Tavaszi szünet

A tavaszi szünet idejére nem terveztük, hogy hazamegyünk Magyarországra, nyaralni szerettünk volna. A tavalyi nyár a költözéssel telt, voltunk otthon az őszi szünetben és karácsonykor is, a tavaszi szünetre mást terveztünk. Időben ezt könnyedén megtehettük, hiszen a szünet két és fél hét volt. Felmerült természetesen, hogy otthon “nyaraljunk” valamilyen szállodában, de ezt gyorsan elvetettük miután megnéztük az árakat, és kiszámoltuk, hogy ennyi pénzért mást is kaphatunk, mint egy wellnes hetet valahol.

Szétnéztünk, utazási irodákba jártunk, és a gugli is segített. Minden este szállodákat nézegettünk, és értékeléseket, véleményeket olvasgattunk. Az időjárási viszonyok miatt nagyon gyorsan kiválasztottuk Egyiptomot. A Zuram és én már jártunk Egyipotmban, kettesben, megvoltak már a gyerekek, de kicsik voltak, mi pedig önzők. Nem mondom, hogy beleszerettünk az országba, sőt, de az idő akkor is jó volt, és ár-érték arányban megfelelő volt amit kaptunk. Ennyit vártunk volna  most is. Annyi plusz elvárásunk volt, hogy ha már megyünk, és gyerekekkel, akkor olyan szállodát válasszunk, ahol van valamilyen Kids Club, vagy vannak alligátorok (ja, tudom, hogy animátor, de az nem vicces). A cégnél bent van egy saját utazási iroda, kifejezetten az ott dolgozóknak, mivel külsősök be sem mehetnek. Számos irodája van az utazási irodának  Németországban, de ez a gyár területén van. A Zuram e-mailben kért egy ajánlatot. Kapott, 3 szálloda közül kellett kiválasztanunk a megfelelőt. Sok különbség nem volt, árban sem, kinézetben sem, úgyhogy az interneten fellelhető értékelések alapján döntöttem. Én, egyszemélyben. Nem volt nehéz, mivel csak az egyik ajánlatban szerepelt az, hogy vasárnap reggel ér vissza a repülő, ebben az esetben a Zuramnak van némi ideje pihenni, mielőtt dolgozni kell menni. Hi hi, kipihenni a nyaralást, jó persze az utat.

A lányok izgatottak voltak. Nem nagyon tudták elhelyezni, hogy hol van Egyiptom, vagy mi az, de mondtuk, hogy Afrika, meg sivatag. Nem rajongtak annyira, mint vártam. Hazavittünk nekik egy katalógust egy utazási irodából és megmutattuk. Kikerekedett a szemük, és nem értették. Nagyobbik meg is kérdezte, hogy ez ennyire modern? Nem értettem mire gondol, azután elmagyarázták, hogy az összes sivataggal kapcsolatos elképzelésüket a Sivatagi Show-ból vették. Azt hitték, hogy a sivatagban nincsenek házak, csak homok, legfeljebb sátrak, de hogy még olyan szálloda is van, aminek medencéje van! Hihetetlen! Kicsit elbeszélgettünk Afrikáról, és akkor már azt a csillogást láttam a szemükben, amire számítottam. Innentől kezdve nagyon izgultak.

Egyszer volt egy kis törés a történetben, mert kisebbik osztálytársai közül volt aki Londonba utazott, és volt aki Párizsba Disneylandbe. Természetesen az osztálytársak szerint London sokkal menőbb, és Párizs is. Sem Londonban, sem Párizsban nem voltam még, persze szeretnék, de még nem adódott alkalom. Elmagyaráztam kisebbiknek, hogy London menő, Párizs is, Disneyland meg pláne, de a tavaszi szünetben egyik országban sem lehet bikiniben a tengerben lubickolni, vagy lehet, de ahhoz meg mi nem vagyunk elég menők. Jól esne a napfény, az, hogy nem esik minden nap az eső. Kisebbik lelkesen bólogatott, de a problémát az oldotta meg, hogy lazán közöltük,  hogy egyszer majd elmegyünk Londonba is, Párizsba is. Naná, egyszer. Most már így utólag tudom, hogy az az osztálytárs ment Párizsba, aki a családjával együtt már vissza is költözött Brazíliába, naná, a helyükben én is Párizsba mentem volna.

Egy dolog aggasztott, az utazás. Utálok repülni, de nem is ez a baj, mert mindig összeszedem magam, és kibírom, de késő éjjel indult a repülő, és hajnal 3-ra értünk a szállodába, vissza hajnal 3-kor indult. Lesz, ami lesz kibírjuk, a lányok majd alszanak legfeljebb, és majd mi is. Gondoltam én. Elővettük a nyári szandikat, ruhákat, felpróbáltattam a lányokkal, hogy kell-e venni valamit, nem kellett. Vettünk viszont búvárszemüveget, meg pipát. Azt olvastuk, hogy a szálloda előtt sekély a víz, legalább tudnak gyakorolni. Mivel az indulás előtt alig 2 héttel foglalt le a Zuram mindent, így nem kellett sokat várni. Azért még ellenőriztem az útleveleket, hogy érvényesek-e még, és igen, naná, mivel mindenkinek csináltattunk újat mielőtt kiköltöztünk, mert azt mondták, hogy az útlevelet kérik mindenhol és nem a személyit, pedig a személyit kérték eddig mindig, de most hasznát vettük az útleveleknek.

