Felújítás

A házban várt még ránk egy csomó  munka, hogy végre úgy nézzen ki minden, ahogy mi szeretnénk, vagy legalábbis ahogy lehetőségeink engedik.

Első körben megérkeztek a szüleim, és be tudták vállalni, hogy két hónapig maradnak, festenek, tapétáznak, kertet rendbe raknak, meg ami kell. Anyu többször célzott rá, hogy szerinte sok lesz ez nekünk belőlük, és nem hitte el, hogy teljesen őszintén mondom, hogy nem. Először is, saját szobát kaptak, saját fürdőszobával és konyhával, ha egymás agyára megyünk van hová elvonulni, másodszor is elég jóban vagyunk, harmadszor bírjuk a főztjét, negyedszer mi napközben dolgozunk és végül mi pontosan tudtuk, hogy mennyi munka van, amihez mi vagy nem értünk, vagy nincs rá időnk.

A szüleim lelkesek voltak, meg is érkeztek, nagyon tetszett nekik a saját lakhelyük, én kicsit aggódtam, mert anyu olyan típusú ember, aki bárhová is utazik 3 nap után mindig elkezdi mondogatni, hogy: de legjobb otthon, meg jajj de hiányzik az ágyam. Két hónap állt előttünk és nem voltam benne biztos, hogy nem kapja el a honvágy. Apámmal ilyen gond nincs, szerintem azt se tudja milyen az a honvágy, jó hát a szülőfaluja időnként hiányzik neki, de ha nem tud hazamenni, akkor sem sírja el magát.

A szüleim felmérték a terepet, megállapították, hogy nem fognak unatkozni, majd apám kapott egy kisebb röhögőgörcsöt, amikor meglátta a kertet. Említettem anyunak, hogy itt most lesz egy kis konyhakert, ahová lehet ültetgetni. A hangsúly a kicsin van. Apám majd megpukkadt, mert anyu annyi magot pakolt, ami háromszor ekkora kertre is elég lett volna. Apám nem szégyellt ezen röhögni még másnap sem, én meg nem győztem mondani, hogy de hát én szóltam, hogy kicsi. Egyébként van egy almafánk, szőlőnk, és később még lett pár dolog. Anyu egy tanyán nőtt föl, tehát elég sok dolgot tud a mezőgazdaságról, és gyerekkoromban is mindig volt kertünk, szóval nagy meglepetés nem érhetett bennünket. Az biztos volt, hogy krumplit nem kell vetni, de hagyma, répa simán mehet, és gondoltuk, hogy megpróbáljuk hátha megmarad a paprika, mivel ezen a vidéken sem tv paprikát, sem hegyes erőset nem lehet kapni. Márpedig a Zuram paprika nélkül kevésbé szereti a húslevest. Egyébként a Zuramnak voltak elképzelései, szerinte ültessünk mindenhova epret, mert azzal nem kell csinálni semmit, elültetjük, aztán majd csak le kell szedni az epret. Én megemlítettem neki, hogy már akkor is örülhetünk, ha ő a füvet lenyírja, ne adjon ötleteket. Pláne, ha nem is ért hozzá.

Az nem volt kérdés, hogy festeni is kell, meg két szobából leszedni a tapétát, meg mivel kisebbik gyermekem tapétát szeretett volna a szobájába, így tapétázni is. Meg volt egy csomó vezeték, ami kilógott a falból, és a földből is, ez utóbbi elég nagy meglepi volt, de a hátsó tároló is tele volt mindenféle vezetékkel, amit apám egyből életveszélyesnek nyilvánított. A kert, mint említettem többször is, nagyon, de nagyon elhanyagolt volt. Tehát már csak egy tervet kellett készíteni, hogy milyen sorrendben, mi mikor legyen megcsinálva. Ebbe már csak az időjárás szólhatott bele, az meg bele is szólt, de ez minket kevésbé lepett meg, mint a szüleimet. Ők a napfény városából érkeztek az eső és szél városába persze most épp 35 C° van, de akkor nem volt, és remény sem volt rá.

A Zuram meg a szüleim megbeszélték, hogy mi legyen, bár a Zuram mondta, hogy neki aztán tök mindegy a sorrend, és az se baj, ha nem csinálnak semmit, elég, ha itt vannak velünk, de persze ezt ők kikérték maguknak, hogy semmit csinálni el se jöttek volna, vagy legalábbis nem két hónapra.

Apám első körben megszüntette az életveszélyes vezetékeket, majd nekiláttak a tapéta leszedésnek, meg a tapétázásnak. Nem volt szerencséjük mert kisebbik jó mintás tapétát választott, de mivel már elég nagy rutinjuk van a tapétázásban ez nem fogott ki rajtuk. Persze a két gyerekszoba volt a legfontosabb, azok kifestése. Megbeszéltük, hogy ne okozzunk túl sok fejtörést így csak a lányok szobája lehet színes, mintás, anyám tyúkjás, minden más fehér lesz. Kisebbik kiválasztotta a tapétát, nagyobbik a szép színes festéket, kétféle színt, mert az úgy menő.

Igen ám, de itt történt egy kis csavar a történetben. Nagyobbik kiválasztott egy Cashmere fantázianevű festéket, meg is vettük, de nem voltunk benne biztosak, hogy elég lesz, de nem gond 10 perc kocsival a barkácsáruház, ha kell kiszaladok és veszek még. Természetesen nem lett elég a festék, mondja apám, hogy kellene még, sebaj ugrok a kocsiba, hogy hozzak még, de előtte biztos, ami biztos lefényképeztem a festéken a vonalkód matricát, mert nehogy eltévesszem, de a nevében biztos voltam, nem lehet baj. A vonalkód fölé ugyan oda volt írva, hogy sweet home, és én még gondoltam is magamban, hogy ej, milyen szöveg már, hogy kifested a házat édes lesz az otthonod. Odaértem a barkácsboltba, már nagyon jól tudtam merre vannak a festékek, gyorsan szerettem volna végezni. Meg is találtam a Cashmere-t és ekkor már tisztán láttam, hogy ez baromira nem olyan színű, mint a gyerek szobája. Még csak nem is hasonló. Na, gondoltam, most mi lesz, nézem a színpalettát, hogy hol a hiba, és egyből rájöttem, hogy az én drága férjem nem a Cashmere nevezetű színt pakolta be a bevásárlókocsiba, hanem a Sweet Home-ot, mert az nem véletlen volt oda írva, az biz’ a szín neve volt. Na jó, hát nincs mit tenni, akkor ebből a Sweet Home-ból kell keresni. Újabb móka, természetesen nem találtam, mert biztos vagyok benne, hogy minden idióta, akárcsak mi édes otthont akar. Átnéztem még egyszer, majd még egyszer a kupacot, és találtam! De, természetesen csak a legnagyobb kiszerelésben. Itt nagyjából már nem érdekelt a dolog, megveszem és kész, a legközelebbi barkácsbolt a város másik végén van, és senki nem garantálja nekem, hogy ott nem vásárolták fel az összes Sweet Home-ot. Így történt, hogy végül édes otthon lett a hálószobából és a konyhából is.

