Miccosukee Indian Village

Új bejegyzés az Élet a határon túl – 2-n:

https://eletahatarontul2.wordpress.com/2018/11/06/miccosukee-indian-village/

Reklámok

Az “Élet a határon túl” megy tovább

Arra megoldásra jutottam, hogy létrehoztam egy másik oldalt a wordpressen (tárhely telítettség okán), sajnos a régi sablon, amit használtam nem elérhető, vagy csak én nem találom. Még barátkozom, szerkesztgetek, de remélem hamar rátalálok arra, ami tetszik, még nem vagyok túl magabiztos.

Itt azonban, ha valakit érdekel követheti tovább az életünket, és természetesen a régi oldal sem szűnt meg, a régi bejegyzések továbbra is elérhetőek ott.

Mindenkinek szép estét!

ITT: https://eletahatarontul2.wordpress.com/

Key West, megérkeztünk

Megérkeztünk Key Westre, már csak a hotelt kellett megtalálni, illetve Motelt, de lényegében az összes szállástípusunkat le hoteleztem eddig, mert nekem tök mindegy. A Best Western Plus Hibiscus Motelben vettünk ki szobát, és a youtubos előzetes megtekintés, valamint egy másik Best Westernes tapasztalat alapján csupa jóra számítottunk. A lányok szerettek volna medencét, de azt tudtuk, hogy lesz, valamint gofrit reggelire, a többi nem számít.

A navi szerint már ott voltunk a hotelnél, mi mégsem láttuk, és helyismeretünk több volt, mint hiányos így csak néztünk bután, mivel még hotelszerűséget sem láttunk, amikor is nagyobbik megszólalt, hogy itt van mellettünk, és tényleg, ott is volt, csak a sok szép sűrű, és zöld növényzettől semmit nem láttunk, jó a növényeket igen. Beálltunk a parkolóba, és besétáltunk a recepcióra, ami nem is volt, volt egy asztal, és állt ott egy fiatalember, de a pult épp építés alatt állt, és reméltük, hogy nem ugyanez van a szobákkal is. Innen nézve egész picinek tűnt az egész. A fiatalember átadta a kulcsainkat, vagy inkább kártyáinkat, majd javasolta, hogy inkább a hátsó parkolóban álljunk meg, mivel az közelebb van a szobánkhoz. Az ötlet jó volt, mivel most fel szerettük volna vinni az összes bőröndöt némi organizációs feladat elvégzéséhez. Át kellett pakolni a ruhákat, hogy mire van még szükség, mit lehet eltenni, hogy utána már ne kelljen az összes cuccot felvinni a szobákba a későbbiekben.

Áthaladva a recepción egy folyosóra kerültünk, és akkor láttuk meg, hogy a hotel sokkal nagyobb, mint kívülről tűnt. Két szintes, körfolyosós, a körfolyosó egy belső udvart vesz körbe, aminek középpontjában a medence áll. A lányok már örültek, és kérdezték, hogy mehetnek-e egyből a medencébe, vagy segíteni kell a bőröndökkel. Nem kell, menjenek. Nagyon menő strandtáskánk volt, még az első Nike boltban kaptunk egy jó nagy nejlon szatyrot, abba dobáltuk be a türcsiket, szemcsiket, naptejet, és azt hurcibáltuk magunkkal. Tök béna, de csak ezért nem vettünk strandtáskát, otthonról meg nem hoztunk, és igazából nem is volt rá szükség, mert mindig annyira közel voltunk strandhoz, medencéhez, hogy egy hanyagul, ám elegánsan vállra vetett törülközővel, kézben lóbált naptejjel megoldjuk a dolgot.

