Otthon, édes

A Zuram, szülői segítséggel, egy megpakolt autóval és zsebében az ingatlanhirdetésekkel elindult Wolfsburgba. Az ingatlanközvetítővel meg volt beszélve a randevú.

Első dolog, amit intézni kell, az a lakhatás. Akinek van lakcíme, az tudja intézni a bankszámlát, és akinek van bankszámlája az kap fizetést, ami nagyon fontos tud lenni, akár hónap elején, akár hónap végén is.

Akinek van lakcíme, az kap adószámot is, és akinek van adószáma, az kap fizetést, és adókedvezményt.

Akinek van lakcíme, az tud autót vásárolni, autót vásárolni természetesen lehet lakcím nélkül is, de aki szeretne letelepedni az adott városban, és az adott városhoz tartozó rendszámot szeretne akkor kell egy szerződés, hogy lakik valahol, ha már házat vásárolni nem volt kedvünk, egyet bérelni kellett.

3 hirdetés lapul a zsebben, ebből 2 annak dacára, hogy kisváros, és én elleneztem a kisvárosi létet, wolfsburgi volt, egy pedig a szomszéd nagyváros kényelmével kecsegtetett.

Az én rangsorom a következő volt: 1 – nagyváros, 2 – nagyváros, 3 – nagyváros.

Az egyik hirdetésben ráadásul egy bungalow-szerűség volt, ami belül szép volt, és nagyon gyönyörű az udvar, na de egy alacsony lapos tetős valami volt, ami inkább tűnt nyaralónak, mint rendes háznak.

Na hát ki szeretne nyaralóban lakni, pláne télen? Én, ugyan nem. Újabb helyes következtetést vontam le, ha ez a ház úgy néz ki, mint egy nyaraló, márpedig úgy néz ki, akkor biztos nyaralóövezetben is van. Nem elég, hogy kisváros, de még annak is a széle? Na, ne!

Faluban nőttem fel, köszönöm szépen, egy életre letudtam a faluban kötelezően eltöltendő napjaim számát. Mondhat nekem bárki bármit, hogy de ez mégiscsak egy német kisváros, és hát én sem vagyok már 12 éves, de engem nem lehet meggyőzni. Nem és nem!

Ez a ház legyen a, ha nagyon muszáj. Ráadásul a képek ugye télen készültek, minden szürke, élettelen. Szürke, kisváros, és annak is a széle. Hát…

Felrémlett előttem gyermekkorom, amikor is télen, apám battyog a pincébe olajért, mert olajkályhával fűtöttünk, és reggelre természetesen soha nem tartott ki, és nagyon fáztam, minden áldott reggel. Utálok fázni, mondjuk azt is ha melegem van, a kettő között az a különbség, hogy ha nagyon melegem van akár el is ájulok, míg hidegben ez még nem fordult elő.

Annak is utánajártunk, hogy itt nincs gázfűtés. Tuti meg fogok fagyni. Vagy olajjal fűtenek – részemről biztos fagyhalál – vagy van távfűtés.

Akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy ha nincs gázfűtés, nincs gáztűzhely sem, de ennek csak később lesz jelentősége.

Én még otthon ültem a meleg gázfűtéses házban, ahol egyáltalán nem fagytam meg, és vártam, hogy a Zuram elintézze a dolgokat, de legalábbis csodát tegyen, mert 3 napja volt arra, hogy elintézze a házat, próbáljon autót venni, és a céghez való belépést is megoldja.

Nem akartam károgni, de csöppet sem bíztam benne, hogy ez sikerülni fog.

Annak idején, amikor egy-egy vizsgára készültem akkor mindig azzal vigasztaltam magam, hogy Istennek egy hét alatt összejött az egész világ, pihenőnappal együtt, akkor egy éjszaka egy szigorlatra nehogy ne legyen elég, de három nap alatt házat, kocsit, munkát intézni akkor is lehetetlen. Már csak a bürokrácia miatt is.

A Zuramat azonban kemény fából faragták, nincs lehetetlen. Mindent elintézett. Mindent megoldott. Természetesen, mivel nekem mindig igazam van, a nagyváros közelében sem járt házat nézni, és kettőből sikerült kiválasztani a tökéletes lakhelyet számunkra.

És mivel nekem tényleg mindig igazam van, beköltözött a mi saját kis bungalownkba.

Ekkor még nem sokat láttam a házból, mert hiába küldött fényképeket, pár üres szobán kívül semmit nem lehetett látni, de mikor kérdezgette, hogy hogy tetszik, akkor biztosítottam róla, hogy imádom.

A mérete nagyon is rendben volt, egy nappali, egy háló, étkező-konyha, vendégszoba, a csajsziknak két szoba, ami egybe van nyitva, és két fürdőszoba, valamint egy kis mosókonyha. Csak ezzel a nyaraló stílussal nem tudtam megbarátkozni gondolatban.

Kép

Valamint a kisváros, a vidék és a költözés gondolatával. A többi ment.

Kalandra fel!

Eljött a nap, el kellett indulni.

