaven közelében vagy egy homokpad, és ott szoktak lenni fókák, és ami a lényeg, megy is oda egy hajó. A Zuram csalódott volt, mert annyira szeretett volna engem elvinni Helgolandra, mert tudja, hogy ez az egyik vágyam, de kénytelen voltam tisztázni, hogy Helgoland egy dolog, persze az is érdekel, de a lényeg, a lényeg a fóka. Nem tudta, azt hitte Helgoland a lényeg. Jó lesz átbeszélni még egy két kívánságomat, nehogy félreértés legyen. Például az, hogy nem szeretnék meglepi partit a 40. szülinapomra, egyáltalán nem azt jelenti, hogy szeretnék, tényleg nem, sőt.

Miután tisztáztuk ezt a fóka dolgot gyorsan meg is vettük a jegyeket, ez nem jelenti azt, hogy másnap akkor mégis végre sikerül látnom fókát,  mert a néni a kikötőben elmondta, hogy a fókát azt nem garantálják, a hajó megy, minden nap megy, de csak a homokpad a biztos. A többi ugye az állatokon múlik, de ők ritkán olvassák a hajó menetrendjét. Lelkesedésem töretlen volt, éreztem, hogy a fókák a kedvemben akarnak járni, és meg fogják magukat mutatni. Na, nehogymá’ ne  legyen fóka! Lesz!

A hadi kikötőt már megnéztük tavaly, ahogy a múzeumot is, bár most állt bent másik hajó is, viszont a tengeri akváriumot még nem láttuk, az még jó program lehet, pláne, hogy a lányoknak megígértük -teljesen könnyelműen- hogy ha erre járunk legközelebb, akkor természetesen nem hagyjuk ki az akváriumot. Fene gondolta, hogy ilyen gyorsan erre járunk, viszont a lányok egész biztos nem felejtenek, és már mondták is, hogy ha nem emlékeznénk véletlenül, akkor ők most szólnak. Akvárium!

Én már alig vártam a fókalest, a lányok meg a fókalest és az akváriumot. A szüleim meg azt, hogy egy kicsit süssön a nap, mert szegények nem ehhez a hideghez vannak szokva, és már egy ideje nálunk voltak, de nem az a tavasz volt, amire ők számítottak. Többször jelezték is, hogy ők nem üldögélni jöttek, hanem segíteni a ház körül, jó lenne, ha szólnánk az időjárásnak, de nekik mégiscsak egyszerűbb volt mondani, hogy üldögéljenek csak nyugodtan.

Londonban szép napos idő volt, egyszer sem esett, nem is értem miért panaszkodnak mindig az esőre a londoniak, bezzeg Wilhelmshavenben hideg volt, még annál is hidegebb szél fújt, és folyton eleredt az eső, sebaj, kabátot vittünk, kapucnisat, illetve akinek nem volt kapucni az vitt sapkát. Sétáltunk a parton, a lányok sárkányt eregettek, míg meg nem fagytak, illetve míg én meg nem fagytam, és nem szóltam, hogy most már elég, de nem sértődtek meg, mert beültünk egy kávézóba, ahol fel tudtak melegedni egy forró csoki mellett. Vicces volt, hogy a Zuram és a pincér srác egyforma karkötőt hordott, na nem olyan szíp arany típust, hanem a VFL szurkolói számára készített szép zöldet. Lehet, hogy Wolfsburgból meg a tengerpartra áramlik a munkaerő, pincérkedni? Gyanús.

Kis idő múlva indult a hajó is. Ugyanaz a hajó volt, mint tavaly, csak most másfelé ment. A homokpad nincs messze a parttól, ami jó, mert annyira fújt a szél, hogy elég magas hullámok voltak. Bónusz, hogy mivel rossz idő volt, mindenki hajókirándulni akart, tették ezt nagyon sokan kisbabával. Sajnáltam szegényeket, mert valamelyik gyerek folyton bőgött. Volt egy nagyon kitartó baba, aki úgy tűnt, hogy hivatásául választotta az elkeseredést, és vagy emiatt, vagy amiatt mert pici babák nem élvezik a hajózást egyfolytában üvöltött. Tiszteletre méltó volt a kitartása, de azután rájöttem a turpisságra, gyanús is volt, mivel azért a legtöbb gyerek előbb-utóbb feladja, de ez a baba nem, illetve igen, de kiderült, hogy kettő van belőle, ikrek. Amikor az egyik abbahagyta, kezdte a másik, szegény szülőknek egy pillanat nyugtuk nem volt, és egy pillanatra nem tudtak kilépni a hajó belsejéből a szabad levegőre. Már megérte eljönni hajózni nekik. Egyébként, hol esett az eső, hol nem, tehát a nép is ki-be mászkált.

A gyerekeknek viszont, mármint a kicsit nagyobbaknak elég jó volt, mert nekik előadást tartottak a fókákról, a tenger állatvilágáról, és ezt prezentálták is, mert felhoztak a fedélzetre néhány akváriumot, amiben rákocskák, meg mindenféle apró élőlények voltak. Lányaimat az eső sem zavarta, és érdeklődve figyelték az előadást, és fogdosták azon állatkákat, amiket lehetett. Az előadásra a kedves bácsi és nénik, mert hárman tartották, hoztak 3 különböző fókabőrt is, amiket meg lehetett simogatni. Azt most ne firtassuk, hogy ez mennyire morbid, amikor az ember fókalesre megy, és fókabőrt simogat. Mondjuk én nem simogattam, és az előadást sem hallgattam meg, pedig ott lehet elmondták, hogy szegény fókák önként adták a bőrüket a haláluk bekövetkeztével, ami természetes volt, csak úgy, mint a bodies kiállítás “résztvevői”, szintén jónak találták a gondolatot, hogy haláluk után az emberek csupasz valójukban nézegessék, és jelen esetben simogassák őket. Nem.

De elérkezett a pillanat odaértünk a homokpadhoz. Mindenki, kivéve az ikresek, fent tolongott a fedélzeten hátha megpillant egy fókát. És igen, ott volt! Egy, azaz egy darab fóka. Elég messze voltunk, tehát akár egy darab kő is lehetett, mert egy sötét kerekded izé ott feküdt a homokpadon és ennyi. A Zuram kihúzta magát, büszkén nézett rám, hogy hát akkor sikerült, még egy kívánságomat teljesítette, láttam fókát. És tényleg, láttam. Akkora szél volt, hogy a homokpad nagy részét víz fedte, 70 cm-vel volt magasabb a vízszint a szokottnál, tehát egyáltalán nem elvárható, hogy a fókák ott legyenek. Köszönet annak az egynek is. De amikor visszafelé jöttünk, akkor már két darab kő feküdt a homokpadon, és akkor már teljesen biztos voltam benne, hogy azok fókák, mert megmozdultak, és pont azzal a jellegzetes fóka mozgással, amit már a tv-ben is láttam, illetve ez az a típusú mozgás amivel én próbálok elhelyezkedni esténként az ágyban, de lusta vagyok a kezeimet használni ahhoz, hogy magamra húzzam a takarómat, testalkat is stimmel. Tehát két fóka. Két fóka már sokkal több, mint amit eddig láttam, leszámítva persze a tv-t, állatkertet, fókashowt. Ami a legjobb, hogy egyáltalán nem voltam csalódott, sőt, és a lányok se, nagyon élvezték. A szüleim szintén, és ilyenkor mindig nagyon boldog vagyok, hogy átélhettem valami különlegeset, az eső, a szél egyáltalán nem számít. A kikötő felé tartva még felhívták a figyelmünket, hogy a hajótól nem messze úszik még egy-két fóka, ha nagyon figyelünk, akkor láthatjuk, az a kis fekete gombóc, ami hol kiemelkedik a vízből, hol eltűnik, az a feje. És láttam! Még három fókát, vagy csak egyet, csak az az egy össze-vissza úszkált a víz alatt. Azért egyszer megnézném nyáron is azt a homokpadot, amikor tényleg sok-sok fóka sütteti magát, na nem úgy, a napon.

