Nyaralás otthon

Milyen érzés több hónap után először hazaérkezni, Magyarországra? Jó, de semmi különös, abban az értelemben, hogy nem tudok más szemmel nézni a dolgokat, mint előtte. Na jó ez nem teljesen igaz, de összességében igen. A “legfurcsább” dolog, hogy mindenki magyarul beszél, és én mindent értek, nem csak összerakom a fejemben, hogy mit mondtak, hanem tényleg mindent értek, ha elhaladok a boltban két ember mellett akkor is értem, ha csak suttognak akkor is, és nem azért mert jó a hallásom. Ez nevetségesen hangzik, én is csak vigyorogtam mikor a boltban mondtam a nővéremnek, hogy: figyi már, mindent értek.

Túl sok dolog nem változott, legalábbis Szegeden. Teljes nyugalomban el tudtam menni mindenhova, ahova szerettem volna, sok emberrel tudtam találkozni (nem mindenkivel), a lányok is jól érezték magukat, állandóan a figyelem középpontjában voltak, és azt elég jól viselik. Nehéz lenne felsorolni a közel egy hónap eseményeit, de igyekeztük kihasználni az időt.

Egy csomó mindent csináltuk, egy csomó helyen voltunk. Egy éve költöztünk ki, hónapok óta nem voltunk Magyarországon, de nem éreztem magam sem turistának, sem idegennek, leszámítva, hogy sokat kirándultunk, de mivel régebben is kirándultunk különböző városokba, így csak egy zsúfolt nyaralás volt. Hajdanában, réges-régen amikor a Zuram még csak az a pasi volt, akivel együtt élek, szóval volt egy olyan nyár, amikor nem volt pénzünk kedvünk elmenni nyaralni. Egyszerre vettük ki a szabadságunkat, és otthon nyaraltunk. Nagyokat sétáltunk a városban, moziba mentünk meg múzeumba és teljesen őszintén mondhatom, hogy életem egyik legjobb nyaralása volt. Most valami hasonló volt a helyzet. Haza mentünk nyaralni.

Én és a lányok, közel egy hónapot voltunk, a Zuram 2 hetet töltött velünk. Az első időszakban a lányok a nagyszülőkkel töltötték az időt, én meg igyekeztem mindenkivel találkozni, akinek erre igénye volt. Sok séta a városban, moziban is voltam, de csak a lányaimmal, gyerekfilmen, ők élvezték, és nekem sem fájt, még akkor sem, ha nem vagyok Csingiling rajongó, de a mellettem ülő kissrác, aki a nagypapájával volt külön műsort csinált, és nagyon aranyosak voltak. A srác rábeszélte a papát, hogy vegyenek nachost, és folyamatosan győzködte a papát, hogy ugyehogyugye milyen finomság ez, és mennyire jó ötlet volt erre pénzt költeni, a film közben pedig hangosan kacagott mellettem, megkockáztatom, hogy jobban tetszett neki, mint a lányaimnak. Mondjuk kisebbikkel is szórakoztató moziba járni, nekem, a körülöttünk ülőknek semmikép, mert ő meg mindent hangosan kommentál, és megjegyzéseket is tesz, általában simán beszólogat. Nagyobbik, hiába tíz éves már, ha a gonosz elnyeri méltó jutalmát a filmben, akkor általában ilyesmiket kiabál, hogy: há há ezt megérdemelted! Sokszor ökölbe szorított kezét diadalittasan a feje fölé emeli, a mögötte ülő nagy örömére. Hiába próbálom csendre inteni őket, beleélik magukat. Ha a Zuram is velünk van, ő meg simán elalszik, különösen ha az Alvin és a mókusokról van szó.

Sok olyan tapasztalatról olvastam már, hogy hazatérve Magyarországra tűnik fel csak igazán, hogy milyen komorak az emberek, mennyire nem mosolyognak, mennyire nem kedvesek. Ez ebben a formában nem igaz. Nagyon sokan kedvesek, és nagyon sokan mosolyognak. Fura, de csak kedves pénztárosokkal találkoztam. Ha volt valami problémám, és szóltam normálisan, akkor ugyanilyen normális választ is kaptam, ha még mosolyogtam is, akkor még visszamosolyt is kaptam. Jó igen, egy szép nyári estén, Szeged belvárosának a közepén, egy hangulatos teraszon pedig egyszerűen nem szolgáltak ki. Zseniális volt, ahogy a pincérlány kerülte a szemkontaktust, de nem sértődtem be, volt már ilyen  máskor is, egyszerűen nem kötelező nekem ott fogyasztanom valamit, át lehet ülni máshova. Egy szintén Szeged belvárosi cukrászdában viszont, ahol a hely tele volt, a pincér srác nagyon kedves, vicces, de a második körös rendelésnél elfelejti kihozni amit kértünk. Szóltam, nagyon elnézést kért, és közölte, hogy csak a számla összegét hajlandó elfogadni, a borravalót nem, mert hibázott.

Voltam a piacon is, ettem lángost is. Kiderült, hogy nem bírok megenni egy egész lángost, és nagyjából egy fél lángossal teljesítettem az évi normát. A piacon imádtam a sok-sok gyönyörű szép zöldséget, gyümölcsöt, a halmokban álló isteni illatú paprikákat. Itt most megint nem lehet kapni, még a török boltban sem volt, de ehhez is hozzá lehet szokni. Sikerült nem finom főzni való kukoricát venni, de nálunk ez nem gond, mert ha megmarad, apám elviszi horgászni a kukoricát, nem, a kukoricák nem horgásznak, az a csali. Idén rengeteg halat fogott, így a lányaim is ehettek amennyi csak beléjük fért.

Amikor megérkezett a Zuram, akkor kettesben is bementünk a városba sétálni esténként. Söröztünk. Felfedeztünk egy számunkra új helyet, ahol kézműves söröket adnak, és mindkettőnk érdeklődését felkeltette a Sötét Bunkó nevű sör. Ami tényleg sötét volt, és finom is. Persze a Zuram mindenki derültségére nem Sötét Bunkót kért, hanem valamiért állandósulhatott egy szókapcsolat a fejében, ezért kért egy büdös bunkót. Úgy se rossz egyébként. Elhatároztuk, hogy elmegyünk moziba, meg vacsorázni, és mindenhova, de azután ebből nem lett semmi. A moziban egy film sem érdekelt bennünket, élelemmel pedig nagyon jól el voltunk látva. Egyébként is nagyon gyorsan eltelt ez a pár nap. Az utolsó hetet, pedig a Balatonon szerettük volna tölteni. Azokon az estéken amikor nem sétáltunk, és volt kedvünk, a szüleimmel kártyáztunk. Fájerozni szoktunk, szigorúan 5 Ft-os alapon, régen filléres alapon ment, na de az infláció ide is begyűrűzött.

