Halloween ismét, no meg az őszi szünet második fele

Az őszi szünet közepén ért bennünket a Halloween. Tavaly még minden tapasztalat nélkül vágtak bele a lányok a csokigyűjtésbe, na de idén, idén már terveik voltak. A jelmezeket nagyon egyszerűen megoldottuk, nagyobbik szellem szeretett volna lenni, kisebbik pedig ördög. Kisebbik kapott szarvakat, csilli-villi flittereset, nagyobbik jelmezéhez pedig feláldoztam egy lepedőt, de nem csak úgy simán a fejére borítottuk, hanem nagyobb lukat vágtam rá, hogy a feje kilátszódjon, mivel smink is kellett természetesen.

Halloween előtt hetekkel már mindenütt lehetett szép nagy tököket kapni, de én nem vettem, gondoltam majd lesz még, így természetesen az ünnep előtt 2 nappal rohangáltam, és sikerült is az Edekából elhoznom a két utolsót. Kicsik voltak, foltosak voltak, de a célnak tökéletesen megfeleltek. Idén a lányok már jóval nagyobb részt vállaltak a munkából, nem csak kivájták a tököket, hanem segítettek kivágni a szemeket, szájat is. Ki is raktam az ajtóba, hogy a kis szellemek odataláljanak hozzánk és bekopoghassanak.

A lányok egész nap buliztak a Freizeitheimban, állítólag kézműveskedtek is, de nem hoztak haza semmit, így ezt nem tudom megerősíteni. Voltak valamilyen vetélkedők is, de sajnos nem nyertek egy versenyt sem, de nem keseredtek el, rohantak haza, hogy elkészüljenek időben. Előző nap már megcsináltam a körmeiket, apró kövekkel kidíszítettem, úgyhogy tényleg csak a smink maradt. A lányok már jó előre leszervezték a barátnőikkel, hogy hol és mikor találkoznak, persze a szervezés óta már eltelt egy hét, így kicsit aggódtam, hogy ez nem fog összejönni, de mégiscsak összeállt a banda.

Kisebbik barátnője érkezett leghamarabb, őt is gyorsan kisminkeltem. Ő is döglöttbarbie (Monster High) lázban ég, mint minden kislány az osztályban. Ő egy pókot kért az arcára. Életemben nem rajzoltam még pókot, és ez az eredményen látszott is, de ez senkit nem zavart. Ezután megérkezett nagyobbik barátnője, aki szintén magyar, és aznap érkezett vissza Magyarországról, ami hihetetlen, mert egyáltalán nem tűnt fáradtnak, sőt elég izgatott volt, neki ez volt az első csokigyűjtéses Halloween.

A Zuram a tavalyi ígéretét sutba dobta és nem öltözött be semminek, de ezt sem igényelte senki. Na jó, én megnéztem volna, amint mondjuk vámpírként bohóckodik, de ami késik, nem jön időben. A lányok még felhívták egy harmadik barátnőjüket, aki a kisöccsével együtt érkezett, és már indultak is vadászni. Vittek magukkal zseblámpát, telefont, na meg kosarakat, amibe a zsákmány került. Tavaly sokkal jobban aggódtam, idén már kevésbé, hiába volt sötét, mégiscsak bandában mentek, folyékonyan beszélnek németül, ismerik a környéket, mint a tenyerüket. Időnként azért megcsörgettem őket, hogy minden rendben van-e, de mindig minden rendben volt, és nagyon nem értek rá velem beszélgetni.

