Miami, második nap

Másnap reggel felébredtünk. Az időeltolódás egyáltalán nem okozott gondot, az első nap délutánján jelentkező fáradtságon kívül mást nemigen tapasztaltunk, talán csak annyit, hogy nyaraláshoz képest mindig elég korán ébredtünk. Elindultunk reggelizni. A hotelnek két bejárata volt, az egyik a recepciónál, a másik pedig az éttermen keresztül, mi az éttermes résznél közlekedtünk, ott volt a lift is, meg azon a felén volt a szobánk is. A lift nem járt gyakran, de legalább akkor is tele volt, ezért megpróbáltuk a lépcsőt, de az meg vicces módon az épület mögötti nem túl impozáns utcára vezetett, melynek amolyan sikátor jellege volt, maradtunk a liftnél.

Leértünk reggelizni, rajtunk kívül egy család üldögélt egy asztalnál és ők eszegettek. Tányér azonban nincs, semmi. Álltunk egy kicsit hátha jön valaki, mert a személyzet sem volt sehol, így segítséget sem tudtunk kérni. Álldogáltunk még egy keveset tanácstalanul, de semmi, végül észrevett kisebbik egy polcot, amin tányérok vannak, így odamentem, hogy levegyek annyit, amennyire szükségünk van. Itt először találkoztunk nem papír-, vagy habtányérral. Amint megfogtam volna a tányért, ott termett egy srác, gondolom pincér, vagy nem tudom, és közölte, hogy én ne nyúljak a tányérokhoz. Jó, nem nyúlok. Fogott néhány tányért, és a pultra rakta, majd közölte, hogy különben is először le kell jelentkezni. Jó, de mégis kinél, ha nincs itt senki? Akkor is, először le kell jelentkezni. Ismétlem, mégis kinél? Ezzel el lettünk volna egy darabig. Na jó – gondoltam magamban – te öcsém, itt buktad a borravalót, hiába van kitéve az a nagy bödön tipps felirattal, én abba nem dobok semmit. Nem olyan nehéz engem felbosszantani. Persze, mindenkinek lehet dolga, és tűnhet el pár pillanatra a reggeliztetéstől, de konkrétan itt később, vagy öten dolgoztak, és most meg sehol nem volt senki, a stílus meg lehet, hogy amolyan megszokott arrafelé, de én ezt nehezen viselem. A reggeli egyébként nem volt valami bőséges, sőt kimondottan egyszerűnek mondanám. Kenyér, lekvár, vaj, joghurt, kétféle gabonapehely, víz, narancslé, kávé és mellé egy étlap, hogy mit tudunk még rendelni, és mennyiért, oh majd elfelejtettem volt pár gyümölcs. Rendelni, vicces. Senki sem rendelt, és este sem szedték szét a vendégek az éttermet, kezdtem sejteni az okát. Én elvagyok vajas kenyéren két napig, nem gond, de a gyerekeim enyhén csalódottak voltak, és ahogy a többi vendéget figyeltem, ők is. A felnőttek még csak-csak, de a gyerekek nem igazán tudtak mit választani, inkább csak kenyeret rágcsáltak. Sebaj, ott van a sarkon a bolt, majd veszünk kisebbiknek valamit, nagyobbik elvolt a lekváros kenyérrel, de kisebbik nem szereti a lekvárt, nem eszik gyümölcsöt, a gabonapelyhekért sem rajong, vajas kenyérhez meg nem volt kedve, hát mondhatjuk, hogy válogatós, de egy felvágottas kenyérrel már kibékült volna, vagy egy gofrival. Egy gofri jó lett volna. Itt nem volt zabkása sem, tehát még valami kekszet is kellett vadásznunk.

Átsétáltunk a boltba, ahol vettünk egy szendvicset, ami nem volt finom, de kisebbik megette, már feladta azon reményét, hogy valami finomat reggelizzen. Mindegy, itt vagyunk Miamiban és ez a lényeg. A boltból visszafelé menet rábeszéltem a Zuramat, hogy menjen be az olasz kávézóba, mert már napok óta nem ivott rendes kávét, itt hátha kap egy espressót. Láttam, hogy van kis poharuk! Be is ment, és elkezdte magyarázni, hogy ő olyan igazi olasz kávét szeretne, nem ám úgy bögrében, pici pohárban, espressót, vagy egy ristrettót, tulajdonképpen mindegy melyik, de lécci egy rendes kávét. A pultos csaj nem értette, ekkor a Zuram próbálta elmagyarázni, hogy csak pici vízzel főzze, nehogy, hosszú kávé legyen, a csaj nem értette, ekkor a Zuram már feladta volna, de odalépett egy srác, és mondta, hogy inkább neki mondja, hátha tud segíteni. A Zuram újra elmondta, hogy egy amolyan rendes olasz espressót, ha lehetne, mert már úgy szeretne inni egy rendes kávét, nem a bögréset. Kérdezte a srác, hogy olasz-e azért kéri, mire a Zuram mondta, hogy nem, és egyébként Németországból jöttünk, erre a srác váltott és németül beszélt tovább, hogy hát ő is Németországból való, egyébként török, de a felesége német, és a felesége munkája miatt vannak itt, és pontosan tudja mire gondol, majd ő mindjárt főz neki egy rendes kávét. Így is lett. Már meg is javult a reggel.

Még utána akartunk járni, hogy honnan indul a városnéző busz. Ezzel kapcsolatban volt egy kis vitánk, mert a Zuram mondta, hogy majd körbeautózunk, de szerintem vezetés közben ő nem sokat lát, végül találtunk egy megfizethető megoldást, és még hajós kirándulás is volt a csomagban. Lementünk a recepcióra, és megkérdeztük a portást, hogy tud-e erről valamit, mondta, hogy sajnos az amit kinéztünk messzebbről indul, de tud egy másik céget, és őket ajánlja, egy baj van vele, hogy a busz zárt és légkondis. Na, az pont nem baj, sőt inkább előny. Az ár azonban nem tetszett, mondtuk, hogy mi olcsóbbat találtunk, akkor megyünk azzal. Erre simán azt mondta, hogy jó, akkor ő még olcsóbban adja. Legyen. Még volt idő az indulásig, addig lementünk a strandra, most azonban nem vittünk magunkkal semmi olyasmit, amit féltenem kellett volna, így én is tudtam pancsolni kicsit a lányokkal.

Érdekes egyébként, hogy a borravaló mindenhol kötelező jellegű, és elvárt, nem 10% mértékben, tudom, ezt már írtam, de emiatt elég kiszámíthatatlan, hogy a végén összességében mennyit fog fizetni az ember, és ez eléggé zavaró lehet. A szállodai szobákba sokszor be van készítve egy boríték, ha elégedettek vagyunk a takarítók munkájával, akkor honorálhatjuk nyugodtan, ha már fizettem egy szolgáltatásért, akkor azért még nyugodtan fizethetek pluszban, de egy outletben, egy üzletben lehet alkudni simán, többször is előfordult, hogy rákérdezett a Zuram, hogy van-e valami extra kedvezmény, amire a legtöbbször a: van, volt a válasz. Volt, hogy az eladó nem tudta, odahívott egy másik eladót, aztán kihívták az üzletvezetőt, és a végén csak kaptunk az össz. vásárlási összegre 10% kedvezményt. Mondjuk a Zuram nem szívbajos, alkudott ő már Pesten is bútorboltban például, és ott is sikerrel járt, nekem eszem ágában sem lenne megpróbálni. A Zuram vont is némi párhuzamot Egyiptommal, kb. ott tartották ennyiszer pluszban a markukat pénzért, és alkudni is hasonlóképpen lehetett. Persze az alku Egyiptomban természetes, itt nem gondoltuk volna, de mégis.

A strand után vártuk a buszt a recepción, mert ott vett fel bennünket, majd oda is vitt vissza. Közben emberek jöttek-mentek, ekkor jöttünk rá, hogy ha kérünk adnak frissen mosott strandtörülközőt, na nekünk erről sem szólt senki, mondjuk használtuk a sajátunkat, mindegy, ezután jött egy hölgy, aki az Evergladesből érkezett, valamelyik hajóztatós társaságtól és mindenféle szórólapot hozott, a hölgy áldott állapotban volt, beszélgetett a recepcióssal, hogy kicsit aggódik, mert a baba a hurrikán szezonban fog érkezni, de végül is megállapodtak abban, hogy semmi gond, legalább el lehet nevezni a gyereket egy hurrikánról és az milyen menő. Fő a pozitív hozzáállás.

Tényleg légkondis busz volt, de nem volt annyira hideg rajta. A sofőr mesélt út közben, először angolul, majd spanyolul mondta el a dolgokat. Ez a lányoknak nagyon tetszett, főleg nagyobbiknak, aki mindkét nyelvet tanulja, és ez a nyaralás jó volt arra, hogy kicsit lelkesebben álljon a spanyol tanuláshoz. A busz még csak félig sem volt, így mindig átültem arra az oldalra, amelyikről a sofőr beszélt. A város lenyűgöző, az épületek, no nem csak az Art Deco negyedben van látnivaló, inkább úgy fogalmaznék, hogy nehéz olyan helyet találni, ahol nincs. Mondjuk nekünk minden érdekes volt, nem csak a felhőkarcolók, hanem azok a típusú házak is, ahol láthatóan nem a sztárok laknak, és habár látszik, hogy a ház lakott, csoda, hogy nem dől össze, a lányok meg is kérdezték, hogy ezekben most akkor tényleg laknak-e.

Megálltunk Little Havanaban, a Domino Parkban, ez utóbbi mondanom sem kell, hogy arról nevezetes, hogy a helyiek ott dominóznak, naphosszat. Itt is sétáltunk egyet, van egy csomó étterem, büfé, szivarkészítő-műhely, bazár, ahol mindenféléért lehet pénzt kiadni. Egy utcával lentebb sétáltunk, és ott már nem a turistáknak szóló kirakatot láthattuk, hanem a mindennapi életet, ami cseppet sem tűnt fényűzőnek. Jó lett volna beülni valahová egy kávéra, vagy enni valamit, de ez kimaradt, mert lassan indult tovább a busz.

A busz innen a kikötőbe vitt bennünket, ahol megkaptuk a hajójegyünket, és indult is a hajós kirándulás. A sofőr egy rövid kiselőadásban beszámolt arról, hogy miért is érdemli meg ő a borravalót, milyen ügyesen dolgozott aznap, és mennyi mindent mesélt. Kapott is mindenkitől valamennyit.

A kikötőből kihajóztunk, még jutott hely az első sorban, de fel is lehetett állni, hogy a nyitott ablakokon keresztül nézelődjünk. A kapitány, vagy nem kapitány, mert gondolom a kapitány a hajót vezette, szóval a fiatalember rögtön a biztonsági előírásokkal kezdte, hogy mindenki vigyázzon a gyerekére, ne engedje egyedül mászkálni, valamint lépcső, a lépcsőt szabadon kell hagyni, mert vészkijárat, és lépcső, ne essünk le rajta. Floridában biztos baromi sok ember esik le lépcsőkön, ha itt is ennyiszer kell elmondani. Jó, hát ennyit még csak sikerül megjegyezni, de mivel mi felnőtt jegyet kellett fizetnünk a gyerekek után, így úgy döntöttem, hogy ők már felnőttek, mászkálhatnak egyedül. Nem is szólt rájuk senki, nem úgy a Zuramra, aki indulás után 5 perccel állt a lépcső mellé, elállván a vészkijáratot, nem tudom, mit nem értett, de szerinte csak ott volt hely fényképezni. Az elején mindenki tolongott, hogy mindent lefényképezhessen, de ahogy telt a túra úgy nőtt a luxus, és csökkent a varázs, vagy a fényképezkedési kedv. Jöttek az infók, hogy mi mennyibe kerül, hogy ki és miért hozta létre a Star Islandet, hogy melyik hídon milyen filmet forgattak, kinek melyik a háza. Értem én, hogy jó itt befektetési céllal házat venni, de lakni? Naponta többször megy el kirándulóhajó a házak között csak azért, hogy a sztárok házait lefotózhassák. Egy idő után mondjuk én fel is adtam, mert nem is emlékszem pontosan, hogy melyik kié. Azt tudom, hogy embert csak Usher házánál láttunk, ami egyébként még csak nem is tetszett. Gloria Estefáné tetszett a legjobban, az úgy néz ki, mint amiben laknak is. A kirándulóhajónkat közben yachtok, meg motorcsónakok kerülgették, melyeken bulikáztak a gazdagok, a többség még integetett is. Érdekes volt látni a valóságnak ezen szegletét is. Nem tudom, hogy mennyi az igazság abból, amit mondott az idegenvezető, és mennyi a mese, de tulajdonképpen mindegy is, hisz ez az egész egy afféle kirakatnak tűnt, ahol mindenki a vagyonát mutogatja. Volt eladó telek, szóval ha valaki be szeretne fektetni tuti van lehetőség. Mi nem szeretnénk, de csak azért nem, mert megtudhattuk, hogy Stallone is vett itt házat, de két nap után el is adta, mert hangosak a szomszédok, és folyton jönnek ezek a béna kirándulóhajók, meg a paprazzik, hát ebből mi sem kérünk, amúgy elgondolkodtunk volna, még jó, hogy hallottuk ezt a sztorit. Hangos szomszédok, még mit nem!

