Mindenféle események

Tudom ám, hogy el vagyok maradva a bloggal, és nem azért mintha nem történne velünk semmi, épp ellenkezőleg, életünk egyik legaktívabb időszakát éljük. Mindig van valamilyen esemény, vagy program, történés, vagy csak úgy képtelenek vagyunk a fenekünkön ülni. Most nézegettem vissza a telefonomban a képeket, és szembesültem azzal, hogy mi mindenről szerettem volna beszámolni, ami azután elmaradt.

Először is, idén is volt Schützenfest, forgókkal, mindenféle vickekkel meg vackokkal. Idén sem szándékoztunk kimenni hivatalosan, de valójában csak a lányoknak nem árultuk el, hogy ki fogunk nézni, dacára annak, hogy még mindig azt gondolom, hogy egy forgózásért 5 EUR-t adni badarság. Azt is tudom azonban, hogy a suliból minden gyerek kint lesz, és emiatt az én gyerekeim is nagyon kíváncsiak és izgatottak, hogy mégis mi a csuda van ott.

Schützenfest

Egy szép nem napos délelőtt nagyobbik hivatalos volt egy szülinapi partira az Autostadtba. Elkísértük természetesen, és ott megvártuk, addig kisebbik játszott a játszóban, szerzett még egy jogosítványt. Ez a program az Autostadtban, hogy a gyerekek jogosítványt szerezhetnek nagyon jó ötlet. Az enyémeknek fejenként van már vagy három, de nem tudják megunni. Rövid elméleti oktatás után kimehetnek a tanpályára és elektromos kisautókat vezethetnek nagyon lassan. A legjobb, hogy kisebbik megszerezte a porschét, és nem egy bogarat, pedig ez utóbbiból sok van, előbbiből mindössze kettő. A friss jogsival a kezében még  kézműveskedett, mi pedig a Zurammal megnéztünk egy csomó autót, hogy milyet is választanánk nekem, ha lecserélnénk a mostanit. Mióta szóba jött az autót le kellene cserélni téma, már annyi variáció volt,  hogy csak na, de még mindig nincs végleges döntés, ahogy autócsere sincs. Miután vége lett a szülinapi partinak beültünk a kocsiba és nem haza vettük az irányt, hanem az Allerpark irányába, hogy megnézzük már végre ezt a Schützenfest mókát.

Mivel kora délután volt, így alig volt valaki, viszont legalább a nap kisütött így jó meleg lett. Volt sok forgó, meg játék, meg rengeteg olyan “játék” ahol némi pénz ellenében valamilyen plüssállatot lehetett nyerni, vagy sem. Vagy sem. Ezeket egyébként is hanyagolni szoktuk, most sem tettünk másképp. Mondtam a lányoknak, hogy van nálam némi aprópénz, így választhatnak egy-két forgót, amit kipróbálhatnak. Szerencsére nem minden 5 EUR volt, volt ami csak, 2, vagy 2,50. Nagyon tetszett nekik egy elvarázsolt kastély, ami sem nem volt kastély, sem nem volt elvarázsolt, de jobb nevet nem tudok rá kitalálni. Egy emeletes építményről beszélünk, ami giccses bajor stílusban volt díszítve, mármint általában nem giccses a bajor stílus, de ez enyhén szólva is túlzás volt, de egy Schützenfestre ez kell.  Be kellett menni az építménybe és mindenféle akadállyal megküzdeni. Mondtuk a csajoknak, hogy mehetnek, de mi nem, ha mernek egyedül, akkor semmi akadálya. Bennük fel sem merült, hogy nem mernek menni, már el is tűntek, és 15 perc múlva hatalmas vigyorral az arcukon jöttek kifelé. A következő játék amibe beleszerettek, az természetesen a dodgem volt. Egész pici koruk óta imádják, régen a Vidámparkban volt gyerek dodgem, ahol már 3 éves koruktól önállóan mehettek, szóval elég korán kezdték. Most is futottak lelkesen, hogy találjanak egy szabad autót, de ez elsőre nem sikerült, tanulva a kudarcból másodszorra már sokkal gyorsabbak voltak, és nem válogattak, csak bepattantak egybe és már mentek is, azután mentek még egy kört. Körbesétáltunk, megnéztünk mindent és azt mondták, hogy annyira nem is nagy dolog, mint ahogy az osztálytársaik előadták. Egyszer jó volt kijönni, jól érezték magukat, jövőre is szeretnének, de túl sok az olyan forgó, amire nem mernek felülni. Savanyú a szőlő na, de teljesen érthető hogy nem mertek felülni még a lánchinta is olyan magasra emelkedett, ami nekik még ijesztő. Fagyizással zártuk a programot, és elindultunk hazafelé, amit nagyon jól tettünk, mivel abban a pillanatban leszakadt az ég, amint beültünk a kocsiba. Szárazon megúsztuk.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Reggeli a kastélynál