A legjobb az egészben az, hogy nagyobbik hazaért az iskolából és én elé járultam bevallani az apjának az ő nagy hibáját, miszerint még véletlenül sem azt a színt pakolta be a kosárba amit a gyerek választott, de gyerek nézze meg, mert nincs mit tenni, ez már így fog maradni. Gyerek elkenődött fejjel ment a szobájába, megnézte, majd nagy kegyesen közölte, hogy semmi baj, neki ez tetszik. 1 óra múlva hazaérkezett a gyerek apja, akinek gyerek a nyakába borult és a következőket mondta: köszönöm apa, hogy nem azt a festéket vetted le a polcról, amit választottam, mert ez sokkal jobb.

Semmi, köszönöm anyám, hogy egész délután festék ügyben rohangáltál, semmi. De tudom, hogy hálás lesz majd az anyjának is a sok jóért, amit kapott, majd egyszer.

Menet közben megérkeztek a Zuram szülei is, akik szintén beszálltak a házfelújításba, így gyakorlatilag már nagyon gyorsan haladt minden. Apósom kezébe vette a villanyászati dolgokat, és mindent megjavított. Nagyon sok dolog úgy volt kész a házban, hogy megcsinálták, megcsinálták, csak nem rendesen. A garázs felső szerkezetét egy csavarhúzó tartotta. A bejárati kaput nem lehetett kinyitni. Az autóbejárón jártak be a házba, az ottani kaput viszont nem lehetett bezárni, és még ezer apróság, amivel dolgozni kellett. A díszburkolat gyakorlatilag fekete volt, azt nagynyomású mosóval nagyon szépen le lehetett takarítani.

A szüleink nekiálltak a kertnek is, el sem tudom mondani mennyit metszettek, daraboltak, amíg valahogy elkezdett kinézni a kert. Apám, aki bárhol feltalálja magát még a szomszéddal is beszélgetett, a szomszéd nem tud magyarul, apám nem tud németül, de állítólag mégis megértették egymást. A szomszéd javaslatot tett a sövény nyírására, de a Zuram nagyon nem szereti, ha neki a szomszéd bármire javaslatot tesz, ennek ellenére a sövény is szépen rendbe lett téve, ezt mondjuk pont én csináltam, annak ellenére, hogy azt gondoltam elég távol áll tőlem az, hogy létrán állva nyírjam a sövény tetejét, de végül is megérte.

Anyu paprika palántákat nevelgetett, amihez apám egy kis fóliasátrat épített a kertben, tényleg kicsit, de a palántáknak jót tett, mert ha nem is nagyon hamar, de azért csak növekedésnek indultak.

Haladt minden, mindenki dolgozott nagyon, és teljesen őszintén mondom, hogy a szüleink segítsége nélkül, még most sem tartanánk sehol. Hálásak is vagyunk, nagyon.

A hálánkat már akkor is szerettük volna valamilyen módon kifejezni, így foglaltunk szállást mindannyiunknak  Wilhelmshavenben, ahova el is mentünk együtt kirándulni.

A kert szépen alakul, a ház elé fűszernövények is kerültek és nagyon szeretem, hogy csak kilépek a konyhából, hogy friss mentát, vagy majorannát szedjek, a bazsalikom megdöglött, de a kakukkfű bírja. Rengeteg levendulám is van, amit szintén imádok, nem utolsósorban azért mert elég igénytelen, és tulajdonképpen nem sokat kell vele foglalkozni, akkor is szép. A szőlő nagyon hajt, nem is értünk hozzá, de van rajta bőven, és már szép kék, a paprikák szépen és nagyon lassan növögetnek, de már ettünk is belőle. A hagymát már felszedtem rég, répa van még, a fokhagymát már mind megettük, az uborka is növöget szépen, és valami hihetetlen mennyiségű alma van a fán, és a csipkebogyót sem hagyom veszni. Nem állítom, hogy mindent a legjobban csinálok, de örülök, hogy van egy pici kert, és szívesen foglalkozom vele, még ha gazolni nem is mindig élvezet.

 

Reklámok

Házból, otthon

Beköltöztünk, de még nagyon sokáig úgy éreztem, hogy valaki más házában élek. A bútoroknak meg kellett találni a helyét, a felújítási munkákról nem is beszélek. Egy csomó holmink még dobozban várakozott a pincében, de azért természetesen éltük a mindennapi életünket.

Pestről egy 150 m2-es lakóterületű házból költöztünk egy 120 m2-esbe, azzal a különbséggel, hogy Pesten volt egy nagy pincénk, itt viszont csak egy kis tároló várt bennünket. Akkor nagyon sok dolgot eladtunk, elajándékoztunk vagy épp dobtunk ki a szemétbe, hogy elférjünk az új körülmények között. Eltelt 3 év, és a 120 m2-es házból, illetve bungalowból egy hatalmas házba költöztünk. Van nekünk négy szint, pince, földszint, emelet, tetőtér, ami mind lakható. 5 hálószoba, ami inkább 6, mert a pincében is van egy lakószoba. Rendelkezünk 3 fürdőszobával és két konyhával, de nem rendelkeztünk ennyi bútorral, sőt a mai napig nem rendelkezünk. Nem szerettünk volna ilyen nagy házat, de vagy ez, vagy ugyanennyiért régebbi jóval kisebb házak, esetleg sorházi lehetőségek voltak még. A volt tulajok válásából igazából, mi húztuk a legnagyobb hasznot, még ha meg is küzdöttünk velük, akkor is megérte.

A beköltözés utáni első időszakban a volt tulajdonosok szemeteit szedtük össze, és halmoztuk fel az udvaron, egy tetővel fedett helyen, hogy azért mégse ázzon szét. A papa élvezte, hogy most már bejöhet a házba, így időnként, főleg a vasárnap déli időpontot kedvelte, meglepett bennünket. Először ez még jó is volt, mert egy csomó dolgot elmondott, mi hogy működik, például az esővízgyűjtő, a pizzasütő kemence stb., de azután a bácsi már kezdett viccessé válni. A mamma hagyott itt egy ágyat, amit a bácsi mindenáron el szeretett volna vinni, mi mondtuk, hogy vigye bátran, mert nekünk nincs rá szükségünk, de a bácsi nem tudta hova tenni, így az ismerőseit küldte a nyakunkra, hogy nézzék meg és ha kell vigyék el azt a vacakot. Nem kellett senkinek, csak a bácsinak, de ő még mindig nem tudta hova tenni. A Zuram megbeszélte vele, hogy meddig jöhet átnézni a szemetet, hogy mit szeretne elvinni, és mit nem. A bácsi nem siette el. A mamma jött a megbeszélt időben, és mindent elvitt, amire még szüksége volt, de szemét így is maradt bőven.