A hajóról nem lehetett olyan egyszerűen leszállni, a kijáratnál ott állt bájos idegenvezetőnk, egy dobozzal a kezében, természetesen ő is felhívta rá a figyelmünket, hogy milyen jól dolgozott, és mennyi mindent mesélt, meg a hajóval sem volt semmi gond, így ő és a személyzet többi tagja is megérdemli a borravalót. Kicsit számomra visszatetsző volt, hogy egy akkora helyen tudtunk csak kiszállni, ahol egy ember fér át egyszerre, és ott állt emberünk a dobozzal, így igazán nem is lehetett kihagyni a borravalót, úgy, hogy az út közben is már kérték párszor, hogy aki a pult felé jár dobjon már be egy kis pénzt a személyzetnek. Számunkra ez kissé furcsa, mert egyszer már jegy formájában fizettünk a szolgáltatásért, de lassan kezdtünk hozzászokni, hogy itt más a rendszer.

A kirándulás végén volt még időnk a kikötőben nézelődni, amit meg is tettünk. Ha akartunk volna, itt is nagyon sok pénzt költhettünk volna, de kinek van ahhoz mindig kedve? Olyan jó, hogy minden sarkon van egy Disney bolt. Megérkezett a busz, fel is szálltunk. A sofőr elmondta, hogy senkire nem fog várni, amikor idő van, ő el fog indulni. A tizenvalahány helyett, mindössze hatan ültünk a buszon, hogy a többiekkel mi lett, vagy hogy mentek haza, fogalmam sincs. Tettünk még egy hatalmas kört a városban, és csak annyiban voltam biztos, hogy alig láttunk valamit, de ez van, két napba nem igazán fér bele több. Miamiban ennél sokkal több van, parkok, kirándulóhelyek, programok, de mindent nem lehet.

Estefelé értünk vissza a hotelhez, minden pihenő nélkül indultunk sétálni és vacsorát keríteni. Elsétáltunk a kubai étterem felé, de az utcán állt a sor vége, na akkor ez kimarad, így csak úgy találomra sétáltunk tovább, hogy ha találunk valami szimpatikusat, akkor bemegyünk. Errefelé legalább már nem csak a csillogó Ocean Driveot láttuk, nem csak a szállodákat, hanem a hétköznapi életet, mármint nekünk nem hétköznapi. Találtunk egy hamburgerest, ahol amolyan látványkonyha szerűen készítették el a rendelésünket, a krumpli sem volt fagyasztott, és magunk válogathattuk össze, hogy mit kérünk a hús mellé. Nagyon finom volt, de rajtunk kívül mindössze ketten üldögéltek az étteremben. Ez után természetesen nem hagyhattuk ki az esti tengerpati sétát, hogy elköszönhessünk Miamitól, mert másnap már várt minket Key West, vagy inkább mi vártuk, hogy ott lehessünk.

Nagyon sok film, sorozat játszódik Miamiban, nekem személyes kedvencem a Dexter című sorozat, most a sztorit hagyjuk, de a város miatt is megéri nézni, számomra például teljesen élethű, hogy sok filmmel ellentétben itt mindenki izzad, legalábbis az első pár évadban (a többit még nem láttam, folyamatban van), szóval mindenki izzad, mert azt azért megtapasztalhattuk, hogy meleg van, nagyon, meglepő módon, azonban ehhez is nagyon gyorsan alkalmazkodtunk.

Reklámok

Miami

Palm Beachről viszonylag korán indultunk el, és mivel még nem foglalhattuk el a szállást, elnéztünk egy outletbe. A tapasztalat nagyjából ugyanaz volt, mint az előzőben, van ami megéri, van ami nem, de itt sokkal több üzlet volt. Itt már be is vásároltunk, kisebbik megtalálta az áhított cipőt, a Zuram is, no meg némi póló és kardigán is bekerülhetett hazafelé a kofferba. Ezen kívül nem szerettünk volna több outletbe betérni. Jellemzően inkább spanyolul szóltak hozzánk, mint angolul, és a vásárlók nagy része is inkább spanyolul beszélt. A vásárlás után elindultunk megkeresni a hotelt. A városba bevezető út is már önmagában látványos, az épületek, az utak, az egymást alul-felül keresztező felüljárók, vagy aluljárók, nem is tudom, hogy mi ezeknek a hivatalos nevük, de egy biztos mindenki jobban jár, ha itt én nem vezetek, mert navi ide, navi oda, úgy eltévednék, hogy másnap sem találna meg senki.

Elmentünk egy hely mellett, valami sziget félének tűnt, ahová csak sorompón, meg őrségen keresztül lehetett bejutni. Mondtam a Zuramnak, hogy tuti ott laknak a sztárok, ez lesz az. Biztos vagyok benne. Erre mondta a Zuram, hogy ááá, kizárt mert ilyen közel, egy ilyen forgalmas úthoz, na ő aztán sose költözne. Tény, hogy az út egyik oldalán volt ez a sziget szerűség, a másik oldalán meg szintén víz, ahol egy óriási, nem, két óriási luxus tengerjáró horgonyzott. Mindkét hajót vastagon körbevette a tengeri hínár.

A Zuram mindenképp szeretett volna az Ocean Drive-on lakni, és ez sikerült is, az Ocean Five Hotel Miamiban. Az Ocean Drive elég drága, de ki ne szeretne az Art Deco negyedben lakni? Na ugye! A hotelt megtaláltuk, még meg is tudtunk állni előtte, be is jelentkeztünk. Itt derült ki, hogy parkoló nem jár a szobához, illetve igen, de némi térítés ellenében, azonban olyan szűk a hely ott, a parkolóházban, hogy mi nem állhatunk be, van erre ember, aki szintén némi pénz fejében megteszi ezt nekünk, és a bőröndöt se vigyük mi fel, erre is van ember, persze némi borravaló elvárt. Előzőleg, természetesen megnéztük a hotelt a youtubon, és mit mondjak, kívülről tényleg olyan volt, meg talán még a recepció is, de a szobánk, na az köszönő viszonyban nem volt az ott látottakkal. A szobánk egy tűzfalra nézett, a berendezés sem volt vadonatúj, jó hát el lehet aludni a szobában, de mindenképp ez volt eddig a legnagyobb meglepetés, és nem pozitív irányban. Mindegy, két éjszakát alszunk itt, és amúgy sem szándékozunk a szobában lenni. A lányok bánták, hogy nincs medence, de mondtuk, hogy van helyette óceán. Lehet abban fürödni.

Lepakoltunk és el is indultunk pancsolni. Itt eléggé tele volt a part, 5 méterenként szólt valamilyen latin zene valamilyen óriási hangszóróból, a hangulatra nem lehetett panasz, de egy idő után már inkább tűnt valami esztelen kavalkádnak, mint hangulatnak. Az egyik helyen egy csoport fiatal táncolt, talán valamiféle oktatás lehetett, de én inkább csak figyeltem, valahogy éreztem, hogy nem én vagyok a célközönség, a család többi tagja a vízben játszott. Nem igazán mertem otthagyni a cuccunkat a parton, így én a napon aszalódást választottam, de mi nem gondoltuk át a dolgot alaposan, mert pár dolgot felesleges volt magunkkal hozni, otthagyhattuk volna  a szobában is. Itt is volt tengeri hínár bőven, de engem a parton ez egyáltalán nem zavart, viszont ezen a részen már járt a part mentén egy nagy hajó le-fel, ami hirdetőbálaként szolgált, és azon ki volt írva, hogy bizonyos partszakaszok le vannak zárva, a see weed miatt.

A part, hát az pont olyan, mint a filmeken, nagyon széles, nagyon látványos, sok a pálma és hát az Ocean Drive, az pont olyan látványos napközben, mint este. Mindenfelé gördeszkások, biciklisek, menő csávók. Sem a lányok, sem a fiúk nem sok gondot fordítanak az öltözködésre, már ami a mennyiséget illeti, ami az időjárást tekintve érthető is.  A part mellett azonban már volt zuhanyzó, mosdó, és kinti tusoló, lábmosóval, tehát nem kellett a szobánkba cipelni a három kg homokot, ami a lábunkra is ragadt, és a mosdó sem hátrány. Volt szemeteskuka is, és még félig-meddig szelektív is volt, legalábbis, ha rendeltetésszerűen használta volna bárki, akkor biztos értelme is lett volna. Az időjárásra nem panaszkodhattunk, mert eső nem volt várható, a nap sütött. Ez utóbbira eléggé vigyáztunk, folyton fújtuk magunkat, hogy le ne égjünk, ennek ellenére nagyobbik válla lepirult, ugyan nem a strandon, hanem séta közben, de akkor is, szerencsére csomagoltam erre való krémet, így 1 napi kellemetlenséget okozott csupán az egész.

Pancsi után visszamentünk a szobába, és kinéztük, hogy merre fogunk vacsorázni. Találtunk a hotel közelében egy kubai éttermet, mely elég jó értékeléseket kapott, így gondoltuk megnézzük. Éttermeknél eléggé figyelni kell az árra, mert az ár adó és a kötelező borravaló nélkül van mindenhol kiírva, így egy nagyon barátinak tűnő kínálat gyorsan válik drágává, és akkor az ember átértékeli, hogy megéri-e az a pizzaszelet, vagy inkább valahol valami normális kaját egyen, mert ár-érték arányban elégé gyorsan nyer az utóbbi. A borravalónál nem elegendő 10%-ot rászámolni, inkább 18 lesz az, vagy a határ a csillagos ég, ráadásul ez nem elvárt dolog, inkább kötelező jellegű, még ahol a számlán fel volt tüntetve, hogy bele van számolva a borravaló, még ott is mondta a pincér, hogy és azon felül adjunk bátran annyit, amennyit csak szeretnénk. A Puerto Sagua éttermet választottuk, kívülről nem volt valami szimpatikus, de ezen ne múljon, kicsit várnunk kellett, amíg lett szabad asztal. Az asztalok nagyon sűrűn vannak, alig bírtuk kihúzni a székeket, hogy leüljünk, de azért megoldottuk. Mögöttünk egy elég hangos társaság foglalt helyet, nem tudom, hogy a hangos beszéd egyébként is jellemző-e az amerikaiakra, de ezt többször is tapasztaltuk. Egy hatos asztalnál kaptunk helyet, de a hölgy, aki az ültetést intézte mondta, hogy ha jönnek ketten, akkor bizony mellénk fogja ültetni őket. Nem tudom, amúgy hova, mert így is kicsi volt a hely, de végül is, nem jött senki, csak a pincér, de ő nem ült le. A sor folyamatos volt, valaki mindig várt szabad asztalra. Itt is nagyon profi volt a szervezés, egy hölgy állt az ajtóban, ő kommunikált a pincérekkel, hogy hol, hány fős asztal szabadul, és aszerint irányította a népet. Olajozottan ment minden.

Viszonylag könnyen választottunk, de a Zuram kért egy kis segítséget, hogy a pincér szerint mit érdemes megkóstolni. Gondoltam, hogy a pincér alapból majd valami jó drága kaját fog mondani, de nem, sőt az olcsóbbak közül javasolt egyet, hogy azt mindenképp, mert az a finom. Tényleg az volt, én egy salátát ettem, kisebbik sajtburgert, nagyobbik rákot, itt sem voltak kicsik az adagok, és még adóval és borravalóval is megfizethető volt a hely, adtunk arra némi esélyt, hogy másnap is itt együnk. A lányok jöttek volna szívesen, mert volt ötletük, hogy mit ennének még, de azért biztosra nem vettük a dolgot.

dav

Vacsora után még egyáltalán nem terveztünk visszamenni a szobába, hanem sétálni szerettünk volna egyet csak úgy, a környéken. Ezt meg is tettük. Na, ha azt mondtam volna valamikor korábban, hogy az Ocean Drive pont olyan látványos napközben, mint este, hát tévedtem, mert az után az igazi, hogy lement a nap. Nem is kell semmit csinálni, csak sétálni egyet az Art Deco negyedben, kicsit hogy magába szívja az ember a hangulatot, és mi pontosan így is tettünk, sétáltunk és nézelődtünk. Este sokkal nagyobb volt a forgalom, mint nap közben, mind a gyalogos, mind az autós. Ha valahol van értelme egy cabrióval le-fel autózni, miközben hangosan hallgatod a zenét, hát itt van, és talán, majd egyszer mi is megtesszük, bár az autózás túlzás, mert akkora volt a forgalom, hogy gyalog gyorsabban haladtunk. Akik a strandon voltak nap közben, most mind sétálgattak, vagy beültek egy étterembe, vagy bárba, vagy autóztak, de érezhetően nőtt az utcákon embermennyiség.

Séta közben felfedeztük a környéket, találtunk boltot is, ahol vásárolni tudunk, ha esetleg szükségünk lesz valamire, márpedig az innivaló készletet mindig pótolni kell. Néhány bazárosabb boltba is benéztünk, mert most nem hagytam a második napra a hűtőmágnes vásárlást, nehogy kimaradjon. Másnapra terveztük Miami alaposabb megtekintését.

 

Palm Beach

A Kennedy Space Centernél tett látogatásunk után beültünk az autóba, és elindultunk Palm Beach irányába. A Zuram azt mondta, hogy ááá nem sok, 1 óra, de amikor elindult a navigáció kiderült, hogy több lesz, mint 2, de mindegy, úgyis menni kell, majdcsak odaérünk. Nem sietünk sehová. A bérelt autónk egy nagy fekete Dodge Grand Caravan volt, és meglepően jó volt a klíma. Ahogy beültünk rá pár percre már át is hűlt a kocsi, az utóbbi időben próbáltunk már pár autót és mondhatom, ezen a téren volna még mit tanulni egyes autógyártóknak, mert bizony volt néhány olyan tapasztalatunk, hogy bármit is csináltunk nem hűlt át az autó. Tettem is javaslatot, hogy a Zuram szóljon már pár szót ez ügyben, de mivel teljesen más területen dolgozik, így azt gondoom ez kimaradt.