Augusztus 20-án elmentünk sétálni csak úgy, a városba. Volt egy kis kiállítás Szegedről, azt is megnéztük, meg pont akkor kezdődtek az ünnepségek, és felcsendült a Himnusz. A Himnusz. Jó ideje nem hallottam, és most jól esett, egy év elteltével, otthon lenni az egyik, ha nem a legnagyobb nemzeti ünnepen, jó érzés. Nem hatódtam meg, nem morzsoltam el könnycseppet a szemem sarkában. Lehet, hogy az internetnek, a gyors információ áramlásnak, vagy annak köszönhetően, hogy napi szinten lehetséges kapcsolatot tartani a családdal, de nem érzem úgy, hogy kiszakadtam volna bárhonnan is, nyilván lemaradtam egy csomó dologról, és kimaradtam eseményekből, helyzetekből, de nem éreztem magamnak kívülállónak. Lehet, hogy majd 20 év múlva más lesz a helyzet, de ez az egy év olyan gyorsan eltelt. A lányaim még tökéletesen beszélnek magyarul, akcentus nélkül, nem affektáltak, nem keresték a szavakat. A magyar nyelv szempontjából nagyon jó, hogy ilyen sokat voltunk otthon, mert hiába beszélünk magyarul a négy fal között, hiába olvasnak magyarul könyveket, a szókincsük nem növekszik, ha meg igen, közel sem olyan ütemben, mint egy magyar iskolába járó gyereké. Nem mindig könnyű egyensúlyozni.

20-án este egy karácsonyi ajándéknak köszönhetően megnéztük a Mamma Miát a szabadtérin, mivel idén felújítások miatt megfordították a színpadot, nem, nem fejjel lefelé, de a Dóm volt a hátunk mögött, így a tűzijátékot nem láttuk, amit én nem bánok, mert nem vagyok egy nagy rajongó, illetve csak tisztes távolból. Kiskorom óta az a kényszerképzetem, hogy egy rakéta tutibiztos rám fog esni. Tudom, hogy nem, de mi van ha mégis?

Budapest szinte teljesen kimaradt, egy estére szaladtunk fel, barátokhoz egy nagyon finom vacsorára. Jól éreztük magunkat, a házigazda igen jó borokkal készült, így egyértelmű volt, hogy én vezetek haza, és nem fogok inni, pedig tényleg nagyon finom borok voltak! Régóta szerettem volna kipróbálni, hogy milyen egy Sous Vide készülékben készült étel, és most ezt is megtehettem. Hmmm, jó! Ha valakinek van erre lehetősége, nyugodtan próbálja ki. Pesten csak keresztülrohantunk, he he, ez több, mint túlzás, mivel az egész város fel volt dúrva, így inkább csak egyik dugótól araszoltunk, a másikig. Jól el is késtünk, de azért maradt idő beszélgetni. Későn indultunk vissza Szegedre, még ilyen hosszú távon nem vezettem az autót, éjszaka is volt, fáradt is voltam, de a Zuram biztosított arról, hogy közel két üveg bor után neki semmi baja sincs, és ha akarom, majd hazavezet ő. Nem akartam. Elkértem a kulcsot. A Zuram megígérte azt is, hogy majd beszélget velem, mert tudja milyen rossz éjszaka, egyedül, szótlanul vezetni, nagyjából az utolsó szó kimondása után fél perccel, már aludt is, még jó, hogy tényleg nem ártott meg neki a bor. Gond nélkül hazaértünk, a kocsi is és én is jól teljesítettünk.

Mielőtt elindultunk volna a Balatonra, még elmentünk múzeumba is a lányokkal, volt, illetve szerintem van is még egy Egyiptomról szóló kiállítás. Tetszett a lányoknak, hisz a tavaszi szünetben Egyiptomban voltunk, de mivel ott ki sem mozdultunk a szállodából, így nem volt elvárható, hogy rajongjanak az ókori kultúráért. A kiállítás részeként próbálhattak ruhákat, tapizhattak meg dolgokat, és ez nagyon tetszett nekik. Nagyobbik nagyon élvezi a múzeumokat, a kiállításokat, mindent, de mindent aprólékosan megnéz, nem szeret kihagyni semmit. Kisebbik ezzel szemben elég felületes ebből a szempontból, szóval nehéz összehangolni a  két gyereket. Jelen esetben négyet, mert a programokat igyekeztünk úgy szervezni, hogy sok időt tölthessünk együtt mi is, és a lányok is a barátainkkal, barátaikkal.

Volt még egy szervezett program. Az utolsó szülinapi parti a családban. A Zuram tudta, hogy szerveződik számára valamilyen meglepi parti, de a részleteket nem tudta. Sem azt, hogy hol, sem azt, hogy mikor lesz, és azt sem, hogy kik jönnek. Majdnem sikerült is mindent titokban tartani, de született titkosügynökökkel vagyok körülvéve, így valaki mindig csepegtetett némi információt a buliról. A kezdésre már elég sok dolog kiderült, de nem is ez volt a lényeg. A pesti barátaink lejöttek Szegedre, ahol a buli volt, ott lehetett szállást is foglalni, így az alvás sem volt gond. A szegedi barátokat is sikerült összeszedni, így összejött egy kedves csapat. A Zuram elég boldognak tűnt, és állítása szerint jól is érezte magát. A buli legveszélyesebb eleme a Tiszában fürdés volt, és dacára annak, hogy nem szeretném egyedül felnevelni a gyerekeinket, nem szóltam egy szót sem, pedig korom sötét volt. Mindenki élve előkerült a vízből. Mondjuk elfelejtettem berakni a Zuram fürdőgatyáját, pedig előre sejthető volt ez a fürdés dolog, de egy fürdőgatya hiánya nem okozhat problémát. Szerencsére annyi eszem volt, hogy kettőnknek is foglaltam szállást, így nem kellett hajnalban hazajutni valahogy. A hely ahol voltunk, a kezdéskor még nagyon csendes volt, de aztán egyre több és több ember érkezett. Kiderült, hogy country est van, és bizony táncbemutató is lesz. Épp kivittem a tortát, a zenekar (egy srác) eljátszotta és énekelte a boldog szülinapot, persze csatlakozott az étteremben mindenki, és tapsoltak is, majd átadtam a tortát, lekapcsolták a villanyt, és elkezdődött a táncbemutató. Szervezni sem lehetett volna jobban. Mindenki azt hitte, hogy én szerveztem a Zuramnak a műsort, én rendeltem a “lányokat”. Ki is húztam magam, milyen jó vagyok! Közöltem is a Zurammal, hogy mennyire, de mennyire jó fej vagyok, kevés feleség rendel a férjének táncoslányokat a szülinapjára.