Másnap következhetett az akvárium, ami nagyon jó volt. Sealifeokban jártunk már párszor, nem sok a különbség, de például a szüleim még nem jártak ilyen tengeri akváriumban. Apám nagy horgász, de ekkora halakat, cápát, ráját még ő sem látott. Tartottam is tőle, hogy mind ki akarja fogni. El is mondta párszor, hogy: hej, ha lenne nálam bot. Szerencsére nem volt. Annyira jó volt látni, ahogy a szüleim pont úgy élvezik a kirándulást, mint a gyerekeim. No meg persze mi is. Itt már biztosra mentünk fók ügyben, itt az akváriumban lakik három fóka, akik még egy kis showt is előadtak. Ők mindhárman fogságban születtek, a gondozójuk imádja őket. A show közben nagyon sok információval szolgált a gondozójuk a fókákról, az életükről, hány évesek, mekkora a súlyuk, milyen gyorsan úsznak, és hogy cukik ugyan, de ne felejtsük el, hogy éles fogacskáik vannak, és egyáltalán nem játékszerek.

Az akváriumban nem csak halakat láthatunk, hanem madarakat, majmokat is, és más tengeri élőlényeket. Az egyik nagyobb akváriumba be volt lógatva egy madzagon egy fél cukkini, egy darabig gondolkodtunk, rajta, hogy minek, és már arra a megoldásra jutottam, hogy biztos azért, hogy a látogatóknak legyen min gondolkodni, de akkor kisebbik szólt, hogy nézzem már, mert a rája lecsapott a cukkinire, és majdnem egyben bekapta az egészet. Később láttam, hogy több akváriumban is van cukkini belógatva, de valahogy soha nem gondoltam volna, hogy ezt a tengeri élőlények eszik, mivel valahogy azt gondoltam, hogy cukkini egyáltalán nem nő a tengerben. Többször is megnéztem közelről, és nagyon cukkininek nézett ki, habár lehet, hogy ez valami tengeri fajta.

Az akvárium megnézése után még arra volt idő, hogy együnk abban a parti büfében, ahol a Zuram már tavaly is szeretett volna, de nem volt rá alkalom. Egyébként én nem nagyon szeretek ilyen jellegű helyeken enni, de végül is beadtam a derekam, mivel ételmérgezést eddig még csak éttermi kajától kaptam, büfében még nem.

Londont sem pihentük még ki, de most aztán már végképp elfáradtunk, az idő lehetett volna jobb, de ezt ugye nem lehet megrendelni. Most aztán már tényleg azt gondolom, hogy Wilhelmshavent megnéztük, de egyáltalán nem zárnám ki annak a lehetőségét, hogy visszamenjünk. Amennyit mi mászkálunk, simán belefér, és a fókák, ugye a fókákat még egyszer meg kell néznem.

 

London, utolsó nap

Az utolsó nap sem vesztegettük az időt, gyorsan kijelentkeztünk a hotelből, majd irány a Kings Cross. Igen ismét a HP bolt miatt, de nem is, mert onnan indult a vonatunk a reptérre, és ott van csomagmegőrző is, és nem akartunk egy bazi nagy bőrönddel mászkálni. Itt kicsit bénáztunk mire mindent megtaláltunk és elintéztünk, de végül azért mégiscsak sikerült.

Feltettük a lányainknak a kérdést, hogy mit szeretnének csinálni, hova szeretnének még menni, mert amit eredetileg terveztünk, arra már nincs idő, illetve van, csak akkor gyalog megyünk haza, meg egy kicsit is úszni is kell, lévén szigeten vagyunk. A lányok persze valami olyan helyre szerettek volna menni, ahol még nem jártak, így a National Gallerybe indultunk, szigorúan az után, hogy még elköltötték a maradék zsebpénzüket a HP boltban, és olyan fontos dolgokat szereztek be, mint ceruza, bérlet tartó és egy baglyos kulcstartó. Erről jut eszembe, most egy csomó ceruzát vettünk iskolakezdésre, majd ma este megkérdezem már, hogy mé’ nem jó a béna Potteres.

A lányok azért feltették a kérdést, hogy mégis mi a manó van ott ahova megyünk, mondtuk, hogy jó lesz, mert képek vannak. Kisebbiket nem győztük meg, de nagyobbik imádja az ilyesmit. Mondjuk azzal tisztában kell lennünk, hogy ha nagyobbik beszabadul egy múzeumba, ahol festmények vannak, akkor arra sok időt kell szánni, mert normál ember bemegy, és néz, majd megy tovább, nézi a következőt, párat kihagy, aztán megint néz, megy tovább, de nem így nagyobbik, aki minden egyes képet képes hosszan tanulmányozni, a legapróbb részletekig. Szó szerint elveszik egy-egy festményben. Legyen az bármilyen. Egyszer voltunk egy Munkácsy kiállításon, ahol nem volt sok kép, mégis sokáig tartott. Általában a család többi tagjának ehhez nincs türelme, így én szoktam kísérni a gyereket, és megbeszéljük, hogy várjanak meg, majd kint találkozunk.

Kisebbik különösen nehezen viseli, mert jó, jó, de ezek csak képek. Unja. Pont ezért nem nagyon, inkább csak közepesen erőltetjük számára ezeket a dolgokat. Most is beletörődött a program választásba, hiszen most vagyunk itt, ki tudja mikor jövünk vissza, most kell megnéznünk, amit lehet, titokban pedig reménykedett, hogy úgysincs olyan sok időnk, és lesz pad, ahová leülhet.

Ide már nem akartak annyian bejutni, mint a British Museumba, sor sem volt, de a hátizsákjainkat átnézték. Na, itt találkoztunk egy vicces biztonsági őrrel, aki nagyobbik hátizsákját vizsgálta át, majd nagyon komoly arccal ránézett nagyobbikra, és csak annyit kérdezett, hogy: hol a csoki? Nagyobbik amúgy sem kis szemei óriásira nyíltak, és látszott, hogy nagyon megijedt. Gyorsan odaléptem, és megkérdeztem tőle, hogy érti-e a kérdést, teljes rémületben közölte, hogy igen, de nem tudja, hogy mit kell csinálni, mert neki nincs csokija, most akkor nem engedik be? Tisztáztuk, hogy a bácsi csak viccel, ilyen ez az angol humor. Bácsi és én vigyorogtunk, nagyobbik még mindig nem értette, de a ruhatárig elmagyaráztam, hogy ez tényleg csak vicc volt, a bácsi meg kedves akart lenni. Nagyobbik egyébként sem ért minden viccet, illetve nem talál minden viccet viccesnek, és hát ezt sem. Azért megnyugodott, hogy beengedték.

Belépődíj itt sincs, a ruhatárért viszont kellett fizetni, és nem is keveset, de nem akartuk a hátizsákokat és a kabátokat cipelni. Beléptünk az első terembe, totál cél és minden elhatározás nélkül, amúgy jobban jártunk volna, ha szerzünk valami térképet és a szerint megyünk, mert így a legjobb dolgokra nem, vagy csak alig jutott idő. Első teremben, nem kis termek vannak, nagyobbik megszólalt, hogy: akkor kezdjük!, és nem viccelt, kezdte. Elkezdte egyesével tanulmányozni a festményeket, mi is, csak némiképp gyorsabban. Kisebbik 10 perc után feladta, és leült egy padra középen, de megnyugtatott, hogy nagyon jó szeme van, ő messziről is jó lát mindent.