Az autózás egyáltalán nem volt soha unalmas, legalábbis itt a nyaralás alatt, legalábbis nekem, mert bármerre is mentünk, minden újdonság volt. Az autók, a környezet, a közlekedési szokások, például Floridában annak ellenére, hogy piros a lámpa, szabad jobbra kanyarodni, már persze előtte illik körbenézni, hogy jön-e valaki, de szabad. Egy darabig figyelgettük, hogy tényleg így van-e, de folyamatosan úgy jött ki a lépés, hogy mindig mi álltunk elsőnek a lámpánál, így párszor lezajlott az következő párbeszéd:-szerinted kanyarodjak? -hát azt olvastam lehet, -de láttál valakit, aki kanyarodik is?, -ja, azt nem láttam, -én inkább várok, nem kanyarodok ki, -szerintem is inkább várjunk, az a biztos. 3 nap után sikerült látnunk az első embert, aki pirosnál jobbra kanyarodott, és onnantól kezdve már nem volt kérdés jobbra kanyarodás témában. Többen mondták, hogy vigyázzunk, ne hajtsunk gyorsan, mert mindenhol mérnek, vagy áll egy rendőr, és nem éri meg a büntetést, de úgy vettük észre, hogy rajtunk kívül senkit nem érdekelnek a sebesség korlátozó táblák, minket azonban igen, nem mertünk kockáztatni, így szépen lassan megérkeztünk Palm Beachre.

A Best Western Palm Beach Lakes-ben szálltunk meg, és megérkezésünkkor láttuk, hogy átellenben az úton egy outlet található, ami jó, mert itt és Miamiban terveztünk vásárolni, ne felejtsük el, hogy két üres bőröndünk volt. Átvettük a szobát. Nos, a hotel hát, egy picivel rosszabb volt, mint az előző, semmi különösen rosszat nem tudok mondani, de a szobánk a jégautomatával szemben volt, így várhatóan ott lesz majd mozgás, meg zaj, volt is, de mégse szólhattam ki az éjszaka közepén, vagy korán reggel, hogy: minek az a sok jég?. Az ágyak keskenyebbek voltak, de nem vészes, még azért elfértünk. Megérkezésünkkor láttuk, hogy egy nagyobb csoport valamit ünnepel, buliznak, gondoltam ebből is lehet még zaj később, de első gondunk a vacsora volt.

A lányok inkább maradtak a szobában, mondanom sem kell mennyire fáradtak voltak, mi meg a Zurammal elindultunk vacsiért, hát abban a nagy outletben már csak lesz nyitva valami. Volt is, egy Wholefoods, azt sem tudtuk mi az, de rájöttünk, hogy nem biztos, hogy mi vagyunk a célközönség, mivel itt csupa egészséges étel volt kapható, ami azt jelentette, hogy csupa vegán, meg nem tudom mi, olyan márkák, amikről azt sem tudtuk mi az. Nagyon idegenül éreztük magunkat, és pont ennyire voltunk tanácstalanok is, hogy most hogy oldjuk meg a vacsorát. Ráadásul valószínűleg az áruház jelszava, az ami egészséges, azt meg is kell fizetni- lehetett, mivel igen drága volt minden. Mi csupán valami sörre vágytunk volna, hogy úgy este megigyunk egy-egy dobozzal, a gyerekeknek nem akartunk adni, de nekik meg  valami gyümölcslére gondoltunk. Ennivaló volt többféle is, de amit megígértünk, mert kisebbik még itthon kinézett kétféle édességet, amit feltétlen, de mán jelleggel, már inkább tegnap kellett volna kipróbálni, na azt nem találtunk. Semmi olyan rágcsát, amivel meg tudtuk volna őket lepni. Kisebbik kigondolta, hogy neki a Nerds és a Poptarts kötelező jelleggel kipróbálandó dolog, egy, mert a barátnője mondta, kettő mert valami youtuberek is mondták. Na, itt egyik sem volt, mármint nem a yputuberek közül, hanem az édességek közül. Végül valami szendvicset, péksütit, meg pizzaszeletet vettünk, valami sört is kaptunk Millert, valamilyet, vettünk egy hatos pakkot, na ez elég volt az egész nyaralásra, mert inkább vettünk másikat.

A hotel egy medencét ölelt körbe, pont úgy, mint az amerikai filmekben, sorozatokban, és pont úgy marcopóloztak a medencében, mint ahogy azt pár filmben láthattuk már. Az egyik kiabál, hogy marco, a másik meg, hogy polo, és aztán az egyiknek meg kell találnia a medencében a másikat. Kicsit sem zavart volna, ha ez nem este 10 után történik, még jó, hogy a medence mellé kifüggesztett szabályzat szerint sötétedés után a medencét használni tilos. Mondjuk azt az út során sikerült megfigyelni, hogy az ilyen szabályzatok, inkább csak afféle iránymutatások, nem kell komolyan venni.

A lányoknak ízlett a pizzaszelet, mi is megettük ami maradt, nem volt jó a szendvics és a péksüti sem, de mindegy. A mangós narancslé, meg a sima narancslé nagyon finom volt, viszont a nagyon egészséges limonádé, amit a lányoknak vittünk, na az ihatatlan, és nem azért mert nem volt benne cukor, mert volt. Választottam magamnak egy kis doboz mangót is, mármint friss mangó volt elvileg, csak kimagozva, felszeletelve, de ez is nagyjából ehetetlen volt, amit itthon szoktam venni azok finomabbak, vagy legalábbis érettebbek. Lehet, hogy a bio egyenlő a zölddel, vagy nem tudom, de az az álmom, hogy majd Floridában milyen friss finom gyümölcsöket eszek, na az nem jött be.

Másnap reggel nagyobbik szülinapjára ébredtünk. Betöltötte a 14. életévét. Szülinapja alkalmából délután egy kis fürdést terveztünk az óceánban, ha már egyszer itt vagyunk, de előtte nézzünk szét az outletben. De ugye a reggeli nem maradhat ki. A reggelinél már közel sem volt olyan nagy választék, mint Orlandóban, de azért mindenki tudott mit enni, és volt gofri is. Ekkor jöttem rá, hogy mi hiányzott már Orlandóban is. A zöldség. Orlandóban még raktak ki néhány spenótlevelet, de itt semmi. A zöldség a rosttartalom miatt is nagyon fontos, mert erre az egyre nagyon figyelünk, hogy magas rosttartalmú ételeket is együnk. Zöldség ugyan nem volt, de zabkása igen, így ezt a problémát lehetett orvosolni. Nem túl szívderítő a Zuram arcát nézni, miközben zabkását eszik, de ez van, kötelező. Gyümölcs sem volt, csak banán, az viszont nagyon finom. Volt kétféle tojás, arra mindenféle rátét, gofri, kenyér, abból is többféle, innivalók, kis kolbászkák, de zöldség semmi. A lányok nem bánták, mert nekik az omlett megfelelt, utána egy kis gofrival. Nagyobbiknak hiányzott a paradicsom, mert azt mindig eszik a reggelihez, de azt mondta, ki lehet bírni. Ami fura volt, hogy alig volt pár asztal, meg szék, kint a teraszon le lehetett ülni, de ott meg annyira sütött a nap, hogy mindenki inkább bent szeretett volna étkezni. Itt is műanyag tányérok, műanyag evőeszközök, szinte éreztem amint a nyaralás növeli az ökológiai lábnyomunkat. A kávé. Nos, fel voltunk készülve, hogy a nyaralás alatt rendes kávét nem iszunk, de tulajdonképpen kis tejjel, az itt kapott kávé is tökéletesen megfelelt, nekem, a Zuram megitta, de nem volt boldog tőle, pedig kávéból is volt legalább 3 különböző, sajnos itt nem figyeltem a kancsók feliratára, így egy jó adag tejszínt öntöttem a kávéhoz, mondjuk úgy, érdekes volt. Ami viszont itt is nagyon szimpatikus volt, hogy szinte semmi maradék nem maradt, mindenki megette, amit a tányérjára kiszedett. Pedig, az adagokat nézve, ezt időnként nem hittem volna.

Reggeli után bevetettük magunkat az outletbe. A szülinapos, habár utál vásárolni, mégsem bánta, mivel egy olyan, de olyan cipőt talált magának, amiről nem is álmodott. Nekem nem volt igazán szükségem semmire, így némi konfliktusba keveredtem a Zurammal, aki rám szólt, hogy ugyan nézzek mán’ ki én is valamit. Mondtam én, hogy majd a hűtőmágnes, de ő csak mondta, csak mondta, így kénytelen voltam én is választani két táskát magamnak. Azért azt ne gondoljuk, hogy minden nagyon olcsó, már itt megtapasztaltuk, hogy bizonyos márkák elég jó áron vannak, illetve van pár termék ami jó áron van, de amúgy egy csomó mindent itthon nálunk olcsóbban vettünk meg. Például pontosan olyan papucs, amit 2 hete rendeltünk nekem, 15$-al volt drágább, mint amennyiért mi vettük. Jó, hát van egy csomó oldal, amit ismerünk és rendelni lehet, és figyelni szoktuk az akciókat, no meg itt a városban is van egy nagy outlet, ahol lehet válogatni. Az is igaz, hogy az outlet afféle hívószó lett, mint annak idején a diszkont volt, és nem feltétlen jelenti azt, hogy olcsó is amit árulnak. A kínálat, na jó az tényleg más, mert egy csomó olyan modell van, pl. cipőből, amit nálunk nem láttam, de ez engem kevéssé érdekel. Kisebbik is vadászott magának cipőt, ő egy huarachet szeretett volna, de itt nem talált, legalábbis olyat, ami tetszett volna. Mentünk egy kört, körbenéztünk. Ebédként ettünk fahéjas csigát, és meglepődtünk, hogy itt is van sült kolbász minden felé, de azt nem próbáltuk ki. Ami meglepő volt, hogy mindenhol ingyenes a mosdó, és legtöbbször még a nagyobb üzleteken belül is találunk, ha szükség van rá, méghozzá elég tiszta állapotban.

Visszamentünk a szobába, összeszedtük a cuccot, és irány az óceánpart. Gugli segített nekünk strandot választani, ahová gyorsan el is autóztunk. Természetesen közben nézelődtünk, és meg kell mondanom, hogy Palm Beach igen, igen látványos, a sok pálmával, a csodaszép házakkal. A strandnál találtunk is parkolót, ki volt valami írva, amit értettünk, csak azt nem, hogy hogy gondolják, mert volt valamiféle tiltás. Hatszor megnéztük, hogy beférünk-e tényleg a parkolóba, nehogy az legyen a gond, de befértünk, kis fejtörés után a parkolást is sikerült kifizetni, mert ugye az USA-ban nem mindegy hol milyen bankkártyát használunk, hiába volt nálunk az ajánlott típus, ha a terminál mégis úgy döntött, hogy nem fogadja el.

Lementünk a partra. Eléggé meglepődtünk. Volt kint tábla,  hogy milyen veszélyek leselkedhetnek ránk a parton, például medúza, de az nem volt,  de volt vízimentő, kis házzal, de nem volt semmi hely az átöltözésre, nem volt zuhany, vagy legalább lábmosó, nem volt mosdó sem, volt viszont helyette see weed, azaz tengeri hínár. Az a fele ami a parton rohadt, az némi szagot árasztott, az amelyik még a vízben volt, az viszont karcolt, ez a tengeri hínár, a part mentén egy sávban helyezkedett el, tehát ha ezen átverekedtük magunkat, már egész jól lehetett fürdeni, de attól még zavart. A víz nagyon meleg volt, 30C° körüli, és ezt egyáltalán nem panaszként mondom, számomra ez az ideális fürdési hőmérséklet, ha óceánról vagy tengerről van szó, azért mégiscsak élveztük a pancsit, és mégiscsak óceán. Ennek ellenére hamar feladtuk, pedig a part nagyon szép volt, csak hiányzott némi infrastruktúra.

Amikor visszaértünk a kocsihoz, annak a szélvédőjén már ott díszelgett egy büntető cetli, nagy volt az öröm, igazunk volt, rosszul értelmeztük a táblát. Pár autóval előttünk, még ott voltak azok, akiktől az ajándékot kaptuk, így a Zuram utánuk ment, és rákérdezett, hogy mit csináltunk rosszul. Elmagyarázták, hogy az rendben van, hogy beleférünk a parkolóba, a festett vonalak közé, de mivel egy kereszteződés sarkán állunk, így ha valaki ki akar kanyarodni, akkor nem fog látni, a mi magas autónktól, tehát nem hosszú az autó, hanem magas. Egyébként nagyon kedvesek voltak, mi pedig ezt is megtanultuk. Büntetést nem kaptunk, a borítékban csak egy cetli volt, hogy legközelebb figyeljünk oda. A parkolást ellenőrző hölgy azt is elmondta, hogy sok a turista, ezért nem büntetnek egyből, különösen, ha látják, hogy bérautóról van szó. Ez igazán kedves, meg is lepődtünk, de örültünk neki.