Nagyjából kipihentük magunkat, és másnap este egy kerti partin találtuk magunkat, a szegedi barátainknál. Sütögetés, beszélgetés, jó hangulat, amit a szúnyogok igyekeztek tönkretenni. Az este elején még magabiztosan állítottam, hogy engem nem szeretnek a szúnyogok, de fél óra múlva kiderült, hogy vannak olyan aljas példányok, akik rám fanyalodnak, és voltak olyan szemtelenek, hogy dacára a magamra kent szúnyogriasztónak össze-vissza csíptek. Nem csak engem, de más problémája engem nem vigasztal.

Szép lassan, na jó inkább baromi gyorsan elérkezett az idő, hogy csomagolhattunk össze és indulás a Balatonra.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

 

Reklámok

Nyári szünet, utazás

Hosszas mérlegelés után úgy döntöttünk, hogy én a lányokkal repülővel hamarabb elutazom Magyarországra, a Zuram nélkül, mivel ő nem tud kivenni egy hónap szabadságot, mi viszont megengedhetjük magunknak ezt a luxust. A nyári szünet 6 hét, ennek jó részét Szegeden kívántuk eltölteni főleg a nagymama-nagypapa-unoka kapcsolat jegyében.

Azt kizártam, hogy én hazavezetnék, meg sok értelme nem is lett volna, mert a Touareget akkor még nem is vezettem, és kizárt, hogy a Zuram nélkülözni szerette volna a kocsit, így augusztus 6-ára megvettük a három repülőjegyet Berlinből Budapestre. Berlinből már repültem haza, nem egy hosszú út, teljesen kibírható, olyan rövid, hogy mire a csajszik elkezdenének unatkozni, már le is szálltunk. Innen Wolfsburg környékéről nincs túl sok választás, hogy honnan indul gép Pestre, hiába van közelebbi reptér, onnan nem megy, muszáj Berlinbe menni, hacsak nem akarunk átszállni valahol. Nem akarunk. A repülőjegy megvolt, már csak át kellett gondolnom, hogy mi és hogyan legyen.

Mivel a lányok és az én cuccom már ott lesz, így meg lehet pakolni a kocsit, mert a Zuram egy csomó mindent el tud majd hozni. Ezért felszólítottam gyermekeimet, hogy válogassák ki a játékaikat, mi az, amit el lehet vinni a mamiékhoz, és mi az amit nem, mert kezd megtelni a szoba. A lányok együttműködőek voltak, így össze is szedtek két hatalmas zsáknyi parkolópályára állított plüssállatot. Én kiválogattam a kinőtt gyerekruhákat, hogy azt is oda tudjuk adni  a lányaimnál kisebb méretű lányoknak. Ez eddig 4 zsák, ehhez még hozzájött egy csomó dolog, anyuék hűtőtáskája, amibe a befőttes üvegeket raktam, az otthoniaknak szánt ajándékok, szóval gyűlt a cucc rendesen. Itt volt még a lányok kinőtt biciklijei is, de azt tudtuk, hogy arra remény sincs, hogy azok beférjenek a kocsiba. El sem tudom mondani, hogy mekkora szerencsénk lett, Ildikó barátnőm, az indulásunk előtti hétvégén költözködött Szegedről Wolfsburgba. Már itt lakik egy ideje, de most kihozott egy teherautónyi cuccot, mi pedig kaptunk az alkalmon. Idefelé jövet bepakolták a nekünk szánt holmikat a teherautóba, így lett pár évre elegendő lekvárunk, befőttünk, uborkánk (illetve az nem pár évre elegendő mert már elfogyott, a koviubiból még van egy kicsi, de nagyon fogy) kaptunk lecsót, mese kekszet, száraztésztát és a lányok a szülinapjukra kaptak a Zuram szüleitől egy-egy biciklit, az is befért. Ekkor még meg sem fordult a fejemben, hogy ha a teherautó visszafelé megy, akkor üres lesz, és akár elvihetné a mi vackainkat is.

Ildikóék késő éjjel érkeztek meg Wolfsburgba, vacsival vártam a hős költözködőket, és akkor bevillant, hogy visszafelé a teherautó üres lesz! Ildikó egyből felajánlotta, hogy pakoljunk be nyugodtan, befér az összes cucc, és ha összecsomagolom vasárnap reggelre a bőröndöt akkor a repülőtérre sem kell magammal vonszolnom a hatalmas koffert. Nagyon gyorsan csomagoltam, olyan gyorsan, hogy csak na, és mivel nem számított már a súlykorlát, ami a repülőn egy fontos dolog, így vérszemet kaptam, és annyi ruhát pakoltam, ami  nagyon hosszú ideig kitart. Zömében nyári cuccokat pakoltam, és így volt helye az úszócuccnak, papucsoknak, meg mindennek amit csak kitaláltam. Arra nem gondoltam, hogy majd valahogy vissza is kell jönni.

A cuccunk ment előre, mi meg utána. Azért még egy kisebb utazó táskát összepakoltam, nem sok dolog volt benne, de ha már egyszer megvettük a bőröndjegyet a repülőjegy mellé, akkor vigyünk is valamit. A hajszárító márpedig fontos. Berlinbe vonattal szándékoztunk menni. Egyrészt, mert a Zuram hétköznap dolgozik, és emiatt nem kéne kivennie fél nap szabit, másrészt jóval olcsóbb is az út, mint kocsival. A gyerekek ugyanis ingyen utaznak a szülővel, így csak nekem kellett jegyet venni, és biztos, ami biztos vettünk helyjegyet is, nehogy állni kelljen. ICE-re vettünk jegyet, és próbáltam meggyőzni a lányokat, hogy az mennyire izgalmas, mivel 250km/h-val fogunk utazni. Kisebbik közölte, hogy ő már ment annyival, csak kocsival, amikor apával próbálták az új kocsit, csak ezt nekem nem szabad elárulni. A Zuram ezt tagadja! Mivel a vonatjegy érvényes aznapra más tömegközlekedési eszközökre, így nem kellett másik jegyet venni, hogy a Hauptbahnhofról átjussunk a reptérre. Mindent tökéletesen megterveztünk, megnéztük melyik vágányhoz kell átsétálni, biztos, ami biztos három egymást követő csatlakozást is felírtam, hogy ha bármi közbejönne akkor is odaérjünk, nem centiztük ki az időt sem, bőven hagytunk mindenre.

Eljött az indulás napja, úgy tűnt most kivételesen a Zuram idegesebb nálam, ez még számomra is meglepő volt. A vonat jött időben, mindkét gyerek bőgött, hogy nem is gondolták volna, hogy ilyen nehéz lesz otthagyni az apukájukat az állomáson, mert hogy fog apa hiányozni, és biztos, hogy egy hét után már olyan honvágyuk lesz, hogy nem fogják kibírni. 20 perc után abbamaradt a szipogás, mi pedig közeledtünk Berlinhez. Minden megállót kiírnak, minden következő megállót is, valamint jól érthetően be is mondják. A kalauz ellenőrizte a jegyünket, és mivel a magyar személyi igazolványt nem fogadják el, így a bankkártyámmal kellett igazolnom magam, de minden rendben volt. A lányok nem unatkoztak jobban a szokásosnál, ettek, ittak, és baromira nem érdekelte őket, hogy 250km/h-val hasítunk, különösen, hogy ebből a vonat belsejében semmit nem érezni.