Még tavaly szülinapomra  kaptam egy utalványt villás reggelire a kastély melletti étteremben. Folyton halogattuk, hogy elmenjünk, de azért eljött az a nap, hogy összeszedtük magunkat reggel és eljutottunk beváltani az ajándékot. Jó, hát így sem értünk oda túl korán, mondta is a pincér néni, hogy csak másfél óránk van elkölteni a reggelit, maradunk-é ennek ellenére. Úgy gondoltuk, hogy másfél óra már csak elég lesz. Volt mindenféle jó, ami csak egy svédasztalon lehet. Hideg is, meleg is. Mindkét lányom annyit evett, amennyit csak bírt, náluk talán csak a Zuram pakolta meg jobban a tányérját, de teljesen igazuk is volt, mindenből enni kellett egy kicsit. Meg inni. Elég ritkán iszok pezsgőt a reggelihez (soha), de most azért is ittam egy pohárral és bevallom őszintén, nagyon jól esett. Már az is, hogy nem nekem kell reggelit csinálni, és kitalálni, hogy mi legyen a reggeli. Amúgy a dolog nem olcsó mulatság, egy reggeli négy ember részére, amiből kettő gyerek (még ha nem is gyerekadagot esznek) megvan 50 EUR. A környezet nagyon szép, az állványzatot végre leszedték a kastélyról, így teljes egészében meg lehet csodálni, a kertet pedig külön imádom, ezért a reggeli után sétáltunk is a lányokkal egyet. A kastélyban egyébként kiállítások vannak, amik ingyenesen megtekinthetők, valamint tartozik egy múzeum is a kastélyhoz, ahol a város történetét lehet megtekinteni, és hétvégén a családok számára nem kell belépőt fizetni. Ezt már rég szeretném megnézni, mert még csak félig láttuk, de hamarosan sort is kerítünk rá. De ha az ember csak úgy szeretne sétálni egyet, a kastély és környéke erre tökéletesen alkalmas. Délután még kedves barátainkkal kilátogattunk a borfesztre, és vagy kezdünk hozzászokni, vagy jót sikerült választani, de most egész kellemes borokat ittunk.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Braunschweig, Tankumsee