Elkezdtük felcipelni a bőröndöket, ami nem olyan bonyolult művelet, de eltartott egy darabig, mert az utolsó vásárláskor mindent csak behajigáltunk a csomagtartóba, így mindenfelé zacskók voltak ruhákkal, meg vackokkal. Pár kör alatt azért megoldottuk a dolgot, lift nem volt, így a napi edzést is letudtuk. Egyszer csak jött a recepciós fiatalember és hozta a kezében az útleveleinket, a vouchereket, meg mindent, amit elővettünk a bejelentkezésnél és szépen ott is hagytuk. Sebaj, szerencsére utánunk hozta a srác, de azért eldöntöttük, hogy innentől jobban figyelünk, mert az egyáltalán nem megoldás, hogy mindketten azt hittük, a másik hozza. Mondjuk nem értem, hogy miért hoztam volna én, amikor a Zuram kezében volt, és én oda sem fértem a pult helyett felállított asztalhoz, de tulajdonképpen mindegy, én is figyelhettem volna, ha odafértem volna, meg ha az én kezemben lettek volna az okmányok, de nem voltak, sebaj, legközelebb lesznek.

A 414-es szobát kaptuk, ami amúgy a 413-as lett volna, de a 13-ast kihagyták, de ha babonás lennék ez engem nem nyugtatna meg, mert habár 414 van ráírva, de tudom, hogy valójában az a 413-as, még jó, hogy semmi értelmét nem látom ennek, de ha arra jött volna egy kéményseprő fekete macskával a kezében, és átsétált volna egy létra alatt, na akkor lehet átgondolom ezt a dolgot. A szobánk nagyon tetszett, eddig számomra ez volt a legjobb. Zsalus ablakok, nagy hely, keskeny ágyak, illetve szélesek, csak attól függ, hogy hányan szándékoznak rajta aludni, az a tipikusan egy személynek nagy, kettőnek kicsi, de már egész jól megtanultunk  ezen a méreten aludni, a Zuram szerint amúgy is mindegy, mert az ágy méretétől függetlenül foglalom el az alvásra szánt felület háromnegyedét, ő meg horkol, ez van. A berendezés is tök jó volt, semmi felesleges dolog, és még strandtörülközőt is adtak külön a medencézéshez. Ami nem ártott, mivel a sajátjainkat szívem szerint már rég kimostam volna, de pont ebben a hotelben nem volt külön mosógép a vendégeknek. A szobában itt is volt hűtő, jégvödör, mikrohullámú sütő, és készítettek be teát, vizet, kávét, no meg pattogtatni való kukoricát, ár soha, sehol nem volt feltüntetve, hogy mi mennyibe kerül, de nem is igen használtuk ezeket a dolgokat. A kukorica vonzotta volna a lányokat, pláne, hogy aki megérkezett a hotelbe, rögtön ezzel kezdte a programot, és mindenhonnan szállt az illata, de ez szintén tiltólistás étel, fogászati megfontolásból. Ami még nagyon tetszett, hogy itt nem csak simán ivókút állt rendelkezésre a medence mellett, hanem lehetett tölteni a kulacsokat is, sőt a minden egyes feltöltésnél egy számláló mutatta, hogy mennyit is segítettünk ezzel a környezetvédelemnek, mivel ennyivel is kevesebb műanyag palackot használtunk el. Kulacsot márpedig mi mindenhová viszünk.

dav

A lányok rohantak a medencéhez, mi pedig átpakoltuk a bőröndöket, hogy aztán mi is kipróbálhassuk, hogy mennyire hideg  is a víz a fürdéshez. Az összes medencében sós víz volt, és valószínűleg mindig hidegebb volt, mint az óceán, de azért még így is igen kellemes. A medence körül bőven volt napágy, le lehetett pihenni. Megbeszéltük, hogy kis medencézés után sétálunk majd egyet, másnap meg megnézzük, amit csak lehet. Strandolást nem terveztünk, az úton mindenütt láttuk, hogy hatalmas tengeri hínár szigetek úsznak, no meg a strandolós program nem Key Westre volt beütemezve, az a későbbi terveinkben szerepelt.