A Zurammal itthon ültünk és vártuk a kis csokigyűjtőket, de nem jöttek. Biztos, ami biztos rengeteg csokit vettem, illetve lehet kapni nagy kiszerelésben direkt erre a célra összeállított édességcsomagokat, fiúsat, lányosat. A fiús alatt azt értem, hogy többnyire kék színű, meg autós édességek vannak összerakva, a lányosban viszont csupa-csupa rózsaszín, meg csillogós nyalóka, rágó, cukorka. Megnéztem, egy jó darabig nem jár le a szavatossága, jó lesz jövőre is. Összesen egyszer kopogtattak be az ajtón, mondjuk az egy nagyobb csapat volt, vagy 10 gyerek és a szüleik, de rajtuk kívül senki nem jött. Mások is panaszkodtak, hogy nem fogytak el a csokik. Az oka ennek az lehetett, hogy az őszi szünet kellős közepe volt, és nagyon sokan elutaztak. Az is lehet az ok, hogy idáig már nem jöttek el, mert a nagy kasza a társasházakban van. Nem csak mi vagyunk külföldiek, és a szünetekben jellemzően kiürül a város. Mi, úgy tűnik, hogy egyre ritkábban járunk haza, akkor viszont hosszabb időre megyünk.

Telt az idő, és a lányok csak nem akartak megérkezni, de valahogy szuper érzékük van az ilyesmihez, mert már épp elkezdtem volna telefonálgatni, amikor hazaértek. A tavalyi zsákmány semmi volt ahhoz képest, amit most gyűjtöttek. Rengeteg édességet hoztak haza. Még most is nagyon sok van belőle, pedig pár  nap és jön a Mikulás. Csoki, cukor, rágó, gumicukor, de volt mindenféle rágcsa, kis naptár, dedikált focis kártya és egy hatalmas csomag gumicukor is. Ez utóbbit azért kapták, mert ahova bekopogtak, ott már kifogytak az édességből, de ez volt otthon és megbeszélték, hogy majd elosztják. A mai napig ki sem lett bontva. Volt olyan hely, ahol nem kaptak semmit, de büszke vagyok az én udvarias gyerekeimre, mert mesélték, hogy megnyugtatták a nénit, hogy semmi baj, és ha már bekopogtak, akkor figyelmeztették is a nénit, hogy az előttük lévők, akiknek szintén nem jutott semmi, megdobálták a házat tojással. Ezek a gyerekek már inkább tinédzserek, ismerjük és nem kedveljük őket. A legjobb móka szívatni a kisebbeket. Ezt az én gyerekeim már kitapasztalták és már nem dőlnek be nekik. Természetesen megint belekötöttek a lányaimba, illetve az egész társaságba. Nagyobbikra tejszínhabot fújtak, de mondta, hogy ezt mégsem hagyhatta annyiban, kénytelen volt belerúgni az elkövetőbe, akik ennek hatására békén hagyták őket. Alapból nem helyeslem, hogy rugdosódjon, vagy verekedjen bármelyik gyerekem is, de azt sem, ha hagyja magát.

A kis csapat nagyon felháborodott azon, hogy egyesek tojásokat dobálnak, és ezzel tönkreteszik mások házát, és más gyerekek szórakozását. Azért kíváncsi leszek, hogy 2-3 év múlva is így vélekednek-e, vagy visznek magukkal egy doboz tojást. Miután jól kimorogták magukat szemügyre vették a zsákmányt, és nagyon büszkék voltak magukra. A barátnők egy kicsit még maradtak játszani, azután elmentek haza.

Az őszi szünet második felében nem volt a lányoknak fix programja, így ahogy esett, úgy puffant. Nem emlékszem már pontosan hogy volt, de hol itt aludt valaki, hol ők aludtak máshol. Volt amikor egész nap nálunk bandáztak, volt amikor őket nem láttam egész nap. Az teljesen normális volt, hogy mire leültek reggelizni, addigra már legalább 2-3 gyerekkel több ült az asztalnál, mint eredetileg számítottam, de nagyon aranyosak, amikor így összegyűlnek. Egyébként nem mindig tudom eldönteni, hogy mi a jobb/rosszabb, ha 5 gyerek játszik itt teljes erőbedobással, vagy 2 unatkozik. Hmmm.

