Orlando, Universal

Megtaláltuk a hotelt, a Fairfield Inn & Suites Orlando At Seaworld-ben szálltunk meg, pontosan két éjszakát terveztünk itt aludni. Párszor megnéztünk egy videót a youtube-on, és tényleg olyan volt, mint a filmen, vagyis mégsem, mert most már minden annyira valóságos volt. Nekünk azért ez egyáltalán nem természetes, hogy az USA-ban nyaralhatunk, pár éve még egyáltalán nem is gondoltuk volna. Néhányszor egymásra is néztünk a Zurammal, hogy hát itt vagyunk, itt vagyunk. Párszor beszélgetünk arról, hogy a legnagyobb öröm az, hogy ezt megadhatjuk a gyerekeinknek.

Még otthon elterveztük, hogy minden hotel medencéjét kipróbáljuk, de ez így első este nem jött össze, egyrészt mert elmondhatatlanul fáradtak voltunk, másrészt mert elmondhatatlanul fáradtak voltunk. Leszálltunk ugyan este 7 körül, de mire mindenen keresztüljutottunk, késő lett. Ki sem számoltuk, hogy mióta nem aludtunk. Az időeltolódást hagyjuk is, mert úgy gondoltuk, hogy direkt jó, hogy este érkezünk, hisz rögtön alvás, és másnap már minden rendben is lesz. Mintha mi sem történt volna, hat óra ide, hat oda, ugyan mit számít az?

A recepciós hölgy nagyon kedves volt, és szerinte cool, hogy Németországból jöttünk, és váó, hogy ez az első napunk, és váó váó, hogy meddig maradunk, és mennyi tervünk van. Annyira egyet értettünk vele, szerintünk és baromi cool, és tök váó. Nem mondom, hogy szokni kellett az amerikaiak közvetlenségét, mert kérdeztek, válaszoltunk, meghallgatták a választ, egyébként egyáltalán nem tűntek felszínesnek, amikor kiderült, hogy európaiak vagyunk, inkább kíváncsiak lettek.

A hotel nagyon közel volt a Seaeworldhöz, ahogy a neve is mutatja, de a mi terveinkben a Universal szerepelt, és a lányok már alig várták a másnapot. Én aggódtam, de nem aggódtam túl, az időeltolódás miatti fáradtságot. Kicsit tartottam tőle, hogy két igen-igen fáradt, és nyűgös gyereket kell végigvonszolnunk a parkon. Reméltem, hogy alszanak egy nagyot, és ha fáradtak lesznek, legfeljebb ihatnak kólát, ami amúgy tiltólistás, csak ritkán engedélyezett. Kisebbik szereti ő tuti megissza majd, de nagyobbik egyáltalán semmilyen szénsavas innivalót nem iszik, így őt majd kényszeríteni fogom – gondoltam én.

Két elég széles dupla ágy volt a szobában, szuper ágybetét, fantasztikus ágynemű, nagyon kényelmes párnák, bár Prága óta már annak is örülünk, ha mindenkinek van ágya, ágyneműje. Volt wifi és netflix a tv-n, meg mindenféle csatorna, így a Zuram kicsit, amúgy altató jelleggel bekapcsolta a tv-t és a Legényanyát néztük, nem végig, csak addig míg kivártuk, hogy mindenki lezuhanyozzon. A szobába volt bekészítve víz, kávéfőző, kávé meg ami ahhoz kell, és tea is. Amit nem találtunk, az az, hogy ez mennyibe kerül. Egyszer élünk alapon kinyitottam egy üveg vizet, a kijelentkezésnél derült ki, hogy 3$ volt az ára.

Egyébként volt a szállodán belül ivókút, így tudtuk tölteni a kulacsunkat, nem kellett volna a palackos víz, csak első este ezt még nem vettük észre. A légkondit mi állíthattuk be kedvünk szerint, így be sem kapcsoltuk. A tapasztaltabbak említették, hogy készüljünk fel, mert egyébként minden boltban eszetlenül fognak hűteni, így kicsit tartottam tőle, hogy valami központi klíma lesz, de szerencsére nem. Senkit nem kellett altatni, de sajnos hatkor már fel is ébredtünk, pedig simán alhattunk volna még.

A bőröndöket átpakoltuk, négyből csináltunk kettőt, nem volt nehéz, mivel egyáltalán nem voltak tele a bőröndjeink, tervezett vásárlásainkra előre gondoltunk. A két majdnem üres bőröndöt a kocsiban hagytuk, így nem kellett folyton négyet pakolásznunk.

A lányok nagyon várták a reggelit, ez minden hotel közel legizgalmasabb része számukra. Mit lehet majd enni? Felhívtuk a figyelmüket, hogy sokat egyenek, ha lehet, mert a Universalban elég drága bent minden, így nem tervezünk nagyobb ebédet. Kisebbiket nem kell biztatni a hotelbeli alapos reggelire, de nagyobbik mindig ugyanannyit eszik reggelire, és majdnem mindig ugyanazt, így neki szólni kell.

Lementünk reggelizni, ahol elég bőséges választékkal találtuk magunkat szembe. Csak tejből volt nagyjából 5 féle. Volt többféle tojás, mármint nem úgy, hogy strucc-, meg tyúktojás, csak többféleképpen elkészítve, volt pékárú, mindenféle pelyhek, innivalók, és ami a legjobb gofrisütő, ahol mindenki saját magának készíthette el a gofriját, azt rakott bele a tésztába amit csak szeretett volna, majd rá is, a tészta alapból kicsit fahéjas volt, ami nagyon ízlett. Volt választék bőven. Hol legyen Mickey egeres gofri, ha nem itt? A lányok pillanatokon belül feltalálták magukat. Teljesen önellátóak, a gofri sütést meg annyira élvezték, hogy még nekem is ők készítették el Mickeys gofrimat. Persze elsőre nem tudták hogy mi, hogy működik, de kifigyelték, és megoldották.

Egy dolog zavart, hogy az evőeszközök műanyagból voltak, a tányérok, pedig habtányérok. Félelmetes mennyiségű hulladék. És nem gyűjtötték külön, vagy lehet, hogy később válogatták szét, legalábbis remélem, hogy valahogy foglalkoznak a szelektív hulladékgyűjtéssel. Nálunk ez már annyira természetes, hogy a lányok jó párszor rá is kérdeztek, hogy most akkor hová kell dobni a szemetet. A szemetet sehová nem kellett dobni, mert jött Michelle, aki összegyűjtötte. Mindenkivel beszélgetett kicsit, mindenkihez volt egy kedves szava. Hozzánk is. Először is megtippelte, hogy szerinte Brazíliából jöttünk. Nem. Németországból. Hű, és onnan, honnan? Elmeséltük, hogy Wolfsburgban élünk, mire megkérdezte, hogy az hol van, mert azt nem tudja. Mondtuk, hogy Berlin és Hannover között, ezt nagyjából be tudta lőni. Kérdezte, hogy akkor ugye mi akár autóval is el tudnánk menni Párizsba, és hogy voltunk-e már, mert neki óriási álma, hogy eljusson Berlinbe és Párizsba. Mondtuk, hogy igen, nekünk nem lehetetlen kocsival eljutni Párizsig, és a végén már megígértük, hogy jó, elmegyünk Párizsba. Ennyit a buta amerikairól, aki azt sem tudja, hol van Európa, ráadásul most mehetünk Párizsba is.