A lányok az indulás napján már tűkön ültek, de csak délután indultunk el Lipcsébe. Lipcséből indult a repülő. Amúgy jó lenne, ha valaki kitalálná, hogy Lipcséből vagy Hannoverből menjen má’ gép Budapestre is, hogy ne kelljen Berlinbe menni. Lipcsébe minden gond nélkül megérkeztünk, feladtuk a csomagokat, majd vártunk, vártunk, vártunk, vártunk, és még mindig csak vártunk. A lányok ahhoz képest, hogy este volt elég jól viselték a dolgot, egész kicsit voltak csak türelmetlenek. De elérkezett a várva várt pillanat, gépre fel, és indulás. Kisorsoltuk, hogy melyik gyerek ül az ablak mellé, és eldöntöttük, hogy én ülök melléjük, ezt máskor is így csináltuk. Volt már kellemetlen élménye kisebbiknek, egy leszállásnál borzasztóan fájt a füle, és sokat segített, hogy amennyire csak lehetséges hozzámbújt, és halkan vigasztalgattam. Emiatt most is aggódtam kicsit, hogy mit csinálunk ha fájni fog a füle. Vettem 3 féle rágót, de egyiket sem szerette, úgyhogy maradt a remény, hogy hátha most nem fog neki fájni. Nem fájt.

A repülőút hosszú, 5 óra és az egészet éjszaka. A lányok nem aludtak, mivel izgultak. Kaptak a kedves nénitől ajándékot, strandlabdát, színezőt, színes ceruzát meg hegyezőt és ezekkel egy ideig lefoglalták magukat, majd hozták a vacsorát, mindenki ügyesen megette, és innentől megpróbáltam őket rábeszélni az alvásra, de nem ment. Mert meleg van, mert világít a lámpa, mert kényelmetlen. Zuram mellett egy “kolléga” ült, aki szintén a cégnél dolgozik, csak más területen. Ő a kislányával indult útnak, hogy búvárkodjanak. Három gyereke van, a másik kettő otthon maradt az asszonnyal. Teraszfestés közben kapott ihletet, hogy tulajdonképpen festegetés helyett búvárkodhatna is. Gyorsan lefoglalta az utat, és már indultak is. Évente többször is megfordul Egyiptomban. Mondta, hogy ő már járt abban a szállodában ahová megyünk, és az az egyik legjobb, a partja is nagyon jó lesz a lányoknak.

Azért a végére elszundított mind a két gyerek. Nagyobbik hozott magával egy kispárnát, így neki kényelmesebb volt. Kisebbik viszont nem, így ő szenvedett. Nagyobbiknak kedvenc kispárnája van, ami nélkül nem megy sehova, kisebbiknek kedvenc Nyulam-Bulamja van, ami nélkül nem megy sehova. Kedvenc kispárna most hasznosabbnak bizonyult. Nagyobbik aludt is végig, kisebbik azonban nem, ő nézegette a repülőből látható fényeket. Végre leszálltunk, mindenki hulla fáradt volt, de a reptéren még meg kellett venni a vízumot, ki kellett tölteni a papírokat. Utána irány a busz, és mentünk a szállodába.

A szálloda olyan volt, mint vártuk, megkaptuk a szobánkat, ami  teljesen rendben volt, leszámítva, hogy az egyik gyerek nem kapott  takarót, és mire a nagyon kedves bácsi hozott egyet, már aludtunk, de Zuram kinyitotta az ajtót, és a bácsi odament és betakargatta a gyereket. Reggel hétkor ébredtünk, frissen. Ahhoz képest, hogy mennyit aludtunk a lányok pezsegtek, és mindent ki akartak próbálni. Javasoltuk, hogy próbáljuk ki először a reggelit. Így is tettünk. Ismét tartottunk egy kisebb oktatást arról, hogy nem lehet inni a csapból, csak palackos vizet lehet, egyáltalán nem akartunk kórházban kikötni. A lányok bólogattak, értették, és tényleg vigyáztak egész héten.

A szállodában ekkor még csak németek és svájciak voltak, valamint nagyjából két magyar család. Délután érkezett még egy-két angol csoport, és a harmadik napon egy kisebb orosz, szlovák csapat. Az oroszokról általában minden fórumon csak rosszat mondanak, mert hangosak és éjszaka üvöltöznek. Ebből mi nem sokat tapasztaltunk, illetve engem nem zavart. Mindössze annyi tűnt fel, hogy a palacsintáért egy ember 6-7 tányérral állt sorba, nem eggyel. Sokkal viccesebb volt ahogy érett férfiak aranyozott női napszemüvegeket hordtak, valamint egyik éjszaka hangoskodás volt, de én nem hallottam mert aludtam, csak a Zuram mondta. Engem sokkal jobban zavart a szerda esti hajnalig tartó élőzenés buli, na az tényleg hangos volt, de szerencsére a lányok végigaludták az egészet.

Ez sokkal kisebb szálloda volt, mint amiben a Zurammal pár évvel ezelőtt jártunk. Az étel jó volt és változatos, a lányok nagyon szerették, hogy a medence mellett minden délben volt hamburger, hot-dog és saláta, nem is jöttek velünk az étterembe enni, önállóan ebédeltek. Az étteremben viszont, ahol a kínai főszakács időnként körbesétált, volt állítólag hagyományos egyiptomi és indiai étel is. Én leginkább az indiait ettem, nagyon finom volt. A reggelinél is elég nagy volt a választék, de kisebbik minden reggel palacsintát evett, nagyobbik meg valamilyen gabonapelyhet. Elég vicces volt, amikor egy német hölgy megszólított a palacsintás részlegnél, hogy ugye milyen finom, és tudtam-e, hogy a magyarok mindig palacsintát esznek. Fogalmam sincs, hogy azért mondta, mert hallotta, hogy magyarul beszélgetünk, vagy nem, de mondtam, hogy igen, persze. Azután kisebbikkel magyarul beszélgettünk, amin úgy tűnt, hogy a néni meglepődött. Nem tudom, hogy honnan eredhet, hogy a magyarok mindig palacsintát esznek. Őszintén szólva én többször készítettem gofrit, mióta kiköltöztünk, mint palacsintát.  A vacsora is változatos volt és még finom is, éhen nem maradtunk. A gyerekeknek mindig volt sült krumpli, sült virslifalatkák, tejbegríz, meg még vagy háromféle étel a kisebbeknek.