Amint visszaértünk a szállodához, a lányok már rohantak is a medencéhez, kicsivel később, mi is követtük őket, de előtte még kinéztük, hogy hová menjünk vacsorázni, szerencsére itt is volt ingyenes wifi, ahogy minden szálláson. Még otthon kigondoltuk, hogy mi szeretnénk majd, ha lehet Taco Bellben enni. Volt is egy a közelben, már csak a szülinapost kellett megkérdezni, hogy neki megfelel-e. Megfelelt, így a pancsi után elindultunk vacsorázni. Mivel még soha nem jártunk Taco Bellben, így választani sem volt egyszerű. A pultos csajszi és a mögöttünk álló férfi viszont nagyon segítőkészek voltak. Elmondtuk, hogy mi Németországból jöttünk, és szívesen vennénk valami segítségfélét, hogy mit kóstoljunk meg. A pultos lány szerint is váó, hogy honnan jöttünk, és cool, hogy még mennyi helyre megyünk, és ő is nagyon szeretne eljutni Európába, de ez már csak így van, az európaiak Amerikára kíváncsiak, és ez fordítva is igaz. Visszatérve a kajához, a mögöttünk álló férfi is mondta, hogy mit kell feltétlen megkóstolnunk és a csajszinak is voltak ötletei, végül azt javasolta a csaj, hogy beüti azokat a menüket amik ott vannak a táblán, de megbeszéli hátul a srácokkal, hogy ne az legyen pontosan benne, hanem összeállítanak nekünk egy egyedi menüt, hogy tényleg a legjobb dolgokat tudjuk megkóstolni. Mondtuk, hogy ez tökéletes megoldás számunkra. Kisvártatva meg is kaptuk, amit kértünk, illetve amit kitaláltak nekünk, és kiderült, hogy a szülinapos nagy Taco Bell rajongó, mert többször is az értésünkre adta, hogy ha a nyaralás további részében minden este Taco Bellben eszünk, ő attól már nagyon boldog lesz. Itt is annyiszor tölthettük tele a poharunkat, ahányszor akartuk, de ez oly felesleges, mert eleve rohadt nagy poharakat adnak, a lányoknak már elegük volt a cukros, édes innivalókból, így vízzel töltötték fel a poharaikat. A Zuram próbálgatott néhány nagyon furcsa nevű, és kinézetű üdítőt, és mit mondjak, időnként fura arcokat vágott, de hősként küzdött, akkor is ha ihatatlan volt.

Hazafelé még venni szerettünk volna pár dolgot, narancslevet például, hogy másnapra is legyen, megnézni végre az áhított rágcsákat, ezért gondoltuk hogy visszafelé a hotelbe, majd csak találunk valami bolt félét. Így is lett, a szállásunk mellett volt egy nagy Target, tehát, ha előző este, nem szembe megyünk, csak elfordulunk jobbra, máris találtunk volna egy csomó mindent. Mindegy, akkor majd most jól szétnézünk.

A lányoknak nagyon tetszett, mert itt volt egy csomó póló, nagyobbik talált deadpoolosat, kisebbik meg olyat, hogy az csuda, egy egyszarvú hátán lovagol egy cowboy kalapos macska, mögöttük pedig az Atlantis repül, na ezt muszáj volt megvenni. A Zuram is talált magának GOT-os pólót, amin a jól ismert idézet látható: I drink, and I know things. Mindenki elégedett volt, mert találtunk Nerds-et, meg Poptartsot is. Egy dolgot felejtettem el, a hűtőmágnest, sajnos ezt olyannyira elfelejtettem, hogy most nincs is Palm Beaches hűtőmágnesem, azt hiszem ez  most már így is marad. Rém szomorú vagyok miatta, de nincs mit tenni. A Nerds, nos kisebbik megkóstolta, majd írt a barátnőjének, hogy ő ezt komolyan gondolta-e, mert ez rossz. Ehetetlen. A barátnő állította, hogy ő ezt már kóstolta, és neki isteni, sebaj viszünk neki ajándékba. Nem nagyon próbálgattuk az általunk nem ismert édességeket, vagy ételeket, mármint amiket boltban lehet kapni, mert általában amit mégis, az minden egy kicsit túl volt, általában túl édes, vagy túl semmilyen, vagy olyan túlontúl.

Másnap várt ránk Miami. Reggel felkeltünk, megreggeliztünk, kijelentkeztünk és elindultunk Miamiba, de előtte még autóztunk egyet a városban. Megkerestük és meg is találtuk Trump házát, de abból semmit nem lehet látni, elég jól védve van, kerítés, sövény, pálmák, rendőrautó, így szépen autóztunk tovább. Nos, nem tudom mennyibe kerülhet arrafelé egy-egy ingatlan, de csak néztünk. Voltak gyönyörű házak, hivalkodóak, és szerényebbek is, de nem hiszem, hogy gondot okozott volna választani. A Trump Plazat azért sikerült lefotózni, nem mintha lenne bármi jelentősége. A lányok azon kezdték el törni a fejüket, hogy mi a manóval kellene foglalkozniuk, hogy olyan gazdagok legyenek, hogy ott valamelyik házat megvehessék. Arra jutottak, hogy mindenképpen fel kell találniuk valamit, a munkát is beosztották, nagyobbik feltalál valamit, kisebbik pedig eladja.

Irány Miami!

Kennedy Space Center

Egy finom reggeli után, naná, hogy gofrit is ettünk, elindultunk Palm Beachre, de már betervezett programként útba ejtettük a Kennedy Space Centert. Ez a Zuram nagy álma volt, hogy egyszer ellátogathasson ide, amit eddig én még nem is sejtettem. Hiába, ennyi együtt eltöltött év után is tud még nekem meglepetést okozni. Soha, de soha nem beszélt arról, hogy őt érdekelné az űrkutatás, a rakéták, vagy bármi más, ami ezzel kapcsolatos, de most kiderült, hogy de.

A Kennedy Space Centerről azért nagyjából már mindenki hallott, ha máshonnan nem, hát amerikai filmekből. Például elég sok filmben álma valamelyik szereplőnek, hogy eljuthasson egy itt szervezett űrtáborba. Van egy 1986-os film, az Űrtábor, ami nem tudom, hogy Floridában játszódik-e, azt hiszem nem, de valószínűleg ez után a film után meg aztán végképp mindenki Űrtáborozni akart.

Orlandotól igazán nincs messze a Kennedy Űrközpont, és mivel nekünk még minden nagyon új, mindennel ismerkedünk, így hiába vagyunk fáradtak, nem számít. Még a lányok sem aludtak út közben, na jó, kisebbik talán, de ő mindig alszik, ha egy óránál többet autózunk. Annyira más a növényzet a környezet, hogy van mit nézni. Néhány filmet forgattak azért errefelé, mint például a Men in Black harmadik részét, ahol nekem valószerűtlenül kék volt az ég, és minden nagyon világos, és fényes. Nos, az ég pont olyan kék, nagyon sokáig tudnám csak az eget bámulni, de ott vannak a növények, és az élővilág is, ami szintén teljesen eltér a megszokottól, mindenre rácsodálkozunk.

Megérkeztünk a parkolóba, ami egyáltalán nem volt teli, sőt elég üresnek tűnt. Ha jól emlékszem 10$ volt a parkolás díja. A parkolótól kis séta árán juthattunk el a bejáratig. Biztos, ami biztos a kardigánokat, meg a farmerdzsekimet belegyömöszöltük az egyik hátizsákba, és vittük magunkkal, mert soha nem lehet tudni. Mire a kasszához értünk, már bántam, mert volt vagy 40 C°. Legalább a napszemüveg sem maradt a kocsiban, és a kulacs sem, hisz gondoltuk, hogy itt is lesznek ivókutak, és így is volt.

Beálltunk egy sorba, voltak előttünk vagy öten, de több kassza is nyitva volt egymás mellett, így elég gyorsan haladtunk. Azután láttuk, hogy ha kicsit tovább megyünk, volt még néhány kassza, ahol senki sem volt. Többféle lehetőség közül lehet választani, már ami a jegyeket illeti, mi az alap, normál jegyeket kértük. Itt 12 éves korig számít gyereknek a gyerek, és mivel kisebbik még nem töltötte be, volt még kicsivel több, mint két hét a szülinapjáig, így ő gyerekjegyet kapott. A felnőtt belépő 57$, a gyerek 47$. A pénztáros néni megkérdezte honnan jöttünk, majd rögtön kaptunk is ajándékba egy német nyelvű tájékoztató füzetet.

Amit a jegy áráért kahatunk:

Orlando, Universal

Megtaláltuk a hotelt, a Fairfield Inn & Suites Orlando At Seaworld-ben szálltunk meg, pontosan két éjszakát terveztünk itt aludni. Párszor megnéztünk egy videót a youtube-on, és tényleg olyan volt, mint a filmen, vagyis mégsem, mert most már minden annyira valóságos volt. Nekünk azért ez egyáltalán nem természetes, hogy az USA-ban nyaralhatunk, pár éve még egyáltalán nem is gondoltuk volna. Néhányszor egymásra is néztünk a Zurammal, hogy hát itt vagyunk, itt vagyunk. Párszor beszélgetünk arról, hogy a legnagyobb öröm az, hogy ezt megadhatjuk a gyerekeinknek.

Még otthon elterveztük, hogy minden hotel medencéjét kipróbáljuk, de ez így első este nem jött össze, egyrészt mert elmondhatatlanul fáradtak voltunk, másrészt mert elmondhatatlanul fáradtak voltunk. Leszálltunk ugyan este 7 körül, de mire mindenen keresztüljutottunk, késő lett. Ki sem számoltuk, hogy mióta nem aludtunk. Az időeltolódást hagyjuk is, mert úgy gondoltuk, hogy direkt jó, hogy este érkezünk, hisz rögtön alvás, és másnap már minden rendben is lesz. Mintha mi sem történt volna, hat óra ide, hat oda, ugyan mit számít az?

A recepciós hölgy nagyon kedves volt, és szerinte cool, hogy Németországból jöttünk, és váó, hogy ez az első napunk, és váó váó, hogy meddig maradunk, és mennyi tervünk van. Annyira egyet értettünk vele, szerintünk és baromi cool, és tök váó. Nem mondom, hogy szokni kellett az amerikaiak közvetlenségét, mert kérdeztek, válaszoltunk, meghallgatták a választ, egyébként egyáltalán nem tűntek felszínesnek, amikor kiderült, hogy európaiak vagyunk, inkább kíváncsiak lettek.

A hotel nagyon közel volt a Seaeworldhöz, ahogy a neve is mutatja, de a mi terveinkben a Universal szerepelt, és a lányok már alig várták a másnapot. Én aggódtam, de nem aggódtam túl, az időeltolódás miatti fáradtságot. Kicsit tartottam tőle, hogy két igen-igen fáradt, és nyűgös gyereket kell végigvonszolnunk a parkon. Reméltem, hogy alszanak egy nagyot, és ha fáradtak lesznek, legfeljebb ihatnak kólát, ami amúgy tiltólistás, csak ritkán engedélyezett. Kisebbik szereti ő tuti megissza majd, de nagyobbik egyáltalán semmilyen szénsavas innivalót nem iszik, így őt majd kényszeríteni fogom – gondoltam én.

Két elég széles dupla ágy volt a szobában, szuper ágybetét, fantasztikus ágynemű, nagyon kényelmes párnák, bár Prága óta már annak is örülünk, ha mindenkinek van ágya, ágyneműje. Volt wifi és netflix a tv-n, meg mindenféle csatorna, így a Zuram kicsit, amúgy altató jelleggel bekapcsolta a tv-t és a Legényanyát néztük, nem végig, csak addig míg kivártuk, hogy mindenki lezuhanyozzon. A szobába volt bekészítve víz, kávéfőző, kávé meg ami ahhoz kell, és tea is. Amit nem találtunk, az az, hogy ez mennyibe kerül. Egyszer élünk alapon kinyitottam egy üveg vizet, a kijelentkezésnél derült ki, hogy 3$ volt az ára.

Egyébként volt a szállodán belül ivókút, így tudtuk tölteni a kulacsunkat, nem kellett volna a palackos víz, csak első este ezt még nem vettük észre. A légkondit mi állíthattuk be kedvünk szerint, így be sem kapcsoltuk. A tapasztaltabbak említették, hogy készüljünk fel, mert egyébként minden boltban eszetlenül fognak hűteni, így kicsit tartottam tőle, hogy valami központi klíma lesz, de szerencsére nem. Senkit nem kellett altatni, de sajnos hatkor már fel is ébredtünk, pedig simán alhattunk volna még.

A bőröndöket átpakoltuk, négyből csináltunk kettőt, nem volt nehéz, mivel egyáltalán nem voltak tele a bőröndjeink, tervezett vásárlásainkra előre gondoltunk. A két majdnem üres bőröndöt a kocsiban hagytuk, így nem kellett folyton négyet pakolásznunk.

A lányok nagyon várták a reggelit, ez minden hotel közel legizgalmasabb része számukra. Mit lehet majd enni? Felhívtuk a figyelmüket, hogy sokat egyenek, ha lehet, mert a Universalban elég drága bent minden, így nem tervezünk nagyobb ebédet. Kisebbiket nem kell biztatni a hotelbeli alapos reggelire, de nagyobbik mindig ugyanannyit eszik reggelire, és majdnem mindig ugyanazt, így neki szólni kell.