Reggeli után megkérdeztük, hogy van-e shuttle a Universalba, és volt, de nekünk az későn indult, későn jött vissza, így inkább a saját autót választottuk. Gyorsan el is indultunk és nagyobbik most nem felejtette el, hogy a HP-s pólóját vegye fel. Kisebbik spongyabobnak öltözött.

Megtaláltuk a parkot és elmentünk még egy csomó mellett, a lányok mindannyiszor jelezték, hogy legközelebb ide, meg ide, meg ide, meg ide. Ahhan, mi meg csak reméljük, hogy egyszer talán lesz legközelebb, de mondtuk, hogy ne aggódjanak legalább lesz mit felfedezni a saját gyerekeikkel, ők ennél hamarabbra gondoltak. A remény, a remény hal meg utoljára, ja nem, a csótány.

A parkolóba való beengedésnél kérdezett valamit a csávó, de nem tudtuk mire gondol, értettük, hogy mit mond, csak hogy melyik parkoló, hol van, meg miért jobb a drágább, na azt nem tudtuk,  így választottunk valami lehetőséget, és reméltük, hogy jó helyre fogunk állni. Mondjuk azt megkérdezte, hogy melyik parkba megyünk, így az Island of Adventure-hez álltunk meg közelebb, de ezen belül is volt mindenféle lehetőség, na ezt nem értettük. Ez egyébként később is így volt, hogy ha nem értettünk valamit, hogy hogy működik, vagy miként megy, akkor nem mindig magyarázták el, mert számukra megszokott és logikus, számunkra meg nem, de mindig megoldódtak a dolgok. Egyvalami viszont nagyon is profi, ez pedig a szervezés. Már a reptéren is, most itt a parkolásnál is. Rengeteg embert kell irányítani, és ebben tényleg elég jók. Az is igaz, hogy mindenre van ember, itt a parkolást egy szinten is nagyjából 10 ember irányította.

Leparkoltunk, majd kicsit körülnéztünk. Párszor elmondtuk a lányoknak, hogy itt vagyunk, itt vagyunk, de ők természetesen mentek volna, mit mentek, rohantak volna, majd nézelődünk bent. Teljesen egyértelműen ki volt táblázva minden, de ha nem lett volna, akkor is tudtunk volna menni a többiek után. Nem volt tömeg, jó, hát sokan voltak, de többre számítottunk. Mielőtt belépünk a park területére itt is át kell esni egy biztonsági vizsgálaton, fémdetektor, táskák átvilágítása, de tényleg gyorsan megy minden. Innen egy mozgójárdával lehet megtenni a fennmaradó távolságot, vagy akár gyalog is. Mi a mozgójárdán való gyaloglást választottuk, mert az a leggyorsabb. Minden leszállásnál folyamatosan mondják egy hangszóróból, hogy vigyázzunk, vigyázzunk, figyeljünk oda. Jó, vigyáztunk.

Beértünk egy hatalmas területre, ahol egymástól elég jó távolságra feküdt a két bejárat, de ugye mi eleve az Island of Adventure felé vettük az irányt. Itt rengeteg üzlet és étterem található, egy kisebb vagyont el lehet verni egy nap alatt. Jegyért nem kellett sorba állni, gyakorlatilag minden második árusító bódé üres volt. A jegyek nagyon drágák, és csak 9 éves korig van gyerekjegy. A jegy fejenként 115$, adó nélkül természetesen, mivel az adó itt sehol sincs feltüntetve. Ez egyrészt rossz, mert minden olcsóbbnak tűnik, mint amilyen valójában, és nem ehhez vagyunk szokva, másrészt hasznos, mert a lányok két nap után már remekül tudtak számolni, mivel ha akartak valamit venni maguknak azt a saját pénzükből kellett.

Bementünk a parkba és kisebbik kívánsága alapján a Cat in the hat-ben kezdtünk. Meglepő, de ennél a résznél a Cat in the hat, valamint a Lorax szereplőivel találkozhatunk, na meg a Grincset se felejtsem ki. A lányok imádják a Grincset, van aki nem? Ez a rész inkább a kisebbeknek való, de azért amire lehetett felültünk. Még én is. Eldöntöttem ugyanis, hogy amit lehet kipróbálok, ezen döntésemet később kénytelen voltam felülvizsgálni. Kisebbik otthon felejtette az alvós plüssét, Nyulam-bulamot, és Nyuli-buli nélkül ő nem tud aludni. De tud, de ez a vita parttalan lenne, tehát nem tud. Mivel Nyuli-buli otthon maradt, így már előre megkérdezte, hogy vehet-e magának valami új alvóst. Vehet, az ő pénze. Elég sok pénzt gyűjtöttek be a nagyszülőktől, és tesóméktól szülinapra, így volt némi lehetőségük pénzt költeni. Ez  azonban azt is jelentette, hogy mindenféle üzletbe be kellett néznünk, hogy ott van-e az új Nyulam-bulam, pontosabban szólva Nyuli-bulit nem lehet pótolni, csak helyettesíteni, de azt meg nem csak lehet, hanem muszáj. Nagyobbik is rákezdte, hogy ő meg nem hozhatta Kedvenckispárnát – én kértem meg, hogy hagyja otthon, mert most már nyugdíjaznom kellett azt a párnát, mert tartok tőle, hogy egy újabb mosás, és párna elhalálozik – de kisebbik hozott kispárnát, ha neki lesz új alvós állat, akkor odaadja a kispárnáját nagyobbiknak, és probléma megoldva. Igen, az egyik 12 a másik 14 éves.

Kisebbik ki is nézett egy Cat-et, vagy is egy macskát két kis dologgal, nem láttam se a filmet, se más egyebet a témában, így fogalmam sincs ezen jószágok magyar nevéről. A lényeg, hogy kinézte, de még szét fog nézni. Jó. Legyen.

Két játék között találkoztunk a Grinccsel, akivel fotózkodtunk is egyet. És sétáltunk tovább. Eddig a legtöbb játéknál még várakoznunk sem kellett, egyszerre mentünk be azokkal akik express jegyet vettek, az azonban látszott, hogy sokkal több embert is képes a park befogadni. Express jegy még drágább, nem vettünk, úgy gondoltuk, hogy majd szerencsénk lesz. Eddig az is volt. Ezen a részen elég sok dolgot ki tudtunk próbálni, és még csak sor sem volt.