A szállodában azonban nem volt túl sok gyerek, inkább nyugdíjasok, néhány fiatal pár, és voltak gyerekesek is, de nem a mi lányaink korosztálya, inkább picik, 1-3 évesek. A Kinder Clubban, vagy Kids Clubban éppen ezért jóformán csak a mi gyerekeink voltak, tehát fejenként egy bébiszitter vigyázott a lányokra, akik imádták a klubbot. Kézműveskedtek, társasjátékoztak, táncoltak, pólót és arcot festettek. Volt olyan este is, hogy kettesben vacsorázhattunk, mert a Kinder Clubbos csajszi kivitte a lányokat a városba, ahol tevét simogattak, meg szétnéztek, majd együtt vacsoráztak, és utána visszakaptuk a lányokat. A lányok nyakában mindig lógott egy walkie-talkie, a másik meg nálunk volt, így mindig elértük őket, ők is tudtak szólni, ha valami gáz van, teljesen szabadon mászkáltak a szálloda területén. Strandolni is strandolhattak egyedül, de csak úgy, ha látótávolságban voltak. A walkie-talkieval csak egyszer volt gond, amikor az egyik vicces kedvű pincér, nem tudom miért, de össze-vissza nyomkodta a gombokat, és elállított mindent. A pincér azt gondolhatta játék, vagy nem tudom. De a lányok nagyon ügyesen megkerestek minket, ami nem volt nehéz, mivel mindig tisztáztuk, hogy melyik napernyő alatt vagyunk, és a Zuram beállította újra a walkie-talkiekat.

Most először voltunk olyan helyzetben, hogy a lányok német nyelvtudására kellett alapoznunk, már legalábbis abból a szempontból, hogy ott merjük őket hagyni a Kinder Clubban, ahol az animátorok, csak németül beszélnek. Az egyikük beszélt angolul is, nem mintha ennek lenne jelentősége, hisz a lányok nem beszélnek. Először mikor beléptünk a Kinder Clubba a lányok egy halk Hallon kívül semmit nem mondtak, mi ennek ellenére próbáltuk meggyőzni az animátorokat, hogy beszélnek a lányok németül. Amikor egy óra múlva visszamentünk, hogy megnézzük minden rendben van-e, kiderült, hogy a lányok folyamatosan beszélnek, mindent megértenek, és a kommunikációból nem lehet probléma, pedig az egyik animátor olyan zárt szájjal beszélt, hogy alig értettem amit mond. 2 nap múlva csatlakozott még két kislány a csajszikhoz, ők Svájcból érkeztek, természetesen tökéletesen beszéltek németül és franciául is. Nem nehéz kitalálni, hogy a német lett a közös nyelv. Amikor csak tehették együtt játszottak, és együtt is strandoltak, mindig egyeztették, hogy medence, vagy tenger. Így összeismerkedtünk a kislányok anyukájával is, aki felismerte, hogy magyarul beszélünk, majd megkérdezte, hogy mióta tanulnak a lányok németül. Elmondtuk, hogy 9 hónapja élünk Németországban, és azóta járnak német suliba. Anyuka mondta, hogy ezt nem gondolta volna, mert nagyon jól beszélnek németül, azt hitte, hogy legalább 2-3 éve tanulják. Azért jó hallani egy teljesen kívülálló ember véleményét is, nem csak a tanárokét.

Megmondom őszintén, hogy mi is nagyon élveztük,  hogy a lányokkal foglalkoznak, és nincs: unatkozom, meg jajj mit csináljak, mert hát a gyerekek igénylik az egész napos törődést. Amikor nem a Kinder Clubban voltak, akkor együtt pancsoltunk, játszottunk. Minden este beültünk a bárba a csajszikkal és hatalmas kártyapartikat csaptunk, amit nagyon élveztek.

Kipróbáltuk az all inclusive adta lehetőségeket, elfogyasztottuk a napi koktél adagunkat, fagyiztunk, palacsintáztunk, gofriztunk tehát kipróbáltunk mindent. A parton nem akartak 5 percenként ránksózni valamit, lehetett nyugodtan pihenni, olvasni. Elég jó hasznát vettem az e-book olvasómnak, két könyvet is sikerült kiolvasni. Az Édentől keletre volt az egyik és A fiú evangéliuma a másik. Mindenfelé vízautomaták voltak kirakva, meg sörcsapok, üdítő automaták, de a pincérek is kihozták a napozóágyhoz, ha kértünk valamit. A lányok is felfedezték maguknak a poolbar előnyeit, és egy kis idő után már mertek maguknak italt kérni egyedül is. A pincér mindig vicceskedett velük, általában eljátszotta, hogy valamilyen alkoholt önt az üdítőjükbe, vagy amikor elúsztak a bártól, jégkockával dobálta meg őket. Pont ezért a lányok elég gyakran látogatták a bárt. Mi más okokból szerettük.

Nem lettünk betegek, illetve volt némi gyomorpanasz, de a gyógyszertárban kértünk erre gyógyszert, és estére már minden tünet el is múlt. Kisebbiknek még csak egy iciri-piciri hasfájása sem volt, hiába elég masszív a gyerek. A szálloda tiszta volt, minden nap takarítottak, cserélték a törölközőket, a strandtörölközőket is két naponta, kaptunk strandtáskát is. Minden nagyon kényelmes volt. A szálloda mellett építkezés volt, ahol soha senkit nem láttunk dolgozni, de egyszer biztos lesz belőle valami. Esténként kiültünk a szobánk erkélyére, néztük a tengert, hallgattuk a müezzin imára hívó énekét, és csak pihentünk.