A pancsolás után összeszedtük magunkat, és irány a város, na jó, előtte még elmentünk vacsorázni, mivel nem messzire volt egy Taco Bell, így arra vettük az irányt, nagyobbik kedvére téve ezzel. Ezután  már tényleg nyakunkba vettük a várost. Mindenkit más érdekelt volna, engem a Hemingway ház természetesen, de abban biztos voltam, hogy az már zárva, így megkerestük a Southernmost Pointot, vagyis a legdélebbi pontot. Ez valójában egy színes kő, aminek bója alakja van, vagy legalábbis szerintem. Itt kötelező fényképet készíteni. Egész könnyen megtaláltuk a helyet, mivel alig pár perc sétára volt csak a hoteltől. Itt volt egy kis sor, de mindenki türelmesen kivárta, hogy elkészíthesse a vágyott képet, és senki sem morgott, sőt az emberek mindig a sorban mögöttük állónak adták át a telefonjukat, aki  kedvesen el is készítette a képeket. Nem egy nagy dolog fél perc alatt 42 képet lőni, a  mai telefonokkal. A mi kedves fényképészünk is pár másodperc alatt úgy 12 képet csinált. A szelfibot annyira nem divat erre, nekünk van, sőt vittük is, de nem túl sokszor használtuk. Ekkor már lemenőben volt a nap. A naplementét nehéz leírni, mert habár a naplemente mindenhol szép, de itt minden túlzás nélkül gyönyörű volt. Habár nem is hiszem, hogy lehet túlzás nélkül beszélni ezekről a naplementékről. A rózsaszín, a narancssárga, a sárga, a kék, fekete és szürke megannyi árnyalatát láthattuk a felhőkkel összekeverve. A felhők nem terülnek szét az égen, külön szigeteket alkotnak, de nem fekszenek el, hanem felfelé építkeznek, mint óriási fehér felhőkarcolók föld és ég között, melyeket a nap rózsaszínre színezett, vagy épp narancssárgára, éppen milyen kedve volt. Percekig csak álltunk, és néztük, de nem csak mi, hanem mindenki más is, aki sorban állt, vagy akár már elkészítette a fényképeit a legdélebbi ponton. Semmi sietség, csak a nyugalom, pár tucat ember, akik nem ismerik egymást, mégis ott állnak egymás mellett és csak csodálják az eget, nincs hangos szó, nincs lökdösődés, nincs türelmetlenség, csak békés csend. Ekkor még azt gondoltuk, hogy ennél szebbet már nem fogunk látni naplemente témában, de tévedtünk.

dav

A sétát folytattuk tovább, mert én addig nem nyughattam, míg meg nem találtuk a Hemingway házat, még ha csak kívülről is sikerül is megpillantani. Szerencsére senkinek sem volt ellenére a sétálgatás, így bejártuk a belvárost, habár Key West nem nagy, mégis sikerült úgy éreznem, hogy elkopik a talpam. A városban jellemzően sokkal többen közlekednek gyalog, mint autóval, de elég sokan választják a golfkocsit is. Vicces, de az én kisautóm méretet, nagyjából egy golfkocsiénak felelt volna meg, még a parkolóba is befértem volna vele.

Már javában sötétedett, a nem is olyan régen míg vígan rohangáló apró termetű tyúkok a csibéikkel aludni tértek, a gyíkocskák, akik lehet iguánák lesznek, ha megnőnek sebesen rohantak át előttünk az úton. Szerencsére semmilyen zavaró tényezővel nem találkoztunk, és itt most a bogarakra, szúnyogokra gondolok. Megtaláltuk a Hemingway házat (igen, még rettenetes sokszor le fogom írni, hogy Hemingway ház) is, már rég zárva volt, de megígértük, hogy másnap visszatérünk. Az utcákon nem sok ember járkált, mondjuk nem is mentünk nagyon be a kocsmák közé, azt is másnapra terveztük. Visszavonszoltuk magunkat a hotelba, és senkit nem kellett ringatni.

Irány Key West

Miamiból reggeli után el szerettünk volna indulni Key Westre, ez egy hosszabb autóútnak ígérkezett, és még programot is terveztünk, hogy ne csak autózással teljen a nap.