Zuram összecsomagolva, szállás lefoglalva, elképzelések fejben. Aggodalom kalandvágyba csomagolva, kis bánat körettel.

Pont olyan hétköznap reggel volt, mint a többi. Lányokat próbáltam összeszedni, reggeli, fogmosás, indulás. Mondom húzd a cipőd, öltözz, fogd a táskád, menni kell!

Minél gyorsabban szerettem volna túlesni rajta, nagyobb érzelmi kitörés nélkül. Tudtuk, hogy minimum 2 hétig nem nagyon fogunk találkozni, sőt lehet beszélgetni sem. Valahogy soha nem irigyeltem a kamionsofőröket, vagy az olyan családokat, ahol a család feje kimarad a mindennapokból, és most, ha csak ideiglenesen is, de mi is ilyen család leszünk.

Voltunk már ebben a cipőben, és nem mosollyal a szánk szegletében, nosztalgiázva gondolunk vissza erre az időszakra. Akkor még nem volt kisebbik, és a nagyobbik hozzám volt kötve egy köldökzsinórral.

Eddig minden nehéz időszakot átvészeltünk, ezt is át fogjuk.

Tudom ám, hogy nem olyan nagy dolog, mert vannak akik egyedül nevelnek több gyereket is minden segítség nélkül. Minden tiszteletem az övék, de az én gyerekeim ahhoz vannak szokva, hogy apa minden este puszit és ölelést ad, és tudtam, hogy a Zuram nem jelenlétét, nehezen fogják viselni.

Régi esti hagyomány nálunk, még abból az időből, amikor nagyobbik kicsi volt, hogy este amikor lefekvésnél félt, Zuram bátorságot simogatott a gyerekbe. Átölelték egymást, simogatta a picur hátát, és közben suttogott a fülébe. Ez mindig is apa kiváltsága volt, én nem tudtam ilyet csinálni, vagy ha igen, az nem olyan. Attól tartottam, hogy ezen rituálék hiánya meg fogja viselni a lányokat.

Tudtam, hogy nehéz napjuk, nehéz hetük lesz.

Magamban bíztam, meg tudom oldani a mindennapi teendőket, az nem olyan nagy dolog. Az érzelmek, az a komoly feladat.

Tehát ölelés, puszi, háromszor, négyszer, aztán sikerült beülniük a kocsiba. Mi is elköszöntünk, én is beültem a kocsiba.

Mikor elindultunk, már mind a két lány a könnyeit nyeldekelte, aztán kitört belőlük a sírás. Én elnyomtam magamban a negatív érzéseket, és elkezdtem mondani, hogy de ez jó, jó lesz, bízhatnak bennünk, most lesz egy nehéz időszak, de utána amikor újra együtt lesz a család, mi leszünk a legboldogabbak a világon. Természetesen lehet sírni, nyugodtan, kell is az segít, de együtt erősnek kell lennünk, és mi csajok együtt hárman bármire képesek vagyunk.

Van egy autós szokásunk is, amikor hárman csajok autózunk, és piros lámpához érünk, akkor teli torokból kiabálják a lányok, hogy: válcsá mán te lámpa! Természetesen ezt addig, amíg  nem vált, vagy jelszavakat találunk ki, hogy mire vált a lámpa. Pl.: kakaóscsiga, lekvár, kecske és hasonlók, és mindig megállapítjuk, hogy mi az aznapi jelszó, minden lámpánál más. A legjobb az, amikor barátnőket is szállítok, és először furcsán néznek, de aztán három gyerek üvölti a kocsiban, hogy válccsá mán, és amikor ez a gyerek az anyjával autózik utána, simán elkezd üvölteni a kocsiban, az anyja meg kap egy laza szívrohamot.

De most egyik lány sem kiabált, és jelszavakat sem voltak hajlandók kitalálni, csak győzködtük egymást, hogy miért jó ez nekünk.

Mire az iskolához értünk, már egyik sem sírt, de nem vigyorogtak, kicsit sem.

Természetesen nem csak apa hiánya viselte meg őket, hanem az, hogy most már nagyon is valóságossá vált, hogy el fogunk költözni, a megszokott életüknek vége, valami új kezdődik, amiről még senki sem tudja, hogy jó lesz-e, vagy sem.

Jó lett.

Kép

 

BMW kontra Volkswagen

Volt két autónk. Egy BMW és egy Renault, utóbbi az enyém. Sok különbség volt a két autó között. Az enyém, mint gyerekszállító és bevásárló autó funkcionált, erre mondják, hogy női autó.

A  másik a Zuram autója, ami a Zuram autójaként funkcionált. Ebben az autóban nem volt szabad enni, inni is csak vizet, gyerekek is kellő áhítattal szállhattak be a kocsiba, koszos cipőjükre még ők is haragudtak, hát még amikor esett az eső, vagy a hó… ajjaj.

Na, de irány Wolfsburg, méghozzá a Volkswagen. Egyik autónk sem cég kompatibilis, de ettől függetlenül is át kellett rágni a dolgot,  hogy marad-e az autó, vagy váltsunk és vegyünk kint másikat, amin már német rendszám van.

