Kieler Woche

Másnap reggel megbeszéltük, hogy akkor majd Kielben reggelizünk valamit, ha már a zsemléket nem tudom megsütni. Összeszedtük magunkat és elindultunk, semmi forgalom nem volt, így hamar be is értünk.

Kerestünk parkolási lehetőséget, mivel délutánra tervezték lezárni az utcákat, még viszonylag szabadon lehetett mozogni. Itt is mindenféle óriás zsákok voltak lepakolva, ezekkel zárják le az utakat,  hogy nehogy valaki autóval be tudjon hajtani a tömegbe. Wolfsburgban is ugyan ez volt, amikor a Tag der Niedersachsen rendezvényei zajlottak. A két rendezvény egyébként több ponton is hasonlított.

Egy parkolóházban álltunk meg, ahol 50 perc mindössze 1,5 EUR-ba került, de mivel fogalmunk sem volt milyen lehetőségek vannak még ez maradt. Amikor sétáltunk ki a parkolóházból, a portás bácsi épp egy cetlit ragasztott az ajtóra, és kedvesen megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben. Mondtuk, hogy hát mi a Kieler Wochét szeretnénk látni, mire mondta, hogy az jó, de a városban több helyszínen zajlanak az események, és elkezdte magyarázni, hogy merre induljunk el. Majd megkérte a Zuramat, hogy segítsen már felragasztani a cetlit, mert ő sérült, és nem megy olyan egyszerűen. Természetesen segített a Zuram a bácsinak, majd a bácsi visszahívta az épületbe, hogy neki van a rendezvényről térképe, nagyon szívesen ad egyet, és megmutatja, hogy mi merre van. Nagyon kedves volt tőle, így azért már könnyebben boldogultunk.

Egy perc múlva már el is értük az egyik helyszínt, de mivel csak délután kettőkor kezdődött a rendezvény, így ráértünk. Szerencsére rögtön belebotlottunk egy nintendos kipakolásba, ahol a gyerekek kipróbálhattak mindenféle játékot. Ők nem várták meg a délutánt. A lányoknak nem kellett kétszer mondani, hogy menjenek. A legnagyobb szerencse mégis az volt, hogy pont itt állt egy coffee bike, ahol tapasztalataink szerint egész normális kávét adnak. Ki is próbáltuk gyorsan, amíg a lányok játszottak. Kicsi a világ, de éppen magyarok ültek le mellénk az asztalhoz, szintén örülve a normális kávénak, és kicsit beszélgettünk. Ők az egyik óriási nyaralós hajóról szálltak le, nem volt szerencséjük, mert két napig olyan rossz idő volt a tengeren, hogy még a teraszra sem tudtak kimenni. Kielben akkor egyébként még éppen kellemes volt az idő, hol kellett kardigán, hol nem, de azért várható volt egy eső.

Megittuk a kávét és elindultunk megnézni, hogy mi van még. A Kiel focicsapata is ki volt pakolva, nagy sátorral, meg minden, és tekintve hogy a Wolfsburg épp a Kiel ellen játszott relegációt nem is oly régen, és a meccs a Wolfsburg javára dőlt el, így a Zuram csak azért is elsétált a sátor előtt miközben annyit mondott, hogy: bebebeee. Nem mintha a VFL olyan fantasztikus teljesítményt nyújtott volna az elmúlt évben, sőt, de ez nem lényeg.

Találtunk még My Little Pony sátrat, ami nagyon érdekes lehetett volna, ha 5 évvel korábban érkezünk. Akkor a Zuram is pont úgy nézett volna ki, mint a legtöbb lányos apuka a sátor körül, kezükre rózsaszín pónis lufi kötve, nyakukban pónivá sminkelt lányka, kézen fogva egy kicsivel nagyobb lánygyermek, és minden kislány a kezében szorongatott valami póniszerűt, és/vagy sminktáskát. A Zuram azért megkönnyebbülten sóhajtott, hogy azért, de jó, hogy ezen már túl vagyunk.

Mentünk tovább le a tengerpartra, közben láttunk több színpadot is, de még fellépők nem voltak. A lányok elindították a napot egy palacsintával, majd sétáltunk tovább, hogy megnézzük a kiállítókat. Nagyjából két km-en keresztül a következőt láthattuk: bratwurst, schmalzkuchen, valamiféle szendvics, halas, sörös, koktélos, palacsintás, édességes, bratwurst, grillhús, füstölt hal, szendvics, sörös, boros, halas, palacsintás, bratwurst, schmalzkuchen, sörös, halas, bratwurst, az etetők és itatók sorrendjét csak egy kis bazár törte meg. Két km-n keresztül, majd vissza. A Zuram azért számított arra, hogy lesz valami olyan is ami a vitorlázáshoz kapcsolódik, még akkor is, ha tudta, hogy a vitorlás rendezvények nem itt vannak, hanem az olimpiai kikötőben. Azért voltak kiállítók is, mint például a katonaság, gondolom toboroztak, kicsit mókás volt, hogy a katonákra biztonsági őrök vigyáztak, de ennek is biztos megvolt az oka.

Az egyik helyen bort és pezsgőt kínálgattak és a bácsi oda is jött hozzám, hogy nem-e kóstolnám meg. Most miért én? Komolyan, még délelőtt volt, nem hiszem hogy úgy nézek ki mintha reggel pezsgővel indítanám a napot, de a Zuram szerint volna min gondolkodnom, mert Edináéktól is olyan névre szóló lego figurát kaptam ajándékba, aminek pohár van a kezében. Nem gondolkodtam el, de kikérem magamnak.

A sétányon nagyon sokan voltak, és nagyon sokan voltak külföldiek, ez gondolom köszönhető volt annak, hogy az az óriási hajó kikötött.

Ezeken kívül még a Kieli egyetemnek is volt egy sátra, ahova a lányok bementek. Volt néhány program amit a lányok kipróbáltak, például kitöltöttek egy tesztet a szélütés utáni gyógyulás lehetőségeiről. Az, hogy összeraktak egy széttört vázát, amolyan kis régészek gyakorlatként, és megnézték a tenger élővilágát bemutató kiállítást, és a hozzá kapcsolódó környezetvédelmi standot, az ok, de soha nem gondoltam volna, hogy a szélütés foglalkoztatja őket. Aztán kiderült, hogy aki ügyesen töltötte ki a tesztet, az választhatott egy apró ajándékot. Már mindent értettem. Gazdagabbak lettünk nagyon hasznos biszbaszokkal ismét. Amikor bent voltunk a sátorban, akkor leszakadt az ég, de úgy rendesen. De megúsztuk, illetve nem úsztunk. Elsétáltunk a kieli Geomar előtt, ami egy akvárium, aminek egy részét kintről a tengerparti sétányról is meg lehet nézni, na kérem ott voltak fókák, megint láttam fókát, még ha nem is úgy ahogy szerettem volna, de láttam.

A kikötőből folyamatosan indultak a kirándulóhajók, nagyon szép keresztárbocos vitorlások, de egyébként is nagy volt a hajós forgalom. El is nézegettük a vitorlásokat, a Zuram kedvesen egy kiselőadás keretében kettőt össze is hasonlított nekem, és elmagyarázta, hogy a kettő között mi a különbség, hasonlóság, mitől lesz az egyik gyorsabb, mint a másik, és láttunk még valami tipikus holland, ha jól emlékszem holland vitorlást is, aminek különleges volt a svertje, és tényleg, én még azt sem tudtam, hogy az a svertje, azt hittem valami dísz.

Elindultunk visszafelé, megnéztük a nagyszínpadot, ahol Namika volt a sztárfellépő, csak nem akkor,  kisebbik szóvá is tette, hogy miért nem akkor megyünk, de nem kellett elmagyarázni, mert tudta. Mondjuk jobb is, hogy nem akkor mentünk, mert akkorra annyira lehűlt az idő, hogy nagyjából 13 fok volt. A színpad környékén nagy meglepetésünkre volt bratwurstos, sörös, palacsintás, sörös, bratwurstos. Megnéztük a kikötő másik felét is, majd a lányok kérésére visszamentünk a nintendosokhoz, naná, mellette van kávé. De előtte még sétáltunk kicsit a belvárosban, ott is volt színpad, és elég jó swinget játszottak, kicsit meg is álltunk hallgatni őket. Egyébként a kisebb  színpadokon is elkezdődött a műsor, kis színpadokon a helyi tánciskolák fellépői például, nézőként pedig azok szülei, rokonai, de nem akarok rosszindulatú lenni, mert nem sok időt töltöttünk el a színpadok közelében.

Kicsit leültünk és megbeszéltük, hogy mivel a vitorlázással kapcsolatos események nem itt vannak, még átmegyünk az olimpiai kikötőbe szétnézni. Így is tettünk. Mivel az esemény úgy hirdette magát, hogy a legnagyobb vitorlás esemény a világon, így természetesen kíváncsiak voltunk. Igen, még én is.

Gyorsan átértünk. Ne ez már az volt. A Zuram és nagyobbik rögtön egymás mellé álltak, és mindketten csillogó szemekkel figyelték a hajókat, próbálták kitalálni merre vannak a versenyek, tervezgették a jövőt. Mi kisebbikkel követtük őket, kevésbé lelkesen, de kitartóan. Nagyobbik és az apukája mindent átbogarásztak, megnéztek. Én örömmel vettem tudomásul, hogy van bratwurstos, sörös, palacsintás, sült húsos, édességes, bratwurstos, sörös és így tovább. Megbeszéltük, hogy másnap kiérünk a rajtra. Már eléggé eltelt az idő, kimaradt az ebéd, így elindultunk visszafelé Mókusvárosba, hogy kipróbáljuk az előző nap kiszemelt éttermet.

Mókusvárosban is felpezsdült az élet a kikötőben, a hajók és emberek száma feltűnően megnőtt az előző naphoz képest. Mindenfelé vidám vitorlázókat láttunk, a kikötőben csak úgy fértek el a hajók, hogy egymásra voltak kötve, de nem kettő három, hanem öt, hat. A sétányon is rengetegen voltak. Vidám vitorlázók boldogan ültek fel a gyerekeknek szánt forgókra, a forgós meg szerintem örült, hogy végre valaki, előző nap nagyjából senki nem volt.

Voltam már néhány hajós eseményen, még ha nem is a hajón, de kocsival követtem a Zuram kikötőről kikötőre, nem a vízen,  a lányokkal, ahol hasonlóképpen vidám volt a társaság. Közösen foglaltunk szállást, amíg apukák versenyeztek, anyukák a gyerekekkel strandoltak, kirándultak. Jó volt. A Zuram említette is, hogy mennyire hiányzik neki ez az egész. Tudom, tudom, hogy itt ez nem olyan, de ahhoz, hogy itt is ez meglegyen azért közelebb kellene lakni a tengerhez. Talán, egyszer.

Az étteremben az utolsó asztalt foglaltuk el, kicsit késve, de kaptunk enni nagyon finomat, és nagyon normális áron. Idén nem Horvátországba megyünk nyaralni, így bevállaltunk némi halat és természetesen grill husit, na meg sajttal töltött pljeskavicát. Szeretjük. Búcsúzóul Juliskát kaptunk inni, persze csak mi felnőttek, tudom, tudom el kéne gondolkodnom azon a pohár dolgon.