A reggeli pont olyan volt, mint előző nap, semmilyen. Kenyér, lekvár, vaj, de mivel tudtuk, hogy ez lesz nem is csalódtunk. Most volt több ember is aki a reggeli körül segédkezett, valamint tányér is, tehát már jobb volt, mint tegnap. Kijelentkeztünk a recepción, ahol tegnapi emberünk teljesített szolgálatot. Amíg az autónkra vártunk, hogy felhozzák a mélygarázsból, kicsit beszélgettünk.

Megdícsérte a Zuram pólóját, kérdezte, hogy Key Westen vettük-e, mert olyan a hangulata, és errefelé ilyet nem látott. Mondta a Zuram, hogy a beszerzés Wolfsburgban történt, de azért köszöni. Ez is gondolom valami amerikai szokás a másik pólóját dicsérgetni, mivel lépten-nyomon ez történt, na mondjuk nem az én ruháimmal, de a Zuram pólói rendre sikert arattak, és olykor még a lányoké is. Ehhez  hozzá tartozik, hogy a Zuram na és a lányok is szeretik a mintás, vicces ruhadarabokat, velem ellentétben. Nem is olyan régen életem párja rendelt egy cipőt a neten, egy sima egyszerű piros converset, mikor megérkezett a lábbeli, akkor kiderült, hogy nem piros, hanem neon, úgy nézett ki, mintha piros szövegkiemelővel beszínezte volna az egészet, na erre a cipőjére is kapott néhányszor visszajelzést, de mindig csak pozitívat, mondjuk, ha valakinek nem tetszik, nem fog odamenni, hogy: hé öcsém, gáz a cipőd.  A Zuram egyébként is egy csendes lázadó, mert az öltönyhöz is mintás zoknikat hord, a kedvence most egy kék példány, melyen apró gyilkos bálnák vannak. Szerintem nem passzol az öltönyhöz, szerinte meg de. Nem vitatkozunk, vettünk még egy csomó mintás zoknit. Egyébként ez valószínűleg különbözik a német hozzáállástól, mármint a másik dicsérgetése, és annak fogadása. Floridában, csak odaszóltak, hogy hé, jó a pólód, válaszra sem várva természetesen, de itt Wolfsburgban, ha egy ismerősnek azt mondom, hogy hű de jó a cipőd, akkor nem azt mondja, hogy aha, nekem is tetszik, vagy köszi, hanem: köszi, tényleg úgy gondolod, biztos; mert ha csak rávágná, hogy köszi, és mondjuk tudom, akkor beképzeltnek tűnne, idegennek meg aztán végképp nem szól oda senki, hogy: de jó a cipőd.

Visszatérve emberünkhöz, elmondta, hogy ez a tengeri hínár, nem szokott ennyire durva lenni, van, persze, de idén nagyon sok. Kicsit utána jártunk és az az igazság, hogy ez a hínár nagyon fontos tápláléka a tengeri élőlényeknek, búvóhelye kisebb halaknak. A parton annyit szoktak vele tenni, hogy beledarálják a homokba, de idén nagyon sok van, és nem győzik. Tehát nem kell bántani a tengeri hínárt, mert fontos az élővilág számára, és tulajdonképpen, ha átverekedtük rajta magunkat, már nem is zavart annyira. Itt is megkaptuk a kérdést, hogy hol jobb, Európában, vagy az USA-ban, mi pedig maradtunk a standard válasznál, miszerint az időjárás miatt mindenképp jobb otthon, mert nekünk ez egy picit meleg, recepciósunk megnyugtatott bennünket, hogy habár ő Miamiban született, de ez az időjárás neki is meleg. Akkor jó. Egyébként semmi bajunk nem volt az idővel, de egyszerűen erre a kérdésre nincs jó válasz. Jó, hát mondhattuk volna, hogy Amerika mindennél jobb, valószínűleg egyszerűbb lett volna.