Azért a papa is megjelent 3 haverjával, és csak sikerült összeszedni az ágyat, meg átdúrták a szemetet is. Abból nem kellett semmi, mert a 3 haver is csak röhögött az öregen, hogy ez tényleg szemét, ők ebből nem kérnek semmit. A bácsi mondta nekem, hogy akkor ő most bemenne a garázsba és ott is szétnézzen, na ekkor azért már nagyon elegem volt a hónapok óta tartó odamászkálásból és mondtam, hogy na azt nem. Ott már csak a mi cuccaink vannak. Egy csomó dolgot keresett, amit ő régen a fiainak adott, hogy az megvan-e, de egyrészt nem volt meg, másrészt mi közöm van nekem az ő magánéletükhöz. A Zuram szerint tök jó fej az öreg, de én már eléggé örültem, hogy ígérete szerint nem jár tovább a nyakunkra.

Végre elérkezett a napja, hogy megszabaduljunk a szeméttől. A Zuram bérelt egy utánfutót, nem is kicsit, szükség volt rá, mert 320 kg lim-lomot, szemetet, veszélyes hulladékot, vicket-vackot, és még ki tudja mit hagytunk a szeméttelepen. Sajnos van még, van egy tároló, amit még át kell bogarászni, de 320 kg már biztos nem fog belőle összejönni. Szemét projekt: pipa.

Következhetett a bútor projekt. Azzal tisztában voltunk, hogy nem fogjuk tudni hirtelen bebútorozni az egész házat, de pár dologra szükség volt. Ilyen volt például néhány függöny, egy-két szőnyeg, pár polc, kisebbiknek íróasztal és még apróságok. Ezeket szépen lassan, tényleg apránként szereztük be. Még az Ikeában is jártunk, pedig az külön kihívás, hogy a Zuram betegye oda a lábát. Hazacipeltük a bútorokat, amik ügyesen vártak arra, hogy össze legyenek szerelve. A Zuram ezt is megoldotta, és csak ici-pici segítséget kért tőlem az összeszerelésnél. Legtürelmetlenebb kisebbik volt, mert nagyon szerette volna, ha van már szekrénye a ruháinak, meg polca, de legjobban az íróasztal érdekelte. Minden szabad percében az apját nyúzta, hogy lásson már neki. Ennek több oka is volt, az hogy el szerette volna rakni a holmijait, az csak az egyik, de a másik, na az egy tudományos kísérlet volt.

Hogy ez a kísérlet érthető legyen be kell vallanom, egy nem túl szimpatikus szokásomat. Szoktam káromkodni, főleg vezetés közben, ez talán genetikus, talán csak túl sokat hallottam gyerekkoromban apámtól a kocsiban, de tény, az autóban mindig nagyon választékos a szókincsem. Szerencsére a lányok nem utánoznak, sőt gyakran szóvá is teszik, hogy nem kéne, én meg próbálom visszafogni magam. A legtöbbször kisebbik ül mellettem, és egyik alkalommal megjegyezte, hogy: Anya, te szoktál káromkodni a kocsiban, apa, meg nem. Mit tehettem volna beismertem, de nem bírtam ki, hogy ne lökjem meg kicsit a Zuram glóriáját, így megjegyeztem, hogy figyelje meg, apa mindig szerelés közben káromkodik. Kisebbik ezen elgondolkozott, hajlott rá, hogy belássa az igazam, de azért csak kereste az alkalmat, hogy bizonyítékot találhasson.

Tehát a gyerek nyúzta az apját, én meg hagytam. A Zuram persze mit sem tudott arról, hogy kísérleti alanyként szeretné kisebbik megfigyelni. Végre eljött a nap, a Zuram nekiesett az íróasztal összeszerelésnek. Kisebbik pezsgett ezerrel, egyfolytában segíteni akart. A Zuram sem értette, hogy mi ilyen izgalmas egy íróasztalban, de igyekezett nagyon, mert valamiért kell kisebbiknek az az asztal. Én kicsit izgultam, hogy bejön-e a kísérlet, vagy sem, de az íróasztal tervezői nekem kedveztek, mert nem volt egyszerű összelegózni. Kisebbik és az apja fent szereltek, amikor is egyszer csak a gyerek diadalmas mosollyal az arcán rohant le az emeletről, és közölte, hogy: Anya! Igazad van! Apa azt mondta az íróasztalra, hogy: nyavalyás. Belül nagyon röhögtem, mert a nyavalyás mégse az a káromkodós szó, de a kísérlet sikerült, sőt később még sikeresebb is lett, mert az íróasztalt 2 órán át tartott összerakni, és elhangzott még pár szó a nyavalyáson kívül is.

A függönyök felkerültek a helyükre, a bútorok összeszerelése is sikerült. Elpakolásztuk a holmijainkat. Lassan belaktuk az új helyünket, tehát kezdődhetett a következő nagy feladat, a felújítás. Nem volt szükség olyan borzasztó nagy felújításra, tehát nem kellett padlót felszedni, csempét leverni, de kellett festeni, volt egy csomó érthetetlen vezeték, némi szerelnivaló, a kert romokban stb. Ez már sokkal nagyobb falat, mint mondjuk egy íróasztal összerakása, segítség nélkül nem is ment volna. Szerencsénkre nem maradtunk magunkra, jött a felmentő sereg.

Új hely, átalakított szokások

Egyszerűen nem tudom kikerülni a ház témát, bármennyire szeretném is. Tudom ám, hogy ezt a blogot én írom, tök egyedül, és arról írok, amiről csak akarok, vagy kedvem van, és ugorhatnék egy fél hónapot is a történetben, ha ahhoz volna kedvem, de vannak bizonyos, hogy is fogalmazzak csak, rigolyáim. Ezek fura szokások, amik bevásárlókocsikhoz, ágyneműhuzatokhoz, kézmosáshoz, ételekhez kapcsolódnak, van még pár, de ezt inkább hagyjuk. Nem is részletezném, mert szerintem teljesen normális dolgok ezek, a Zuram meg megtanult együtt élni a hülyeségeimmel, bár az ágyneműhuzatos dolgot nem érti, de nem baj, megtanulta és kész.

Szóval, ha később egyszer visszaolvasnám amiket írtam, nagyon utálnám, ha kimaradt volna ez az időszak, ami most már az agyamra megy, de egyszer nosztalgiával fogok visszagondolni rá. Pár évig úgyis minden nap ezt mondtam magamnak iskolába menet, hogy nyugalom Edit, még pár év és nosztalgiával fogsz visszagondolni ezekre az időkre. Több, mint 20 év telt el, és lassan, nagyon lassan tényleg mosolyogni is tudok már, magamon is. Tehát kivárom amíg az idő megszépít bizonyos dolgokat.

Átköltöztünk a város másik végébe, ami logisztikailag új feladatokkal látta el az egész családot. Első dolog  az iskola. Nagyobbik eddig busszal járt suliba, amit el is meséltem, hogy milyen ügyesen tanult meg, és nem is volt egy bonyolult dolog. Reggel buszra fel, suliba be, délután ugyanez visszafelé, suliból ki, busszal haza és kész is. A jó hír nagyobbik számára az volt, hogy közelebb költöztünk a buszmegállóhoz, a rossz pedig az, hogy kezdhettük előröl a buszozás mókát. Sebaj a módszer ugyanaz, reggel megyek gyerekkel együtt a buszon, a Zuram követ minket kocsival, majd a sulinál engem felvesz, és megyünk tovább kisebbikkel az ő sulija felé.