A lányokkal elbeszélgettünk arról is, hogy azok a bácsik akik a hotelben dolgoznak milyen kemény munkát végeznek nap, mint nap azért, hogy nekik ilyen jó dolguk legyen, és hogy ezért ők nem kapnak olyan sok pénzt, sőt. A városba egyszer mentünk ki, de már a szálloda kapujában megtalált bennünket egy taxis, aki elég nehezen fogadta el,  hogy mi nem fogunk taxizni, mert csak a gyógyszertárig megyünk. A hét eleji megbeszélésen az idegenvezető elmondta, hogy ha süketnek tettetjük magunkat, és nem figyelünk rájuk oda, akkor előbb-utóbb békén fognak hagyni. Elmagyarázta azt is, hogyan kell alkudozni, de mi nem akartunk vásárolni. A szervezett kirándulásokra sem akartunk elmenni. Amikor először voltunk, akkor a Zurammal bejártuk Luxort, megnéztük a Hathsepsut templomot,  hajóztunk a Níluson, elmentünk a Királyok völgyébe,  voltunk az ilyenkor kötelező papirusz meg alabástrom műhelyekben, elmentünk dzsip szafari túrára is, Kairót kihagytuk, és most sem terveztünk ilyesmit. Egyrészt mert a kirándulások egész napos buszozással járnak és nem voltam benne biztos, hogy a lányok ezt jól viselnék, másrészt a legutóbbi alkalommal nem feltétlen voltak jó tapasztalataim. Amit láttunk az fantasztikus volt, de az idegenvezetés, az idegenvezető hozzáállása csapnivalóan pocsék. Szeretném ha a lányok is látnák majd mindezt, de még nőhetnek addig egy kicsit. Az idegenvezető egyébként is mondta, hogy lehet jelentkezni a kirándulásokra, de egyáltalán nem biztos, hogy ezek elindulnak, mert az idegenforgalmi minisztérium minden reggel aktuálisan dönti el, hogy lehet-e indítani a buszokat vagy sem. Figyeltük a kiírásokat, és azon a héten, amikor mi voltunk a sivatagi túrán kívül az összes kirándulást lefújták, tehát, ha akartunk volna sem tudtunk volna némi kultúrát csepegtetni gyermekeinkbe.

Most német csoporttal érkeztünk, míg pár éve magyarral. Az, hogy most kellemesebb volt, sokkal inkább köszönhető a szállodának, mint sem annak, hogy németek vagyunk-e, vagy magyarok. Ez sokkal jobb szálloda volt, kisebb “családiasabb” már ha ez lehetséges, de semmiképp nem volt olyan nagyüzemi.  Megnéztük, Magyarországról is lehet ebbe a szállodába szobát foglalni, csak jelentősebben drágábban, pedig az út rövidebb. Az akkori tapasztalatimat is leírtam, egy viszonylag hosszabb “műben”, valahol elmentve még meg is van, majd előveszem elolvasom, nosztalgiázom kicsit.

A hazafelé út elég fárasztó volt, hajnal háromkor indultunk, nekem döcögős volt, hányingerem volt, szenvedtem. A lányok már beszállásnál kaptak egy-egy kispárnát a személyzettől, és most nagyjából végig aludtak is. Csak a hajnalban felszolgált étkezés idejére ébresztettem fel őket. Zuram is bírt egy órát aludni, többet nem hiszem, mert kényelmetlen volt, de az is több, mint a semmi. Szerencsére az autópályán hazafelé alig volt forgalom, így zökkenőmentesen hazaértünk.

Mindannyian kikapcsolódtunk, feltöltődtünk, és megegyeztünk abban, hogy ha tehetjük, jövőre is megyünk.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

Ma van a …

Ma van az első évfordulónk. Egy éve ezen a napon fejeztük be a költözködést és indultunk el a lányokért, hogy a bútorok után őket is kihozzuk. És ma van a szülinapom pom pom is, a 36. Egyik sem fáj. Gondoltam vonhatnék valami mérleget az elmúlt egy évről, vagy akár az elmúlt 36-ról is, de dacára annak, hogy a bizonyítványomba az van írva, hogy: könyvelő, nem megy a mérleg. Nem tudom mit mondhatnék, az elmúlt évről szól a blog, nagyjából minden benne van, de ha össze szeretném foglalni röviden azt így tenném.

Belevágtunk, kiköltöztünk. Az eleje nehéz volt, de ment, és megy a  mai napig is. Van amikor jó, és van amikor még jobb. Van hogy semmilyen, és van, hogy szívesen hazalátogatnék. Ez lesz a leghosszabb idő ezidáig, hogy nem mentünk haza. 8 hónap, kibírható, azzal a kitétellel, hogy szerencsések vagyunk, hisz hozzánk is jöttek, család is, barátok is.

Az elmúlt 36 év hasonló az előzőhöz. Volt jó, nagyon jó és rossz sőt nagyon szar rossz is. Iskola, diploma, férj, gyerekek kipipálva.

Kész is lettem a mérlegekkel, megy ez! Nem hiába tanultam, vagy inkább tanítottak annyit.

Ami fontos, hogy újra belevágnék, nem nagyon csinálnék másképp semmit, mert a végeredmény nagyon rendben van. A város ahol élünk több, mint egyszerűen csak megfelelő. Nem érzem magam wolfsburginak, nem is vagyok az, de ha valaki rákérdezne nem is tudnék mit válaszolni. Wolfsburgban élek, de otthon érzem magam még pár városban, azt sem mondanám, hogy pesti vagyok, és azt sem, hogy szegedi, de azt sem, hogy jánoshalmi. Mindenhová való vagyok egy kicsit.