Egy bizonyos idő után, azért kénytelen voltam nagyobbikat összeszedni, mert így csak egy termet fogunk megnézni, és azért annál többet szeretnénk. Kicsit gyorsított a tempón, de bizonyos képektől nehezen bírt elszakadni. Ami jó volt, hogy lehetett fényképezni, egy-két festménynél volt kiírva, hogy nem szabad, és láss csodát, senki nem is fényképezte le azokat a képeket, mert a többit szabadott. A biztonsági őrök nem rohangáltak állandóan körbe, mint Amszterdamban, hogy légyszi ne má’. Szépen, nagyon lassan haladtunk, nagyobbik festménytől festményig, kisebbik egyik padtól a másikig, a Zuram meg én vegyesen, egy idő után már én is hasznát vettem a nagyon jó szemeimnek és a padról nézelődtem.

Volt a múzeumban zenés gyerekfoglalkozás babáknak, ami tök jó, én is biztos eljárnék a gyerekemmel, még ha mondjuk egy 8 hós baba nem is biztos, hogy sok dolgot fog ebből, de a zenés foglalkoztatók nem tesznek kárt senkiben. Mondjuk kisebbiket próbáltam elvinni ringató foglalkozásra, alig múlt egy éves, de 20 perc után odaállt az ajtóhoz, hogy ki szeretne menni, a kilincset még nem érte fel, ezért egy idő után elkezdte ütni az ajtót, és egyáltalán nem bírtam rávenni, hogy üljön nyugodtan az ölemben, amíg énekelgetek a többi anyukával, akiknek tök békés gyerekük van. Többet nem is mentünk, inkább kerestem egy olyan babás foglalkoztatót, aminek nem a zene, hanem a mozgás volt az alapja. Na, azt élvezte, onnan meg eljönni nem akart. Ehhez képest, most teljes nyugalommal és beletörődéssel üldögélt egy padon, egészen addig, amíg meg nem látott pár olyan festményt, ami már őt is érdekelte, na ott, ha nem is lázba jött, de elkezdett kérdezgetni, és egyáltalán nem akarta a padról használni a nagyon jó szemeit, inkább közelebbről szerette volna látni az őt érdeklő dolgokat. George Stubbs Whistlejacket című festménye egészen elvarázsolta, még le is fényképezte, és biztos, ami biztos engem is megkért, hogy fényképezzem le, hátha az ő képe nem sikerült. Nagyobbikat elég sok dolog elvarázsolta Rubens pont úgy, mint Monet, mondjuk ő már eleve el volt varázsolva egy kicsit.

Szépen ballagtunk, és pont kisebbikkel beszélgettem, amikor a Zuram egyszer csak megbökött, és annyit mondott, hogy most figyelj! Nem értettem mit akar, csak azt láttam, hogy fülig ér a szája, na nem az a boldog mosoly volt, hanem inkább az a diadalmas típus, amit akkor szoktam rajta látni, amikor például győz a kártyában. Telefonját előkapta a zsebéből, és a népeken keresztül ment egyenesen előre. És akkor megláttam, Van Gogh Napraforgóihoz igyekezett, és le is fotózta. Megint. Ok, győzött, most még rá se szólhattam, és nem is tehettem meg, mert itt ezt szabadott. Annyira elégedett volt.

Van Gogh 7 festményt készített a napraforgókról, egy megsemmisült, de van belőle Londonban, Münchenben, Amszterdamban, Amerikában és Japánban. Egy festményt pedig titkos helyen őriz egy milliárdos, fogalmam sincs ki ez a milliárdos, tehát azt a festményt soha nem fogja a Zuram lefényképezni, de kettő már pipa. Ez lehetne a következő kirándulásaink célja, nem pedig folyton a vitorlázás. Tényleg, erről el kell beszélgetnünk! Nagyobbik kifelé menet viccelődött, hogy akkor ő most odamegy a bácsihoz és megmutatja neki, hogy nincs nála csoki, de inkább lebeszéltem, szerintem ezt meg a bácsi nem értette volna.

Sajnos hamarabb be kellett fejeznünk a nézelődést, mint szerettük volna, hisz a repülőt el kellett érnünk, és előtte még a vonatot is. A Zuram mindent kiszámolt, hogy mikor honnan kell elindulnunk, hogy oda is érjünk. Nem is volt gond, leszámítva, hogy azt a vonatot, amivel menni szerettünk volna törölték, de sebaj, mert egy csomó vonat megy arra, mentünk egy másikkal. Egyébként egy mellettünk álló pár készségesen  elmagyarázta, hogy  mehetünk másik vonattal is, ők is a reptérre mennek, kövessük őket bátran. Az angolok nagyon segítőkészek voltak, és udvariasak, a kirándulás alatt végig, én még életemben ennyiszer nem hallottam, hogy sorry, persze szerény véleményem szerint az sem volna hátrány, ha kicsit odafigyelnének, és nem löknének fel, vagy lépnének a lábamra, akkor nem kéne bocsánatot sem kérni, de lehet, hogy ők szeretnek bocsánatot kérni.

Vicces, hogy a vonaton mellettünk ülő csaj, a repülőn a Zuram mellett ült. No meg az is vicces, hogy megtaláltuk azt a körforgalmat, amit Tamás emlegetett, azt amit még érkezéskor kellett volna megtalálnunk, de megnyugodhat mindenki megvan.

Természetesen a reptéren várni kellett, a poggyászunk meghaladta a megengedett súlyt, fránya kövek, mondjuk nem volt gáz, mert kinyitottuk, és pár dolgot átraktunk a hátizsákokba. A Zuram szerintem nem tudja, hogy a bőröndben lapult egy-két kő, de ez már ugye lényegtelen is.

A repülőn hazafelé kisebbik már bátran ült az ablak mellé, persze megígértem, hogy fogom a kezét, hiába a nővére ül mellette, az én kezem kell,  anya az anya. Ehhez képest foghattam én a saját kezem, mert egyáltalán nem volt szükség arra, hogy megnyugtassam a rettegő gyereket, mert nem rettegett, sőt nagyon élvezte, pláne, hogy sötétben szálltunk fel, és a fények ugye, úgy örültek a gyerekeim a fényeknek, mint akik még nem láttak lámpát, de ez a jó, amíg lelkesednek elfelejtenek félni.

Nem is baj, ha szokják, mert októberben Spanyolországba megyünk, mondjuk most nem Hamburgból indul a repülő, hanem Hollandiából, hiába no, szeretünk utazni.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Még mindig London

Elfáradtunk, de még volt program bőven, amit nem hagyhattunk ki. Két foglalt időpontunk is volt a hazautazás előtti napra, és a kettő közé még simán belefért, hogy lejárjuk a lábunk. A tömegközlekedés már rég nem okozott gondot, és olyat is tettem, amit már rég nem, futottam a buszra. Szerencsére egy sofőr sem csapta be az orrunk előtt az ajtót, így a család nagyon egyetértett abban, hogy futni nem haszontalan.

Délelőttre volt időpontunk a Sky Gardenbe, délutánra meg már megint az a béna Potter jutott. A Sky Garden tiszta sor, a Potteres program izgalmasabbnak ígérkezett. Még itthonról foglaltunk egy időpontot valami Potteres városnéző túrára. Ugyebár nem kaptunk jegyet a Studióba, illetve tudtunk volna venni a helyszínen is talán, de olyan árak voltak, hogy kicsit elment a kedvünk, elővételben valamivel olcsóbb lett volna, mindegy, mert a blog facebook oldalán kaptam segítséget. Létezik egy Potteres városnéző túra, ahol megmutatják nekünk, és a többi rajongónak, hogy mely épületek szolgáltak a filmhez helyszínként, illetve mi inspirálhatta az írónőt. A túra ingyenes illetve, a végén mindenki annyit ad, amennyit szerinte ér a dolog. Majd meglátjuk.