Halloweent követő napon elmentünk még a Heide Parkba is vidámparkozni, egy utolsót az idén. A lányok szerint idén nagyon nem használtuk ki az éves bérletünket. Mondjuk ha rajtuk múlna, biztos minden hétvégén ott lennénk. Elmentünk, kicsit félve attól, hogy hideg lesz, mert mégiscsak novemberről beszélünk, de olyan szerencsénk volt, hogy 17-18 fokos teljes napsütéses időben sétálgattunk a parkban, és alig voltak. Egy játékra sem kellett sorban állni, így 3 óra hossza alatt felültünk mindenre amire szoktunk, volt amire kétszer is, és még mindig rengeteg időnk volt forgózni. Azért haza nem indultunk el, zárásig kihasználtuk az időt. Nagyon jó kedvünkben lehettünk a Zurammal, mert megengedtük, hogy horgásszanak, és maximális érmével, ami azt jelenti, hogy kisebbik nyert egy óriási plüss malacot, lilát, amit aztán cipelhettünk magunkkal mindenhova.

A park nagyon szépen fel volt díszítve, mindenütt csontvázak, ördögök, rengeteg tök (itt döbbentem rá, hogy azért nem kaptam én tököt a boltban, mert az összeset idehozták, és ez biztos). A lányoknak nagyon tetszett. Kis rábeszélés kellett hozzá, de életükben először felültek egy olyan hullámvasútra, ami átfordul, sőt nem is egyszer. Nagyon féltek, de amikor leszálltak, már mentek volna a következő körre. Látszott, hogy dolgozik az adrenalin, mert hihetetlen módon felpörögtek és addig nem nyugodtak meg még újra fel nem ültek. IDE.  Nagyobbik is elégedett volt, mert megengedtük, hogy egyedül felüljön a Bobbahnra, ami a kedvence, és most itt sem volt sor. Igazán sikerült kihasználni ezt a napot is. A Zuram szinte mindig bejelentkezik facebookon, hogy mikor, hol vagyunk. A múltkor meg is kérdezték tőle, hogy mi tulajdonképpen mikor szoktunk pihenni, vagy otthon lenni. Jelentem: ritkán, és akkor is megyünk valahova.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Reklámok

Heide Park

A Heide Park nem maradhatott ki. Ha valaki kicsit is hosszabb időre jön hozzánk, mint 2 nap, akkor már megyünk is a vidámparkba. Feltételezvén, hogy ha a mi gyerekeink ennyire imádják, akkor mások gyerekei is pont ennyire fogják, ha meg nincs gyerek, akkor sincs semmi gond, mert természetesnek vesszük, hogy mindenki szereti nézni, ahogy a mi gyerekeink boldogok.

A lányok, mind a négy, már nagyon várták, hogy odaérjünk. Most, mivel a Sharanban elfértek mindannyian, mind a négy lány velünk utazott. A vidámparkba rengeteg úton el lehet jutni, autópályán és alsó utakon is. Az alsó út km-ben rövidebb, időben nagyjából 20 perccel hosszabb, a GPS szerint. Valójában, mivel ez az autópálya megy Hamburgig, így igen forgalmas, a legtöbb szakaszon 100 km/h-ra korlátozva van, különösen a nyári időszakban forgalmas ez az út, mert erre lehet menni a tengerhez is. Megszámlálhatatlan lakókocsi, lakóautó közlekedik, oda- és visszafelé is.

Gondoltuk, hogy odafelé az alsó úton megyünk, visszafelé meg majd az autópályán. Az alsó úton úgyis rengeteg állatot lehet látni, őzeket, teheneket, lovakat, gólyákat. Reméltem, hogy Melina láthat egy őzet.

Már többször jártunk a vidámparkban, többször mentünk az alsó úton, de soha, soha nem mentünk ugyanazon az útvonalon. A GPS nem tudom hogy mi alapján dönt, hogy mikor merre menjünk, de állandóan ismeretlen vidékek felé irányít bennünket. Mindig csak nézünk, hogy na erre se jártunk még, annyira nem baj, mert a táj szép, mindenfelé vagy erdő van, vagy olyan terület, amit megművelnek. Na most egy olyan kis útra vitt bennünket kedves barátom GPS, hogy csak csuda. Volt egy szakasz amit nem igazán neveznék “kövesútnak” -ahogy gyerekkoromban hívtuk az aszfaltozott utat- és még egy locsoló is átlocsolt az út felett, mi még épp átmentünk előtte, de erősen néztünk hátrafelé, hogy Gergőék is megússzák-e a mókát. Nem mondom, hogy nem volt bennünk aggodalom, hogy amikor megérkezünk, és kiszállunk a kocsiból, nem fog-e Gergő valami cifrát mondani az ötleteinkre. Nem mondott, illetve, nem cifrát.