A lányok Szegeden születtek, Pesten éltek, most Wolfsburgban és még ki tudja, hogy merre megyünk, hol kötünk ki. Kíváncsi leszek, hogy 20 év múlva mit fognak majd mondani erről.

Úgy gondolom nem is az a fontos, hogy mi volt, inkább, hogy mi van most, vagy lesz egy év múlva. Jósolni azonban nem fogok, semmi ilyen nincs a bizonyítványomban.  A tavalyihoz képest sokkal jobb helyzetben vagyunk, nincs annyi kérdés, elrendeződtek a dolgok, kialakult az életünk, és jó nekünk. A lányokat illetően is megnyugodtam, elég jól megy a német, a sulit könnyedén veszik, vannak barátaik, jól érzik magukat, ha probléma van, az nem a költözésből adódik, hanem az életkorukból.

Még vannak elérendő célok, de jó úton haladunk!

Boldog évfordulót nekünk!

 

Ritkán, Ritkánok

Egy szép napsütéses tavaszi napon épp itt volt nagyobbik egyik barátnője, általában itt van, ha nem ő, akkor egy másik, vagy kisebbik valamelyik barátnője, de a lényeg, hogy a kislány kinézett a teraszajtón és azt mondta, hogy milyen cuki háziállatunk van. Nincs. Egy darab se, illetve a hörcsög igen, de azt meg nem tartjuk kint az udvaron. Kinéztem én is és egy pici nyuszi ott legelészett a fű közepén. Oh. Hát ezzel a problémával kezdeni kell valamit, de nem most.

Arra gondoltam, hogy valahogy betévedt az udvarba, lehet, hogy a lányok kicsit tovább hagyták nyitva a hátsó kaput, mint kellett volna, vagy esetleg bebújt a kerítés alatt. Ez utóbbira kevesebb esélyt láttam, mivel a kerítést alulról némi beton védi, de van rés, ahol, ha akrobata a nyúl, akkor simán megoldhatta, hogy bebújt, de elég esélytelennek tűnt, hogy kifelé is működik a dolog. Sok baja nem lehet a nyuszinak az udvarban, mivel fű van, növények vannak, és akárki tervezte a kertet biztos gondolt a nyulakra is, mert a füvet nagy bokrok szegélyezik, hatalmas levelekkel, amik alá 10 nyúlcsalád is elbújhatna. A nyuszi azonban pici volt, a családja a kerítésen kívül éldegélt, és gondoltam, hogy jobb lenne neki anyukájával, testvérkéivel. A cél, valahogy kijuttatni a nyulat. Biztos jobb dolga lenne kint, mint bent.

Törtem a fejem, hogy mit is kellene a hogyan, kértem egy kis külső segítséget. Olyan tanácsot nem kaptam, ami tényleg megoldás lett volna. Nosza hát! Nyissuk ki a kaput és zavarjuk ki. Kimentem az udvarra, de amíg kiértem a hátsó ajtóhoz, addig a nyúl elrejtőzött, és hiába kerestem nem bújt elő. Eltelt így pár nap. A lányok teljesen hozzászoktak már, kisebbik elnevezte Ritkánnak, mivel ritkán látjuk. Jártamban-keltemben láttam, hogy a szomszédok kerítésének alsó része apró dróthálóval védve van, tehát a problémát nem én észleltem először.

Ritkánt láttuk nap, mint nap. Szórakozott velem egy sort. A menetrend a következő volt, kimentem, hogy megmutassam neki a kiutat, de mire kinyitottam a hátsó kaput eltűnt. Kerestem, majd feladtam a keresést, visszamentem a házba és egy jó fél óra múlva, amikor kinéztem az ablakon Ritkán ott napozott a fű közepén, vagy aludt. Párszor eljátszottuk ezt a koreográfiát, de én nem adtam fel, mindenképp meg akartam menteni a nyulat.

Egyik nap megmutatta magát a remény, egy pillanatra. Eljött a barátnőm, és mondta, hogy nosza, ketten talán többre megyünk, zavarjuk ki együtt. A szokásos menetrend szerint indult a dolog, kimentem, kinyitottam a hátsó ajtót, majd én is, és  a barátnőm is fogtunk egy-egy seprűt a kezünkbe, hogy azzal jobban meg tudjuk zörgetni a bokrokat. Neki is láttunk a hadműveletnek. 20 perc sem telt el, és mintha láttam volna, hogy a nyúl iszkol el a ház mögött a járdán. Elégedetten csaptam össze a tenyerem, ez is megvan. A nyúl biztonságban lehet a saját családjával. Visszamentünk a házba, barátnőm elment dolgozni, én meg kinéztem az ablakon, és láttam, ahogy Ritkán ott fekszik a fű közepén. Egyszerűen nem hagyta magát megmenteni!

Jó, akkor innentől kezdve nem érdekel a probléma. Nyúl marad, ennivalója van, majd megoldja. Télen majd amikor már a bokrok csupaszok lesznek, akkor nem tud elbújni, majd akkor kikergetjük, vagy veszünk neki enni, nehogy éhen haljon. Egyik nap, amikor jöttünk hazafelé, akkor a Zuram észrevette, hogy Ritkán hogyan is csinál hülyét belőlem könnyedén, nagyjából minden nap, mert ki-be mászkál a kerítés alatt, a hihetetlenül kis rés ellenére. Nem véletlen a drótháló a szomszéd kerítésének alján. A nyúl ugyan nem delfin, mégis okosabb, mint hittem. Azt azonban nem feltételeztem, hogy a be is tud bújni a kerítés alatt, és ki is talál. Pedig de. Igen ám, de a hétvégén, amikor a Zuram tett-vett, pakolászott a kertben és  ki is mászkált, akkor olyat tapasztalt a ház mögött, amit előtte még nem.

