Búcsú Alicantétól

Másnap, tartottuk magunkat a tervhez és csak strandoltunk. A kocsival elérhető strandot választottuk. Most sem volt tömeg a parton, szokás szerint béreltünk napágyat, ernyőt, és tényleg csak a pihenés maradt.

Azonban két gyerekkel nem is olyan egyszerű pihenni. Kis könnyebbség, hogy ketten vannak, nagy nehezítés, hogy ritkán értenek egyet, különösen abban, hogy mivel is kellene tölteni az időt. Kisebbik, a béka, egész nap a vízben lenne, nagyobbik a már igen komoly tinédzser, szívesen feküdne kicsit a napágyon, és olvasna. Igazi könyvmoly lett az utóbbi két évben, jelenleg a Gyűrűk urát olvassa, és még a német tanárát is megkérte, hogy csinálhasson belőle egy kiselőadást. Nagyobbiknak azonban nincs mindig szerencséje, mert anyukája meg épp a Trónok harcát olvassa, és ő is szívesen feküdne a napágyon. Azért beosztottuk, hogy ki mit, hogyan, kivel, pancsolás, olvasás, játék. Kis idő után persze megint előkerült a téma, miszerint szükségünk lenne homokozó játékokra. Jó legyen, ha elmennek, találnak és megveszik lehet, de én nem fogom körbesétálni a fél strandot egy vödörért. Kisebbik természetesen már felkészült volt, nem csak úgy jutott eszébe a vödör, hanem amikor elmentek mosdóba a nővérével, akkor az egyik boltban látta, hogy lehet kapni, és meg is nézte, még az árát is tudta. 2 perc múlva a két gyerek boldogan nyargalt el a homokozó játékokért.

Teljesen mindegy hány éves az ember, homokvárat építeni jó. Mindig szoktunk. Sajnos mások szerint meg beleugrani a kész homokvárba jó. Rendszerint végignézzük, ahogy mások a parton sétálva, vidáman taposnak bele abba, amit mi készítettünk. Teljesen mindegy, hogy milyen országban vagyunk, a tapasztalat ez. Ezt mindig el is mondom a lányoknak, hogy készüljenek fel, hogy kevesebb ideig fog állni a vár, mint ameddig készült. Már nem zavarja őket, de továbbra sem értik, hogy miért jó tönkretenni más emberek munkáját.

Amint visszaértek a játékokkal munkához láttunk, amíg a Zuram aludt a napozóágyon. Vödör ide, lapát oda, leginkább a csepegtetős módszert kedvelem, így a vár ennek stílusában készült. Egyik gyerek árkot ásott, a másik hordta a vizet, azután csepegtetés, a leomlott részek újjáépítése, persze minden terv nélkül, ahogy jött. A Zuram teljesen másképp épít várat, mindig van valamilyen terve, hogy ha jönne az ellenség, aha az ellenség…,  hová kell építeni a bástyát, milyen széles legyen a várárok, ilyesmi, de mivel ő most aludt, mi alkothattunk szabadon. A vár épült, szépült, már vagy másfél órája dolgoztunk, amikor is a Zuram felébredt, odajött, megállt a vár mellett és elkezdte csóválni a fejét. Közölte, hogy ez így nem lesz jó, és odaépített egy bástyát, a gyönyörű csepegtetett várunk falához. Pont odaillett! Nem. Minden esetre büszkén szemléltük művünket, Alicantéban is jellemző a különböző építészeti stílusok keveredése, miért ne lehetne a mi homokvárunk is ilyen. Lehet.  De ezzel be is fejeztük az építést, és mentünk fürdeni. Később meglepődve tapasztaltuk, hogy senki nem bántotta a várat egy jó darabig, biztos látszott rajta, hogy milyen sokat dolgoztunk vele.

Természetesen a lányok is és mi is megéheztünk, de nem volt más nyitva, csak a meki. Sebaj, akkor hamburgert eszünk. A mekiben realizálódott bennünk, hogy itt csapolt sört is adnak, igen igen olcsón. Ezt muszáj kipróbálni. Így is tettünk. A lányok pedig teljesen ki voltak akadva, hogy ha itt lehet fagyit kérni a gyerekmenühöz, akkor otthon mé’ nem? Mi pont így voltunk a sörrel, de otthon nem is esne jól, mert nyár se volt, és meleg se, meg Wolfsburg egyáltalán nincs a tengerparton. Jelentem a sör nem volt felvizezve, nagyon is jó volt, jól is esett, és annak ellenére, hogy a lányok egy kortyot sem ittak belőle, egész jól elvihogtak, és olyan életbölcsességeket fogalmaztak meg, mint hogy: a fagyi hideg, valamint a krumpli nem elég sós, de a tengerből az arcunkon maradt sóval ezt pótolhatjuk. Nem, nem jó ötlet, de kisebbik azért kipróbálta.

Hazafelé a szállásra a navi kicsit másfelé vitt, mint előző napokon, és fogalmam sem volt merre járunk. Erre a Zuram közölte, hogy a várból ő szétnézett, felülről elég jól látszott minden, így ő pontosan tudja merre vagyunk, fentről elég jól látszott a város szerkezete, és az nem is olyan bonyolult. Neki. Nekem még navigációval is az. Persze azt hittem ugrat, de nem, mert már a navi előtt mondta, hogy merre kell fordulnunk, és pontosan tudta mikor érünk vissza a városba, mert azokat az épületeket ő látta felülről és elég jellegzetesek, meg is jegyezte. Én nem? Olyan édes, ennyi év házasság után még feltételezi rólam, hogy amúgy meg tudtam volna jegyezni. Hát nem. És ő ilyen, elemez, alaposan figyel, mindent megjegyez. Egyszer egy ismerősünkkel találkoztunk Szegeden, akinek elkezdte mesélni, hogy előző nap a szabadtérin voltunk, de annyira unta az előadást, hogy inkább a Szegedi Dóm tornyai közti különbségeket nézegette, és erre volt ideje, mert nagyon unta az előadást. Az ismerősünk viccesen mondta, hogy na akkor sorold fel, és erre ő felsorolta tételesen, pontokba szedve. Erre az ismerősünk, csak annyit mondott nekem, hogy: menj hozzá feleségül! Megtettem, bár nem ezért. Nagyobbik erőteljesen az apukájára hasonlít, néz, elemez, újra néz, megjegyez, még akkor is, ha emiatt megint rá kell várni. Megszoktuk, és meg is értjük.

Másnap viszont már a búcsú napunk volt, hisz utána már hajnalban indult is vissza a repülő. Sajnos. Azonban még hátra volt a VOR alicantei pályaversenye, amit a család 50%-a szeretett volna látni, én meg kisebbik azonban nem lelkesedtünk. Így strandra mentünk, a belvárosba, ahonnan a verseny is látható volt. Na, itt már volt tömeg rendesen, de még mindig el lehetett férni. Ha azt mondtam, hogy Amszterdamban jellemzően angol férfi hordákkal lehet találkozni, akkor most már értem, hol vannak az angol nők, mert ők meg Alicantét választják. Viszonylag nagy csoportokban lepik el a partot, könnyű felismerni őket, mert egyrészt hangosak, másrészt nagyon fehér a bőrük, de ez nem zavarja őket, és ki tudnak feküdni a napra, hosszan.

Kisebbik és én elfoglaltuk a napágyunkat, nagyobbik pedig az apukájával elindult, hogy keressen egy jó helyet, ahonnan végig tudják nézni a versenyt. Mint kiderült nem mentek olyan messzire és még egész jó helyet is találtak magunknak, de szerény véleményem szerint a mi módszerünk sokkal jobb volt. Ugyanis mi a vízből néztük a versenyt, vagy a napágyról, na jó, onnan lehet nem minden látszott tökéletesen, de valamit valamiért.

A verseny viszonylag gyorsan lement, és én azt hittem, hogy nagyobbik az apukájával bemegy a VOR faluba, mivel ott a kikötőben fognak ugye kikötni a hajók, és meg lehet nézni az ünneplést. Tévedtem, a gyerek és az apukája visszajöttek a napágyakhoz, hogy hát akkor ennyi volt a mai hajós program, végeztünk. Azért csak megkérdeztem őket, hogy miért is nem mennek a kikötőbe, mivel ott még folytatódik a buli. A Zuram kedvesen mondta, hogy nem jutott eszébe, izé, illetve nem akarnak minket kisebbikkel olyan sokáig egyedül hagyni. Megnyugtattuk őket, hogy menjenek csak nyugodtan, mi elvagyunk. Elmentek, majd nagyjából fél óra múlva nagyon lelkesen jöttek vissza. Mert olyan jó volt, meg ünnepeltek, és nem is voltak sokan, egészen közelről láthatták a hajókat és a legénységet, és még egy jó hír hátra volt, nevezetesen, hogy a következő két VOR is Alicantéból indul, a város és a versenyt szervezők megegyeztek ebben, ugye  milyen jó, jöhetünk még legalább kétszer. Annyira, de annyira nem szeretek ünneprontó lenni, de kénytelen voltam megkérdezni, hogy a német kormány részéről ki vett részt az eseményen, esetleg Niedersachsenből volt-e valaki, mert az őszi szünetet is a versenyhez kellene igazítani. Ahogy sejtettem, a német kormányt, vagy a tartományt senki nem képviselte.

A VOR rajtjáról is lemaradtunk, mivel addigra már vége volt az őszi szünetnek, de mégiscsak voltunk a faluban, láttuk a hajókat, a versenyzőket és egy pályaversenyt. Este még visszatértünk a kedvenc tapasosunkhoz, a táblácskásba, és még ettünk, ittunk egyet búcsúzóul. Egyszer csak az egyik VOR-os versenyző is betért vacsorázni, teljesen egyedül, de megbeszéltük, hogy nem zavarjuk, nem megyünk oda fényképet kérni, mégiscsak vacsorázik és nem rondítunk bele a privát szférájába. A VOR faluban ez kicsit más.

A Zuram és nagyobbik idén is szerettek volna Kékszalagra menni a Balatonra, de mivel július eleje helyett, július végén lesz a verseny, így kénytelenek kihagyni. Ennél a szervezésnél sem képviselte senki az érdekeinket, akarom mondani érdekeiket.

Másnap hajnalban indult a repülő vissza, ami egyrészről jó, mert nem kell csomagokkal a városban barangolnunk, másrészről rossz, mert nem barangolhattunk már a városban egyáltalán. A reptéren nem igen volt nyitva még semmi az induláskor, de sebaj a lányoknak, majd veszünk valamit enni a gépen, mi meg kibírjuk a landolásig, majd veszünk ott valamit. Felszálltunk, lányok ettek, mi kibírtuk, leszálltunk, nem vettünk semmit, mert haladjunk, Eindhovenből még haza kell érni, majd útközben megállunk, nem álltunk meg, kibírjuk, érjünk át Németországba majd ott eszünk, biztos lesz egy valami ahol tudunk enni, nem volt, nem álltunk meg, kibírtuk. Akkora volt a forgalom és mindenfelé dugó volt, hogy a Carnet folyamatosan áttervezte az utunkat hazafelé, és mivel állandóan egyik autópályáról a másikra, majd vissza vezetett, így valahogy pont elkerültük a benzinkutakat, éttermeket. Dél elmúlt, mire felbukkant az első. Hajnal háromkor indultunk, tényleg kibírtuk, nem az ennivaló hiányzott, hanem a kávé, az első adandó lehetőségnél pótoltuk mind a kettőt.

Ebéd után beszálltunk a kocsiba, amikor is nagyobbik felvisított, hogy bogár. És tényleg, egy poloska álldogált a szélvédőn természetesen belülről és nem kívülről, majd onnan átröppent nagyobbik lábára. Nem örült, én se, a Zuram se. Hátraadtam egy zsebkendőt, hogy a gyerek fogja meg, de óvatosan, mert ha szétnyomja a poloskát, kedvesebb nevén büdös bogarat, akkor hazáig ülhetünk a bűzben, és még legalább másfél órára vagyunk. Meg tudta fogni? Dehogy tudta. Még jó, hogy akkor épp Multivannal voltunk, amiben akkora a hely, hogy simán kikötöttem magam, igen menet közben, kicsit hátraléptem, óvatosan megfogtam a bogarat, úgy, hogy nem nyomtam össze, visszaültem, és többször említettem a gyereknek, hogy így kellett volna csinálni, és nem pedig visítani, mert lám ilyen egyszerű. Utólag eléggé örülök, hogy nem fogta meg, mert a zsepiben is folyamatosan mocorgott a kis büdös, a pici lábaival kapart, és ha ezt nagyobbik kezében teszi, na akkor ő elengedte volna, és kezdhettük volna előröl. A Zuram megállt az első parkolóban, ahol is szabadon engedtem a kis büdös bogarat, ijesztgessen valaki mást!