A magyar rendszámos autóval sincs semmi gond, egy darabig simán lehet vele járni, de ha baj van, történik egy kisebb baleset, mondjuk valaki az első iskolai napon beletolat egy autóba, vagy jön egy olyan jégeső, amilyet még nem láttunk, akkor a biztosítást, javíttatást intézni nagyon nehézkes.

Eldöntöttük mindkét autó megy, majd lesz helyette másik. De milyen? Természetesen egy cégcsoport autóiban gondolkodtunk. Ezekre az autókra eddig rá sem néztünk, egyáltalán, sőt.

A Zuram már tizenéve rajong az olasz autókért, felsorolni is hosszú  lenne, hogy hány féle alfa  állt már az udvarban, a BMW sem szerelemből került a házhoz.

Nagyon sok házat néztünk meg a neten, de autót ha ez lehetséges még többet. Ez engem kevésbé érdekelt. Azon túl, hogy normálisan beleférjen a két gyerek, ne legyen óriási nagy, ne legyen automata váltós, legyen meg a kellő számú ló nem volt több kérésem. De a Zuram fontosnak tartotta, hogy kifejtsem a véleményem ennél bővebben, és hiába mondtam el, hogy nekem tényleg mindegy, újra és újra megkérdezte.

Jó lenne-e ha most nekem lenne családi méretű autóm és neki lenne valami olyan, amit igazán szeretne? Persze, már mondtam, hogy nekem mindegy. Többször is.

Tetszene-e nekem egy Sharan? Nem, azt kizártam. Nekem egy Sharan? Először is túl nagy, másodszor is túl nagy, harmadszor, hogy néz már ki? Egy kocka, üljek át az én kis szeretett, imádott autómból egy dobozba? Ez komoly?

Jó, hát a Zuram pont ezért kérdezgetett ennyit, mert ismer, hogy mindegy ugyan, de nem.

A gyerekek, mint  minden változás ellen, ez ellen is tiltakoztak kicsit. Vehetünk új autót, de tartsuk meg a régit is. Azt nem lehet. Akkor lehet-e hogy átrakjuk a gyereküléseket, a pandás övvédőt, a cd-ket, ja és olyan autót vegyünk mindenképp, hogy le lehessen nyitni a tetejét. Gyerekülés, pandás övvédő, cd jöhet, de a tetőt nem biztos, hogy meg tudjuk oldani, vagy lenyitjuk, csak visszacsukni lesz egy picit problémás.

Meghirdettük az autókat, először az egyiket, utána a másikat. El is vitték őket, bántuk is meg nem is. Tudtuk, hogy muszáj és igyekeztünk csak előre nézni.

Egyre jobban telt az idő, az álmodozás helyét át kellett vegye a konkrét szervezés.

Nehéz elismernem de a Zuram nagyon jó ebben. Már megvolt a kezdés időpontja. Az indulásra a kezében volt 3 lehetséges lakhely hirdetése, néhány autó is amit meg kell nézni, felvette a kapcsolatot egy-két leendő kollégájával, valamint az ingatlanközvetítővel is. Nem volt más hátra, mint várni a napot, az indulás napját.

Buenos Dyas

Van nekünk egy vitorláshajónk. Nem megy nekem ez a ragozás. A Zuramnak van egy vitorláshajója.

Az egyik legnagyobb fejtörést az okozta, hogy mi legyen a hajóval.

A hajó egy versenyhajó Dyas hajóosztályból.  Mindenkitől elnézést szeretnék kérni, ha bármilyen hajós kifejezés helytelen, de ehhez nem értek. Két fő részére alkalmas, és nincs benne kajüt hogy ott alhasson az egész család, és bejárjuk vele a Balatont. Tehát akiben az a kép élt, hogy mi egy nagy hajós család vagyunk, az tévedett. A Zuram, ő a hajós a családban, a lányok is jó úton járnak, csak én vagyok reménytelen.

Azelőtt azt gondoltam, hogy a vitorlázás arról szól, hogy süt a nap, csinos bikinis lányok napoznak, miközben izmos férfiak irányítják a hajót, minden csupa luxus, és a hajó női utasainak jár valami koktél is, és persze minden csupa móka meg kacagás. Ezen elképzeléseim sem voltak helytállóak.

Amikor mi megismerkedtünk, még szó nem volt hajóról, vízről, versenyekről, versenynaptárról, versenynaptárhoz igazított nyárról, a Balatonhoz sem járkáltunk állandóan, és senkinek eszébe sem jutott, hogy milyen jó lenne az egész nyarat a Balaton partján tölteni, úgy hogy egy hajón alszunk.

De történt valami, a Zuram részt vett egy adriai vitorlástúrán. Szerelembe esett. Ebben az időszakban kezdte el érdekelni a repülés is.

Ezekbe a dolgaiba engem is belevont, eldönthettem, hogy vitorlás-, vagy repülős jogosítványt csináljon. A vitorlázást választottam.

Ettől kezdve nem volt megállás, jogsi, szakosztály, versenyek, tengeri jogsi.