Máskor is láttam már, hogy a nyúl egyik legnagyobb természetes ellensége a varjú. A házak közt vidáman ugrándozó nyuszikat meg-megtámadják a varjak, és amíg a nyuszik kicsik, addig a varjú a csőrével elég durván el tud bánni velük. A Zuram a következőket látta, egy nyuszkót (Ritkánt) három varjú körbevet, és a csőrükkel ütötték-vágták, ahol érték, mivel körbevették, a nyúl nem tudott menekülni, csak vánszorgott. Zuram nem nézhette ezt tétlenül odament és elkergette a madarakat, majd ezután az alig vánszorgó nyulat bekísérte az udvarba. A nyuszkó egyből elbújt nem is láttuk. Aggódtunk, hogy mi lehet vele, de egyszer csak látom ám, hogy ott van a kert közepén, legelészik, és semmi baja. Nem is látszott rajta, hogy pár órája, még mekkora bajban volt. Fellélegeztünk, és azt gondoltuk, hogy most egy darabig bent marad a biztonságot nyújtó udvarban.

Igen ám, de másnap mondja a Zuram, hogy látta Ritkánt, és valami baja van. Mondtam, hogy ez lehetetlen, mert én is láttam, és semmi baja nem volt. A Zuram ragaszkodott hozzá, hogy ő is látta és borzasztóan be vannak dagadva a nyúl szemei. Jó, akkor figyeljük, hogy mi a helyzet. Erre Ritkán előbotorkált a bokrok aljából, és valóban be volt dagadva a szeme. Még nem látszódott, hogy van-e egyáltalán szeme, vagy nincs, csak két nagy dudor a szeme helyén. Az biztos volt, hogy nem lát. Nagyon lassan közlekedett és egyáltalán nem vett észre bennünket, csak ha már nagyon közel voltunk, és akkor is nem a megszokott módon tűnt el, hanem csak találomra elindult egy irányba.

A következő napon kiderült, hogy a nyuszinak nincsenek szemei, a varjak kivájták. Már nem volt annyira bedagadva, a nyúl mozgása is magabiztosabbá vált, persze tanácstalanul bóklászott, de már nem vánszorgott. Ezt határozottan a javulás jelének vettem. Hogyan tovább? Mégsem zavarhatunk ki egy vak nyulat, kitalálni biztos nem fog. Élelem van az udvarban, biztos ami biztos vegyünk valami vitaminos nyúlkaját, majd kiteszem az udvarba, egy bokor aljába, hátha ott megtalálja.

Igen, de mit mondjunk a lányoknak? Meséljük el a történetet a varjakról, vagy mondjuk azt, hogy Ritkán megbetegedett, vagy mondjuk azt, hogy ez nem is Ritkán? Végül elmeséltük, hogy mit történt, Apa hősi fokozatba lépett a lányok szemében, de azt mondtuk, hogy ez a nyuszi nem Ritkán ez egy másik. Nem mintha meg lehetne különböztetni egymástól a nyulakat, hacsak nincs méretbeli különbség. Ez a nyuszi egyébként is nagyobbnak tűnt, mint Ritkán. Épp reggeliztünk, a szegény kis nyuszi a teraszajtó előtt téblábolt, annál a résznél tartottunk, hogy ez a nyuszi nem Ritkán, amikor megjelent a vak nyuszi mellett egy kisebb, és teljesen egészséges nyuszi. A lányok egyből mondták, hogy itt van Ritkán, azért jött, hogy vigyázzon a vak nyuszira. Most már két Ritkánunk volt. Egyébként lehet ez a szám 10 is, mivel lehetetlenség megkülönböztetni őket egymástól, ki tudja hány nyuszi mászkált be az udvarba. Abban azonban biztosak voltunk, hogy a sérült Ritkánról nekünk kell gondoskodni innentől kezdve.

Elmentem hát, vettem nyúlkaját, gondosan kiválasztottam egyet, ami mindenféle jót ígért a nyusziknak. Ártani, már csak nem fogok vele. Hazajöttem a boltból, és az egyik bokor aljába ki is raktam némi ennivalót. Kis idő múlva mindkét nyuszi az udvarban eszegetett, persze nem a nyúlkaját, hanem a füvet. A nyúlkaja rettenetesen nem érdekelte a Ritkánokat, felkeltette azonban a varjak figyelmét. Három varjú esett neki a nyúlkajának, a két kis megszeppent nyuszi meg egy bokor alján lapult. Láttam mind a két nyulat, érdekes módon eszük ágában sem volt jobban elbújni, pedig egyszer-kétszer láttam már, amint egy varjú átvizsgálja a kertet, úgy, hogy körbesétál a bokrok mentén, és be-benéz a bokrok alá. Ezek a nyulak lehetnének óvatosabbak is. Nem győztem elzavarni a varjakat, persze soha nem mentek messzire, csak felreppentek a ház tetejére, és onnan figyelték, hogy mikor megyek már el, hogy ehessék a nyúlkaját. Ők nyertek, megették a kaját, de nem raktam ki újabb adagot, és a madarak nem is jöttek vissza.

A vak nyuszi 4 napig mászkált az udvarban, de azután nem láttuk többet. Átkutattuk a kertet, de nem találtuk sehol, a tetemét sem. Valahogy mégis kijutott a kertből. Nem szeretném megtippelni, hogy mi lett a nyuszival. A másik Ritkán megjelent még párszor. Szeret a füvön aludni, eszegetni, de őt sem láttam már két napja. A rés a kerítés alatt elég kicsi, a nyuszik gyorsan nőnek, lehet már nem fér be, de amennyit tévedtem már a nyulakkal kapcsolatban, nem merném azt teljes bizonyossággal állítani, hogy Ritkán nem jelenik meg délután.