Így is történt, egy baj volt csak, a hazafelé út. Bokros teendőink miatt egyáltalán nem tudtuk megszervezni, hogy hazafelé is buszozzunk együtt. Sebaj, nagyobbik mondta nem lesz gond, hazajön egyedül, csak a szembeoldalon felszáll a buszra, az otthoni megállót meg megismeri, ha valami gikszer van, telefonál és valamelyikünk már repül is érte.

El is indultunk együtt reggel, szerencsére gyereknek vinni kellett aznap a szaxofont is, így felmálházva mehettünk a buszhoz. Nos 10 perc múlva megtapasztaltuk, hogy ebben a városrészben lényegesen több gyerek lakik, mert a busz már tele volt. Azért felpréselődtünk, végig lelki masszázsban tartottam a gyereket, hogy menni fog ez, hazafelé is. Megtanultuk a megálló nevét, mert azt úgyis kiírják, bemondják, tehát hazafelé simán tudja majd hol kell leszállni. Na persze!

Gyerek a megállótól már egyedül gyalogolt a suliig. Délutánig egész nem aggódtam, mert hát ha van valami nagyobbik úgyis telefonál. A suli végeztével felszedtem kisebbiket, és rohantam vele az uszodába. Az uszodában már nem bírtam tovább, hívtam nagyobbik lányomat, hogy minden rendben van-e. Fel is vette a telefont és közölte, hogy minden rendben, ott ül a buszon, csak a busz nem arra megy, amerre kéne. Jajj! Nincs ő megijedve, de a busz a régi házunk felé ment, és az előbb az volt kiírva, hogy Mörse. Ez nem jó, nagyon nem jó. Mörse tök ellentétes irányban lévő falu. Mondtam nagyobbiknak, hogy ne pánikoljon, (ő nem is pánikolt, csak az anyja) szálljon le a következő megállónál, addig hívom az apját, aki már megy is érte.

Apját hívtam, aki szintén nem pánikolt. Felhívta nagyobbikat, megkérdezte hol van, és elment érte. Természetesen az apja le sem tette a telefont, végigbeszélgették a várakozást. Én ott ültem az uszodában és folyton próbáltam hívni őket, hogy minden rendben van-e, de persze egyikük sem vette fel, mivel egymással beszélgettek. Én közben felkészültem, hogy lelkileg sérült gyerekem az életben nem fog többet buszra szállni, de majd szakemberek segítségével évek múltán megoldódik a helyzet.

Kiderült, hogy a busz jó irányba ment, mivel arra kellett neki mennie, azonban nem az ellenkező oldalon kell felszállni az utcán, mert a busz csinál valahol egy hurkot, ezért ugyanott kell felszállni, ahol leszállt reggel. Én sem értem, de a gyerek értette sőt mondta is, hogy ő sejtette, hogy úgy kell, mert a barátnője is mondta, de hát csinálta, amit az apja mondott. Nagyobbiknak felajánlottam, hogy másnap megoldom valahogy és buszozok vele, de közölte, hogy nem kell, és nem is érti mi a bajom, majd telefonál, ha baj van, most majd ott száll fel ahol kell, és kész. Így is lett, másnap teljesen egyedül ment és jött. Egyáltalán nem alakult ki semmilyen ellenérzése a buszozással szemben, sőt egyre inkább úgy érzem, hogy néha inkább buszozik, csak azért hogy önállóan intézhesse el a dolgait. Nem baj, majd néhány szakember és pár év segítségével megtanulom feldolgozni a helyzetet.

Azonban nem ez lett a megoldás az iskolába járásra, mivel van nekünk még egy lányunk, aki a költözést követően elég messze került attól a lehetőségtől, hogy gyalog, vagy akár busszal mehessen. Mindkettő lehetséges lenne, csak idő kérdése. Gyalog kb. 3 óra lenne, busszal 3/4 óra. Sajnos közvetlen busz nem megy a sulihoz, át kellene szállnia, és a várakozással nagyon sok idő telne el. Természetesen a várostól kisebbik is kapott bérletet, tehát efféle akadály nem állt fenn, de az időt, mint tényezőt nem hagyhattuk ki a számításból.

Ezen okok miatt az a rendszer alakult ki, hogy reggel a Zuram elviszi kocsival mindkét gyereket iskolába. Kisebbiket hazafelé én szedem össze, nagyobbik pedig busszal jön haza, kivéve mikor olyan délutáni foglalkozása van, ahova el kell őt vinni, ilyenkor én szedem össze. A kocsimra szeretnék egy matricát Mama-Taxi felirattal. Tökéletesen fedné a valóságot, de a mindennapi programjaink leírása megérdemel egy külön bejegyzést.

Ház, vagy nem, vagy most mi lesz?

Tehát visszatérve a házvásárlás mikéntjéhez, és hogyanjához, folytatnám a történetet. A bankban aláírtunk mindent, az ingatlanossal aláírtuk a szerződést. Következő dolgunk az volt, hogy megbeszéljük a bérelt  házunk tulajdonosával, hogy valamikor a közeljövőben ki szeretnénk költözni, mert házat veszünk, és nem tartunk igényt két házra. Összességében azt mondhatom, hogy nagy szerencsénk volt a tulajdonossal, beköltözésünk óta mindössze kétszer találkoztunk vele, és ha szóltunk, hogy valamivel probléma van, akkor azonnal intézkedett. Jó, hát az is igaz, hogy menet közben ő a családjával kiköltözött Brazíliába, tehát nehéz is lett volna összefutni.

A mi nagyon rendes tulajdonosunk azt mondta a saját ingatlanszerzési törekvéseinkre, hogy megérti, és minden úgy lesz, ahogy mi szeretnénk, alkalmazkodik hozzánk, mivel eddig mindig időre fizettünk, soha nem volt semmi probléma, bízik bennünk, és tudja, hogy, ha mondunk valamit az úgy is lesz. De! De, ha már úgyis házat keresünk, akkor ő felajánlja nekünk, hogy vegyük meg azt amiben most lakunk, akkor ugye nem kell költözködni se, illetve van neki egy másik háza is, amiből ő kiköltözött Brazíliába, akár azt is eladná nekünk szívesen, az egy picit nagyobb, mint a mostani, fel van újítva, és alá is van pincézve, de amúgy ugyanolyan bungalow, mint amit bérlünk, csak még egy pici kerti tó is van.  Köszöntük a lehetőséget, de már aláírtunk az ingatlanossal és várjuk, hogy kapjunk a közjegyzőnél is egy időpontot, ahol már ugye a végleges szerződést írjuk alá a kiszemelt ház tulajdonosaival. A bérleményünk tulajdonosa továbbra is azt mondta, hogy úgy lesz, ahogy mi szeretnénk, és az ajánlatát fenntartja. Meg is adta a másik ház címét, hogy menjünk el megnézni nyugodtan.