Reggel érezhető volt a fáradtság, mind elfáradtunk, ez abból is érzékelhető, hogy hányszor kapnak hajba a gyerekek semmiségeken, hányszor mordulunk egymásra nem túl kedvesen, illetve hányszor tudja az apjuk megbőgetni a kamaszodó csemetéket. Félreértés ne essék, semmi olyan nem történik, amin bőgni kellene, de a fáradtság, és a rém elviselhetetlen élet tizenévesen olyan kombináció, ami könnyekhez vezethet, és vezet is. 10 év feletti lányokkal papírzsebkendő nélkül sehova!

Azért elindultunk, szinte minden városnézős túrán befizetünk egy olyan emeletesbuszoshoponhopoffozásra, de Londonban ez hülyeség lett volna, mert kérem már eleve emeletes buszok járnak. Sokszor választottuk a buszt metró helyett, mert hiába lassabb, hiába kell többet várni, nézelődés szempontjából hasznosabb, hacsak nem embereket akarunk nézni, mert az ugye van néhány a metrón is. Nagy előny, hogy a hotel előtt állt meg a busz. Irány a város! A Sky Gardentől kisebbik félt, de mivel ő mindentől fél ez nem okoz gondot, mivel egyrészt meg tudom nyugtatni, másrészt valahogy mindig próbál pozitív lenni, így naponta nagyjából 42-szer elmondta, hogy: de anya, most vagyok itt, mikor tudnám megnézni, ha nem most, mert ki tudja mikor jövünk ide vissza. Igaza van. A Sky Garden egy nagy magas épület, aminek majdnem a tetejéig lift visz. Beálltunk a sorba, felmentünk, és ahogy az épület neve is mutatja, van fent egy kert, de tényleg. A kilátás pazar, ám nagyjából 20 perc alatt körbenéztünk, majd a lányok fáradtságukat bizonyítva, csak üldögéltek, és nézték a kertet, kerteket. Ami szép, de nem úgy tűnt, mintha a növények is élveznék, egy csomó indult száradásnak, pedig folyamatosan ment a párásító, és vagy 4 kertész mászkált körbe és csipkedték le az elszáradt hajtásokat, de a mesterséges környezet, mégiscsak mesterséges környezet. Ezután ismét beálltunk egy sorba, hogy elmehessünk mosdóba, ez a tovább tartott, mint, hogy bejussunk az épületbe, nem, nem a wc-zés, hanem a várakozás, amíg bejutottunk a mosdóba.

Jó volt, megérte, de ez is nagyjából elég egyszer, mármint a Sky Garden, nem a mosdó. Innen kijutva, valami ennivalóhoz szerettünk volna jutni, és gondoltuk bemegyünk egy ilyen Tesco féleségbe, mert ezek a meleg péksütik, meg ebédfélék elegendőnek bizonyultak számunkra, igen ám, de pont ebédidő volt, így elég sokan gondolták ugyanezt, és az irodisták is pont ebédelni akartak, gyakorlatilag elözönlötték az utcát, a boltokat a népek. Azért megoldottuk, de nagyobbik megjegyezte, hogy ő ennyi MIB-et (men in black) még életében nem látott, és tuti itt van valahol az UFO-kat ellenőrző iroda is a közelben.

Ami számunkra furcsa volt, hogy nem volt mindenhol szemetes, így mi cipeltük magunkkal a menet közben keletkezett hulladékot, mint például műanyag palack. Tamás mondta, hogy nyugodtan tegyük le, mert van aki összeszedje, és tényleg tök sok helyen láttunk szemetet kupacban, de én nem szemetelek csak úgy az utcán, meg sehogyse, inkább cipeltem magammal, az első kukáig. Értem én, hogy ez biztonsági előírás, mert a szemetesbe csúnya dolgokat is el lehet rejteni, csak nekem furcsa. A lányok mondták is, hogy írjunk a királynőnek levelet, mert biztos örömmel fogadná a javaslatainkat, hogy mivel lehetne Londont még jobbá tenni.

Sétáltunk tovább, a látnivalók sorában következett a Tower, ahova nem mentünk be, mert egyrészt tényleg fáradtak voltunk, másrészt valami iszonyatos tömeg volt. Kintről be lehetett látni, és az emberek tömött sorokban hömpölyögtek, na ehhez nem volt kedvünk, és még véletlenül sem szerettünk volna lemaradni a HP túráról. Így csak sétáltunk egyet, igen, igen itt már megvolt az első bőgés, melynek valami olyasmi oka volt, hogy Apa nem figyel rám, valamint a fényképezésnél belekönyökölt a fejembe, ami iszonyatos fájdalmat okozott, és ezt Apa még le is tagadta, pedig naaahagyon fáhháj. Mindkét érintett megsértődött, majd mikor Apa megpróbálta kiengesztelni a fájdalmakkal küzdő gyereket, az csak még jobban bőgött, aminek még nagyobb sértődés volt a következménye. Semmi gond, volt nálam zsebkendő, irány a Tower Bridge, itt már szent volt a béke, tehát egy 1 perces két szereplős drámát tekinthettünk meg. A Tower Bridgenél oldotta a hangulatot, az ugorjatok fel egyszerre, úgy lefényképezlek benneteket esemény.

Mászkáltunk tovább, ügyelve arra, hogy nehogy lekéssük a HP túrát, ami annyit jelentett, hogy érintett rajongó 3 percenként kérdezte meg mennyi az idő, és ugye nem maradunk le. Nem maradtunk le, sőt előtte még belebotlottunk a laktanyánál a lovas őrségváltásba, amit végig is néztünk, bár kisebbik félt egy kicsit a lovaktól, na de hát, ha most vagyunk itt, most kell megnézni, mert ki tudja mikor jövünk ide vissza. Ezt követően megálltunk a Downing Street 10. előtt, ahol is minket kérdezett meg egy turista, hogy mi a manó van itt. Miért áll itt rendőr, meg ugye ennyi ember. A Zuram kedvesen elmagyarázta. Nagyobbik persze szeretett volna egy fotót, nem a turistákról, a rendőrökről, és a rendőrök vagy jókedvükben voltak, vagy csak így szokták, de fotózkodtak az érdeklődő néppel. Nos, nagyobbik is szeretett volna közös fotót, de valahogy mindig elbaltázta, és valaki beállt elé. A Zuram elkezdte noszogatni, hogy menjen már, mert lemarad, nos, ha valaki azt gondolja, hogy ez kevés egy bőgéshez, az téved, mert nagyobbiknak már folytak is a könnyei, hogy ő nem bírja ezt a nyomást. A Zuram se, egyre kevésbé, mondjuk abban biztos voltam, hogy ha ez így folytatódik, akkor ő biztos nem bőgni fog. Semmi gond, zsebkendő ugye van, aztán megragadtam a gyerek kezét, mondtam, hogy ha fél egyedül, majd én megyek vele, de tök ciki lesz, hogy az anyja is rajta van a fotón, de a gyerek csak hálásan fogta a kezemet, és biztosított róla, hogy nem vagyok ciki, erre mondtam, hogy az már inkább, hogy neki könnyes lesz a szeme a fényképen, erre végre összeszedte magát, a Zuram meg elkészíthette a fotót. Ez is megvan, következhetett a Potter túra.