Hannover előtt a Zuram közölte, hogy vegyem át a kormányt, mert ő fáradt, legalább egy kicsit vezessek, hogy alhasson. Semmi gond, cseréltünk. Fogalmam sincs, miért van az, hogy ha átveszem a kormányt, akkor fél órán belül olyan dugó van, hogy jó, ha araszolva haladhatunk, de így van. Természetesen most is így lett. Mondjuk Hannover környékén ez alap. Már az autópálya felvezetőnél kezdődött, és egy jó darabig tartott is. Miért? Mert az amúgy három sávos autópályát leszűkítették már korábban, a három sáv maradt, csak a sávok keskenyebbek lettek, illetve a leálló sáv is rendes sáv lett, illetve nem rendes, hanem keskenyebb, de abból lett a harmadik sáv. Ezt szokás szerint szép narancssárga csíkok jelzik. Mikor kell a narancssárga csíkokon javítani? Természetesen vasárnap, az őszi szünet utolsó napján, amikor mindenki megy hazafelé. Kiaraszoltam a legszélső sávba, mert a Multivan mégiscsak széles autó és jobban éreztem magam, hogy legalább az egyik oldalon nem jön mellettem senki. És milyen jól tettem! Mert ekkor még nem tudtuk, de később rájöttünk, hogy azt a három sávot, a festés javítás miatt leszűkítik egyre, és csak a leállósáv marad. Még, ha a leállósávban lévők folyamatosan engedik be a belső sávból érkezőket, akkor is szívás. A rádió persze közben mondta, hogy fél óra plusszal kell számolni, nem tudom náluk hány perc fél óra, de mi egy órát elmókáztunk.

Nehezen, de hazaértünk. Megegyeztünk, hogy ha lehet nem repülünk máskor ilyen messziről, de ez már dőlni látszik, mert ha fejenként 80 EUR-t spórolni lehet csak a repjegyen, akkor miért ne? Mert messze van. De akkor is. Akkor is messze van. Jelenleg itt tartunk, hogy megéri-e, vagy sem. Meg. Dehogy.

Annyira sikerült feltöltődni, hogy például egyáltalán nem volt karácsonyi hangulatunk, és még most is sóhajtozunk, hogy milyen jó volt. És tényleg, milyen jó volt!

Reklámok

VOR-Alicante-2018

Végre, végre indulhattunk a VOR faluba, a verseny megnyitójára. Volt aki lelkesebb volt, volt aki kevésbé, de azért ki senki nem hagyta volna. Hágában is elég jó volt a rendezvény, pedig az “csak” egy megálló volt, viszont ez meg a megnyitó. A kapunál elég sokan várakoztak, de gyorsan ment a beengedés, de előtte volt egy kis biztonsági vizsgálat, táskába nézés ilyesmi. Természetesen volt nálunk egy üveg ásványvíz, amit ki kellett nyitni, és két lehetőség volt, meginni, vagy kiönteni. Megittuk, mert azt gondoltuk, hogy bent drága lesz az innivaló, és nem tudtuk, hogy lesznek-e ivókutak. Minden belépő kapott egy kupont, én nem, de ez nem is tűnt fontosnak. Kisebbik már örült, hogy tuti ezért adnak valamit, és már be is állt az első sorba, ahol feltehetően osztogatnak valami nagyon fontos dolgot, de mire sorra került a nagyon fontos dolog már el is fogyott. Nem tudtuk meg mi volt az, talán toll, talán matrica. A mellettünk álló sorban viszont a kuponért cserébe kulacsokat osztogattak, hogy a bent lévő ivókutakból meg lehessen tölteni azokat, és tudjunk inni. Ez elég jó ötlet volt, sokan többször is sorba álltak kuponért, és én is visszamentem egyért. Megkaptuk a kulacsokat, kisebbik végig izgult, hogy vajon milyen színűt kap, mert a dobozokon volt pink, zöld, meg kék, de rájöttünk, hogy csak szürkét adnak. Erről ez jutott eszembe: Trabant

A hivatalos megnyitóig még volt egy kis idő, ezért körbe néztünk. A kikötő U alakú volt, és a bejárattól lehetett jobbra is meg balra is menni. Mi balra indultunk el, mert arra volt a színpad, és úgy sejtettük, hogy ott lesz valami. Volt, de tévedtünk, mert nem az. Nem kis távolságot kellett lesétálni, de ezért voltunk ott, közben a lányok begyűjtöttek néhány képeslapot és posztert, de azért elég csalódottak voltak, mert Hágában pólót, esőkabátot, napszemüveget kaptak, ahhoz képest ez semmi. Nem győztem mondani, hogy nem ezért jöttünk, de kisebbik közölte, hogy ő már pedig ezért, és ugye én sem gondoltam komolyan, hogy ő a hajók miatt jött. Nem.

Megnéztük a hajókat, illetve nagyobbik és az apja megnézte a hajókat, én meg kisebbiknek kerestem árnyékot, ami nem volt, de megtaláltuk az ivókutat, ami tök jó volt, leszámítva azt a tényt, hogy langyos víz folyt belőle, a semminél jobb. Nagyobbik beállt egy sorba ahol egy csörlőt lehetett kipróbálni, nem mintha nem látott volna még csörlőt, de, ilyen típusút még nem próbált, és szerette volna, ráadásul mérték a sebességet is, hogy milyen gyorsan tudja tekerni, de mindig amikor sorba került volna, akkor beugrott elég egy szemfüles gyerek, és már harmadszor  maradt le, amikor is kezdődött a menj közelebb, de én nem vagyok olyan, de tolakodj, de én nem tudok – párbeszéd, aminek naná, hogy sírás lett a vége. Megbeszéltük, hogy ez így nem fog menni, itt bizony ez megy, tolakodni kell és kész. De ő azt nem tud, de akkor lemarad, akkor lemarad. Ennyiben maradtunk.

Elsétáltunk a színpadig, ahová nem engedtek be, mert ott csak koncertek lesznek, megnyitó nem. Volt térképünk, ahol az volt, hogy a megnyitó nagyjából mindenütt lesz, de azt meg nem tudtuk elképzelni, hogy hogy. Visszasétáltunk majdnem az U betű közepéig, ahol is kisebbik közölte, hogy most ő igényelne egy mosdót. Hurrá! Azt a színpadnál láttam utoljára, megbeszéltük a Zurammal, hogy én visszamegyek kisebbikkel, ő meg várja nagyobbikkal a megnyitót, mi meg sietünk vissza. Dehogy siettünk. Már alig bírtunk menni, és visszafelé pont nem volt sor annál az épületnél ahová egy hajó volt kiállítva, kettévágva, hogy meg lehessen nézni mennyi helyen, milyen körülmények között élnek a versenyzők a verseny ideje alatt. Reménykedtünk egy légkondiban ezért bementünk. Ez mondjuk volt Hágában is, tehát már láttuk, de azért megnéztük még egyszer, és újra megállapítottuk, hogy ez nem nekünk való.

Közben a Zuram már vagy nyolcszor hívott, csak én nem hallottam, mert elkezdődött a megnyitó. Rohantunk vissza, amikor is kérdőre vont, hogy hol a manóban voltunk. Mondtam, hogy egész a színpadig vissza kellett mennünk, mert ott voltak a mosdók. Láttam, hogy nem érti, én meg nem értettem, hogy miért néz rám úgy, mintha elment volna az eszem, de akkor megmutatta, hogy pont onnan indultunk el, ahol szintén mosdók voltak, csak hogy én azt nem vettem észre. Sebaj, sétáltunk egy kicsit, nem kicsit.

A megnyitó valóban elkezdődött, és két nagy csapat ment végig az U alakú kikötőn. Lányok és fiúk. Mindkét csapat be volt öltözve, és táncoltak élő zenére, mivel minden táncos csapatot élő zenekar kísért. Fantasztikus hangulatot csináltak. Kalózoknak vagy nem tudom minek voltak beöltözve. Nagyobbik óriási változáson ment keresztül az alatt a 20 perc alatt, amíg nem láttam. Simán odament a kalózokhoz és kérte, hogy fényképezkedhessen velük, sőt láttam, hogy még beszélgetnek is. Mikor visszajött hozzám megkérdeztem, hogy mi történt, mire ő közölte, hogy fantasztikus a hangulat, nagyon jól érzi magát, és ha nem megy oda, nem lesz fényképe. Tényleg? Ezután megkérdeztem, hogy mégis milyen nyelven kéri a fotókat, és beszélget, mire azt válaszolta: -angolul, tudod anya, én tanulok angolul. -Komolyan? Tudtam ám, de azt nem, hogy meg is mer szólalni. Nem akartam elrontani az örömét, így nem emlékeztettem az egy órával ezelőtti sírásra. Azért még megkérdeztem, hogy mégis miről beszélgettek, mire elmesélte, hogy semmi különös, csak megkérdezték, hogy honnan jött, mire mondta, hogy Magyarországról. Aha! Ő is össze van ilyenkor zavarodva, de a Zuram már kijavított sokszor, hogy nem, mi Németországból szokunk már érkezni. Nagyobbik erre mondta, hogy de tulajdonképpen oda  meg Magyarországról, és most meg Hollandiából repültünk, tehát több helyes válasz is létezik. Mé’ nem az apukájával beszélget?

Követtük egy kicsit a táncosokat, lelkesen videóztunk, fényképeztünk. Még kisebbiknek is tetszett, mivel fúvós zenekar volt, és volt trombitás is. Egy idő után viszont ugyanazt a koreográfiát ismételgették, így elérkezettnek láttuk az időt, hogy bemenjünk a VOR múzeumba. Így is tettünk. Volt légkondi. Természetesen itt is az volt az első kérdés, hogy honnan jöttünk, de szerencsére a Zuram válaszolt, így nem jöttem zavarba. Nem nagy meglepetés, ha azt mondom, hogy a múzeumban a VOR történetét tekinthettük meg, modelleket, útvonalat, és egy csomó olyan dolgot, ami a vitorlázókat érdekelheti, kisebbiket meg nem, így mi mindig jó pár lépéssel előrébb jártunk, mint azok, akik érdeklődtek. Volt egy nagy szimulátor, két hajót lehetett versenyeztetni egymással. Egy hajót két embernek kellett irányítani. Volt egy nagy kivetítő azon lehetett követni a hajók mozgását, na meg látni, hogy merre kell menni. Egy ember állt elől, neki is kellett tekergetni valamit, valami oszlopon, a másik meg hátul és előtte is volt egy oszlop, amin mindenféle dolgot lehetett állítani. Nagyobbik és a Zuram beálltak az egyik hajóhoz, én meg kisebbik a másikhoz. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a mi csapatunk arra se jött rá, hogy mit kell csinálni, amíg a Zuram meg nagyobbik olyan lelkesen “vitorláztak” hogy csak na. Totál ugyanazt hallottam, mint edzésen, állítsd szélnek, félszél, figyeld a vitorlát, meg ilyenek, amíg a mi hajónk továbbra is egy helyben állt. Ekkor javasoltam kisebbiknek, hogy ne égjünk tovább, menjünk. Ekkor egy srác megszólított bennünket, magyarul, és megdicsérte a Zuramékat, hogy milyen jól megy nekik. A Zuram megköszönte, és mondta, hogy ők vitorláznak és azért. Volt egy terem, ahol vetítés volt, és pont azt a részt sikerült megnéznünk, amikor megemlékeztek egy versenyzőről, aki a verseny során veszítette életét. Nem volt túl vidám, így egy idő után javasoltam, hogy menjünk. Ez mondjuk jó alkalmat adott arra, hogy nagyobbik elbeszélgessen arról, hogy milyen fontos a biztonsági előírásokat betartani. Kifelé a múzeumból még ott volt egy shop, ahol mindenféle VOR-os dolgot lehetett venni, de nagyon drága volt. Nagyobbik azóta gyűjti a pénzét, hogy egy pulcsit meg tudjon majd venni magának, amikor idén megyünk Hágába.

Az U betű másik szárát már nem szerettem volna megnézni, mivel reggel óta gyalogoltunk, és már éhesek is voltunk, meg fáradtak is. Javasoltam, hogy menjünk és vacsorázzunk. Menjünk vissza a táblácskás helyre, az jó volt, finom volt, olcsó volt. El is indultunk, és eléggé meglepődtünk, hogy kint áll a sor az utcán, arra várnak a népek, hogy szabaduljon egy asztal. A Zuram azért bement érdeklődni, de neki is csak annyit tudtak mondani, hogy sor, várni kell. Az utcán is voltak asztalok, ott is volt kiszolgálás, de ott csak állni lehetett, és ahhoz nem volt kedvem. Átmentünk egy másik helyre, ez egy hálózat, több ilyen étterem is van a városban, Lizarran a neve. Itt is nagyon jó tapasokat  ettünk, de azért drágábban, mint a táblácskásban. Itt nagyjából az utolsó szabad asztalhoz ültünk le, és még javában vacsoráztunk, amikor hallottuk, hogy vége a megnyitónak, nagyon hangos volt a tűzijáték. Egyszer csak elkezdett özönleni a tömeg, és elég sokan akartak vacsorázni, mindenhol várt valaki egy asztalra, hogy felszabaduljon, de úgy láttam ez bevett szokás, senki nem türelmetlenkedett, a pincérek fejben tartották, hogy kinek melyik asztalt ígérték. Mi lassan elindultunk haza.