Közben az ingatlanos is szólt, hogy megvan a közjegyzőnél az időpont, amit úgy időzítettek, hogy mielőtt indulnánk nyaralni, előtte való nap írjunk alá, hogy nehogy végig kelljen izgulni a pihenést. Jó. Legyen, előtte egy nappal.

A közjegyző átküldte a szerződéstervezetet, amit jó alaposan áttanulmányozott a Zuram, és pontról pontra át is beszéltünk mindent, hogy én is értsem, hogy mit hogyan, és mikor. Teltek a napok, tervezgettünk, mi hogyan lesz, és főleg, hogy a karácsonyt már az új házban töltjük, milyen jó lesz, minden simán ment eddig. Ugyan, mi történhetne?

Az aláírás előtt egy nappal csörög a telefonom, a Zuram hívott, azzal a hírrel, hogy ennyi. A tulajdonos néni, az olasz szappanoperánk fő-főszereplője, most mondta vissza az egészet. Az indok a következő volt, mi van akkor, ha ő nem talál magának lakást, mégsem mehet az utcára. A Zuram mondta, hogy mi meg mégse fogunk addig várni, amíg ő nem talál magának valamit, különösen nem fogunk, semmit aláírni, hogy aztán ő meg ne költözzön ki. Megbeszéltük, hogy egy hónapot vagyunk hajlandóak várni, ha egy hónapon belül aláírnak, akkor mi is, egyébként tekintsék semmisnek az egészet. Ez főleg az ingatlanosra vonatkozott, hiszen azt ő sem gondolhatta komolyan, hogy a semmire fogunk jutalékot fizetni.

Az érdekes az, hogy egyikünk sem volt csalódott, valahol sejtettük, hogy ez lesz, hisz előttünk már három emberrel játszották el ugyanezt, azért is tudtunk alkudni, mert a mammának tök mindegy volt, mire mondja később, hogy nem írja alá. Ez persze csak találgatás, de arra jutottunk, hogy a játék arra megy ki, hogy kisemmizzék a papát, aki aznap már aláírt a közjegyzőnél, amikor a mamma visszamondta, ugyanis annyira nem beszélnek egymással, hogy nem voltak hajlandóak egyszerre megjelenni a közjegyzőnél az aláíráson. A papa mindent aláírt előre, a mamma meg finoman szólva is keresztbe tett, de nem csak a papának, nekünk is.

Vegyük sorra milyen problémát is okozott nekünk hirtelen. Először is fel kellett hívni a bankot, és elmondani, hogy ugyan mi aláírtuk a szerződést, és fel is vennénk azt a szép hitelt, de nincs mire. Mi van ilyenkor? A banki ügyintéző hölgy elsőre nem is értette, hogy mi van, majd felhívta a közjegyzőt, az ingatlanost, és csalást emlegetve mindkettőt kiosztotta, de varázsolni ő sem tud, ha a mamma nem ír alá, akkor nem ír alá, ez van. Szerencsére náluk két embernek kellett volna aláírni a szerződést, de csak ő írta alá, a kollégája még nem. Menjünk el nyugodtan nyaralni, meglátjuk mi lesz, hátha vannak, még csodák és a mamma mégis aláír, ha aláír, akkor ő is aláíratja a kollégájával, de addig nem, és akkor nem kell rendelkezésre állási díjat fizetnünk, ha a mamma mégse írna alá, akkor is megvan a hitelkeret, keressünk másik házat, és akkor legfeljebb módosítjuk a szerződést. Ez nagyon emberi hozzáállás, de tapasztalatainkból kiindulva másik házat találni szinte lehetetlen, azonban ne felejtsük el, hogy bérleményünk tulajdonosa két házat is felajánlott nekünk.

Ha azt nézzük kivételes helyzetben voltunk. Csupán várnunk kell egy hónapot, vagy lesz aláírás, vagy nem, ha nem akkor még mindig ott a ház amiben lakunk, vagy a másik ugyebár. Gyakorlatilag csak várnunk kell, na meg beszélni a mostani házunk tulajával, hogy ő is várna-e még 1 hónapot, és továbbra is áll-e az ajánlata.

Mint mondtam mázlisták vagyunk, mert a tulaj azt mondta, hogy annyit vár, amennyit csak szeretnénk, és csak akkor kezdi el bármelyik házát is hirdetni, ha mi már tudjuk, hogy mi lesz.

Tök nyugodtan mehettünk nyaralni. A házról lemondtunk, elengedtük. Igyekeztünk nem gondolni rá, és a másik két lehetőségen gondolkodni, hogy mi is legyen tovább. Úgy tűnt az olasz szappanopera számunkra itt véget ért, ha nem is volt 200 részes, de pár epizódban benne lehettünk, mint a bábok, akiket felhasználnak egy válás során a másik fél kiforgatására.

Hiányzó bútorok beszerzése

Megvolt a költözés, de elég sok bútorunknak mondtunk búcsút, azzal a felkiáltással, hogy majd veszünk, mert  a Németországban élő ismerőseink szerint itt nagyon olcsón lehet bútorokhoz jutni, különösen ha használt bútorról beszélünk. Hittük is nem is, de tény, hogy végesek voltak a lehetőségeink, ami a teherautók nagyságát illeti, valamint a régi bútoraink a régi házhoz lettek méretezve, nem az ittenihez. Nem is sorolom, hogy mennyi minden maradt.

Azért nem egy teljesen üres házba érkeztünk a költözés után. A gyerekszoba teljes volt, a konyha és étkező is, a nappali üreske, a vendégszoba szintén üres, a hálószobában volt ágyunk, de nem volt szekrényünk, illetve csak ideiglenesnek nevezhető megoldásféleség volt, két vászonszekrény személyében. Ezek a szekrények rendszeresen összedőltek, nem igazán bírta a váz a Zuram öltönyeinek súlyát. Apránként elindult a beszerzés. Mielőtt jöttek a Zuram kollégái vettünk a nappaliba két komódot, felszereltük a polcokat (ok, nem helyes a többesszám, mert a Zuram szerelte fel, de én takarítottam és pakoltam rá mindent). Ezzel az első körös beszerzést befejezettnek nyilvánítottuk, mivel azért nem annyira olcsók a bútorok.

Telt az idő és egyre többször esett össze a szekrény, a régi ágyunkból kikandikált néhány rugó, kisebbik pedig menthetetlenül kinőtte az ágyát. Elindultunk hát ágyat keresni a gyereknek. Mást nem akartunk venni, gondoltuk második fordulónak elég lesz az ágy beszerzése. Minden héten jön vagy 5 féle újság, amiben csak bútorok vannak, meg is néztük mindet, de cseppet sem tűnt úgy, mintha annyira olcsók lennének a bútorok, hogy rohannunk kellene vásárolni.