Még sétáltunk egyet Mókusvárosban, és meg kell mondjam nekem sokkal jobban tetszett, mint Kiel. Biztos öregszem, de sokkal jobban szeretem a kis városokat. Egyébként nagyon sok program lesz egész nyáron a városban: KATT Akinek kedve, ideje, lehetősége van  látogasson el bátran a településre.

Visszaérve a szállásra még kártyáztunk egy nagyot a lányokkal. Másnap reggel természetesen lekéstük a rajtot, de azért egy emelvényről a Zuram és nagyobbik végig tudtak nézni egy futamot, majd újra átbogarásztak mindent. A futam közben én és kisebbik szereztünk kávét, és nagy szerencsénkre nyitva volt a palacsintás is. Kisebbikkel beszereztünk mindenkinek egy kis emléket, és a vásárlásért cserébe még egy kis ajándékot is kaptam, egy szemüvegtörlőt. Nem poharat.

Itt volt azért elég sok kiállító, árus aki már tényleg vitorlás cuccokat árult, mutatott be, csak elég drágán, mondjuk nem is akartunk venni semmit. A kikötőben rengeteg hajó volt, és a világ minden tájáról érkeztek versenyzők, láttunk ausztrál, és brazil hajót is, a magyaroknak csak a kisbuszukat láttuk a parkolóban. Egy biztos nagyobbik lelkesedése tovább nőtt, már ha ez még lehetséges. Wolfsburgban pont ezen a hétvégén lett volna az első versenye laserrel, de erről most lemaradt, nem annyira bánta, mert még olyan sokat nem edzett, de ez a rendezvény is csak megerősítette abban, hogy a nyaralásunk után már megy is versenyezni. Ha minden jól megy egy kicsit vitorlázni is tud majd a nyaralás alatt.

Időben elindultunk haza, mert tartottunk a Hamburg környéki forgalomtól, és a carnet átvezetett bennünket a városon, mert az Elbtunnelnél volt egy apró 10 km-s dugó. Kicsit vicces, hogy még a városon keresztülmenni is gyorsabb, mint az elkerülésre szánt utakon.

Hazafelé a kocsiban megbeszéltük, hogy jó volt, jó volt, de legközelebb már inkább akkor jönnénk, ha nagyobbik is hajóba tud szállni. Tudjuk, hogy a programok legjobbjai még ezek után következtek, sajnos mi alig valamit láttunk, de behatárolt idő miatt több nemigen megy.

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy mindenkinek kellemes nyarat kívánjak. Új bejegyzés, ha jól tippelem nem lesz, augusztusig biztosan nem. Nem olyan sokára megyünk nyaralni, mint amilyen messzire. Ha tudok facebookon, instán biztos be fogok jelentkezni. Tehát mindenkinek legyen olyan szép nyara, amilyet szeretne!

 

 

Reklámok

Moin, moin

A hétvégén ismét kirándultunk egyet. Pár hete feltette a kérdést a Zuram, hogy mit szólnék hozzá, ha elmennénk megnézni a Kieler Wochet. Ez csak azért kérdés, mert én soha nem vagyok utazás ellen, de ha vitorlás eseményekről van szó, akkor elég óvatos vagyok, mert az is szempont, hogy a nem vitorlázó gyerekünket is lefoglaljuk valahogy. Ez egy egy héten keresztül tartó esemény sorozat Kielben, melynek része jó néhány vitorlásverseny is, és persze az a hajóosztály is érintett, melyben nagyobbik jövőre már versenyezni szeretne, talán már idén is, és ha megy, akkor a következő évben, már nem mint nézők vennénk részt a Kieler Wochen.

Az esemény azonban nem csak a vitorlásokról szól. A város több pontján vannak rendezvények, színpadok, koncertek. Nos, szabadság híján, no meg mivel itt még iskola van, csak egy hétvégére tudtunk elmenni. Természetesen megint kicsit elkéstünk a szállásfoglalással, Kielben már nem találtunk megfizethető áru, vagy legalábbis számunkra megfizethető kategóriájú szállást, ez azonban nem törte le a lelkesedésünket. Pici pénzért találtunk egy apartmant Goosefeldben, ami Eckernförde mellett van, Eckernförde pedig mindössze 25 km-re található Kieltől. Eckernfördéről már olvastam korábban, méghozzá azon apropóból, hogy az Eurovízió 2018-as indulója ott született.

Már nagyon régóta minden évben figyelemmel kísérem az Eurovíziót, most már a német dalt is figyelve, és az utóbbi években Németország nem szerepelt valami fényesen. Idén azonban valahogy nem kötötte le a figyelmem a német dalválasztás, meg úgy összességében az egész felhajtás, de miután a döntőben hallottam a dalt, rájöttem, hogy ezt bizony ismerem, mivel állandóan játszották a rádiók, és az Eurovíziótól függetlenül tetszett. Ott akkor talán, már nem emlékszem pontosan volt egy riport a fiatalemberrel, vagy csak mondták, hogy valahonnan északról származik, és kíváncsiságból utánanéztem, hogy honnan. Innen tudtam, hogy Eckernförde létezik egyáltalán. Megnéztem a térképen, hogy hol van, és nagyon tetszett, de nem gondoltam, hogy valaha ellátogatunk ide.

Pénteken munka után indultunk, felkészülve arra, hogy az út hosszú lesz, mivel Hamburgon keresztül vezet. Igazunk is lett, Hamburg és környéke, hát na, kell türelem, különösen az Elbtunnel miatt. Állandóan javítanak, felújítanak, amire szükség is van, csak ne kelljen sűrűn arra mennünk. Innen tőlünk lehet autópályán is menni, de az alsó utakat is lehet választani. Autópályán folyton dugó, az A2-esen mindennaposak a balesetek, teljes útzárak, fogalmazzunk úgy, hogy a Berlin-Hannover autópálya túlterhelt kicsit, napi szinten foglalkozik vele a sajtó, hogy mit lehetne tenni annak érdekében, hogy csökkentsék a balesetek számát. Hannovernél kell elkanyarodni Hamburg felé, de ezen az autópályán sem jobb a helyzet, itt a folytonos felújítás miatt nem lehet haladni. Megoldás lehetne, ha végre megépülne a 39-es, illetve folytatnák Hamburgig, de ez még a jövő.

Az autóban szerencsére van carnet, ami az aktuális közlekedési információk alapján menet közben is állandóan újraszámolja, hogy merre érdemes menni. A carnet szerint nem volt járható opció az autópálya, így  a km-ben rövidebb, ám időben hosszabb utat javasolta, de időben ez csak akkor hosszabb, ha az autópálya járható. Én személy szerint jobban szeretem az alsó utat, legalább van mit nézni, mondjuk figyelni is kell, mert rengeteg telepített traffipax van, nem mintha gyorsan mennénk. Közel egy órával volt hosszabb az út, mint eredetileg számolta a navi, de nem siettünk sehova.

Gyorsan megtaláltuk az apartmant, ami a maga egyszerűségében is megfelelő volt. Egy hiba volt nem volt sütő, így hiába készültem félkész zsemlével, nem tudtam hol megsütni a reggelihez, de ennél nagyobb bajunk ne legyen. A folyosót kitömött állatok díszítették, és mit mondjak én nem kedvelem a kitömött állatokat, de később a városban is tapasztaltuk, hogy arrafelé bizonyosan kedvelik őket, mert pár kirakatot is azzal dekoráltak. Az apartman igazi falusi környezetben feküdt, ahol a tulajok házi tojást árultak, és habár a tyúkokat nem láttam, a kakast hallottam kukorékolni, szerencsére csak reggel 8 után. Kisebbik találóan megjegyezte, hogy ahol kakas van, ott tyúknak is kell lenni.

Pont ezen a szép pénteki napon volt a Zuram szülinapja. Mivel tudtam, hogy nem lesz idő este a szokásos ünneplésünkhöz, ami annyit tesz, hogy torta, pezsgő, gyerekpezsgő, éneklés, köszöntés, így már reggel megleptük őt. Mire kijött  a hálószobából már megterítettünk, és tortát reggeliztünk, a korai időpontra való tekintettel csak gyerekpezsgővel. Viszont megérkezés után nem akartunk az apartmanban üldögélni, így gyorsan visszaültünk a kocsiba és irány Eckernförde. Kielbe csak másnap terveztünk bemenni. Olyan nincs, hogy tengerpart van a közelünkben és nem nézzük meg.

Leparkoltunk, majd le is sétáltunk a tengerpartra, ami ahogy mindig, számunkra fantasztikus. Nincs az a tengerpart, ami számunkra csalódást okozna, vagy legalábbis eddig még nem találtunk olyat. Kis játék, nézelődés után elindultunk a sétányon, hogy vacsorázzunk valahol. Ott helyben rögtön lett volna egy görög étterem, de ahhoz nem volt kedvünk. Nagyon jól tettük, hogy továbbmentünk. Egyrészt a sétány nagyon barátságos, szép, és biztos vagyok benne, hogy nagyon jól lehet pihenni, ott valamelyik szállodában, közvetlen a parton. Mentünk tovább és megtaláltuk a kikötőt, amiről azért lehetett tudni, hogy ott van, mivel ki volt írva, azt viszont nem tudtuk, hogy itt is van egy regatta. Aalregatta. Ez amolyan nagyhajós verseny volt, és ennek örömére volt színpad, meg bratwurst, halas, palacsintás, és természetesen sör. Meg is van, itt fogunk vacsorázni. Hiába esteledett már, a nap sütött, fantasztikus idő volt. Nem az a nagyon meleg, amiben pár hétig részünk volt, de éppen tökéletes.

A lányok első körben egy rákos szendvicset választottak, mi pedig egy-egy korsó sört, ki-ki vérmérséklete szerint nagyobbat, kisebbet. Nem volt olyan sok ember, viszont nagyon jó volt a hangulat, a színpadon egy zenekar játszott, nagyjából négyen csápoltak a színpad előtt, a többiek kicsit távolabbról hallgatták.

Mi továbbsétáltunk megnéztük a bazárt, a kicsiknek szánt forgókat, a kikötőt, no meg kinéztünk egy szimpatikus éttermet, mely a Montenegro névre hallgatott, és eldöntöttük, hogy másnap ott fogunk vacsorázni.

Visszafelé megálltunk még egy sörre, bratwurstra. A lányok pedig egy palacsintára. Eddigi északi kirándulásaink során nem tapasztaltuk, hogy az itteni emberek ennyire kedvesek, közvetlenek lennének, de most valahogy mindenkinek jó kedve volt. Kisebbiktől például az almaléért kétszer is kevesebb pénzt kért az eladó, mint ami ki volt írva, és beszélgetett, viccelődött. Másnap és harmadnap is csak jó tapasztalataink voltak.