A vidámparkba belépve a lányaim rögtön magukhoz ragadták az irányítást, és mindenkinek meg akarták mondani, hogy mire érdemes felülni és mire nem, meg arra menjünk, vagy inkább amarra. Sikerült rábeszélni őket, hogy hagyják már egy kicsit békén Cukit és Melinát, hogy ők is felfedezhessék a parkot.

Cuki nem egy félénk gyerek, olyan játékokra is fel mer ülni, amire Nóri eddig még nem, de így Nóri is bepróbált egy-két veszélyesebbnek tűnő példányt. Volt olyan, hogy menet közben kiderült, hogy nagyobb volt a bátorság, mint kellett volna, de szerencsére Gergő ült fel a lányokkal, és irányította Nórit, hogy hova nézzen, hova ne nézzen, mire figyeljen, így megúsztunk egy sírást, és Nóri merjt még játszani, nem megszeppenve töltötte a napot. A legmókásabb az volt, mikor a két nagyobbik lány felült az apukájukkal a hajóhintára, a két kicsi meg lent sírt, hogy mi lesz a testvéreikkel, miközben Cuki és Nóri végigvigyorogta az egészet.

Most készültünk törölközővel, fürdőruhával, így lehetett játszani a vizes játékokon is, itt a hajócsatára gondolok elsősorban. Szerintem Gergő és a Zuram sokkal lelkesebb volt, mint a négy lány együttvéve, ez látszott az arcukon. A Zuram be is vallja, hogy ez a kedvenc játéka. Akadt partner is a csatározásban, kintről a partról is “lőtték” őket rendesen. Csuromvizesen szálltak le a hajóról, aztán gyorsan mentek még egy kört.

Kép

Kép

Nagyon sokféle játékot kipróbáltak a lányok, és sikerült megnézni a kalózos akrobata show-t is. Szerencsére mivel a két nagyobbik csajszi fel tudott ülni együtt minden játékra, a két kisebbikkel meg felült az apukájuk, így nekem nem kellett hullámvasutazni csak azokon, amiket tényleg bírok is. Edina sem bírja a hullámvasutakat, neki erről papírja is van, nekem nincs, én csak szimplán nem bírom, és rettenet tengeribeteg tudok lenni. A Zuram szerint ez fejben dől el, amivel mélységesen egyet is értek, a fejben, méghozzá a fülben, szerinte agyban. El kell dönteni, hogy nem tengeribeteg valaki és akkor nem is lesz az, két hányás között mindig el is döntöm, hogy nem vagyok az, és azt is, hogy soha többet nem teszem fel a lábam hajóra, de már megvan a megoldás ezen problémámra.

Persze mikor legutóbb voltunk a Zuram kedvéért bevállaltam az egyik hullámvasutat, ami a Bobbahn névre hallgat. Jó volt, jó volt, de majdnem elájultam. Egyszercsak menet közben kiszállt a kezeimből az erő, és nem kaptam levegőt, csak ziháltam, mivel már egyszer-kétszer ájultam el, tudtam, hogy itt is ez lesz, de szerencsére már a pálya végén voltunk, így megúsztam. Még jó, hogy Zuram ült mögöttem és nem valamelyik lánnyal ültem fel. Zuram meg röhögött, hogy biztos azért, mert kisikítottam az erőt magamból. Ha ha.

Gyerekkoromban sem szerettem az ilyen játékokat, persze elvittek anyukámék a pesti vidámparkba is, de szegény falusi gyerek igazi vidámparkja a búcsú. Mindig jöttek, volt nagy kipakolás, meg játékok, anyuék adtak pénzt, hogy osszuk be, arra ülünk fel amire akarunk, arra költjük amire akarjuk, de ennyi van. Én az összes pénzem elhorgásztam. Imádtam kifogni a műanyag halakat, és az sem érdekelt, hogy mit kapok értük, azért azt már akkor is tudtam, hogy béna vackokat lehet csak kapni.