Mentünk tovább és mivel nem volt sor, így bementünk egy épületbe, ahol Poseidon’s Fury-t lehetett megtekinteni, vagy felülni rá, vagy mit tudtam én, de legyen. Persze kiderült, hogy egy showt tudunk megnézni, így kicsit várni kellett, mert a program megadott időközönként indult. Amúgy sokkal jobb volt, mint amire számítottunk. Fantasztikus. Van róla felvétel: Itt. Nem csak a szervezéshez értenek, de a show is nagyon megy. A felvétel nem adja vissza, hogy milyen volt, de amikor a körön kellett átsétálni, ahol a kör vízesés volt, vagy amikor egy másik vízesésnél a vizet használták vetítővászonnak, hát na. Meg tudnám nézni még egyszer, vagy kétszer.

Szép lassan el is érkeztünk Harry Potter világához. London ide, 9 és 3/4-ik vágány oda, meg már voltunk, de azért nagyobbik öröme leírhatatlan volt. Mindkét Universal Parkban, a harmadikat nem számolom, mert az csúszda park, de mindkét parkban van HP-s rész, az egyikben az Abszol-út található, a másikban Roxmorts, és a Roxfort, ha valakinek mind a két parkba érvényes jegye van, akkor pedig a 9 és 3/4-ik vágányról, vonattal juthat el egyik parkból a másikba. Ami varázslatos, de nekünk két parkra igazán nem volt időnk, az árakat már meg sem említem. A két gyerek örült annak is ami van. Itt a Roxmortban, vannak büfék, pálca- meg mindenféle bolt, édességbolt is természetesen, aki vesz pálcát, azzal varázsolhat is, egy kirakatban lehet megforgatni egy kereket, kintről. Itt is sorban álltak az emberek a pálcákért és kosztümökért, természetesen voltak olyanok, akik eleve valamilyen HP-s szereplőnek beöltözve érkeztek, mondjuk abban a melegben csodálom, hogy kibírták a köpenyekben, de biztos nem muglik, mint én. A boltokat mi sem hagyhattuk ki, nagyobbik vett magának egy csokibékát, meg még valami édességet, szerencsére pálcánk már van. A csokibékában Griffendél Godrik maga volt a kártyán, és a lányok közölték, hogy innentől ők gyűjtik a kártyákat. A gyakorlatban nem tudom ezt, hogy gondolták, mert nem hiszem, hogy túl sűrűn lenne lehetőségük csokibékát vásárolni, de ha valakinél esetleg van otthon megunt, felesleges kártya, vagy valamelyikből netán kettő van, akkor tudok adni postacímet.

Ittunk vajsört is, ami nem vajsör volt természetesen, mert ilyen melegben ki szeretne karamellás tejet inni, ez valami rémes ízű, cukros, szénsavas üdítő volt, tejszínhabbal. A végén ki kellett öntenünk, de a poharakat elraktuk emlékbe. Fotózkodtunk mindenhol és észre se vettük, hogy amikor lefotóztam a lányokat a “Have you seen this Wizzard” előtt, ott a Zuram tükröződik a képen, mintha ő szökött volna meg az Azkabanból. Meg lehet nézni a vonatot is, de persze csak kívülről, de már az is nagy boldogság. Van egy színpad, ott mindenféle előadások mennek, amolyan fiúk-lányok énekelnek jelmezben, a gyerekeim szerint rém uncsi, így kihagytuk. Felültünk egy kisebb hullámvasútra, kb. 25 percet álltunk sorba. Nem volt kicsi a hőség, de a sor mellett is voltak ivókutak, így egyrészt folyton töltöttük a kulacsot, másrészt tudtunk inni a kútból is.

Ezután felsétáltunk a Roxforthoz, és bár gőzünk nem volt, hogy mit fogunk látni, abban az egyben biztosak voltunk, hogy kihagyni nem fogjuk. Itt azért már volt sor, de még mindig kibírható. A táskákat be kellett zárni csomagmegőrzőkbe, amik rém modernek voltak, mert ujjlenyomattal lehetett zárni, majd nyitni őket. Egy bácsi folyton kiabálta, hogy aki nem akar felülni a játékra, annak nem kell leadni a csomagját, de mivel nem tudtuk mi a játék, így leadtuk. Kisebbikkel egész sorban állás alatt egymást biztattuk, hogy biztos nem valami óriási hullámvasút, mert nem láttuk, lesz, a mi lesz felülünk. Szép lassan elértük a kastélyt, ami be is volt rendezve, és tele volt olyan dolgokkal, amiket a filmben láthatunk, Edevis tükre például. A képeken lévő emberek mozogtak, beszéltek, találkoztunk a Kövér Dámával, aki időnként sikított egyet. Utólag jöttünk rá, hogy még mindig sorba álltunk a játékhoz, amit nem tudtuk, hogy mi, csak rettenetes ötletesen van megoldva a sorállás, közben bámészkodik az ember, és folyton mondja, hogy: azt láttad?, azt láttad?, ó, oda nézz!

Azért csak odaértünk a játékhoz, nem is volt kérdés, hogy mind beülünk-e. Be. Az már gyanús volt, hogy felülről egy baromi nagy biztonsági pántot hajtottunk magunkra, miután leültünk, de csak nem hullámvasút lesz az. Nem az volt. Csupán egy szimulátor, mellyel kipróbálhattuk, hogy milyen seprűn repülni. No, ez nagyon komoly volt. Első lépésként a székeket eldöntötték úgy, hogy a hátunkon feküdtünk… így indult, majd le-fel, le, körbe, közben sárkány, fúriafűz, dementorok, körülöttünk Hermione, Harry és Ron repült, végig biztattak bennünket. Olyan, de olyan élethű volt, hogy néhányszor be kellett csuknom a szemem, kisebbik pedig úgy szorította a kezem, hogy azt hittem letöri. Azért egyszer csak a végére értünk. A kiszállásnál néhány segítő állt, akik tapsoltak, nekem meg remegtek a lábaim, és még ki kellett vadászni a hátizsákokat a csomagmegőrzőből.

Kiértünk, kerestünk egy hűvös helyet, hogy fel tudjuk dolgozni az élményeket, én leginkább mély levegőt vettem, mert nagyon rosszul voltam. Nagyobbik viszont közölte, hogy ő ezt soha nem gondolta volna, mióta látta, olvasta HP-t csak erre vágyott, hogy kipróbálhassa milyen seprűvel repülni, és ő nem is tudta, hogy ma teljesülni fog élete álma, és annyira köszöni, és ez élete legjobb napja. Kisebbik nem volt ennyire lelkes, de azért ő is HP varázsa alá került, belebegtette, hogy el fogja olvasni a könyveket. Azóta egyet már sikerült is.