Nagyjából egy óra az út vonattal Berlinbe, de most valami lehetett, mert 20 percet késtünk, ez pont elég volt ahhoz, hogy lekéssük az elsőként felírt csatlakozást, ami még jól is jött, mert a 11-es vágányra érkeztünk, és a 4-es vágányra érkezett be az első csatlakozás, a második azonban pont a 11-esre, így leültünk és alig 15 perc múlva meg is érkezett a vonatunk. Na itt igazi pesti metró hangulatom lett, az első ajtó nem működött, a vonat tele, alig fértem fel a két gyerekkel, a hátammal támasztottam az ajtót. Egy kedves néni elkezdett hozzám beszélni, hogy ne aggódjak, még 3 megálló, és akkor többen leszállnak, és lesz hely, csak a belvárosban ilyen zsúfolt. Ennyire látszik, hogy vidéki vagyok, vagy a néni ügyesen következtetett a bőrönd, valamint a nem német nyelv használatából. Ebből azonban arra is rájöttem, hogy ez a csatlakozás nem az express, hanem a sima járat, tehát nem az általam felírt 3. megállónál kell leszállni, hacsak nem akarok szétnézni az Alexanderplatzon. Nem akartam. Valóban szabadult fel hely pár megálló múlva, ekkor már le is tudtunk ülni, és cseppet sem irigyeltem a tanárokat, akik egy komplett gyerekcsoporttal szálltak fel, különösen, hogy minden egyes gyereknél volt egy hatalmas doboz, amiben egy plüssmackó lakott, ugyanis valami plüssmackó készítő műhelyben járhattak, és mindenki cipelte a maga maciját. Nagyjából fél óra vonatozás után meg is érkeztünk a reptérre.

A reptéren már nem először jártam, így pontosan tudtam hová kell menni, 10 percet kellett mindössze várnunk és már csekkolhattunk is befelé, gyors biztonsági ellenőrzés következett, ahol szokás szerint nagyobbik csipogott be, de ezt már megszoktuk, valamiért mindig csipog, egyből ment is a nénihez, aki leellenőrizte a gyereket, és már mehettünk is várakozni. Úgy számoltuk, hogy pont eddigre éheznek meg a lányok, és mivel van a reptéren egy Burger King megígértem, hogy ott fogunk ebédelni. Így is lett, nagyon vicces, hogy egy darab szék sincs kirakva, csak marha magas asztalok, amit a gyerekek nem érnek fel, de azért megoldottuk. Ettől kezdve még várakoztunk 1 órát, és már mehettünk is a repülő felé. A lányok elég jól bírták a várakozást, annak ellenére is, hogy sehol nem volt egy ülőhely sem. A repülő időben indult, természetesen megint velünk egy sorban utazott az egyetlen hisztiző gyerek, és el kellett magyaráznom a lányoknak, hogy attól még hogy valaki kicsi nyugodtan repülhet, hiába gyerekkínzás ez szerintük, mert nem azért sír, mert fáj neki, csak unatkozik, esetleg nem szeret egyhelyben ülni, talán, na jó tényleg fájhat a füle is, de a pici apukája mindent elkövetett, hogy megnyugtassa a gyereket, az út végére sikerrel is járt.

Az én lányaim nem félnek a repüléstől, csak egy picit izgulnak, főleg a felszállásnál, de utána általában már nem szorongatják a kezemet, és én sem az övékét. Felszállás előtt amikor is a bácsi elmutogatta, hogy vészhelyzetben mit is kellene csinálni, miközben el is mondták magyarul, németül és angolul, nagyobbik elgondolkodott, majd megszólalt: -Anya! Ezt most a süketeknek mutatja a bácsi?

Na de most volt izgalom! Közeledtünk Pest felé, látszódott az ablakból, hogy mennyire nincs jó idő, csupa felhő minden, és azok is feketék. Szóltam a lányoknak, hogy amikor beérünk a felhők közé, ne ijedjenek meg, de rázkódhat, ez azonban semmi rosszat nem jelent. Be is értünk a felhők közé, olyan volt, mintha éjszaka repültünk volna, minden sötét, és bizony eléggé rázkódott. Kisebbiknek inába szállt a bátorsága, és könnyes szemekkel bújt hozzám, miközben azt suttogta, hogy: le fogunk zuhanni, le fogunk zuhanni, le fogunk zuhanni. Mondtam, hogy dehogy! Nézzen szét a gépen! A légikísérők sétálgatnak, nem esik az eső (esett), nem villámlik (de), nincs itt semmi baj. Nagyobbik teljesen felélénkült, hogy jujj oda nézzek, meg amoda, mert milyen már a felhő, és az egyik eltakarja a másikat, és ez jobb, mint a vidámpark. Egyhelyben ugrált az ülésben, már amennyire ez lehetséges.

Én alapból félek a repüléstől, nem teljesen normális dolog szerintem, de azért egy hosszú autózás helyett szívesebben választom a repülőt. Erről persze eszembe jut életem első repülése. Jó előre informálódtam barátoktól, ismerősöktől, hogy milyen érzés. Mit érez az ember lánya, felszállás, leszállás közben. A következőket tudtam meg: a repülőgép megy, mint állat, vagy még annál is jobban. Ha elindul, úgy tolja neki, hogy nem lehet előre dőlni az ülésben. Képzeletemben leperegett a Mission Impossible amikor is Tom Cruise arca nyúlik ezer irányba a sebesség miatt, igaz ő vonat tetején kapaszkodva tök szabadon produkálja ezt, de mit nekem film, tuti ilyen lesz nekem is Az egész repülés dolog úgy indult, hogy odasétáltunk a repülőtéren az ablakhoz, hogy megnézzük, milyen gép is lesz az, amivel repülünk. A Zuram, aki akkor még csak a pasim volt, amikor meglátta megszólalt:-na én ebbe tuti nem szállok bele, ez egy rom. Mit mondjak az önbizalmam egyből elszállt, csendesen megkértem, hogy fogja be, de azonnal. Persze beszálltunk, aztán fel, én, hogy mindent lássak, naná, hogy az ablak mellé ültem. Nagyon simán ment minden, legalábbis szerintem, leszámítva, hogy simán előre tudtam dőlni, gondoltam valamit biztos rosszul csinálok. Közben persze hallgathattam a Zuram: érzed mennyire nincs benne erő? Érzed mennyire nem megy? Nem éreztem semmit, csak magamban fohászkodtam, hogy fogja már be, később már nem csak magamban. A repülőút persze teljesen normális volt, simán megérkeztünk. Visszafelé már egyáltalán nem féltem, sőt nagyon tetszett a felszállás. Ez igen!-gondoltam magamban, most aztán nem bírok előre dőlni, most jól csinálom. Csak azt nem értettem, hogy miért megy előre az ablak, és amikor felnéztem elég bután éreztem magam, hogy a mögöttem ülő arcába bámultam. Aztán villámgyorsan rájöttem, hogy rossz az ülésem, kiakadt, és a támla dőlt hátra.
Ez azonban már évekkel ezelőtt volt, és kialakult bennem egyfajta ellenérzés a repülés iránt, nem győzőm hangsúlyozni, hogy szerintem ez nem normális dolog, nem a félelmem, hanem a repülés. A félelmem teljesen rendben van. Amikor azonban egy síró gyerek kapaszkodik belém azzal, hogy márpedig le fogunk zuhanni, akkor én nem félhetek, egyáltalán, sőt. Így mosolyogtam végig, és igyekeztem az egyik gyerekemet megnyugtatni, a  másikkal meg együtt örülni, hogy hű tényleg mekkora buli, amikor ennyire rázkódik a gép, és feketék a felhők.