Ritkán

Ritkán

Hiányzó bútorok beszerzése

Megvolt a költözés, de elég sok bútorunknak mondtunk búcsút, azzal a felkiáltással, hogy majd veszünk, mert  a Németországban élő ismerőseink szerint itt nagyon olcsón lehet bútorokhoz jutni, különösen ha használt bútorról beszélünk. Hittük is nem is, de tény, hogy végesek voltak a lehetőségeink, ami a teherautók nagyságát illeti, valamint a régi bútoraink a régi házhoz lettek méretezve, nem az ittenihez. Nem is sorolom, hogy mennyi minden maradt.

Azért nem egy teljesen üres házba érkeztünk a költözés után. A gyerekszoba teljes volt, a konyha és étkező is, a nappali üreske, a vendégszoba szintén üres, a hálószobában volt ágyunk, de nem volt szekrényünk, illetve csak ideiglenesnek nevezhető megoldásféleség volt, két vászonszekrény személyében. Ezek a szekrények rendszeresen összedőltek, nem igazán bírta a váz a Zuram öltönyeinek súlyát. Apránként elindult a beszerzés. Mielőtt jöttek a Zuram kollégái vettünk a nappaliba két komódot, felszereltük a polcokat (ok, nem helyes a többesszám, mert a Zuram szerelte fel, de én takarítottam és pakoltam rá mindent). Ezzel az első körös beszerzést befejezettnek nyilvánítottuk, mivel azért nem annyira olcsók a bútorok.

Telt az idő és egyre többször esett össze a szekrény, a régi ágyunkból kikandikált néhány rugó, kisebbik pedig menthetetlenül kinőtte az ágyát. Elindultunk hát ágyat keresni a gyereknek. Mást nem akartunk venni, gondoltuk második fordulónak elég lesz az ágy beszerzése. Minden héten jön vagy 5 féle újság, amiben csak bútorok vannak, meg is néztük mindet, de cseppet sem tűnt úgy, mintha annyira olcsók lennének a bútorok, hogy rohannunk kellene vásárolni.

Kisebbik kinézett egy ágyat magának, ami egy kalózhajónak álcázta magát. El is mentünk az adott bútorboltba, de nem volt abból az ágyból, volt helyette versenyautós. Kisebbik elkeseredett, és neki már mindegy lett volna, csak vegyünk már valamilyen ágyat. Nekünk a felelősségteljes szülőknek azonban nem volt mindegy. A versenyautós ágy minősége messze alulmúlta az elvárt szintet, inkább tartósabbat szerettünk volna mint dizájnosabbat. Kisebbik viszont nem értett egyet, így igen nehéz estének néztünk elébe.  Krokodilkönnyek, szipogás és a jajj de nagyon kinőttem  már az ágyam rigmus hallgatása következett. Már késő este volt, bezárt a bolt, de megígértük, hogy annyit tehetünk, hogy elmegyünk majd egy másik bútorboltba és egy harmadikba is.

Hazaérve átnéztem az online kínálatot, irány tehát hétvégén az Ikea. Kisebbiknek is megmutattam, hogy mik a lehetőségek, természetesen egyből beleszeretett egy galériás ágyba. Már évek óta emeletes ágyat szeretnének a csajok, de nem laktunk még olyan házban, ahol ez lehetséges lett volna. Ez a galériás jó kompromisszumnak lett volna tekinthető, leszámítva azon tényt, hogy nagyobbik kezdett el krokodilkönnyeket gyűjteni a szeme sarkában, hogy ő ugyan nagyon szereti a saját ágyát, de azért nem ér, hogy kisebbik kaphat emeletes ágyat. Mondtam, hogy csak megnézzük, ne izguljon előre, különben is kisebbik sem sírdogált, amikor nagyobbik komplett új bútort kapott a szobájába.

Ikea, nem a kedvenc helyem, lehetne, de nem. Nagyobbik egyáltalán nem akart jönni velünk, de megvesztegettük azon lehetőséggel, hogy ehetünk ebédre svéd húsgolyókat, amit ő nagyon szeret, így duzzogás nélkül megúsztuk. Az Ikeát egy dolog miatt nem szeretem, illetve kettő. Először is a tömeg, másodszor is a nyafogó Zuram a tömeg miatt, és még a nyafogó lányok a tömeg miatt, tudom ez már három, és még jutott eszembe pár dolog. Braunschweigben az Ikea szomszédságában még van másik bútorbolt is, azt is megnéztük. Ott nem volt tömeg, és olyan csodaszép ágyakat láttunk, hogy kisebbik nem is tudott választani. Segítettünk neki, egyik sem volt megfelelő, ha az árakat nem említem, akkor sem elhanyagolható tény, hogy a szobájuk mérete véges, és nem, még egy új ágy kedvéért sem kezdünk el új házat keresni. Átmentünk hát az Ikeába, ahol annyian voltak, hogy az már engem is nagyon zavart, a család türelem szintje a béka feneke alá zuhant. Megnéztük az ágyat, ami nem felelt meg az elvárásainknak, így gyorsan teljesítettük a húsgolyós ígéretet, és elindultunk vissza Wolfsburgba.

Itt a városban is van pár bútorbolt, de kimentünk az SB Discount-ba, ahol vannak olyan termékek amiket elég jó áron adnak, mivel kifutó, vagy utolsó darabok. Igyekeztünk az ágyakra koncentrálni, de ahhoz, hogy eljussunk az ágyakig el kellett sétálnunk a hálószobabútorok előtt. El is sétáltunk, és megakadt a szemünk rajtuk. Mi lenne, ha vennénk hálószobabútort is? Lenne új, rendes ágyunk, lenne szekrényünk, az éjjeli szekrénykék meg már csak hab a tortán. Azután szépen továbbsétáltunk, de a gondolat maradt. Mi lenne ha? Kisebbik ügyesen terelte el a figyelmünket, ez az ágy azért nem jó, amaz meg azért. Naná, hogy itt is volt versenyautós ágy, ugyanabban a minőségben, itt sem adtuk be a derekunkat, de volt egy ágy, ami fehér volt, és volt hozzá olyan váz, hogy arra lehet függönyt rakni, baldachinként. Sajnos valami rémes virágos függönyszerűséget aggattak rá, valamint egy iszonyat csúnya lila virágos ágybetétet raktak bele mintának a kedves eladók, így kisebbik ezt a lehetőséget azonnal kizárta, mert az csúnya. Tényleg az volt. Ismét üres kézzel, de gondolatokkal teli fejjel tértünk haza. Mi lenne ha?