Másnap vegyes napot terveztünk, strand is és VOR is, először VOR természetesen. Megnéztük a programot, és lehetett vitorlázni, meg volt egy régebbi versenyhajó amire fel lehetett menni, meg volt még egy csomó dolog, ami az egyik gyereket érdekelte, a  másikat meg nem, de megígértük kisebbiknek, hogy másnap csak strandolás lesz, mert mi egy család vagyunk, és egy család tagjai úgy cselekszenek, hogy mindenkinek jó legyen. Egyszer egyikünk enged, másszor a másikunk, és a végén mindenki elégedett lesz. A VOR faluban kettévált a csapat, a Zuram beállt abba a sorba nagyobbikkal, ahol vitorlázni lehetett. A Zuram azt hitte, hogy majd nagyobbikat engedik optival egyedül menni, de én ezt eleve hülyeségnek tartottam, mert hogy? Hogy ellenőrzik, hogy ki tud vitorlázni, és ki nem, a Zuram által felvázolt koncepció életveszélyesnek tűnt, mármint ha valaki nem tud vitorlázni mégis megpróbálja, egy optiban, egy gyerek. Amikor odaértünk, akkor kiderült, hogy nem lehet csak úgy vitorlázni, be lehet szállni egy vitorlásba és viszik egy kört az érdeklődőket. A Zuramnak el is ment a kedve a sor láttán, de mondtam, hogy mán azonnal álljanak be a sor végére, mert legalább elmondhatja majd a gyerek magáról, hogy ő itt is vitorlázott. Nagyobbik csak annyit tudott ehhez hozzáfűzni, hogy igen, apa, igen apa, álljunk be a sor végére. Nem is tudom mit tett volna, ha az apja nemet mond, de nem mondott. Mi kisebbikkel kerestünk egy árnyékos helyet, ahová leültünk, és vártunk és vártunk és vártunk. Kisebbik megemlítette, hogy most nem adtak kupont, így nincs kulacs, pedig akkor vitt volna ajándékba a barátnőjének, de megbeszéltük, hogy nem baj, majd keresünk mást.

Kisebbik nézelődött, nézelődött, majd elkezdett nyaggatni, hogy menjünk el a Dongfeng épületéhez. Minden versenycsapatnak volt egy saját helye, ahol kiállított dolgokat, meg lehetett játékokat játszani és hasonlók. A Dongfengnek azonban elég nagy épülete volt és még autókat is állított ki. Nem értettem, hogy miért érdekli a gyereket néhány autó, de azután kibökte, hogy ő látja, hogy ott matricát osztogatnak. Hurrá, indulás matricáért, most már nekünk is van célunk. Volt is egy kisebb sor, de mi az nekünk, beállunk, ez ilyen régi szokás, ha sor akkor be kell állni a végére, mert ha kivárod, akkor kaphatsz valamit. Kisebbik egy matricában reménykedett. A sor elég lassan haladt, de nagyon ráértünk. A tűző napon álltunk, de jött egy bácsi és elkezdett legyezőket osztogatni, mi is kaptunk párat. Kisebbik már sokkal jobban volt, egy legyező sokkal jobb, mint egy matrica. Haladt a sor, mi türelmesen vártunk, amikor újra jött a bácsi, gondoltuk megint egy legyező, így nem is figyeltünk rá, amikor is odalépett kisebbikhez megböködte a vállát, mire kisebbik kérdőn ránézett, a bácsi meg vigyorogva kisebbik kezébe nyomott egy jojót. Egy jojót! Hát az meg még a legyezőnél is menőbb. Ahogy közelebb értünk a Dongfeng pavilonjához láttuk, hogy itt könyvdedikálás van folyamatban és egy nagy albumot osztogatnak a Dongfengről, mármint a vitorláscsapatról és nem az autókról. A könyvet az egyik versenyző dedikálta. Ekkor feltűnt, hogy a versenycsapatok tagjai mászkálnak a nép között, teljesen lazán, az egyik dongfenges például rollerrel járt körbe, és nézelődött. A könyveket Jang “Wolf” Jiru dedikálta, és közös fényképet is lehetett vele készíteni. Kisebbik teljesen odáig volt meg vissza, kicsit sajnálta, hogy a nővére ebből kimarad, de mivel csak megadott időközönként volt dedikálás, ő meg ugye a hajón volt, nem tudtunk mit tenni. Kisebbik érezte, hogy nagyon menő, hogy Wolf fog aláírni, hisz Wolfsburgból jöttünk. Szegényt kicsit sajnáltam, mármint Wolfot, mert neki is elég melege lehetett, és ott állni, vigyorogni, fényképezkedni, aláírni, nem lehetett egyszerű. Gyorsan levettem a fejemről a Bruneles napszemüvegemet, nehogy kizáró ok legyen a dedikálásnál. Végre mi is odaértünk, le kellett írni egy papírra, hogy kinek kérjük az aláírást, Wolf lemásolta a neveket, aláírta, fotó és már kész is voltunk. Amúgy nem, nem ismerem ilyen jól a versenyzőket, de ki volt írva a neve, és később utána is néztem.

Kisebbik elégedett volt, de teljesen. Utána azért még bementünk a kiállító terembe is, ahol csak autó  modellek voltak, de azokat megnéztük, mert volt légkondi. Egy kedves kínai hostess próbált eligazítani bennünket, hogy mi micsoda, de nem igazán beszélt angolul, inkább spanyolul, de az meg nekünk nem ment, de mindegy, nagy mosolygások közepette megértettük egymást. Viszont kaptunk matricát, egy fiatalember ragasztgatta mindenkinek a pólójára, de én ebből nem kértem.

Ekkor talált meg bennünket a Zuram és nagyobbik, egymás szavába vágva kezdték el a lányok mesélni az élményeiket. Kiderült, hogy a vitorlázás nem volt olyan, mintha ők irányíthatták volna a hajót, de azért jó volt, ráadásul kuponokat is kaptak, így lehet hazavinni a barátnőknek kulacsot, arról nem is beszélve, hogy ők meg Mapfrés csapattagokkal futottak össze. Nagyobbik oda is ment egy fotót kérni, mire közölték, hogy de ők nem is versenyzők. A Zuram közölte, hogy az egyáltalán nem baj, nagyobbik akkor is szeretne egy közös fotót. A Zuram később mondta, hogy egyébként az egyikük tényleg nem versenyző volt, de a másikuk igen, ő azért jobban megismeri a csapattagokat, mint én. A kép sikerült, és ez a lényeg. Nagyobbiknak nagyon tetszett a Dongfenges album. Lassan elindultunk, hogy megnézzük azt ami még kimaradt. Néhány csapatnak még nem érkezett meg a cucca a pavilonba, de a Mapfrénak igen, így ott a Zuram tudott magának egy hátizsákot venni, az előző VOR-os már szétment.

Megálltunk még a Turn the Tide on Plastic pavilonjánál is, nagyobbik nézelődött, amikor láttam, hogy megérkezett egy Dongfenges versenyző, rollerral. Gyorsan szóltam nagyobbiknak, hogy ha akar egy képet, akkor most lépjen akcióba, hátha Chen ‘Horace’ Jinhao hajlandó megállni egy fénykép erejéig. Az én nagyon felbátorodott lányomnak ezt nem kellett kétszer mondani, már ment is, kérte és kapta a fotót. Utána megkérdezte tőlem, hogy honnan tudom, hogy ő versenyző? Megosztottam vele a tapasztalataimat: először is a versenyzőknek nem simán csak a csapat neve van ráírva a pólójuk hátuljára, hanem a nevük is, valamint Chent pont láttam párszor, amíg a könyvre vártunk, mivel ő volt a másik csapattag akinek dedikálnia kellett.

Volt egy nagy félgömb alakú sátor, ahol vetítések voltak, a csapatokról, a környezetvédelemről, a női versenyzőkről, és még jó pár témáról. Ide is bementünk és végignéztünk pár kis filmet, de nem működött a légkondi, vagy a szellőztetés, így egy idő után már nagyon melegnek és levegőtlennek tűnt a sátor, inkább kimentünk, elindultunk megnézni azt a részt, amit még nem láttunk. Itt Volvókat lehetett tesztelni, gyerekeknek volt kézműves rész, de a lányok ehhez már nagynak érezték magukat.

Szép lassan elkezdtem felvezetni, hogy mi lenne, ha ma kihagynánk a strandot, mert már fáradtak vagyunk, meg késő lesz, mire hazaérünk, és akkor még autózzunk el a strandra, ááá, kinek van ahhoz kedve? Mindenkinek. Így nem is mondtam tovább az érveimet, mert a strand minden érvemet elmosta volna. Haza indultunk, érintve azon üzleteket, ahová kisebbik szeretett volna bemenni, mivel egy család vagyunk, egyszer az egyik enged, másszor a másik. A Zuram is rém türelmesen várta, míg kisebbik mindenféle plüss jószágokat, kulcstartókat és hasonlókat nézeget.

Majd elindultunk a strandra, de már autóval. És megérte, kicsit nehezebben találtunk parkolót, kicsit többen voltak, de a víz, a víz ismét fantasztikus volt, és másnapra csak ennyit terveztünk. Lustálkodást a parton.

 

 

Tapas, túra

Mielőtt megnyitott volna a VOR-falu, azelőtt még volt egy teljes napunk, csak strandolni. Kinézett a Zuram már korábban egy picit messzebbi strandot, ami gyalog is elérhető, csak nagyjából mire odaérnénk, fordulhatnánk vissza, de kocsival csupán fél óra. Itt jegyezném meg, hogy elvárásainkkal ellentétben a közlekedés átlátható, nyugodt, és lassú, pedig mi igazából valami ilyesmihez vagyunk szokva, de ennek ellenére meglepő volt. Valami déliesebbre számítottunk, mármint olyan olaszosra, egyik kéz a kormányon, másik a dudán, minden autó össze-vissza, de nem. Az autósok teljes türelemmel, sebességhatárokat közel betartva, azért közel, mert inkább lassabban közlekedtek a városban. A Zuram kis idő után ki is akadt, hogy: mé’ nem mennek má? Azután már cikázott a sávok között, mert idegesítette, hogy ha egyszer 50-el lehet menni, akkor: mé’ nem mennek má? Többszöri kérdésemre, miszerint siet-e valahová, csak annyi választ kaptam, hogy: nem, de akkor is. A telefon navija és folyton csipogott, hogy túl gyorsan megy, és ez alkalmat adott a lányoknak nagyjából 4 percenként szólni az apjuknak, hogy túl gyorsan megy. 50 helyett mondjuk 57. Egy fél órás utat is lehet mókássá tenni, vagy idegesítővé, ez csak mentalitás és hozzáállás kérdése.

A strandot könnyedén megtaláltuk, mivel nem én vezettem. Parkoló is volt bőven. A parkolótól egy utcát kellett lefelé sétálni a partra, ahol helyet kerestünk magunknak. Nem volt nehéz, mivel ameddig a szem ellát homokos strand volt, és alig volt ember. Szinte már már privát jellegű. Biztos, ami biztos nem telepedtünk le azonnal, hanem sétáltunk még egy keveset, hogy minél messzebb legyünk a kocsitól, vagy nem tudom miért, de találtunk egy szimpatikus részt, az összes az volt egyébként, béreltünk két napágyat, meg egy napernyőt, ezt mindig muszáj, mert nem élnénk vissza a bőrgyógyász jóindulatával, és bizalmával. Egyébként teljesen kifizethető áron lehetett bérelni, mivel ki voltak írva az árak, így megtudtuk, hogy egyébként előre foglalható napágy- és ernyő, mint egy dupla áron, tehát ebből következtettünk, hogy főszezonban ez a gyönyörű és üres strand nem teljesen üres, mert voltak emberek, de tömegnek sem nevezhető, szóval csúcsidőben a strand közel sem üres, sőt nagyon sok ember elfér, és meg is beszéltük, hogy kerülnénk a főszezont, amennyiben ez lehetséges. Pláne, hogy október ellenére 34 fok meleg van, és 24 fokos a víz.

Természetesen ahogy a lányok meglátták a vizet, már mentek is be, előrelátó módon úgy öltöztek, hogy ez ne okozzon gondot. Letelepedtünk, és várt ránk egy egész napos semmit tevés. A strand is és a víz is tiszta volt. A lányok kiszúrták, hogy van egy Meki a közelben, mi rávilágítottunk, hogy ügyes próbálkozás volt, de hoztunk magunkkal ennivalót, az bőven jó lesz ebédre. Egyvalamit nem hoztunk, játékot, nem azért mert nem láttuk előre, hogy 10 perc után elkezdik mondani, hogy kéne egy homokozóvödör, hanem azért, mert mégse raktuk be a bőröndbe a ruháink közé két homokozólapátot, meg egy vödröt. Büszke vagyunk magunkra, mert egész sokáig bírtuk a nyomást, majd ebédidő körül elindultunk homokozójátékot venni, de mivel nem találtunk, így nem vettünk, viszont mégis kaptak egy-egy gyerekmenüt a Mekiből ebédre.