Lementünk reggelizni, ahol elég bőséges választékkal találtuk magunkat szembe. Csak tejből volt nagyjából 5 féle. Volt többféle tojás, mármint nem úgy, hogy strucc-, meg tyúktojás, csak többféleképpen elkészítve, volt pékárú, mindenféle pelyhek, innivalók, és ami a legjobb gofrisütő, ahol mindenki saját magának készíthette el a gofriját, azt rakott bele a tésztába amit csak szeretett volna, majd rá is, a tészta alapból kicsit fahéjas volt, ami nagyon ízlett. Volt választék bőven. Hol legyen Mickey egeres gofri, ha nem itt? A lányok pillanatokon belül feltalálták magukat. Teljesen önellátóak, a gofri sütést meg annyira élvezték, hogy még nekem is ők készítették el Mickeys gofrimat. Persze elsőre nem tudták hogy mi, hogy működik, de kifigyelték, és megoldották.

Egy dolog zavart, hogy az evőeszközök műanyagból voltak, a tányérok, pedig habtányérok. Félelmetes mennyiségű hulladék. És nem gyűjtötték külön, vagy lehet, hogy később válogatták szét, legalábbis remélem, hogy valahogy foglalkoznak a szelektív hulladékgyűjtéssel. Nálunk ez már annyira természetes, hogy a lányok jó párszor rá is kérdeztek, hogy most akkor hová kell dobni a szemetet. A szemetet sehová nem kellett dobni, mert jött Michelle, aki összegyűjtötte. Mindenkivel beszélgetett kicsit, mindenkihez volt egy kedves szava. Hozzánk is. Először is megtippelte, hogy szerinte Brazíliából jöttünk. Nem. Németországból. Hű, és onnan, honnan? Elmeséltük, hogy Wolfsburgban élünk, mire megkérdezte, hogy az hol van, mert azt nem tudja. Mondtuk, hogy Berlin és Hannover között, ezt nagyjából be tudta lőni. Kérdezte, hogy akkor ugye mi akár autóval is el tudnánk menni Párizsba, és hogy voltunk-e már, mert neki óriási álma, hogy eljusson Berlinbe és Párizsba. Mondtuk, hogy igen, nekünk nem lehetetlen kocsival eljutni Párizsig, és a végén már megígértük, hogy jó, elmegyünk Párizsba. Ennyit a buta amerikairól, aki azt sem tudja, hol van Európa, ráadásul most mehetünk Párizsba is.

Reggeli után megkérdeztük, hogy van-e shuttle a Universalba, és volt, de nekünk az későn indult, későn jött vissza, így inkább a saját autót választottuk. Gyorsan el is indultunk és nagyobbik most nem felejtette el, hogy a HP-s pólóját vegye fel. Kisebbik spongyabobnak öltözött.

Megtaláltuk a parkot és elmentünk még egy csomó mellett, a lányok mindannyiszor jelezték, hogy legközelebb ide, meg ide, meg ide, meg ide. Ahhan, mi meg csak reméljük, hogy egyszer talán lesz legközelebb, de mondtuk, hogy ne aggódjanak legalább lesz mit felfedezni a saját gyerekeikkel, ők ennél hamarabbra gondoltak. A remény, a remény hal meg utoljára, ja nem, a csótány.

A parkolóba való beengedésnél kérdezett valamit a csávó, de nem tudtuk mire gondol, értettük, hogy mit mond, csak hogy melyik parkoló, hol van, meg miért jobb a drágább, na azt nem tudtuk,  így választottunk valami lehetőséget, és reméltük, hogy jó helyre fogunk állni. Mondjuk azt megkérdezte, hogy melyik parkba megyünk, így az Island of Adventure-hez álltunk meg közelebb, de ezen belül is volt mindenféle lehetőség, na ezt nem értettük. Ez egyébként később is így volt, hogy ha nem értettünk valamit, hogy hogy működik, vagy miként megy, akkor nem mindig magyarázták el, mert számukra megszokott és logikus, számunkra meg nem, de mindig megoldódtak a dolgok. Egyvalami viszont nagyon is profi, ez pedig a szervezés. Már a reptéren is, most itt a parkolásnál is. Rengeteg embert kell irányítani, és ebben tényleg elég jók. Az is igaz, hogy mindenre van ember, itt a parkolást egy szinten is nagyjából 10 ember irányította.

Leparkoltunk, majd kicsit körülnéztünk. Párszor elmondtuk a lányoknak, hogy itt vagyunk, itt vagyunk, de ők természetesen mentek volna, mit mentek, rohantak volna, majd nézelődünk bent. Teljesen egyértelműen ki volt táblázva minden, de ha nem lett volna, akkor is tudtunk volna menni a többiek után. Nem volt tömeg, jó, hát sokan voltak, de többre számítottunk. Mielőtt belépünk a park területére itt is át kell esni egy biztonsági vizsgálaton, fémdetektor, táskák átvilágítása, de tényleg gyorsan megy minden. Innen egy mozgójárdával lehet megtenni a fennmaradó távolságot, vagy akár gyalog is. Mi a mozgójárdán való gyaloglást választottuk, mert az a leggyorsabb. Minden leszállásnál folyamatosan mondják egy hangszóróból, hogy vigyázzunk, vigyázzunk, figyeljünk oda. Jó, vigyáztunk.

Beértünk egy hatalmas területre, ahol egymástól elég jó távolságra feküdt a két bejárat, de ugye mi eleve az Island of Adventure felé vettük az irányt. Itt rengeteg üzlet és étterem található, egy kisebb vagyont el lehet verni egy nap alatt. Jegyért nem kellett sorba állni, gyakorlatilag minden második árusító bódé üres volt. A jegyek nagyon drágák, és csak 9 éves korig van gyerekjegy. A jegy fejenként 115$, adó nélkül természetesen, mivel az adó itt sehol sincs feltüntetve. Ez egyrészt rossz, mert minden olcsóbbnak tűnik, mint amilyen valójában, és nem ehhez vagyunk szokva, másrészt hasznos, mert a lányok két nap után már remekül tudtak számolni, mivel ha akartak valamit venni maguknak azt a saját pénzükből kellett.

Bementünk a parkba és kisebbik kívánsága alapján a Cat in the hat-ben kezdtünk. Meglepő, de ennél a résznél a Cat in the hat, valamint a Lorax szereplőivel találkozhatunk, na meg a Grincset se felejtsem ki. A lányok imádják a Grincset, van aki nem? Ez a rész inkább a kisebbeknek való, de azért amire lehetett felültünk. Még én is. Eldöntöttem ugyanis, hogy amit lehet kipróbálok, ezen döntésemet később kénytelen voltam felülvizsgálni. Kisebbik otthon felejtette az alvós plüssét, Nyulam-bulamot, és Nyuli-buli nélkül ő nem tud aludni. De tud, de ez a vita parttalan lenne, tehát nem tud. Mivel Nyuli-buli otthon maradt, így már előre megkérdezte, hogy vehet-e magának valami új alvóst. Vehet, az ő pénze. Elég sok pénzt gyűjtöttek be a nagyszülőktől, és tesóméktól szülinapra, így volt némi lehetőségük pénzt költeni. Ez  azonban azt is jelentette, hogy mindenféle üzletbe be kellett néznünk, hogy ott van-e az új Nyulam-bulam, pontosabban szólva Nyuli-bulit nem lehet pótolni, csak helyettesíteni, de azt meg nem csak lehet, hanem muszáj. Nagyobbik is rákezdte, hogy ő meg nem hozhatta Kedvenckispárnát – én kértem meg, hogy hagyja otthon, mert most már nyugdíjaznom kellett azt a párnát, mert tartok tőle, hogy egy újabb mosás, és párna elhalálozik – de kisebbik hozott kispárnát, ha neki lesz új alvós állat, akkor odaadja a kispárnáját nagyobbiknak, és probléma megoldva. Igen, az egyik 12 a másik 14 éves.

Kisebbik ki is nézett egy Cat-et, vagy is egy macskát két kis dologgal, nem láttam se a filmet, se más egyebet a témában, így fogalmam sincs ezen jószágok magyar nevéről. A lényeg, hogy kinézte, de még szét fog nézni. Jó. Legyen.

Két játék között találkoztunk a Grinccsel, akivel fotózkodtunk is egyet. És sétáltunk tovább. Eddig a legtöbb játéknál még várakoznunk sem kellett, egyszerre mentünk be azokkal akik express jegyet vettek, az azonban látszott, hogy sokkal több embert is képes a park befogadni. Express jegy még drágább, nem vettünk, úgy gondoltuk, hogy majd szerencsénk lesz. Eddig az is volt. Ezen a részen elég sok dolgot ki tudtunk próbálni, és még csak sor sem volt.

Mentünk tovább és mivel nem volt sor, így bementünk egy épületbe, ahol Poseidon’s Fury-t lehetett megtekinteni, vagy felülni rá, vagy mit tudtam én, de legyen. Persze kiderült, hogy egy showt tudunk megnézni, így kicsit várni kellett, mert a program megadott időközönként indult. Amúgy sokkal jobb volt, mint amire számítottunk. Fantasztikus. Van róla felvétel: Itt. Nem csak a szervezéshez értenek, de a show is nagyon megy. A felvétel nem adja vissza, hogy milyen volt, de amikor a körön kellett átsétálni, ahol a kör vízesés volt, vagy amikor egy másik vízesésnél a vizet használták vetítővászonnak, hát na. Meg tudnám nézni még egyszer, vagy kétszer.

Szép lassan el is érkeztünk Harry Potter világához. London ide, 9 és 3/4-ik vágány oda, meg már voltunk, de azért nagyobbik öröme leírhatatlan volt. Mindkét Universal Parkban, a harmadikat nem számolom, mert az csúszda park, de mindkét parkban van HP-s rész, az egyikben az Abszol-út található, a másikban Roxmorts, és a Roxfort, ha valakinek mind a két parkba érvényes jegye van, akkor pedig a 9 és 3/4-ik vágányról, vonattal juthat el egyik parkból a másikba. Ami varázslatos, de nekünk két parkra igazán nem volt időnk, az árakat már meg sem említem. A két gyerek örült annak is ami van. Itt a Roxmortban, vannak büfék, pálca- meg mindenféle bolt, édességbolt is természetesen, aki vesz pálcát, azzal varázsolhat is, egy kirakatban lehet megforgatni egy kereket, kintről. Itt is sorban álltak az emberek a pálcákért és kosztümökért, természetesen voltak olyanok, akik eleve valamilyen HP-s szereplőnek beöltözve érkeztek, mondjuk abban a melegben csodálom, hogy kibírták a köpenyekben, de biztos nem muglik, mint én. A boltokat mi sem hagyhattuk ki, nagyobbik vett magának egy csokibékát, meg még valami édességet, szerencsére pálcánk már van. A csokibékában Griffendél Godrik maga volt a kártyán, és a lányok közölték, hogy innentől ők gyűjtik a kártyákat. A gyakorlatban nem tudom ezt, hogy gondolták, mert nem hiszem, hogy túl sűrűn lenne lehetőségük csokibékát vásárolni, de ha valakinél esetleg van otthon megunt, felesleges kártya, vagy valamelyikből netán kettő van, akkor tudok adni postacímet.

Ittunk vajsört is, ami nem vajsör volt természetesen, mert ilyen melegben ki szeretne karamellás tejet inni, ez valami rémes ízű, cukros, szénsavas üdítő volt, tejszínhabbal. A végén ki kellett öntenünk, de a poharakat elraktuk emlékbe. Fotózkodtunk mindenhol és észre se vettük, hogy amikor lefotóztam a lányokat a “Have you seen this Wizzard” előtt, ott a Zuram tükröződik a képen, mintha ő szökött volna meg az Azkabanból. Meg lehet nézni a vonatot is, de persze csak kívülről, de már az is nagy boldogság. Van egy színpad, ott mindenféle előadások mennek, amolyan fiúk-lányok énekelnek jelmezben, a gyerekeim szerint rém uncsi, így kihagytuk. Felültünk egy kisebb hullámvasútra, kb. 25 percet álltunk sorba. Nem volt kicsi a hőség, de a sor mellett is voltak ivókutak, így egyrészt folyton töltöttük a kulacsot, másrészt tudtunk inni a kútból is.

Ezután felsétáltunk a Roxforthoz, és bár gőzünk nem volt, hogy mit fogunk látni, abban az egyben biztosak voltunk, hogy kihagyni nem fogjuk. Itt azért már volt sor, de még mindig kibírható. A táskákat be kellett zárni csomagmegőrzőkbe, amik rém modernek voltak, mert ujjlenyomattal lehetett zárni, majd nyitni őket. Egy bácsi folyton kiabálta, hogy aki nem akar felülni a játékra, annak nem kell leadni a csomagját, de mivel nem tudtuk mi a játék, így leadtuk. Kisebbikkel egész sorban állás alatt egymást biztattuk, hogy biztos nem valami óriási hullámvasút, mert nem láttuk, lesz, a mi lesz felülünk. Szép lassan elértük a kastélyt, ami be is volt rendezve, és tele volt olyan dolgokkal, amiket a filmben láthatunk, Edevis tükre például. A képeken lévő emberek mozogtak, beszéltek, találkoztunk a Kövér Dámával, aki időnként sikított egyet. Utólag jöttünk rá, hogy még mindig sorba álltunk a játékhoz, amit nem tudtuk, hogy mi, csak rettenetes ötletesen van megoldva a sorállás, közben bámészkodik az ember, és folyton mondja, hogy: azt láttad?, azt láttad?, ó, oda nézz!

