Házból, otthon

Beköltöztünk, de még nagyon sokáig úgy éreztem, hogy valaki más házában élek. A bútoroknak meg kellett találni a helyét, a felújítási munkákról nem is beszélek. Egy csomó holmink még dobozban várakozott a pincében, de azért természetesen éltük a mindennapi életünket.

Pestről egy 150 m2-es lakóterületű házból költöztünk egy 120 m2-esbe, azzal a különbséggel, hogy Pesten volt egy nagy pincénk, itt viszont csak egy kis tároló várt bennünket. Akkor nagyon sok dolgot eladtunk, elajándékoztunk vagy épp dobtunk ki a szemétbe, hogy elférjünk az új körülmények között. Eltelt 3 év, és a 120 m2-es házból, illetve bungalowból egy hatalmas házba költöztünk. Van nekünk négy szint, pince, földszint, emelet, tetőtér, ami mind lakható. 5 hálószoba, ami inkább 6, mert a pincében is van egy lakószoba. Rendelkezünk 3 fürdőszobával és két konyhával, de nem rendelkeztünk ennyi bútorral, sőt a mai napig nem rendelkezünk. Nem szerettünk volna ilyen nagy házat, de vagy ez, vagy ugyanennyiért régebbi jóval kisebb házak, esetleg sorházi lehetőségek voltak még. A volt tulajok válásából igazából, mi húztuk a legnagyobb hasznot, még ha meg is küzdöttünk velük, akkor is megérte.

A beköltözés utáni első időszakban a volt tulajdonosok szemeteit szedtük össze, és halmoztuk fel az udvaron, egy tetővel fedett helyen, hogy azért mégse ázzon szét. A papa élvezte, hogy most már bejöhet a házba, így időnként, főleg a vasárnap déli időpontot kedvelte, meglepett bennünket. Először ez még jó is volt, mert egy csomó dolgot elmondott, mi hogy működik, például az esővízgyűjtő, a pizzasütő kemence stb., de azután a bácsi már kezdett viccessé válni. A mamma hagyott itt egy ágyat, amit a bácsi mindenáron el szeretett volna vinni, mi mondtuk, hogy vigye bátran, mert nekünk nincs rá szükségünk, de a bácsi nem tudta hova tenni, így az ismerőseit küldte a nyakunkra, hogy nézzék meg és ha kell vigyék el azt a vacakot. Nem kellett senkinek, csak a bácsinak, de ő még mindig nem tudta hova tenni. A Zuram megbeszélte vele, hogy meddig jöhet átnézni a szemetet, hogy mit szeretne elvinni, és mit nem. A bácsi nem siette el. A mamma jött a megbeszélt időben, és mindent elvitt, amire még szüksége volt, de szemét így is maradt bőven.

Azért a papa is megjelent 3 haverjával, és csak sikerült összeszedni az ágyat, meg átdúrták a szemetet is. Abból nem kellett semmi, mert a 3 haver is csak röhögött az öregen, hogy ez tényleg szemét, ők ebből nem kérnek semmit. A bácsi mondta nekem, hogy akkor ő most bemenne a garázsba és ott is szétnézzen, na ekkor azért már nagyon elegem volt a hónapok óta tartó odamászkálásból és mondtam, hogy na azt nem. Ott már csak a mi cuccaink vannak. Egy csomó dolgot keresett, amit ő régen a fiainak adott, hogy az megvan-e, de egyrészt nem volt meg, másrészt mi közöm van nekem az ő magánéletükhöz. A Zuram szerint tök jó fej az öreg, de én már eléggé örültem, hogy ígérete szerint nem jár tovább a nyakunkra.

Végre elérkezett a napja, hogy megszabaduljunk a szeméttől. A Zuram bérelt egy utánfutót, nem is kicsit, szükség volt rá, mert 320 kg lim-lomot, szemetet, veszélyes hulladékot, vicket-vackot, és még ki tudja mit hagytunk a szeméttelepen. Sajnos van még, van egy tároló, amit még át kell bogarászni, de 320 kg már biztos nem fog belőle összejönni. Szemét projekt: pipa.