Az, hogy itt Moin-nal köszönnek, az természetes. Itt Wolfsburgban is előfordul, de nagyon ritkán. Nagyobbik köszön valamiért állandóan Moinnal. A Moin nagyjából annyit tesz, hogy szia, jó napot, reggelt, estét, tehát bármelyik napszakban lehet használni. A Zuramnak mesélték a kollégái, hogy elég csak egy Moin, nem kell Moin, Moin, habár errefelé mindenki duplázza. Az észak németeknek is van saját nyelvük, Plattdeutsch, ami annyit is jelent, hogy északnémet. Kb. egy szót nem értenék belőle a Moinon kívül. Az északnémetek legendásan kevés szóval igyekeznek kifejezni magukat, és pont ezért nem kell Moin Moin, elég csak a Moin, mert ha egy északnémet úgy köszön neked, hogy Moin Moin, az már egyfajta csúfolódás, hogy te bizony nem vagy északnémet és túl sokat beszélsz. Nem tudom, valójában így van-e, de a Zuramnak van néhány északnémet kollégája, és ők mondták.

Egyébként a lányoknak a gimiben külön szakkör volt erre, ahol lehetett Plattdeutschot tanulni, valószínű nem volt túl sok érdeklődő, mivel idén már nem indult el a szakkör, pedig szerintem biztos érdekes, a lányokat sajnos nem sikerült rábeszélni, állításuk szerint nekik elég a normál német, a spanyol és az angol.

Eckernförde nekem nagyon tetszik. A wikin nincs túl sok info a városról, de a szálláson volt egy tájékoztató füzet, melyből kiderült, hogy elég komoly turisztikai központ, egész évben vannak programok, és a lányok már ki is nézték, hogy miért kell ősszel visszamennünk. A tájékoztató szerint a város viking település volt, a nevét pedig a mókusokról kapta, mert az Eckern a dán mókus szóra eredeztethető vissza. Nos, az Ecker németül makkot jelent, dánul pedig a mókus egern, a Förde pedig öböl,  innentől mindenki döntse el. De a mókus szereti a makkot, tehát lehet, hogy úgy értették, hogy sok a mókus meg a makk is. Az biztos, hogy a város címerében egy mókus található.

Visszasétáltunk az autóhoz, majd alvás, mert másnap korán szerettünk volna indulni Kielbe.

Elveszett, megkerült

Ha valakinek gyerekei vannak, vagy nincsenek, csak ő van, tudja, hogy olykor eltűnnek dolgok. Néhány elveszett holmiról írtam már korábban. Példának okáért a gimi elkezdésekor rejtélyesen eltűnt kajajegy, valamint a buszon hagyott kabát esetéről, vagy a suliban eltűnt, majd megkerült kardigánról.

Mindhárom meglett később. A kabát ugye még másnap, mert leadták a talált tárgyak osztályán, és némi telefon, időpontegyeztetés, kabát megtekintés, majd kiválasztás utána a kabát hazakerült. A kardigán is egy fél év múlva a suliban, a talált tárgyak között, mondjuk addigra pont kinőtte az érintett gyerek, de mindegy, akkor is meglett. A kajajegy is előkerült, majd két évvel később, amikor cseréltük nagyobbik íróasztalát, a régi íróasztal lába alá csúszott be, és ott lakott, egészen addig, amíg arrébb nem toltam az asztalt. Tehát a gyerek otthon hagyta el. Persze ezt a kajajegyet már nem lehetett felhasználni, de akkor kapott helyette másikat.

Amiről nem meséltem, ha jól emlékszem, az kisebbik kabátja. Ha mégis írtam már, akkor most ismétlem önmagam. Ráfoghatnám a gyerekre, de valójában ezt a kabátot én hagytam el. Uszodába vittem edzésre kisebbiket, aki nálam hagyta a farmerdzsekijét, mondván nem viszi be az öltözőbe, mert véletlen otthagyja, nem hagyta ott, de én  szépen otthagytam egy szék támlájára akasztva. Sebaj, úgyis járunk az uszodába hetente legalább kétszer, majd rákérdezünk. Így is lett. Ki kellett töltenünk egy papírt, megadni egy telefonszámot, ahol értesíthetnek bennünket, ha a leírásnak megfelelő holmit találnak. Én egyébként úgy képzelném, hogy van az uszodában egy doboz, tároló, helyiség, akármi, ahová a megtalált holmikat teszik, majd amikor valaki érdeklődik, akkor az információs pultánl szolgálatot teljesítő alkalmazott megnézi, hogy talál-e valami hasonlót. Nem, ez túl bonyolult. Az ember kitölt egy cetlit, leírást ad az eltűnt holmiról, majd várja a telefont, amiben értesítik, hogy találtak valamit, ami az, vagy nem, majd be kell menni és megnézni, és ha az, akkor már lehet is vinni.

Az uszodából jó két hét múlva telefonáltak is, hogy van ott egy olyan dzseki, amit mi keresünk. Az elkóborolt dzseki farmerből volt, halvány narancssárgára színű, és az a mindig menő átgombolós, jelen esetben átcipzárolós fazon. Kisebbik nagyon rég vágyott egy ilyenre, csak bőrből, némi szegeccsel, azonban a szülei nem óhajtottak kiadni annyi pénzt egy dzsekire amennyit kisebbik adott volna ki, így a gyermek anyukája a gyermek megkérdezése nélkül vett egy dzsekit, mert szerinte az tök jó. A gyerek hordta is, és nagyon kevésszer emlegette fel, hogy amúgy a bőr az igazi, bár ő kedvelte volna a műbőrt is, csak ne narancsszínű farmer legyen, mert és ez egy fontos szempont az osztályban a barátnőknek bezzeg bőr/műbőr van.

Nem tudom, hogy kisebbik valójában örült-e annak, hogy elhagytam a kabátját, de többször megemlítette, hogy neki azért kéne egy ilyen tavaszi jellegű, mert ami van, az meleg, nem szép, kinőtte, jajj de szorít a vállánál, nem is fekete, nem is bőr, nem is az a fazon, meg amúgy se ő hagyta el, de nem jött be a számítása, mert jött a telefon az uszodából. Eltelt két vagy három hét, de meglett. Megálltunk az uszi előtt, de mivel nem volt hely a parkolóban így egy kicsit a tilosban álltunk meg, a Zuram közölte, hogy ők bemennek a kabátért, én meg maradjak a kocsiban, ha valaki fájlalja, hogy ott állunk, guruljak tovább. Jó.

Kisvártatva apukája és a gyerek kijöttek az usziból, dzseki sehol. Muszáj voltam megkérdezni, hogy mégis mi történt, mire gyerek közölte, hogy az nem az a kabát volt, mert olyan volt, de nem stimmelt a márkája, mert a gyerek szerint neki erstingses volt neki, az uszodai viszont céundás volt. Amúgy pont olyan volt, de hát akkor se stimmelt. Itt már éreztem, hogy a szokottnál mérgesebb kezdek lenni. Mondtam, hogy egyébként céundás volt a kabátja, tehát az a kabát, az a kabát volt. A Zuram mondta, hogy ő mánpedig nem megy vissza, belőle ne csináljunk bolondot, mert hogy néz az ki, hogy visszamegy, és azt mondja, hogy az az a kabát, csak a gyerek nem tudja mit hord, és az apja se. A gyerek zseni, mert kapott egy új dzsekit, olyat, amilyet szeretett volna, igaz nem bőrt, és nem oly drágát, de ez tetszett neki.

Oh, hát itt még nincs vége a történetnek. 3 hét múlva ismét telefonáltak az uszodából, hogy mikor megyünk végre a kabátért, mert megvan. Ezt mi tudtuk, hogy megvan, csak mégse volt meg, illetve igen, de nem úgy, és mi már lemondtunk arról a dzsekiről. Mondtam a gyereknek , hogy a következő edzésnél odamegy, elkéri a kabátot, és tök mindegy milyen a kabát, ha nem az övé akkor is hozza el. Persze tudtam, hogy az övé, de nem mertem arra hagyatkozni, hogy ő mit hisz, még akkor se, ha már a vágyott kabátot megkapta. Két nappal később a nem szeretett dzseki is hazakerült, amit egyébként sokkal többször hord, mint a feketét, de ez nem is fontos.

Az uszoda nagyon jó terep a dolgok elveszítésére, mert nagyobbik a nyakláncát hagyta ott. A menet ugyanaz, papír kitölt, személyleírást ad, telefont vár. Sajnos azonban ebben az esetben nem jött telefon, és hiába érdeklődtünk többször is a nyaklánc nem került elő.

A következő elhagyás is nagyobbik nevéhez köthető, aki a buszbérletét hagyta el, nem tudja hol. Több verziója is volt, hogy hol hagyta el, és a nap végére már teljesen biztos volt benne, hogy az iskolában. A buszbérletet a várostól kapják a gyerekek, amennyiben 2 km-nél messzebb laknak az iskolától. A bérlet névre szóló, fényképes, csak tanítási időben érvényes, és bizonyos esetekben diákigazolványként is szolgál, mert egyébként itt olyat nem adnak, viszont a moziban a diákjegyhez elfogadják, már ha kérik, nem szokták. Nem tudom mi van azokkal a gyerekekkel, akik nem laknak elég messze a sulitól, de ők is biztos megoldják valahogy, mind az iskolába járást, mind pedig a mozizást.  Nagyobbik teljesen biztos volt benne, hogy a suliban maradt a bérlete, és abban is, hogy biztosan meglesz, mert biztos leadták a portásnál. Nem tudom, hogy saját magát győzködte, vagy inkább engem.  Másnap adtam buszjegyre pénzt, és megbeszéltük, hogy ha esetleg még sincs meg a bérlet, akkor délután bemegyünk a közlekedési társaság irodájába és intézzük a pótlást. Nagyobbik szerencséjére, a bérletet tényleg leadták a portásnál az iskolában, vissza is kapta, nem kellett menni intézni semmit.

Csak, hogy kisebbik se maradjon ki a sorból 1 hónap múlva ő is elhagyta a bérletét, és természetesen a nap végére ő is teljesen biztos volt benne, hogy az iskolában hagyta és másnap ott lesz a bérlet a portásnál. Hiszen nagyobbik esetében is így volt, így lesz vele is. Azonban a bérlet nem volt ott, mivel aznap délután nem tudtunk már tenni semmit, így másnapra megbeszéltük, hogy bemegyünk az irodába és ott is rákérdezünk, mielőtt intéznénk a pótlást, mivel kisebbik barátnője mesélte, hogy az övé is ott lett meg, már kétszer, így gyermekem igen nagy reményekkel lépett be az iroda ajtaján. Bementünk az irodába, ahol az ügyintéző hölgy csak a gyerek nevét kérdezte meg, majd egy nagy kupacból, nagyjából 40 db bérlet  közül kiválasztotta kisebbikét és visszaadta. Kisebbik nem kicsit könnyebbült meg, nevelési jelleggel nem árultam el neki, hogy 15 EUR-ért lehet pótolni a bérletet, ő azt hitte, hogy minden hónapban újat kell majd venni, az ő zsebpénzének rovására, arról nem is beszélve, hogy a bérlet az Angliában vásárolt Harry Potteres bérlettartóban volt, ami pótolhatatlan, mert mostanában nem tervezünk Londonba menni. Hazáig hallottam potyogni a köveket a szívéről.