Leszálltunk, az eső esett, később megtudtuk, hogy nagyon komoly felhőszakadás volt. A lányok egyből reklamálni kezdtek, hogy nem ezt beszéltük meg, mert mi nyaralni jöttünk, és nem ilyen időről volt szó. 8 hónap után újra Magyarországon voltunk.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Bizonyítványosztás, évzáró

A hagyományos értelemben véve nem volt, sem bizonyítványosztás, sem évzáró, vagy legalábbis nem magyar módon. Közeledett az év vége, amit vártunk, de igazából nem tűnt fel. Minden úgy ment, mint egész évben, semmi idegeskedés, semmi hajtás. Nem izgult egyik gyerek sem azon, hogy mi fog a bizonyítványukban állni. Senki nem mondta nekik, hogy ezt, vagy azt a jegyet még ki kéne javítani, vagy azt, hogy: már csak 3 témazáró van hátra. Egyik gyerek sem volt fáradt, és nem számoltak visszafelé, hogy mikor lesz már vége a sulinak.

Tulajdonképpen az utolsó pár hét inkább játékkal, mint tanulással telt, de ez jellemző az egész évre, nem szakadtak bele a tanulásba. Egyszer beszélgettünk kisebbik barátnőjének az anyukájával, aki mondta, hogy már nagyon unja, hogy milyen sokat kell a lányával tanulni délutánonként és kérdezte, hogy én hogy bírom. Elmondtam, hogy remekül, mert mi egyáltalán nem szoktunk tanulni itthon, csak nagyon kivételes alkalmakkor, kisebbik mindig megcsinálja a leckét az iskolában, soha nem mondja, hogy nem értene valamit, vagy nehezen boldogulna bármivel is. Megegyeztünk abban, hogy ez azért van, mert kisebbik évvesztes, és ebben a korban egy év sokat számít, ami igaz is, de azért ne felejtsük el, hogy amikor elkezdte az iskolát nem beszélt németül, és még most sem nevezhető hiánytalannak a nyelvtudása. A lényeg, hogy nem szenvedtük meg az első évet.

Kisebbik időnként megemlítette, hogy hamarosan kikapják a “Zeugnist”, magyarul nem megy neki, de azért mindig elmondom neki, hogy az a bizonyítvány. Ez egyébként is jellemző, hogy az iskolai szakszavakat németül használja, vonalzó, tolltartó, ceruza, radír stb. nem hangzik el magyarul, illetve, amikor én mondom, akkor mindig mondja, hogy igen, igen, és megismétli. Nagyobbik nem kever német szavakat a mondandójába, amikor magyarul beszél. Itthon nem is erőltetjük a német beszédet, mert nagyon úgy tűnik, hogy őrizni kell a magyart. A Zeugnis azonban nem izgatta fel egyiküket sem, még nagyobbikat sem, aki pedig Magyarországon azon izgult egész évben, hogy kitűnő legyen, mert neki kitűnőnek kell lenni. Eléggé lelazult a gyerek, nagyon gyorsan átvette a német tempót, és ha már átvette át is esett a ló túloldalára.

Ezt még év elején mondták a tanárok, hogy így lesz, ne lepődjünk meg, mi azért meglepődtünk. Nagyobbik ugyanis feltűnően kerülte a tanulást egy ideig, de én hagytam. Úgy voltam vele, hogy döntse el ő maga, hogy jó-e ez neki, vagy sem. Következett egy spanyol dolgozat, egy nagyobb lélegzetvételű témazáró, de nagyobbik nem tanult, legfeljebb tanulgatott. Kértem, hogy üljön le, segítek, tanuljunk együtt, de nem volt túl együttműködő. Jó, legyen. Megírták,  majd kikapták a dolgozatot, ami neki 3-as lett, ami nem a világ vége. Az én lányom azonban elkeseredett, hogy hogy lehetséges az, hogy nem 1-es, vagy 2-es a dolgozata, de a válasz egyszerű volt, készülni kellett volna. Úgy tűnik levonta a tanulságot, mert a következő szódolgozatáért mindent megtett, addig tanult, míg az összes szó hibátlanul nem ment. Azért nehogy azt higgye bárki is, hogy ez sima szótanulás, mert neki még a németet is helyesen kell rögzítenie magában, névelővel, helyesírással, és persze nem árt, ha mindezt magyarul is tudja. A dolgozat 1-es lett, és nagyon büszke volt magára, mert megdolgozott a jegyéért.

Egy másik rossz jegyet is bekapott matekból, és az bizony egy hatos volt. Átnézve a dolgozatot csak annyi történt, hogy nem figyelt oda. Ezen a rossz jegyen a Zuram felhúzta magát, és büntetés lett a dologból. Kimondta, és ha már kimondta vissza nem szívhatta, hogy: “addig nincs x-box, amíg nem hozol matekból egy 1-est, vagy egy 2-est”. Mivel szinte minden nap volt egy dolgozat, gondoltuk nem tart sokáig a büntetés, de tévedtünk. Már eltelt 3 hét, amikor is még mindig nem írtak egyet se. Na ekkor a Zuram bement beszélni a matektanárral. A tanárbácsi nem is tudott a 6-os dolgozatról, nem is látta, nem is ő íratta a gyerekekkel azt a dolgozatot. Kifejtette, hogy nagyobbik igen jó matekból, nagyon gyorsan és pontosan dolgozik, jelentkezik és ügyes, nem tehetünk ilyet a gyerekkel, hogy egy rossz jegy miatt megbüntetjük, ezt nem szabad. Mondta a Zuram, hogy igen, ő is bánja már, hogy ilyet tett, de vissza nem vonhatja, nem lehetne-e inkább nagyobbikkal egy dolgozatot íratni, hogy gyorsan hozhasson haza egy jó jegyet. A tanárbácsi azt mondta, hogy akkor aznap az egész osztály matekdogát fog írni, de csak nagyobbikét fogja leosztályozni, a többiekét nem. Így történt, hogy az egész osztály a Zuram miatt matekdogát írt. Nagyobbiknak hibátlan lett a dolgozata, így a büntetésnek is vége lehetett végre.