Következhetett a bútor projekt. Azzal tisztában voltunk, hogy nem fogjuk tudni hirtelen bebútorozni az egész házat, de pár dologra szükség volt. Ilyen volt például néhány függöny, egy-két szőnyeg, pár polc, kisebbiknek íróasztal és még apróságok. Ezeket szépen lassan, tényleg apránként szereztük be. Még az Ikeában is jártunk, pedig az külön kihívás, hogy a Zuram betegye oda a lábát. Hazacipeltük a bútorokat, amik ügyesen vártak arra, hogy össze legyenek szerelve. A Zuram ezt is megoldotta, és csak ici-pici segítséget kért tőlem az összeszerelésnél. Legtürelmetlenebb kisebbik volt, mert nagyon szerette volna, ha van már szekrénye a ruháinak, meg polca, de legjobban az íróasztal érdekelte. Minden szabad percében az apját nyúzta, hogy lásson már neki. Ennek több oka is volt, az hogy el szerette volna rakni a holmijait, az csak az egyik, de a másik, na az egy tudományos kísérlet volt.

Hogy ez a kísérlet érthető legyen be kell vallanom, egy nem túl szimpatikus szokásomat. Szoktam káromkodni, főleg vezetés közben, ez talán genetikus, talán csak túl sokat hallottam gyerekkoromban apámtól a kocsiban, de tény, az autóban mindig nagyon választékos a szókincsem. Szerencsére a lányok nem utánoznak, sőt gyakran szóvá is teszik, hogy nem kéne, én meg próbálom visszafogni magam. A legtöbbször kisebbik ül mellettem, és egyik alkalommal megjegyezte, hogy: Anya, te szoktál káromkodni a kocsiban, apa, meg nem. Mit tehettem volna beismertem, de nem bírtam ki, hogy ne lökjem meg kicsit a Zuram glóriáját, így megjegyeztem, hogy figyelje meg, apa mindig szerelés közben káromkodik. Kisebbik ezen elgondolkozott, hajlott rá, hogy belássa az igazam, de azért csak kereste az alkalmat, hogy bizonyítékot találhasson.

Tehát a gyerek nyúzta az apját, én meg hagytam. A Zuram persze mit sem tudott arról, hogy kísérleti alanyként szeretné kisebbik megfigyelni. Végre eljött a nap, a Zuram nekiesett az íróasztal összeszerelésnek. Kisebbik pezsgett ezerrel, egyfolytában segíteni akart. A Zuram sem értette, hogy mi ilyen izgalmas egy íróasztalban, de igyekezett nagyon, mert valamiért kell kisebbiknek az az asztal. Én kicsit izgultam, hogy bejön-e a kísérlet, vagy sem, de az íróasztal tervezői nekem kedveztek, mert nem volt egyszerű összelegózni. Kisebbik és az apja fent szereltek, amikor is egyszer csak a gyerek diadalmas mosollyal az arcán rohant le az emeletről, és közölte, hogy: Anya! Igazad van! Apa azt mondta az íróasztalra, hogy: nyavalyás. Belül nagyon röhögtem, mert a nyavalyás mégse az a káromkodós szó, de a kísérlet sikerült, sőt később még sikeresebb is lett, mert az íróasztalt 2 órán át tartott összerakni, és elhangzott még pár szó a nyavalyáson kívül is.

A függönyök felkerültek a helyükre, a bútorok összeszerelése is sikerült. Elpakolásztuk a holmijainkat. Lassan belaktuk az új helyünket, tehát kezdődhetett a következő nagy feladat, a felújítás. Nem volt szükség olyan borzasztó nagy felújításra, tehát nem kellett padlót felszedni, csempét leverni, de kellett festeni, volt egy csomó érthetetlen vezeték, némi szerelnivaló, a kert romokban stb. Ez már sokkal nagyobb falat, mint mondjuk egy íróasztal összerakása, segítség nélkül nem is ment volna. Szerencsénkre nem maradtunk magunkra, jött a felmentő sereg.