Siettünk nagyon, hogy odaérjünk, oda is értünk, csak a Zuram elnézett valamit, és hiába kerestük a túravezetőt, vagy a többieket, nem láttuk. Elvileg egy epres esernyőt kellett volna látnunk, nem láttunk. A találkozó a Leicester Squaren volt, ami ugye elég közel van a Trafalgar Squaerhez, ami azért hasznos, mert ott van nyilvános mosdó, a Leicesteren pedig nincs. A gyerek nem esett kétségbe, hogy elmarad a túra, de azért érett a következő bőgés. Mondtam, hogy ez van, mi itt vagyunk időben, de sehol senki. A Zuram még egyszer megnézte a telefonján a visszaigazoló e-mailt és akkor rájött a dolog nyitjára, egy órával korábban érkeztünk. Sebaj, szerencsére van a téren egy hatalmas Nickelodeon Shop, ahol lehet nézelődni, valamint volt pár pad egy szökőkút mellett, ahol rá tudtunk pihenni a túrára. A Nickelodeon shop veszélyes, mert a lányoknak még volt spórolt pénzük, és annyi mindent tudtak volna venni, de megígértük, hogy az utolsó nap indulás előtt, még benézünk a Kings Crossra. Szóval ment a fejtörés, meg tanakodás, hogy a maradék aprójukat inkább valami Nickelodeonos hülyeségre, vagy HP-s hülyeségre költsék-e. Az M&M-s shop nem okozott zavart, mert csokibogyót otthon is lehet venni, szerény véleményem szerint a többi hülyeség is elérhető, de mindegy.

Mindegy, ezzel elvoltak. Eltelt az egy óra, és megláttuk az epres esernyőt. Ekkor közölte nagyobbik, hogy pisilni kell. A legjobbkor. Mindegy, az összes létező üzletbe, és kávézóba berohantam vele a környéken, de nem sikerült megoldást találni, mert vagy üzemen kívül volt a wc, vagy csak blokkal lehetett használni, ez utóbbira, ahogy átrohanni a Trafalgarra sem volt idő, de nagyobbik mondta, hogy inkább kibírja a túrát, de lemaradni nem fog. Kibírta, de az anyja végig aggódott.

A túra indul egyébként spanyolul is, hátha valakinek az kedvesebb, mi maradtunk az angolnál. Igen, kisebbik fel is háborodott, hogy na de hát miért angolul? Londonban! Érthetetlen. Mindegy, őt úgysem érdekli. Akkor jó. És ennyiben maradtunk. Nagyobbik viszont teljes lázban indult el. Először beosztottak bennünket, hogy ki melyik házba tartozik, tán mi a Griffendélbe jutottunk, de ez egyszer sem biztos, mert sok ember volt, a csávó, aki meg beszélt elég halkan tette ezt. Lényegtelen elindult a túra, és tök béna volt, mert a csávó rohant, mi meg utána, de egyszer sem nézett hátra, hogy mindenki megvan-e, vagy hogy átjutott-e mindenki a zebrán, amíg zöld volt. Mondjuk mivel itt nem számít, hogy zöld, vagy piros, minek is nézett volna hátra. Minden elvemet sutba dobva rohantunk át a piroson, nehogy lemaradjunk. Egyébként nagyjából a középmezőnyben loholtunk, nem is rossz, ahhoz képest, hogy nem szoktunk futni, csak most a buszra, de az is csak ideiglenes jellegű dolog. Mondtam nagyobbiknak, hogy egyáltalán nem baj, ha ki szeretne szállni ebből az egészből, megértjük, de egy olyan szemrehányó pillantást kaptam, hogy inkább nem szóltam semmit. Éreztem, hogy nem fog élni a felkínált lehetőséggel. Eltelt még 5 perc, és kiderült, hogy kár is lett volna kiállni. Kivezette a csoportot a srác a tömegből, ő is lelassult, elkezdett sokkal hangosabban beszélni, és tök érdekes dolgokat mutatott, és mondott.

Mutatott pár forgatási helyszínt, pár épületet, mint például a Mágiaügyi Minisztérium, vagy a Gringotts, és nagyon ügyesen csinálta, mert először mindig csak mesélt, amikor természetesen mindenki ráfigyelt, majd közölte, hogy nézzünk csak fel, arra az épületre, és nagyobbik már kész is volt, hogy óóóó hisz ez a Mágiaügyi Minisztérium. Nagyobbik szeme csillogott, kisebbik meg igyekezett közömbös arcot vágni, de azért ő is elvarázsolódott. Ahogy tudtunk fordítottunk, ez ugye a Zuramnak sokkal jobban megy, de nagyobbik érdeklődőbb is volt, kisebbiknek elég volt, amit én mondtam. Egy egész nagy kört mentünk a csávó hozott magával néhány fényképet is amivel igazolta, hogy az a helyszín tényleg ugyanaz, csak ezt, meg amazt változtatták meg, példádul volt egy utca, ami Sherlockos filmhez is helyszín volt, és elmesélte, hogy ott le kellett szedni a kábeleket, házszámokat, hogy korhűvé tudják varázsolni. Megmutatta a sztárok szállodáját is, valamint pár kis utcát, ami inspirálhatta J. K. Rowlingot. Persze közben volt egy kis játék is, megálltunk egy színháznál, ahol amíg élt, talán játszott a Mr. Ollivandert játszó John Hurt is, az ő életéről és munkásságáról is sokat mesélt, igazolva azt, hogy milyen nagyszerű színészek játszanak a filmben. Aztán feltette azt a kérdést, hogy mi Ollivandernek a keresztneve. Állítása szerint már elég régóta vezet túrákat, de eddig csak egy kislány tudta a választ, nos a mi csoportunkban igazi rajongók lehettek, mert az egyik hölgy már rá is vágta a választ, hogy Garrick. Nagyobbik még csak ott tartott gondolatban, hogy őőőőőőőőőőőőőő, de beismerte, hogy nem tudta. Én se, meg a többiek se, viszont óriási betűkkel volt kiírva a színház oldalára. Ugye, hamarabb kell felnézni, mint ahogy a csávó kérdez.

A túra végén elmesélte, hogy amikor elindult a HP sorozat, könyvben, ő már akkor nagy rajongó lett, és a barátai megviccelték, írtak neki egy levelet, hogy felvették a Roxfortba. Ettől egyből nagyon öregnek éreztem magam, mert az első könyv 97-ben jelent meg, és akkor én már nagyon nem voltam általános iskolás. Mondjuk az elsőt én nem 97-ben olvastam, hanem kicsit később, de ez nem számít. Azután a csávó kifejtette a véleményét, hogy mennyire nem tetszik neki, hogy ott van az a bolt a Kings Crosson és mennyire béna, hogy ott a falba bemegy az a kocsi, és lehet vele fényképezkedni, és minden nagyon drága. Ez az ő személyes véleménye, és azzal egyet is értek, hogy minden nagyon drága, és az a fényképezkedés béna, de a shopra, meg a HP-s dolgokra vágynak a rajongók, kereslet-kínálat, ennyi az egész. Nem kötelező sem megvenni, sem odamenni. Kivéve nekünk, mert nekünk kötelező. Nagyobbik egyébként is beleszeretett a HP-s sakk készletbe, de annyira drága, hogy annyi zsebpénz nincs is a világon, de azért jegyezzük meg, hogy ő azt szeretne szülinapjára. Megjegyeztük.

A Harry Potter túra után még jobban elfáradtunk, de nagyobbik hihetetlenül boldog volt, ahogy mi is, hogy ő boldog. Sajnos már csak egy fél napunk maradt, másnap délután indult vissza Hamburgba a repülőnk, de már megvoltak a terveink.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

 

Tengerparti kirándulás

Húsvét hétfőn, ahogy megbeszéltük, Tamás jött értünk és indultunk is kirándulni. Előzetesen küldött néhány fotót, hogy milyen látványban is lesz részünk. Nem tudtuk mennyit fogunk autózni, azt se, hogy pontosan hová megyünk, azt se, hogy milyen ruhát vegyünk fel, de az információ hiánya egyáltalán nem zavart senkit. Még engem se. A ruha kérdés meg nem lehet kérdés, sokat utazunk, eső nálunk is esik, szél is fúj, így a szokásos réteges öltözködés mellett döntöttünk, minden lehetőségre felkészülve.