Az is teljesen tipikus történet, a mi életünkben, hogy kisebbik kap egy szülinapi meghívót, de nem tud elmenni, mivel már sokkal előbb leszerveztünk egy másik programot. Igen ám, de ez nem egy amolyan hétköznapi szülinap, hanem olyan, amilyenen kisebbik még soha nem járt, így megy a Zuram felé a lelki terror, hogy miért is kell nekünk állandóan menni valahova, egyszer már otthon is maradhatnánk, hogy ő el tudjon menni buliba. Nem érezte a mondatában az ellentmondást. A szülinapi program a következő volt, átmenni Braunschweigbe, ahol is van egy Build a Bear shop. Ebben az üzletben a gyerekek választhatnak egy plüssállat bőrt, nem tudom másképp nevezni, amit aztán megtöltenek, majd mindenféle ruhával fel lehet öltöztetni, természetesen nem kevés pénzért. A Zuram egy jó ember, hatalmas az ő lelke, meg hát imádja a gyerekeit, így az ő pici tündér hercegnőjének a nagyjából 42. panaszos morgására megígérte, hogy átmegyünk ebbe a medve készítő műhelybe, ez lesz a gyereknapi meglepi. Választhatnak egy-egy állatot, de a ruhát a saját zsebpénzükből kell állni, mert olyan nagy lelke azért mégsincs, na.
Át is mentünk, 40 röpke perc alatt sikerült is választani egy-egy állatkát. Itt újra szembesültünk azzal a furcsa jelenséggel, hogy ha ott vagyunk a lányok közelében, akkor valamiért elfelejtenek németül, vagy legalábbis nem mernek megszólalni. Apukájuk a kezdeti türelmes könyörgés után megfenyegette a lányokat, hogy ha nem szedik össze magukat, akkor kimegyünk az üzletből. Villámgyorsan rájött mindkét gyerek, hogy beszélnek németül, és onnantól egyedül intézték a dolgokat. A mackók drágák, a ruhák még drágábbak voltak, na de egyszer élünk, ide se jövünk többet! Két plüssért ruhában otthagy az ember 100 EUR-t, pedig bugyit nem is vettünk a plüssökre, hiába mondta el a pénztáros lány többször is, hogy kéne bugyi is, mert hát a lány plüssökre kell bugyi. És ez párbeszéd formájában tényleg elhangzott. Amúgy egy ilyen bugyi alig 4 EUR volt. A lányok viszont rém elégedettek voltak a bugyi nélküli állataikkal és simán, hang nélkül vették azon akadályt, hogy hazafelé megnézünk egy tavat, hátha oda le lehetne rakni a Zuram hajóját. Nem.

A tó Gifhorn mellett van, és mivel nagyon szép idő volt, szívesen sétáltunk egyet. Megnéztük a kikötőt, ahol gyorsan megállapítottuk, hogy itt se fér el a hajó, merülés ügyileg nem állunk valami jól, ráadásul még darut sem láttunk. Nem a madárra gondolok. Továbbsétáltunk, és találtunk egy nagyon jó kis strandot, csak sajnos fürdőruha nem volt nálunk, viszont éhesek voltunk így beültünk a helyi strand izé étterembe. Ki volt írva, hogy van gulyás, de nem kockáztattam, inkább rántott húst kértem, az se volt jó, de éhes ember nem válogat, eszik, a többiek nem rántott húst kértek, ami annyit jelent, hogy a végén mindenki az én kajámat ette. Meg is beszéltük, hogy ide visszajövünk, mármint nem az étterembe, hanem strandolni, csak az időjárás ezt nem támogatta eddig még. Ismét tartalmasan telt a nap.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Essehof

Az essehofi állatparkról már írtam, de nem tudom megunni, imádom, és a lányok is. Végre a Zuram is eljött velünk, de ő nem imádja, sőt unja, én meg azt unom, hogy unja és képtelen annak örülni, hogy szép környezetben van, és a gyerekei élvezik, de ez azt hiszem már nem fog megváltozni, többet nem is hívom inkább megyek nélküle. Most már ügyesebbek vagyunk, és viszünk magunkkal sok répát, meg mogyorót a majmoknak. Ráadásul a lányoknak még szerencséjük is volt, mert az egyik kenguru kiszökött, bár a kerítés azon részét elnézve, ahol kijött, ez nem túl ritka esemény, de a lényeg, hogy hagyta magát némi csemege ellenében megsimogatni, majd miután ráunt csodálóira visszaugrált a helyére. Pont sikerült akkor mennünk amikor rengeteg pici született. A kecskéknél elég nagy volt a szaporulat, de láttunk még jó pár kedves kis állatot. A libák el voltak kerítve és egy táblára ki volt írva, hogy maradjunk csendben, ne zavarjuk őket, mert költenek. A lányok álltak ott egy darabig, hátha sikerül pont elkapni azt a pillanatot, amikor a kisliba kibújik a tojásból. Nem. Azért annyit láttunk, hogy milyen gondosan igazgatják a tojásokat, és takargatják be tollakkal, hogy folyamatosan melegen tartsák őket. Szerencsére mindig találok valamilyen indokot, hogy miért is kell nekünk Essehofba menni, a Zuram meg egy másikat, hogy neki miért nem.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