Az utolsó két hét legizgalmasabb pillanata az volt, hogy megérkezett hozzánk Magyarországról Cuki, a lányok barátnője és a lányokkal együtt járt iskolába, hogy gyakorolhassa egy kicsit a németet. Az iskolában megkérdezte a Zuram, hogy lehet-e ilyet, és azt mondták igen, még a napközibe is be tudtuk Cukit íratni, teljes értékű tagja lett az osztálynak. Az utolsó hétre megérkezett nagyobbik új osztálytársa Magyarországról, Liza, így már egy kisebb magyar csapat állt össze. A külön németen összesen öt gyerek volt év végére, ebből négy magyar. A lányok élvezték is a helyzetet, de remélem beszéltek németül is valamennyit. Cuki okozott némi izgalmat, mert egyszer beütötte a fejét, az persze vérzett, egy másik alkalommal pedig ráesett a kezére, ami szépen bedagadt. Azért reménykedtem benne, hogy épségben tudom a szüleinek visszaadni. Sikerült!

Évzáró az nem volt, nagyobbiknak semmilyen. Ennek a jó oldala az, hogy nem kell kopogós cipő, fekete szoknya, fehér blúz, fehér harisnya, mert ezeket már kinőtték. Nincs ünnepség, amit a gyerekek unnak, a felnőttek pedig a hátuk közepére sem kívánnak, kisebbiknek viszont volt évzáró bulija. Ez egy grillparti volt, a tanárnéni előre küldött egy papírt, amin mindenki bejelölhette, hogy milyen feladatot vállal. Zöldséget, gyümölcsöt, salátát hoz, vagy grillsütőt esetleg grillezni fog. Mindenkinek hozni kellett tányért, meg evőeszközt, na meg húst amit szeretne, ha megsütnének neki. Én a Zuram javaslatára bevállaltam a krumplisalátát, meg pácoltam be némi csirkemellet. Az esemény az utolsó előtti napra szerveződött, szerencsére nem esett az eső. Apukák sütögették a húst, a gyerekek rohangáltak, a tanárnéni pedig beszámolt az elmúlt évről, és a gyerekek teljesítményéről. Minden szülővel igyekezett pár szót külön is beszélni. Az elmúlt tanévben a gyerekek ügyesek, meg okosak is voltak. 4 gyerek megy el az osztályból, de jönnek is a helyükre mások,  az osztálylétszám még így sem fogja elérni a 20 főt. Sajnos kisebbik egyik legjobb barátnője is átmegy másik iskolába, mert a nővére elmegy gimibe, és sajnos Mirtyt elviszik egy, a házukhoz közelebbi iskolába, de Sophie Bachmann marad, aki az évzárón körbejárt és mindenkinek elmesélte, hogy ő mától nem Sophie Bachmann, hanem Sophie Batman. A tanárnéni elmondta azt is, hogy csak egy gyerek van, aki mindenből a legjobb értékelést kapja, egy olyan gyerek, aki év elején még nem is beszélt németül. Ez vagy az én gyerekem, vagy Arturo… inkább az enyém, tehát bizonyítványosztás előtt már megtudtam, hogy a kicsi év végén is osztályelső lett, és mindenben tökéletesen megfelel, mindig kész a leckéje, nem rosszalkodik órán, odafigyel. A tanárnéni azt is elmondta, hogy a gyerekek magatartását az összes őket tanító tanár együttesen értékelte. Senki nem ismétel osztályt, nem is ismételhet, csak akkor, ha ezt a szülők kérik az iskolától, egyébként mindenki automtikusan másodikos lesz.

Rengeteg ennivalót sikerült a szülőknek összehordani, én bevallom nem saját kis kezemmel készítettem a krumplisalit, hanem vettem a boltban, rossz is volt, nem is fogyott. Fogyott viszont a bepácolt csirkemell, de olyannyira, hogy pillanatok alatt eltűnt, és azt kérdezgették tőlem, hogy mivel fűszereztem azt. Semmi extra nem volt, csak egy Kotányi fűszerkeverék.

Másnap már el is érkezett az iskola utolsó napja. A lányaim ragaszkodtak a hagyományhoz, hogy a tanárnéniknek márpedig virágot vinni kell, így kis kezükkel szedtek egy-egy csokrot, és lelkesen vitték magukkal, rajtuk kívül senki nem vitt. Kisebbikkel küldtem egy csomag fűszert is a tanárnéninek, aki nagyon örült neki, és mondta, hogy ő ezt biztos nem csak csirkéhez fogja használni, és az ott lévő anyukának is megmutatta, hogy milyen kincse van. Egyébként itt is lehet Kotányi fűszereket kapni, de pont ilyet nem. Előzetesen már a suliban aláírtuk a papírt, hogy a napközivel elmehetnek az Allerseehez, ahol úszhatnak is, de mindenféle programokat szerveztek nekik, sorversenyeket, játékokat. Az idő azonban nem asszisztált a programokhoz, hideg volt, és szakadt az eső, kicsit aggódtam is, hogy még így is kiviszik őket, de a lányok felhívtak telefonon, hogy nem az Allerseehez mennek, hanem elviszik őket az Autostadtba. Ennek külön örültem, mert már hetek óta ment a könyörgés, hogy menjünk el. Így ez is megoldódott. A busz a beígért időpontra hazahozta a lányokat, a bizonyítványaikkal együtt. Kisebbik bizonyítványát már tudtuk, de nagyobbikét még nem, mivel fülig ért a szája gondoltam, hogy nagy baj nem lehet. Nem is volt. Jegyet még nem minden tantárgyból kapott, de amiből kapott az vagy 1-es, vagy 2-es volt, a félévi 3-as ének jegy is 2-es lett. Ezek szerint nagyobbik felbátorodott és beállt végre a többiek közé énekelni. Egyik gyerekem sem volt boldog attól, hogy másnap nyári szünet. Kisebbik szerint ő majd unatkozni fog, nagyobbik pedig azon bánkódott, hogy nem lesz matek óra, meg mindenféle foglalkozás, és nem fog találkozni a barátnőivel. Kisebbik gyorsan előszedte az írás gyakorló füzetét, és nekiállt írni, hogy nehogy elfelejtse. Komolyan fogalmam sincs, hogy kire hasonlítanak?