Végre megérkezett az autó, bepakolásztunk, és ekkor vettük észre, hogy a villanyvezetéken két papagáj üldögél, a lányok teljesen elvarázsolódtak. Elindultunk a városból kifelé, és sejtettük, hogy ez nem 5 perc lesz. Majd folytattuk az utat, és csak mentünk, és mentünk, és mentünk és még mindig Miamiban voltunk, megint elmentünk az őrzött szigetféleség mellett, ahogy idefelé is, és már biztosan tudtam, hogy az a Star Island,  hisz láttuk a víz felől tegnap, és bizony ilyen közel van egy nagy forgalmú úthoz.

Szép nyugodtan autóztunk kifelé, úgy általában  mindenki nyugodtan vezetett, közeledtünk egy kereszteződéshez, melyben lámpák szabályozták a forgalmat, és pont láttam, ahogy egy autós aki a velünk ellentétes irányba haladó sávban autózott szemben, és balra szeretett volna kanyarodni, figyelmen kívül hagyta, hogy páran még egyenesen mennének, és így belehajtott az egyenesen menőkbe, letarolva ezzel legalább két autót, de lehet, hogy hármat is. Olyan volt, mintha lassított felvételen keresztül néztem volna az egészet. Előttünk 4 autóval történt az eset, én láttam, hogy megy, de azt gondoltam meg fog állni, gondolom mindenki más is azt gondolta, de nem, nem állt meg. Kisebbik épp azt kérdezte, hogy nem kellene-e mentőt és rendőrt hívnunk, amikor minden autóból aki érintett volt, vagy közelebb állt kiszálltak az emberek, az egyik fiatalember felemelte a kezét, és már meg is állt egy rendőrautó. Nem hiszem, hogy hívták, valószínűleg épp arra járt, mert a másik irányból jött még kettő, de azok már nem álltak meg. A bácsit aki a balesetet okozta kisegítették a kocsijából és leültették egy padra. Mi nemigen tehettünk mást, a következő lámpaváltásnál mentünk tovább, ahogy mindenki más is, már aki tudott.

Mivel volt aki éhes maradt reggeli után, így megálltunk egy Walmartnál. Erre is kíváncsiak voltunk, most meg is néztük. Sok időt nem töltöttünk el, de találtunk helyben sütött pékárút, no meg vettünk innivalót, és némi rágcsát, majd visszaültünk a kocsiba és folytattuk az utat, megint szakadt az eső, de valahogy mindig úgy jött ki a lépés, hogy amikor esett, akkor éppen autóztunk, vagy zárt helyen voltunk. Nem esett sokáig, vagy csak mi autóztunk ki a felhő alól, de vidám napsütésben mehettünk tovább.

Útközbenre terveztünk egy megállót, méghozzá halakat szerettünk volna etetni. Ezt a programot már itthon jó előre kinéztem, és még útba is esett, szóval megálltunk a Robbis‘-nál Islamoradán. A honlap alapján nagyon sok mindent lehet itt csinálni, de ha valakinek csak kevés ideje van, az is tarthat itt egy kis pihenőt. Lehet horgászni, hajót bérelni, sznorkelezni, van étterem is, de minket a tarpon etetés érdekelt. Apám nagy horgász ugyan, de tengeri halakból nem vagyok kiképezve, jó, hát a tarpon pont megél édesvízben is, de én csak ilyeneket tudok, hogy ponty, meg kárász, esetleg törpeharcsa így lövésem sem volt róla mik azok a tarponok, vagy hogy néznek ki, csak annyit tudtam, hogy ezek a halak eléggé nagyra nőnek.