Egyébként azt gondolná az ember, hogy kisebbik némiképp összeszedettebb gyerek, mint a nővére, hisz a nővérét állandóan emlékeztetni kell mindenre, de talán éppen ezért nem hagy el annyi mindent, mert neki mindig szólunk, kisebbiknek azonban nem, mert ő sokkal körültekintőbb, és jobban figyel a környezetére, ezen kívül valami hihetetlen módon szabálykövető, és szabály betartató, ez utóbbi tulajdonsága többször bosszantó, mint nem. Még nincs 12 éves, de már saját szabályokat alkot, például ha várost nézünk, akkor nem mindegy, hogy ki hol áll, ki ki mellett megy, mekkora távolságot tart, milyen gyorsan sétál, és hogy milyen időközönként néz hátra, hogy a többiek mennyire vannak lemaradva. Az apja szerint tiszta anyja, de ez nem teljesen igaz, mert nekem teljesen más rigolyáim vannak.

Egyik délután kisebbik hívott kétségbeesetten, hogy ő borzasztó nagy hülyeséget csinált, és segítsek, mindezt zokogva. “Anya! Kéhérlehek segíts rahajtam!” Hirtelen azt hittem, hogy megsérült, kórházban van, balesetet okozott, elütötték, eltört, elveszett, lecsukták, bezárták a suliba, leesett a lába, keze, és még egy csomó dologra gondoltam egyszerre de nem, nem találtam ki, a trombitáját hagyta a buszmegállóban. Pontosan emlékezett rá, hogy hol hagyta. Szuper. Az fontos. Mondtam, hogy ne essen kétségbe, az most nem segít, sétáljon be az irodába jelentse be, az elhagyást, majd jöjjön haza. Sajnos nem adták le sehol a trombitát, és a gyerek valami hihetetlen állapotban volt, nem bírta abbahagyni a sírást, de egy barátnője támogatta, és nem ment haza, inkább kisebbiket kísérgette, hogy ne legyen egyedül. Persze ezt kisebbik mesélte, de őt ismerve, elég sok a túlzó drámai elem a történetben. Az igaz, hogy megijedt. Ehhez hozzá tartozik, hogy pontosan tudja, hogy mennyibe kerül egy trombita, valamint minden hangszert tanulónak elmesélik azt a rémtörténetet, hogy az egyik gyerek egyszer az állomáson hagyta a hangszerét, amit bombának hittek, kivonult a rendőrség, tűzoltók, és mindezt a szülőknek kellett kifizetni, 8000 EUR értékben. Gyerek már fejben kiszámolta, hogy ő egész életében nem kap annyi zsebpénzt, hogy ezt törlessze, vagy akár csak a trombita árát.

Időközben kisebbik osztálytársának anyukája felhívta a Zuramat, hogy ott van náluk a trombita, mivel kisebbik az osztálytársával, egy  fiúval együtt várta a buszt, és feltűnt a srácnak, hogy ott maradt a trombita, és hogy nehogy baj legyen, hazavitte. Egyébként 1,5 hónapja kisebbik vitte vissza ugyanezen fiú trombitáját a suliba, mert akkor a fiú hagyta a buszmegállóban, de kisebbik nem akart hazacipelni, ezért visszavitte a suliba. Ennek a fiúnak a nővére egy osztályba jár nagyobbikkal, és ő is szólt nagyobbiknak, hogy náluk van a trombita, nem kell megijedni. A Zuram gyorsan felhívta kisebbiket, aki megnyugodhatott, egyébként mindössze 30 perc izgulásról beszélünk, kisebbik még a buszon ült hazafelé, miközben a Zuram hívta. Mire hazaért már ki is derült, hogy semmi baj nincs, de azért amint rám nézett, elkezdett újra sírni. Megbeszéltük, hogy van ilyen, nyugodjon meg, és ne ostorozza magát, csak legközelebb figyeljen, sem a dráma, sem a sírás nem segít.  Mondta, hogy soha az életében nem fogja a trombitáját elhagyni. Reméljük.

Egyébként rengeteg az elhagyott dolog, a városban rendszeresen van árverés, ahol licitálni lehet a talált tárgyakra, telefon, óra, ékszer, bicikli. Pár hete például az állomásnál rég otthagyott bicikliket távolították el, de elég jellemző, hogy, ha valakinek nem kell a bringája, akkor nemes egyszerűséggel otthagyja egy bokorban, vagy egy ház előtt, azután viszont elég nehéz találni valakit, aki elviszi a biciklit, és kínlódhat vele az, akinek a háza előtt hagyták, vagy aki megtalálta.

Ha a mérleget nézzük, elég jól állunk, mert csak egy nyaklánc nem került elő, minden más igen. Remélem, egy darabig nem is kell keresnünk semmit.

 

Kezdődik!

Ma kezdődik a Labdarúgó-világbajnokság. Nem hiszem, hogy több meccset néznék meg, mint mondjuk négy éve, de ez mindegy is.

Boltokban jártamban-keltemben azonban folyamatosan szembejön a foci mánia, és nem hagyhattam ki, hogy néhány terméket le ne fotózzak. Egyértelműen vannak kedvenceim, de nem árulom el melyek azok, mindenki válasszon magának!

Minden, de tényleg minden schwarz-rot-gold-ban pompázik. Nézzük.

Íme az ital részleg, némi rágcsálnivalóval.

Következzék a háztartási kisgép részleg, ahol megjegyezném, hogy az akciós porszívó mellé volt kirakva vasaló is, de abból nem készítettek limitált kiadást a vb-re. Komolyan nem is értem miért, egyrészt senki nem fog meccs közben porszívózni, már ha érdekli a meccs, de vasalni simán lehetne.

dav

A pékek is kitettek magukért, és habár pékségbe nem mentem be fotózni, a sima hiperekben is találhatunk kedvünkre való dolgokat. Hamburger zsemle három színben, vagy focilabda mintás kenyér, van zsemle is egyébként.

Természetesen rágcsálnivalóban sincs hiány, és chipseket nem is fényképeztem.

A tejtermékek sem maradhatnak ki, teljesen mindegy, hogy sajt, vagy joghurt, minden vb rajongó talál kedvére valót. Akad főtt tojás is a szurkolóknak.

A gyorsan elkészíthető ételek is gyorsabban elkészülnek, ha a vb-vel adják el őket. Felhívnám a figyelmet a Mannschafts Topf Gulaschsuppéra. Van még tészta, és természetesen az elmaradhatatlan szószok.

Van kínálat bőven ruhaneműből, kiegészítőkből, semmi nem maradhat ki.

A végére hagytam:

Mindössze két üzletben jártam tegnap, ha bemennék a városba biztos, hogy tudnám még további érdekességekkel növelni a gyűjteményt, de tulajdonképpen az Ausputzer önmagában is megállná a helyét.

Helgolandon jártunk

Van ez a kattanásom a fókákkal, mivel közel lakunk olyan területekhez, ahol elvileg, és ez a kulcsszó, elvileg lehet fókákat látni természetes élőhelyükön, így nekem már régi vágyam, hogy végre megtörténjen a nagy találkozás. Nem kívánok többet, mint hogy lássak fókákat, nem akarom megsimogatni, etetni, semmi ilyen hülyeség, csupán csak annyit szeretnék, hogy azt mondhassam a gyerekeimnek:-nézzétek, fókák! Erre ők annyit mondanának, hogy: aaaaa de cukik. Minden cuki, a jegesmedve is.

Legutóbbi próbálkozásunk Wilhelmshavennél nem hozta meg a várva várt sikert. Túl nagy volt a szél, így a fókák pihenőhelyéül szolgáló homokpad nagy része víz alá került. Volt fóka, láttam, elég messziről, de láttam, meg mondták is, hogy az egy fóka, én meg el is hittem, azonban ennél több jobb lett volna. A fókák azonban nem olvassák a kiránduló hajók menetrendjét, sajnos, így a hajóúton kívül semmi sem garantált.

Edináékról már többször esett szó. Ők azok a barátaink, akiket nem zavarja, hogy kiköltöztünk, mert ennek ellenére is barátaink, sőt meg is látogatnak bennünket, ugyan ritkábban, de mi is őket. A lányaink egy oviba, egy csoportba jártak, azóta, tehát évek óta, inkább nem számolom ki hány éve, mert már az is döbbenetes, hogy az ő nagyobbik lányuk magasabb nálam, tehát nem számolom ki hány éve tart a barátság. Sokkal könnyebb megjósolni, hogy még sokáig is fog. Biztos írtam már régebben, hogy ismeretségünk úgy kezdődött, hogy próbáltam rábeszélni a Zuramat egy szép délelőttön, amikor a rakparton álltunk a kocsival, próbáltam rábeszélni, hogy menjünk Gryllus koncertre, mire ő azzal a javaslattal állt elő, hogy hívjunk magunkkal valakit. Ok, de kit? Ekkor álltak meg Edináék mellettünk kocsival, Norbi oldalra nézett és mondta, hogy őket ismerjük az oviból, akkor őket hívjuk. Letekerte az ablakot, és lazán átszólt, hogy akkor a szombat délutáni Gryllus koncert ok-e, mire ők mondták, hogy ok. Innentől kezdve szaporodtak a közös programok, kirándulások, szilveszterek.

Edinával próbáltunk egyeztetni, hogy mikor van náluk iskolaszünet, meg nálunk, hogy mikor tudnánk találkozni, mert ha véletlenül mennénk Helgolandra, oda ők is szívesen jönnének. Nem terveztünk menni, de ha már egyszer felmerült az ötlet, akkor megyünk. Találtunk is egy alkalmas hosszú hétvégét, hiszen május 1 szünet itt is, ott is.

Cuxhavenben találtunk szállást, és lefoglaltuk a hajójegyeket is. Helgolandra több helyről is megy hajó, akár Hamburgból is, ráadásul van egy opció egy elég gyors járat, ami nagyjából 1 óra alatt ér Helgolandra Cuxhavenből.

Azért Helgolandon nem csak fóka van, tehát nem csak egy sziget, vagy egy homokpad. Helgoland Németország egyetlen nyílt tengeri szigete. Történelme is igen érdekes. “A szigetet a kora középkortól a frízek lakják. 1402 és 1714 között a schleswigi területekkel együtt Dánia fennhatósága alá került. 1814-ben a britek szerezték meg. Napóleon kontinentális zárlata idején Nagy-Britannia számára létfontosságú volt a jelentős csempészetet lebonyolító sziget. Helgolandot Németország a kelet-afrikai Zanzibár szigetéért kapta meg cserébe. Az átadást megpecsételő kézfogásra 1890. augusztus 10-én került sor Sir Barkley angol kormányzó és a csónakból partra szálló II. Vilmos császár között. Az Elba torkolatában, stratégiai helyen fekvő szigetet az első és a második világháború idején valóságos erőddé építették ki. A hadiflotta bázisául szolgáló szigeten a sziklába hét emelet mélyen alakítottak ki bunkerrendszert. 1945. április 18-án közel ezer angol repülőgép emiatt bombázta le a szigetet. A háborút követően, a megszálló britek a lakosságot kitelepítették, majd két évvel a bombázás után 1947. április 18-án a sziklaüregeket berobbantották. Eredetileg az egész szigetet el akarták tüntetni a föld színéről, ezt azonban nem sikerült megvalósítani. Ezután 1952-ig a Brit Királyi Légierő gyakorlótérnek használta a szigetet, a lakosság csak ekkor térhetett vissza.” írja a Wikipedia.