Innen a Jurassic Parkba mentünk, ahol a látogató központban kezdtünk, és én még mindig rosszul voltam, így kerestünk egy mosdót. Azt mondjuk nem volt nehéz találni. A mosdóban, hát azt tettem amit a tengeribetegek szoktak, de itt bezzeg nem tapsolt nekem senki,  legalább jobban lettem, és úgy döntöttem, hogy most már figyelem a kiírásokat, és ha ki van táblázva, hogy tengeribetegeknek nem, akkor átgondolom. A lányok még nézegették a dinókat, meg, hogy forgatják a tojásokat, hogy dolgoznak a kutatók, de lassan elindultunk velük tovább. A Jurassicos rész fő attrakciója, egy hajóval való utazás, ami tényleg izgalmasnak tűnt, és ki is próbáltuk volna, ha épp nem állították volna le, időjárási okokra hivatkozva. Gondoltuk, hogy jön valami eső, vagy valami. Ezért tovább mentünk a Kong Koponya szigethez, ahol ismét csak valami szimulációs játék volt, de itt buszba kellett szállni, az ment körbe és közben voltak mindenféle effektek. Odaértünk, táblán kinn a jelzés, ami annyit jelentett, hogy én kint maradok, de kisebbik is kihagyta, nagyobbik viszont vígan indult apukájával befelé, csak hát közölték, hogy műszaki hiba miatt most van egy kis szünet, ez tartott két percig, de mivel mindenki elment, aki arra járt, így lecsökkent szépen a sor. Így is 45 percig tartott a dolog, de mi addig kisebbikkel sétáltunk egyet, ittunk, kulacsot töltöttünk, kigondoltuk, hogy most már jó lenne enni, kinéztük, hogy hol fogjuk ezt megtenni, azután leültünk és vártunk. Közben beszélgetünk.

A mellettünk álló bódé, ami eddig zárva volt, most kinyitott, így kisebbik odament plüss majmokat ölelgetni, és ezzel egyértelművé vált, hogy a macskának komoly kihívója akadt. Az eső elkezdett csöpögni, de végül nem váltott át komolyabbra, sőt el is állt, a Jurassic hajóját is elindították, de azt már kihagytuk. Megérkezett a Zuram meg nagyobbik, és elmesélték, hogy milyen volt, azt mondták jó volt, de fele annyi ideig sem tartott, mint a HP seprűs balhé. Kisebbikkel rögtön elmondtuk a terveinket, hogy mi most már pedig kérünk valamit enni, valamint kinéztünk egy újabb játékot, amit ki szeretnénk próbálni. Vettünk corn dogot, meg mellé egy hőtartós műanyag poharat, amit azután annyiszor tölthettünk újra, ahányszor akartunk. Jó lett volna a víz is, de kellett a pohár emlékbe a lányoknak, és amikor kiderült, hogy ezt a poharat néhány helyen fantás jégkásával is meg lehet tölteni, na az volt az öröm.

Kicsit leültünk még, és láttam nagyobbikon, hogy teljesen kész van. Nagyon fáradt. Megbeszéltük, hogy teljesen normális amit érez, még az is csoda, hogy csak most fáradt el, és ő is meg kisebbik is egy hős, hogy ilyen jól viselik az időeltolódást, meg az utazás fáradalmait. Egy kis biztatás kellett csak és máris erőre kapott, mehettünk tovább.

Elmentünk a kiszemelt játékhoz, ami dinóval repülés lett volna, de magassági korlát volt, és mind nagyobbra nőttünk, mint ami a játékhoz elvárt volt. Sebaj, séta tovább a képregényes részhez. Minden nagyon színes, minden nagyon képregényes, és persze a szuperhősök. Láttuk Amerika kapitányt, meg a többieket, mivel nem vagyok egy nagy rajongó én azt sem tudom kik voltak, de láttuk. Még kipróbálták a csajok az apukájukkal a pókemberes szimulációt, én kint vártam, és amikor kijöttek megnyugtattak, hogy jól tettem, mert ez is megviselt volna. Nekik viszont nagyon tetszett. Itt mondjuk nem kellett 20 percnél többet várni. Ezen a részen egyébként sem voltak sokan, pedig itt van a Hulk, ami egy igen nagy hullámvasút.

Lassan az erőnk végére értünk, de még mindig nem volt alvós állat, így visszamentünk a macskáért, majd be a nagy shopba, ahol igen alaposan körülnéztünk, én kaptam hűtőmágnest, a csajok meg vettek maguknak pár apróságot, emlékbe.

Lassan elindultunk kifelé, még lett volna időnk, meg késő estig nyitva van a park, de már alig vonszoltuk magunkat, és így is esteledett. Átsétáltunk még a másik parkhoz, ott is csináltunk pár fotót, majd benéztünk a Hard Rock Caféba, mert kisebbik nagy álma, hogy legyen egy Hard Rockos pulcsija. Nem tartott kevés ideig, mire kiválasztotta, de sikerült. Már az is nagy kérdés volt, hogy itt vegye-e meg, vagy majd valahol máshol, később, de úgy döntött, hogy az Orlando felirat is menő, az egyik osztálytársának Budapestes van, és az is menő, olyan is kellene, persze. Azóta sem igen tudom róla leszedni a pulcsit. Néha azért mosni kell.

Még sétáltunk tovább, de csak kívülről nézegettük meg az üzleteket kivéve egy Bubba Gump Shrimpes üzletet, mert az érdekelte a Zuramat, de végül nem vettünk semmit. A séta elég jól esett, a környezet meseszép, az idő is fantasztikus volt, de  végül csak elindultunk vissza a kocsihoz, és a parkolóból még elköszöntünk a Universaltól.

Visszaértünk a hotelhez, és mivel szemben volt egy Wendy’s, így átmentünk vacsorázni. Abban biztosak voltunk, hogy ezen nyaralás alkalmával nem épp az egészséges étkezést fogjuk követni. Réges régen Pesten mi még ettünk Wendy’s-ben, de ez teljesen másmilyen volt. A pesti is jó volt, csak emlékeim szerint másmilyen volt a kaja. Itt is jó volt, friss volt, de amúgy az étterem eléggé, hogy is mondjam csak, egyszerű volt. Minden morzsás, de később kiderült, hogy kb. az összes gyorsétterem ilyen, sebaj, rutinosan takarítottam le evés előtt, és után is az asztalunkat. Mi már pedig nem hagyjuk mocskosan magunk után a helyet.

Visszamentünk a szobánkba, és akkor leszakadt az ég, ha Floridában esik, akkor nem aprózza el, dörgött villámlott, mintha dézsából öntötték volna, egyébként ekkor vett volna fel bennünket a shuttle a Universalnál, ha azt választottuk volna, szerencsére nem.

Alaposan elfáradtunk, és ez még csak az első teljes napunk volt. Másnap pedig várt minket Palm Beach.

A nyaralás alatt több, mint 1000 fotót készítettünk, próbálok néhány érdekesebbet feltölteni, a facebookon is van fent pár. Itt sajnos lassan betelik a tárhelyem, és abban az esetben még ki kell találnom, hogy hogyan tovább. Ez a bejegyzés a szokottnál hosszabb, remélem senki nem unta el a közepén, de annyi minden történt velünk.