Tamás jött, beszálltunk a kocsiba és már mentünk is. London nem az a kis város, és egy csomót mentünk, de még mindig Londonban voltunk. Tamás közben idegenvezetett, mesélt, a Zuram ült ugyebár elől, így meg tudtak vitatni egy csomó kérdést. Mi hogy megy Angliában, illetve Németországban. Adózás, ingatlanhelyzet, munka, munkamorál, emberek, hozzáállás stb. Közben én próbáltam megszokni a közlekedést, és amikor azt hittem, hogy már akár vezetnék is, akkor jött egy körforgalom. Nekem amúgy sem egyszerű ez a jobb, meg bal, simán mondom, hogy jobbra, és megyek balra, szóval nagyon könnyű összezavarni. Még a forgalmi vizsgán is megtörtént. Az oktató mondta, hogy: menjen balra! – én meg mentem, mire az oktató: – másik balra! – átmentem a vizsgán egyébként, mert gyorsan, és ügyesen korrigáltam, vagy mert aranyos volt a vizsgabiztos.

Nem ismerem a London környéki forgalmat, he he a londonit sem, meg úgy az egész szigetről nem sok fogalmam volt, de Tamás megnyugtatott, hogy lehet dugó, de nem volt. Azért a német autópályákon elég gyakori, pláne a nyári időszakban, amikor lépten-nyomon javítanak mindent. A javítás jó, a felújításra szükség van, ellenben a dugó nem jó, és különösen utálom, amikor a három sávos autópályát egy sávra szűkítik, és ott baleset történik. Akkor aztán semerre. A lényeg, hogy most nem sikerült összehasonlítani a két ország útjavítással kapcsolatos forgalmi akadályait.

Kisvártatva megláttuk a tengert, és én még nem voltam olyan tengerparton, ami ne tetszett volna, ez persze azért is lehetséges, mert nem túl sok tengerparton jártam eddig, tekintve, hogy milyen sok létezik. Én azonnal megálltam volna, de Tamásnak határozott célja volt, na meg igaza, mert tényleg nagyon szép helyen álltunk azután meg. Ha azt gondolná valaki, hogy mi rutinos utazók, kirándulók vagyunk, annak igaza is van, de Tamás még rutinosabb. Ahogy megálltunk, már kapta is elő a termoszt, és kínált meg bennünket kávéval. Isteni! Hideg nem volt, és eső sem esett, csak a szél fújt, na de Tamás készült, és mivel nekem nem volt sapkám, már adott is egyet. Állítása szerint, tudta, hogy kelleni fog, és igaza is volt, kellett. Mondta, hogy járt már itt másokkal is, és a sapka alap. Szerencsére a lányoknak volt, nem mintha kisebbik hajlandó lett volna felvenni, de ő meg amúgy egy jegesmedve, bírja, sőt szereti a hideget.

Kisétáltunk a partra és valami csodaszép látvány tárult elénk. Volt néhány ember, de nem sok. Rajtunk kívül talán még négyen. A tájon látszott, hogy gyakran fúj a szél, sőt talán időnként még erősebben is, mint akkor. A fák lombját egy irányba fésülte az időjárás, és elég tartós rögzítőt használhatott, mivel szél ide, szél oda, a frizura nem változott. Itt is volt már néhány homoktövis bokor, ami egyébként a mi környékünkön nincs, talán Rügenen láttam utoljára, azzal a különbséggel, hogy itt most az illatát is lehetett érezni. Már épp nagyon elégedett voltam mindennel, amikor Tamás közölte, hogy szép, szép, de nem ide jöttünk, itt csak megálltunk egy kicsit, de az igazi cél sincs már messze. Vissza az autóba és indultunk tovább. Egyébként Beachy Head-hez mentünk, és az ott található csodaszép fehér sziklákat tekintettük meg, Eastbourne közelében. Ekkor még ezt nem tudtuk, csak azt, hogy Tamás megállt egy parkolóban, majd felkísért minket a partra, és közölte, hogy akkor ő most beszáll az autóba, és elmegy arrafelé, messze, ott ha ügyesen nézünk, akkor látunk egy pár házat, na oda, és ott vár bennünket, sétáljunk csak bátran. Annak nem sok értelme lett volna ugyanis, hogy elsétálunk oda, majd vissza a kocsihoz.

A lányok csak néztek, és kicsit aggódtak, hogy most akkor mi lesz, pláne, ha nem találjuk meg Tamást, vagy az autót, de elmagyaráztuk nekik, hogy mindent megbeszéltünk, és mindenkinél van telefon. El is indultunk a megbeszélt irányba, de tényleg nagyon lassan haladtunk, mert a látvány fogva tartott bennünket, és muszáj volt fényképezni. Tamás azért még mielőtt elindult volna a kocsihoz, figyelmeztetett bennünket, hogy a szikla peremét hagyjuk békén, és ahol kerítés van, az nem véletlenül van, ne menjünk ki a szélére, mert veszélyes. Azt is elmesélte, hogy ez az öngyilkosok által igen kedvelt rész, amit sok kereszt, apró sírhely is bizonyított. Nos, a figyelmeztetés hatott, kisebbik egyfolytában rendőrt játszott, és folyamatosan figyelmeztette az apját, hogy ne menjen ki  a szélére. Kisebbik az összes repedést kerülgette, mert attól tartott, hogy mindjárt le fogunk szakadni. A végén már beszélnem kellett a Zurammal, hogy csak a békesség kedvéért ne menjen már a szélére, mert akkor a gyerek megnyugszik. Egyébként nem ment a szélének még a közelébe sem, de hát a gyerek ilyen, félti az apját. Persze 15 perc múlva a gyerek összes félelme elmúlt, miután látta, hogy nem esünk le, és a rajtunk kívül még az ott tartózkodók közül se senki, de azért a repedéseket kerülgetni akkor is jó móka.

A séta nagyon jó volt, gyönyörű szép minden, és az időjárással is mázlink volt, itt már csendesedett a szél is, az eső meg egyáltalán nem is esett. Egy idő után azért már fáradtak a lányok, meg közölték, hogy éhesek, de nem volt nagy nyavalygás. Persze megpróbáltam elmagyarázni kisebbiknek, hogy gondolja már el milyen szerencsések vagyunk, hogy ide is eljutottunk, mert akik Londonba érkeznek pár napra kirándulni, azok nem jutnak ám el ide, bezzeg mi. Nézzen szét! Itt biztos nem sok magyar jár most húsvét hétfőn. Már épp vettem volna a levegőt, hogy folytassam, amikor is egy a közelünkben sétáló pár hölgy tagja ránk köszönt magyarul. A gyerek pillantása több volt, mint diadalmas, és csak annyit mondott, ha, de engem sem kell félteni, nagyon jó vagyok béna érvekben, és azt válaszoltam, hogy jó, de akkor nézzen körül, hogy hány magyar gyerek van most itt.

Tamás elénk sétált, és már messziről csinált rólunk pár fotót. Az utolsó szakasz már tele volt homoktövis bokrokkal, az illat annyira intenzív volt, nagyon élveztem. Jó idő, jó levegő, ez az isteni illat, a csodálatos látvány. Amikor terveztük a londoni utat, nem is reméltük, hogy még ezt is láthatjuk. Elsétáltunk az autóig, és éhező gyerekeink is megmenekültek, mert Tamás egy komplett pikniket hozott magával. Kenyér, amit Andrea sütött, sajtok, felvágottak, székek, teríték, innivaló. Finoman szólva is el voltunk kényeztetve. Gyorsan be is faltunk mindent, és még egy strandot megnéztünk. A sziklák tövében egy, hát nem is kavicsos, inkább köves part volt, ami szuper, mert a lányok már pakolták is tele a zsebeiket. Szerintük egyáltalán nem gáz telerakni a bőröndöt ezekkel, a súlyhatár, meg aztán végképp nem érdekel senkit. Egyszer csak nagyobbik odalépett hozzánk, hogy mennünk kéne, mert ahogy nézi a köveket szédül. Mondtam neki, hogy hát akkor ne nézze a köveket, nézzen valami mást, mire annyit mondott, hogy tényleg. Probléma elhárítva. Beszélgettünk még egy kicsit, de azután elindultunk hazafelé.