 

 

 

 

Reklámok

Őszi szünet

Mivel idén nem augusztus elején, hanem szeptember közepén kezdődött az iskola, így nagyon gyorsan elérkeztünk az őszi szünethez. Az őszi szünet október 27-én kezdődött, és november 7-én ért véget. Ez két hét. Minden hosszabb szünet előtt kapunk egy füzetet, amelyben összegyűjtik a városban elérhető programokat erre az időszakra. Ebben a tájékoztató füzetecskében találhatunk 1 hetes, 2 hetes, de egynapos programokat is. A városban fellelhető összes Freizeitheim szervez programokat, valamint különböző szervezetek, iskolák is. Beírathatjuk a gyerekeket lovastáborba, vagy elküldhetjük egy, vagy akár két hétre is Angliába nyelvi oktatásra, vannak tanfolyamok, amik napi két órát vesznek igénybe, tánc-, jóga-, zenés foglalkozások. A nyári füzetecskében szerveztek tábort Magyarországra is. Fantáziánknak csak a pénztárcánk szab határt. Egy angliai nyelvi tábor egész biztos, hogy többe kerül, mint egy tánctanfolyam, de választhatunk napi programokat is amik teljesen barátságos összegekbe kerülnek.

Az én lányaim mindenre jelentkeznének, de behatároltuk a lehetőségeiket. Megkértük, hogy a hozzánk legközelebb lévő Freitzeitheim programjait nézegessék, és abból válasszanak. Nem kizárólag a közelsége miatt tettük ezt a kikötést, hanem mert elég sokat járnak oda egyébként is, és ismerik az ott dolgozókat, és azok is a lányokat. Most már egyáltalán nem tartok attól, hogy bármilyen nyelvi akadály gondot okozna a gyerekeimnek, mert nem, de mint szülő jobban szeretem, ha a lányokra olyan felnőttek vigyáznak akik ismerik őket.

Különböző programok közül lehetett választani, volt egy kirándulás a Heide Parkba ezért 17 EUR-t kellett fizetni, volt egy kirándulás a Badelandba, egy biciklitúra, egy halloweeni kézműveskedés amit egy gyerekdiszkó zárt, egy geocaching túra, és még egy kirándulás a Tierpark Essehof-ba. Tisztában voltunk vele, hogy nagyon kevés a hely, egy-egy programra nem visznek túl sok gyereket hiszen nincs annyi tanár, és csak egy kisbusszal mennek, amivel ha muszáj kettőt fordulnak. A kisbusz 9 személyes. Volt még egy lézerharcos program is, de oda csak a 13 éven felüliek mehettek, így azt kizártuk. A lányaim természetesen az összes programra szerettek volna menni, kivéve a geocachingot, valamiért nem volt nekik szimpatikus. Fel is írattuk a lányokat amire csak tudtuk. A Heide Parkon annyit gondolkodtunk, hogy le is maradtunk róla, sebaj. Így is mehettek állatkertbe, kézműveskedni, diszkóba, és csúszdaparkba is (Badeland). Az uszodai programhoz kértek igazolást arról, hogy a lányok tudnak úszni. Nagyobbik esetében ezzel nincs is gond, mert tavaly levizsgázott a suliban, de kisebbik csak jövőre fog vizsgázni. Tud úszni, évekig hordtam mindkét gyereket heti két alkalommal úszótanfolyamra, de tartottam tőle, hogy ez az információ kevés lesz a tanároknak, és nem engedik, hogy kisebbik részt vegyen a programon. Szerencsére hittek nekünk, vagy kinézték belőlünk, hogy nem vagyunk annyira hülyék, hogy elengedjük a gyereket, ha nem tud úszni, vagy mivel aláírtuk a papírt, úgyis miénk a felelősség.

Az őszi szünet második hetére egy ötnapos tábort szerveztek a gyerekeknek, ez tulajdonképpen egy biciklitúra volt. Vinni kellett magukkal az ágyneműt, ruhát stb. Erről lebeszéltük őket, nem attól féltem, hogy nem bírják a sok biciklizést, inkább csak attól, hogy november elején hideg van ehhez, eshet az eső, odafagyhat a fenekük a bicikliüléshez.