Helgolandra nem lehet mindig olyan könnyen utazni, a főidőszakokon kívül alig megy hajó, de a tavaszi, nyári időszakban könnyen elérhető, ha épp valami vihar miatt nincs lezárva a kikötő, vagy megtiltva a közlekedés. A szigeten nem közlekedhet autó, illetve rendőrautót meg taxit láttunk, de mind elektromos volt.

Helgoland még vásárlás szempontjából érdekes, mivel vámmentes övezet, tehát alkoholt és parfümöt árulnak minden mennyiségben. Német ismerősök mesélték, hogy régen főként emiatt látogatták a szigetet, mert nagyon jó áron lehetett hozzájutni, nem csak alkoholhoz, de az akkor még Németország más területén nem kapható csokikhoz is. Persze ezeket azóta  már Magyarországon is lehet kapni.

Edináéknak nem volt olyan egyszerű, legalábbis vezetésben letudni a dolgot, mert Pestről Wolfsburg, azután még Cuxhaven, majd vissza, és megint vissza Pestre nem rövid, de leginkább hosszú. Gergő azt mondta, hogy nem lesz gond, ő bírja, és így is lett.

Lányaink odáig voltak sz örömtől, hogy végre újra találkoznak. Legutóbb, amikor Edináék itt jártak nálunk, elég vacak idő volt, szél meg vihar, és nem jutottunk el a vidámparkba, helyette egy játszóház lett a dologból, amit már nagyjából 3 éve nőtt ki az összes gyerek, de azután kiderült, hogy mégse nőtték ki, még nagyobbik is ugrált legalább 20 percet a végén, pedig mostanában a legtöbb dolog kínos. Most sokkal kegyesebbnek nézett ki az időjárás, de csak itt Wolfsburgban, Helgoland azért már elég északon van ahhoz, hogy ott még április végén is kelljen kabátot húzni. Pláne, hogy Wolfsburgban húsvétkor szakadt a hó. Finoman szólva is kiszámíthatatlan az időjárás idén, a héten már kétszer küldték haza a lányokat a suliból, hőségriadó miatt. Azért reménykedtünk, hogy legalább eső nem lesz, a hideg nem zavar.

Első nap megérkeztünk Cuxhavenbe, sétáltunk egy kört a városban, majd a parton is. Kb. 10 perc sétára laktunk a tengerparttól, lehet még annyi sem volt. Nulla helyismerettel rendelkeztünk, de a nem tudás egyáltalán nem zavart bennünket abban, hogy lemenjünk a partra, majd elinduljunk egy irányba, és megtaláljuk Niedersachsen legészakibb csücskét. Nekem tulajdonképpen mindegy, hogy miféle az a tenger, mindig elvarázsolódom, és most volt rendesen sós illat is.

A lányok egyből elkezdtek kagylót gyűjteni, mármint inkább a héját. Ez volt az utolsó, hogy ezt megengedtem. Amikor hazaértünk, nagyobbik kimosta az összeset, ennek ellenére 3 nap múlva olyan szag terjengett a szobájában, hogy nem csak úgy orrba vágott, amikor kinyitottam az ajtót, hanem orrba vágott, és földbe is döngölt egyszerre. Én azonban rendes anya vagyok, nem szerettem volna, ha a gyereknek le kell mondani a gyönyörű kagylókról, így a Zuram tanácsára kifőztem őket ecetes vízben. Hiba volt, mert az a szag ami ezután az egész házban terjengett, napokig szúrta az orrom, és az orromon keresztül az agyam egy részét is, még akkor is, amikor rajtam kívül senki nem érzett semmit. Ha rágondolok még mindig rosszul vagyok. Mondjuk a vízbe rakható Barbie hajából se volt annak idején egyszerű kimosni a penészt, de az ehhez képest semmi volt.

Elsétáltunk a legészakibb ponthoz a Kugelbake-hoz, majd mivel a Zuram a felhőkre nézve közölte, hogy eső lesz, és meg fogunk ázni, elindultunk visszafelé. Szoktunk neki hinni, mivel vén tengeri medve, és fél pillantás elég az égre, hogy megmondja milyen idő lesz, amúgy meg megnézte a telefonján az időjárásos appját. Egyébként előtte ő sétált be nagyobbikkal egész messzire a tengerben kihasználva az apály nyújtotta lehetőségeket. Nagyon szép képeket készített, de ha nem akart volna a vízen járni, talán megússzuk az esőt.

Nem úsztuk meg, áztunk. Gergő mondta, hogy ha futunk, akkor sokkal rosszabb, mert akkor jobban el fogunk ázni. Tudományos kísérletekkel bizonyították állítólag, gondolom a brit tudósok. Büszke vagyok a lányokra, mind a négyre, mert egyikük sem nyavalygott.

Másnap indulhattunk Helgolandra, de mivel csak 10 után indult a hajó, így nagyon kényelmesen készülődhettünk, Edina még futni is el tudott menni, és nem esett az eső, sütött a nap, úgy nézett ki, hogy nagy szerencsénk lesz. A kikötőbe menet, egyáltalán nem volt szükség a kabátokra. Még arra sem, amelyik elbújt a szekrényben, és emiatt ott is maradt a házban. Szerencsére a posta erre igazán jó megoldás, a ház tulaja pedig volt oly kedves, hogy elsétált a postáig.

A hajó késett, Hamburgból érkezett, ez a gyorsjárat volt. A hajó kívül-belül jól nézett ki. A kiszolgálás is nagyon korrekt volt, tulajdonképpen tényleg megérte. Ahogy ment, az meg aztán pláne. A lányok is nagyon élvezték, azonban az idő szép fokozatosan romlott, ahogy közeledtünk a sziget felé.

A hajóról leszállva elindultunk valamerre, volt egy kisvonat, az a városnézős dotto féle, ami levitt a partra, de egyrészt tele volt, másrészt, azt gondoltuk, hogy majd megoldjuk gyalog. Ekkor még nem tudtuk, hogy erre biztosan nem lesz idő. A sziget nem nagy, azonban az ott eltölthető idő sem több 3,5 óránál, mert indul vissza a hajó. A szállás pedig elég drága, mondjuk egyszer szívesen eltöltenék pár napot a szigeten.

Elindultunk, fel a dombra. Valami rock fesztivál volt éppen Helgolandon, így az egyik vendéglátóegység teraszán, mely a Bunte Kuh névre hallgatott, belebotlottunk némi élő zenébe.  Ezután elindultunk a sétaúton körbe, és akkor már csöpögött az eső, ami nem is lett volna akkora gond, ha közben nem ködölt volna be. Olyannyira, hogy még a tengert sem láttuk. Lelkesedésem töretlen volt, ekkor még. Lesz fóka. Nem lett. Amit viszont láttunk, és fantasztikus volt, az a szigeten élő madárvilág.

Úgy éreztem magam, mintha egy természetfilmbe csöppentem volna. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bármelyik madárfajtának a nevét tudtam volna, mert sirályból is annyiféle volt, amennyit én még nem láttam. A Zuram közölt, hogy ő a szulákat megismeri, és igaza is volt tényleg szulák voltak, meg sirályhojsza, csüllő, ezüstsirály, heringsirály, dankasirály is. Ki voltak írva táblára a nevek, így egyszerű azért nem volt, mivel nem magyarul volt, de ki lehetett keresni, hogy melyik madár micsoda tulajdonképpen.

Ott laknak a sziklákon, költenek, veszekednek élnek, és az érdeklődőktől mindössze egy vékony kerítés választja el őket, mondjuk az érdeklődők saját biztonságuk érdekében is jól teszik, ha nem mennek közelebb, mert elég nagyot lehet onnan esni, még ha a köd miatt ez nem is látszott annyira jól. A madarak egyáltalán nem féltek az emberektől, eszük ágában nem volt elrepülni, mintha ott sem lettünk volna. A sziklákon annyi madár volt, és olyan a hangjuk, mintha a szikla egy élő szívként kelt volna életre. Nincs erre jó szó, de az eleven élő természetbe nyerhettünk bepillantást, egy olyan közösség életébe, mely tökéletesen tud együtt élni függetlenül attól, hogy épp sirály-e vagy szula. A ködtől sajnos nem feltétlen lehetett mindent látni, ugyanakkor mégis illett a környezethez ez az időjárás.

Persze volt bennem némi rossz érzés, mert Edináék ideutaztak olyan messziről, és se fóka, se jó idő, csak az eső, meg a köd. Mi még azért könnyebben el tudunk látogatni Helgolandra újra, de nekik azért ezt nehezebb kivitelezni. Legközelebb amúgy is a partot nézném meg.

A visszafelé úton, már ha lehet visszafelé útnak nevezni, mivel egy kört lehet tenni a szigeten, de a kiinduló ponthoz visszafelé menet márt találkoztunk emberekkel, odafelé nem, de csak azért mert rajtunk kívül mindenki az ellenkező irányba indult el. Én azért erősen figyeltem a vizet, miután felszakadozott kicsit a köd, és nem szemerkélt az eső, már reménykedtem benne, hogy látni fogok úszó fókákat a part közelében. Láttam, vagy legalábbis szerintem láttam, csak az lehetett, illetve azok lehettek, mivel többen voltak, de elég nehéz ezt megmondani. Mindenesetre megbeszéltük, hogy semmit nem veszítünk azzal, ha elhisszük, hogy azok nem kövek, vagy madarak voltak, hanem fókák. Igen, megfelelő távolságból össze lehet téveszteni a tengerből kilógó sziklacsúcsokat, vagy a vízen úszkáló madarakat, pláne ködben.

Visszaértünk a házak közé, a sziget történelmére, sajátosságaira építve nagyon jó krimiket lehetne írni, amolyan skandináv stílusban. Persze nekem ahhoz el kellene töltenem Helgolandon néhány hónapot, már csak a hangulat miatt is.

Még a hazaút előtt bementünk egy üzletbe és tényleg nagyon jó áron jutottunk némi rumhoz és whiskeyhez.  Ez mondjuk engem kevésbé érdekelt, inkább a kötelező hűtőmágnesemet szereztem be. Az eladó elég vicces hangulatában volt, nem tudtam eldönteni, hogy az olcsó alkoholnak köszönhetően, vagy alapból, de megkérdezte milyen nyelven beszélünk, meg honnan jöttünk. Pár szót tudott magyarul, meg amikor kiderült, hogy Wolfsburgból jöttünk, már bele is merültek a VFL bajnokok ligája témakörbe a Zurammal. Utánunk Edináék fizettek, és ezek után az eladó hátraszólt a sorban állóknak, hogy ma már csak azokat szolgálja ki, akik beszélnek magyarul.