Azért csak odaértünk a játékhoz, nem is volt kérdés, hogy mind beülünk-e. Be. Az már gyanús volt, hogy felülről egy baromi nagy biztonsági pántot hajtottunk magunkra, miután leültünk, de csak nem hullámvasút lesz az. Nem az volt. Csupán egy szimulátor, mellyel kipróbálhattuk, hogy milyen seprűn repülni. No, ez nagyon komoly volt. Első lépésként a székeket eldöntötték úgy, hogy a hátunkon feküdtünk… így indult, majd le-fel, le, körbe, közben sárkány, fúriafűz, dementorok, körülöttünk Hermione, Harry és Ron repült, végig biztattak bennünket. Olyan, de olyan élethű volt, hogy néhányszor be kellett csuknom a szemem, kisebbik pedig úgy szorította a kezem, hogy azt hittem letöri. Azért egyszer csak a végére értünk. A kiszállásnál néhány segítő állt, akik tapsoltak, nekem meg remegtek a lábaim, és még ki kellett vadászni a hátizsákokat a csomagmegőrzőből.

Kiértünk, kerestünk egy hűvös helyet, hogy fel tudjuk dolgozni az élményeket, én leginkább mély levegőt vettem, mert nagyon rosszul voltam. Nagyobbik viszont közölte, hogy ő ezt soha nem gondolta volna, mióta látta, olvasta HP-t csak erre vágyott, hogy kipróbálhassa milyen seprűvel repülni, és ő nem is tudta, hogy ma teljesülni fog élete álma, és annyira köszöni, és ez élete legjobb napja. Kisebbik nem volt ennyire lelkes, de azért ő is HP varázsa alá került, belebegtette, hogy el fogja olvasni a könyveket. Azóta egyet már sikerült is.

Innen a Jurassic Parkba mentünk, ahol a látogató központban kezdtünk, és én még mindig rosszul voltam, így kerestünk egy mosdót. Azt mondjuk nem volt nehéz találni. A mosdóban, hát azt tettem amit a tengeribetegek szoktak, de itt bezzeg nem tapsolt nekem senki,  legalább jobban lettem, és úgy döntöttem, hogy most már figyelem a kiírásokat, és ha ki van táblázva, hogy tengeribetegeknek nem, akkor átgondolom. A lányok még nézegették a dinókat, meg, hogy forgatják a tojásokat, hogy dolgoznak a kutatók, de lassan elindultunk velük tovább. A Jurassicos rész fő attrakciója, egy hajóval való utazás, ami tényleg izgalmasnak tűnt, és ki is próbáltuk volna, ha épp nem állították volna le, időjárási okokra hivatkozva. Gondoltuk, hogy jön valami eső, vagy valami. Ezért tovább mentünk a Kong Koponya szigethez, ahol ismét csak valami szimulációs játék volt, de itt buszba kellett szállni, az ment körbe és közben voltak mindenféle effektek. Odaértünk, táblán kinn a jelzés, ami annyit jelentett, hogy én kint maradok, de kisebbik is kihagyta, nagyobbik viszont vígan indult apukájával befelé, csak hát közölték, hogy műszaki hiba miatt most van egy kis szünet, ez tartott két percig, de mivel mindenki elment, aki arra járt, így lecsökkent szépen a sor. Így is 45 percig tartott a dolog, de mi addig kisebbikkel sétáltunk egyet, ittunk, kulacsot töltöttünk, kigondoltuk, hogy most már jó lenne enni, kinéztük, hogy hol fogjuk ezt megtenni, azután leültünk és vártunk. Közben beszélgetünk.

A mellettünk álló bódé, ami eddig zárva volt, most kinyitott, így kisebbik odament plüss majmokat ölelgetni, és ezzel egyértelművé vált, hogy a macskának komoly kihívója akadt. Az eső elkezdett csöpögni, de végül nem váltott át komolyabbra, sőt el is állt, a Jurassic hajóját is elindították, de azt már kihagytuk. Megérkezett a Zuram meg nagyobbik, és elmesélték, hogy milyen volt, azt mondták jó volt, de fele annyi ideig sem tartott, mint a HP seprűs balhé. Kisebbikkel rögtön elmondtuk a terveinket, hogy mi most már pedig kérünk valamit enni, valamint kinéztünk egy újabb játékot, amit ki szeretnénk próbálni. Vettünk corn dogot, meg mellé egy hőtartós műanyag poharat, amit azután annyiszor tölthettünk újra, ahányszor akartunk. Jó lett volna a víz is, de kellett a pohár emlékbe a lányoknak, és amikor kiderült, hogy ezt a poharat néhány helyen fantás jégkásával is meg lehet tölteni, na az volt az öröm.

Kicsit leültünk még, és láttam nagyobbikon, hogy teljesen kész van. Nagyon fáradt. Megbeszéltük, hogy teljesen normális amit érez, még az is csoda, hogy csak most fáradt el, és ő is meg kisebbik is egy hős, hogy ilyen jól viselik az időeltolódást, meg az utazás fáradalmait. Egy kis biztatás kellett csak és máris erőre kapott, mehettünk tovább.

Elmentünk a kiszemelt játékhoz, ami dinóval repülés lett volna, de magassági korlát volt, és mind nagyobbra nőttünk, mint ami a játékhoz elvárt volt. Sebaj, séta tovább a képregényes részhez. Minden nagyon színes, minden nagyon képregényes, és persze a szuperhősök. Láttuk Amerika kapitányt, meg a többieket, mivel nem vagyok egy nagy rajongó én azt sem tudom kik voltak, de láttuk. Még kipróbálták a csajok az apukájukkal a pókemberes szimulációt, én kint vártam, és amikor kijöttek megnyugtattak, hogy jól tettem, mert ez is megviselt volna. Nekik viszont nagyon tetszett. Itt mondjuk nem kellett 20 percnél többet várni. Ezen a részen egyébként sem voltak sokan, pedig itt van a Hulk, ami egy igen nagy hullámvasút.

Lassan az erőnk végére értünk, de még mindig nem volt alvós állat, így visszamentünk a macskáért, majd be a nagy shopba, ahol igen alaposan körülnéztünk, én kaptam hűtőmágnest, a csajok meg vettek maguknak pár apróságot, emlékbe.

Lassan elindultunk kifelé, még lett volna időnk, meg késő estig nyitva van a park, de már alig vonszoltuk magunkat, és így is esteledett. Átsétáltunk még a másik parkhoz, ott is csináltunk pár fotót, majd benéztünk a Hard Rock Caféba, mert kisebbik nagy álma, hogy legyen egy Hard Rockos pulcsija. Nem tartott kevés ideig, mire kiválasztotta, de sikerült. Már az is nagy kérdés volt, hogy itt vegye-e meg, vagy majd valahol máshol, később, de úgy döntött, hogy az Orlando felirat is menő, az egyik osztálytársának Budapestes van, és az is menő, olyan is kellene, persze. Azóta sem igen tudom róla leszedni a pulcsit. Néha azért mosni kell.

Még sétáltunk tovább, de csak kívülről nézegettük meg az üzleteket kivéve egy Bubba Gump Shrimpes üzletet, mert az érdekelte a Zuramat, de végül nem vettünk semmit. A séta elég jól esett, a környezet meseszép, az idő is fantasztikus volt, de  végül csak elindultunk vissza a kocsihoz, és a parkolóból még elköszöntünk a Universaltól.

Visszaértünk a hotelhez, és mivel szemben volt egy Wendy’s, így átmentünk vacsorázni. Abban biztosak voltunk, hogy ezen nyaralás alkalmával nem épp az egészséges étkezést fogjuk követni. Réges régen Pesten mi még ettünk Wendy’s-ben, de ez teljesen másmilyen volt. A pesti is jó volt, csak emlékeim szerint másmilyen volt a kaja. Itt is jó volt, friss volt, de amúgy az étterem eléggé, hogy is mondjam csak, egyszerű volt. Minden morzsás, de később kiderült, hogy kb. az összes gyorsétterem ilyen, sebaj, rutinosan takarítottam le evés előtt, és után is az asztalunkat. Mi már pedig nem hagyjuk mocskosan magunk után a helyet.

Visszamentünk a szobánkba, és akkor leszakadt az ég, ha Floridában esik, akkor nem aprózza el, dörgött villámlott, mintha dézsából öntötték volna, egyébként ekkor vett volna fel bennünket a shuttle a Universalnál, ha azt választottuk volna, szerencsére nem.

Alaposan elfáradtunk, és ez még csak az első teljes napunk volt. Másnap pedig várt minket Palm Beach.

A nyaralás alatt több, mint 1000 fotót készítettünk, próbálok néhány érdekesebbet feltölteni, a facebookon is van fent pár. Itt sajnos lassan betelik a tárhelyem, és abban az esetben még ki kell találnom, hogy hogyan tovább. Ez a bejegyzés a szokottnál hosszabb, remélem senki nem unta el a közepén, de annyi minden történt velünk.

 

Utazás, Orlando

Július 4-én indultunk a nyaralásra. Mily’ szép dátum, mondtuk is a lányoknak, hogy minket tűzijátékkal fognak várni. Ettől függetlenül is örültek volna, ha már ott lennénk, és mondjuk nem kellene az egész napot utazással tölteni, de kellett.

Pár hete már figyeltük az időjárás jelentéseket, hogy mi várható, főleg, hogy bárki ismerősünk, akivel beszéltünk az útról, mindenki azt javasolta, hogy ne júliusban menjünk. A nyári szünetet nyáron tartják, a Werksurlaubot szintén nem decemberben, így “a máskor menjetek” pont nem opció. Lehet szél, meg vihar, eső meg biztos lesz, erre számítottunk, és még melegre is, párára is, de ha esik, ha fúj, ha elviszi felőlünk a hotelt, mi akkor is ott leszünk. A Zuram szülei mesélték, hogy amikor ők voltak, át- és túléltek egy hurrikánt, ami félelmetes volt, és érdekes is. Egyébként ők elég vagányak és bevállalósak, még a vidámparkban is felülnek a legdurvább hullámvasútra is. Természetesen egyáltalán nem szerettünk volna átélni egy hurrikánt, mert nem vicces, és szerettünk volna hazaérni a nyaralásból. Eső nem zavar, legfeljebb elázunk, és különben is, néhány meghirdetett programnál, amit kinéztünk, oda volt írva, hogy esőben is indul, semmi aggodalom.

Az utazás első szakasza Berlinből indult reggel 9:05-kor. Ez annyit jelentett, hogy időben el kellett indulnunk, ha el akartuk érni a gépet, márpedig nagyon el akartuk. Most is béreltünk parkolót az autónak, ahol otthagyhattuk a kocsit. Hajnal kettőkor felkeltünk majd, indulás.

Nem indulás, be kell rakni a 4 bőröndöt a kocsiba. Aha, arra gondoltunk, hogy a Floridában bérelt autóba beférjen, de a saját kocsinkat nem ellenőriztük. Passat, kombi, nem kicsi, de reménytelennek tűnt. A helyzet reménytelen volt, én meg ideges. A Zuram nekiállt legózni, én mondogattam, hogy annyira látszik, hogy három bőröndnél több a csomagtartóba nem megy be, de ő csak erősködött, és még párszor ki-meg bepakolta azt a hármat, ami befért, és próbálkozott a negyedikkel, ami nem. Már rögtön a legelején javasoltam, hogy tán a lányok közé kéne berakni, mert oda minden gond nélkül bemegy, a csajoknak marad elég hely, és két órát a reptérig bőven kibírnak a lányok is, hát még a bőröndök. Így is lett. Időnként anyukám úgy hív, hogy: “a család esze”, no ez nem véletlen, és ő abszolút dicséretnek szánja, és komolyan is gondolja.

A gond megoldódott, a város határában még egyszer megálltunk, hogy megnézzük, hogy tényleg meg van-e minden papírunk, mert habár én tudtam, hogy beraktam, mégse voltam benne biztos, és a Zuram inkább megállt, mert ő sem mert kockáztatni. A Zuram időnként úgy hív, hogy: “merttemindigmindenttúlaggódsz”, no ez nem véletlen, egyáltalán nem szánja dicséretnek és nagyon is komolyan gondolja. Kockáztatni azért nem mert, de rendben voltak a papírok.

Odaértünk a parkolóhoz, de nem találtuk, de azután amit annak gondoltunk, az mégis az volt, csak épp nem lehetett kártyával fizetni, ezért még keresnünk kellett egy bankot, ahol pénzt kellett levenni a kártyáról. Csak és kizárólag azért nem voltam ideges, mert úgysem tudtam segíteni a helyzeten, én még csak a pénztárcámat sem hoztam magammal, valamint ez is bele volt számolva az időbe. Kocsit otthagytuk, shuttle, no mit mondjak, elég lepattant kocsival vittek ki a reptérhez, de a bőröndök belefértek. Amúgy nem vagyok benne biztos, hogy az autóval műszakilag minden teljesen rendben volt, elég leharcolt volt, kívül és belül is. Mindegy, kiértünk a reptérre, és még volt egy pici időnk, amíg feladhattuk a csomagunkat.

Most nem a fapados részlegnél kellett beszállnunk, külön csak ehhez a járathoz volt egy biztonsági ellenőrzés, pontosan azért, mert Amszterdamban már nem kellett ezen újra átesni. Már a poggyász feladásnál ellenőrizték az USA-ba érvényes beutazási engedélyünket, de minden rendben volt, mehettünk. A biztonsági ellenőrzésnél a műanyag ládába tettem az útleveleinket, mivel a csomagok feladása után egyből, ott volt a bejárat, a biztonsági átvizsgáláshoz, és nem volt időm berakni a hátizsákba, de tulajdonképpen nagyjából mindig így szokott kijönni a lépés. A biztonságis fiatalember, megnézte az útlevelet, és habár egy darabig próbálta kibetűzni, hogy Magyarország, nem jött neki össze, segítettem egy Ungarn-nal. Innentől kezdve nem érdekelte tovább.