Új hely, átalakított szokások

Egyszerűen nem tudom kikerülni a ház témát, bármennyire szeretném is. Tudom ám, hogy ezt a blogot én írom, tök egyedül, és arról írok, amiről csak akarok, vagy kedvem van, és ugorhatnék egy fél hónapot is a történetben, ha ahhoz volna kedvem, de vannak bizonyos, hogy is fogalmazzak csak, rigolyáim. Ezek fura szokások, amik bevásárlókocsikhoz, ágyneműhuzatokhoz, kézmosáshoz, ételekhez kapcsolódnak, van még pár, de ezt inkább hagyjuk. Nem is részletezném, mert szerintem teljesen normális dolgok ezek, a Zuram meg megtanult együtt élni a hülyeségeimmel, bár az ágyneműhuzatos dolgot nem érti, de nem baj, megtanulta és kész.

Szóval, ha később egyszer visszaolvasnám amiket írtam, nagyon utálnám, ha kimaradt volna ez az időszak, ami most már az agyamra megy, de egyszer nosztalgiával fogok visszagondolni rá. Pár évig úgyis minden nap ezt mondtam magamnak iskolába menet, hogy nyugalom Edit, még pár év és nosztalgiával fogsz visszagondolni ezekre az időkre. Több, mint 20 év telt el, és lassan, nagyon lassan tényleg mosolyogni is tudok már, magamon is. Tehát kivárom amíg az idő megszépít bizonyos dolgokat.

Átköltöztünk a város másik végébe, ami logisztikailag új feladatokkal látta el az egész családot. Első dolog  az iskola. Nagyobbik eddig busszal járt suliba, amit el is meséltem, hogy milyen ügyesen tanult meg, és nem is volt egy bonyolult dolog. Reggel buszra fel, suliba be, délután ugyanez visszafelé, suliból ki, busszal haza és kész is. A jó hír nagyobbik számára az volt, hogy közelebb költöztünk a buszmegállóhoz, a rossz pedig az, hogy kezdhettük előröl a buszozás mókát. Sebaj a módszer ugyanaz, reggel megyek gyerekkel együtt a buszon, a Zuram követ minket kocsival, majd a sulinál engem felvesz, és megyünk tovább kisebbikkel az ő sulija felé.

Így is történt, egy baj volt csak, a hazafelé út. Bokros teendőink miatt egyáltalán nem tudtuk megszervezni, hogy hazafelé is buszozzunk együtt. Sebaj, nagyobbik mondta nem lesz gond, hazajön egyedül, csak a szembeoldalon felszáll a buszra, az otthoni megállót meg megismeri, ha valami gikszer van, telefonál és valamelyikünk már repül is érte.

El is indultunk együtt reggel, szerencsére gyereknek vinni kellett aznap a szaxofont is, így felmálházva mehettünk a buszhoz. Nos 10 perc múlva megtapasztaltuk, hogy ebben a városrészben lényegesen több gyerek lakik, mert a busz már tele volt. Azért felpréselődtünk, végig lelki masszázsban tartottam a gyereket, hogy menni fog ez, hazafelé is. Megtanultuk a megálló nevét, mert azt úgyis kiírják, bemondják, tehát hazafelé simán tudja majd hol kell leszállni. Na persze!

Gyerek a megállótól már egyedül gyalogolt a suliig. Délutánig egész nem aggódtam, mert hát ha van valami nagyobbik úgyis telefonál. A suli végeztével felszedtem kisebbiket, és rohantam vele az uszodába. Az uszodában már nem bírtam tovább, hívtam nagyobbik lányomat, hogy minden rendben van-e. Fel is vette a telefont és közölte, hogy minden rendben, ott ül a buszon, csak a busz nem arra megy, amerre kéne. Jajj! Nincs ő megijedve, de a busz a régi házunk felé ment, és az előbb az volt kiírva, hogy Mörse. Ez nem jó, nagyon nem jó. Mörse tök ellentétes irányban lévő falu. Mondtam nagyobbiknak, hogy ne pánikoljon, (ő nem is pánikolt, csak az anyja) szálljon le a következő megállónál, addig hívom az apját, aki már megy is érte.

Apját hívtam, aki szintén nem pánikolt. Felhívta nagyobbikat, megkérdezte hol van, és elment érte. Természetesen az apja le sem tette a telefont, végigbeszélgették a várakozást. Én ott ültem az uszodában és folyton próbáltam hívni őket, hogy minden rendben van-e, de persze egyikük sem vette fel, mivel egymással beszélgettek. Én közben felkészültem, hogy lelkileg sérült gyerekem az életben nem fog többet buszra szállni, de majd szakemberek segítségével évek múltán megoldódik a helyzet.