A lányok, mármint inkább a kisebbek szerettek volna plüss fókát, de az én gyerekemnek elég konkrét elképzelése volt, hogy melyiket pontosan, mert idefelé már kinézte, még annyi időnk volt, hogy ezt levadásszuk. Hiába árulnak minden boltban ilyesmit, az utolsóban volt az igazi. Ismét öröm és boldogság öntötte el szívem, hogy még egy plüssjószág költözik a házba. Sajnos nagyon gyorsan elrepült ez a pár óra, és szerencsénk sem volt az idővel, de hátha legközelebb.

Hazafelé még a kisebb lányszekció gondolkodott miként lehetne elnevezni a frissen beszerzett jószágokat. Illetve javakat, mert a javak egyes száma a jószág, ahogy azt középiskolában tervezés, vagy könyvvitel órán megtanultam. Az egyik fóka lány volt a másik fiú, és bár nem hittem volna elfogadták a javaslatomat, hogy Helga von Helgoland, illetve Helgo von Helgoland legyen a nevük.

 

 

Bicikli, bicikli

A mi családunkat nem lehet azzal vádolni, hogy túl sokat biciklizik, vagy azzal, hogy állandóan biciklizni szeretne, egyáltalán nem, de mostanában kicsit változtak ezzel kapcsolatban a dolgok.

Egyik nap kisebbik úgy érkezett haza az iskolából, hogy márpedig biciklizni kell, mert van valamilyen verseny az iskolák között, hogy ki mennyit biciklizik. Arról nem volt információja, és jelenleg sincs, hogy meddig tart a verseny, de ez nem is lényeges. Akkoriban még egyáltalán nem volt jó idő, sőt még havazott is, így teljes lelki nyugalommal jegeltük a témát, mondván, ilyen időben, meg egyébként is, meg messze lakunk, meg nehogymá, meg majd leizzad, megfázik, hogy cipeli a táskát, trombitát, elütik, elesik, összetöri magát meg ilyesmi. Rengeteg ellenérvünk volt azzal kapcsolatban, hogy biciklivel járjon kisebbik iskolába. Az ellen nem volt kifogásunk, hogy szülői felügyelettel járjon hétvégén biciklizni, mivel hetente egyszer kell bediktálni, hogy ki hány km-t ment előző héten. Nem, senki nem ellenőrzi a bediktált adatok valóságtartalmát, de kisebbik kijelentette, hogy ő nem fog hazudni, csak valós tényleg letekert km-t hajlandó mondani, és soha nem is biztatnánk csalásra. A verseny határozott célja, hogy rávegye a gyerekeket, hogy biciklivel járjanak iskolába, autó vagy busz helyett.

A jó időhöz azonban ragaszkodtunk, el is érkezett a jó idő. El is múlt, de ez nem is annyira érdekes, az már azonban igen, hogy kisebbik barátnője nálunk aludt egy nyugodt hétvégén, és elmentek játszótérre, játszani, nem biciklivel. 20 perc múlva vissza is érkeztek, mert kisebbik a játszótérre menet rohant, és megcsúszott azokon a kavicsokon, amit azért szórnak a járdára, hogy ha jegesedik, ne essen el az ember. Nem jegesedett, meg kisebbik biztos nem tudta, hogy a köveket ő pont ellentétesen használja, mint kellene, jelesül megcsúszik rajtuk, és nem biztonsággal sétálgat.

Hazaértek a barátnőjével, kisebbik nem sírt, de remegett, mint a nyárfalevél, és ismételgette, hogy elesett, de jól van, viszont fáj a keze, meg a lába. A térde alatt egy csodás seb éktelenkedett. Bementünk a fürdőszobába, ahol már láttam, hogy a sebet én nem fogom tudni kitisztítani, lefertőtleníteni, mert egyrészt, ha hozzányúlok, akkor kisebbik elájul, másrészt nincs itthon olyan eszköz, amivel ki tudtam volna szedegetni a kavicsokat, a sebből. A kezével nem tudtam mit kezdeni, fájt az ujja, meg ferde is volt, látszott, hogy ez bizony ügyelet. Amúgy gondolhattam volna, hogy lesz valami, mert az utóbbi időben, ahányszor együtt voltak ezzel a barátnőjével, valami mindig történt. Először barátnőt kellett ügyeletre vinnünk, amikor nálunk aludt, de szerencsére, csak rosszul lépett, és egy testnevelés felmentéssel megúszta. Utána, ügyelet mondjuk nem volt, de kisebbik aludt barátnőnél, amikor is a konyhában voltak, és az amúgy a falhoz rögzített konyhaszekrény eldőlt. A rögzítés megadta magát. Szerencsére a szemben álló hűtőszekrény felfogta a konyhaszekrényt, így a barátnőnek, aki a kettő közé szorult, nem esett baja. Viszont a konyhaajtóban lévő üveget ki kellett törni, hogy a két gyereket ki tudják szabadítani a konyhából, mert a szekrénytől nem lehetett kinyitni a konyhaajtót. Személyi sérülés akkor nem történt.

Akkor nem, most viszont vér is folyt. Hazaért a Zuram, aki ránézett kisebbik ujjára és annyit szólott, hogy ez biza eltört. Több se kellett, az addig tök nyugodt gyerekből kitört a zokogás, hogy vele most mi lesz. Semmi, irány az ügyelet. Volt vagy 3 fok odakint, gatyát nem lehetett húzni a gyerekre, így levágtam egy harisnya szárát térd felett, ráadtam óvatosan kisebbikre, majd egy sízoknit kapott, hogy ne fagyjon le a lábszára, és már indulhattak is az ügyeletre.

A Zuram vitte a kórházba kisebbiket, én a maradék lánygyermekekkel, nagyobbikal, és barátnővel elindultam bevásárolni, mivel a két lány egyből tudta, hogy itt komoly a baj, és kisebbiknek kell valami ajándék mire hazaér, ha hazaengedik, és nem kell bentmaradnia  a kórházban. Természetesen beadtam a derekam és közben felvettem a bevásárlólistára a bukósisakot, könyök- és térdvédőt, buborékfóliát, mert ez a két gyerek innentől kezdve csak úgy tölthet időt együtt, ha előtte minden óvintézkedést megtettünk.

Az ügyeleten az a szabály, hogy ha valaki vérzik, azt azonnal ellátják, így nem kellett sokat várni, az ügyeletes kiszedte a kavicsokat, kivágta a sebből a farmer darabjait, könnyű neki, valami specc cuccal lekezelte előtte a gyerek lábát, így kisebbik nem érzett semmit. Láb bekötözve, majd következett a röntgen. Eltört, de nem nagyon, hivatalosan. A kisujjában sérült gyermek büszkén viselte a sínt, amit kapott, de rettenetesen idegesítette, mivel másnap gitár órája volt, valamint ez volt a tavaszi szünet harmadik napja. Egy biztos, mivel a kezére nem támaszkodhatott rá, nem biciklizhetett.

Az átok egyébként úgy tűnik megtört, vagy valami olyasmi. Kisebbik amikor legutóbb ott aludt barátnőnél, úgy jött haza, hogy: “képzeld anya, nem történt semmi, mondjuk Avicii meghalt”.

Hamarosan  azonban lekerült a kötés, és az orvos előírt még egy hét kézpihentetést, de utána újra előkerült a biciklizés téma. Mivel nagyobbiknak elindult a vitorlás szezon, így egy csomó olyan idővel rendelkeztünk hétvégén,  ahol kisebbik ráért nyaggatni a biciklizéssel. Mint korábban említettem, nem volt az ellen kifogásunk, hogy szülői felügyelet mellett biciklizzen. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy velem, mivel a Zuram kifejezetten nem kedveli a biciklizést, és akkor még szépen fogalmaztam. Én mindig is szerettem biciklizni, első emlékeim, még a háromkerekűmhöz köthetők, valamint még ahhoz az időszakhoz, amikor még nem rendelkeztem megfelelő tudással, ellenben méretben pont akkora voltam, hogy a vázra rögzített kis ülésen elfértem. Ezzel nem is volt semmi gond, egészen addig, amíg a néni, aki hazahozott az oviból, meg nem állt a kisboltnál míg beszalad, és engem odatámasztott a falhoz, vagyis a biciklit, amint rajta ültem, meg sem mertem mozdulni, annyira féltem, hogy elesik, elesünk. Nem estünk el, sem én, sem a bicikli.

Nővérem, aki nem sokkal idősebb nálam, soha nem volt híján a remek ötleteknek. Például, ha otthon fel kellett mosnunk, akkor ő mindig felszedte a szőnyegeket, és beöntötte a vödör vizet a parkettára, amin utána hihetetlen jókat csúszkáltunk, természetesen szülők nem voltak otthon, dolgoztak. Amikor fel kellett porszívózni, akkor, csak hogy szórakoztatóbb legyen beült egy zacskó napraforgómaggal a szoba közepére és teleköpködte a szőnyeget, hogy csörögjön csak az a porszívó, ha ágyneműt kellett áthúznunk, soha senki nem épített olyan jó bunkert huzatból, ágyneműből, mint ő. Kétszer majdnem felgyújtotta a lakást, az eltört lámpabúráról mindketten tehettünk, bár az alapötlet, hogy labdázzunk a szobában nővéremé volt, viszont a  mai napig állítom, hogy teljesen jogosan rúgtam be az erkélyajtó üvegét, amikor kizárt a novemberi hidegben az erkélyre. Egy szó, mint száz a nővérem nagyon kreatív, én meg irigy.

Nővéremnek volt egy camping bringája, nekem egy háromkerekű, és hogy ki ne maradjak a jóból, nővérem egy gumiszalaggal összekötötte a két járművet. Majd húzott szépen maga után. Száguldottunk, ezerrel, nem hogy nem kellett tekernem, de nem is bírtam rátenni a lábaim a pedálokra. Egy lakótelepen éltünk, melyet kerítés vett körbe, és annak kapuján épp átfért nővérem a bringával, az a része, hogy én be tudom-e venni a kanyart kevésbé érdekelte, a szüleimet már annál inkább. Nem dicsértek meg, pedig simán bevettem a kanyart, úgy, hogy nem is használtam mind a három kereket, mindegy még a gumit is elkobozták. Amúgy hiába magyaráztam én állandóan, hogy minden ilyen hülyeség a nővérem fejéből pattan ki, valamiért a szüleim a közös büntetés erejében hittek. Nővérem meg újra, és újra bepalizott, nyilván, hisz nem mindig buktunk le.