Kisebbik kinézett egy ágyat magának, ami egy kalózhajónak álcázta magát. El is mentünk az adott bútorboltba, de nem volt abból az ágyból, volt helyette versenyautós. Kisebbik elkeseredett, és neki már mindegy lett volna, csak vegyünk már valamilyen ágyat. Nekünk a felelősségteljes szülőknek azonban nem volt mindegy. A versenyautós ágy minősége messze alulmúlta az elvárt szintet, inkább tartósabbat szerettünk volna mint dizájnosabbat. Kisebbik viszont nem értett egyet, így igen nehéz estének néztünk elébe.  Krokodilkönnyek, szipogás és a jajj de nagyon kinőttem  már az ágyam rigmus hallgatása következett. Már késő este volt, bezárt a bolt, de megígértük, hogy annyit tehetünk, hogy elmegyünk majd egy másik bútorboltba és egy harmadikba is.

Hazaérve átnéztem az online kínálatot, irány tehát hétvégén az Ikea. Kisebbiknek is megmutattam, hogy mik a lehetőségek, természetesen egyből beleszeretett egy galériás ágyba. Már évek óta emeletes ágyat szeretnének a csajok, de nem laktunk még olyan házban, ahol ez lehetséges lett volna. Ez a galériás jó kompromisszumnak lett volna tekinthető, leszámítva azon tényt, hogy nagyobbik kezdett el krokodilkönnyeket gyűjteni a szeme sarkában, hogy ő ugyan nagyon szereti a saját ágyát, de azért nem ér, hogy kisebbik kaphat emeletes ágyat. Mondtam, hogy csak megnézzük, ne izguljon előre, különben is kisebbik sem sírdogált, amikor nagyobbik komplett új bútort kapott a szobájába.

Ikea, nem a kedvenc helyem, lehetne, de nem. Nagyobbik egyáltalán nem akart jönni velünk, de megvesztegettük azon lehetőséggel, hogy ehetünk ebédre svéd húsgolyókat, amit ő nagyon szeret, így duzzogás nélkül megúsztuk. Az Ikeát egy dolog miatt nem szeretem, illetve kettő. Először is a tömeg, másodszor is a nyafogó Zuram a tömeg miatt, és még a nyafogó lányok a tömeg miatt, tudom ez már három, és még jutott eszembe pár dolog. Braunschweigben az Ikea szomszédságában még van másik bútorbolt is, azt is megnéztük. Ott nem volt tömeg, és olyan csodaszép ágyakat láttunk, hogy kisebbik nem is tudott választani. Segítettünk neki, egyik sem volt megfelelő, ha az árakat nem említem, akkor sem elhanyagolható tény, hogy a szobájuk mérete véges, és nem, még egy új ágy kedvéért sem kezdünk el új házat keresni. Átmentünk hát az Ikeába, ahol annyian voltak, hogy az már engem is nagyon zavart, a család türelem szintje a béka feneke alá zuhant. Megnéztük az ágyat, ami nem felelt meg az elvárásainknak, így gyorsan teljesítettük a húsgolyós ígéretet, és elindultunk vissza Wolfsburgba.

Itt a városban is van pár bútorbolt, de kimentünk az SB Discount-ba, ahol vannak olyan termékek amiket elég jó áron adnak, mivel kifutó, vagy utolsó darabok. Igyekeztünk az ágyakra koncentrálni, de ahhoz, hogy eljussunk az ágyakig el kellett sétálnunk a hálószobabútorok előtt. El is sétáltunk, és megakadt a szemünk rajtuk. Mi lenne, ha vennénk hálószobabútort is? Lenne új, rendes ágyunk, lenne szekrényünk, az éjjeli szekrénykék meg már csak hab a tortán. Azután szépen továbbsétáltunk, de a gondolat maradt. Mi lenne ha? Kisebbik ügyesen terelte el a figyelmünket, ez az ágy azért nem jó, amaz meg azért. Naná, hogy itt is volt versenyautós ágy, ugyanabban a minőségben, itt sem adtuk be a derekunkat, de volt egy ágy, ami fehér volt, és volt hozzá olyan váz, hogy arra lehet függönyt rakni, baldachinként. Sajnos valami rémes virágos függönyszerűséget aggattak rá, valamint egy iszonyat csúnya lila virágos ágybetétet raktak bele mintának a kedves eladók, így kisebbik ezt a lehetőséget azonnal kizárta, mert az csúnya. Tényleg az volt. Ismét üres kézzel, de gondolatokkal teli fejjel tértünk haza. Mi lenne ha?

A következő hét közepén még visszatértünk a bútorboltba, ismét megnéztük a hálószobabútorokat. Már odáig jutottunk, hogy ki is választottunk egyet, nagy szekrény, ágykeret, éjjeli szekrénykék, de utolsó darab és csak a kirakott mintadarabot tudják szétszedni és odaadni, de mindezt igen kedvező áron. Mi lenne ha? Kisebbik ismét működésbe lépett, és megnéztük újra az összes ágyat. Egyre kisebb köröket tettünk, és már csak a fehér, függönyös körül keringtünk. Kisebbik ráült, ráfeküdt, és elmondta, hogy tulajdonképpen jó lenne, de randa a függöny és az ágybetét. Mondtuk, hogy akkor jó, mert sem a függönyt, sem az ágybetéte nem adják oda az ággyal, azt külön kell megvenni és nem kell a randát. Megegyeztünk! Ez kipipálva, de mi lenne ha? Megvettük az ágyat, választottunk hozzá ágyrácsot, ágybetétet, de függönyt nem, mert kisebbik kitalálta, hogy majd ő feldíszíti az ágyát. Zuram még aznap este összerakta, és kisebbik azóta is díszíti. Mára már lógnak rajta plüssök, játékok, szalagok és még amit csak fel tudott kötözni, kicsit össze-vissza, de ki vagyok én, hogy bíráljam a gyerek ízlését?

Kisebbik boldog, mert új ágya van, nagyobbik boldog, mert nem emeletes, Zuram meg én még három napig arról beszélgettünk, hogy mi lenne, ha visszamennénk és megvennénk a hálószobabútort, és a tv-állványt, ami passzol a komódokhoz… emeltem a tétet. Szombaton kivettük a Sharanból a hátsó üléseket, arra az esetre, ha még nem vitte volna el más a kiszemelt darabokat, de ha mégis, akkor sem kesergünk, akkor nem veszünk semmit, de nem kellett másnak a bútor. Átnéztük apróra a szekrényt és minden mást is, mégiscsak ezt a bemutató darabot fogják nekünk szétszedni, ha, ha megvesszük. Nem találtunk hibát, ezért kerítettünk egy eladót. Nagyon kedves hölgyet találtunk, aki mondta, hogy igen a bemutató darab van, de mindjárt megnézi van-e még a raktáron esetleg. Gondoltuk, hogy rendes tőle, de a cetlin az volt, hogy nincs, pedig de. Volt még egy a raktárban, akkor az a miénk. Kérdeztük, hogy az is annyiért van-e, mint a kiállított darab, és igen. A következő kérdésünk az volt, hogy mekkora lapraszerelve a cucc, mert egy Sharannal jöttünk, befér-e. Hölgy mondta, hogy szerinte be. He he. Választottunk ágyrácsot, ágybetétet, és ha már ott voltunk jöjjön a tv-állvány is!