Kiderült, hogy a busz jó irányba ment, mivel arra kellett neki mennie, azonban nem az ellenkező oldalon kell felszállni az utcán, mert a busz csinál valahol egy hurkot, ezért ugyanott kell felszállni, ahol leszállt reggel. Én sem értem, de a gyerek értette sőt mondta is, hogy ő sejtette, hogy úgy kell, mert a barátnője is mondta, de hát csinálta, amit az apja mondott. Nagyobbiknak felajánlottam, hogy másnap megoldom valahogy és buszozok vele, de közölte, hogy nem kell, és nem is érti mi a bajom, majd telefonál, ha baj van, most majd ott száll fel ahol kell, és kész. Így is lett, másnap teljesen egyedül ment és jött. Egyáltalán nem alakult ki semmilyen ellenérzése a buszozással szemben, sőt egyre inkább úgy érzem, hogy néha inkább buszozik, csak azért hogy önállóan intézhesse el a dolgait. Nem baj, majd néhány szakember és pár év segítségével megtanulom feldolgozni a helyzetet.

Azonban nem ez lett a megoldás az iskolába járásra, mivel van nekünk még egy lányunk, aki a költözést követően elég messze került attól a lehetőségtől, hogy gyalog, vagy akár busszal mehessen. Mindkettő lehetséges lenne, csak idő kérdése. Gyalog kb. 3 óra lenne, busszal 3/4 óra. Sajnos közvetlen busz nem megy a sulihoz, át kellene szállnia, és a várakozással nagyon sok idő telne el. Természetesen a várostól kisebbik is kapott bérletet, tehát efféle akadály nem állt fenn, de az időt, mint tényezőt nem hagyhattuk ki a számításból.

Ezen okok miatt az a rendszer alakult ki, hogy reggel a Zuram elviszi kocsival mindkét gyereket iskolába. Kisebbiket hazafelé én szedem össze, nagyobbik pedig busszal jön haza, kivéve mikor olyan délutáni foglalkozása van, ahova el kell őt vinni, ilyenkor én szedem össze. A kocsimra szeretnék egy matricát Mama-Taxi felirattal. Tökéletesen fedné a valóságot, de a mindennapi programjaink leírása megérdemel egy külön bejegyzést.

Megint az iskola

Elég nehéz egy hosszabb kihagyás után folytatni a blogot, mert annyi minden történt az elmúlt időszakban. Már nem is próbálom meg utolérni magam.

A ház témát már én unom, sok-sok bejegyzés szól már a házról, így most visszatérek az iskola témához. Legutóbb arról írtam, hogy mennyire nem egyszerű a gimnázium az általános iskolához képest, és hogy ez kihívás elé állít szülőt, gyereket egyaránt.

Nagyobbik befejezte az első évet a gimiben, vagyis befejezett iskolai éveinek száma 5 lett. Az első félévre még mindig vegyes érzésekkel tekintek vissza, lehetett volna jobb is, de ez most már  teljesen mindegy. Nézzük a második félévet. Nagyobbik gyermekem belehúzott a tanulásba. Nála sokat jelent az is, hogy megismerte a környezetét, talált barátokat.

Részt vett nem csak egy matekversenyen, hanem kettőn is. Az első verseny során bekerült Németország legjobb ötödikesei közé, de a harmadik fordulón már nem jutott tovább, ettől még büszkeségem töretlen, mert 15 feladatból csak háromban rontott, ráadásul a nehéz feladatok mind sikerültek. A második matekversenyen pedig évfolyamában a harmadik lett. Ez utóbbinak sokkal jobban örült. Fizika hasonlóképpen megy, mint a matek, biológia sem kihívás, de nézzük a németet.