Másnap kitört a nyári szünet, aminek én és a Zuram jobban örültünk, mint a lányok, mivel nem kellett korán kelni. Az, hogy unatkozzanak az kizárt volt, mert 4 nappal későbbre már megvolt a repülőjegyünk, irány Szeged!

Computerführerschein Luca

Kisebbik “számítógépes” bizije

Computerführerschein Nora

Nagyobbik “számítógépes” bizije

Diploma Nora

Spanyolul is tanult

Ernaehrungsführerschein Nora

Csinálhat ezt-azt a konyhában 🙂

Wettkampf Urkunde Luca

Év végi testnevelés felmérés eredménye

Wettkampf Urkunde Nora

Nagyobbik is futott 🙂

Zeugnis Luca

Kisebbik bizije

Zeugnis Luca 2

Van második oldala is

Zeugnis Nora

Nagyobbik bizije

 

 

 

 

Cseréljünk autót

Elérkezett az idő, hogy egyre többet gondolt a Zuram gondoltunk arra, hogy a Sharan megtette kötelességét, a Sharan mehet. Kicsit több, mint egy évvel ezelőtt amikor a Zuram kiválasztotta kiválasztottuk, akkor az volt a cél, hogy az ingázások közben minél több cuccot bele tudjunk pakolni, fokozatosan át tudjuk költöztetni a házat. Mivel a költözés sikeresen lezajlott, nem volt már szükség a Sharanra. Öregecske is volt már, több sebből kezdett vérezni, elég sokat kellett volna költeni arra, hogy rendbehozzuk. Elkezdett a Zuram elkezdtünk tehát autót nézni.

Újra a tavalyi kérdések, milyen, mekkora, cégkompatibilis-e, dízel, benzin, adók, biztosítás stb. Bevallom őszintén, hogy engem ez az egész annyira, de annyira nem érdekel. Az alap volt, hogy habár a Sharan az enyém volt, és azt cseréljük, annak utódja semmiképpen nem képezi az én tulajdonomat, én megkapom az Alfát. Innentől kezdve nekem csak két szempontom volt, egy, hogy ne vállaljuk túl magunkat, kettő, hogy hosszabb távra kényelmes legyen és beleférjen a család apraja-nagyja, cucca, vacka, kispárna, kedvencplüss meg még ami szükséges egy 10-12 órás utazáshoz. Az Alfával is voltunk Magyarországon, úgy pakoltunk, hogy minden beférjen, de az utolsó 3 órában már leszakadt a hátam, mivel az az autó nem erre van kitalálva, vagy a hátam nem az Alfához van tervezve, de hogy nem stimmelt valami az biztos.

Több hetes alapos internetes tájékozódás, három-négy excel tábla (melyben le vala vezetve, hogy tulajdonképpen  milyen jól járunk) után, leszűkült a kör. Ha bárki is arra gondolna, hogy a Zuram érzelmi alapon döntött, és nem az észérvek vezérelték abban, hogy Porsche Cayenne-t kezdjen el nézegetni az teljességgel nem a valóság talaján jár, téved sőt megkockáztatom napszúrása van, mert le lett vezetve nekem naponta akár többször is, hogy márpedig ez egy reális választás. Mivel az én szempontjaimnak megfelelt, belementem abba, hogy menjünk el és nézzünk meg pár gépjárművet. Ismét internetes kutatás következett, a kiszemeltek összegyűjtve, szépen listába szedve, papíron kinyomtatva, dossziéba lefűzve, útvonal megtervezve, a következő hétvégén már indulhatunk is autót nézni. Szép családi hétvége ígérkezett.

Ember tervez, egy másik meg simán beleköp a levesünkbe. Péntek reggel a lányok már elmentek iskolába, a Zuram mivel 9-re jár kicsit később szokott  indulni, mint a csajszik, de neki is sikerült összeszedni magát és elindult. Kilépett az ajtón, majd két perc múlva csörög a telefonom, a Zuram hív. Ez sose jelent jót, vagy a házban hagyott valamit, vagy kér valamit, vagy feladatot kapok tehát tuti valami olyasmi, ami rám nézve nem feltétlen kedves. Azért felveszem a telefonom és bűbáj hangon beleszólok, hogy: mondjad Drágám, mi bánt!

Ami ez után következett arra nem számítottam. A Zuram közölte, hogy feltörték a kocsit, és ezt meg azt el is vittek belőle. Elsőre nagyon kedvesen közöltem, hogy akkor nem engem kell hívni, hanem a rendőröket, mert én ezen nem tudok segíteni. Majd rájöttem, hogy ezt lehet magától is tudja, csak szólni akart, hogy mi a helyzet, és mondtam, hogy megyek kifelé. Ő meg addig hívta a rendőröket. Shancikát valóban feltörték, elvitték a klímapanelt, meg még pár dolgot szétbarmoltak, nincs jobb szó, mert tényleg szétbarmolták. Vezetékek össze-vissza lógtak, és az én kis autóm siralmasan festett, mint akinek kibelezték a műszerfalát. De rendes rablóbácsik, vagy nénik vagy mittomén figyelmesek voltak, mert egy öngyújtót az első ülésen hagytak. Hurrá… Nem piszkáltuk az autót, nem nyúltunk semmihez, csak a szemerkélő esőben vártuk a rend őreit. Vártunk, vártunk, vártunk. Zuram beszólt az irodába, hogy késni fog. Vártunk tovább, majd csörgött a Zuram telefonja, a rendőrség központjából hívták, hogy ő hol van, mert nem találják őt a kollégák. A Zuram nézett bután, hogy ezt nem érti, mert ő ott áll az autó mellett. Központos megkérdezte, hogy mégis hol, mert a kollégák a megadott címen vannak. A Zuram elmondta újra a címet, elmagyarázta ismét, hogy zsákutca, és hova kell jönni. Mondta a központos, hogy moment, mindjárt csörög újra, csak szól a kollégáknak. Csörgött is, mondta, hogy minden rendben a kollégák tévedtek, és kint álltak a másik utca végibe, de mindjárt érkeznek. Így is lett.

Begördült a nagy “helyszínelős” autó. Megnéztek mindent apróra, és közölték hogy az elkövetők nagy valószínűséggel nem németek voltak, hanem valamelyik környező Lengyelország ország lakói, és tekintve, hogy az autó elég öreg egész biztos megrendelésre vitték az alkatrészt, és addig örüljünk, amíg csak az alkatrészt, mert egyébként ezt a típust egyben szokták vinni. Jobb lesz, ha vigyázunk, mert az autó ki van figyelve, és ahogy most “bevásároltak” a kocsiból, úgy ezt megtehetik holnap is. A rendőr verzióját támasztotta alá, hogy a parkolóban, van egy csomó új autó, mégis csak Shancikához nyúltak hozzá, és csak egy alkatrész kellett nekik. A kocsi működött, az ajtaját is úgy nyomták fel, hogy lehetett zárni, úgy-ahogy. A klíma értelemszerűen nem ment, de már nem rángatott a váltó. Nem mondom, hogy nem zuhantunk meg egy kicsit, nem is amiatt, hogy mi van a  kocsival, mert az megtörtént, de az, hogy itt is feltörnek kocsikat, és ez nem is ritka esemény, sőt akár még el is lophatták volna… hát ez megérintett. A probléma fennáll, hisz csak egy garázsunk van, ami akkora, hogy egy autón kívül mást nem is lehet belepasszírozni, persze ez az autó méretétől is függ, de sem az Alfa, sem a Sharan mellé nem fér be más, nemhogy még egy autó. Egymás tetejére sem. A rendőrök gyorsan végeztek, elköszöntek és mentek a dolgukra.