Ezután következett a móka része. Ezt mind be kellett zsúfolni a Sharanba. Odaálltunk a bútorkiadó részhez, megkaptuk a cuccot, és kezdődhetett a legozás. A vezető- és az utasoldali ülést is előre kellett húzni, amennyire ez lehetséges volt fizikailag. Kisebb rakodás, és némi vita után (nem fér be!, de!, nem!, de!) Zuramnak lett igaza, befért. Ugyan a hátsó ajtót nem lehetett becsukni, csak lehajtani, de kicsire nem adunk! Magunkat is be kellett még préselni előre, Zuram nem fért be a vezetőülésre, így kiderült, hogy én vezetek. Nekem is úgy kellett bepréselnem magam, és ilyen pózban még nem vezettem, de megoldottuk. Nem úgy, mint az a pár, aki egy nagyobb kanapét próbált meg bepréselni egy golf kombiba, a kanapét nem lehet lapra szerelni, ettől függetlenül lehet, hogy megoldották, csak mi azt már nem vártuk meg, elindultunk haza.

Egyébként nem ez volt a legviccesebb bútorboltból való távozásom. Még Pesten édesanyámmal kimentünk egy közeli bútorboltba, mivel állólámpát szeretett volna venni. Vett is, ezzel nem volt semmi probléma, de valahogy haza is kellett vinni. Nekem akkor egy cabriom volt, és másképp nem tudtam megoldani, csak úgy, hogy lenyitottam a tetejét, és beállítottam hátra a lámpát. Így mentünk hazáig, nyitott tetővel, ez nem is lett volna vicces, ha nem -2 C° lett volna, és nem szakadt volna a hó. Nekem legalább volt sapkám. Akkor is röhögtünk rajta, most is. Szerencsére nem készült fénykép, vagy én nem láttam.

Hazaértünk a bútorokkal, becipeltünk mindent. Mintha megint költöznénk… De megérte, mert végre van normális ágyunk, szekrényünk. A lányok szobájába vettünk függönyt is. Most már mondhatni teljes a ház berendezése. Mivel a Zuram is olvassa, innen üzenem, hogy pár hónapja ígéri már, hogy még azt az utolsó polcot felszereli a falra, és mindjárt itt a szülinapom!

Ház apróbb hibákkal

Már írtam a házról ahol élünk. Jó helyen van, a környék csendes, az iskola közel van, a városközpont is, az autópálya is, az erdő is. A ház maga megfelelő méretű, elég szobánk van, elférünk, a nappali világos, a konyha megfelelő. A házat a beköltözésünk előtt újították fel, friss festés, új nyílászárók, új konyha, új fürdő, új padló. A padló, szép fiatalos, divatos mintázattal, hi hi, sima laminált padló, nem túl jó minőségű, de ennél rosszabb, ahogy lerakták. A nyár végére már szinte nem volt olyan szoba ahol ne púposodott volna fel. Ha fiaim lennének biztos, hogy kisautóztak volna a púpokon, mert a csúcsról messzire gurult volna a játék. A falaknál is hát, nem olyan pontosan sikerült lerakni, de nem annyira feltűnő, mint amennyire zavaró annak aki tudja, hova kell nézni. A falakon a festést én is meg tudtam volna csinálni ilyen minőségben, a sarkoknál nem tökéletes, és vannak olyan foltok, ahová nem jutott a festékből elég mennyiség.

Összességében a problémákkal lehet együtt élni, a kert gyönyörű szép, van vele munka, mert aki a kertet építette annyi növényt ültetett el, ami három kertre is elegendő lenne, de cserébe tavasztól őszig mindig virágzik valami. Van a kertben négy nagy levendula bokor, amit imádok. Tavaly még csak szárítottam, de idén már tervezem, hogy kezdek is vele valamit. Csinálok levendula párnácskákat, vagy valamit.

Legjobban a padló zavart bennünket, ezért Zuram szólt a tulajdonosnak, hogy jó lenne, ha megnézné valaki, hogy lehet-e kezdeni a problémával valamit. Főbérlőnk, akire rossz szavunk nem lehet, mert gyakorlatilag az egy év alatt én még csak egyszer láttam, de ha valami problémánk van azonnal intézkedik, főbérlőnk szólt is az embereknek, akik megígérték, hogy jönnek, és megnézik.

Zurammal gondolkodtunk is, hogy mely nemzet sajátja lehet ez a precíznek egyáltalán nem mondható szakmunka. A WC-ben például rosszul volt összerakva a lehúzó szerkezet, de azt a Zuram orvosolta, a kis mosdóban rosszul voltak összerakva a lefolyó csövek, de Zuram azt is orvosolta, a padló azonban már nagyobb falat. Törtük a fejünket, és arra jutottunk, hogy ez bármi lehet csak német szakmunka nem, mert a német precizitás ugye, valahol meseföldön 1000 km-rel arrébb a mesefiguráknak olyan elképzeléseik vannak tündérországról, hogy ott minden derékszögű, mindenki pontos, rendes, alapos, minden működik, és minden nem csak jól működik, hanem annál is sokkal jobban, azt a szót, hogy minőség ott találták ki.

Ember fel is hívta a Zuramat, hogy jönnének megnézni a padlót, Zuram mondta, hogy rendben délután fél négy körül jöhetnek, de ne később, mert a Zasszonynak menni kell az iskolába az utodókért, ja és Zasszony korlátozottan beszél németül ezt kéretik figyelembe venni. Jeleztem, hogy jobban örülnék, ha Zuram itthon lenne, mert Magyarországon a kedves szerelő bácsik állandóan hülyének néztek és azt nehezen viselem. Példának okáért megtörtént, hogy elment az internetünk, Zuram mondta, hogy tuti a modem rossz, kijön a szerelő, és cseréltessem ki. Jó. Szerelő jött, majd közölte, hogy a modemnek nincs semmi baja, azért nincs internet mert túl sok tv-nk van. Ekkor rávilágítottam, hogy mióta ott laktunk mindig annyi tv-nk volt, ez már így megy három éve, internet viszont 2 hete nincs. Szerelő barátom közölte, hogy ok, de a modemnek semmi baja, azért nincs internet mert túl meleg a nyár, meg túl hideg a tél. Tessék? Ismét közölnöm kellett, hogy nyár is meg tél is volt már mióta a házban élünk, úgyhogy ha tán a modemmel foglalkoznánk. Kicserélte a modemet, egy másik rosszra, de mivel épp leállt a szolgáltató rendszere, ez nem derült ki, csak amikor már elmentek. Kezdtük előröl.

Ültem a házban és vártam az embert. Valamiért azt gondoltam, hogy nem azok az emberek fognak jönni, akik lerakták a padlót, mivel az már kiderült, hogy olyat nem tudnak csinálni. Tehát csak ültem és vártam, az idő telt. Elmúlt fél négy, és az emberek sehol, vártam, vártam, de eljött az a pont, hogy muszáj volt elindulnom a suliba a lányokért. Kiléptem az ajtón, még a sarokig sem értem el, amikor is szembe jött két nagydarab ember, munkásruhában, fejbúbig tele tetoválásokkal, na gondoltam ezek lesznek a padló javító szakemberek. Igazam is lett, visszafordultam, megmutattam, hogy hol a hiba. Látták. Zuram közben hazaszáguldott, én meg el az iskolába. Zuram leegyeztette, hogy mikor jönnek megcsinálni a padlót, és hogy reggel 8-ra jöjjenek.