Persze ebből nem következik, hogy kell venni egy hajót is, hiszen a szakosztálynak vannak hajói, azokkal lehet túrázni és versenyezni is, de történt egyszer, hogy nagyon rosszul sikerült az egyik verseny. Egy szüreti regatta, a csapat kölcsönzött egy hajót, de az olyan rosszul volt felkészítve, hogy ki kellett állni és félbehagyni a versenyt.

Ez a Zuram lelkén nagyon mély sebet ütött. Hibáztam, nem ismertem fel a jeleket, azt hittem, hogy csak a szokásos morgás, majd elmúlik. Látszólag el is múlt. Nem figyeltem eléggé.

Egy szokásos csendes estén, amikor próbáltam ágyba nyomni a lányokat, fürdés, fogmosás, majd 20 perc közelharc után már pizsiben is voltak és várták a mesét. Meseolvasás megtörtént, puszi, ölelés. Lementem a nappaliba szólni a Zuramnak, hogy mehet ő is puszit adni.

Mit sem gyanítottam. Ott ült a kanapén és vigyorgott. Na ezt az arckifejezést már ismerem, és megkérdeztem, hogy mi van, naná, hogy azt válaszolta: semmi.

Mi nők nagyon jól tudjuk, hogy a semmi mit jelent. A semmi az mindig valami, és a legtöbb esetben ez a valami drámai. A férfiak, legalábbis a Zuram nem szokta alkalmazni a semmit, én meg nő vagyok.

Másképp tettem fel a kérdést: mit csinálsz?

A gyerekeimnél már megtanultam, hogy másképp kérdezni, vagy másképp elmondani ugyanazt felér egy győzelemmel. Pár keresztkérdés, és azt is bevallják, hogy mennyi dugicsokit ettek meg, még akkor is ha én voltam.

Ennyit válaszolt csak: licitálok.

Jó, hát licitál, máskor is szokott, vatera, e-bay, önmagában ebben még semmi rossz nincs, csak az a vigyor, na az nem tetszett.

Mire? Nem kertelt tovább, megmondta, hogy egy hajóra.

Azt hittem, szerettem volna hinni, hogy rosszul hallok, de tudtam, hogy nagyon is jól értettem. Finoman megkértem, hogy álljon fel, de gyorsan, menjen fel a lányokhoz, adjon nekik puszit, addig majd én vigyázok az aukcióra.

Az aukció kb. 2 perc múlva járt le. Reméltem, hogy valaki ráígér, de persze nem.

A Zuram is megérkezett az emeletről, elmesélte, hogy mekkora lelki törés volt a verseny, és ő már akkor elhatározta, hogy vesz egy hajót, hogy ne fordulhasson elő ilyen többet.

Jó, jó, de hol voltam én az elmúlt pár hétben, hogy ebből semmit nem vettem észre, és semmit nem is mondott el. Sejtettem ám, hogy azért nem mondta el, mert akkor lebeszéltem volna, de legalábbis megpróbáltam volna meggyőzni, hogy nem akar hajót. Lehet, hogy ezt más családokban veszekedésnek is hívják.

Tudtam, hogy nincs mit tenni hajó jön, hajó lesz. Nem próbáltam meggyőzni arról, hogy mennyire nagy balgaságot csinált. Egyébként is annyira boldognak tűnt, hogy nem volt szívem elrontani az örömét. Végighallgattam egy prezentációt, gazdagon tarkítva mindenféle versenyen készült felvétellel, hogy ez egy milyen szuper hajó.

Azért kicsit gyakorlatias vagyok, és feltettem pár kérdést. Hová kell menni a hajóért? A válasz az volt, hogy: nem tudom, mindjárt megnézem. Tudsz ezzel a hajóval menni? Válasz: nem, de megtanulok.

Nem hinném, hogy ecsetelnem kellene, hogy mit gondoltam, és milyen mélyen lélegeztem.

A hajó Németországban volt. Ironikus nem?

Nem kis szervezéssel, és munkával sikerült megoldani, hogy a hajó Magyarországra érkezzen, fel legyen újítva, és helye legyen Kenesén.

A Zuramnak a kishajó nagyon sok örömet okozott, nagyon szereti a mai napig is, és a család nőnemű tagjainak sem fájt lejárni a Balatonra fürödni, míg Zuram vitorlázik.

De most mi legyen? Vigyük vissza a hajót Németországba? Kézen fekvő megoldásnak tűnik, csakhogy itt a környéken nincs olyan tó, ahová le lehetne tenni a hajót, csak olyan sekély tavak vannak, ahol a kikötői vízmélység nem elég a hajó merülésének.

Adjuk el? A Balatonon nincs túl sok ebből a típusú hajóból, nem ez a legnépszerűbb hajótípus. Vigyük ki a hajót Németországba és adjuk el ott? Jó, de addig hová tesszük a hajót, amíg nem kel el?

Sokszor változtatta a Zuram, hogy mi legyen, vagy hogy hogyan legyen, de viszonylag gyorsan kellett megoldást találni, mert a Kenesén a kikötőben tavasznál tovább nem maradhatott volna a hajó, mert akkor ki kellett volna fizetni egy újabb évet, ami felesleges pénzkidobás lett volna.