A legdrágább program 5 EUR-ba került, a legolcsóbb 3 EUR-ba. Amikor kirándulás volt, akkor vinniük kellett magukkal hátizsákban enni- és innivalót, de reggelit minden nap kaptak, és amikor maradtak a Freizeitheimban, akkor ebédet is kaptak. Ez is benne volt az árban. A reggeli bőséges volt, első nap itthon is adtam nekik reggel enni, de második nap közölték, hogy nem esznek egy falatot sem, mert sok finomságot adnak reggelire, a maradékot pedig elcsomagolják és elviszik az aznapi kirándulásra, így sokszor amit bekészítettem nekik ennivalót, azt is hazahozták.

Első nap a Tierpark Essehof-ba mentek, erről már írtam egy korábbi bejegyzésben. Akkor még terveztük, hogy Zurammal kiegészülve is megtekintjük a parkot, de ezidáig még nem jött össze. A múlt héten esett az eső, ezen a hétvégén meg a Zuram csak azért is belázasodott. Nem hittem, hogy ennyire nem akar menni, nem tudom, hogy mit fog még kitalálni, de eddig ő nyert. Igen, meggyőződésem, hogy az esőt is ő intézte el. A lányok rajonganak a parkért, de ezt már egyszer leírtam, ami érdekesebb, hogy a csoportból egy kislány odaállt kisebbik elég és így szólt:-Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de én beszélek magyarul! Kisebbik megnyugtatta, hogy egyáltalán nem őrültség. Az egész napot hármasban töltötték, a kislány már Németországban született, itt élnek a városban, gyanítom sokkal régebben, mint mi. Sokat nem tudtam meg, csak annyit, hogy nagyon megszerették egymást.

A következő állomás a Badeland volt. Külön szóltam a lányoknak, hogy nagyon jó lenne, ha odafigyelnének egymásra, és nem azt játszanák, hogy ki tud messzebbre úszni a víz alatt, úgy, hogy eltűnik a másik szeme elől, majd mikor már mindenki idegesen a víz alatt lévőt keresi, akkor valahonnan előbukkan, hogy hi hi, jól megijesztettelek. Szerintük ez vicces, az apjuk szerint is.  Megígérték, nem is tették, vagy amikor hazaértek nekem nem vallották be. Ismét remekül érezték magukat, és egyikük sem fázott meg, ami csoda, Magyarországon állandóan megfáztak. Persze nem azért nem fáztak meg, mert itt Németországban a gyerekek soha nem is betegek, egész egyszerűen megnőttek és meg is erősödtek, valamint mégiscsak olyan helyen lakunk, ahol mindent erdő vesz körbe, nincs szmog, és nagyon jó a levegő. Ide helyijárattal mentek, busszal. Kisebbik félve kérdezte tőlem, amikor hazaértek, hogy nagy baj-e, ha ő most beszélgetett a buszon egy idegen nénivel. Az történt ugyanis, hogy kisebbik épp azt magyarázta a velük lévő felnőtt kísérőnek, hogy az ő neve egy magyar név, és ott minden Luca lány, és nem Luká. Németül magyarázta természetesen, és ezt hallotta meg egy néni, aki magyarul ráköszönt. Kisebbik udvarias gyerek lévén visszaköszönt, no meg nagyobbik is csatlakozott, és amíg a néni le nem szállt a buszról, magyarul beszélgettek tovább. Erről sem tudtam meg sokkal többet, de ezek szerint sokkal több magyar él a városban, mint gondoltam. Egyre több magyar rendszámos autó bukkan fel a környéken, ez tény.

Ezután következhetett a biciklitúra, egészen az Allersee-ig mentek biciklivel, jórészt az erdőn keresztül. Nem kis távolság, reméltem, hogy tényleg bírni fogják. Így is lett, bírták végig, és nagyon fel voltak háborodva, hogy pár gyerek nyavalygott, hogy nem bírja tovább, és miattuk folyton meg kellett állni, ugyanakkor roppant büszkék is voltak magukra, hiszen a kísérőtanár azt mondta, hogy őket legközelebb is magával vinné szívesen. Szerintem nőttek két centit, úgy kihúzták magukat. Én is büszke voltam.