Ez a vidámpark nem hasonlítható sem a búcsúkhoz, sem a pesti vidámparkhoz. A játékok kezelői nem unott arccal, morcosan dolgoznak, a játékokról nem pattogzik a festék, nem érzem azt, hogy bármelyik pillanatban összeeshet alattam, nem poros az egész és nem tűnik erőltetettnek. Mivel jártunk már egy-két helyen vidámparkban azt kell mondanom, hogy a pesti volt a kivétel, a többi országban találhatóak pedig a szabály.

KépKépKépKépKépKépKép

A képeket Edina és Gergő készítették.

Az egész napos játék után, elindultunk haza az autópályán, ahol nagyjából 20 km után dugóba futottunk bele, így letértünk az alsó útra. Nagyon hosszú volt hazafelé az út, főleg, mert mindenki fáradt volt. A lányok visszafelé is velünk ültek. Mindannyian teljesen kész voltak, de hősként viselték, pedig már elfogyott az innivalónk, éhesek voltak, mégsem hisztikézett senki. Hangosan játszottak, kicsit megtapasztaltuk, hogy milyen lenne, ha lenne még két lányunk. Csend nem volt, pedig mi biztattuk őket, hogy lehet aludni is, de mindannyian úgy gondolták, hogy az unalmas. Még párnacsatáztak is a kocsiban.

Amikor hazaértünk Lucus már annyira fáradt volt, hogy mindenen sírt. Edina jött, hogy nem tudja megvigasztalni szegényt. Mondtam, hogy azt ebben az állapotban nem is lehet, nagyjából csak én tudok vele beszélni, mindenki kerülje el, mert így is, úgy is sírni fog, de legalább nem az lesz a hibás, aki segíteni akart. Még a kedvesség is olaj a tűzre. Egyik lányt sem kellett ringatni, de minket sem.

A következő napot lazábbra terveztük, hogy ne kelljen órákat autózni, csak az Autostadtig terveztük a menetet.

Ünnep van

Mindkét lányunk júliusban született, ez nekik óriási fájdalom, hiszen így nem tudnak szülinapozni az iskolában, óvodában. A problémát orvosoltuk, minden évben előre hoztuk egy picivel az ünneplést.

Szegény lányok elkezdték a szülinapozást júniusban és július végéig folyamatosan ünnepeltünk. Szülinap a barátoknak, szülinap velünk, szülinap a nagyszülőkkel, szülinap a suliban… az évek során egész jól belejöttem a tortakészítésbe.

Arra nagyon ügyeltünk, hogy pont a szülinapjuk napján  mindenképp legyen ünneplés, akkor volt a szűk családi körben, négyesben történő ünneplés.  Általában torta, kölyökpezsgő, ajándék, és az ünnepelt által kívánt játékok játszása volt a program, órákon keresztül társasjátékoztunk, vagy kártyáztunk, vagy táncoltunk.

Amint nagyobbik gyermekünk kicsit magasabb lett, mint egy közepes kertitörpe elvittük a vidámparkba. Imádta. Aztán a kisebbik is. Nem egyszer volt, hogy elindultunk az állatkertbe, és miközben parkolót kerestünk, rábeszéltek minket a vidámparkra.

Az állatkert egyébként is kényes téma itthon. Zuram és nagyobbik nem szeretik az állatkertet, kisebbik és én viszont nagyon szeretünk sétálgatni ott. Nagyobbik valami hihetetlen módon képes unni, a ketrecben tartott állatok nézegetését, kivéve ha vadasparkban vagyunk és van rengeteg növény, nincs tömeg és ő rohangálhat kedvére. Ebben az esetben elfoglalja magát, leveleket, terményeket gyűjt, miközben kisebbik egy órán keresztül is képes nézegetni a tengerimalacokat.