A víz valami fantasztikus volt, én, aki mindig csak kifogásokat keresek, hogy miért nem megyek be a vízbe, most kifogásokat kerestem, hogy miért nem jövök ki. Pancsoltunk a lányokkal, úsztunk, ismét megállapítottuk, hogy kisebbik béka, talán ő élvezi a legjobban a vizet. Természetesen nem maradhatott el a víziszörny játék sem, melyben a Zuram a főszereplő, és szerintem nem kell nagyon magyaráznom, hogy miről szól a játék. Ő kergeti a lányokat, azok meg visítva menekülnek, amelyiket elkapja azt vagy elhajítja, vagy megcsikizi. Ez utóbbit rajtam is szokta gyakorolni, és hiába tiltakozom és mondom, hogy ez kínzás, szerinte nem, mert nevetek. Igen, de nem úgy, és tényleg kínzás.

Lestük a hajókat, hátha látjuk megérkezni a VOR versenyzőket, de persze nem láttuk. Én láttam egy hajót, ami szerintem az volt, és fel is ébresztettem az épp alvó Zuramat, hogy nézze meg, mert ha az, akkor arról nem maradhat le, ha meg nem, akkor menjünk a vízbe. Végül megegyeztünk, hogy az, nem az volt, de senkinek sem fáj, ha mi úgy teszünk, mintha az lett volna és örülnénk neki, hogy láttuk. Napokig meséltük, hogy láttuk megérkezni az egyik hajót, persze csak egymásnak meséltük. Egyébként olyan messze voltak a hajók, hogy akár az is lehetett volna, csak ennek ellent látszik mondani, hogy más színű volt a vitorlája, mint a versenyhajóknak, valamint távolodott a kikötőtől, de a többi stimmelt.

Vidáman, játszva eltelt a nap, el is indultunk vissza a szállásra, mert még be szerettünk volna sétálni a városba vacsorázni, és előtte nem ártott volna lezuhanyozni meg ilyenek. A Zuram természetesen már kinézett egy helyet előre, ahol vacsorázni szeretett volna, és mire hazaértünk, elkészültünk, majd visszagyalogoltunk a városba, nekem már mindegy volt hogy hol eszünk, meg mit, csak valaki adjon enni, meg inni. A hely, amit kinézett a D’Tablas névre hallgat és természetesen egy tapas bár. Itt Wolfsburgban is volt egy tapas bár, már nincs, de amíg volt, voltunk kétszer is, és nagyon szerettük, azt hittük valami hasonlóra számíthatunk. Hát nem. A helynek inkább volt kocsma, mint étterem jellege. Volt hely, viszont tök kényelmetlen padok, meg magas asztalok, meg semmi sem tetszett, és ezt szóvá is tettem. A Zuram rendkívül kompromisszumképes minden tekintetben, és félig sértődötten közölte, hogy jó, akkor menjünk, keressünk egy másik helyet. Erre én voltam rendkívül kompromisszumképes és közöltem teljesen sértődött hangon, hogy ha már itt vagyunk eszünk, mert nem gondolja komolyan, hogy amikor ilyen éhes mindenki, akkor majd én nekiállok egy másik helyet keresni. Szerencsére jött a pincér és felvette az italrendelést, kaptunk inni, de enni nem. Mókás volt, mert fogalmunk sem volt, hogy működik a rendszer, és ehhez mérten voltam felháborodott is, hogy miért nem kapunk már enni. Elég sok idő eltelt, már nagyon, nagyon csalódott és éhes voltam, de csak azért is meg akartam várni, hogy mi lesz ennek a vége,  mire megjelent egy csávó, egy hatalmas tálcával rajta, apró fa táblák, és azon a kaja. Minket is megkínált. És vettünk is, és akkor rájöttünk, hogy a rendszer úgy működik, hogy veszünk a tálcáról, és a végén majd a fa táblácskákat összeszámolják, és az alapján fogunk fizetni. Miért nem mondta ezt el a pincér? A lényeg, hogy rájöttünk, és nagyon, de nagyon finomakat ettünk, hipp-hopp gyűltek a táblácskák, lassan jengázhattunk volna. Nagyobbik egyszer csak elbambult, de kiderült, hogy nem, csak olvas. A falon ugyanis spanyolul ki volt írva, hogy mi, hogy működik, és ő most jött rá, hogy érti. Majd közölte fensőbbségesen, hogy nem érti miért problémáztam, mikor minden ki van írva. Köszi. Mire végeztünk a vacsorával, meg is szerettük a helyet, ráadásul német szemmel nézve elég barátságos volt a számla.

Mivel mindenki fáradt volt, így hazafelé indultunk, de nem egyenesen, hanem még sétáltunk egy kicsit. A vendéglők, teraszok tele voltak emberekkel, az idő még mindig nagyon jó volt, a hangulat is, egyszerűen jólesett csak úgy lenni, sétálni.

Másnap azonban városnézősre vettük a dolgot, mivel délután nyílt a VOR falu, így nem is volt kérdés, hogy a napot a belvárosban töltjük, és megnézzük, amit csak akarunk. Nem amit szeretnék, mert akkor abban lett volna múzeum is, de előre csak annyit beszéltünk meg, hogy amihez kedvünk van, és nem erőltetünk olyasmit, amihez a többségnek nincs hangulata. Kezdtük azzal, hogy piac volt a ház előtt, és azt mindenképp meg akartuk nézni. Egész nagy piac volt, és mindent lehetett kapni, még olyan plüssnyúlkulcstartóizét is, ami kisebbik barátnőjének van, és ő is szeretett volna. Micsoda szerencse! Ami engem elvarázsolt, az a gyümölcs-, zöldség kínálat. Hú, ha egy ilyen volna itt a közelben, ha azokhoz a gyümölcsökhöz itt hozzájuthatnánk, de nem, így ott helyben vettünk néhány dolgot, de persze inkább gyümölcsöt, pedig annyi ötletem lett volna, hogy miket főzzek a zöldségekből, na mindegy, erre most nincs idő, csak arra, hogy körbesétáljunk és tátsuk a szánkat. A piacon, vagy a bevásárlócsarnokban, az üzletekbe, az utcán az emberek mind nagyon kedvesek voltak. Ha az eladó nem beszélt angolul, akkor is segített, kézzel-lábbal, bárhogy, de volt olyan is, hogy a sorból kilépett egy hölgy előrejött, és mondta, hogy ő beszél angolul, nagyon szívesen segít, és így is tett. Sokan megkérdezték, hogy honnan jöttünk, tetszik-e a város, hogy érezzük magunkat, apró kedvességek, amik miatt jól érzi magát az ember.

Ezután nyakunkba vettük a várost, és a bazársoron kívül, még találtunk egy piacot, ami épp azon a héten volt nyitva, na itt is volt minden, táska, cipő, ruházat, óra, de a legfontosabb, hogy volt unikornisos telefontok, meg hozzávaló nemtommi, de képzeljem el, csak harmadába kerül, mint otthon, és ugye megéri erre költeni a zsebpénzt. Meg. Nekem meg aztán pláne. Azért eljutottunk a partra is, ahol látszott, hogy már mindenki VOR lázban ég, nem, de nem is mentünk a VOR falu felé. Csavarogtunk a városban, nézelődtünk, nagyon tetszettek az épületek, a város hangulata. Fagyiztunk, és pont szembejött az a múzeum, ahová én szerettem volna bemenni, de mire összetalálkoztunk elment a kedvem, inkább voltam a levegőn és sétáltam. Családom többi tagja is egyet értett velem. Inkább elindultunk a Szent Borbála várkastélyba. Igen ám, de természetesen ilyenkor az egyik gyereknek biztosan szüksége van mosdóra. Na, az nincs, de nincs mit tenni, muszáj keresni valamit. Semmi gond, pont ott volt előttünk a könyvtár, ahol természetesen beengedték a gyereket a személyzeti mosdóba.   A vár magasan van, ami azt jelenti, hogy fel kell mászni valahogy, de mi azok a kényelmesebb fajták vagyunk, így a hegy gyomrába vájt liftet választottuk, még akkor is, ha fizetős. Fizetős és gyors. A várból elképesztő látvány tárult elénk, és ki-ki vérmérséklete szerint nézelődött, én és kisebbik gyorsabban, a Zuram és nagyobbik inkább olyan elemző szemmel, lassabban. Az egész várost be lehet látni, és a váron belül nyílt kiállításokkal is szerencsénk volt, mert meg tudtuk nézni őket, habár volt olyan, amire csak 5 perc jutott, szieszta idejére ugyanis bezárták. Nagyobbik olyan természetességgel fordította, hogy mit mondott a bácsi, mármint, hogy 5 percünk van, mintha nem tiltakozott volna még két napja, hogy ő nem úgy beszél spanyolul, és még nem tanult ilyeneket, még jó, hogy mégis. A lényeg, hogy az egyik címeren volt unikornis, ami fontos. Kisebbik örült is neki rendesen, hogy ez az ő unikornis mániája nem új keletű.

A lányok egyáltalán nem unták a nézelődést, tényleg fantasztikus volt a látvány, de azért, hogy jó hangulat legyen, időnként mondtam, hogy ott egy macska, de persze nem volt, de ők azért keresték, majd persze csak annyit mondtak, hogy: jajj anya! Ezt én is le tudom fordítani, azt jelenti: ne fárassz már a hülyeségeiddel. De én elég kitartó vagyok. Természetesen fentről is megnéztük a VOR falut, figyeltük a hajókat, és volt amelyik már megérkezett, de ezt én tudtam, mert láttam a strandon, meg a Zuram is látta, mert felébresztettem, de volt amelyik még úton volt, még volt pár óra a nyitásig, azért a két vitorlázó már egyre jobban izgult. Nagyobbik nagyjából itt jött rá, hogy nem jó ruhában jött, mert a VOR-os pólóját kellett volna felvennie, de sebaj, lesz még nap, lesz még esemény, nem marad le a pólója semmiről. Kicsit elfáradtunk, így a várban lévő büfénél leültünk egy sörre, üdítőre, és akkor megint mondtam, hogy: macska, mire jött a fejcsóválás, meg jajj anya, közben tényleg ott volt egy macska. Nem is kicsi, és le is telepedett mellénk. Nem kunyerált, nem nyávogott csak egész egyszerűen leült az lábunkhoz. A lányok persze nem hitték el, és hiába mondtam, hogy én végig láttam a macskát, ők nem hittek nekem. A macska elment, de jött egy másik, egy rettenetes sovány kölyökmacska. Itt a lányok már végképp nem hitték el, hogy én ezt is láttam ám, pedig tényleg nem.

Mivel rendkívül meleg volt, és sütött a nap, így a büfénél elég jó volt üldögélni az árnyékban. Megbeszéltük, hogy lefelé is lifttel megyünk, egyrészt kifizettük a visszafelé utat is, másrészt reggel óta, már lejártuk a lábunkat, és még ki kellett tartani, hisz tudtuk, hogy a VOR megnyitó nem két perc lesz.

 

Alicante, jövünk!

Ismét elkezdődött egy új év, és én a terveimmel ellentétben egyáltalán nem értem utol magam, már ami az írást illeti. Próbáltam, és decemberben majdnem sikerült is, de hát a majdnem, az pont egyenlő a nemmel. Tehát nem. Viszont vannak még történései az elmúlt évnek, amiről még nem írtam, de szerettem volna, de pont erre a részre vonatkozik a fenti pár mondat, tehát nem írtam. Majd most.

Aki követi valamennyire ezt a családi naplót, az tudja, hogy családunk 50%-a vitorlázás lázban szenved, a másik fele pedig az első felétől. Gondolom, hogy családon belül máshol is erősen megoszlanak a vélemények arról, hogy mit is jó csinálni a szabadidőnkben, de mivel a szabadságát az ember többnyire együtt tölti, a családja többi tagjával, így nem árt ezeket a tevékenységeket összehangolni, ha, és amennyiben ez lehetséges. A hétköznapokban ez nem is okoz gondot, csak amikor az éves nyaralást építi az ember valamely szeretett családtag hobbi tevékenysége köré, na az vezethet vitákhoz. Vezethetne, de nem vezet, nálunk legalábbis nem, mert a vitorlázással kapcsolatban elég jó kompromisszumokat lehet kötni. Különösen akkor, ha már egyszer voltunk nyaralni. Mi márpedig voltunk, de közeledett az őszi szünet.

Mindig is szerettünk volna az őszből mondjuk nyárba lelépni, de itt a közelben elég kevés helyen van nyár. Tenger az van, mert pár óra kocsival és már ott is vagyunk, csak ember legyen a talpán, aki abban a melegnek nem mondható vízben fürdik, olykor ez még nyáron is lehet kihívás. Azoknak nem, akik fókák, vagy jegesmedvék, vagy született északiak, de mi kérem a napfény városában nőttünk fel a Zurammal együtt, nem együtt nőttünk fel, csak ugyanabban a városban, és egyáltalán nem vagyunk sem fókák, sem jegesmedvék, még ha a rajtunk lévő zsírréteg erre rácáfolni látszik, akkor se. A félreértés elkerülése végett közlöm informálisan, hogy az a zsírréteg egyáltalán nem melegít, és más hasznos funkciója sincs, csak úgy van, barátin körbevesz, de ennyi és nem több.