A hajó végül a kertben kötött ki, ami szintén nem volt egyszerű, mert a hajó trélerén lejárt a rendszám, ezért bérelni kellett egy másik trélert ami elbírja a hajót a hajó trélerével együtt.

Mostanra talán van megoldás, de ehhez a hajót vissza kell vinni a Balatonra.

Íme a világjáró hajó:

Buenos Dyas

Rengeteg kérdőjel

A házakat is nézegettük, de annyi dolog volt még amit el kellett döntenünk, hogy nem voltak unalmas csendes estéink.

Mi legyen a házzal?

Mi legyen a hajóval?

Mi legyen az autókkal?

Mi legyen a bútorokkal?

Mikor legyen a költözés?

Hogyan legyen a költözés?

Járassuk-e extra németre a lányokat?

Mi a vacsora?

Ki olvassa az esti mesét a lányoknak?

Miért Annapetigergő?

Mi legyen a házzal, hajóval, búto… és újra, és újra és újra.

Mindig eljutottunk oda, hogy amíg nem tudjuk, hogy hová költözünk, addig nem tudjuk,  hogy mi legyen a bútorokkal, Számos lehetőséget átbeszéltünk, aztán megint átbeszéltük. Arról hogy elméletben hány variációt állítottunk fel, hááát arról fogalmam sincs, de a szám közelít a végtelenhez.

Az előző költözésnél ígéretet kaptam arra a Zuramtól, hogy ha legközelebb költözünk, akkor azt mindenképp egy profi költöztető cég segítségével tesszük. Amikor is jönnek helyes, okos, ügyes fiatalemberek, mindent, de mindent becsomagolnak, dobozolnak elszállítják majd kidobozolnak, kicsomagolnak és a helyére teszik, arra a helyére ahová én mondom, hogy tegyék, és nem ahová ők akarják, mert lakberendező nem szerepelt az alkuban. (A csudába, legközelebb belealkudom.)

Az előző költözködésünk, csak kerületen belül történt, de rengeteget melóztam vele. Napi több fuvart csináltam a pici autómat telepakolva, becsomagoltam, bedobozoltam, kidobozoltam, kicsomagoltam, helyére raktam. Illetve nem raktam a helyére, mert előbb tapétát vakargattam.

A szép, új, szerelemelsőlátásra házunk felső szintjét fűrészporos tapéta borította. Bordóra festve, csodás volt, gipszkartonra ragasztották. És alatta volt még 3 réteg fűrészporos tapéta, mert amikor nem tetszett a szoba színe, nem festettek, nem szedték le a tapétát, hanem, raktak rá egy újabb réteget.

Összes körmöm dobtam a végén, mert nem jött, vagy csak centinkét, ha már egy 20 centis darab lejött, felcsendült az Örömóda.

De én okos vagyok, és a Zuram hiába állította, hogy olyan szer márpedig nincs ami leoldja a tapétát, én hittem benne,  hogy van. Kell, hogy legyen, már biztos sokan szenvedtek előttem és valakinek ki kellett találni erre valami megoldást! A víz, mint megoldás nem jött be.

Elmentem a barkácsáruházba, lázasan kutattam a polcok között és… ott volt a polcon, csak rám várt. Boldogan, na ugye, hogy ugye érzéssel a szívemben tettem a kosárba, és vittem haza letörölhetetlen diadalittas vigyorral a képemen.

Elolvastam a címkét, többször is,  hogy biztos jól használjam. Jól használtam, feloldottam, felkentem és nem működött! Kicsit sem. Nagyon sok területre felkentem, hátha a hely rossz, tényleg hittem benne, de nem. Egyszerűen nem működött.

A Zuramnak elújságoltam milyen okos vagyok, mert van ilyen szer, és ő milyen okos,  hogy soha nem vette volna meg.

Rengeteg munka után berendezkedtünk, és ezek után tényleg megérdemeltem volna egy profi költöztetőcéget, megkockáztatom, hogy egy lakberendezőt is, és legalább egy pár csodaszép új cipőt, a hozzá illő táskával.

Gyakorlatilag nem lettünk okosabbak, azzal kapcsolatban sem, hogy mi legyen a bútorokkal. Több német ismerős javasolta, hogy ne vigyünk semmit, mert olyan, de olyan olcsó kint a bútor, pláne a használt, hogy felesleges nagy költözködésbe belevágni, majd veszünk, ha ott leszünk.

Ezt is fontolóra vettük, pár hétig ez a verzió élt, azután egy másik, azután egy harmadik, de mindig oda jutottunk, hogy nem ártana tudni, hogy hová költözünk, milyen házba, vagy lakásba, vagy igluba, vagy sátorba, vagy… De nem tudtuk.

Nagyobbik gyermek teljesen új bútort kapott 2 évvel ezelőtt, amikor elkezdte az iskolát, kicsi ágyát nagyobbra cseréltük, az aljába még egy matracot tetettünk, hogy a nálunk alvó barátnőknek legyen hely, és semmi se állja útját az éjszakai traccspartinak. Szép új íróasztalt, amit soha nem használt, mert nem a szobájában tanult, hanem mindig az étkezőben, amíg én tettem-vettem körülötte. Ezekhez ő nagyon ragaszkodott, és a költözés miatti traumára pluszként rakódott rá, hogy nem visszük a megszokott tárgyait.