 

Reklámok

London, utolsó nap

Az utolsó nap sem vesztegettük az időt, gyorsan kijelentkeztünk a hotelből, majd irány a Kings Cross. Igen ismét a HP bolt miatt, de nem is, mert onnan indult a vonatunk a reptérre, és ott van csomagmegőrző is, és nem akartunk egy bazi nagy bőrönddel mászkálni. Itt kicsit bénáztunk mire mindent megtaláltunk és elintéztünk, de végül azért mégiscsak sikerült.

Feltettük a lányainknak a kérdést, hogy mit szeretnének csinálni, hova szeretnének még menni, mert amit eredetileg terveztünk, arra már nincs idő, illetve van, csak akkor gyalog megyünk haza, meg egy kicsit is úszni is kell, lévén szigeten vagyunk. A lányok persze valami olyan helyre szerettek volna menni, ahol még nem jártak, így a National Gallerybe indultunk, szigorúan az után, hogy még elköltötték a maradék zsebpénzüket a HP boltban, és olyan fontos dolgokat szereztek be, mint ceruza, bérlet tartó és egy baglyos kulcstartó. Erről jut eszembe, most egy csomó ceruzát vettünk iskolakezdésre, majd ma este megkérdezem már, hogy mé’ nem jó a béna Potteres.

A lányok azért feltették a kérdést, hogy mégis mi a manó van ott ahova megyünk, mondtuk, hogy jó lesz, mert képek vannak. Kisebbiket nem győztük meg, de nagyobbik imádja az ilyesmit. Mondjuk azzal tisztában kell lennünk, hogy ha nagyobbik beszabadul egy múzeumba, ahol festmények vannak, akkor arra sok időt kell szánni, mert normál ember bemegy, és néz, majd megy tovább, nézi a következőt, párat kihagy, aztán megint néz, megy tovább, de nem így nagyobbik, aki minden egyes képet képes hosszan tanulmányozni, a legapróbb részletekig. Szó szerint elveszik egy-egy festményben. Legyen az bármilyen. Egyszer voltunk egy Munkácsy kiállításon, ahol nem volt sok kép, mégis sokáig tartott. Általában a család többi tagjának ehhez nincs türelme, így én szoktam kísérni a gyereket, és megbeszéljük, hogy várjanak meg, majd kint találkozunk.

Kisebbik különösen nehezen viseli, mert jó, jó, de ezek csak képek. Unja. Pont ezért nem nagyon, inkább csak közepesen erőltetjük számára ezeket a dolgokat. Most is beletörődött a program választásba, hiszen most vagyunk itt, ki tudja mikor jövünk vissza, most kell megnéznünk, amit lehet, titokban pedig reménykedett, hogy úgysincs olyan sok időnk, és lesz pad, ahová leülhet.

Ide már nem akartak annyian bejutni, mint a British Museumba, sor sem volt, de a hátizsákjainkat átnézték. Na, itt találkoztunk egy vicces biztonsági őrrel, aki nagyobbik hátizsákját vizsgálta át, majd nagyon komoly arccal ránézett nagyobbikra, és csak annyit kérdezett, hogy: hol a csoki? Nagyobbik amúgy sem kis szemei óriásira nyíltak, és látszott, hogy nagyon megijedt. Gyorsan odaléptem, és megkérdeztem tőle, hogy érti-e a kérdést, teljes rémületben közölte, hogy igen, de nem tudja, hogy mit kell csinálni, mert neki nincs csokija, most akkor nem engedik be? Tisztáztuk, hogy a bácsi csak viccel, ilyen ez az angol humor. Bácsi és én vigyorogtunk, nagyobbik még mindig nem értette, de a ruhatárig elmagyaráztam, hogy ez tényleg csak vicc volt, a bácsi meg kedves akart lenni. Nagyobbik egyébként sem ért minden viccet, illetve nem talál minden viccet viccesnek, és hát ezt sem. Azért megnyugodott, hogy beengedték.

Belépődíj itt sincs, a ruhatárért viszont kellett fizetni, és nem is keveset, de nem akartuk a hátizsákokat és a kabátokat cipelni. Beléptünk az első terembe, totál cél és minden elhatározás nélkül, amúgy jobban jártunk volna, ha szerzünk valami térképet és a szerint megyünk, mert így a legjobb dolgokra nem, vagy csak alig jutott idő. Első teremben, nem kis termek vannak, nagyobbik megszólalt, hogy: akkor kezdjük!, és nem viccelt, kezdte. Elkezdte egyesével tanulmányozni a festményeket, mi is, csak némiképp gyorsabban. Kisebbik 10 perc után feladta, és leült egy padra középen, de megnyugtatott, hogy nagyon jó szeme van, ő messziről is jó lát mindent.

Egy bizonyos idő után, azért kénytelen voltam nagyobbikat összeszedni, mert így csak egy termet fogunk megnézni, és azért annál többet szeretnénk. Kicsit gyorsított a tempón, de bizonyos képektől nehezen bírt elszakadni. Ami jó volt, hogy lehetett fényképezni, egy-két festménynél volt kiírva, hogy nem szabad, és láss csodát, senki nem is fényképezte le azokat a képeket, mert a többit szabadott. A biztonsági őrök nem rohangáltak állandóan körbe, mint Amszterdamban, hogy légyszi ne má’. Szépen, nagyon lassan haladtunk, nagyobbik festménytől festményig, kisebbik egyik padtól a másikig, a Zuram meg én vegyesen, egy idő után már én is hasznát vettem a nagyon jó szemeimnek és a padról nézelődtem.

Volt a múzeumban zenés gyerekfoglalkozás babáknak, ami tök jó, én is biztos eljárnék a gyerekemmel, még ha mondjuk egy 8 hós baba nem is biztos, hogy sok dolgot fog ebből, de a zenés foglalkoztatók nem tesznek kárt senkiben. Mondjuk kisebbiket próbáltam elvinni ringató foglalkozásra, alig múlt egy éves, de 20 perc után odaállt az ajtóhoz, hogy ki szeretne menni, a kilincset még nem érte fel, ezért egy idő után elkezdte ütni az ajtót, és egyáltalán nem bírtam rávenni, hogy üljön nyugodtan az ölemben, amíg énekelgetek a többi anyukával, akiknek tök békés gyerekük van. Többet nem is mentünk, inkább kerestem egy olyan babás foglalkoztatót, aminek nem a zene, hanem a mozgás volt az alapja. Na, azt élvezte, onnan meg eljönni nem akart. Ehhez képest, most teljes nyugalommal és beletörődéssel üldögélt egy padon, egészen addig, amíg meg nem látott pár olyan festményt, ami már őt is érdekelte, na ott, ha nem is lázba jött, de elkezdett kérdezgetni, és egyáltalán nem akarta a padról használni a nagyon jó szemeit, inkább közelebbről szerette volna látni az őt érdeklő dolgokat. George Stubbs Whistlejacket című festménye egészen elvarázsolta, még le is fényképezte, és biztos, ami biztos engem is megkért, hogy fényképezzem le, hátha az ő képe nem sikerült. Nagyobbikat elég sok dolog elvarázsolta Rubens pont úgy, mint Monet, mondjuk ő már eleve el volt varázsolva egy kicsit.