A Zuram ügyesen tervez, szervez, és mivel én az utazások szervezését szívesen bízom rá, még a prágai incidens ellenére is, így neki van, hogy maga felé hajlik a keze. Ő családunk azon 50%-ába tartozik, aki szereti a vitorlázást, és nem, nem csak vitorlázni szeret, de nézni is szokta. Eleinte ezzel szemben nekem volt ellenérzésem, de már nincs. Ha valaki azt mondaná nekem, hogy de hát ismertem, amikor hozzámentem, pontosan tudhattam, hogy mire számíthatok, és 4 év együttélés után már nem is lehet meglepő, hogy a Zuram vitorlázást néz a tv-ben, vagy minden évben eltűnik egy hétre a haverokkal vitorlázni, annak csak annyit mondanék, hogy: csúnya szó, akarom mondani csudát!

Az én életem párja, akkoriban ugyanis intenzíven síelt, sőt oktatott, de nem csak ám síelni tanította az arra vágyókat, hanem snowboardozni is. Velem is megpróbálkozott, mármint próbált megtanítani síelni, de abba a füzetbe, ahová azok nevét írta, akiket megtanított síelni, én soha nem kerültem be. Azért, ha nem is lelkesen, de próbálkoztam. Valószínűleg ott lett elrontva a dolog, hogy egyszer sítábor keretében, még általános iskolában, ellátogattam Bánkútra, én, meg még egy csomó gyerek, meg tesitanár, meg kísérőtanár. Ott és akkor én azt gondoltam, hogy majd én felcsatolom a lécet, és akkor majd csúszok, és nagyon jól fog menni. Így is lett, így is lett. Felkaptam a susogós melegítőmre a télikabátomat, majd jöhetett a síbakancs, meg a lécek, és nagyon ügyes voltam, csúsztam is. Hátrafelé. Annyira bátor nem voltam, hogy sikítsak, mert az ciki, de amúgy megtettem volna. Fogalmam nem volt, hogy kell megállni, így elvetődtem oldalra, és úgy is maradtam, míg valaki oda nem jött segíteni. Valahol itt dőlt el, hogy szeretek-e síelni, vagy sem. Később, persze miután már tanultam egy kicsit, akkor már nem volt problémám a síeléssel, szívesen mentem a családdal, gyerekek is ügyesen síeltek, és ekkor, a Zuram elment egy vitorlástúrára. Egyébként arról vitatkozhatnánk, hogy melyik versenyt izgalmasabb nézni a tv-ben, sít, vagy vitorlázást?

Nagyjából itt ért véget a mi síelős korszakunk. Persze síelnénk mi, csak innen minden jó pálya nagyon messze van, és annyit nem ér, pláne, hogy tó meg van, és vitorlázni lehet. Persze, akkoriban próbálta ki a Zuram a kisrepülőgép vezetést, és egy nap feltette nekem azt a kérdést, hogy válasszak, miből vizsgázzon vitorlás, vagy repülő? Véleményem szerint igazából egyik se lett volna szükség, de egyik se opció nem volt, mivel a vitorlás vizsga jóval olcsóbb volt, és kevésbé találtam veszélyesnek, mint a repülést, így a vitorlás vizsgát javasoltam.

A Zuram le is vizsgázott, majd egyszer csak már egyesületi tag, majd csapat tag lett, és már versenyezni is járt. Akkoriban nem voltak még túl nagyok a lányok, így egyáltalán nem voltam boldog, hogy a Zuram egy csomó időt áldoz a hobbijára, ahelyett, hogy velünk lenne. Persze mehettünk együtt is, de az sem túl szórakoztató, hogy én a parton vigyázok a lányokra, amíg ő versenyez. Azután összeismerkedtem sorstárs anyukákkal, akik szintén a parton voltak a gyerekekkel, nekem is lett társaságom, és valahogy kialakult ez az egész. Sőt már nagyon pozitívan állok a dologhoz, mert nekem nem kell vitorláznom, a vitorlás vízen úszik, tehát valahol parton kell eltöltenem az időt, ahol optimális esetben süt a nap. Nagyobbik is vitorlázik, így az apja ahová csak tudja viszi magával, tehát a gyerekfelügyelet is megfelezve. Arról nem is beszélve, hogy már nagyok a gyerekek, és nem ugyanaz egy 5 és egy 3 éves után egyszerre rohanni, mint egy darab 11 évest szórakoztatni, még ha az nehéz eset is.

A Zuram, habár nehezen, de elfogadta, hogy sem kisebbik, sem én nem szeretnénk úgy nyaralni, hogy vitorlázzunk. A Zuram kitartó, azért még egyszer, egyszer bepróbálkozik, egy mi lenne ha esetleg bérelnénk… Nem. Nem bérelünk. Helyette viszont elmegyünk vitorlásversenyre. Nem csak nagyobbikéra, vagy a Zuraméra, hanem idén is megnézzük a Volvo Ocean Racet. Nem az egészet, mert nem engednek fel egy hajóra, meg én nem is mennék, ha engednének se, de azért vannak a Volvo Ocean Racehez kapcsolódó parti események, amelyeken részt lehet venni. Tavaly előtt a Zuram, ugye ezt szülinapjára kérte, hogy ott lehessünk az egyik megállónál, idén viszont a rajtot kívánta megtekinteni, nem szülinapjára. Mázlija volt, mert pont az őszi szünet időpontjára esett a rajt, vagy ha nem is a rajt, de a rajtot megelőző futam igen. Először csak 3 napra tervezte a menetelt, de azután felmerült a gondolat, hogy miért ne mehetnénk egy kicsivel hamarabb, ha már szünet van, így 6 napos lett az őszölés.

Szállást kellett keresni, meg repülőjegyet, meg ilyesmi. Mivel már hónapokkal előtte megbeszéltük, hogy megyünk, így volt még szállás bőven. Egy lakást vettünk ki, a kikötőtől nem messze, és reméltük, hogy tényleg nem lesz messze, nem úgy, mint Amszterdamban. Repülőjegy nehezebb téma volt, mert az őszi szünetben a német repterekről induló járatok elég drágák voltak, de talált a Zuram olyan járatot, ami Eindhovenből indul, reggel, és oda is érkezik vissza, szintén reggel, persze nem ugyanazon a napon. Eindhoven, eléggé nem Németországban van, de elérhető távolság, különösen, ha fejenként 80 EUR-t spórolhat az ember fejenként. Na, hol foglalt a Zuram repjegyet, melyik társaságnál? Természetesen a Ryanair-nél. Na és melyik társaság kezdte el szorgalmasan törölni a járatait az indulásunk előtti hónapban. Bingo!

Épp iskolába mentem reggel, amikor hallottam a rádióban, hogy járattörlésekre került sor, és az érintett városok között Alicante is szerepel. Kicsit ideges lettem. Amint tudtam azonnal elkezdtem guglizni, hogy akkor most mi van, de az engem érdeklő információkat egyáltalán nem  volt könnyű megtalálni. Sőt! A Zuram épp a hetes vitorlás túráját tartotta Horvátországban, de gondoltam ne érezze már magát olyan jól, őt is tájékoztattam a járattörlésekről. Már ketten voltunk idegesek. A szállást még le tudtuk volna mondani, de Alicantéról, és a kirándulásról egyáltalán nem akartunk volna lemondani. A szállásadó egyébként is már nagyjából ötször írt, hogy biztos megyünk-e, mert ha nem, van más érdeklődő is. Talán két napot kellett rá várni, hogy a Ryanair kiadja a minket érdeklő információkat, és akkor végre megtudtuk, hogy a mi járatunkat nem érinti ez az egész mizéria.

Fejben el is terveztük, mi hogy legyen. Mielőtt a Volvo Ocean Race megkezdi működését, vagyis amíg a versenyfalu kinyitja kapuit, lesz pár napunk, hogy csak strandoljunk. Ez fontos, mert igazságosnak kell lenni a család azon 50%-ával is, aki amúgy nem nézné a versenyt. Mivel azonban 2 éve, eléggé kimutattuk lelkesedésünket (én és kisebbik), az esemény iránt, így a Zuram semmilyen nyavalygást nem vett be. Tényleg jól éreztük magunkat, és reméltük, hogy most is valami hasonlóban lesz részünk.

Még vennünk kellett két fedélzeti bőröndöt, amiért nem szerettünk volna sokat fizetni, viszont felengedik a gépre, mindenféle pótdíj nélkül. Volt fedélzeti bőröndünk, kettő is, de egyik sem felelt meg a Ryanair által kiírt feltételeknek. Mivel a Zuram hasonló miatt járt már pórul a Wizz-nél, így óvatosak voltunk. Szerencsére van pár olyan bolt a városban, ahol olcsó és amúgy semmire nem jó dolgokat árulnak, de pont az ilyen boltokban talál az ember mindig valami hasznosat, amire feltétlenül szüksége van. Bőrönd is volt, pont méret.

Naponta néztük, hogy milyen időjárás lesz, listát írtam arról, hogy mit kell feltétlenül magunkkal vinni, és vártuk az indulást, ami el is jött. Hajnal háromkor indultunk a reptérre, hogy biztos elérjük a járatot. Azt hittük, hogy hajnalban nem lesz forgalom, de tévedtünk, a külső sáv a célig kamionokkal volt tele. A nagyobb városok elkerülője meg borzasztó volt, volt dugó is, de beleszámoltuk az időbe, így nem volt gond. Odaértünk. Természetesen, senki, de senki nem ellenőrizte a bőröndök méretét, akkora bőröndöket pakoltak fel a gépre, amekkorát nem szégyelltek, sőt néhány embert, köztük minket is megkértek arra, hogy adjuk már fel a bőröndjeinket inkább, természetesen ingyen, mert a fedélzeten nem lesz hely. Feladtuk, amúgy is volt egy nagyobb táskánk, amit feladtunk, így mindegy volt, hogy hány bőröndre kell várni a kiszállásnál.

Majd Alicantéba is megérkeztünk. Egész kis időt vett csak igénybe, hogy átvegyük a bérelt autót. Majd ügyesen megtaláltuk a szállást is. Szerencsére senki nem kérte, hogy én térképet olvassak, akkor még most is ott lennénk, a telefon navigációja segített lelkesen. A bácsi már ott várt minket a lakásban. Nem jól tudott angolul, de azért próbálkoztunk. A lányok meg még nem beszélnek annyira spanyolul, de reméljük majd fognak. Bácsi felvetette, hogy beszélgessünk franciául, de ahhoz meg nekünk nincs megfelelő tudásunk. Azért elmondta, amit tudott. Mondta, hogy mely napokon lesz piac az utcában, és akkor hol nem szabad parkolni, persze erről az információról kiderült, hogy nem teljesen igaz, mert a lányok szerint a kirakott táblákon teljesen más napok vannak. Ennyi azért már megy spanyolul, de biztos, ami biztos kiszótáraztuk, és a lányoknak volt igazuk. A bácsi nagyon lelkes volt, szerintem most vághatott bele ebbe a lakáskiadós bizniszbe, mutatta a lakást, és amikor a konyhára került a sor, akkor a Zuramat elküldte és odahívott engem, hogy ezt mégiscsak nekem kell tudni. Szívesen elmondtam volna, hogy a Zuram felnőtt ember, aki volt már konyhában, magabiztosan nyitja és csukja a hűtőt, és látott már evőeszközt még kést is. A kávéfőző is a barátja, még a mosogatógép sem idegen, de inkább hagytam hogy a bácsi megmutassa, hogy nyílik és csukódik a hűtő, olyan lelkes volt. Majd mutatta a szobákat is, és 2 perc múlva lelkesen kikapott egy vasalót a szekrényből, hogyha gondolom használjam bátran. Biztosítottam róla, hogy én ebben a hat napban, egyáltalán nem szeretnék vasalót látni se, de azért megköszöntem a kedvességét. Mé’ nem a Zuramnak mutatta a vasalót? Mondjuk ő se akart vasalni. A bácsi lassan elköszönt, a Zuram szólt, hogy ő még azért kifizetné a szállást, a bácsi meg mondta, hogy azt ő már el is felejtette. Tényleg mi lehettünk az első bérlők. A lakás nagyon kellemes volt, 3 szoba, konyha, még mosógép és szárítógép is volt. Szusszantunk egyet, majd elhatároztuk, hogy elindulunk szétnézni és enni valamit. Egyébként pont valami nemzeti ünnep volt, így semmi nem volt nyitva, de legalább egy kávézót találtunk, ahol enni is tudtunk, meg inni. Majd elindultunk felfedezni a környéket, gyalog. Alicante, jövünk!

dav

 

Nyaralás otthon 1.

Idén otthon nyaraltunk, illetve a nyári szünetre szervezett utazásunkat otthon töltöttük, mivel idén elég sok helyre eljutottunk, így bátran mondhatom, hogy többször is nyaraltunk. Nem utazós blogot terveztem, de ahogy visszanéztem, láttam, hogy elég sok bejegyzés szól az utazásainkról. Mondjuk én azt sem bánnám, ha még ennél is több lehetőségünk lenne utazni, de a cég még mindig nem fogadta el a Zuram azon javaslatát, hogy utalják csak bátran a fizetését, ő meg nem megy be cserébe idegesíteni senkit. Ráadásul idén már azzal kapcsolatban is voltak megkötések, hogy mikor veheti ki a szabadságának egy részét.