Később már én is váltottam a háromkerekűről és megtanultam biciklizni. Más kárán azt is megtanultam, hogy beesni az árokba, melyben csak csalán nő, nem jó. Nem voltunk egy nagyon jó körülmények között élő család, így a négy főre eső biciklik száma nálunk egy volt, de nem vesztünk össze rajta, hogy ki mikor használja. Mint említettem egy lakótelepen nőttem fel, ahol szerencsére sok volt a gyerek. A barátnőm szeretett barátnőset játszani, ellenvetésem, hogy de ezt nem kell játszani, hisz barátnők vagyunk, süket fülekre talált, mert a játékban mindig felnőttek voltunk, és valahol máshol laktunk, és más életet éltünk. A gyakorlatban ez annyit tett, hogy bringáztunk a házak körül, és beszélgettünk az elképzelt életünkről. Emlékeim szerint rengeteget bicikliztünk, és soha nem fájt semmim, nem okozott gondot a lejtő, vagy emelkedő, mivel az nem volt.

Szerettem bringázni. Az utóbbi években azonban valahogy ez elmaradt. A Zuramat nem is tudom rávenni, hogy elővegye a bringáját, pedig neki sajátja van, nem kell arra várnia, hogy a családban rá kerüljön a sor.

Jó idő is volt, kisebbik ujja meggyógyult, kettesben voltunk, semmi kifogás, irány biciklizni. Nem panaszkodhatunk, bármerre is szeretnénk menni van kerékpár út. Ahhoz képest, hogy egy olyan városban élünk, mely autógyártásra szakosodott, és ehhez mérten a szolgálati és egyéb autók száma igen-igen magas, elég sokan bringáznak. Főleg a gyerekek és az idősebb korosztály, utóbbiak általában elektromos rásegítéssel, tehát már egyáltalán nem szégyellem magam, ha az emelkedőn megelőz egy 70 körüli néni, és még csak nem is erőlködik. Annál rosszabbul esett, amikor megelőzött bennünket egy futó, de kisebbikkel erről inkább nem is beszélünk.

Kisebbikkel elindultunk az első utunkra, össze-vissza amerre kedvünk tartotta. Elsőre 24 km-t mentünk, és meg kell mondjam őszintén, hogy azon kívül, hogy elfáradtam még a fenekem is igen-igen fájt. Másnap amikor az iskolában be kellett diktálni, hogy ki hány km-t tett meg, kisebbik is büszkén mondta a 24-et, 0 helyett. Kérdésemre, hogy szólt-e hozzá bárki bármit is, nemmel felelt, mondván, hogy az egyik srác 130 km-t mondott, és azt nehéz túlszárnyalni, hát még elhinni, pláne, hogy a srác az iskola mellett lakik, és gyalog 2 perc alatt ér be, de ha 130, akkor 130. Szemrebbenés nélkül írta fel az eredményt az osztályfőnök. Ebből természetesen az következett, hogy a 24 az a semmi, még többet kell biciklizni, és így is tettünk. A km szám egyre nő, a fenekem továbbra is fáj.

Kisebbik azonban mindenképp szerette volna kipróbálni, hogy milyen, ha biciklivel megy suliba, busz helyett. Jött a kampány, hogy ő hogy utálja a buszt, mert hozzá túl közel állnak az emberek, a gyerekek nem tudnak viselkedni, felteszik az ülésre a táskájukat, a múltkor egy néni elkezdett vele beszélgetni, szóval képzeljem már el milyen borzalmakat kell neki kiállnia a buszon. Egyébként ha valaki hagyná, ő simán beszabályozna mindenkit, hogy hogy kell viselkedni, nem csak a buszon, hanem úgy általában mindenhol. A múltkor amikor moziban voltunk és vele jöttek a barátnői, akikkel végigdumálta a filmet, annak is én voltam az oka, mert nem szóltam rájuk.

Jó legyen, adtam be a derekamat, próbáljuk ki, hogy iskolába is biciklivel jár. Előtte azonban csináltunk egy próbautat, lemértük időben, km-ben, mennyi az annyi, mire kell figyelni. Nagyjából 7 km az út, és nem kell fél óra hozzá, hogy beérjen a suliba. Vissza is 7 km, de időben mindegy mennyi, nem kell időre jönnie, viszont visszafelé nehezebb, mert odafelé szinte végig lejt, amiből egyenesen következik, hogy visszafelé nem annyira. Én aggódom, hiába tudom, hogy mennyire körültekintő, hogy óvatos, hogy levizsgázott biciklizésből, akkor is aggódom, de ez már csak ilyen. Kisebbik meg vidáman jön-megy.

Tegnap vártam rá az uszodánál, amíg edzésen volt, üldögéltem egy padon és olvastam a friss levegőn, amikor is egy fékezésre és csattanásra lettem figyelmes. Egy autós elütött tőlem kb. 50 méterre egy bringást. A bringásnak lett volna elsőbbsége, egy parkolón megy keresztül a bicikliút, az autós nem ment gyorsan. A biciklis srác felpattant, majd elkezdték vizsgálni, hogy melyik járműben mekkora kár esett. Minden hangos szó nélkül. Arra szoktunk mi is biciklizni, de mi inkább mindig megállunk, és úgy nézünk körül, mert hiába van elsőbbségünk, jobb az óvatosság. Az autós bármilyen kicsi is, vagy bármilyen lassan is megy, akkor is nagyobb nálunk.

A versenyt kitalálók elérték a céljukat, legalábbis kisebbik osztályában, a gyerekek egymást kezdték biztatni, hogy járjon mindenki biciklivel, és már egyre többen választják a biciklit. Nagyobbikéknál nincs ilyen verseny, de tegnap már ő is közölte, hogy időnként ő is menne ám biciklivel szívesen, habár elsőre közölte, hogy felejtsük el, ő ugyan nem, most azonban már menne ő is, és fog is. Én sem tettem le a biciklizésről, ha be kell szaladni a városba, és nem kell cipekedni, akkor kisebbikkel egyből a bringát választjuk. Pláne ebben az időszakban, amikor olyan szép helyeken mehetünk.

Az első bál

Egyik nap a Zurammal néztünk a tv-ben valami vicces sorozatot, ami arról szólt, hogy a család tini lánya élete első báljába indul. Meg is jegyeztük, hogy hű de jó, mi még ettől milyen messze vagyunk, mert itt jellemzően az első bál az Abiball, amikor is egy bál keretében ünnepelnek a végzős diákok, méghozzá azt, hogy befejezik a sulit. Mivel még soha nem voltam, nagyjából úgy tudom elképzelni, mint a mi szalagavatónkat. Nagyobbik még csak hetedikes, így éreztük, hogy van időnk bőven, kisebbik meg még csak ötödikes, nyugodtan nézhetjük a sorozatot, a könnyező szülőket, valamint az idióta helyzetekbe keveredő apát, aki legszívesebben megállítaná az időt, annak érdekében, hogy még mindig az ő pici hercegnője maradhasson a lánya.

Ezt követő héten nagyobbik hazajött az iskolából, és közölte, hogy bál lesz, amire ő mindenképp el szeretne menni, lehet-e. Mondtam, hogy beszéljük már meg, hogy mi van, mert én még mindig az első felét emésztem a mondatnak, miszerint bál lesz. Milyen bál? – tettem fel az igen helyénvaló kérdést.

Téli bál, ami azért lesz, mert a nagyok szerint igazságtalan, hogy a kicsiknek olyan sok program van a gimiben, nekik meg semmi, se farsang, se semmi, és ezért engedélyt kértek, hogy rendezhessenek egy bált, de a kicsik, vagyis az ötödikesek és a hatodikosok nem mehetnek, csak hetediktől felfelé, mert az úgy igazságos, ugye mehetek- jött az elhadart válasz.

Mit is válaszolhattam volna rá, mint azt, hogy: megbeszéljük apáddal. Tudtam, hogy az apja nem fogja ellenezni, de mivel együtt szoktunk ilyen kérdésekben is dönteni, ez a helyes válasz. Nagyobbik is tudta, hogy el fogjuk engedni. Mindössze 4 EUR-t kellett befizetni, ezért cserébe kapott egy belépőjegyet.

Innentől jött a neheze, mivel fogalmam sem volt róla, hogy milyen ruhában kell menni a gyerekeknek. Ha a színházból indulok ki, akkor semmi extra, hétköznapi viselet, de ha az esemény nevéből indulok ki, akkor ez bizony bál lesz, és akkor kicsit jobban illik felöltözni, mint egy normál iskolai napon.

Kiadtam a feladatot nagyobbik számára, hogy érdeklődje meg mégis mi a dress code. Azért azt tudni kell, hogy egyrészt nagyobbikat nem érdekli az ilyesmi, másrészt úgyis elfelejti megkérdezni, tehát a válasz több, mint bizonytalan. Nem emlékszem már, hogy meddig nyaggattam, hogy járjon utána, amikor is azt a választ kaptam, hogy ez bizony bál, és szép ruha kell, de van aki farmerba meg pulcsiba fog jönni. Hurrá! Sokkal okosabb lettem. Mindegy, akkor veszünk valami szép ruhát, mert mégse fog farmerba menni, ha bál, akkor bál, legfeljebb ő lesz az egyetlen, aki normálisan fog kinézni. Pár nappal később újabb információhoz jutottam, miszerint a felsőbb évfolyamosok közölték, hogy ez igenis bál, és meg voltak döbbenve azon, hogy páran farmerben akarnak menni. Szuper. Jó úton haladunk.

Mivel nagyobbik még soha nem volt ilyen jellegű eseményen, így próbáltam én irányítani a dolgokat. Több-kevesebb sikerrel. Először is kellett egy ruha. Nehezebb küldetés, mint azt bárki gondolná. Az nem úgy van ám, hogy az ember bemegy a lányával egy boltba, ott a gyönyörű ifjú leány ruhákat próbálgat, amikor elfáradnak, anya megiszik egy kávét, a leány egy teát, közben elbeszélgetnek az élet dolgairól, felidéznek néhány közös emléket, elmerengve azon, hogy nemrég a nagylány, még milyen vígan ette a homokot a homokozóban, hát nem. Először is nevezett leány influenzás lesz, 5 napos láz, köhögés, éjszakai nem alvás, kisebb gond is nagyobb a ruhavásárlásnál. Sebaj, még van idő, majd megvesszük, első az egészség.

Ám, ha nevezett leány egészséges is, akkor sem egy sétagalopp a dolog, mert utál vásárolni, legfeljebb azon boltok keltik fel érdeklődését, ahol a mindenféle konzolhoz való játékokat árulják, esetleg még a CD-k, DVD-k keltik fel figyelmét, de ruha, cipő, az nem. Az unalmas. Nevezett leány úgy szeretné intézni az ilyen dolgokat, hogy anya, apa, bárki vegye meg, tök mindegy, hogy néz ki, tök mindegy hogy áll, “anya, te azt úgyis jobban látod mi áll jól nekem”, csak be ne kelljen tenni a lábát egy boltba se.