Kisebbik inkább múzeum érzékeny, amikor elvittem őket a Természettudományi Múzeumba, olyan öt éves lehetett. Meglátta a kitömött állatokat, és csak annyit kérdezett: Anya, ezeket azért ölték meg, hogy én nézegethessem őket? Akkor nem nézem.

Nem nézte, érdekelte, de a közelébe sem ment. Nagyobbik viszont ötször körbejárta az egészet, és mindent alaposan szemügyre vett, elemzett.

Az idei szülinapi ünneplés sorozatot megtörte a költözés. Mielőtt kijöttünk volna, új otthonunkba megszerveztük az összes szülinapot előre, már csak a négyesben vidáman eltöltött nap hiányzott. Nagyobbik születésnapja éppen hétvégére esett, és utánajártunk, hogy van itt a  közelben egy vidámpark. Egész jó ötletnek tűnt, hogy meglepjük azzal, hogy elmegyünk és egy teljes napot töltünk el ott.

Lányaink a pesti Vidámparkban is elvoltak egész nap, minden évben voltunk többször is. Mi felnőttek rendre megállapítottuk, hogy ennyi pénzért ugyanazokon a játékokon üldögélni, mint gyerekkorunkban rablás, de mivel a mi gyerekkorunkban a lányok még nem éltek, ők nem unták. Egy sima kis forgón is képesek voltak órákon keresztül üldögélni vigyorogva.

Azt szerettük volna, hogy meglepetés legyen, ezért azt mondtuk, hogy a Madárparkba megyünk, mert az közelebb van. A Madárparkról készült tájékoztató füzeteket már sokszor átnézték és tervben állt annak megtekintése is, de tudták, hogy a vidámpark is opció lehet. Tereltünk tehát, hogy a vidámpark annyira drága, hogy nem tudjuk kifizetni és a Madárpark is pont olyan jó lesz. Persze előre készültünk, és tudtuk, hogy éves bérletet fogunk venni a vidámparkba, mivel nem nagy kihívás kitalálni, hogy többször is el fogunk látogatni oda.

A vidámpark: http://www.heide-park.de/heide-park/

A park nincs annyira közel, de nem is olyan megterhelő a távolság. Az autópályára nem kell számítani olyan nagyon, mert Hamburg felé nagyon nagy a forgalom és szinte végig 100km/h a sebességkorlátozás. De felfedeztük a GPS által kínált alsó utat, ami km-ben rövidebb, és időben is csak 20 perc a különbség.

Elindultunk, készültem szendvicsekkel, innivalóval, tudván, hogy egész napunkat ott fogjuk tölteni. A lányok nem voltak különösképpen elragadtatva, egész úton azon győzködték magukat, hogy milyen jó lesz a Madárpark, és majd egyszer elmegyünk a vidámparkba is. Egyik nyaralásunk alkalmával már sikerült meglátogatnunk egy franciaországi vidámparkot, egy luxemburgi meseparkot, és persze Ausztriában is jártunk a családi parkban, tudták tehát, hogy egy németországi vidámpark kategóriákkal jobb lehet, mint a magyar volt. Útközben én meséltem a Madárparkról, hogy mi mindent fogunk ott látni, és milyen szerencsés gyerekek, mert ilyen Magyarországon nincs is. Nem voltak igazán meggyőzve.

Odaértünk, leparkoltunk, hatalmas parkoló tartozik a parkhoz, tehát ezzel nem volt gond, nem úgy, mint a Városligetben. Kiszálltunk a kocsiból, és akkor már hallottuk a sikolyokat, amik kiszűrődtek a parkból. Nagyobbik gyanakodott, és közölte is, hogy szerinte van itt egy vidámpark valahol, mert pont úgy sikítanak. Csak sejtelmesen húzogattuk a vállainkat felfelé, hogy mi aztán ilyenről nem tudunk. Semmit.