A gyárban minden nyáron van egy három hetes leállás, amikor csak pár szalagon folyik a gyártás, és a munkások nagy részét elzavarják szabira. Nos, az előző években senkit se nem érdekelt, hogy az informatikusok mikor mennek szabadságra, mert az IT-n nem gyártanak autókat, de idén összefüggést véltek felismerni a felső vezetők, az IT munkája és a gyár működése között, emiatt a Zuramnak is ki kellett venni abból a három hétből legalább kettőt.

Ezt a három hetet mondjuk kedvesen az iskolai szünethez igazítják, gondolván a családokra. Nos mivel mi is család, meg két gyerek, meg iskola, meg iskolaszünet, így ezt a gondolatot egyáltalán nem találjuk rossznak.

Bizonyos okok miatt, amiről egyáltalán nem fogok írni, nagyjából háromszázhuszonthétszer kellett átszerveznünk, hogy abból a három hétből melyik legyen az a kettő. Nem tűnik bonyolultnak, pedig amúgy az volt, mert ahányszor eldöntöttük, annyiszor jött közbe valami, és gondoltuk újra, szerveztük át, és megint. Nagyjából ennyiszer hülyítettük a családot is, hogy mikor megyünk haza.

Volt egy fix pont a Kékszalag. Aki olvassa a blogot, az biztosan tudja, hogy családunk 50%-a lelkesen vitorlázik, és nagyobbik már elég ügyesen versenyez, lelkesen edz hetente többször is, mindegy, hogy esik, vagy fúj, na jó utóbbi nem mindegy, mert ha nem fúj, akkor nem nagyon tud edzeni, de azért a legtöbbször fúj, nem a gyerek, a szél. Apukája már rég megígérte a gyereknek, hogy elviszi a Kékszalagra, apukája volt már többször is, és minden alkalom után kijelenti, hogy soha többet, de azután mégis. Mióta kiköltöztünk Wolfsburgba, azóta elég nehéz, mondjuk úgy lehetetlen megoldani, hogy magyar versenyeken részt vegyen, de azért már itt is volt egy-két lehetőség. Nagyobbiknak meg gyakorlatilag minden hétvégére jutott egy verseny. A Kékszalag azonban mégiscsak Kékszalag, nagyobbik minden vágya volt, hogy indulhasson. Nem beszélve arról, hogy pont a szülinapjára esett a verseny, vagy épp fordítva a verseny napjára esett a szülinapja, tehát milyen menő már, hogy 12 évesen száll fel a hajóra és 13 évesen száll le.

A sok átszervezés mellett a Zuramnak sikerült elcserélnie a kocsit az egyik kollégájával. Ehhez némi háttérinfo. A Zuram bizonyos időszakonként kap egy céges autót, illetve mindig van egy céges autója, csak bizonyos időszakonként cserélni kell, ez nagyjából fél év, de volt, hogy csak három hónapig használtunk egy autót. Ezt az autót ő választja ki, konfigurálja fel, majd csilli-villin veszi át a gyárban. Az autó csilli-villi, nem a Zuram. Már egy ideje Multivanokat rendelt, már nem is tudom, hány Multivanunk volt, és pont ezért cserélt, mert a kollégájának nagyobb autó kellett a nyaralásra, de neki csak egy Passatja van, volt. Mi úgy gondoltuk még akkor, hogy nem akkor megyünk nyaralni, így a Zuram teljes lelki nyugalommal ment bele a cserébe, hisz, mire mi indulunk majd visszacseréli. Hát nem. Így Passattal kellett terveznünk, ami megint csak egy “luxusprobléma” hisz nagyon sokan sokkal kisebb autóval megoldják a nyaralást. Én sem izgultam emiatt, mert nagyon egyszerű a dolog, annyi cuccot viszünk, ami befér. Az, hogy a Kékszalag miatt vinni kell a vitorlászsákokat, hát jó plusz, de nem megoldhatatlan plusz. A Multivan baromi jó autó, vagy inkább busz, amikor messzire utazunk a lányoknak nagyon kényelmes, nem csak a lányoknak, mivel a Zuram tök sok extrát bele szokott rendelni, így gyakorlatilag pont olyan, amilyennek szeretnénk, viszont a hétköznapokban egyáltalán nincs szükségünk egy buszra, legalább kipróbáljuk a Passatot, mert a Zuram azt szemelte ki következő autónak.

Ez egy elég jó dolog egyébként, mert gyakorlatilag mindig új és jobbnál jobb autókkal járunk. Vannak megkötések, hogy mit lehet rendelni és mit nem, de azért még így is elég nagy és meggyőző a választék. Ez nincs ingyen, az autó bruttó értékének bizonyos százalékát levonják a fizetésből, de semmi egyéb költség nincs, szerviz, téli gumi stb, emiatt nem kell aggódni. Az üzemanyagért fizetni kell. A lényeg, hogy egy Passattal mentünk nyaralni. Ha értenék az autókhoz, akkor akár értékeléseket is írhatnék, hogy melyik autó hogy, meg mit érdemes belerendelni és mit nem stb., de nem értek hozzá, bár ez lehet csak előny. Előny még, hogy régen mindig vinnyogtam a vezetés miatt, hogy jajj én a te autódat nem vezetem, mert nem ismerem, meg ilyen hülye, de egyébként kreatív kifogásokat hoztam fel, viszont most már kénytelen vagyok. Ha hosszú távra megyünk, muszáj váltva vezetnünk, mert egyébként igazságtalan lenne, és a Zuram nagyon utálja a Prága Brno közti részt, nekem meg mindegy, így ott én szoktam vezetni, most már nem vinnyogok, tök mindegy milyen, vagy mekkora autó, automata váltós-é vagy sem, átülök és megyünk tovább.

Azért sikerült leszervezni végül a nyaralást, családlátogatás, Kékszalag, barátok, és szállodai nyaralás: pipa.

Kezdem az elején. A Passattal semmi gond nem volt, simán belefért a cuccunk a csomagtartóba. Pár napot eltöltöttünk Szegeden a családdal, majd indultunk is a Balatonra, a Zuram régi honos kikötőjébe, és onnan indultak a versenyre. Ott béreltünk egy szobát az egyik üdülőben. Az üdülő több, mint régimódi, bőven ráférne egy felújítás, a bútorok cseréje és még lehetne sorolni, de a gondnokok fantasztikusan rendben tartják, és ráadásul még kedvesek is. Szerencsés véletlen, hogy a barátainknak is ott van nyaralójuk, így ott tudtunk találkozni. Ezen barátainkról már többször esett szó a blogban, tehát nem mutatnám be újra Edináékat. A lányaink egy csoportba jártak oviba, innen az ismeretség, és azóta sem unnak még minket, a gyerekeink sem egymást, így rendszeresen találkozunk. Nem történt ez most sem másként, viszont a Zuramnak és nagyobbiknak el kellett indulni a versenyre.

A Zuram már a verseny előtti napon átment hajóval a többi csapattárssal együtt, nagyobbik viszont csak másnap reggelre kellett, hogy odaérjen, de Gergő megígérte, hogy korán reggel átviszi Füredre és így is lett. A lányaink, hogy minél többet lehessenek együtt, a versenyt megelőző éjszakát Gergőék nyaralójában töltötték, és ez volt az ő szerencséjük.

Egy teljes napig ugyanis egyedül voltunk az üdülőben, de aznap késő este érkezett egy csoport. Nem tudom milyen messziről jöttek, de elég sok áldomást ittak a megérkezésük örömére. Viszonylag hamar le is részegedtek, és elég hangosan ünnepelték, még mindig a megérkezésüket. Én ott ültem egyedül a szobában, és próbáltam olvasni, vagy a jó oldalát nézni a dolognak, de ez, ahogy telt az idő egyre kevésbé jött össze. A Zurammal tartottam a kapcsolatot, és megbeszéltük, hogy a verseny után elmegyünk, keresünk máshol szállást, addig kibírom. Én ki, de mi lesz kisebbikkel nem tudom, mert végtelenségig nem maradhat Edináék nyaralójában, hisz Edináék is indultak nyaralni.

Ha nem hajnal kettőig üvöltöztek volna, talán még szórakoztató is lehetett volna, mert az ittas emberek olykor viccesek, olykor, de egyáltalán nem mindig. Pláne az a rész nem szórakoztatott, amikor az egyik, hölgynek semmiképp nem nevezném, mondjuk nő fél óránként közölte, hogy ő tánc- és tornatanár, mindezt persze üvöltve, időnként a férfiak próbálták a nőt csitítani, hogy halkabban már, de ezt is csak üvöltve tudták megtenni. Az este fénypontja az volt, amikor a despacitót énekelték, közösen, persze ebből kiderült számomra, hogy egyikőjük sem volt ének-, spanyol-, vagy épp angoltanár. De hála az okostelefonoknak, kikeresték a magyar verziót is a neten, na annak legalább a szövege ment, ha a dallama nem is. Egyre inkább megfogalmazódott bennem az a gondolat, hogy nem kellene annyi énekes tehetségkutatót indítani, mert ettől valahogy mindenki azt hiszi, hogy tud énekelni, vagy legalábbis, hogy nem ciki, ha nem. Pedig de. Egy csomó dolgot megtudtam a csapatról, együtt járnak nyaralni, síelni (most már tudom, hogy mitől keletkeznek a lavinák) és mivel már annyiszor tették ezt együtt, egyáltalán nem félnek nosztalgiázni, és kibeszélni azt, aki épp nem tudott eljönni.

Szerencsére nagyobbik tudott aludni Edináék nyaralójában, én meg átvészeltem az éjszakát. Korán kellett kelni, hogy nagyobbik átérjen Füredre. Gergő pontos is volt, de nagyobbik meg lassú. Ez nem okozott meglepetést, hisz mindig az, ráadásul szerintem nem sokat aludt az izgalom miatt, no meg a rég nem látott barátnőkkel is biztos beszélgettek egy kicsit éjszaka. Gergőt nem kell félteni, ha vezetésről van szó, nagyobbik lassúságát simán behozta az úton, és bátortalan megjegyzéseimet, miszerint nem kell annyira sietni, elütötte azzal, hogy ő márpedig megígérte a Zuramnak, hogy pontos lesz, és úgyis lett. Nagyobbiktól elköszöntem, és megkértem arra, hogy vigyázzon az apjára. Erre ígéretet is tett, így tudtam, hogy nem lehet baj.

Visszaérkezve az üdülőbe, találkoztam a gondnok feleségével, aki szintén ki volt akadva, és elmesélte, hogy nem tudnak velük csinálni semmit, már többször jöttek ide, és ezzel a csapattal mindig csak a baj van, de azt nem tehetik meg, hogy nem engedik be őket, mivel mégiscsak egy vállalati üdülőről beszélünk. Én is elpanaszoltam, hogy a verseny után keresünk másik szállást, mert ezt így nem lehet. A gondnok felesége egy kis türelmet kért, majd jött vissza hozzám örömmel, hogy talált megoldást. Az üdülőhöz tartozik két faház is, és az egyik épp üres, átköltözhetünk az egyikbe. 20 perc alatt át is költöztünk, és mit mondjak egész más dimenzióba került a nyaralás. Itt ugyanis nem csak, hogy csend volt, de még hűvös is. Végső soron sokkal jobban megérte, és csak egy éjszakát kellett átvészelnem. A lányoknak még azt se. A despacitót meg már előtte se bírtam. A gondnok, biztos ami biztos vitt egy házirendet a csapatnak, kiemelve a 10 után kuss van és kész sort, majd befenyítette őket, hogy kidobja őket, ha ez így megy tovább, mivel egy család már távozott miattuk. Erre mindössze annyi volt a reakciójuk, hogy semmi gond, bármennyi családot el tudnak üldözni. Micsoda mentalitás kérem! Ennek ellenére innentől kezdve csend volt, de ez nekem meg már mindegy volt, mert élveztem a faház nyugalmát.

Edináék elindultak nyaralni, így rám maradt az a nemes feladat, hogy kisebbiket szórakoztassam, amíg nővére visszaér. Eljártunk lángost enni, fagyizni, fürödtünk, tollasoztunk, kártyáztunk és élveztük a fahát nyugalmát. A másik faházban napközben gyerekek voltak, főként tinik vitorlástábor keretében. Ők legalább nem voltak hangosak, ellenben végignézhettük, hogy mit csinálnak a mai unatkozó tinédzserek. Unatkoznak. Szerencsére mindenkinek van mobilja, így lehet telefonbetyárkodni. Azt hittem ilyet már senki nem csinál. Inkább szánalmas volt, mint vicces, sokkal szórakoztatóbb szöveggel is lehet telefonbetyárkodni, mint azt kérdezgetni, hogy ismerik-e xy-t. Nem kértek tanácsot, pedig rengeteg remek ötletem lett volna. Ebben mondjuk a Zuram a menő, aki egy időben úgy vette fel a telefont, hogy: tessék, plébánia. Anyám pedig aki hívta, elnézést kért és letette a telefont. Kicsit furcsa, hogy valaki azzal próbál menőzni, hogy az egyik osztálytársa valamelyik politikus (nem nevezem meg) fia, és hogy az milyen kis bunkó, viszont mennyi pénzük van, ja és az iphone menő. Mindenki szeretne iphone-t. Én nem. Kisebbik teljesen ki volt akadva az egyik lány nyávogásán, és többször kérte, hogy ha véletlenül egyszer ilyen lenne, akkor szóljak már neki, hogy hagyja abba. Én viszont megnyugtattam, hogy semmi extra nem történik, a tinik már csak tinik. Egy bizonyos korosztály valamiért azt hiszi, hogy ez tetszik a fiúknak. Ez van, az ő viccei is idétlenek időnként, sőt.