Ha volna egyszer időnk, lehetőségünk, pénzünk nagyon szívesen eltöltenénk vagy két hetet is Angliában, vagy hármat és autóval bejárnánk szívesen amit csak lehet, no az biztos, hogy nem én vezetnék. Nincs bakancslistám, vagy különösebb kívánságaim, hogy hová szeretnék eljutni, inkább ami jön azt kihasználom, vagy inkább kihasználjuk. Ugyanolyan szívesen kirándulok itt a környéken, mint mondjuk Magyarországon, vagy bárhol, ahová sikerül eljutni.

Hazafelé úton Tamás felelevenített néhány régi emléket. Húsvét hétfőseket. Bevallom utáltam a húsvétot. Egyrészt alig pár nap szünet a suliból, amit azzal kellett tölteni, hogy kitakarítsuk az egész lakást, süssünk főzzünk, mert jönnek a locsolkodók, amikor nyakon öntenek egy pohár vízzel, akkor vágjunk jó képet hozzá, mert mindez a mi szépségünk érdekében történik. Üldögéljünk szépen csendben, amíg a felnőttek beszélgetnek, arról nem is beszélve, hogy mindig valami jó film ment a tévében, és amikor a legjobb rész jött, akkor tuti csöngetett valaki, hogy szabad-e locsolni. A legjobb rész az volt, ha valaki már eleve részegen ért oda, és leült kicsit pihenni, hogy tovább bírjon menni. És, a fiúk még egy csomó zsákmányt is szereztek. Igazságtalan. Tamás úgy emlékezett, hogy én a legtöbbször meglógtam, és nem is voltam otthon, de ez nem igaz, anyu ezt semmilyen formában nem tolerálta volna. Persze a másik oldalnak se volt annyira, jó. A fiúk egész nap kocsiban ültek, házról, házra jártak, meg kellett tanulni valami verset, amit egy nap többször is elő kellett adni, feszengeni az öltönyben, jó mondjuk a zsákmány vigasz valamennyire, de lehet ők is kihagyták volna az egészet.

Egyébként lehet, hogy Tamás már nem is emlékszik rá, de ő vitt el engem életemben először diszkóba, de nem ültünk fel a nosztalgiavonatra, aktuális témák is szóba kerültek hazafelé. Még egyszer köszönjük szépen ezt a csodálatos napot, no meg a bejglit, amit Andrea sütött!

 

London, kötelezők

Sokkal több dolgot szerettünk volna megnézni, mint amennyit végül sikerült, de azért a kötelezőkből letudtunk néhányat. Nem fogom most részletesen elmesélni, hogy London Eye, meg Big Ben… na jó, de.

Nagyon is belejöttünk a tömegközlekedésbe, a lányok egyszerűen imádták az Oyster Cardokat, mert csak odaérintik és csippan, és mehetnek is tovább, mennyivel jobb ez ugyebár, mint a béna wolfsburgi, ahol mutatni kell a sofőrnek a bérletet, aki vet rá egy pillantást és már szállhatnak is fel a lányok a buszra. Hiába magyaráztam, hogy szerintem ez mégiscsak ugyanannyi időben, mert elő kell venni a bérletet, azután el kell rakni, a lányok szerint egyáltalán nem látom át a dolgokat, mert értsem már meg, hogy csak hozzá kell érinteni és csippan, és már mehetnek is. Van az a helyzet, hogy inkább nem vitatkozom. Kisebbiknek persze nem volt, mert ő ingyen utazhat, de az apja megengedte, hogy helyette csippantson, mert már mennyire menő, hogy csak hozzá kell érinteni és már mehetnek is tovább. Mondjuk kisebbik szerint azért is jobb ez a módszer, mert ezzel nem lehet csalni, nem úgy, mint a béna wolfsburgival, mert a sofőrök egyáltalán nem nézik figyelmesen, és a barátnője már jó pár hónapja lejárt bérlettel közlekedik, mert a szülei nem vesznek neki másikat, mondván úgyse nézi senki. Amúgy a várostól ingyen kapják a bérletet, ha egy bizonyos távolságra laknak a sulitól, de ez a barátnője nem lakik elég messze, így a szüleinek meg kell, illetve kellene vásárolni a bérletet.

Ami nagyon menő még Londonban, az az emeletes busz. Amikor megérkeztünk kisebbik elhatározta, hogy már pedig ő megszámolja hány emeletes buszt lát a kirándulás alatt, elég kitartó volt, mert jó pár órán keresztül számolt, mielőtt feladta volna, végül az apja segítségével számoltak az egy óra alatt látottak alapján valami átlagszerűséget, és abból egy végeredményt, hogy hány busz lehet Londonban. Szerintem közel sem voltak pontosak a számítások, de fütty se rá, kisebbik elégedett volt, és ez a lényeg.

Eddig méltánytalanul hanyagolt gyermekünk előtérbe kerülhetett, mert ugye mindig csak az a béna Potter, de most, most ő következett. Irány a Shrek múzeum, persze, hogy nem így hívják, de ez is lényegtelen. Egy kis-közepes izgalommal indult a dolog, mivel az a metro amivel mennünk kellett volna épp nem járt, de mielőtt kisebbik elbőgte volna magát, hogy: neehem fogunk odaéhérni, azelőtt az apja már mondta is a metro térkép alapján a megoldást. Bőgés nem volt, csak a gyerek idegállapotba, nem győztem nyugtatni, mondjuk ő nem az a megnyugvós alkat, csak izgult tovább. Ilyenkor ügyesen kell figyelmet elterelnem, mert az apja nem érti miért izgul, a gyerek nem érti mit nem ért, és már kész is a konfliktus, és a kamaszodó lánygyerekek nyelvén meg aztán baromira nehéz beszélni egy felnőtt férfinak, pláne hogy a pici tündérekből, amolyan igazi hormonbombává értek, simán csak a szokásos érzelmi hullámvasút, de a Zuram ezt nem érzi át, tehát a vége általában az, hogy valamelyik gyerek bőg, az apja meg nem érti. Én igen, csak sokkal jobb szeretem megelőzni ezeket a bőgéscunamikat, könnyes duzzogó szemeket, mint, hogy aztán mind a két felet vigasztalnom kelljen. A kamaszokat azért mert értem mi zajlik le bennük, a Zuramat meg azért, mert tök igaza van. Igaza van, de esélye nincs. Tehát kisebbik gyerekem kezét ilyenkor megragadom, és elkezdek vele beszélgetni, ez általában segít.