Szépen ballagtunk, és pont kisebbikkel beszélgettem, amikor a Zuram egyszer csak megbökött, és annyit mondott, hogy most figyelj! Nem értettem mit akar, csak azt láttam, hogy fülig ér a szája, na nem az a boldog mosoly volt, hanem inkább az a diadalmas típus, amit akkor szoktam rajta látni, amikor például győz a kártyában. Telefonját előkapta a zsebéből, és a népeken keresztül ment egyenesen előre. És akkor megláttam, Van Gogh Napraforgóihoz igyekezett, és le is fotózta. Megint. Ok, győzött, most még rá se szólhattam, és nem is tehettem meg, mert itt ezt szabadott. Annyira elégedett volt.

Van Gogh 7 festményt készített a napraforgókról, egy megsemmisült, de van belőle Londonban, Münchenben, Amszterdamban, Amerikában és Japánban. Egy festményt pedig titkos helyen őriz egy milliárdos, fogalmam sincs ki ez a milliárdos, tehát azt a festményt soha nem fogja a Zuram lefényképezni, de kettő már pipa. Ez lehetne a következő kirándulásaink célja, nem pedig folyton a vitorlázás. Tényleg, erről el kell beszélgetnünk! Nagyobbik kifelé menet viccelődött, hogy akkor ő most odamegy a bácsihoz és megmutatja neki, hogy nincs nála csoki, de inkább lebeszéltem, szerintem ezt meg a bácsi nem értette volna.

Sajnos hamarabb be kellett fejeznünk a nézelődést, mint szerettük volna, hisz a repülőt el kellett érnünk, és előtte még a vonatot is. A Zuram mindent kiszámolt, hogy mikor honnan kell elindulnunk, hogy oda is érjünk. Nem is volt gond, leszámítva, hogy azt a vonatot, amivel menni szerettünk volna törölték, de sebaj, mert egy csomó vonat megy arra, mentünk egy másikkal. Egyébként egy mellettünk álló pár készségesen  elmagyarázta, hogy  mehetünk másik vonattal is, ők is a reptérre mennek, kövessük őket bátran. Az angolok nagyon segítőkészek voltak, és udvariasak, a kirándulás alatt végig, én még életemben ennyiszer nem hallottam, hogy sorry, persze szerény véleményem szerint az sem volna hátrány, ha kicsit odafigyelnének, és nem löknének fel, vagy lépnének a lábamra, akkor nem kéne bocsánatot sem kérni, de lehet, hogy ők szeretnek bocsánatot kérni.

Vicces, hogy a vonaton mellettünk ülő csaj, a repülőn a Zuram mellett ült. No meg az is vicces, hogy megtaláltuk azt a körforgalmat, amit Tamás emlegetett, azt amit még érkezéskor kellett volna megtalálnunk, de megnyugodhat mindenki megvan.

Természetesen a reptéren várni kellett, a poggyászunk meghaladta a megengedett súlyt, fránya kövek, mondjuk nem volt gáz, mert kinyitottuk, és pár dolgot átraktunk a hátizsákokba. A Zuram szerintem nem tudja, hogy a bőröndben lapult egy-két kő, de ez már ugye lényegtelen is.

A repülőn hazafelé kisebbik már bátran ült az ablak mellé, persze megígértem, hogy fogom a kezét, hiába a nővére ül mellette, az én kezem kell,  anya az anya. Ehhez képest foghattam én a saját kezem, mert egyáltalán nem volt szükség arra, hogy megnyugtassam a rettegő gyereket, mert nem rettegett, sőt nagyon élvezte, pláne, hogy sötétben szálltunk fel, és a fények ugye, úgy örültek a gyerekeim a fényeknek, mint akik még nem láttak lámpát, de ez a jó, amíg lelkesednek elfelejtenek félni.

Nem is baj, ha szokják, mert októberben Spanyolországba megyünk, mondjuk most nem Hamburgból indul a repülő, hanem Hollandiából, hiába no, szeretünk utazni.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Még mindig London

Elfáradtunk, de még volt program bőven, amit nem hagyhattunk ki. Két foglalt időpontunk is volt a hazautazás előtti napra, és a kettő közé még simán belefért, hogy lejárjuk a lábunk. A tömegközlekedés már rég nem okozott gondot, és olyat is tettem, amit már rég nem, futottam a buszra. Szerencsére egy sofőr sem csapta be az orrunk előtt az ajtót, így a család nagyon egyetértett abban, hogy futni nem haszontalan.

Délelőttre volt időpontunk a Sky Gardenbe, délutánra meg már megint az a béna Potter jutott. A Sky Garden tiszta sor, a Potteres program izgalmasabbnak ígérkezett. Még itthonról foglaltunk egy időpontot valami Potteres városnéző túrára. Ugyebár nem kaptunk jegyet a Studióba, illetve tudtunk volna venni a helyszínen is talán, de olyan árak voltak, hogy kicsit elment a kedvünk, elővételben valamivel olcsóbb lett volna, mindegy, mert a blog facebook oldalán kaptam segítséget. Létezik egy Potteres városnéző túra, ahol megmutatják nekünk, és a többi rajongónak, hogy mely épületek szolgáltak a filmhez helyszínként, illetve mi inspirálhatta az írónőt. A túra ingyenes illetve, a végén mindenki annyit ad, amennyit szerinte ér a dolog. Majd meglátjuk.

Reggel érezhető volt a fáradtság, mind elfáradtunk, ez abból is érzékelhető, hogy hányszor kapnak hajba a gyerekek semmiségeken, hányszor mordulunk egymásra nem túl kedvesen, illetve hányszor tudja az apjuk megbőgetni a kamaszodó csemetéket. Félreértés ne essék, semmi olyan nem történik, amin bőgni kellene, de a fáradtság, és a rém elviselhetetlen élet tizenévesen olyan kombináció, ami könnyekhez vezethet, és vezet is. 10 év feletti lányokkal papírzsebkendő nélkül sehova!