Eljött a nagy nap, elmúlt 8 óra, az emberek nem jöttek. Zuram elszáguldott a melóba, én meg vártam, hogy odaérjenek és megjavítsák a padlót. A lányoknak aznap pont suliszünet volt, így hárman vártuk a csodát. Egy olyan 40 perces késéssel meg is érkeztek a jó munkásemberek, bepakolták a motyót és szó nélkül nekiálltak a munkának. Nagyobbik egy darabig bámulta őket, majd a végén összefoglalta amit látott: nem gondoltam volna, hogy akik jönnek azokon ennyi tetoválás lesz. Megbeszéltük, hogy ez semmit nem jelent, mindenki annyit tetováltat amennyi jól esik. Arról, hogy ezek szélsőjobbos tetkók voltak, nem beszélgettünk, és ennek semmi köze a munkájukhoz. Délután négyre végeztek is, volt nagy por meg kosz, de szépen feltakarítottak maguk után, összeszedték a szemetet, és úgy tűnt, hogy tényleg minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy rendbe tegyék amit elsőre nem sikerült jól megcsinálni, mert kiderült, hogy mindent ők csináltak a házon. Kérdezgették is tőlem, hogy mindennel meg vagyok-e elégedve, mert ugye milyen szép, és jó minden. Annyira nem beszélek németül, hogy elmeséljem a WC történetét, és amúgy is Zuram megoldotta a problémát, így mondtam, hogy minden rendben, szeretjük a házat. Mikor elmentek még elmagyarázták, hogy hova szabad lépni meg hova nem, és ahol most még púp van, az el fog múlni mert kisimul.

Ez már pár hónapja történt és fogalmazzunk úgy, hogy a helyzet sokkal jobb lett, púpok azért vannak még, csak máshol és kisebbek. Nem annyira látványos, de megbeszéltük a Zurammal, hogy ebbe már nem kötünk bele, mert egyszerűen ez a maximum amit ki tudtak hozni a dologból.

A következő probléma a fürdőszobában adódott, a dugó fel-le emelő szerkezet (fogalmam sincs hogy hívják) nem működött. Egyik nap hiába tekertem a tekerőt a dugó meg sem mozdult. Ki lehetett szedni kézzel, és mivel ahhoz, hogy a szerkezethez jussunk ki kellett volna bontani a burkolatból a kádat, inkább nem értékeltük olyan nagy problémának a dolgot. Ki lehet az húzni kézzel, nincs azzal semmi gond. Eltelt vagy másfél hónap amikor is nagyobbik közölte velem, hogy most már jó a dugó, használhatjuk. Megmondom őszintén nem hittem, hogy magától megjavult, így ki sem próbáltam, húzgáltam tovább ki a kis kezemmel, de nagyobbik két nap után nyomatékosan közölte,  hogy ő már mondta, hogy jó. Jó, mondta. Tény. De megkérdeztem tőle, hogy ugyan mitől javult meg? Ekkor elmesélte, hogy van a dugón egy csavar és ő azzal kísérletezett, tekergette, csavargatta, hogy mikor milyen magasra emelkedik a dugó, de most már tudja, hogy működik, rájött, és visszacsavarta oda ahol volt. Használjuk nyugodtan. Rendes gyerek, miután többször is méltatlankodtam, hogy nem jó a dugó az ő jelenlétében is, egy szót nem szólt, addig amíg ő be nem fejezte a megfigyelését.

Egész télen nem volt gond a fűtéssel, dacára annak, hogy úgy emlékeztem, hogy tavaly tavasszal majd megfagytam, és ettől komolyan tartottam is, nem volt semmi ilyesmi. Kellemes meleg volt, és nem fagytam meg, de eljött március elseje, és leállt a fűtés. Kint még fagyott, de a mi radiátoraink nem akartak melegedni, éjszaka sem. Az egész házban, ha elzártuk az összes radiátort, akkor ha egyet kinyitottunk az langyosodott. A gyerekszoba mellett döntöttünk, hogy a gyerekek ne fázzanak meg. Zuram napközben dolgozott, lányok a jó meleg suliban, csak én ültem beöltözve a házban és most tényleg majd megfagytam. Egész  nap ittam a forró teát és tekergettem a radiátorokat, hátha. De nem. Eltelt jó pár nap, mire a Zuramat meg tudtam győzni arról, hogy ez nem normális így, ő győzködött, hogy de, mert Németországban ilyen a távfűtés, és ő tavaly is fázott. Mondtam, hogy az, hogy ő tavaly fázott, az nem érv, mert már akkor is lehetett valami gond. Szerinte azonban semmi gond, a távfűtési szezonnak vége. Mivel tényleg nagyon fáztam, ezért tovább győzködtem, megkérdeztem mást is, aki elmondta, hogy náluk van rendesen fűtés, és éjszakára le kell tekerni a radiátorokat, mert annyira meleg van. Ha! Tudtam én! Zuram nagy nehezen írt egy levelet a tulajnak, hogy ez normális-e így, vagy sem, aki azt válaszolta, hogy fogalma sincs, de telefonálni fog az ember, hogy mikor jön ki, ugyanaz, aki a padlót csinálta. Ajjaj. 1 hétig nem telefonált, de mi vártunk türelmesen, ha kint sütött a nap, a nagy ablakoknak köszönhetően, nem fagytam meg, csak fáztam.

Addig amíg vártunk a telefonra, addig sem tétlenkedtünk. Kísérleteztem, hogy melyik radiátor, hogy, jegyzeteket készítettem, hogy ha az egyiket elzárom, mennyire melegszik a többi, szépen szisztematikusan végigmentem az egész házon. Eredmény semmi, mert ettől ugye a fűtés nem javult meg. Kint az előtérben van a fűtésrendszer központja, benne csapok, meg mérő, meg jó meleg csövek. Próbáltam én tekergetni, meg kinyitni, meg elzárni, de annyira meg voltak szorulva, hogy nem mertem feszegetni. Zuram is tanulmányozta a rendszert, de feszegetni ő sem akarta, nehogy nagyobb baj legyen. Azután már annyira felhúzta magát,  hogy mégis kinyitotta az egyik csapot, ás láss csodát a radiátorok elkezdtek duruzsolni, majd melegedni. 10 perc múlva kellemes meleg volt az egész házban. Másnap telefonált az ember is, de addigra már jó volt minden. Tehát az, hogy a Zuram tavaly fázott egész tavasszal, na az nem volt normális, de legalább már ezt is tudjuk.

Egy év elegendő idő arra, hogy megismerjük a ház működését, nekem is kellett hozzá vagy 8 hónap, hogy rájöjjek, hogy működik rendesen a főzőlap, de sikerült.