Mi tartottuk magunkat a tervhez, akkor is megyünk autót nézni. Nekem voltak kétségeim, hogy így is beszámolják-e a kocsit, de a Zuram szerint én folyton feleslegesen aggodalmaskodom, hiszen minden csak ár kérdése, és itt most már csak annyi a kérdés, hogy mennyit buktunk, mert hogy buktunk, az nem kétséges.

Mivel már két autókeresésen is túl voltunk, ami az elmúlt évet illeti, így biztos voltam benne, hogy sok újdonság már nem érhet. Tévedtem. Abban biztos voltam, hogy fogunk látni egy-két romot, meg lesz tréfás kereskedő is, aki nem azért néz hülyének, mert annak látszunk, hanem mert ez munkaköri kötelessége. Elindultunk. Lányoknak el kellett magyaráznunk, hogy nem feltörték az autót, és ellopták az alkatrészt, hanem elromlott, kiszereltük, de mindegy is, mert úgyis el akarjuk cserélni egy másik autóra. Ők is érezték benne a logikai bukfencet, de el voltak azzal foglalva, hogy ők nem akarnak másmilyen autót, csak ezt, és nem is értik, hogy mi ezt az egészet miért csináljuk. Azért nem árultuk el, hogy feltörték a kocsit, mert amikor kirabolták a pesti házunkat, azt elég nagy traumaként élték meg, hónapokig tartott elérni, hogy ne féljenek a saját szobájukban.

Nem kevés kocsi volt a listán, így hamar indultunk, mert elég messzire kellett menni. Az első helyen közölték, hogy igen, fent van a hirdetés, de a kocsit nem lehet megnézni, mert egy másik telephelyen van. Az egyik csávó azt mondta eljön velünk és megmutatja, de a tulaj közölte, hogy csak egy hét múlva. Jöjjünk vissza, ha a komolyan gondoljuk. Nem gondoltuk. A másik kereskedéseben közölték, hogy most épp a tulaj felesége jár a kocsival, előre kell időpontot egyeztetni, hogy megnézhessük, ismét nem gondoltuk komolyan. A harmadikban sem volt ott a kiszemelt autó, mert ennek a kereskedésnek is két telephelye van, és pont a másikon van kocsi, de jajj ők már mindjárt zárnak jöjjünk vissza holnap. Nem. Tehát már négy helyen jártunk, de még gyakorlatilag egy autót sem láttunk. Felváltva hőbörögtünk. Ezután végre láttunk pár autót, egy meg is felelt minden kritériumnak, kereskedő és a Zuram egymás markába csapott, pár nap és jövünk a kocsiért. Sharant beszámolja. Szuper! Meg is vagyunk. Ez volt a listán az utolsó megtekintendő darab.

Pár nap múlva a Zuram egy barátjával el is ment a kocsiért, innen jó két óra autóval az út, így én mondtam, hogy nem mennék, a lányok meg pláne nem. Szerintem már mindenki sejti, hogy a Zuram a Sharannal jött haza, mert a megállapodás ellenére a kereskedő azt mondta, meggondolta magát többet kér. Nem gondoltuk komolyan. A kereskedő is meglepődött, hogy a Zuram nem kezdett el alkudozni, hanem beszállt a kocsiba, nem a Porschébe, és elhajott.

Az összes szóba jöhető Porschét megnéztük, és rájöttünk, hogy a sors nem támogat bennünket abban, hogy Porschénk legyen. De akkor mi? Finoman, mert a Zuram már teljesen feladta, megkérdeztem, hogy miért is nem nézünk meg pár Touareget. Nagy nehezen beleegyezett, de természetesen volt pár a B listáján, és akkor szombaton mehetünk is megnézni. Csak két óra oda, két óra vissza. Mindegy, nézzük meg! Elindultunk, autóztunk egy csomót, de odaértünk, leparkoltunk, és mondtam, hogy szerintem egyáltalán nem jó jel, hogy van ideiglenes rendszám az autón. Azért kiszálltunk, a kocsi nagyon szép állapotban volt, már amennyi látszott belőle, de jött két fiatalember, beszálltak, és elhajtottak. Épp akkor vették meg. Hiába jöttünk.

A Zuram elkezdte mondani, hogy van egy Wolfsburgban, amit lehet érdemes lenne megnézni. Lehet. Áááááááááá, de akkor miért nem azzal kezdtük? Túl közel van? Elmentünk a kereskedés felé, rápillantottunk a kocsira, majd a Zuram közölte, hogy másnap visszajön, kipróbálja, megnézi alaposabban. Mondtam, hogy jó, de én most szálltam ki a játékból. Ha tetszik vegye meg, ha nem tetszik hagyja ott, de legalább két hétig nem vagyok hajlandó egy darab kocsit sem megnézni, pláne nem egy teljes hétvégét autózni a semmiért.

Másnap a Zuram visszament, hazajött és közölte, hogy megvan, ez az. Műszaki adatokat nem mondanék, mert pont olyan sokat fogyaszt az autó, amekkora motor van benne, és pont olyan meggyőzően szedi is a lábát. Meg is állapodtak, elindították a papírozást, minden rendben van, Sharant beszámolja. Pár nap múlva megvolt az “új” autó. Most már voltunk vele Magyarországon is, a hátam és az ülés összepasszolnak, kényelmes, a  lányok is elférnek benne. Cuccunk meg mindig annyi van, hogy pont tele legyen a csomagtartó, bár a Zuram miután lecsukja a csomagtartó ajtaját, mindig megjegyzi, hogy: ááááá ebben még egy csomó hely van… Nincs. Már csak a megfelelő egyedi rendszámot kellett kiválasztani, de pár nap alatt azt is sikerült eldönteni. A Zuram elégedett a kocsival, már én is vezettem hosszabb távon, nagyon lehet szeretni. Különösen a felszereltsége miatt, a tempomat nem csak egyszerűen tartja a sebességet, de akár nullára le is fékezi az autót, ha valakit utolérünk. A Zuram azt mondta, hogy ezt most évekig megtartjuk. Biztos. Eddig ezt még csak három autónkra mondta, egyik sem volt meg másfél évnél tovább.