Azért elindultunk, szinte minden városnézős túrán befizetünk egy olyan emeletesbuszoshoponhopoffozásra, de Londonban ez hülyeség lett volna, mert kérem már eleve emeletes buszok járnak. Sokszor választottuk a buszt metró helyett, mert hiába lassabb, hiába kell többet várni, nézelődés szempontjából hasznosabb, hacsak nem embereket akarunk nézni, mert az ugye van néhány a metrón is. Nagy előny, hogy a hotel előtt állt meg a busz. Irány a város! A Sky Gardentől kisebbik félt, de mivel ő mindentől fél ez nem okoz gondot, mivel egyrészt meg tudom nyugtatni, másrészt valahogy mindig próbál pozitív lenni, így naponta nagyjából 42-szer elmondta, hogy: de anya, most vagyok itt, mikor tudnám megnézni, ha nem most, mert ki tudja mikor jövünk ide vissza. Igaza van. A Sky Garden egy nagy magas épület, aminek majdnem a tetejéig lift visz. Beálltunk a sorba, felmentünk, és ahogy az épület neve is mutatja, van fent egy kert, de tényleg. A kilátás pazar, ám nagyjából 20 perc alatt körbenéztünk, majd a lányok fáradtságukat bizonyítva, csak üldögéltek, és nézték a kertet, kerteket. Ami szép, de nem úgy tűnt, mintha a növények is élveznék, egy csomó indult száradásnak, pedig folyamatosan ment a párásító, és vagy 4 kertész mászkált körbe és csipkedték le az elszáradt hajtásokat, de a mesterséges környezet, mégiscsak mesterséges környezet. Ezután ismét beálltunk egy sorba, hogy elmehessünk mosdóba, ez a tovább tartott, mint, hogy bejussunk az épületbe, nem, nem a wc-zés, hanem a várakozás, amíg bejutottunk a mosdóba.

Jó volt, megérte, de ez is nagyjából elég egyszer, mármint a Sky Garden, nem a mosdó. Innen kijutva, valami ennivalóhoz szerettünk volna jutni, és gondoltuk bemegyünk egy ilyen Tesco féleségbe, mert ezek a meleg péksütik, meg ebédfélék elegendőnek bizonyultak számunkra, igen ám, de pont ebédidő volt, így elég sokan gondolták ugyanezt, és az irodisták is pont ebédelni akartak, gyakorlatilag elözönlötték az utcát, a boltokat a népek. Azért megoldottuk, de nagyobbik megjegyezte, hogy ő ennyi MIB-et (men in black) még életében nem látott, és tuti itt van valahol az UFO-kat ellenőrző iroda is a közelben.

Ami számunkra furcsa volt, hogy nem volt mindenhol szemetes, így mi cipeltük magunkkal a menet közben keletkezett hulladékot, mint például műanyag palack. Tamás mondta, hogy nyugodtan tegyük le, mert van aki összeszedje, és tényleg tök sok helyen láttunk szemetet kupacban, de én nem szemetelek csak úgy az utcán, meg sehogyse, inkább cipeltem magammal, az első kukáig. Értem én, hogy ez biztonsági előírás, mert a szemetesbe csúnya dolgokat is el lehet rejteni, csak nekem furcsa. A lányok mondták is, hogy írjunk a királynőnek levelet, mert biztos örömmel fogadná a javaslatainkat, hogy mivel lehetne Londont még jobbá tenni.

Sétáltunk tovább, a látnivalók sorában következett a Tower, ahova nem mentünk be, mert egyrészt tényleg fáradtak voltunk, másrészt valami iszonyatos tömeg volt. Kintről be lehetett látni, és az emberek tömött sorokban hömpölyögtek, na ehhez nem volt kedvünk, és még véletlenül sem szerettünk volna lemaradni a HP túráról. Így csak sétáltunk egyet, igen, igen itt már megvolt az első bőgés, melynek valami olyasmi oka volt, hogy Apa nem figyel rám, valamint a fényképezésnél belekönyökölt a fejembe, ami iszonyatos fájdalmat okozott, és ezt Apa még le is tagadta, pedig naaahagyon fáhháj. Mindkét érintett megsértődött, majd mikor Apa megpróbálta kiengesztelni a fájdalmakkal küzdő gyereket, az csak még jobban bőgött, aminek még nagyobb sértődés volt a következménye. Semmi gond, volt nálam zsebkendő, irány a Tower Bridge, itt már szent volt a béke, tehát egy 1 perces két szereplős drámát tekinthettünk meg. A Tower Bridgenél oldotta a hangulatot, az ugorjatok fel egyszerre, úgy lefényképezlek benneteket esemény.

Mászkáltunk tovább, ügyelve arra, hogy nehogy lekéssük a HP túrát, ami annyit jelentett, hogy érintett rajongó 3 percenként kérdezte meg mennyi az idő, és ugye nem maradunk le. Nem maradtunk le, sőt előtte még belebotlottunk a laktanyánál a lovas őrségváltásba, amit végig is néztünk, bár kisebbik félt egy kicsit a lovaktól, na de hát, ha most vagyunk itt, most kell megnézni, mert ki tudja mikor jövünk ide vissza. Ezt követően megálltunk a Downing Street 10. előtt, ahol is minket kérdezett meg egy turista, hogy mi a manó van itt. Miért áll itt rendőr, meg ugye ennyi ember. A Zuram kedvesen elmagyarázta. Nagyobbik persze szeretett volna egy fotót, nem a turistákról, a rendőrökről, és a rendőrök vagy jókedvükben voltak, vagy csak így szokták, de fotózkodtak az érdeklődő néppel. Nos, nagyobbik is szeretett volna közös fotót, de valahogy mindig elbaltázta, és valaki beállt elé. A Zuram elkezdte noszogatni, hogy menjen már, mert lemarad, nos, ha valaki azt gondolja, hogy ez kevés egy bőgéshez, az téved, mert nagyobbiknak már folytak is a könnyei, hogy ő nem bírja ezt a nyomást. A Zuram se, egyre kevésbé, mondjuk abban biztos voltam, hogy ha ez így folytatódik, akkor ő biztos nem bőgni fog. Semmi gond, zsebkendő ugye van, aztán megragadtam a gyerek kezét, mondtam, hogy ha fél egyedül, majd én megyek vele, de tök ciki lesz, hogy az anyja is rajta van a fotón, de a gyerek csak hálásan fogta a kezemet, és biztosított róla, hogy nem vagyok ciki, erre mondtam, hogy az már inkább, hogy neki könnyes lesz a szeme a fényképen, erre végre összeszedte magát, a Zuram meg elkészíthette a fotót. Ez is megvan, következhetett a Potter túra.

Siettünk nagyon, hogy odaérjünk, oda is értünk, csak a Zuram elnézett valamit, és hiába kerestük a túravezetőt, vagy a többieket, nem láttuk. Elvileg egy epres esernyőt kellett volna látnunk, nem láttunk. A találkozó a Leicester Squaren volt, ami ugye elég közel van a Trafalgar Squaerhez, ami azért hasznos, mert ott van nyilvános mosdó, a Leicesteren pedig nincs. A gyerek nem esett kétségbe, hogy elmarad a túra, de azért érett a következő bőgés. Mondtam, hogy ez van, mi itt vagyunk időben, de sehol senki. A Zuram még egyszer megnézte a telefonján a visszaigazoló e-mailt és akkor rájött a dolog nyitjára, egy órával korábban érkeztünk. Sebaj, szerencsére van a téren egy hatalmas Nickelodeon Shop, ahol lehet nézelődni, valamint volt pár pad egy szökőkút mellett, ahol rá tudtunk pihenni a túrára. A Nickelodeon shop veszélyes, mert a lányoknak még volt spórolt pénzük, és annyi mindent tudtak volna venni, de megígértük, hogy az utolsó nap indulás előtt, még benézünk a Kings Crossra. Szóval ment a fejtörés, meg tanakodás, hogy a maradék aprójukat inkább valami Nickelodeonos hülyeségre, vagy HP-s hülyeségre költsék-e. Az M&M-s shop nem okozott zavart, mert csokibogyót otthon is lehet venni, szerény véleményem szerint a többi hülyeség is elérhető, de mindegy.