A következő hét közepén még visszatértünk a bútorboltba, ismét megnéztük a hálószobabútorokat. Már odáig jutottunk, hogy ki is választottunk egyet, nagy szekrény, ágykeret, éjjeli szekrénykék, de utolsó darab és csak a kirakott mintadarabot tudják szétszedni és odaadni, de mindezt igen kedvező áron. Mi lenne ha? Kisebbik ismét működésbe lépett, és megnéztük újra az összes ágyat. Egyre kisebb köröket tettünk, és már csak a fehér, függönyös körül keringtünk. Kisebbik ráült, ráfeküdt, és elmondta, hogy tulajdonképpen jó lenne, de randa a függöny és az ágybetét. Mondtuk, hogy akkor jó, mert sem a függönyt, sem az ágybetéte nem adják oda az ággyal, azt külön kell megvenni és nem kell a randát. Megegyeztünk! Ez kipipálva, de mi lenne ha? Megvettük az ágyat, választottunk hozzá ágyrácsot, ágybetétet, de függönyt nem, mert kisebbik kitalálta, hogy majd ő feldíszíti az ágyát. Zuram még aznap este összerakta, és kisebbik azóta is díszíti. Mára már lógnak rajta plüssök, játékok, szalagok és még amit csak fel tudott kötözni, kicsit össze-vissza, de ki vagyok én, hogy bíráljam a gyerek ízlését?

Kisebbik boldog, mert új ágya van, nagyobbik boldog, mert nem emeletes, Zuram meg én még három napig arról beszélgettünk, hogy mi lenne, ha visszamennénk és megvennénk a hálószobabútort, és a tv-állványt, ami passzol a komódokhoz… emeltem a tétet. Szombaton kivettük a Sharanból a hátsó üléseket, arra az esetre, ha még nem vitte volna el más a kiszemelt darabokat, de ha mégis, akkor sem kesergünk, akkor nem veszünk semmit, de nem kellett másnak a bútor. Átnéztük apróra a szekrényt és minden mást is, mégiscsak ezt a bemutató darabot fogják nekünk szétszedni, ha, ha megvesszük. Nem találtunk hibát, ezért kerítettünk egy eladót. Nagyon kedves hölgyet találtunk, aki mondta, hogy igen a bemutató darab van, de mindjárt megnézi van-e még a raktáron esetleg. Gondoltuk, hogy rendes tőle, de a cetlin az volt, hogy nincs, pedig de. Volt még egy a raktárban, akkor az a miénk. Kérdeztük, hogy az is annyiért van-e, mint a kiállított darab, és igen. A következő kérdésünk az volt, hogy mekkora lapraszerelve a cucc, mert egy Sharannal jöttünk, befér-e. Hölgy mondta, hogy szerinte be. He he. Választottunk ágyrácsot, ágybetétet, és ha már ott voltunk jöjjön a tv-állvány is!

Ezután következett a móka része. Ezt mind be kellett zsúfolni a Sharanba. Odaálltunk a bútorkiadó részhez, megkaptuk a cuccot, és kezdődhetett a legozás. A vezető- és az utasoldali ülést is előre kellett húzni, amennyire ez lehetséges volt fizikailag. Kisebb rakodás, és némi vita után (nem fér be!, de!, nem!, de!) Zuramnak lett igaza, befért. Ugyan a hátsó ajtót nem lehetett becsukni, csak lehajtani, de kicsire nem adunk! Magunkat is be kellett még préselni előre, Zuram nem fért be a vezetőülésre, így kiderült, hogy én vezetek. Nekem is úgy kellett bepréselnem magam, és ilyen pózban még nem vezettem, de megoldottuk. Nem úgy, mint az a pár, aki egy nagyobb kanapét próbált meg bepréselni egy golf kombiba, a kanapét nem lehet lapra szerelni, ettől függetlenül lehet, hogy megoldották, csak mi azt már nem vártuk meg, elindultunk haza.

Egyébként nem ez volt a legviccesebb bútorboltból való távozásom. Még Pesten édesanyámmal kimentünk egy közeli bútorboltba, mivel állólámpát szeretett volna venni. Vett is, ezzel nem volt semmi probléma, de valahogy haza is kellett vinni. Nekem akkor egy cabriom volt, és másképp nem tudtam megoldani, csak úgy, hogy lenyitottam a tetejét, és beállítottam hátra a lámpát. Így mentünk hazáig, nyitott tetővel, ez nem is lett volna vicces, ha nem -2 C° lett volna, és nem szakadt volna a hó. Nekem legalább volt sapkám. Akkor is röhögtünk rajta, most is. Szerencsére nem készült fénykép, vagy én nem láttam.

Hazaértünk a bútorokkal, becipeltünk mindent. Mintha megint költöznénk… De megérte, mert végre van normális ágyunk, szekrényünk. A lányok szobájába vettünk függönyt is. Most már mondhatni teljes a ház berendezése. Mivel a Zuram is olvassa, innen üzenem, hogy pár hónapja ígéri már, hogy még azt az utolsó polcot felszereli a falra, és mindjárt itt a szülinapom!