Kisebbik is elmondta naponta, hogy ha lehet, és tudja, hogy nem, de ha mégis lehet, és valahogy megoldanánk, akkor a kedvenc szekrényét mindenképp vigyük, mert azon vannak a kedvenc matricái, amit hosszú évek alatt gyűjtögetett össze, és olyan csillámos pónis matrica a világon sincs már, leszedni meg nem lehet, mert megpróbálta már, de szakad, és… na itt már általában sírás volt.

Megígértük, hogy mindent megteszünk a szeretett bútorok érdekében, de készüljenek fel arra, hogy vannak dolgok, amiket nem tudunk befolyásolni.

Nekem nem volt kedvenc bútordarabom, de van Zuramnak egy régi singer varrógépe, nagymamájától örökölte. Minden költözésünk alkalmával jött eddig velünk, és nagyon szerettem volna ha ez most is így lesz. A Zuram megígérte, hogy mindent megtesz az ügy érdekében, de készüljek fel arra, hogy vannak dolgok, amiket még ő sem tud befolyásolni.

Ebben a három hónapban gyakran kívántam azt, hogy teljen már az idő, mert szeretnék haladni, de legalábbis elkezdeni végre a gyakorlati részét a dolognak, még akkor is ha tudtam, hogy minden rám marad, mert a Zuramnak már élesben kell helytállnia az új munkahelyén.

Ebben az időszakban gyakran kívántam azt, hogy megálljon az idő, mert mindenben egyedül kell majd helyt álljak, és tudtam, hogy nagyon nehéz lesz.

Az volt.

 

 

Találjuk ki, mi hogy legyen!

Az alku megkötése és a Zuram külföldre költözése között eltelt három hónap. Ez a három hónap állt rendelkezésünkre ahhoz, hogy kitaláljuk, hogy mi hogyan legyen.

Én és lányok a kiköltözést csak a suliév végén terveztük, hogy a tanévet még otthon fejezhessék be.

Három hónap nem kevés, de nagyjából semmi.

A Zuram is csak  1 napot töltött abban a városban, ahol majd dolgozni fog, így lakást keresni sem egyszerű, pláne az én elképzeléseim alapján, miszerint a nagyobb város a jobb város, akármi is van.

Minden nap lakásokat, házakat néztünk, Wolfsburg 30-40 km-es körzetében. Megnéztük a házakat, aztán megnéztük térképen, hogy milyen messzire van az iskola, orvos, bolt ilyesmi.

Helyismerettel rendelkezve sem egyszerű lakást keresni, de anélkül meg aztán végképp lehetetlen, de játéknak jó volt.

Nagyon sok házba beleszerettünk, és nagyon sok ház elrémisztett. Volt egy lakás, ami a Zuramnak nagyon tetszett. Hatalmas lakás egy 4 lakásos társasházban, egy tó partján, a természet lágy ölén, óriási nappalival és terasszal. Nemhogy nem a nagyvárosban, de nem is Wolfsburgban, hanem egy Wolfsburghoz közeli falucskában. Ilyen falucskából számtalan van errefelé, nagyon hangulatosak, rendezettek.

Mikor már harmadik este is előkerültek ennek a lakásnak a fényképei, kezdtem elhinni, hogy komolyan gondolja. A Zuram meg csak nézett rám, hogy miért röhögök, amikor ő nem viccel, aztán meg  nem értette,  hogy én mit nem értek.

Nos, ehhez tudni kell, hogy a Zuram igazi belvárosi gyerek, aki mikor megismerkedtünk is hangoztatta, hogy barátnőt még a nagykörúton kívülről sem választ, és baromira nagy kegy irányomban, hogy hazakísér, mert hát ennek a kritériumnak sem feleltem meg.

Jogos a kérdés, igen ennek ellenére hozzámentem feleségül.

Az a mondat tehát, hogy költözzünk egy falucskába, ahol még iskola sincs, és mindössze két utca keresztezi egymást, elégé vicces volt.

De nagyon jól érvelt, mivel mind a kettőnknek lesz úgyis autója, nem gond, hogy milyen messze van a suli a lányoknak, úgyis tudjuk hozni-vinni őket, ahogy eddig is. Az hogy neki milyen messze van a munkahely, nem számít, mert itt nincsenek távolságok, és Németországban van aki napi 2 órát is autózik a munkahelye miatt.

Én ezt mind meg is értettem, egy kérdésem volt csak csupán, hogy reggel fel bír-e kelni esetleg hamarabb, ha kell? De hát ez sem gond, most is 6-kor kelünk, menni fog.

Elméletben a Zuram tökéletesen fel bír kelni hatkor, a gyakorlatban ez hát izé…, és bevallom reggel egy plusz 20 perc amit alvással  tölthetek sokat számít.