Mindegy, ezzel elvoltak. Eltelt az egy óra, és megláttuk az epres esernyőt. Ekkor közölte nagyobbik, hogy pisilni kell. A legjobbkor. Mindegy, az összes létező üzletbe, és kávézóba berohantam vele a környéken, de nem sikerült megoldást találni, mert vagy üzemen kívül volt a wc, vagy csak blokkal lehetett használni, ez utóbbira, ahogy átrohanni a Trafalgarra sem volt idő, de nagyobbik mondta, hogy inkább kibírja a túrát, de lemaradni nem fog. Kibírta, de az anyja végig aggódott.

A túra indul egyébként spanyolul is, hátha valakinek az kedvesebb, mi maradtunk az angolnál. Igen, kisebbik fel is háborodott, hogy na de hát miért angolul? Londonban! Érthetetlen. Mindegy, őt úgysem érdekli. Akkor jó. És ennyiben maradtunk. Nagyobbik viszont teljes lázban indult el. Először beosztottak bennünket, hogy ki melyik házba tartozik, tán mi a Griffendélbe jutottunk, de ez egyszer sem biztos, mert sok ember volt, a csávó, aki meg beszélt elég halkan tette ezt. Lényegtelen elindult a túra, és tök béna volt, mert a csávó rohant, mi meg utána, de egyszer sem nézett hátra, hogy mindenki megvan-e, vagy hogy átjutott-e mindenki a zebrán, amíg zöld volt. Mondjuk mivel itt nem számít, hogy zöld, vagy piros, minek is nézett volna hátra. Minden elvemet sutba dobva rohantunk át a piroson, nehogy lemaradjunk. Egyébként nagyjából a középmezőnyben loholtunk, nem is rossz, ahhoz képest, hogy nem szoktunk futni, csak most a buszra, de az is csak ideiglenes jellegű dolog. Mondtam nagyobbiknak, hogy egyáltalán nem baj, ha ki szeretne szállni ebből az egészből, megértjük, de egy olyan szemrehányó pillantást kaptam, hogy inkább nem szóltam semmit. Éreztem, hogy nem fog élni a felkínált lehetőséggel. Eltelt még 5 perc, és kiderült, hogy kár is lett volna kiállni. Kivezette a csoportot a srác a tömegből, ő is lelassult, elkezdett sokkal hangosabban beszélni, és tök érdekes dolgokat mutatott, és mondott.

Mutatott pár forgatási helyszínt, pár épületet, mint például a Mágiaügyi Minisztérium, vagy a Gringotts, és nagyon ügyesen csinálta, mert először mindig csak mesélt, amikor természetesen mindenki ráfigyelt, majd közölte, hogy nézzünk csak fel, arra az épületre, és nagyobbik már kész is volt, hogy óóóó hisz ez a Mágiaügyi Minisztérium. Nagyobbik szeme csillogott, kisebbik meg igyekezett közömbös arcot vágni, de azért ő is elvarázsolódott. Ahogy tudtunk fordítottunk, ez ugye a Zuramnak sokkal jobban megy, de nagyobbik érdeklődőbb is volt, kisebbiknek elég volt, amit én mondtam. Egy egész nagy kört mentünk a csávó hozott magával néhány fényképet is amivel igazolta, hogy az a helyszín tényleg ugyanaz, csak ezt, meg amazt változtatták meg, példádul volt egy utca, ami Sherlockos filmhez is helyszín volt, és elmesélte, hogy ott le kellett szedni a kábeleket, házszámokat, hogy korhűvé tudják varázsolni. Megmutatta a sztárok szállodáját is, valamint pár kis utcát, ami inspirálhatta J. K. Rowlingot. Persze közben volt egy kis játék is, megálltunk egy színháznál, ahol amíg élt, talán játszott a Mr. Ollivandert játszó John Hurt is, az ő életéről és munkásságáról is sokat mesélt, igazolva azt, hogy milyen nagyszerű színészek játszanak a filmben. Aztán feltette azt a kérdést, hogy mi Ollivandernek a keresztneve. Állítása szerint már elég régóta vezet túrákat, de eddig csak egy kislány tudta a választ, nos a mi csoportunkban igazi rajongók lehettek, mert az egyik hölgy már rá is vágta a választ, hogy Garrick. Nagyobbik még csak ott tartott gondolatban, hogy őőőőőőőőőőőőőő, de beismerte, hogy nem tudta. Én se, meg a többiek se, viszont óriási betűkkel volt kiírva a színház oldalára. Ugye, hamarabb kell felnézni, mint ahogy a csávó kérdez.

A túra végén elmesélte, hogy amikor elindult a HP sorozat, könyvben, ő már akkor nagy rajongó lett, és a barátai megviccelték, írtak neki egy levelet, hogy felvették a Roxfortba. Ettől egyből nagyon öregnek éreztem magam, mert az első könyv 97-ben jelent meg, és akkor én már nagyon nem voltam általános iskolás. Mondjuk az elsőt én nem 97-ben olvastam, hanem kicsit később, de ez nem számít. Azután a csávó kifejtette a véleményét, hogy mennyire nem tetszik neki, hogy ott van az a bolt a Kings Crosson és mennyire béna, hogy ott a falba bemegy az a kocsi, és lehet vele fényképezkedni, és minden nagyon drága. Ez az ő személyes véleménye, és azzal egyet is értek, hogy minden nagyon drága, és az a fényképezkedés béna, de a shopra, meg a HP-s dolgokra vágynak a rajongók, kereslet-kínálat, ennyi az egész. Nem kötelező sem megvenni, sem odamenni. Kivéve nekünk, mert nekünk kötelező. Nagyobbik egyébként is beleszeretett a HP-s sakk készletbe, de annyira drága, hogy annyi zsebpénz nincs is a világon, de azért jegyezzük meg, hogy ő azt szeretne szülinapjára. Megjegyeztük.

A Harry Potter túra után még jobban elfáradtunk, de nagyobbik hihetetlenül boldog volt, ahogy mi is, hogy ő boldog. Sajnos már csak egy fél napunk maradt, másnap délután indult vissza Hamburgba a repülőnk, de már megvoltak a terveink.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.