Az utolsó alkalom halloween napján volt, már egyébként is nagyon izgatottak voltak emiatt, ezért is örültem, hogy lefoglalják őket, és kézműveskedhetnek egész nap. A diszkó kevésbé érdekelte őket, inkább rohantak haza, hogy mindennel elkészüljünk a csokigyűjtésre.

 

Állatkert a közelben

Kisebbik egyik nap azzal jött haza a suliból, hogy nem tudja pontosan mikor, de mennek kirándulni a közeli állatkertbe, sajnos ő nem kapott cetlit, mert a külön német miatt nem volt az osztályában, ráadásul egy napot itthon töltött, mert fájt a hasa. Mondta, hogy biztos be kell valamennyi pénzt is vinni a kirándulásra, de nem tudja mennyit. Abban maradtunk, hogy másnap amikor megy iskolába megkérdezi az osztályfőnökét. Erre nem volt lehetősége, mert másnap volt a kirándulás.

Hazajött a suliból és nagyon lelkes volt. A tanárnéni kifizette helyette a belépőt, és egyáltalán nem volt gond amiatt, hogy nem tudtuk mikor lesz a kirándulás. Magával vitte az uzsisdobozát, meg a kulacsát így az evés-ivás nem okozott problémát. Mesélte, hogy nagyon jó a hely, vannak őzikék, kecskék meg mindenféle állat. Ide mindenképp el kell mennünk közösen is! Nagyjából ennyiben maradtunk, mert a családunk 50%-a egyáltalán nem élvezi az állatkerti látogatásokat. Nagyobbik konkrétan a vállát szokta vonogatni, és a: kit érdekel? – arckifejezés ül az arcán. Vadasparkokban, vagy ahol közelebb kerülhet az állatokhoz sokkal jobb a helyzet, de a csupa beton, rács és üveg helyeket nem szereti. A Zuramnak tök mindegy, sehogy nem rajong az állatkertekért.

Azonban nagyobbik is eljutott ebbe az állatkertbe, ami inkább vadaspark, és ő is belelkesedett, hogy ide muszáj családilag ellátogatni. A szüleim eljöttek hozzánk pár napra, így adódott a lehetőség, hogy mi lányok kimenjünk együtt megnézni ezt a remek vadasparkot, a Tierpark Essehofot.

El is indultunk, a férfiak nélkül, csak lányok. Én vezettem, és elsőre odataláltunk, persze a GPS-nek hála. Nagyjából 15 perc távolságra van a házunktól a park bejárata, úgyhogy igazán nem kell sokat autózni. Mivel hétágra sütött a nap, és nagyon jó idő volt, elég sok autó állt a parkolóban, de bent a parkban ebből semmi nem volt érzékelhető, nem volt tömeg. A belépőkkel együtt vettem az állatoknak való eleséget, mivel a lányok előre szóltak, hogy a kecskéket muszáj etetni. Legközelebb már okosabbak leszünk, mert láttam, hogy a felkészültebbek vittek répát feldarabolva és a kecskék azt is nagyon szerették.

Ahogy beérünk a parkba rögtön a bejárat mellett vannak a legcukibb állatok, minden állatkert tuti ütőkártyái, ezek az állatkák  mindenkit elvarázsolnak. Igen, ezek a szurikáták. Van kicsi, és nagyobbacska, és “annnnnnyira cukik”. Őket nem szabad etetni, eleve üveg mögött vannak, egyébként szerintem így ősszel már hideg is lenne nekik, habár felül nyitott a helyük, és ott simán bemegy a hideg is, nemcsak a napfény, de van lámpájuk ami alatt tudnak melegedni. Velük szemben egy másik ütőkártyának számító állatcsoport van, a  mosómedvék. Őket sem lehet etetni, és simogatni sem, vagy lehet, csak elég aggályosnak érezném, hogy benyúljak az elektromos kerítésen. A mosómedvék is elég aggodalmasak, mert a közelébe sem mennek. Itt még nem is simogatunk állatokat, nem etetünk kecskét, de már nagyon elégedettek vagyunk, hogy idejöttünk, mert a környezet csodaszép, egy erdőben van az egész, az állatok pedig meglehetősen barátságosak, nem bújnak el, sőt nagyon is kíváncsiak.