Büszke vagyok egyébként a lányokra, mert hihetetlen gyorsan alkalmazkodtak. Ha nagyvárosban kirándulunk, alap, hogy egyik gyerek egyik szülő kezét, másik gyerek másik szülő kezét fogja, ez most sem volt másképp, mivel egyiket sem szerettem volna elhagyni valahol. Már egy óra mászkálás után tudták melyik oldalán álljanak a mozgólépcsőnek, a buszon, metrón rutinosan ültek le. Az első nap még méltatlankodtak, hogy mindenki átmegy a piroson, de az utolsó nap nagyobbik már kifejtette, hogy érti. Muszáj a gyalogosoknak átmenni a piroson, mert ha nem, akkor nem haladnak, így simán ment volna ő is a tömeggel, de hát fogtuk a kezét. Hiába magyaráztam, hogy mi nem is sietünk sehova, ráérünk, nem megyünk át a piroson, értette elfogadta, de valahogy magával ragadta a nagyváros, és ment volna, rohant volna mindenhova. Pont mint ahogy annak idején Pesten tettük ezt, de azóta rengeteget változtunk, az életünk, az életmódunk is, lelassultunk és ez jó. Persze kicsit ijesztő, hogy nagyobbik milyen gyorsan akklimatizálódott, de még csak 13 éves, azt hiszem ez így normális. Közölte az apjával, hogy ő mindenképp élni fog Londonban, 1 vagy akár két évet is. Arra a kérdésre, hogy miből fog megélni, vagy iskolába akar-e itt járni, csak annyit mondott, hogy jó apa, akkor csak 2 hétre jövök, de muszáj visszajönnöm. Sok helyen jártunk már, de ennyire lelkes még soha nem volt.

Nem úgy méltánytalanul elhanyagolt kisebbik gyermekünk, akinek a kezét szorongattam, és rohantunk Shrekkelni, mert időpontunk volt és fogalmunk sem volt mi lesz, ha lekéssük. Persze semmi, csak akkor várni kellett volna egy kicsit, mert csoportokban engedik be a népet. Természetesen nem késtünk el, és egy tanács a kamaszodó lánygyermekkel rendelkező apukáknak. Nem, nem jófejség ilyenkor azt kérdezgetni, hogy: ugye megmondtam, hogy nem késünk el, ugye? Mert persze megmondta, de a kamaszodó gyerek még izgul annyira, hogy ezen is felhúzza magát, és csak annyit mondjon, hogy: de elkéshettünk volna. Persze, hogy nincs értelme, a kamaszos dolgoknak általában nincs, de a türelem segít. Segítene, ha lenne. Nem mindig van.

A Shrek Adventure jó volt, egyszer nézős dolog. Vicces, habár egy csoportba szerintem túl sok embert engednek be, így nem annyira élvezetes, de kisebbiket ez nem zavarta, az már annál inkább, hogy mindent, de tényleg mindent angolul mondanak. Fel is volt háborodva rendesen, mondjuk nem tudom mire számított, Londonban. De azért ahol, ahogy lehetett fordítottunk, de az sem tetszett neki. Annyira izgult, hogy kellett neki vagy 10 perc, hogy feloldódjon, és élvezni tudja a kalandot. A Zuramban megint megfogalmazódott, a kérdés, hogy mégis mit keresünk itt, de nem kellett elmagyaráznom. Egy gyerekprogram általában a gyerekeknek szól, és nem a felnőtteknek. Szerencsére itt a program végén vásárolhatunk egy albumot, amiben a program során rólunk készült fotók is benne voltak. Kisebbik erre vágyott, erre gyűjtögette a zsebpénzét, és meg is vette magának. Ezt persze negyvenkétszer nézte meg még a nap folyamán. Mindenhol ahol megálltunk, elővette a hátizsákból és amíg, mi üldögéltünk, addig ő nézegette az albumot és nagyon boldog volt.

Innen egyből a London Eye megtekintése és kipróbálása következett, ami szintén tök jó volt. Nem kis sor volt, de haladt, addig is kisebbik félt, hogy le fog szakadni, nem ő, a kabin, aztán szerencsére már nem félt, hanem fotózott lelkesen. Jó is volt, meg magas is volt, meg persze, hogy nem hagyja ki az ember, de másodszorra simán ki fogom hagyni. Pláne, hogy a Sky Garden egy ingyenes program, még ha előre be is kell jelentkezni, de ott is magasan vagyunk, meg messzire látunk, csak nem megy körbe.

A London Eye után sétáltunk tovább, át a hídon, meg Big Ben, meg ami jött. A lányok mindenért odavoltak. És persze mindennel fényképezkedni is kellett. Mondtam, hogy csináljunk olyan képeket, ahol felugranak, egyszerre. A Zuram szerint hülyeség, a lányok viszont benne voltak, persze nyígtak, hogy jajj anya, ne már, de aztán olyan lelkesen ugráltak mindenhol, hogy csak csuda, és egy csomó jó kép született. Persze a Zuram is belejött és a végén már ő is lépten-nyomon ugráltatta a lányokat. Amúgy is jól szórakoztunk, mert ha elsőre sikerült is a kép, akkor is ugráltattuk őket egy picit még. Nem mondom, hogy nem néztek ránk furcsán, na de az meg kit zavar.

Azután még megnéztünk mindent, amit a környéken lehetett, a Westminster Abbey-be sajnos nem lehetett bemenni, csak kívülről nézegettük, és elhatároztuk, hogy két nap múlva tuti lesz még időnk, akkor visszajövünk, és bemegyünk. Tévedtünk. Nem volt időnk, nem mentünk be. Viszont elkezdtünk egy listát fejben vezetni, hogy mit kell legközelebb megnéznünk.

Ezután viszont következett a St. James’s Park és a Buckingham Palota, előbbiben sok volt a mókus, utóbbinál rengeteg a turista. A lányok elfogyasztottak egy fagyit, mert ebédelni egyáltalán nem volt időnk, és már a hátizsákban rejlő tartalékokat is kiették, így a fagyi mindenképp jól jött. A fagyi olyan, mint a ragtapasz, mindent gyógyít, de tényleg. Kisebbiknek elmúlt a fejfájása, nagyobbiknak a lábfájása, elmúlt a fáradtság is, vígan mehettünk tovább. Szerencsére még mosdót is találtunk, ami egyébként gond szokott lenni egy egész napos városi túrázás közben, de Londonban valahogy mindig időben megtaláltuk a lehetőségeket. A Buckingham Palotánál kicsit csalódottak voltak a lányok, mert se királynő, se herceg, de még egy őrségváltás se. Nem mintha túl sok dolgot lehetett volna látni, az őrök is túl messze voltak, viszont az egyik tuti nagyon fáradt lehetett, mert folyton sétált.

A Westminster Cathedralba viszont bejutottunk. A figyelmünket elvonta az utcán éppen akkor végrehajtott rendőri akció, amikor is a Westminster Cathedral biztonsági őre riasztotta a rend őreit, és azok ott el is fogtak valakit, szerencsére nem bent, hanem kint. Tekintve a jelen helyzetet, ez egyáltalán nem volt vicces, pláne nem mikor a rendőr elkezdett fegyvereket kipakolni az autóból, és azok nem kicsik voltak, rajta mondjuk volt golyóálló mellény, rajtunk nem. Lányaink kezét megfogva csendesen próbáltunk távozni a helyszínről, és akkor láttuk az elfogott személyt is, aki próbált kiszabadulni az őt tartó rendőr kezei közül, esélye sem volt, a rendőr nagyjából kétszer akkora volt, de az a kiszabadulni próbáló fiatalembert nem zavarta, csak próbálkozott tovább, pedig már vérzett is kicsit. Határozottan sétáltunk tovább, és ha már ott voltunk a Victoriánál el is indultunk hazafelé. Persze még beültünk egy kocsmába vacsorázni. A lányok imádták az angol konyhát, mondhat bárki bármit, hogy nem jó, amiket mi ettünk az mind jó volt, illetve a fish and chips nem, mert a halnak semmilyen íze nem volt, de lehet, hogy azt meg úgy kell csinálni, csak mi ezt nem tudjuk. A kocsmában szerencsére volt free wifi, így a lányok rögtön mindent tudattak a barátnőikkel.

Már két nap el is telt, sokat láttunk, de többet szerettünk volna. Sebaj, van még idő, és alig vártuk a másnapot. Irány a tengerpart!