Németből félévkor hármas lett (hatos a legrosszabb, egyes a legjobb), nos igen ez nem a legjobb, de nem is a legrosszabb, ugye ahogy említettem a helyesírás, és a fogalmazás okozta a nehézséget, a nyelvtani szabályokat mind megtanulta. A második félévben viszont rengeteget olvasott nagyobbik. Itt nincsenek kötelező olvasmányok, rendszerek vannak. A gyerek választhat egy csomó könyv közül, azt olvas amit akar, majd neten keresztül válaszol 15 kérdésre, mellyel felmérik, hogy tényleg olvasta-e a könyvet, és hogy a szövegértéssel vannak-e gondok. Készíteni kellett egy könyvbemutatót is, ami nagyon jól sikerült. Nem tudnám megmondani hány könyvet olvasott ki, de tény, hogy nagyon sokat. Kéthetente mászkált a könyvtárba új könyvért.

A dolgozatai is egyre jobban sikerültek. Egyes ugyan nem lett, de ketteseket kapott, és már a helyesírás és a fogalmazás is jól ment. A lényeg, hogy év végére németből is kettest kapott. A többi jegye is jó lett, az első félévben beszedett történelem jegyet majd csak jövő félévben tudja kijavítani, de ez most már menni fog. Év végére sikerült egy jó bizonyítványt összehozni. Ami vicces, hogy matekból félévkor egyes volt, év végére viszont csak kettest kapott, hiába a matekversenyen elért eredmények. A második matekverseny eredményét az utolsó napon hirdették ki, nagyon büszke volt magára, mert kihívták a színpadra, kapott ajándékot, és mindenki megtapsolta. Azt mondta, hogy hiába kettes matekból, pontosan tudja, hogy ő ennél jobb. Szerintem meg semmi baj nincs a kettessel, ennél rosszabb ne legyen!

A szaxofont és a rajzot legalább annyira szereti, mint a matekot, vagy a fizikát. Ezekből a tárgyakból nem győzték dicsérni a tanárai, úgyhogy a gyerek roppant elégedett magával, a gyerekkel meg a szülei.

Mostanában nem írtam kisebbikről, pedig ő is jár ám iskolába, ő is kapott bizonyítványt. Nos, róla nehezebb írni, mert nem avat be a dolgaiba. Teljesen egyedül készül, a lecke 90%-át az iskolában már elkészíti. Nagyon ritkán kér segítséget, és általában azt sem várja ki, hogy segítsünk, inkább megoldja egyedül. Folyton külön feladatokat kreál magának. A második félévben voltak gondok, de nem a tanulással. Néhány osztálytársával, volt üvöltözés, lelki bántás, és ha őt nem is verték meg, volt akit igen. Egy ponton már kénytelenek voltunk közbelépni, és beszélni az osztályfőnökkel, aki jelezte, hogy már előző félévben más is jelezte a problémát, mely probléma egy kislány köré csoportosul, de amikor beszélt az adott kislány anyukájával, anyuka bepanaszolta az osztályfőnököt, hogy az ofő. bántja az ő gyerekét. A helyzet nem volt egyszerű, de jeleztük, hogy mi nagyon szívesen beszélünk anyukával, igazgatóval egyaránt. Erre azután nem volt szükség, mert az osztályfőnök ráncba szedte a lányokat.

A furcsa és kicsit ijesztő az volt, hogy a gyerekek előtte már kértek segítséget más tanároktól, de mindenki lerázta őket, mondván, hogy most nem ér rá, pont becsengettek, vagy oldják meg a dolgot maguk. Ezt is jeleztük az osztályfőnöknek, hogy nem igazán értjük, hogy fordulhat az elő, hogy gyerekek segítséget kérnek, és segítség helyett elutasítást kapnak, pedig az iskola protokollját követik. Az iskola eljárása ugyanis az, hogy ha például csúfolnak valakit, az a valaki kérje meg a csúfolódót, hogy hagyja abba, ha az nem hagyja abba, akkor szólni kell a tanárnak. Ráadásul ez esetben nem is csak csúfolódásról volt szó. Kisebbik mondta, hogy őt nem bántják, nem csúfolják, de ő már nem bírja nézni, hogy a barátait igen. Tehát a közbeléptünk, és az osztályfőnök meg is oldotta a problémát. Egyébként az érintett tanárokat is elővette. Osztályfőnök eléggé lelkiismeretes, mert egy darabig hetente egyszer telefonált is, hogy elmesélje a történéseket, és érdeklődjön, hogy történt-e új esemény.