A Kékszalag is véget ért közben, befutott a csapat. A Zuram és nagyobbik nagyon, nagyon fáradtak voltak, alig aludtak, pedig senki nem énekelte nekik a despacitót. Ahogy visszaértek, kipakoltak a hajóból, kitakarították és lefeküdtek aludni. Este elmentünk egy étterembe vacsorázni. Nagyobbik annyira fáradt volt, és annyira ki volt azon akadva, hogy még mindig hullámzik alatta minden, pedig már nem is a hajón ül, hogy arra az egyszerű kérdésre, miszerint mit szeretne rendelni, sírással válaszolt. Szegény pincérlány meg is ijedt, hogy mi rosszat kérdezett, de megnyugtattuk, hogy semmi baj, csak kérünk még pár percet. Nagyobbik képtelen volt megnyugodni, vagy választani, de megoldottam a problémáját, rábeszéltem egy hideg gyümölcslevesre, és sok sok vízre. A pincérlánynak felvázoltam a problémát, aki meg is értette, és egyből egy liter vizet hozott nagyobbiknak, aki végre megnyugodott és hálásan kortyolta a vizet. Mindezek mellett egy hősként tekintett magára, és mi is rá, apukája nem győzte dicsérni, kisebbik meg mindenféle idétlen tinikről szóló történetekkel szórakoztatni, hátha felvidul a nővére. Annyira jó látni, hogy ilyen helyzetben mennyire jó testvérek, mennyire figyelnek egymásra, és értik meg azt, hogy a másiknak éppen milyen problémája van, mire van szüksége. Nagyobbik felvidult, és végre hajlandó volt ő is mesélni egy kicsit arról, hogy hogyan élte meg a versenyt. Nagyon jól érezte magát, még feladatokat is kapott, és jövőre is menni szeretne. A verseny után kapott kék szalagot, ami a kapitánynak jár, megkapta. A kapitány neki adta, ennél nagyobb boldogságot nem is lehetne gyereknek okozni, akinek ráadásul még szülinapja is van. A szalagot rákötötte a hátizsákjára és azóta is hordja magával mindenhová.

Nyaralásunk első szakasza véget ért. Elköszöntünk és indultunk tovább. A következő hetet Keszthelyen szándékoztuk eltölteni.

 

Fókales

Amint hazaértünk Londonból, a következő hétvégén már utaztunk is Wilhelmshavenbe. Egyrészt a tavaszi szünetet minden szempontból szerettük volna kihasználni, másrészt a szüleim nálunk voltak, és szerettük volna elvinni őket valahová kirándulni.

Azért Wilhelmshavenre esett a választás, mert onnan indul hajó Helgolandra, amit én már nagyon rég szerettem volna megnézni. Wilhelmshavenben voltunk tavaly is, megnéztünk már elég sok dolgot, de volt ami kimaradt, gondoltuk ha más nem, akkor azt bepótoljuk.

Helgoland mindenképp érdekes, de én szerettem volna látni végre természetes körülmények között fókákat. Állítólag ott élnek, és látni is lehet őket. Rügenen is voltak a parton táblák, hogy esetleg lehet fókákra számítani, de a fókák nem számítottak ránk, így egy ici-pici fóka nem sok, annyit nem láttunk. Rügen ettől függetlenül gyönyörű és bármikor vissza is mennék, na de most jött el az én időm, irány Wilhelmshaven, aztán Helgoland.

Szüleimet is belelkesítettem, hogy habár egy hosszabb hajóút lesz, de mégiscsak kibírható, mert a fókák ugyebár. Szüleim mondták, hogy nekik az is jó, ha csak Wilhelmshaven, sőt az is, ha az se, jó nekik Wolfsburgban is.

Minden gond nélkül érkeztünk meg Wilhelmshavenbe, foglaltuk el a szállást, ami nem is volt rossz, majd indultunk el a kikötőbe, hogy vegyünk a hajóra jegyet, nehogy lemaradjunk Helgolandról.

A terepet már ismertük, hisz voltunk tavaly is, nem sok dolog változott, csupán egy, nem indul hajó Helgolandra, indul egy másik városból, de odáig vagy 1 órát kell autózni, plusz  még ugye 2 óra hajózás. Mondtam, hogy azt talán mégse, akkor ez most megint kimarad, de sebaj, mert Wilhelmshaven közelében vagy egy homokpad, és ott szoktak lenni fókák, és ami a lényeg, megy is oda egy hajó. A Zuram csalódott volt, mert annyira szeretett volna engem elvinni Helgolandra, mert tudja, hogy ez az egyik vágyam, de kénytelen voltam tisztázni, hogy Helgoland egy dolog, persze az is érdekel, de a lényeg, a lényeg a fóka. Nem tudta, azt hitte Helgoland a lényeg. Jó lesz átbeszélni még egy két kívánságomat, nehogy félreértés legyen. Például az, hogy nem szeretnék meglepi partit a 40. szülinapomra, egyáltalán nem azt jelenti, hogy szeretnék, tényleg nem, sőt.

Miután tisztáztuk ezt a fóka dolgot gyorsan meg is vettük a jegyeket, ez nem jelenti azt, hogy másnap akkor mégis végre sikerül látnom fókát,  mert a néni a kikötőben elmondta, hogy a fókát azt nem garantálják, a hajó megy, minden nap megy, de csak a homokpad a biztos. A többi ugye az állatokon múlik, de ők ritkán olvassák a hajó menetrendjét. Lelkesedésem töretlen volt, éreztem, hogy a fókák a kedvemben akarnak járni, és meg fogják magukat mutatni. Na, nehogymá’ ne  legyen fóka! Lesz!

A hadi kikötőt már megnéztük tavaly, ahogy a múzeumot is, bár most állt bent másik hajó is, viszont a tengeri akváriumot még nem láttuk, az még jó program lehet, pláne, hogy a lányoknak megígértük -teljesen könnyelműen- hogy ha erre járunk legközelebb, akkor természetesen nem hagyjuk ki az akváriumot. Fene gondolta, hogy ilyen gyorsan erre járunk, viszont a lányok egész biztos nem felejtenek, és már mondták is, hogy ha nem emlékeznénk véletlenül, akkor ők most szólnak. Akvárium!

Én már alig vártam a fókalest, a lányok meg a fókalest és az akváriumot. A szüleim meg azt, hogy egy kicsit süssön a nap, mert szegények nem ehhez a hideghez vannak szokva, és már egy ideje nálunk voltak, de nem az a tavasz volt, amire ők számítottak. Többször jelezték is, hogy ők nem üldögélni jöttek, hanem segíteni a ház körül, jó lenne, ha szólnánk az időjárásnak, de nekik mégiscsak egyszerűbb volt mondani, hogy üldögéljenek csak nyugodtan.

Londonban szép napos idő volt, egyszer sem esett, nem is értem miért panaszkodnak mindig az esőre a londoniak, bezzeg Wilhelmshavenben hideg volt, még annál is hidegebb szél fújt, és folyton eleredt az eső, sebaj, kabátot vittünk, kapucnisat, illetve akinek nem volt kapucni az vitt sapkát. Sétáltunk a parton, a lányok sárkányt eregettek, míg meg nem fagytak, illetve míg én meg nem fagytam, és nem szóltam, hogy most már elég, de nem sértődtek meg, mert beültünk egy kávézóba, ahol fel tudtak melegedni egy forró csoki mellett. Vicces volt, hogy a Zuram és a pincér srác egyforma karkötőt hordott, na nem olyan szíp arany típust, hanem a VFL szurkolói számára készített szép zöldet. Lehet, hogy Wolfsburgból meg a tengerpartra áramlik a munkaerő, pincérkedni? Gyanús.

Kis idő múlva indult a hajó is. Ugyanaz a hajó volt, mint tavaly, csak most másfelé ment. A homokpad nincs messze a parttól, ami jó, mert annyira fújt a szél, hogy elég magas hullámok voltak. Bónusz, hogy mivel rossz idő volt, mindenki hajókirándulni akart, tették ezt nagyon sokan kisbabával. Sajnáltam szegényeket, mert valamelyik gyerek folyton bőgött. Volt egy nagyon kitartó baba, aki úgy tűnt, hogy hivatásául választotta az elkeseredést, és vagy emiatt, vagy amiatt mert pici babák nem élvezik a hajózást egyfolytában üvöltött. Tiszteletre méltó volt a kitartása, de azután rájöttem a turpisságra, gyanús is volt, mivel azért a legtöbb gyerek előbb-utóbb feladja, de ez a baba nem, illetve igen, de kiderült, hogy kettő van belőle, ikrek. Amikor az egyik abbahagyta, kezdte a másik, szegény szülőknek egy pillanat nyugtuk nem volt, és egy pillanatra nem tudtak kilépni a hajó belsejéből a szabad levegőre. Már megérte eljönni hajózni nekik. Egyébként, hol esett az eső, hol nem, tehát a nép is ki-be mászkált.

A gyerekeknek viszont, mármint a kicsit nagyobbaknak elég jó volt, mert nekik előadást tartottak a fókákról, a tenger állatvilágáról, és ezt prezentálták is, mert felhoztak a fedélzetre néhány akváriumot, amiben rákocskák, meg mindenféle apró élőlények voltak. Lányaimat az eső sem zavarta, és érdeklődve figyelték az előadást, és fogdosták azon állatkákat, amiket lehetett. Az előadásra a kedves bácsi és nénik, mert hárman tartották, hoztak 3 különböző fókabőrt is, amiket meg lehetett simogatni. Azt most ne firtassuk, hogy ez mennyire morbid, amikor az ember fókalesre megy, és fókabőrt simogat. Mondjuk én nem simogattam, és az előadást sem hallgattam meg, pedig ott lehet elmondták, hogy szegény fókák önként adták a bőrüket a haláluk bekövetkeztével, ami természetes volt, csak úgy, mint a bodies kiállítás “résztvevői”, szintén jónak találták a gondolatot, hogy haláluk után az emberek csupasz valójukban nézegessék, és jelen esetben simogassák őket. Nem.

De elérkezett a pillanat odaértünk a homokpadhoz. Mindenki, kivéve az ikresek, fent tolongott a fedélzeten hátha megpillant egy fókát. És igen, ott volt! Egy, azaz egy darab fóka. Elég messze voltunk, tehát akár egy darab kő is lehetett, mert egy sötét kerekded izé ott feküdt a homokpadon és ennyi. A Zuram kihúzta magát, büszkén nézett rám, hogy hát akkor sikerült, még egy kívánságomat teljesítette, láttam fókát. És tényleg, láttam. Akkora szél volt, hogy a homokpad nagy részét víz fedte, 70 cm-vel volt magasabb a vízszint a szokottnál, tehát egyáltalán nem elvárható, hogy a fókák ott legyenek. Köszönet annak az egynek is. De amikor visszafelé jöttünk, akkor már két darab kő feküdt a homokpadon, és akkor már teljesen biztos voltam benne, hogy azok fókák, mert megmozdultak, és pont azzal a jellegzetes fóka mozgással, amit már a tv-ben is láttam, illetve ez az a típusú mozgás amivel én próbálok elhelyezkedni esténként az ágyban, de lusta vagyok a kezeimet használni ahhoz, hogy magamra húzzam a takarómat, testalkat is stimmel. Tehát két fóka. Két fóka már sokkal több, mint amit eddig láttam, leszámítva persze a tv-t, állatkertet, fókashowt. Ami a legjobb, hogy egyáltalán nem voltam csalódott, sőt, és a lányok se, nagyon élvezték. A szüleim szintén, és ilyenkor mindig nagyon boldog vagyok, hogy átélhettem valami különlegeset, az eső, a szél egyáltalán nem számít. A kikötő felé tartva még felhívták a figyelmünket, hogy a hajótól nem messze úszik még egy-két fóka, ha nagyon figyelünk, akkor láthatjuk, az a kis fekete gombóc, ami hol kiemelkedik a vízből, hol eltűnik, az a feje. És láttam! Még három fókát, vagy csak egyet, csak az az egy össze-vissza úszkált a víz alatt. Azért egyszer megnézném nyáron is azt a homokpadot, amikor tényleg sok-sok fóka sütteti magát, na nem úgy, a napon.

Másnap következhetett az akvárium, ami nagyon jó volt. Sealifeokban jártunk már párszor, nem sok a különbség, de például a szüleim még nem jártak ilyen tengeri akváriumban. Apám nagy horgász, de ekkora halakat, cápát, ráját még ő sem látott. Tartottam is tőle, hogy mind ki akarja fogni. El is mondta párszor, hogy: hej, ha lenne nálam bot. Szerencsére nem volt. Annyira jó volt látni, ahogy a szüleim pont úgy élvezik a kirándulást, mint a gyerekeim. No meg persze mi is. Itt már biztosra mentünk fók ügyben, itt az akváriumban lakik három fóka, akik még egy kis showt is előadtak. Ők mindhárman fogságban születtek, a gondozójuk imádja őket. A show közben nagyon sok információval szolgált a gondozójuk a fókákról, az életükről, hány évesek, mekkora a súlyuk, milyen gyorsan úsznak, és hogy cukik ugyan, de ne felejtsük el, hogy éles fogacskáik vannak, és egyáltalán nem játékszerek.