A házak, lakások nézegetése közben feltűnt, hogy nagyon sok helyen nincs konyha, márpedig arra szükség van, és nem szeretnék egy albérletbe konyhát építeni, ami aztán vagy jó lesz, ha menni kell, vagy nem de tapasztalataim szerint inkább nem.

Azután a következő, hogy nagyon soknál a beköltözésre megadott dátum nem felelt meg a mi számításainknak, és lehetőség szerint nem akartunk egymás után kétszer költözni 6 hónapon belül, bőven elegendőnek éreztem az egyszeri költözést, egyik országból, a másikba.

Ha megadtuk keresési feltételnek, hogy legyen konyha, és mikor akarunk beköltözni, akkor a találatok száma drasztikusan csökkent, de még így is optimistán gondoltuk, hogy lesz miből válogatni. Azért erre  szerencsére nem kötöttünk nagyobb fogadásokat.

Ráadásul hamar rájöttünk, hogy nagyon pörög a piac, szinte egy kiadó ház vagy lakás sem marad hónapokig kiadó, 1-2 héten belül mindent kiadnak.

Ez így mondjuk nem igaz, mert bizonyos árkategória felett, csodás kiadó házak, lakások ott voltak még az ingatlanos oldalakon, hónapok múlva is, de ezeket csak azért nézegettük, mert látni szerettük volna, hogy mit adnak havi 6000 EUR-ért. Ígérem mindenkinek szólok, amikor beköltözünk egy ilyen kéróba.

Ebben az időszakban, sűrűn mondogattuk egymásnak, hogy: Nyugi! Úgyis találunk valamit.

Ami igaz is lett, találtunk, és még szeretjük is.

Mit tudtam én Wolfsburgról?

A kérdésre roppant egyszerű a válasz: semmit. Ha a semminél lehetne kevesebbet tudni, nos akkor az is helyénvaló lett volna.

Amikor felmerült a gondolat, már nyomozni kezdtünk google barátunk segítségével, de a bizonyosság után napi szinten többször is rákerestem, hogy vannak-e új információk. Nem voltak.

Mindenkinek ajánlom hogy írja be a gugliba a város nevét, két dolgot azonnal meg fog tudni. Az egyik, hogy minden a Volkswagenről szól, a másik hogy itt minden a fociról szól.

A Volkswagenről tudtam, mert a Zuram mégiscsak itt fog dolgozni, de a fociról fogalmam sem volt.

Apám erre csak csendben ingatná a fejét, miközben összeszorítja a száját, pont úgy, ahogy én szoktam, amikor nem értem, hogy a többiek miért nem értik azt, ami amúgy tök egyértelmű.

Hogy-hogy nem tudom, hogy a Wolfsburg mekkora nagy focicsapat?! Nem tudtam, még nagyon most sem, de  most már legalább tudom, hogy van. Nem vagyok egy nagy focirajongó, egy-két meccset már néztem meg úgy,  hogy nem volt kötelező, de azért nem keresem az alkalmat. Gyerekkoromban szerintem elég időt töltöttem azzal, hogy megtanuljam, hogy amikor foci megy a tv-ben, hogyan kell szépen csendben ülni és nézni, ahogy felnőtt férfiak sörrel a kezükben időnként felugrálnak, ezen közben gyakran káromkodnak is, esetleg lehajtott fejjel értetlenkednek, vagy azt kiabálva, hogy góóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóól még nagyobbakat ugrálnak. Vagy eseménytelen meccsek közben megpróbálják a kislányoknak elmagyarázni, hogy mi is az a les. Esküszöm, minden egyes alkalommal megértettem, és nagyjából 2 másodperc múlva felejtettem el, de legalább legközelebb újra megérthettem.

Apám nagy bánata a mai napig, hogy én nem lettem fiú, ő focizott és elég jól is játszott, minden reménysége a születendő fiában volt. Lány lettem, a nevemet sem tudta három napig, akkor is csak azért mert be kellett írni a személyi igazolványába, és felhívta a kórházat, hogy megérdeklődje kicsi csillag szeme fénye nevét.

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ha fiú lettem volna, és annyi labdaérzékem lett volna, mint most van, akkor keseredett volna csak el apám igazán.

Minden esetre megfogadtuk, hogy ha már egy ilyen remek városban fogunk élni, ahol ilyen hagyománya van eme nagyszerű sportnak, akkor igenis el fogunk menni egy meccsre. Még nem történt meg.

Wikipédia is segítségemre volt abban, hogy megtudjak egy két dolgot a városról, de semmi használható.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Wolfsburg

Van népesség, meg egy csomó évszám, meg van a gyár, a város történelme nagyjából a gyár történelme, van autópálya is, meg nagyvárosok a közelben.

Tehát ez egy kisváros!

Ez már magában egy csomó kérdést vet fel. Akarok én kisvárosban élni? Hiszen a főváros kényelméhez vagyok szokva, mi van egyáltalán egy német kisvárosban? Van nagyobb bolt, bevásárlóközpont? Milyenek az iskolák? Lehet, hogy itt minden gyereket áthordanak egy közeli nagyobb város iskolájába?