A járaton csupa olyan ember volt, akinek a végcélja nem Amszterdam. Amszterdam csupán egy köztes állomás. A Zuram mellett, hol máshol, ült egy apuka, a másik sorban meg mellettük az anyuka a három gyerekkel, igen három, egy ölben, nem hosszú az út, másfél óra, de a Zuram a végére azért azt kívánta, hogy ne Orlandóba jöjjenek, ne Orlandóba jöjjenek. Nem Orlandóba jöttek. Azt leszámítva, hogy a gyerekek nem tudtak a fenekükön ülni, semmi gáz nem volt, anyuka és apuka is végtelen türelemmel kezelték a helyzetet. Na mindegy, a Zuram valamiért nehezen viseli a kiskorú útitársakat, meg úgy egyébként állítása szerint a gyerekeket úgy általában, de ez nem igaz, mióta apuka, egész sokat változott.

Itt nem is volt kérdés, hogy én ülök a lányokkal, számítva a fülfájásra, de szerencsére a fülfájás nem jelentkezett. Amszterdamból Orlandóba viszont úgy sikerült a helyfoglalás, hogy 2, 2, azaz ketten ülünk egymás mellett, a másik kettő pedig előttünk. Kérdés itt sem volt, hiszen nagyobbik számított rám, a lehetséges fülfájás miatt, ezért a Zuram nyerte meg kisebbiket, aki ebben a szituációban mindenképp a kihívás kategóriába sorolandó, a gyerek, nem a Zuram, habár…, hiszen kisebbik nagyon tud unatkozni, elég sokat kérdez és kérdez, és kérdez…

Rendben megérkeztünk Amszterdamba, már ezalatt a rövid út alatt is kaptunk enni, inni, és a lányok finoman jelezték, hogy a továbbiakban inkább nem fapadossal repülnének, mondtuk, hogy szívünk szerint mi sem választanánk fapadost, de ár beszél. A papírjainkon a KLM szerepelt, de kiderült, hogy Orlandóba már Deltával fogunk érkezni. Mint említettem a lányoknak ez volt az első nem fapados élményük, ami nem igaz, mert Egyiptomba sem fapaddal utaztunk, de arra nem emlékeznek, szóval ez volt az első nem fapad élményük, már teljesen vidámak voltak, és nagyon várták a továbbutazást, mert elmeséltük nekik, hogy a továbbiakban sem lesz rossz ellátásban részük. Nem mintha lett volna saját tapasztalatunk, mert nem, de gugli barátom segített.

10:35-kor leszálltunk, de a csak 14:40-kor indulhattunk tovább, tehát valahogy el kellett tölteni a fennmaradó pár órát. Már ekkor elég fáradtak voltunk a hajnali kelés miatt, de azért sétáltunk, nézelődtünk, ebédeltünk. A csomagokkal nem kellett foglalkozni, azt automatikusan pakolták át a Delta járatára, legalábbis reméltük, hogy oda. Az amszterdami reptér hatalmas, nagyon sok gép indul a tengeren túlra, szinte folyamatosan, ehhez be kell menni egy külön terminálra, biztonsági ellenőrzés már nem volt, az megtörtént Berlinben, de egy határőr kikérdezett bennünket, mielőtt beengedett volna. Mennyi időre megyünk?-, Nyaralni fogunk-e?- ennyi volt a kikérdezés, mondjuk minden papírunk kéznél volt, ellenőrizte a beszállókártyáinkat, útleveleket, de ha ez nem lett volna elég, az utazási irodától kapott voucherek, ESTA, minden a kezünk ügyében volt, de nem kérte senki. Mellettünk egy fiatal lány állt, őt egy másik fiatalember kérdezte ki, ez a kikérdezés viszont elég alaposnak tűnt. Neki meghívólevele volt, egyedül utazott, így több kérdést kapott, mint mi, és a papírjait is alaposan áttanulmányozták. Mi közben kaptunk egy-egy matricát az útlevelünkre, egy cetlire felírta az úriember, hogy hányas kapuhoz menjünk, és már mehettünk is.

A beszállókártyákat már Berlinben megkaptuk, ezért nem volt még rajta minden információ, de erre fel is hívták a figyelmünket, hogy ne mulasszuk el megtekinteni a kiírásokat. Ha, ha, egyébként amennyiben rajta lett volna, akkor is harminckétszer néztem volna meg a kiírást, biztos, ami biztos, és nem, egyáltalán nem aggódom túl. A beszállókártyánkon nem szerpelt 4 db S, így tudtuk, hogy nem fogunk átesni egy alaposabb, másodlagos biztonsági ellenőrzésen, egyébként, ha valaki piros borítékot kap, az szintén számíthat erre. Akiket kiválasztottak, azokat előrehívták és egy második  biztonsági vizsgálaton estek át, de ezen senki nem problémázott. A gépre végül megkezdődött a beszállás, és szakaszonként hívták az embereket, attól függően, hogy kinek hol volt helye a gépen. Amúgy nem szoktunk előre menni, inkább a sor végét választjuk, mert tök mindegy hogy mikor szállunk be, a gép ugyanoda megy, a hely pedig fix. Voltunk már olyan járaton, ahol nem volt fix, na, akkor tudtunk sietni is.

Mielőtt beszálltunk volna, egy nagyon szigorú hölgy mindenkit kikérdezett, hogy saját magunk csomagoltunk-e, és, hogy fogadtunk-e el valakitől valamit a reptéren. A gyerekek jöttek velünk, nagyobbiktól megkérdezte a hölgy, hogy beszél-e angolul, és mivel ezt a kérdést értette, magabiztosan rávágta, hogy igen, aztán kérdezett tovább a néni, de nagyobbik azt meg már nem értette, így apukája sietett a segítségére. Ha angolul nem is beszél, de legalább tanul, és meglehetősen magabiztos a gyerek, és már ez is valami.

Bejutottunk a gépre, és hát még ekkora géppel soha nem utaztunk, 2-3-2, három sorban az ülések, már az elején segítenek eligazodni a légiutas kísérők, hogy melyik folyosón menj, hogy azután ne kelljen átvágni a középső üléssoron. Nagyobbik magabiztosan mosolyogva ment előre, a jegyét nem mutatta meg a hölgynek, aki kérte, csak ment tovább, a hölgy azt gondolta, hogy nagyobbik ilyen rutinos utazó, de ahogy lenni szokott rossz folyosón indult el, semmi gond, visszahívtuk. Ha nem is rutinos tengeren túlra járó, de nehezen jön zavarba, és meglehetősen magabiztos, már ez is valami.

14:40-kor szállt fel a gép, és érkezésünk 19:04-re volt várható, utóbbi természetesen ottani idő, előbbi itteni szerint értendő. Minden üléstámlában van egy monitor, magunk választhatjuk ki, hogy milyen filmet, sorozatot nézünk, esetleg zenét hallgatunk, vagy inkább játszunk-e, folyamatosan nyomon követhetjük a repülési információkat, de ha valaki kíváncsi, egy csomó dolgot megtudhat a légitársaságról is. Még felszállás előtt a személyzet mindenki számára kiosztott fülhallgatókat, füldugót, és alvómaszkokat. Nekünk ez mind volt bekészítve már a kézipoggyászba, mert nem tudtuk, hogy kapunk-e, vagy sem. Még fel sem szállt a gép, már mindenki a saját monitorját böködte, mivel olyan új filmeket is meg lehet nézni, amit a német mozikban még be sem mutattak. Finoman szólva is bőség zavara. A lányok teljes odáig voltak meg vissza, és fogalmuk sem volt, hogy melyik filmmel kezdjenek. Szerencsére nyelvet is lehet a filmekhez választani, és ha nincs is az összes szinkronizálva, a legtöbb elérhető németül is.

Úgy vettem észre, hogy rajtam kívül senkit sem érdekelt a felszállás. A múltkor olvastam, hogy új tervek szerint a repülőgépeken már nem lesz ablak, csupán felvételek alapján lehet megtekinteni a kinti világot, megmondom őszintén ez engem eléggé zavarna, de most látva, hogy mennyire nem érdekel senkit, hogy mi van az ablakon kívül, tulajdonképpen tényleg mindegy, hogy van-e ablak, vagy nincs. Pláne a középső sorban ülőknek mindegy.

Egy dolog nagyon zavart, méghozzá az, hogy nagyon, nagyon hideg volt a gépen. A mögöttem ülő idős hölgy meg is kérdezte a légiutas kísérőt, hogy így lesz-e egész út alatt, mert akkor ő bizony előre szól, hogy meg fog fagyni. Gondoltam magamban, hogy én leszek a második, dacára annak, hogy kaptunk takarót és párnát is. Azonban felszállás után nagyjából 20 perccel, már kellemes volt a hőmérséklet. Jó pár órát kellett eltölteni a gépen, de valahogy eltelt.

Óránként hoztak inni, kétszer meleg frissítőkendőt, kétszer valami rágcsálnivalót, kétszer meleg ételt, és pluszban még felszállás előtt kaptunk fél liter palackozott vizet, valamint időnként körbekínáltak csak vizet is. Előre kaptunk menükártyát, erről kiválaszthattuk, hogy mit kérünk enni, és nem túlzok, mert tényleg isteni volt a csirkés saláta, amit kértünk, mármint nagyobbik és én, kisebbik az apukájával valami tésztát választott. Egyáltalán nem érdekes, hogy ez a tészta paradicsomos jelleggel bírt, és már az elején leette magát a Zuram, tehát a bézs, igen bézs színű gatyáján egy hatalmas piros folt éktelenkedett, a tényen, hogy ez megtörtént, sem ő, sem én nem lepődtünk meg, csupán tudomásul vettük.

A rágcsálnivalók is igen finomak voltak, a személyzet pedig nagyon kedves, és meglepődtem, hogy nem huszonéves szupermodellek dolgoznak a Delta ezen járatán, hanem nálam idősebb hölgyek, és urak is. Egy hibát elkövettem az utazás alatt, mégpedig, hogy kértem egy pohár bort, végig csak vizet, vagy narancslevet ittam, de egyszer élünk alapon kértem egy pohár vörösbort. Nem volt sok, ahhoz, hogy ártson semmiképp nem elegendő, de olyan száraz volt utána órákon keresztül a szám, hogy nem győztem inni. Szerencsére kaptunk vizet bőven.

Korábban említettem, hogy kisebbik a nehezebb eset, de pár óra után már irigykedtem a Zuramra, mert kisebbik, amikor nem filmet nézett vidáman beszélgetett, együtt játszottak, míg nagyobbik, és nem túlzok egyáltalán, egy szót nem szólt, csak ha kérdeztem. Nagyon megörült, hogy egy csomó olyan film közül választhat, amit eddig még nem látott, de nagyon szeretett volna, így bele is kezdett a Deadpoolba, nagyon tetszett neki, végigkuncogta szinte az egészet. Kisebbik aludt egy nagyot, de nagyobbik egy percet sem, mondtam, hogy próbálja meg, eligazgattam neki a párnáját, bevackolta magát, de nem bírt aludni. Mivel egymást is meg tudjuk hívni játszani a gépen, a monitorokon keresztül, így néhány játékot kipróbáltunk, de hosszú távon mind vagy túl egyszerű, vagy túl unalmas, de azért elvoltunk. Telt az idő. Közeledtünk.

Még leszállás előtt egy órával felszolgálták a vacsorát, már nem is emlékszem, hogy mi volt, csak arra, hogy nem voltam éhes, és nem kértem, ahogy nagyobbik sem. Kisebbik és a Zuram igen. Lassan mindenki a járat információkat kezdte el nézni a gépen, és érezhetően elkezdtünk ereszkedni. A monitoron láttuk, hogy érkezési idő 6 perc, majd 18, majd 8, majd 20 ebből rájöttünk, hogy körözünk, mondjuk egyértelmű volt, mivel körbe, körbe mentünk, és már elég alacsonyan voltunk ahhoz, hogy lássuk a házakat, hajókat, autókat, ha nem jöttünk volna rá magunktól, a pilóta is bejelentkezett, hogy van némi fennakadás, túl nagy a forgalom, kicsit köröznünk kell, de hamarosan leszállhatunk. Így is lett, hamarosan leszállhattunk.

Eléggé fáradtak voltunk, de az nem számított. A lányoknak elmondtuk, hogy mindenhol azt olvastuk, hogy nem vicceskedünk a határőr bácsival, válaszolunk ha kérdeznek, és megyünk szépen, okosan. Mentünk szépen, okosan, azt gondoltuk, hogy kapunk majd a gépen vámáru nyilatkozatot, amit ki kell töltenünk, de semmi ilyesmi nem volt, pedig ezt is olvastam valahol. Beálltunk egy baromi hosszú sor végére, de július negyedike ide, július negyedike oda, minden pultnál ült egy határőr, 8 másik pedig irányította az embereket, hogy ki melyik határőrhöz mehet oda, értelem szerűen, ahonnan elment egy ember, vagy csoport, oda hívták a következőt.