Lekanyarodtunk az útról, megálltunk a parkolóban, és amikor kiszálltunk a kocsiból, akkor éreztük, hogy baromi meleg van. Eddig is az volt, de most, most sokkal melegebbnek tűnt az idő, mint ezelőtt. Kisebbik, aki amolyan jegesmedve típus, árnyéktól árnyékig lopakodott, és ha nem lettek volna halak, akkor szerintem meg sem moccant volna, kivéve, hogy volt bazár, és azt meg kellett nézni. Itt még én is úgy be tudtam volna vásárolni, de a kiszemelt dolgok nem fértek volna be a bőröndbe, vagy félő, hogy összetörtek volna, így maradt a nézelődés, valamint önmagam győzködése, hogy ezek a holmik egyáltalán nem mutatnának jól otthon, pedig de.

A halak etetéséhez fizetni kell belépőt, ami 2,25$ és egy vödör halat kapunk további 4$-ért. Egy vödörben pár db halacska található, mondjuk 6-7 talán. Odamentünk a pénztárhoz, ahol a pénztárnál dolgozó férfi nagyon kedves volt, mert mondta, hogy a gyerekeknek nem kell fizetni, még a halért sem, így csak két fő után fizettünk, és itt már az adó is benne volt az árban. Kicsit olyan érzésem volt, hogy úgy számol valamit, aztán jól van.

Kisétáltunk a mólóra, és ott úszkált a vízben egy csomó tarpon. Ezek a halak igen furcsák, tényleg nagyra nőttek, de inkább hosszra, mint szélre, és úgy néztek ki, mint akiknek a fejük tetején van a szája. Néztük, ahogy mások dobálják nekik a halakat, és akkor láttuk, hogy mekkorára tudják nyitni a szájukat. A nagyobb hatékonyság érdekében letérdeltünk, illetve nagyobbik lehasalt a mólóra, hogy minél közelebb legyen a halakhoz, annak dacára, hogy igen-igen forró volt, nem nagyobbik, a móló, és elkezdtük etetni őket. Ki volt írva több helyre is, hogy a pelikánoknak ne adjunk, mert az nem jó nekik, így amikor egy-egy pelikán közelebb úszott, akkor abbahagytuk az etetést. Persze a halak gyorsan fogytak, és én a vödrömből inkább odaadtam a lányoknak, nem ették meg, odaadták a tarponoknak,  mert nagyon élvezték, hogy etethetik őket. Nem is gondolná az ember, hogy egy ilyen hal etető programban is mennyi játéklehetőség rejlik. Először is alaposan meg kell nézni a halakat, majd ki kell szemelni egyet, akit meg szeretnénk etetni, ezután valahogy a kiszemelt példányhoz kell eljuttatni a kishalat. Nem is olyan egyszerű, különösen azért nem, mivel a kiszemelt példánynak senki nem szól a tervről, így ő észre sem veszi, hogy őt szeretnénk megetetni, viszont másik 42 hal sokkal fürgébb, és eleszik az eledelt. Kisebbikben itt felmerült egy kérdés, hogy akkor minden ragadozó hal kannibál is egyben, vagy sem? Persze kannibál az, aki embert eszik, mármint ember eszik embert, de hogy akkor halban is van-e ilyen. Nem mindig egyszerű válaszolni a gyereknek. Lassan elfogytak a kishalak, a Zuram megkérdezte a lányokat, hogy szeretnének-e még egy-egy vödörrel, de ők azt mondták, hogy nem, ennyi elég volt.

Még egyszer körbenéztünk, majd indultunk is tovább. Mondtuk a lányoknak, hogy szigetek között fogunk autózni, hosszú hidakon, de kisebbik elaludt, ami egyáltalán nem baj, csak épp a várva várt hosszú hídról, a cölöpökön álló 1-es útról maradt le. Mikor felébredt már majdnem odaértünk. Ekkor láttunk először az út mentén sétáló és elütött iguánákat, na meg szabadon szaladgáló baromfit, pici tyúkocskákat, színes kakaskákat. Ekkor már közelebb voltunk Kubához, mint Miamihoz. Key West Miamitól 207 km, míg Kubától 170 km.

El sem tudom mondani, hogy mennyire vártam a nyaralásnak ezt a pontját, Key West számomra a pont az i-n, a hab a tortán, nem mondom, hogy türelmetlen voltam pedig, de.