A kasszáknál rengetegen álltak sorba. Zuram is beállt az egyikbe, persze onnan már látszódott az első forgó, amit nagyobbik észrevett és fülig érő szájjal mutatta, hogy ez tuti vidámpark, de  mondtam, hogy nézze meg jobban, ez az egy forgó van az egész parkban, hiszen ezen madarak vannak, ezért rakták ide. Száj legörbült. Erre mondta a Zuram , hogy nézzük meg a térképet, és jelezte, hogy a térképnél ha rájönnek a lányok, hogy hova jöttünk valójában, nem gond, fedjük fel a meglepetést.

Odaballagtunk a térképhez, nagyobbik tanulmányozta egy darabig, majd diadalittasan felnézett és annyit mondott, hogy: mondtam, hogy van itt a közelben egy vidámpark. Ekkor már elárultam, hogy annyira a közelben van, hogy pont itt állunk a bejárat előtt, és ide jöttünk, boldog születésnapot!

Elsöprő volt az öröm, alig bírták kivárni, hogy bejussunk végre a parkba, pedig még egy órát álltunk sorba, mire sikerült bejutnunk, de mivel az éves bérlet fényképes, még bent is be kellett menni az információhoz, ahol lefényképeztek bennünket, és kaptunk egy-egy műanyag kártyát belépő gyanánt.

Végre bejutottunk! A lányok azt sem tudták merre menjenek, mi legyen az első játék. Nem győztük nekik magyarázni, hogy nem kell mindent egyszerre, ide bármikor visszajöhetünk.

A park hatalmas, sok-sok látogatóval. Egy-egy játékra igencsak sorba kell állni, de ezek a játékok általában a hullámvasutak, amihez a lányok még nem elég idősek, vagy nem elég magasak. Amihez igen, oda szerencsére nem volt akkora a sor.

Mindent nem tudtunk kipróbálni, csak egy részét a játékoknak. A lányok tudományos szemmel néztek mindent: ide legközelebb nem fogunk felülni, ebből egy elég volt, legközelebb ide jövünk először stb.

A park tematikusan részekre van osztva, általában egy-egy témához van berendezve az adott játéktér, és a játékok is hozzá vannak hangolva a díszlethez. Van pl. Karib tenger kalózai rész, Transzilvánia és vadnyugat is. Minden területet sikerült körbe járni és megnézni, és majdnem mindenre sikerült is felülni amire csak akartak.

Kisebbik még nem töltötte be a hetedik életévét, és a legtöbb játékra szülői felügyelet nélkül csak nyolc évesen lehet felülni, ezért megtanulta, hogy hogy kell mondani németül, hogy ő bizony nyolc éves, hogy felülhessen nélkülünk is. Természetesen először teszteltük az ilyen játékokat, és csak akkor engedtük felülni, ha tényleg felülhetett egyedül biztonságosan. Mivel a magassága minden játéknál megfelelt, így nem is lehetett gond. Nem is volt.

A parkban megnéztük az éppen aktuális előadást is, ami egy jó kis színház volt, akrobatákkal, Karib tenger kalózai témakörben. A lányoknak nagyon tetszett, de a felénél én otthagytam őket az apjukkal, mert nem bírtam tovább ülni a napon, és behúzódtam az árnyékba.

Ennél a témánál volt egy nagyon érdekes játék. Vizes. Egy mesterséges tavon hajók mentek körbe, amik fel voltak szerelve vízágyúkkal, lehetett támadni a másik hajót, de voltak célpontok is, valamint a parton álldogálók sem úszták meg szárazon. A partra is volt kitéve néhány ágyú, hogy az ártatlan, megtámadott szemlélődő se legyen teljesen védtelen. Zuram egyfolytában megpróbált rábeszélni, hogy próbáljuk ki ezt a játékot, de mivel nem készültünk külön fürdőruhával ezért inkább csak a partról néztük. Abban azonban megegyeztünk, hogy legközelebb erre külön készülünk, és nem hagyjuk ki!

A lányok is és mi is nagyon élveztük az egész napos játékot.

Kisebbik születésnapjáig még volt két hét, de nem volt kétségünk, hogy hova is fogunk menni ünnepelni.

WP_20130707_042 WP_20130707_035