A bejáratnál lehet elvenni térképet, amin rajta van a park alaprajza, de ezzel én nem sokra megyek, és mivel a lányok már jártak itt, így ők próbáltak irányítani bennünket, végül azonban azt is élvezték, hogy megpróbálták a térképet olvasni. Mondhatnám, hogy jól boldogultak, de nem mondom, mert annyira nem, de ez nem is könnyű feladat, minden esetre már ügyesebbek, mint én. A mosómacik után megnéztük a hódokat, meg olyan állatokat, amit nem tudom, hogy hogy hívnak, mert németül van kiírva, és az afrikai mindenféle jószágok nevében nem vagyok valami jó. Magyarul sem tudom. Majd következtek mindenféle halak, állítólag, mert hogy van egy tó, de nem lehet belelátni, le lehet menni és egy darabon, és üvegen keresztül is meg lehet nézni a tavat oldalról, és habár az üveg átlátszó a tó vize még mindig nem. Semmit nem lehetett látni, de raktak be egy akváriumot, az tiszta volt és láttunk benne halakat is.

Végre elindulhattunk kecskéket etetni, de útközben találkoztunk a lámákkal, akik emukkal voltak együtt. Életemben nem álltam még ilyen közel lámákhoz, sőt meg is lehetett őket simogatni, mert jöttek oda és kuncsorogtak, naná, hogy kaptak egy kis zoocsemegét. És meg is simogattuk a buksijukat, közben persze nagyon óvatosak is voltunk, mert habár még soha nem tapasztaltam, de hallottam, hogy ezek az állatok bizony köpködnek. Egyáltalán nem szerettem volna megtudni, hogy ez valóban így van-e. A lámák után már tényleg a kecskék következtek. Egy kifutó van nekik kialakítva, ahová a bátrabbak az eleséges zacskókkal a kezükben állítanak be. Én semmiképp nem szerettem volna eleséget magammal vinni, nem is vittem.

A kecskék nem azok a bátortalan jószágok, amint meglátják a zacskót már rohannak is kunyerálni. Egyes példányok odáig merészkednek, hogy lökdösik a zoocsemege tulajdonosokat, na meg persze egymást is. Mellső lábacskáikat simán nekitámasztják az ember mellkasának, ha az érdekük úgy kívánja, márpedig az úgy kívánja. Egyébként nem veszélyesek. Én minden felém közelítő példánnyal közöltem, hogy nálam nincs semmi, és édesanyámra mutogattam, hogy oda kell menni. Esküszöm értették, mert engem teljesen békén hagytak. Anyu nem úszta meg, rá ráugráltak, sőt egy merészebb példány beszaladt a lábai közé is, tanúlság: ne etess kecskét terpeszállásban! A lányaim már tökélyre vitték a kecskék etetését, és szerintük ők már idomítják őket.

Az állatok simogatását nem nagyon lehet megunni, továbbmentünk, megnéztük a zebrákat, struccokat, valamilyen bivalyokat, és újra következtek a lámák, ezek nem ugyanazok a lámák voltak, ezek nem emukkal, hanem racka juhokkal voltak összezárva. Nagyobbik itt is megállt egy kicsit, adott az egyik lámának a csemegéből, majd gondolta igazságos lesz és ad a birkának is. Így is tett, a birka lelkesen kocogott felé, és el is vette a kezéből a kaját, igen ám, de ez nem tetszett a lámának, és látszódott rajta, hogy köpni fog! Épp szólni akartam nagyobbiknak, hogy húzódjon kicsit hátrébb, mert köpésveszély van, de a láma elfordította a fejét, és dühösen megköpködte a birkát. Nem hittem a szememnek! Először is, a lámák tényleg köpködnek, most a láthattam, de azt, hogy annyi esze is legyen ennek a jószágnak, hogy nem azt köpködi meg aki a kaját adja, hanem a riválist, aki eleszi előle az eleséget, ezt nem gondoltam volna. Azért most már, hogy bebizonyosodott ez a köpködés dolog, még óvatosabb leszek.