Az akváriumban nem csak halakat láthatunk, hanem madarakat, majmokat is, és más tengeri élőlényeket. Az egyik nagyobb akváriumba be volt lógatva egy madzagon egy fél cukkini, egy darabig gondolkodtunk, rajta, hogy minek, és már arra a megoldásra jutottam, hogy biztos azért, hogy a látogatóknak legyen min gondolkodni, de akkor kisebbik szólt, hogy nézzem már, mert a rája lecsapott a cukkinire, és majdnem egyben bekapta az egészet. Később láttam, hogy több akváriumban is van cukkini belógatva, de valahogy soha nem gondoltam volna, hogy ezt a tengeri élőlények eszik, mivel valahogy azt gondoltam, hogy cukkini egyáltalán nem nő a tengerben. Többször is megnéztem közelről, és nagyon cukkininek nézett ki, habár lehet, hogy ez valami tengeri fajta.

Az akvárium megnézése után még arra volt idő, hogy együnk abban a parti büfében, ahol a Zuram már tavaly is szeretett volna, de nem volt rá alkalom. Egyébként én nem nagyon szeretek ilyen jellegű helyeken enni, de végül is beadtam a derekam, mivel ételmérgezést eddig még csak éttermi kajától kaptam, büfében még nem.

Londont sem pihentük még ki, de most aztán már végképp elfáradtunk, az idő lehetett volna jobb, de ezt ugye nem lehet megrendelni. Most aztán már tényleg azt gondolom, hogy Wilhelmshavent megnéztük, de egyáltalán nem zárnám ki annak a lehetőségét, hogy visszamenjünk. Amennyit mi mászkálunk, simán belefér, és a fókák, ugye a fókákat még egyszer meg kell néznem.

 

London, utolsó nap

Az utolsó nap sem vesztegettük az időt, gyorsan kijelentkeztünk a hotelből, majd irány a Kings Cross. Igen ismét a HP bolt miatt, de nem is, mert onnan indult a vonatunk a reptérre, és ott van csomagmegőrző is, és nem akartunk egy bazi nagy bőrönddel mászkálni. Itt kicsit bénáztunk mire mindent megtaláltunk és elintéztünk, de végül azért mégiscsak sikerült.

Feltettük a lányainknak a kérdést, hogy mit szeretnének csinálni, hova szeretnének még menni, mert amit eredetileg terveztünk, arra már nincs idő, illetve van, csak akkor gyalog megyünk haza, meg egy kicsit is úszni is kell, lévén szigeten vagyunk. A lányok persze valami olyan helyre szerettek volna menni, ahol még nem jártak, így a National Gallerybe indultunk, szigorúan az után, hogy még elköltötték a maradék zsebpénzüket a HP boltban, és olyan fontos dolgokat szereztek be, mint ceruza, bérlet tartó és egy baglyos kulcstartó. Erről jut eszembe, most egy csomó ceruzát vettünk iskolakezdésre, majd ma este megkérdezem már, hogy mé’ nem jó a béna Potteres.

A lányok azért feltették a kérdést, hogy mégis mi a manó van ott ahova megyünk, mondtuk, hogy jó lesz, mert képek vannak. Kisebbiket nem győztük meg, de nagyobbik imádja az ilyesmit. Mondjuk azzal tisztában kell lennünk, hogy ha nagyobbik beszabadul egy múzeumba, ahol festmények vannak, akkor arra sok időt kell szánni, mert normál ember bemegy, és néz, majd megy tovább, nézi a következőt, párat kihagy, aztán megint néz, megy tovább, de nem így nagyobbik, aki minden egyes képet képes hosszan tanulmányozni, a legapróbb részletekig. Szó szerint elveszik egy-egy festményben. Legyen az bármilyen. Egyszer voltunk egy Munkácsy kiállításon, ahol nem volt sok kép, mégis sokáig tartott. Általában a család többi tagjának ehhez nincs türelme, így én szoktam kísérni a gyereket, és megbeszéljük, hogy várjanak meg, majd kint találkozunk.

Kisebbik különösen nehezen viseli, mert jó, jó, de ezek csak képek. Unja. Pont ezért nem nagyon, inkább csak közepesen erőltetjük számára ezeket a dolgokat. Most is beletörődött a program választásba, hiszen most vagyunk itt, ki tudja mikor jövünk vissza, most kell megnéznünk, amit lehet, titokban pedig reménykedett, hogy úgysincs olyan sok időnk, és lesz pad, ahová leülhet.

Ide már nem akartak annyian bejutni, mint a British Museumba, sor sem volt, de a hátizsákjainkat átnézték. Na, itt találkoztunk egy vicces biztonsági őrrel, aki nagyobbik hátizsákját vizsgálta át, majd nagyon komoly arccal ránézett nagyobbikra, és csak annyit kérdezett, hogy: hol a csoki? Nagyobbik amúgy sem kis szemei óriásira nyíltak, és látszott, hogy nagyon megijedt. Gyorsan odaléptem, és megkérdeztem tőle, hogy érti-e a kérdést, teljes rémületben közölte, hogy igen, de nem tudja, hogy mit kell csinálni, mert neki nincs csokija, most akkor nem engedik be? Tisztáztuk, hogy a bácsi csak viccel, ilyen ez az angol humor. Bácsi és én vigyorogtunk, nagyobbik még mindig nem értette, de a ruhatárig elmagyaráztam, hogy ez tényleg csak vicc volt, a bácsi meg kedves akart lenni. Nagyobbik egyébként sem ért minden viccet, illetve nem talál minden viccet viccesnek, és hát ezt sem. Azért megnyugodott, hogy beengedték.

Belépődíj itt sincs, a ruhatárért viszont kellett fizetni, és nem is keveset, de nem akartuk a hátizsákokat és a kabátokat cipelni. Beléptünk az első terembe, totál cél és minden elhatározás nélkül, amúgy jobban jártunk volna, ha szerzünk valami térképet és a szerint megyünk, mert így a legjobb dolgokra nem, vagy csak alig jutott idő. Első teremben, nem kis termek vannak, nagyobbik megszólalt, hogy: akkor kezdjük!, és nem viccelt, kezdte. Elkezdte egyesével tanulmányozni a festményeket, mi is, csak némiképp gyorsabban. Kisebbik 10 perc után feladta, és leült egy padra középen, de megnyugtatott, hogy nagyon jó szeme van, ő messziről is jó lát mindent.

Egy bizonyos idő után, azért kénytelen voltam nagyobbikat összeszedni, mert így csak egy termet fogunk megnézni, és azért annál többet szeretnénk. Kicsit gyorsított a tempón, de bizonyos képektől nehezen bírt elszakadni. Ami jó volt, hogy lehetett fényképezni, egy-két festménynél volt kiírva, hogy nem szabad, és láss csodát, senki nem is fényképezte le azokat a képeket, mert a többit szabadott. A biztonsági őrök nem rohangáltak állandóan körbe, mint Amszterdamban, hogy légyszi ne má’. Szépen, nagyon lassan haladtunk, nagyobbik festménytől festményig, kisebbik egyik padtól a másikig, a Zuram meg én vegyesen, egy idő után már én is hasznát vettem a nagyon jó szemeimnek és a padról nézelődtem.

Volt a múzeumban zenés gyerekfoglalkozás babáknak, ami tök jó, én is biztos eljárnék a gyerekemmel, még ha mondjuk egy 8 hós baba nem is biztos, hogy sok dolgot fog ebből, de a zenés foglalkoztatók nem tesznek kárt senkiben. Mondjuk kisebbiket próbáltam elvinni ringató foglalkozásra, alig múlt egy éves, de 20 perc után odaállt az ajtóhoz, hogy ki szeretne menni, a kilincset még nem érte fel, ezért egy idő után elkezdte ütni az ajtót, és egyáltalán nem bírtam rávenni, hogy üljön nyugodtan az ölemben, amíg énekelgetek a többi anyukával, akiknek tök békés gyerekük van. Többet nem is mentünk, inkább kerestem egy olyan babás foglalkoztatót, aminek nem a zene, hanem a mozgás volt az alapja. Na, azt élvezte, onnan meg eljönni nem akart. Ehhez képest, most teljes nyugalommal és beletörődéssel üldögélt egy padon, egészen addig, amíg meg nem látott pár olyan festményt, ami már őt is érdekelte, na ott, ha nem is lázba jött, de elkezdett kérdezgetni, és egyáltalán nem akarta a padról használni a nagyon jó szemeit, inkább közelebbről szerette volna látni az őt érdeklő dolgokat. George Stubbs Whistlejacket című festménye egészen elvarázsolta, még le is fényképezte, és biztos, ami biztos engem is megkért, hogy fényképezzem le, hátha az ő képe nem sikerült. Nagyobbikat elég sok dolog elvarázsolta Rubens pont úgy, mint Monet, mondjuk ő már eleve el volt varázsolva egy kicsit.

Szépen ballagtunk, és pont kisebbikkel beszélgettem, amikor a Zuram egyszer csak megbökött, és annyit mondott, hogy most figyelj! Nem értettem mit akar, csak azt láttam, hogy fülig ér a szája, na nem az a boldog mosoly volt, hanem inkább az a diadalmas típus, amit akkor szoktam rajta látni, amikor például győz a kártyában. Telefonját előkapta a zsebéből, és a népeken keresztül ment egyenesen előre. És akkor megláttam, Van Gogh Napraforgóihoz igyekezett, és le is fotózta. Megint. Ok, győzött, most még rá se szólhattam, és nem is tehettem meg, mert itt ezt szabadott. Annyira elégedett volt.

Van Gogh 7 festményt készített a napraforgókról, egy megsemmisült, de van belőle Londonban, Münchenben, Amszterdamban, Amerikában és Japánban. Egy festményt pedig titkos helyen őriz egy milliárdos, fogalmam sincs ki ez a milliárdos, tehát azt a festményt soha nem fogja a Zuram lefényképezni, de kettő már pipa. Ez lehetne a következő kirándulásaink célja, nem pedig folyton a vitorlázás. Tényleg, erről el kell beszélgetnünk! Nagyobbik kifelé menet viccelődött, hogy akkor ő most odamegy a bácsihoz és megmutatja neki, hogy nincs nála csoki, de inkább lebeszéltem, szerintem ezt meg a bácsi nem értette volna.

Sajnos hamarabb be kellett fejeznünk a nézelődést, mint szerettük volna, hisz a repülőt el kellett érnünk, és előtte még a vonatot is. A Zuram mindent kiszámolt, hogy mikor honnan kell elindulnunk, hogy oda is érjünk. Nem is volt gond, leszámítva, hogy azt a vonatot, amivel menni szerettünk volna törölték, de sebaj, mert egy csomó vonat megy arra, mentünk egy másikkal. Egyébként egy mellettünk álló pár készségesen  elmagyarázta, hogy  mehetünk másik vonattal is, ők is a reptérre mennek, kövessük őket bátran. Az angolok nagyon segítőkészek voltak, és udvariasak, a kirándulás alatt végig, én még életemben ennyiszer nem hallottam, hogy sorry, persze szerény véleményem szerint az sem volna hátrány, ha kicsit odafigyelnének, és nem löknének fel, vagy lépnének a lábamra, akkor nem kéne bocsánatot sem kérni, de lehet, hogy ők szeretnek bocsánatot kérni.

Vicces, hogy a vonaton mellettünk ülő csaj, a repülőn a Zuram mellett ült. No meg az is vicces, hogy megtaláltuk azt a körforgalmat, amit Tamás emlegetett, azt amit még érkezéskor kellett volna megtalálnunk, de megnyugodhat mindenki megvan.

Természetesen a reptéren várni kellett, a poggyászunk meghaladta a megengedett súlyt, fránya kövek, mondjuk nem volt gáz, mert kinyitottuk, és pár dolgot átraktunk a hátizsákokba. A Zuram szerintem nem tudja, hogy a bőröndben lapult egy-két kő, de ez már ugye lényegtelen is.

A repülőn hazafelé kisebbik már bátran ült az ablak mellé, persze megígértem, hogy fogom a kezét, hiába a nővére ül mellette, az én kezem kell,  anya az anya. Ehhez képest foghattam én a saját kezem, mert egyáltalán nem volt szükség arra, hogy megnyugtassam a rettegő gyereket, mert nem rettegett, sőt nagyon élvezte, pláne, hogy sötétben szálltunk fel, és a fények ugye, úgy örültek a gyerekeim a fényeknek, mint akik még nem láttak lámpát, de ez a jó, amíg lelkesednek elfelejtenek félni.

Nem is baj, ha szokják, mert októberben Spanyolországba megyünk, mondjuk most nem Hamburgból indul a repülő, hanem Hollandiából, hiába no, szeretünk utazni.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.