A másik probléma amivel szembe kellett nézni kisebbik esetében, nos az sem egyszerű. Kérem szépen megjelentek az iskolában a tetvek. Kisebbik panaszkodott, hogy viszket a feje, no de hát a fene gondolta, no meg én még életemben nem láttam tetvet, meg serkét, meg semmi ilyesmit. Aztán igen, kiderült, hogy nem az uszoda, vagy a ritka  fejmosás a viszketés oka, hanem a tetvek. Sebaj, emlékszem gyerekkoromban egyszer én is üldögéltem nájlonzacskóval a fejemen, míg édesanyám nem is túl csendben mérgelődött, mert hát épp lakodalomba kellett volna mennünk, de a tetveket nem hívták meg. Nővéremmel ott ültünk egymás mellett, és baromira bűnösnek éreztük magunkat, pedig nem hívtuk a tetveket, azok csak úgy jöttek, de le lettek írtva aztán kész.

Gondoltam ez most is így lesz. Csodaírtószert vett a Zuram a patikában, amit előírás szerint használtunk is, nagyobbik gyereknek csak preventív jelleggel. Egy hét múlva megismételtük a műveletet, majd hátradőltem, hogy ez ennyi volt. Szóltunk az osztályfőnöknek, természetesen még az elején, és nem is engedtük a gyereket iskolába pár napig, amit tök jól tettünk, mert osztályfőnök mondta, hogy nem is lehet 3 napig menni ilyenkor. Kaptunk szórólapot, meg titkos névtelen felmérés indult, hogy ki talált bogárkákat és ki nem. Rajtunk kívül egy gyerek szülei vallották be, ők is magyarok. A többiek hallgattak ezerrel, csak az tűnt fel, hogy rejtélyes köhögés vette kezdetét az osztályban, és szépen sorban mindenki hiányzott pár napot az iskolából. Eleinte a gyerekek csak egymásnak vallották be, hogy bizony tetvesek voltak, aztán már szinte az érezte rosszul magát, akinek nem mászkált a fején bogár. Na, ha azt gondoljuk, hogy mindenki leirtotta a tetveket, hát tévedünk, sajnos ez nem így történt. Vannak olyanok akiket ez egyáltalán nem zavar.

Én már paranoid lettem, egyfolytában a gyerekeim haját vizslattam, időnként rám is szóltak, hogy hagyjam már őket békén. Hetekig viszkettünk, tetű nélkül is, elég volt rágondolni és már vakaróztunk is. Azóta már ki is okosodtam, vettem elektromos tetűírtófésűt, meg sampont is, amivel időnként akkor is átmosom a lányok haját, ha semmi nem indokolja. Most nyár van, meg szünet és remélem ez a pár hét elég volt ahhoz, hogy mindenki megszabaduljon a kis házi állatkáitól. Borzasztó, megint viszketek, pedig én nem is lettem tetves, meg a Zuram se, de amikor kisebbik mesélte, hogy az egyik osztálytársa nagyon szőke, és neki látta ahogy a nyakán mászik a bogár, háááát, ha már csak rágondolok is veszem elő a sampont.

Visszatérve kisebbik érdemeihez, nos az önálló tanulása idén év végére is eredményes lett. Habár nem lett kitűnő, de javított a félévi bizonyítványán, és ismét osztályelső lett. Most következik a negyedik osztály, meglátjuk miben lesz ez más, mennyiben készítik fel őket a gimnáziumra. Lassan neki is el kell döntenie melyik suliba szeretne menni. Az ő döntését sem fogjuk befolyásolni, ahogy nagyobbikét sem tettük, de azért reméljük, hogy ő is nagyobbik gimijét választja, már csak logisztikai szempontból is. Azért még van egy éve, és őt is el fogjuk hordani minden nyílt napra, ő is megnézheti, hogy melyik suli tetszik neki. A Zuram kollégáját kérdeztük, hogy ők mi alapján választottak gimnáziumot, nos nekik is nagyon komoly szempontjaik voltak: oda ment a kisfiú barátja is, valamint tök jól nézett ki az étkezde.

Elszaladt a nyár, augusztus 4-én kezdődik a suli, remélem a gonoszkodó kislányok és a tetvek nélkül.