Ez után jött a legjobb rész, egy nagy elkerített terület, ahol őzikék, és malackák is vannak. Ahogy beléptünk, megpróbáltuk az őzikéket közelebb csalogatni, mert jó lett volna megsimizni a buksijukat. Nem hagyták, egy bizonyos távolság után határozottan elszaladtak. Az sem segített az ügyön, hogy néhány gyerek kifejezetten kergette őket, ezen az én gyerekeim eléggé fel is háborodtak, ami érthető. De amikor kicsit tovább mentünk volt egy csomó őzike aki csak a látogatókra várt. Gyanús, hogy le volt betonozva a lábuk, mert ott álldogáltak, hagyták magukat simogatni, de nem tolongtak az ennivalóért, kivéve egyet aki természetesen édesanyámnak ment neki, és majd kitépte a kezéből a zacskót. Mondjuk a láb közé berohanó kecske után ez elvárható is volt. Nem árulom el, hogy mennyire röhögtünk.

Itt már megjelentek a malackák is. Nagyobbik mondta előre, hogy lesznek vaddisznók is, de nem tudtam elképzelni, hogy vaddisznók közé embereket engedjenek. Gondoltam, hogy vagy nem hallottak még Szent Imréről, vagy tényleg csak malackákat engedtek be, de kiderült, hogy csupán csüngőhasú disznók voltak. Gyorsan el is magyaráztam a gyerekeimnek, hogy ezek itt egyáltalán nem vaddisznók. Ezen a ponton veszélyessé vált a dolog, mert ha elindultam egy őzike felé, hogy megsimogassam és nem néztem a lábam elé, akkor könnyen előfordulhatott, hogy egy-egy disznó besétált elém és majd’ hasra estem. Sose gondoltam, hogy valaha felbukom egy disznóban. A malackákat ez egyáltalán nem zavarta, jöttek lelkesen a csemegéért. Kaptak ők is.

Miután egy csomó időt eltöltöttünk békességben a vadak között, elindultunk tovább, következtek a majmok. Itt volt egy nagyon jópofa dolog. Egy autó, ami hosszában ketté volt választva egy műanyag lappal. Egyik fele belógott a majmokhoz, a másik felébe beülhettek a gyerekek, vagy akár felnőttek is. Egy majom állandó jelleggel bent üldögélt az autóban, mivel egy kis tárolón keresztül lehetett csemegét berakni a majomnak. Az egyik oldalon a gyerek berakta a csemegét, majd a majom áthúzta magához a tárolót, és kivette belőle magának a kaját. Természetesen úgy van megoldva, hogy a gyerek ne foghasson a majommal kezet. Mindig ugyanaz a majom ült bent, szerintem reggel amikor felébrednek a majmok kisorsolják, hogy aznap ki ül be, és a szerencsés ott ül egész nap és zabál. Kicsit pontosítok, páviánok voltak. Lányaim véleménye szerint a pávián feneke egyáltalán nem szép, de érdekes.

Van az állatparkban egy hatalmas játszótér is, mindenféle játékkal. Nem soroltam fel az összes állatot, mert az elég hosszú lenne, de aki arra jár, az ne menjen be a madárházba, mert elképzelhetetlenül büdös van. A séta végén még bolyongtunk egy kicsit, a lányok a térkép alapján próbálták megtalálni a hiúzokat, meg a teknősbékákat. Előbbit, ha nem is könnyedén, de megtaláltuk, utóbbi teljes kudarc volt, hiszen még a térkép által jelzett tavat sem találtuk meg, amiben a teknősbékáknak lenni kellett volna.

A lányaim annyira lelkesek, hogy hétvégére ismét ezt a programot tervezzük, de most a Zurammal kiegészülve. Ha sokat nyavalyog, odavetem a lámák elé!

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.