Tavaly történt, amikor is szüksége volt nagyobbiknak egy cipőre, fel is kerekedtünk cipővadászatra. Gyerek teljesen unott képpel, enyhén duzzogva tartott velünk. Apja próbálta felvidítani, hogy: kislányom, legyen már egy kicsit jobb kedved, neked megyünk cipőt venni. Mire kislány: apa, az csak egy cipő, kell és ennyi, de tudod, hogy ez engem nem érdekel. Betértünk egy cipőboltba, ahol nagyobbik mindenre csak a fejét csóválta, amikor is meglátott egy cipőt, ami nem mellesleg dupla annyiba került, mint az összes többi, és közölte, hogy megtalálta, ez álmai cipője. Próbáltam én mondani, hogy de ott a másik, ami egyébként majdnem ugyanúgy néz ki, csak épp más a színe, és feleannyiba kerül, mire az apja csak annyit mondott, hogy: hagyjad már, örüljünk neki, hogy végre tetszik neki valami. Majd boldogan kifizette a cipőt. Ekkor jöttem rá, hogy a lányom egy zseni. Ezt így kell csinálni! Van még mit tanulnom.

Most azonban a Zuramnak esélye nem volt velünk jönni vásárolni, mivel hétvégére nagyobbikat legyűrte az influenza, hétköznap miután a gyerek meggyógyult, iskola után volt esélyünk arra, hogy szétnézzünk. Lélekben felkészültem arra, hogy át kell mennünk Braunschweigbe, ha itt nem találnánk semmit.

Nagyobbik meggyógyult, suli után irány a város. Nem találtunk semmit. Cipőt addig nem is tudtunk nézni, míg meg nincs a ruha, így napoltuk a kérdést. Ez volt hétfőn, szombatra terveztük a Braunschweigben való vásárlást, de mivel nagyon nem volt kedvem átmenni, így mondtam, hogy pénteken fussunk még egy kört. Így is tettünk, jött kisebbik is, hogy segítsen. Gyakorlatban ez annyit tett, hogy bementünk egy üzletbe, én nagyobbikat húztam magam után, próbáltam rábeszélni, hogy legalább egy-két ruhát próbáljon már fel, kisebbik pedig eltűnt valamerre a neki tetsző ruhákat nézegetni, hogy tíz percenként megjelenjen, győzködve arról, hogy miért is van szüksége egy újabb cicás, kutyás nemtudomilyenes pulcsira. Nagyobbikat győzködtem, kisebbiket lebeszéltem, a hátamon folyt a víz. Pont úgy, mint amikor még kicsik voltak, és cipőt kellett nekik venni télen. Az ember bemegy valami plázába, nyakig felöltözve, gyerekeket levetkőzteti, már izzad, nincs hová tenni a kabátokat, nem javul a helyzet. Kiscipőt lábról leszed, másikat rászuszakol, nem a hercegnős, a pónis a jó, nem szeretem a rózsaszínt, nyomja a lábam, másik gyerek hova szaladt el, nekem is kell cipő, nem neked nem kell, és másfél óra múlva már hipp-hopp kész is van mindennel, teljesen, fizikailag, idegileg.

Tartottam valami hasonló nyűglődéstől. Kiválasztottunk nagy nehezen három ruhát, ebből egyet csak az én határozott fellépésemnek köszönhetően volt hajlandó elvinni nagyobbik a próbafülkébe, egy másikról lemondott, mivel hiába volt gyönyörű, mégse 13 évesre való volt. Elkezdett próbálni, és a háromból egynél felderült az arca, és közölte, hogy igen, megvan, ez az A ruha. Amit én erőltettem, az volt az. Kicsit nézegette magát, miközben én mondtam, hogy máskor is nyugodtan felpróbálhat több ruhát is, még ha a vállfán nem is látszik, lehet az lesz az igazi. Bólogatott, de szerintem nem hallotta amit mondtam. Ennél a pontnál jöhetett volna a vidám beszélgetéses rész a kávéval, de, csak kisebbik jött egy újabb pulcsival, illetve kettővel, hogy nézzem már miket talált, mondtam, hogy az egyiket megveszem neki, de válasszon. Újabb nehéz 20 perc következett, míg arról beszélgettünk, hogy a kutyás, vagy a cicás. Amíg nagyobbik felöltözött kisebbik is döntött. Hurrá.

Kedves női olvasók bizonyára tudják, hogy a ruha csak a kezdet. Kell még harisnya, cipő, és ez a minimum. A táskáról, ékszerről nem is beszélek. Harisnyát gyorsan választottam én, egyáltalán nem bíztam nagyobbikra, és rögtön vettem kettőt, mert ahogy ismerem, az első két lépésnél szakítja majd el, kell a pót.

Jöhetett a következő lépés, a cipő. Az első két boltban természetesen nem talált semmi neki tetszőt, de végre a harmadikban igen. Illett a ruhához, ám picit emelt a talpa, és nagyobbik még életében nem viselt ilyen cipőt, vagy magassarkút. Mivel speciális talpbetétet kell hordania, mindig olyan cipőt veszünk, amibe az belefér. Na most ez szóba sem jöhetett. Nagyobbik üdvözült arccal sétálgatott a cipőben, ám igen igen bénán, de mondtam, hogy ezzel mindenki így van eleinte, majd otthon gyakorol egy kicsit. Megvettük a cipőt, szerencsére kisebbik nem talált magának semmit, amin kicsit csodálkozom, mert ha valaki szereti a cipőket, ő szereti. Nagyobbik a bálig minden este szorgalmasan járkált a cipőben, a végére már egész elfogadhatóan ment a dolog.

Hazamentünk, mindenki megnyugodott, a Zuram is rábólintott a ruhára, nem mintha lett volna más választása. Még egy kicsit igazítanom kellett a ruhán, hogy passzoljon, de ennyi varrást még én is meg tudok csinálni.

A vásárlás egy pénteki napon volt, és a rá következő héten pedig a bál. Nem tudom miért, de nagyobbik péntek éjszaka ismét belázasodott, és emiatt persze teljesen kétségbe esett, hogy ő nem fog tudni menni a bálba. Mondtam, hogy nyugodjon meg, van pár nap, addig rendbe jön. Azért én is aggódtam, nagyon, főleg amiatt, hogy megint lázas, de szerencsére hétfőre már semmi baja nem volt, így nyugodtan mehetett a bálba. Előtte azonban még készítettünk egy próbafrizurát, meg sminket.

Eljött a nagy nap, ahogy az ember elképzeli. A félig felnőtt, ám inkább gyermek, elkészül a szobájában, majd lejön a lépcsőn, ahol anya könnyezik, apa fényképezőgép mögé rejti meghatott arcát… Ja, nem. Iskola után gyerek hazarohant, volt két órája elkészülni, ami tenger időnek tűnhet, de nem, mert még be kell sütni a haját, és az eltart egy darabig. Nem baj, nekiláttunk, láttunk, csapatmunka volt, mert a gyerek teljesen türelmesen várta, hogy mikor készül el, és csak 5 percenként kérdezte meg, hogy hány óra van. Frizura kész, smink kész, kezdhetett öltözni, de ez sem ment egyedül, ami kicsit jó is, mert így segíthettem, és tényleg végig beszélgethettünk, és egyáltalán nem tettem megjegyzést arra, hogy ennyit kínlódni egy nejlon harisnyával művészet. Nagyobbik izgult, én meg sajnáltam, hogy a Zuram dolgozik, és nem láthatja milyen gyönyörű a lánya, küldtem fényképet.

Fiú kísérőről itt még szó sincs, én vittem el a bálba, amit a régi tornateremben tartottak, ezért raktam be neki egy kényelmes cipőt is, ha fájna a lába, vagy nem engedik be a terembe véletlenül a szép cipőben. Innentől pedig izgulhattam, hogy jól érzi-e magát. Előtte már sokat beszélgettünk erről, mert nem sok barátja van, és barátai nem is mentek a bálba. Én aggódtam, hogy egész este magányos lesz, de ő magabiztosan közölte, hogy ez csak egy jó alkalom arra, hogy ismerkedjen. Nagyon szorítottam, hogy ne csalódjon. Amikor kiszállt a kocsiból, már mellé is lépett egy fiú, ő is a bálba igyekezett, láttam, hogy köszönnek egymásnak, majd elkezdenek beszélgetni. Legalább nem egyedül megy a bejáratig. Később kiderült, hogy az egyik osztálytársa volt.

Apukája ment érte a bálba, ami egy kicsit rossz, mivel tartottam tőle, hogy már a kocsiban mindent elmesél, és mire hazaérnek, addigra nem lesz kedve még egyszer újra elmondani mindent. Hazaértek. Nagyobbik nem sokat mesélt, de az látszott, hogy nagyon, nagyon jól érezte magát. Apukája mesélte, hogy elsőre félreértették egymást, hogy hol találkoznak, de azután sikerült, nagyobbik egy kicsit várt rá a szakadó esőben, majd beült a kocsiba, elkezdett mesélni, és boldogan húzott elő egy esernyőt a táskájából, hogy azt nyerte tombolán. Apukája finoman megkérdezte, hogy ha volt nála ernyő, akkor talán a szakadó esőben esetleg használhatta is volna. Nagyobbik erre csak annyit mondott, hogy: igaz, de ez nem jutott eszembe.

Később nagyobbik még annyit mesélt,  hogy tényleg ismerkedett, és összebarátkozott egy másik lánnyal, akivel rengeteget táncoltak, a nagyobbak bevonták őket az egyik teremben játszott játékokba. Ez annyit jelentett, hogy különböző feladatokat kellett végrehajtaniuk, például megszerezni valaki cipőjét, vagy italát, és adott időn belül bemutatni. Nagyon sokat nevettek, a fiúk bátortalanok, de csinosak voltak, mindenkinek nagyon jól áll a szmoking, szerintem öltöny, de igazából mindegy. A lányok is tényleg szép ruhákat húztak, és csak egy-két lány volt farmerban, szerinte ők emiatt nem is érezték jól magukat. Ivott három pohár szénsavas üdítőt, ami nagy szó, mert soha nem iszik szénsavasat, de nem volt más. Kifelé menet a ruhatáros fiú megismerte, és el sem kérte a számát, tudta melyik az ő kabátja. Egy negatív megjegyzést kapott a sminkjére, az egyik osztálytársnőjétől, aki amúgy farmerban ment, és már két éve úgy jött hozzánk szülinapi bulira, hogy nagyobb sminktáskája és több sminkcucca volt, mint nekem, amúgy az iskolába sem igazán megy úgy, hogy nem festené ki magát, szóval szerinte nagyobbikon túl sok smink volt. Emiatt kicsit elkeseredett, de megbeszéltük, hogy alig volt rajta smink, de mivel még soha nem látta senki kifestve, így persze, hogy szokatlan volt, valamint nyugodtan fogadhat el sminktanácsokat az osztálytársnőjétől, amennyiben ő meg elfogad némi öltözködési tanácsot azzal kapcsolatban, hogy bálba illik-e farmerban és pulóverben menni. Ezzel szerencsére nagyobbik meg is nyugodott, és már egyáltalán nem is érdekelte ez a megjegyzés.

Mivel ez egy hagyományteremtő bál, és ennek a sikerétől függ, hogy lesz-e jövőre is, így nem tudjuk még mi várható, de nagyobbik reménykedik, hogy ismét megrendezésre kerül, kisebbik meg pláne, mivel neki már nagyon sok ötlete van, hogy mit is szeretne felvenni, de addig még van egy kis idő.

27023498_2172435822770187_2144843873066357952_o