Végre mi kerültünk sorba, és itt is minden lehetséges papírral készültünk, ESTA, hazarepjegy, szállások, biztosítás, anyám tyúkja, de a határőr mindössze két kérdést tett fel, ezek a következők voltak: hogy érzi magát uram?, mennyi időre jöttek?. Ennyi, semmi több. Mindannyiunkat lefényképezett, levette az ujjlenyomatokat, belepecsételte az útlevélbe, hogy 90 napig maradhatunk, és már mehettünk is. Halkan jegyzem meg, hogy végig énekelt, és dudorászott, de ennek ellenére sem mertem volna vicceskedni. Azt hittük, hogy lesz még valami, de nem, a bőröndjeink már ott vártak ránk, lepakolva a szalagról. Megvolt mind a négy. Ahogy láttuk, az egyiket kinyitották, megnézték, de nem hiányzott semmi, és át sem volt pakolva, a többi bőrönd érintetlenek tűnt.

A reptér itt sem kicsi, de elég jól ki van táblázva minden, így aztán gyorsan megtaláltuk, hogy merre kell mennünk ahhoz, hogy átvegyük az autónkat. A nagyot, amibe belefér mind a négy bőrönd. Itt is volt egy 25 perces sor, de miután minden stimmelt, és minden aláírásra került, már mehettünk is átvenni a kocsit. Át kellett mennünk egy hatalmas parkolóba, ami emeletes volt természetesen, és ekkor léptünk ki először az utcára.

A meleg és a pára, nem csak úgy simán meglepett, hanem hát olyan hűűű, erre azért nem számítottam, vagy igen, csak nem tudtam, hogy ilyen érzés lesz, ehhez képest nagyon gyorsan hozzászoktunk. Kicsit csöpögött az eső, de ezt még esőnek sem nevezném, mondjuk úgy, hogy lógott az eső lába. Megtaláltuk az embert, akinél átvehettük az autót. Megnézte a papírt, majd annyit mondott, hogy ott, az a sor. Jó, rendben látjuk, hogy ott az a sor, és tele van autókkal, de mire észbe kaptunk a fickó el is tűnt, így meg sem tudtuk kérdezni, hogy jó, jó, az a sor, de melyik kocsi? Jött egy nő, akitől végül sikerült információt nyernünk az autóra vonatkozóan, bármelyik. Mindegyikben benne van a kulcs, válasszunk egyet, pakoljunk be és már mehetünk is. Jó. Részemről, amúgy ez rém egyszerű, mert odamegyünk az elsőhöz, és menjünk már, de nem, a Zuram megnézett párat, majd választott egyet. Tényleg belefértek a bőröndök. Meg mi is. Elővettük az erre a célra szánt telefont, és bepötyögtük a címet, majd elindultunk, hogy tán menet közben észhez tér a GPS. Egyáltalán nem akart észhez térni, és nulla, azaz nulla helyismerettel elég nehéz volt tájékozódni. Biztos, ami biztos az eső lába már nem csak lógott, hanem mondjuk úgy talajt ért, de nem kicsit. Konkrétan leszakadt az ég, közben dörgött, villámlott. Semmi pánik, elővettük a másik telefont, ami azonnal működött, és már úton is voltunk a hotel felé.

Elég hamar megtaláltuk a hotelt, menet közben mindenfelé tűzijátékokat láttunk. Szép volt, szép volt, csak épp senkit nem érdekelt. A hotelnél biztos, ami biztos ment az automata öntöző rendszer is, itt aztán nem fog kiszáradni a fű. A fű egyébként nem tudom milyen fajta, de nagyon széles, ennek ellenére puha, és tényleg nagyon zöld. Nem mutatna rosszul itt nálunk sem a kertben.

Már csak annyi volt hátra, hogy elfoglaljuk a szobánkat.

 

Szülinapok

Tehát először Magyarország. Szombaton hajnal kettőkor keltünk, hogy elérjük a repülőt. Berlinből indult a járat, és Berlin, habár nincs messze, közel sincs. Szívünk szerint vonattal mentünk volna, mert akkor nem kell az autónak parkolót bérelni, de a repjegyhez járt egy kedvezményes parkolási lehetőség, shuttle szolgáltatással együtt. Az A2 nem túl megbízható, már ami a közlekedést illeti, folyton baleset van. Most például három napon belül három halálos baleset. Nem kedvelem a Berlin-Hannover autópályát. Reméltük, hogy hajnalban nem lesz akkora a forgalom. Mindig ezt reméljük, de az A2-n olyan nincs, hogy nem nagy a forgalom, vagy legalábbis mihez képest. De semmi gond a repülőt elértük, és meglepi, de a tervezettnél jóval hamarabb értünk Pestre. A repülőn nagyobbik a legutóbbi fülfájós, kellemetlen élménye óta leginkább csak mellettem szeret ülni, így az ülésbeosztás nem kérdés. Sajnos most is jött menetrendszerűen a fülfájás, nem leszálláskor, nem felszálláskor, csak úgy repülés közben. Kifejlesztettünk egy technikát, egyrészt folyamatosan rágózik, másrészt fogja, vagy inkább szorítja a kezem, és közben mélyeket lélegzünk együtt, ő a füle, én a kezem miatt. Ez bevált, megnyugszik, a fájdalom meg, ha nem is azonnal, de múlik. Egyébként is múlna, de hogy megnyugodjon az is nagyon fontos.

Mivel a tervezetnél hamarabb szállt le a gép, így a bérautó még nem volt kész. Ott vártunk, és a kölcsönzős sráccal beszélgettünk kicsit. Legalább telt az idő. Amíg vártunk a papírok elintézésére pont szemtanúi voltunk egy problémás kölcsönzésnek. – Egy család érkezett igen-igen messziről, és ahonnan érkeztek az ottani ügyintéző azt állította, hogy a bőröndjeik be fognak férni az általuk választott autóba, de persze nem, akkor másik autó, de az nem jó, mert azt nem vihetik külföldre, akkor még egy másik, de az sem jó, mert nekik azt mondták, és különben is ők mindenkit be fognak perelni. De értsék meg, hogy azt az autót, nem lehet külföldre vinni. De ugyan már, hát tolvajnak nézek én ki, nem fogom ellopni, az USA-ban élek, és mindenkit be fogok perelni. De értse meg, hogy a biztosítás miatt nem lehet külföldre vinni az autót. Mindjárt felhívom Amerikát, és majd az ottani ügyintézővel beszéljék meg, mert mindenkit be fogok perelni. – Engem tényleg könnyű szórakoztatni, és legalább a Zuram is meggyőzödhetett róla, hogy muszáj nagy autót bérelni, ha az embernek sok csomagja van, mert jól mondta az utazásszervező, különben nem fér be, a bőrönd a csomagtartóba. Ebből a szempontból mondjuk nyugodtak voltunk, Floridában ezzel nem lesz gond, mert a Zuram lemondott a menő kocsiról, a csomagok kedvéért. Igen, igen, mindenről a nyaralás jutott eszünkbe.

Azért csak leértünk Szegedre, és igen hamar rájöttünk, mondjuk eddig is tudtuk, hogy bizony mi autó tekintetében nagyon el vagyunk kényeztetve. Az, hogy átlag fél évente egy a Zuram által választot, konfigurált vadonatúj autóba tehetjük be a fenekünket, na az nem mindennapos, attól hogy nekünk már nem létezik olyan, hogy “újautószag”, attól még igenis értékelnünk kell a kivételes helyzetünket, ezt a kölcsönzős autóban többször is megtettük. Hamar rájöttünk, hogy egy kisebb teherautót sem tudunk megelőzni, sőt utolérni sem. Próbáltunk trükközni, hogy ha lekapcsoljuk a klímát, akkor hátha, de nem. Végül is nem siettünk sehova. Mondjuk az én kicsi autóm is hasonló kaliber, nem épp előzésre tervezték, de mivel arra használom, amire való, városban mászkálásra, így ez nem is igazán tűnik fel.

Keresztapám szülinapi ünnepsége délután kezdődött, így volt még időnk lezuhanyozni, átöltözni, ilyesmi. Aludni is jó lett volna, de nem bírtam, na meg ilyenkor az ember inkább a szüleivel tölti az időt, mint alvással. Közben megérkeztek nővéremék is, és a négy unokatesó szokás szerint örült is egymásnak, ennek hangot is adtak, és ha ők négyen együtt vannak, ott mellettük tuti nincs alvás. Ami jó is, mert sajnos elég ritkán találkoznak.

A szülinapi parti Mórahalmon volt, ahol majdnem mindenki ott volt a családból. Anyuék 5-en testvérek, mindenkinek van gyereke, meg már a gyerekeknek is gyereke, így vagyunk páran, néhány generáció. Amióta nem lakunk otthon nem kicsit estünk ki a tágabb családi életből, mert bárhogy szeretnénk is minden családi eseményen nem tudunk részt venni. Így kimaradnak esküvők, ballagások, keresztelők, azért évente egyszer próbálunk ott lenni, viszont, ha egy évben több történés van, na az nehéz.

Viszont most ott lehettünk, és habár a hajnali két órás kelés miatt elég hamar kidőltünk, mégiscsak tudtunk kicsit beszélgetni. A lányok sokkal hamarabb kidőltek, mint mi, és anyuék haza is vitték őket, így mi még maradhattunk kicsit. Meg is tettük, de eljött az a pont, hogy úgy éreztem elalszok az asztal alatt, és ekkor még nem volt 22 óra. Öregszem.

Másnap a Zuram szüleit látogattuk meg, de mivel a Zuram mondta, hogy neki még délután valahol fel kell vennie egy csomagot, így hamar mennünk kellett, de előtte még próbáltam pihenni. A Zuram szüleinek van egy masszírozós ágyuk, amit én előszeretettel használok, amikor ott vagyunk. Most is elvonultam egy kicsit, és akkor ott az ágyon megvilágosodtam. Nekem a Zuram meglepetés partit szervezett! Biztos voltam benne, hogy nincs semmi csomag, nem kell semmit felvenni. A sok apró jel, ami addig nem tűnt fel, hirtelen összeállt. A leggyanúsabb Edina volt, akinek hiába írtam bármit, csak fél szavakkal válaszolt, vagy azzal se, de az is gyanús volt, hogy miért kéne nekem ott lennem a csomagfelvételnél, valamint, hogy a másnapra tervezett családi szülinap szervezéséből is teljesen kihagytak.

Azt most hagyjuk is, hogy direkt nem szerettem volna meglepetés partit, de az, hogy a Zuram nem szólt, hogy vegyek már fel valami rendes ruhát, esetleg dobjak némi sminket, jó, jó tudom, szerinte biztos mindig tökéletesen nézek ki. Ha ha. Tehát játszós ruhában érkeztem meg a meglepi szülinapi partimra. Kicsit haragudtam, de azért nagyon nem.

A meglepi parti egyébként nagyon jól esett, és innen is mégegyszer köszönöm mindenkinek aki eljött, a fényképeket, az emlékeket, az ajándékokat, de a legeslegjobb az volt, hogy tényleg szívemnek kedves barátok jöttek el, csupán a szülinapom miatt. És olyan fényképeket hoztak, amik nekem miért nincsenek meg?

Egyébként 40 lettem, no igen. Ezt egy picit nehezebben éltem meg, mint bármelyik eddigi szülinapot. Nem fáj,  meg nem is változott semmi, de akkor is. Emlékszem, amikor pici lány voltam még, és esténként ültem a fürdőkádban időnként nézegettem a nagylábujjamat, és arra gondoltam, hogy majd amikor idősebb leszek, pont ugyanezt a lábujjat fogom-e látni, pont ugyanígy, mennyit fogok változni, nem csak a lábujjam persze, hanem úgy összességében, én, az élet, mi fog velem történni, mit hoz a jövő. Akkor ott, az olajkályhával fűtött fürdőszobában, amikor még nem volt színes tv-nk, telefonunk, el sem tudtam képzelni, hogy mennyi minden történhet még, mekkorát fordul a világ. De az a lábujj, még mindig az a lábujj, én még mindig én vagyok,  40 évesnek lenni pont olyan, mint 39-nek, és 39-nek pont olyan, mint 38-nak, és 15-nek pont olyan, mint 14-nek, tehát egyáltalán nem öregszünk, nincs itt semmi látnivaló.

Még várt ránk egy szülinapozás, de ott már mindenki szülinapja volt, nem csak az enyém. Ismét együtt volt a család, most már mondhatom, hogy hagyomány szerint, mert már évek óta így szoktuk, mindig ugyanoda megyünk, a Tisza partra, ebédelünk, beszélgetünk, torta, összevonva a szülinapok, még jó, hogy ilyen közel vannak a naptárban a szülinapjaink. Minden napra jutott egy parti, de másnap ismét kelhettünk hajnalban, mert délelőtt indult vissza a gépünk Berlinbe, hogy 4-én ismét Berlinben indíthassuk a napot, és végre irány Florida.

Ismét köszönöm szépen az ajándékba kapott miniüveg alakú csokikat, melyek miatt oly alaposan átvizsgálták a hátizsákomat.

A lányok már repültek többször, de kisebbik a biztonsági vizsgálatnál megkérdezte a detektoros kapu után, a röntgennél, hogy ott most neki mit kell csinálnia, hogy megálljon-e, vagy menjen tovább, vagy mi legyen. Vicces kedvemben voltam, és már nagyon hozzászoktam, hogy úgyse beszél senki magyarul körülöttem, így mondtam, hogy egy nagyot kell ugrani, de tényleg nagyot, hogy egy ugrással jusson át a kapun. Az ellenőrzést végző őr rám nézett – ekkor esett le, hogy Magyarországon vagyunk, és mindenki érti amit mondok- de az őr csak kacsintott egyet, majd a gyerekre nézett és annyit mondott: – tigrisbukfencben.