Tipikus pesti hozzáállás, pedig én nem is vagyok pesti, egy faluban nőttem fel. Lehet innen vannak az előítéleteim, na jó nem lehet, hanem biztos.

Ekkor már nem elég a wiki, nem elég a térkép, nem elég a gugliban fellelhető képtalálatok száma, kell, hogy itt éljenek magyarok, mert magyarok mindenütt vannak, és ha vannak, akkor tuti fórumoznak.

Tévedtem, ebben is. Egy-két fórumot találtam, de a legfrissebb hozzászólás is 5 évvel ezelőtti volt. Nagyon fontos információk birtokába kerültem.

Van magyar étterem. És… nem, nagyjából ennyi. Illetve még azt is sikerült megtudni, hogy ebben az országban mindenki fogy, mert nincs egy normális kajájuk. Erre annyit tudnék mondani, hogy ló…t, akarom mondani csudát!

Persze ekkor ezt én úgy értelmeztem, hogy hurrá fogyni fogok, és ajjjaj mit fogunk mit ott enni.

Egy másik fórum alapján ez egy nagyon csendes kisváros, itt semmi élet nincs, de bezzeg a szomszéd nagyvárosban, ott igen, ott aztán pezseg, és csak 30 km.

Kishangya elindult, na mi aztán tuti nem költözünk Wolfsburgba, mert nekem kell az élet, a pezsgés, a nyüzsgés, de mán! Ne is nézegessünk lakásokat Wolfsburgban csak időpocsékolás lenne, egyből irány a nagyváros.

Akármilyen információt olvastam azonnal elhittem, méghozzá azon egyszerű oknál fogva, hogy aki írta legalább már járt arra, nekem meg marad a YouTube.

A YouTube-on talált a Zuram egy nagyon jó kis bemutatkozó filmet a városról.

Nagyon bájos, és roppant unalmas, de én ezt akkor számtalanszor megnéztem, és zaklattam ismerőseimet is,  hogy nézzék meg ők is, hiszen milyen nagyszerű hely, még uszoda is van, meg nő cabrióval. Minden elemét nyitott szemmel néztem, és leültettem szépen gyermekeimet is, hogy nézzék már milyen jó!

Gyermekek unták, nagyon, és nem értették, hogy anya miért kiabál fel néha, hogy nézzétek, mennyi gyerek, vannak gyerekek is a városban, vagy nézzétek tó, van tó is a városban. Gyermekeim nem hülyék, hiába lelkesedtem, ők továbbra is unták, és ilyen kérdéseket tettek fel: mekkora  a tó? van-e játszótér? lesznek-e barátaink? milyen az iskola? beszélnek-e magyarul? hol fogunk lakni? járhatok ott is labdajátékra? tanulhatok zenét? eljönnek meglátogatni a barátaink?

Öngól. Én persze nagyon ügyesen válaszolgattam, kedvenc szavam ekkoriban a biztos volt. Biztos eljönnek a barátok, biztos lesz labdajáték, biztos fogunk lakni valahol, biztos… és nem, nem beszélnek magyarul, ez is biztos.

Gyermekeim további kérdéseket tettek fel nekem, amire hasonlóan értelmes válaszokat tudtam adni, amik újabb kérdéseket szültek, ekkor taktikát váltottam. Próbáltam felhívni azokra a részekre a figyelmet, amik tényleg biztosak.

Például így: Nézzétek vitorláznak a gyerekek a tavon optikkal. Ti is járhattok majd vitorlázni! Ugye, hogy jó lesz?

Naná, hogy tudtak kérdezni: ki tartja az oktatást? csak optik vannak? magyarul is elmondják a dolgokat?

Azért eddigre már magamtól is rájöttem, hogy vesztett meccsbe kezdtem bele, de muszáj volt valahogy felkelteni az érdeklődésüket, sajnos azonban ez el is bizonytalanította őket.

Egy vitorlás táborban már voltak, nagyon szerették, a tábor végére nem tudtam eldönteni, hogy a vitorlázás tetszett nekik jobban, vagy Zé az oktató, aki éjszakánként vérfarkassá változik. A lányok mondták, nem ellenőriztem, de elhiszem. Azt gondoltam, hogy ha megcsillantok egy igazán vágyott dolgot, akkor nőni fog a lelkesedésük. Nem nőtt. Hogy is növekedhetne, ami nincs?

A filmből kiderült számomra, hogy van itt nyüzsgés, élet, meg ilyesmi, de biztos, ami biztos menjünk mi csak a nagyobbik városba, ne kockáztassunk!

Bárki készítette is a filmet, nagyon megkapó a négytagú család, ahol mindenki mosolyog, valamint záróképnek a négy kémény zseniális.

Egy biztos, ebből a filmből semmit nem lehet megtudni a városról, a mindennapi életről legalábbis semmit, hacsak annyit nem, hogy vannak gyerekek, és van tó is.

A nagyobb városról egy darab filmet nem néztem meg, csak eldöntöttem, hogy az jobb lesz és kész.

Mivel nekem mindig igazam van, Wolfsburgban kötöttünk ki.